asanisimasa

Az úgynevezett nagybetűs szabad életbe kikerült intézetis fiatalok témája nem először tűnik fel a magyar filmben. Az intézet belső, gyakran durva élete, aztán onnan kikerülve a gyökértelen, céltalan sodródásuk a szabad társadalom parttalanságában megannyi hálás téma a meleg dolgozószobákban tépelődő, elismerésre váró, többdiplomás filmeseknek. Durván és érzéketlenül fogalmazva, létszámukhoz képest a magyar, de a külföldi filmekben is túlreprezentáltak a társadalom e nehéz életsorssal megvert tagjai, de a jóérzésű emberben rögtön szikrázik is a vörös felkiáltójel: vannak témák, amelyek nem túlbeszélhetők!

Persze, az intézetis témában készült filmek nagy többsége tisztességes mű, amely komoly értékeket képvisel mind művészi, mind esztétikai értelemben, a bemutatott sorsok ábrázolása is szociológiailag és pszichológiailag hiteles rendszerint, az azonban igen ritkán fordul elő, hogy a témában zsigerileg is érintett rendező alkotását láthatjuk. A Boldog új élet egy ilyen alkotás. Bogdán Árpád, a film fiatal rendezője maga is intézetis gyerek volt, 14 éves koráig szinte a lábát sem tette ki a falak közül. Elhagyva az intézetet, aztán saját bőrén érezhette mennyivel másabb a kinti világ. A benti életet megtanulta, de kinti világ szabályrendszerei, a túlélés már nem játék, hanem a valóság. Erre az intézet nem tanítja meg, kint kapaszkodók és segítség nélkül kénytelenek élni, s ha elvétik, gyakran úgy végzik, mint e film főszereplője is. A rendező Bogdán Árpád életpályája a pozitív példa, ő tanult, bár nem filmrendezőnek, hanem szociális munkásnak.

A Boldog új életbe kikerült fiatal roma fiú (Orsós Lajos igaz alakítása) nem tanul, hanem a tipikus utat választja. Nevelője ugyan bedugja valami állásba, amit a fiú szinte azonnal hanyagol, inkább az utcán csatangol, hasonló sorsú társaival kocsilopásokból és más hasonló bűncselekményekből él. Valahogyan szerez egy kis lakótelepi lakást, amelybe aludni jár, de az nem otthon. Egy ágy, két drótszék, egy asztal. Társai inkább sorstársai, mint barátai. Egyedül egy kislánnyal van valami emberi kapcsolata. Csak a kislány előtt képes a fiú megnyílni, amikor meséli neki szépséges, de szívet dermesztően szomorú meséit. Otthon teleengedi a kádat, levetkőzik és embriópózban a vízbe merül. Ekkor álmodik, ekkor van békében…

Bogdán Árpád filmje azonban nem szárazan a tényszerűségre törekvő, tudományos igényű szociográfia, mint előzetesen témájából gondolhatnók. Valamiféle melankolikus filmlíra inkább, személyes hangú képvers, gyakorlatilag a főhős életéből vett történetfoszlányok laza összefűzése, amely a nézőt inkább bevonja, mint tájékoztatja. Győri Márk és Szabó Gábor operatőrök makrókkal és szuperközelikkel szinte a pórusokon keresztül “mélyednek bele” a főszereplőbe, a dekomponált és artisztikusan fényképezett szürke és rideg várossal, neonfényű és geometrikus belsőkkel, külvárosi gyártelepek és panelrengetegek képeivel a valóságosnál is ridegebb, emberi életre alkalmatlan környezetet mutatnak be, olyannak ábrázolják, amilyennek a főhős érezheti azt.

Az olykori élességállításbeli pontatlanságok ellenére (amelyek persze lehetnek a vizuális koncepció részei is) atmoszferikus, unikális és egységes képi világot alkottak, ennek nem kis rész lehet abban, hogy a filmet beválogatták a Berlini Filmfesztivál versenyébe. DJ Cadik és a Membrán kísérő zenéje szervesen járul hozzá a képek sugallta nyomasztó atmoszférához, nem hivalkodón, hanem aláhúzóan. A zene a kép szerves része, nem valamiféle kötelező tartozéka a filmnek, hanem funkcionáló hangulatfestő elem. A képeket és a zenét azonban Bogdán Árpád személyisége, az ő mondanivalója fűzi szerves egységbe, filmje egy nagyra hivatott, öntörvényű és szuverén alkotó első munkája, amely bár nem könnyen emészthető, de mindenképpen kötelező érvényű darab.

A film adatlapján akciófilm szerepel műfaji definícióként, ez azonban ne ijesszen el, ne tévesszen meg senkit sem. Habkönnyű, a kereskedelmi televíziók műsorszerkesztőinek kedvenc szavajárásával, valódi családi filmvígjátékkal van dolgunk, olyannal, amilyenből karácsonykor szokták megtölteni a reggel 9-től este 18.30-ig terjedő idősávot. Szó sincs bemázolt arcú, marcona kommandósokról, álnok terroristákról és hasonlókról, nem fog a fél világ felrobbanni, nem fog több használtautó-telep teljes gépkocsiállománya összezúzódni, bár azt se higgyük, hogy másfél órán át bárgyún egymásra vigyorgó szereplőket kell néznünk.

Nem eseménytelen a romantikus családi vígjátékokra specializálódott Shawn Levy filmje, de az akció/perc hányados azért alatta marad egy szokvány B-kategóriás akciómozinak. A színhely egy természetrajzi múzeum, amely telis-tele van érdekesebbnél érdekesebb dolgokkal, főleg, ha ez a múzeum amerikai típusú. Vagy másképpen fogalmazva, színes képeskönyvhöz hasonló. Van itt minden az őskori Tirannoszaurusz Rex csontvázától, a tűzgyújtás problematikáját megoldani szándékozó kőkori rokonainkon, a ókori és középkori vitézeken, valamint a teljes amerikai történelem áldozatain keresztül a Föld összes állatáig minden. Amelyek éjjelente egy mágikus erejű egyiptomi amulettnek köszönhetően életre kelnek. Finnyásabbak mondhatják, nem egy eredeti ötlet, tele a filmtörténet különböző közintézmények poros hátsó fertályain játszódó mozikkal, az Operaház fantomjától a Louvre kísértetén keresztül a könyvtár leghátsó szobájában kutakodó kincsvadászokig, biztos volt már múzeumos sztori is, sebaj, itt a következő. A sötétben úgyis megnyúlnak az árnyak, a neszek felerősödnek, az izgalmas az figyelemfelkeltő. Nem baj ez, ha a filmet megtekintő gyermekek esetleg kedvet kapnak egy igazi múzeum meglátogatására, ezt e film is gőzerővel sugallja. Kicsit didaktikusan ugyan, de aki finnyás egy ilyen értékvesztő korban, az hülye marad.

A Jurassic Park rá tudta irányítani nebulók millióinak figyelmét a paleontológiára (egy átlagos 10 -14 éves biztos többet tud ennek köszönhetően az őslényekről, mint egy átlagos felnőtt), ha ez a film ennek töredékét éri is el, már siker – gondolhatják a film producerei anyagi értelemben, valamint a film pozitív alapállású felnőtt nézői, pedagógiai értelemben. Az anyagi siker meglesz, ui. a film tarol Amerikában, a pedagógiai sikerre még várunk.

Az alkotók nagy szakmai profizmussal minden elkövettek, hogy a néző bemenjen a moziba. Kezdik a Jurassic Parkra való utalással, egy T. Rex csontváz vigyorog rögtön a múzeum aulájában a betévedőre, fontos szerepe lesz később. De lesz kisfiú és kisállat is, mint a hollywoodi típusú sikerrecept első számú letéteményesei. Ezenkívül a jelenkor egyik vezető komikussztárja a főszerepben, Ben Stiller már már Terence Hill-i magasságokba (bergmani szempontból mélységekbe) vitte a szemmeresztgetést és grimaszolást, néha azonban szórakoztató is. Már annak, aki elviseli. Egy másik vezető komikussztárt láthatunk kulcsfontosságú mellékszerepben, Robin Williams a Teddy mackónak nevet adó Theo Roosevelt elnököt személyesíti meg, ezúttal a szentimentálisabb formáját hozva. A három vicces öregember, három amerikai sztár, közülük a kicsi, hülyeségeket beszélő Mickey Rooney abszolút filmtörténelem, ugyanis már a múlt század húszas éveiben filmsztár volt, gyermekszínészként. Ő volt az a kissrác, aki a nagy Chaplin mellett ül a járdán a Kölyök című klasszikusban… És persze nem utolsósorban Stiller legjobb haverján is nevethetünk, bár Owen Wilson ugyanazt csinálja, mint mindig: csücsörítve édibédin bámul az égszínkék szemével. Futottak még: zebrák, rómaiak, rabszolgák, hunok, mammutok, a sakálképű Anúbisz, két példányban, muflonok, inuitok, egy buja múzeumpedagógus, valamint egy idióta igazgató.

Ennyiből is látható tán, hogy komoly az őrület, Stiller egy lúzer elvált apát alakít, aki e múzeum éjjeliőreként fia tiszteletét akarja/fogja visszahódítani, ne legyenek kétségeink a végkifejletet illetően. Korszerű látványvilág, mérsékelt izgalmak, eredeti nyelven nyilván szellemes párbeszédek, eléggé erőltetettre sikerült fordítás és szinkron jellemzi ezt az Éjszakát a múzeumban. De két adag bejgli közt azonban abszolúte elmegy…

Az immáron kétrészessé duzzadt “átkozott” horror tulajdonképpen egy japán sorozat nyugatiasítása, a hiteles átírás záloga a rendező Takashi Simizu, aki mindkét (az eredeti kettővel, összesen négy) változatot jegyzi. A nyugati verziók elkészítéséhez nem kisebb név segédkezett, mint Sam Raimi, aki korábban az Evil Dead című zombis alapműveket követte el, majd később bizonyos Pókember úgy beszőtte hálójából, hogy csak egy húzós horrorral tudott belőle szabadulni. Az Átok 1 nagy feltűnést keltett, egyben meg is osztotta a nyugati horror-rajongókat, akik a vértől tocsogó gyilkolászós brutálhorrorokon szocializálódtak, míg Az Átok a lélektani horrorok mára kissé háttérbe szorult világát hozta elő, ráadásul mindezt jó adag japán és távol-keleti miszticizmussal. A film megértése szellemi feladat, és feltételez némi távol-keleti kultúrtörténeti és filmnyelvi ismeretet is. Ezért sokan utálták, de legalább ennyien imádták is az első Átkot, amely mindentől függetlenül jelentős dollár tízmilliókat hozott Sam Raimi számlájára. Így nem meglepetés, itt is a második rész. (Hiszen akik utálják, azok is megvették a mozijegyet és a DVD-t…)

Fő kifogás a horrorokkal kapcsolatban, hogy gusztustalanul sok bennük a vér. Az Átok 2. nem gázol a vérben, szemben például bizonyos “fűrészelős” riválisával, ha jól számoltam, az ízlésesen kivitelezett nyitó főcímben szereplő egyetlen vércseppel egyetemben összesen 4 db vérző seb látható, de azok sem durvábbak, mint egy hagymapucolásnál megcsúszó kés okozta rendes háztartási sérülés. Ettől függetlenül azonban messze nem 18 éven alattiaknak szóló a film, bár az igazat megvallva, nem tudom van-e 18 éven feletti, aki szereti az efféle filmeket? Tegyük fel, nyilván vannak, hiszen valakik csak összedobták azt a rongyos 22 millió dolláreszt, amivel e film az első hétvégén debütált Amerikában.

Lesz ellenben nyomás az agyra, pszichikai feszültségkeltés, 5.1.-ben kóválygó idegtépő zajok, sikoltás, rikoltás és más zubogó, rotyogó belső hangok. Suspence, bár nem olyan szépen felépítetten, mint Hitchcock mesternél, hanem úgy az elején beletaposva, aztán merevre görcsölt lábbal tartva végig. Majdnem végig. Ugyanis a végére már annyit jön elő az a szürke kis izé, hogy megszokjuk. Ha pedig a rémet megszokjuk, akkor rögtön nem rém többé, hanem olyan gyűrött lepedőbe bújt, hülyén huhogó balfék, aki örök kóválygásra van ítélve. Átkozva. Nem spoiler, az a szürke kis izé már előjött az első részben is, akik látták, tudják, akik nem, azok meg látták a plakáton. Na. Viszont nekem kifejezetten tetszett, hogy nem trancsíroz, nem kibelez, nem megesz, csak a sötétből kinyúl, néz rád azzal a nedves, bánatos szemével és magával ránt a semmibe. Zutty. Ekkor még azok is megemelkednek/mélyebbre süllyednek a székben, akik még az előző pillanatban hangosan cikizték az előtted lévő sorban a filmet. Ez a játék működik is, csak elfárad kissé a végére. Összképen javít viszont a végső feloldás, ami viszont… no, ez lenne a spoiler. Legyen annyi elég, hogy igazi japános befejezés lesz, amit például az anime-rajongók magától értetődő természetességgel fognak tudomásul venni.

Takashi Simizu történetmesélésének időkezelése is sajátságos, bár nem példa nélküli. Az Átok cselekménye több szálon fut, e szálak viszont nem a reális időrendben, hanem valami furcsán “zökkenő” ritmusban vannak összekapcsolva. Mindezt tetéz egy magyarázólag bevágott flashback is, ám egy kis odafigyeléssel a film emészthető. Mondhatni, elgondolkodtató, intellektuális élmény, remélhetőleg ezen nem fortyan fel senki, sem a pártoló, sem az ellenző oldalról.

Háromszor is mentőt kellett hívni egyetlen este a Fűrész harmadik részének egyik angol vetítésére. Összesen négy néző lett annyira rosszul, hogy elveszítette az eszméletét, és egy nőt kórházba kellett szállítani a horror harmadik epizódjáról. Ilyen és ehhez hasonló hírek jelentek meg sorra a Fűrész 3. világpremierjét követően, saját tapasztalat alapján ehhez csak annyit tehetek hozzá: nem csodálkozom! Anno a boldog és békés hetvenes években Spielberg Cápa című alapvetésénél még sokan gyanakodtak okkal-ok nélkül marketingfogásra, amikor arról szóltak a pletykák, hogy egy terhes nő megszült, stb., stb. Egy horrorfilm ha más nem, hát borzasztó legyen, így aki nem bírja a borzalmakat, az ne üljön be rá, illetve, ha valakire olyan hatással bír a film, hogy mentőt kell hozzá hívni, akkor az jó horrorfilm lehet. A Cápát a napokban láttam sokadjára, szinte bársonyosan simogatta érzékeimet a szélesen vicsorgó gigafogsor, ettől a filmtől (a Fűrész 3.-tól) viszont én is kis híján rosszul lettem. Beteg egy film.

Cinikusabb olvasó persze rögtön vághatja, ez is a rafinált marketingstratégia része, erre joggal következtethetünk az első két rész alapján felvezetett, az átlagnál csavarosabb cselekményvezetésből, hogy csavaros film rafinált reklámmal az igazi kasza, de ad egy: nem vagyok ilyen rafinált, ad kettő: túl sokat kérek ilyen feladatokért. Semmi ilyesmi nincs ez alkalommal, valóban beteg egy film ez…

És bizony nagy kasza. Az első két rész amerikai, de majdhogynem még magyar relációban is fillérekből készült, ehhez képest dollár-százmilliókban mérhető bevételt hozott, ennek köszönhetően két év alatt három folytatás (!) készült el, az Elm utcabéli Freddy Krueger melletti legkarakteresebb és legfirkásabb sorozatgyilkos történetéből. (Na jó, vegyük ide még Hannibal Lectert is…:) Más példákból leszűrt tapasztalatok szerint a sorozatok egyre magasabb sorozatszám mellett egyre gyengébb minőséget produkálnak, most nem így van. A két előzmény hatalmas bevételéből telt a harmadik rész kicsicsázására, ez azonban egy egészen expresszív, villanásokból, árnyakból, gyors kameramozgásokból és olykor tizedmásodpercnyi snittekből álló képi világot, egy komoly pszichiátriai ápolásra szoruló pszichopata lázálmait idéző látvány- és hangzásvilágot jelent. Önmagukat széttépő emberek, mint az a nő Salvador Dali: A háború apoteózisa című festményén, ördögi időzítőszerkezetek merítik az áldozat kezét a maró savba, egy hűtőterembe láncolt meztelen nőt vízzel locsolnak addig, míg elevenen megmerevedik a ráfagyott víz alatt. Ez nem spoiler, akinek az, inkább nézesse meg magát. Azért írom le mindezt, hogy készüljön fel mindenki, mire számíthat. Mert való igaz, beteg egy film, de nem mondanám azt, hogy nem méltó a megtekintésre. A kínzások és kivégzések a középkori inkvizíció retteneteit idézik, valami furcsa, lepukkant sci-fi környezetben. A Fűrész 3. nem zé-kategóriás horrorokra hasonlít, hanem inkább egy szürrealista Vészhelyzetbe oltott Taxidermia, Lars von Trier rendezésében. Elképesztően szadista erőszakorgia, de annyira beteges, annyira perverz, hogy már szinte szép.

Gyakorlatilag ugyanaz a stáb készítette e filmet is, így a három rész töretlen ívet ír le a gyártási költségek nagyfokú különbözősége ellenére is, mind látványában, mind a színészi játék színvonalában, mind a cselekményszövésében. Nem egyszerű megérteni a történetet, amely telis-tele van időben visszaugráló flashbackekkel, sőt, flashbacken belüli flashbackekkel, azonban nem lehetetlen. Csak oda kell figyelni, így e film megtekintése kizárja a bámulás közbeni nasizást, szörcsögést, mert míg a zacskót, vagy a poharat keressük, könnyen lemaradhatunk egy csavaról, aztán meg bután kérdezgethetjük, hogy most miiii vaaaan? Szóval, nem egyszerű film ez, nem tömegfilm, és főleg: nem normális film. Mégis, a horror-bubusokon, gruftikon és kriptalakókon kívül megtekintésre ajánlom a Fűrész 3-at (az 1 és 2 nélkül is megáll a lábán) kellően elszánt, erős idegzetű igényesebb nézőknek is, akik kíváncsiak a filmművészet peremvidékein játszódó sötét dolgokra is.

“Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb!” – mondatja Szophoklész Antigoné híres kardalában. Az ő korában – véljük mi, több ezer év távlatából – még csodálatos volt az ember, ha gondja, baja támadt embertársával egyszerűen elvágta a nyakát vagy mérget itatott vele, és el volt intézve az ügy. Aztán a termelőeszközök fejlődésével a hadieszközök is fejlődtek, az ember problémáit már nem szemtől szembe, hanem direkt erre a célra toborzott, kiképzett és modern hadieszközökkel jól felszerelt, a precíz propaganda erejével feltüzelt embercsoportok egymásnak eresztésével próbálta rendezni. Ekkor a viszályban már ártatlan milliók néztek egymással farkasszemet, jobbára nem is tudták, miért. A régi kard ki kard küzdelem nemes eszményének már vége. Mérnökök tervezik, bankok pénzelik, tábornokok pedig terepasztalon modellezik a modern háborúkat. Ma már csak megnyomják a nagy piros gombot és egy város, egy megyényi terület máris megsemmisült. Ebben már semmi csodálatos nincs, hideg, kegyetlen, kiszámított gépezet ez. Mégis nagyon emberi.

Az első világháború volt a modern kor első totális háborúja. Rengeteg nemzet vett részt benne, rengeteg millió áldozata volt, ekkor harcoltak először a levegőben, ekkor vetettek be először tömegpusztító fegyvereket. A verduni vérszivattyú, mustárgáz, az első tankok. Ezt a háborút mégis átlengte valami, a régi hősöktől eredeztethető nemes szellem. Christian Carion Fegyverszünet karácsonyra című “európai” filmje ennek kíván emléket állítani. Közismert tény, hogy a lövészárkokba hosszú időre beásott ellenséges csapatok között, amelyek nem ritkán csupán néhány méterre voltak egymástól, a hosszas háború során kapcsolatfelvétel, nemritkán barátkozás alakult ki. Hovatovább, tudunk német-francia, német-angol focimeccsekről is, amelyek tűzszünetekben, a lövészárkok közti senki földjén zajlottak. Eme valós legendák felhasználásával született ez a film, a kísérő szerint valós események alapján. Valószínűleg az írói fantázia jótékony szervezőerejével, tegyük hozzá gyorsan. A berlini operaház ünnepelt szopránja kisestélyiben tűnik fel 1914 karácsonyának előestéjén, a háború vérzivatarában, az azért szürreális jelenet. Bár mondták azt is, hogy a szürrealizmus (mint művészeti irányzat) legkiemelkedőbb eseménye az első világháború volt. Az énekesnő Ave Mariát énekelt. Persze, nem is énekelhetett mást, ha már akkor és ott van. Ott volt a szerelme is, szintén a berlini Operából a hőstenor, közkatonaként. Ez is regényes. Kitárt karú áriája a két egymásnak feszülő ellen között pedig egyenesen operai. Azonban tudjuk azt is, hogy Marlene Dietrich híres dalát (Hova tűnt a sok virág…) minden árokban hallgatták, angolban, franciában, németben egyaránt, igaz egy későbbi, még nagyobb háborúban. De akik hallgatták, egyre gondoltak…

Így a Fegyverszünet karácsonyra még hiteles is lehet, bár valószínűleg a forgatókönyvíró sűrítette így egybe az egyébként igaz eseményeket. De ha már megtette, jól tette. Christian Carion filmje a giccshatáron végig biztonsággal egyensúlyozva, jó szándékkal apellál a mélyen bennünk rejtőző természetes igazságérzetünkre. Mondanivalója mélyen humanista, pacifista, keresztényi és européer. Az árkokba beásott, didergő, tetvektől agyoncsípett katonák, rangtól, nemzetiségtől, vallástól függetlenül szimpatikus, nyílt tekintetű fiatalemberek, ártatlan résztvevői a borzalmaknak. A háború “gazdái”, a vérzivatar okozói viszont pezsgőzve, falatozva töltik idejüket a hátország fűtött kastélyaiban. Ilyen egyoldalúan ábrázolt karaktereket azonban (egy alkalommal) meg lehet bocsátani mindenkinek, főleg, hogy szándékai is megkérdőjelezhetetlenek. A film képi világa nagyszabású, ízlésesen tablószerű, vért, leszakadt végtagokat, kiomló beleket sem látni, ami már ugyan nem igazán valósághű, de legalább nézőbarát. Ilyentájt elég annyi a háborúból, hogy ott nagyon meg lehet halni, ám ehhez nem kell húst szaggató lövedékeket és más speciális effekteket bemutatni. Elég igaz értékeket felmutatni, a film pedig éppen ezt teszi. Karácsony környékén sokunk hócipője lesz tele a ránk olcsó ömlő bóvlival, így ez a film jó választás lehet csömör helyett, után és mellett.

Bizton tudom, hogy sokan vannak, akik nem éppen a Disney-féle édeskés animált világot preferálják, így nekik szól(hat) Terhelt Terkel története. Meg azoknak, akik röhögtek Beavis & Buttheaden, a South Parkon és a Simpsonokon. Bizonyos ismertetők valamiféle dán ellen-Nyóckerként aposztrofálják eme 3D animációval készült alkotást, a valóságban azért más a helyzet. Már műfajilag sincs közük egymáshoz, mert míg a Nyócker valamiféle szocioreality-krimikarikatúra, addig a Terhelt Terkel valami horrorparódia, vagy efféle.
Afféle fogszabályozós, taknyon csúszós, csúnyán beszélős tinédzserfilm, amelynek megtekintése során a forgalmazó 12 éven aluliaknak nagykorú felügyeletét írja elő. Ez elég abszurd, hiszen a South Park a tévében mintha piros 18-as karikával menne, míg a célközönség nem titok, ennél egy ötössel fiatalabb. Minimum. A Terhelt Terkel pedig éppen ilyen. Néhol még brutálisabb is. Hát majd odafigyel nyilván, akinek az ilyenekre oda kel figyelnie…

Dilemma. Ha szülő lennék, és kiskorú csemetém a fülemet rágná, hogy vigyem el rá, hát nem tenném, megóvandó a hamvas gyermeki lélek tisztasága. Viszont azt is tudom, hogy a suliban már mindenki látta, és a kiskorú csemete már kívülről fújja az összes trágárságot, ami e filmben másodpercenként elhangzik, így a szülői tiltás csak a generációs szakadékok mélyítését szolgálja. Ez van. Döntsön az okos. Én nem.

Egyébként meg néhol kifejezetten szórakoztató kis film ez, már ha az ember nem fordul ki az első perc után a moziból, és gyomorilag bírja a kiképzést. Az említett amerikai mintákból már ismert debil családmodellbe helyezkedünk bele megint. Apa depressziós, mindenre csupán egy válasza van: nem. Anya láncdohányos, ám ez nem zavarja abban, hogy rendszeres egészségügyi kiképzésben részesítse porontyait, akik: a kislány, aki állandóan a nagyfiú sarkában szeretne lenni, ám ezt a nagyfiú egy jól irányzott teli rüsztössel lerendezi (ez a még az illedelmesebb poénok közé tartozik), ő Terkel, aki a címben. Fogszabályzó, puhány, jóllakott napközis típus. Haverja is van, aki Eminem-rajongó, gyakorlatilag érthetetlen szlengben beszél. Politoxikomán nagybácsi, aki úgy küldi a gyerekeket, mint a répát. A sztori pedig, pszichopata tanár érkezik az isibe, persze kezdetben nem tűnik annak, de a végén az lesz. A Srácok a végén persze leküzdik. A barátság mindennél fontosabb, meg a bimbózó szerelem is. Aki rosszarc, az meg megszívja. Vagy mégsem? Minden megy a horror (sír)kőbevésett szabályrendszere alapján. A filmet egy engem régi filmélményekből, illetve a tanári katedráról ismerős Bikácsy Gergelybe oltott Réz Andrásra emlékeztető funky-rajongó zenetanár-figura narrálja végig, hogy minden tiszta legyen cselekményileg. Eközben számítógéppel generált hibátlan térhatású animációban fröccsen a pisi, a vér, reccsen a csont, szúródik villa a szembe, és hasonlók. Három hazai médiacelebriti szinkronizál minden hangot, Zana Gengszter Zoltán, Harsányi Levente és Nacsa Olivér. Nem esik nehezükre, hiszen tudvalévő, nem áll egyikőjüktől sem távol a jó (vagy akár rossz)ízű baromkodás, itt van alkalmuk jócskán. És még fizetnek is érte nekik… A szöveg magyarítása az én szerény szlengbéli tudásom szerint nagyjából korszerűnek mondható, bár nyilván lesznek olyanok, hogy ilyen ócska vakert rég hallottak. A zenei betétek nekem, mint műfajtól (hiphopfankirepp) viszonylag távol állónak, kicsit unalmasak voltak, de aki ezt szereti, annak tán dobogni is fog a lába. Vagy bólinthat a feje, mittudomén.

Szóval, szórakoztató mozi ez akár, bár a műfaji alapvetésekkel nem veszi fel a versenyt. Nem olyan szellemes, mint a Simpsons, nem olyan cinikus, mint a South Park. És nem is ennyire intellektuális, mint ezek. A Terhelt Terkel szimplán tahó, amely jelző ez esetben pozitív. A 12-es sárga karika viszont kevésnek tűnik, viszont éppen ez a korosztály a vevő az efféle szellemiségre. Meg persze, az “örök” gyerekek. Disney meg maradjon karácsonyra…

Ez alkalommal nem egy újabb gazdasági reformcsomag vár ránk, hanem az alkotók szándékai szerint csupán egy könnyű, gondtalan trip a nyárba, a napfényes Rodosz szigetére. Mert mi másra vágy egy gázáremelések rémképétől és más idegölő megszorító intézkedésektől sújtott magyar a ködös, csontig hatoló novemberben, mint ouzóra, vakítóan kék tengerre, napra és istenfejű görögökre. Tény, ebben lehet valami, ezért némi izgatottsággal siettem az Idegölő című új magyar filmvígjáték díszbemutatójára, főleg, hogy néhány évvel ezelőtt volt alkalmam eltölteni két csodaszép hetet Rodoszon, és tán joggal vártam valami élénkítést emlékeimet illetően.

Nos, a filmvígjáték már műfajilag sem turisztikai reklámfilm, Rodosz szépségeiből e filmben gyakorlatilag nem sokat látni, így kár is volt izgulni. Sikerült e szigetet úgy helyszínként felhasználni (ha ez volt a cél, akkor dicséret érte Márton Balázs operatőrnek), hogy az gyakorlatilag bármelyik mediterrán táj lehetne. Sőt, hogy mit ne mondjak, Szentendre. Az aquincumi amfiteátrum. Napfényes időben. A tömegturizmus szentélyeiként hirdetett üdülőszállodák pedig szerte a világon, mindenhol ugyanolyanok. Na persze igen, a tengerünk az nincs. De nagyjából ennyit lát a polgár egy jó olcsó, last minute allinclusive egy hétben, ha szabadságra megy. Ez, így hiteles. Az más kérdés, hogy a lényeg továbbra is rejtve marad előtte, de erre valószínűleg nem is kíváncsi, hiszen pihenni, kikapcsolódni akar. Ehhez hasonlóan, habkönnyű vígjátékokra is azért ül be az ember, hogy szórakozzon, kikapcsolódjon.

Aki pedig szórakozni és kikapcsolódni akar, az akkor is azt teszi, ha ebben bizonyos emberek (pincérek, rendőrök, hotelalkalmazottak, filmesek, stb.) majdhogynem meg akarják akadályozni, tapsol és nevet. Szórakozik és kikapcsol. Nehogy elrontsa bárki is az ő szórakozását. Így nem állítunk nagyot, ha azt mondjuk a kitűzött célt, a százezer feletti nézőszámot e film, az Idegölő is eléri, a lényeg pedig ez. Meg az, hogy az a százezer jól szórakozzon. Fog.

A foggal kapcsolatos dolgok legtöbbünkben nem keltenek igazán vicces érzeteket. Ne gondoljunk másra, mint a fúró felsivító hangjára, azonnal összerezzenünk. Pedig az Idegölő központi cselekményszervező eleme a fog. Az egyik főszereplő fogorvos, persze, pipogya, lúzer, szerencsétlen, míg a másiknak, a macsó, szőrös mellkasú, piperkőc bérgyilkosnak éppen a foga fájdul meg, és éppen ahhoz a fogorvoshoz esik be, akit egy homályos megbízás tárgyaként meg kell ölnie. A fősodorként végigvonuló orális fixációhoz még erőltetve ide lehet kapcsolni a bérgyilkos anyját, aki siketnémaként jelbeszéddel kénytelen kommunikálni a külvilággal, és a magát zenésznek kiadó fiával. Az a foggal kapcsolatos mellékszál a filmben kihasználatlan maradt, hogy az álgitáros-bérgyilkos egy ál-koncerten ál-Jimi Hendrixként foggal gitározik… Maga a fogorvosi szék funkciójából adódóan kényszeríti kiszolgáltatott testhelyzetbe a beleülő embertársunk. E kényszerű szituáció okozhat félreértéseket, cikis helyzeteket, ami egy vígjátékhoz elengedhetetlen. Ebből a szempontból a film alapötlete briliáns, a megvalósítása azonban kissé sutára sikerült.

A filmet író és rendező Fonyó Gergely, a többi vígjátékkal, mint műfajjal kísérletező magyar filmessel egyetemben nem érzi e műfaj legfontosabb mozgatóelemét, a ritmust. A jelenetek általában túl hosszúak, a párbeszédek nem eléggé pergőek, a néhány szellemes beszólást, replikát a vágás pontatlansága hatástalanítja. A jóravaló, egyébként kitűnő színművészeink, Gesztesi Károly, Molnár Piroska teljesítményét erősen árnyalja a köréjük szerződtetett görög színészek harsánysága. A legújabb keletű magyar filmvígjátékokat, mint ezt is, valami furcsa, jómódot és gazdagságot szimuláló mentalitás hatja át. Ha valamiről, hát erről lehetne vígjátékot csinálni, amolyan igazi térdcsapkodósat, hahotázósat. Hiszen a király meztelen! De a cél jelen esetben nem ez, eredményként viszont egy realista tragikomédiát lát a kritikus szem, nem pedig vígjátékot. Persze, ettől függetlenül lesz százezer néző, vagy még több is, ám ez csupán a megfelelő marketing kérdése, mint minden egy feltörekvő piacgazdaságban. Ezzel azonban át is verjük magunkat, szokásosan. Épp úgy, mint amikor úgy gondoljuk, Faliraki Beach (szintén Rodosz) turistagettójában, tízezer tökrészeg nyugati proli között eltöltött allinclusive nyaralás ugyanaz, mint két hét, egy csendes bungalóban valahol Mauritiuson, a trópusokon. Nyaralás, nyaralás, de “mmeccsoda különbség“! Persze, adott esetben mindkettő kikapcsol. Főleg, ha nagyon akarjuk…

Nemrégiben a királyi televízió egy eldugott késő éjszakai időpontban szemérmes tartózkodással már műsorra tűzte egyszer ezt az 1995-ös keltezésű, Ghost In The Shell (beavatottaknak csak: GitS) című anime-klasszikust, valamint a jóval későbbi második részt (GitS – Innocence) is láthatta már egy szűk réteg a 2005-ös Titanic filmfesztiválon. A jobbára internetről lekalózkodott példányokon nevelődött hardcore anime-fanok ezeken már nyilván régen túl vannak, viszont nem is nekik szól e cikk. Hála azonban a forgalmazónak (Odeon), mára már akárki szembesülhet a kilencvenes évek egyik legnagyobb hatású sci-fi opusával, amely csak egyrészt a japán anime-kultúra gyöngyszeme, de bizton kijelenthető, nélküle nem lettek volna azok olyan nagy hatású “normál” mozik se, mint amilyenek a Mátrix-trilógia, vagy a Spielberg-féle A.I. lettek végül.

Fentebb utaltam rá, voltak már korábban is manga-, és animerajongó kisközösségek, a nagy átlag azonban jobbára a “buta japó gyerekrajzfilmek” skatulyájába gyömöszölte be az efféle alkotásokat, a “jobban” értesültek még kifejezett ellen-kampányt is folytattak ellenük, mondva ezek fertőzik meg a gyermeki lelket erőszakkal, pornóval meg mindenféle gonoszsággal. Emlékezhetünk a Pokémon-őrületre és a Dragonballz-hisztériára pölö. A gyerkőcök persze tágra nyílt szemekkel meredtek ezekre a sorozatokra, amelyek persze messze nem a legjobb darabjai voltak az animénak, amely pedig a mai modern Japán és szinte az egész Távol-Kelet elismert és nagy tisztelet övezte művészeti irányzata. Az Odeon úgy tűnik, nyílt kereszteshadjáratot indított a műfaj hazai “legalizálása” érdekében, az Akira után már a második animét tűzi műsorra.

Jöjjön a rövid és kötelező történeti áttekintés, amíg nem fújja mindenki betéve: az anime a manga animált, megfilmesített változata, a manga tulajdonképpen a sok száz éves kalligráfiai és grafikai hagyományokon nyugvó japán képregény. De senki ne a csak gyerekeknek szóló képes meséket értse ezalatt, a mangák hagyományosan felnőttek számára készülnek elsősorban. Több változatuk létezik, a romantikus szerelmes mangáktól a horrormangákon át a legperverzebb pornómangákig. Ugyanezek természetesen animékben is. A pontos szakkifejezéseket megtalálhatják az érdeklődők a különböző internetes keresőmotorok segítségével, találat lesz bőven. A sok százmilliós távol-keleti társadalmak írott, nyomtatott irodalmának 70%-át (!!!!!) a mangák teszik ki. Kezeljük hát mi is ennek megfelelően e műfajokat, tisztelve az irdatlan számokat éppúgy, mint az idők homályába nyúló hagyományokat.

A Ghost in the Shell Oshii Mamoru cyberpunk-guru animéje, amit Shirow Masamune azonos című mangájából készített. Noha témafelvetésében, a géppé váló ember és az emberré váló gép dialektikájában nem éppen úttörő, számtalan korábbi példa foglalkozott már e nemsokára “húsbavágó” problémával, azért a történet komplexitásában, sokrétűségében mindenképpen elődei főlé nő. Emellett a vizualitásában hozott forradalmi változtatások sorolják ezt a mindössze tíz éve készült animét a klasszikusok közé. Az eddig használt hagyományos cellaanimációt első ízben vegyítette Oshii a korszerű számítógépes CGI technikával, amely lényegesen látványosabb, nagyszerűbb jeleneteket eredményezett, a figurák mozgása folyamatosabbá vált, ám azért megőrizve az animék jellegzetesen szaggatott, drámai hatást keltő (rosszul sikerült esetekben viszont inkább megmosolyogtató) szereplőmozgatását. De találkozhatunk több más jellegzetes anime-motívummal is e filmben, mint például a testekből testekbe szálló lélek motívuma, ami jelen esetben a történet szerves magját is képeszi, de tipikus a város felett vészjósló lassúsággal átrepülő, néha szinte gigászi sasra emlékeztető repülőgépek képe, amely a Japánt ért második világháborús atomtámadás emlékéből fakad. Szintén az efféle témájú animékre jellemző az a furcsán mélabús, borongós hangvétel, amelyet e filmben az atmoszferikus zene (amely az underground zenei körökben legendaként tisztelt ex-Primusos Les Claypool felügyeletével készült) mellett a város látképe, az égbolt sugall, és ami áthatja még a legvadabb üldözéses akciójelenetet is. Itt sem furcsa, hogy a szereplők egy-egy golyózáporos vérfürdő előtt,vagy után hajlamosak nem is éppen felszínes ontológiai boncolgatásokba bonyolódni, vagy akár meditálni. Persze, ennek miértje is a japán hagyományokban keresendő. Mi pedig mi mást tehetnénk, mint megismerkedünk ezzel a tőlünk sok tekintetben idegen műfajjal, kárunk biztosan nem lesz belőle, sőt éppen ellenkezőleg…

Pompás, előkelő estélyen vagyunk, a szmokingos-estélyis forgatagból egy elegáns, középkorú pár válik ki, hogy a hatalmas teraszon, távol a vendégseregtől egymás karjaiba boruljanak. Titkos légyottot sejtünk, ám a férfi kibontakozik az ölelésből. Határozott mozdulattal fellép a terasz mellvédjére, kezét nyújtja, a nő is követi. Ott állnak a mellvéden, arcukon fura félmosollyal, majd egymás kezét fogva levetik magukat a mélybe. Testük tompa puffanását csak hosszú másodpercek múlva halljuk. Benn az estélyen éppen pohárköszöntőt mondanak Irene Ravanelli tiszteletére, hogy eddig is jelentős vállalatbirodalmát újabb két cégcsoporttal növelte. A kettős öngyilkosság és a jól sikerült üzleti tranzakció persze ok-okozati összefüggésben van egymással. Később kiderül az is, hogy a középkorú pár Irene barátai voltak, ami a gátlástalan üzletasszonyt egy cseppet sem zavarta abban, hogy megszerezze a kiszemelt cégbeli tulajdonjogukat. A hideg, számító Irene-t barátai elvesztése sem töri meg. Sőt édesanyja titokzatos halála sem kavarja fel, látszólag szenvtelenül néz körül a Buddha-szobrokkal, feszületekkel, ikonokkal és menórákkal, a legkülönbözőbb vallások szent tárgyaival telezsúfolt, érthetetlen írással összeírt falú furcsa lakásban. Ezután találkozik véletlenül az utcán Benny-vel, a csavargólánnyal, aki tiszta, nyílt tekintetével, és elsőre érthetetlen viselkedésével nem várt változásokat indít el a fiatal nőben.

A különböző vallások története tele van olyan csodálatos esetekkel, amelyekben irigyelt sorsú gazdagok hirtelen otthagynak minden fényűzést, megtépik ruhájukat és teljes mellszélességgel fordulnak a szegény sorsú nyomorultak felé, minden erejükkel őket, hitük szerint ezáltal Istent szolgálva. Gautháma Buddha, vagy Assisi Szent Ferenc tán a legismertebbek a hosszú sorban. Nekünk, az anyagi lét talmi áldásait hajszoló földi halandóknak teljességgel érthetetlen e viselkedés, nem csoda, hogy hajlamosak vagyunk őrültnek tartani az efféle megszállottakat, tetteik valódi értelmét csak haláluk után fogjuk fel. Buddha hosszú évtizedekre bujdokolt el szülőföldjéről, Szent Ferencet is kinevették hajdani ficsúr barátai. Irene története, nem tudjuk valóban élt-e, él-e, az ő példájukat és az ő sorsukat mintázza a neves török származású Ferzan Özpetek (pl. A szemközti ablak, Törökfürdő) új filmjében.

A film címe mindent elárul a témájáról. A magyarázata persze misztikus, de ez nem csoda, minden bizonnyal a török Özpetek is érintve van a szufizmus (misztikus iszlám irányzat) tanai is által. Irene édesanyja szobájában fel is tűnik egy festményen egy kerengő dervis, ezt illusztrálandó. A magyarázat szerint mindenkiben két szív lakozik, a külsőre hallgatunk általában, de némely esetben a belső, Szent szív is megnyílik, ezután már csak erre hallgat az, akiben lakik. A derviseket (bölcs szufi igehirdetőket) valószínűleg már csak a Szent szív irányítja, ami e filmben megnyílik Irene-ban is. Ő is otthagyja a hivalkodó gazdagságot, és a kis csavargó által sugallt ötlettől vezérelve minden energiáját a szegények élelmezésére fordítja. E tevékenységét nem érti meg senki, jellemző, hogy elmebetegnek tartják. Kórisme: súlyos személyiségzavar, altruista vonásokkal. Ma ugyanezzel kezelnék Szent Ferencet is.

Irene megtisztulását, más szemszögből megőrülését, Özpetek filmje szinte érzékien lassú képekben (Gianfilippo Corticelli veretes munkája) tárja elénk. Szinte az ujjainkban érezzük a nehéz damasztszalvétát, egy márvány asztallap simaságát, egy öreg bútor öreg fájának melegét Irene anyjának lakásában és erős kontrasztként a hideg üveg és fém tapintását Irene hipermodern villájában. Özpetek keleti ember, más színeket, más hangsúlyokat használ, mint azt mi itt Európában megszokhattuk. Irene megtisztulásának csúcspontja az az eksztatikus jelenet, amikor a nő egy vasúti állomáson szembemenve a tömeggel, lassan megszabadul ruháitól. A szembejövők szemében a döbbenet igazi. És valódi a suttyó fiatalok tekintetében a kaján kéj is, amellyel a meztelenedő fiatal nőre merednek. Mintha a kamera ott se lenne… a pillanat felemelő, katartikus. Néhány néző valószínűleg “soknak”, hatásvadásznak fogja érezni e jelenetet. Erre mondom, hogy Özpetek más, a szokásostól eltérő színeket használ, de művészi szándékai megkérdőjelezhetetlenek. A török sütemény se édeskés. Édes az, méghozzá brutálisan. Másrészt pedig képzeljük el, egy “átlagos”, hogy ne mondjam, hollywoodi filmben hogyan oldaná meg rendezője a főhős felmagasztosulását… Ugye, ugye?