Az úgynevezett nagybetűs szabad életbe kikerült intézetis fiatalok témája nem először tűnik fel a magyar filmben. Az intézet belső, gyakran durva élete, aztán onnan kikerülve a gyökértelen, céltalan sodródásuk a szabad társadalom parttalanságában megannyi hálás téma a meleg dolgozószobákban tépelődő, elismerésre váró, többdiplomás filmeseknek. Durván és érzéketlenül fogalmazva, létszámukhoz képest a magyar, de a külföldi filmekben is túlreprezentáltak a társadalom e nehéz életsorssal megvert tagjai, de a jóérzésű emberben rögtön szikrázik is a vörös felkiáltójel: vannak témák, amelyek nem túlbeszélhetők!

Persze, az intézetis témában készült filmek nagy többsége tisztességes mű, amely komoly értékeket képvisel mind művészi, mind esztétikai értelemben, a bemutatott sorsok ábrázolása is szociológiailag és pszichológiailag hiteles rendszerint, az azonban igen ritkán fordul elő, hogy a témában zsigerileg is érintett rendező alkotását láthatjuk. A Boldog új élet egy ilyen alkotás. Bogdán Árpád, a film fiatal rendezője maga is intézetis gyerek volt, 14 éves koráig szinte a lábát sem tette ki a falak közül. Elhagyva az intézetet, aztán saját bőrén érezhette mennyivel másabb a kinti világ. A benti életet megtanulta, de kinti világ szabályrendszerei, a túlélés már nem játék, hanem a valóság. Erre az intézet nem tanítja meg, kint kapaszkodók és segítség nélkül kénytelenek élni, s ha elvétik, gyakran úgy végzik, mint e film főszereplője is. A rendező Bogdán Árpád életpályája a pozitív példa, ő tanult, bár nem filmrendezőnek, hanem szociális munkásnak.

A Boldog új életbe kikerült fiatal roma fiú (Orsós Lajos igaz alakítása) nem tanul, hanem a tipikus utat választja. Nevelője ugyan bedugja valami állásba, amit a fiú szinte azonnal hanyagol, inkább az utcán csatangol, hasonló sorsú társaival kocsilopásokból és más hasonló bűncselekményekből él. Valahogyan szerez egy kis lakótelepi lakást, amelybe aludni jár, de az nem otthon. Egy ágy, két drótszék, egy asztal. Társai inkább sorstársai, mint barátai. Egyedül egy kislánnyal van valami emberi kapcsolata. Csak a kislány előtt képes a fiú megnyílni, amikor meséli neki szépséges, de szívet dermesztően szomorú meséit. Otthon teleengedi a kádat, levetkőzik és embriópózban a vízbe merül. Ekkor álmodik, ekkor van békében…
Bogdán Árpád filmje azonban nem szárazan a tényszerűségre törekvő, tudományos igényű szociográfia, mint előzetesen témájából gondolhatnók. Valamiféle melankolikus filmlíra inkább, személyes hangú képvers, gyakorlatilag a főhős életéből vett történetfoszlányok laza összefűzése, amely a nézőt inkább bevonja, mint tájékoztatja. Győri Márk és Szabó Gábor operatőrök makrókkal és szuperközelikkel szinte a pórusokon keresztül “mélyednek bele” a főszereplőbe, a dekomponált és artisztikusan fényképezett szürke és rideg várossal, neonfényű és geometrikus belsőkkel, külvárosi gyártelepek és panelrengetegek képeivel a valóságosnál is ridegebb, emberi életre alkalmatlan környezetet mutatnak be, olyannak ábrázolják, amilyennek a főhős érezheti azt.

Az olykori élességállításbeli pontatlanságok ellenére (amelyek persze lehetnek a vizuális koncepció részei is) atmoszferikus, unikális és egységes képi világot alkottak, ennek nem kis rész lehet abban, hogy a filmet beválogatták a Berlini Filmfesztivál versenyébe. DJ Cadik és a Membrán kísérő zenéje szervesen járul hozzá a képek sugallta nyomasztó atmoszférához, nem hivalkodón, hanem aláhúzóan. A zene a kép szerves része, nem valamiféle kötelező tartozéka a filmnek, hanem funkcionáló hangulatfestő elem. A képeket és a zenét azonban Bogdán Árpád személyisége, az ő mondanivalója fűzi szerves egységbe, filmje egy nagyra hivatott, öntörvényű és szuverén alkotó első munkája, amely bár nem könnyen emészthető, de mindenképpen kötelező érvényű darab.










A két előzmény hatalmas bevételéből telt a harmadik rész kicsicsázására, ez azonban egy egészen expresszív, villanásokból, árnyakból, gyors kameramozgásokból és olykor tizedmásodpercnyi snittekből álló képi világot, egy komoly pszichiátriai ápolásra szoruló pszichopata lázálmait idéző látvány- és hangzásvilágot jelent. Önmagukat széttépő emberek, mint az a nő Salvador Dali: A háború apoteózisa című festményén, ördögi időzítőszerkezetek merítik az áldozat kezét a maró savba, egy hűtőterembe láncolt meztelen nőt vízzel locsolnak addig, míg elevenen megmerevedik a ráfagyott víz alatt. Ez nem spoiler, akinek az, inkább nézesse meg magát. Azért írom le mindezt, hogy készüljön fel mindenki, mire számíthat. Mert való igaz, beteg egy film, de nem mondanám azt, hogy nem méltó a megtekintésre. A kínzások és kivégzések a középkori inkvizíció retteneteit idézik, valami furcsa, lepukkant sci-fi környezetben. A Fűrész 3. nem zé-kategóriás horrorokra hasonlít, hanem inkább egy szürrealista Vészhelyzetbe oltott Taxidermia, Lars von Trier rendezésében. Elképesztően szadista erőszakorgia, de annyira beteges, annyira perverz, hogy már szinte szép.

focimeccsekről is, amelyek tűzszünetekben, a lövészárkok közti senki földjén zajlottak. Eme valós legendák felhasználásával született ez a film, a kísérő szerint valós események alapján. Valószínűleg az írói fantázia jótékony szervezőerejével, tegyük hozzá gyorsan. A berlini operaház ünnepelt szopránja kisestélyiben tűnik fel 1914 karácsonyának előestéjén, a háború vérzivatarában, az azért szürreális jelenet. Bár mondták azt is, hogy a szürrealizmus (mint művészeti irányzat) legkiemelkedőbb eseménye az első világháború volt. Az énekesnő Ave Mariát énekelt. Persze, nem is énekelhetett mást, ha már akkor és ott van. Ott volt a szerelme is, szintén a berlini Operából a hőstenor, közkatonaként. Ez is regényes. Kitárt karú áriája a két egymásnak feszülő ellen között pedig egyenesen operai. Azonban tudjuk azt is, hogy Marlene Dietrich híres dalát (Hova tűnt a sok virág…) minden árokban hallgatták, angolban, franciában, németben egyaránt, igaz egy későbbi, még nagyobb háborúban. De akik hallgatták, egyre gondoltak…

Minden megy a horror (sír)kőbevésett szabályrendszere alapján. A filmet egy engem régi filmélményekből, illetve a tanári katedráról ismerős Bikácsy Gergelybe oltott Réz Andrásra emlékeztető funky-rajongó zenetanár-figura narrálja végig, hogy minden tiszta legyen cselekményileg. Eközben számítógéppel generált hibátlan térhatású animációban fröccsen a pisi, a vér, reccsen a csont, szúródik villa a szembe, és hasonlók. Három hazai médiacelebriti szinkronizál minden hangot, Zana Gengszter Zoltán, Harsányi Levente és Nacsa Olivér. Nem esik nehezükre, hiszen tudvalévő, nem áll egyikőjüktől sem távol a jó (vagy akár rossz)ízű baromkodás, itt van alkalmuk jócskán. És még fizetnek is érte nekik… A szöveg magyarítása az én szerény szlengbéli tudásom szerint nagyjából korszerűnek mondható, bár nyilván lesznek olyanok, hogy ilyen ócska vakert rég hallottak. A zenei betétek nekem, mint műfajtól (hiphopfankirepp) viszonylag távol állónak, kicsit unalmasak voltak, de aki ezt szereti, annak tán dobogni is fog a lába. Vagy bólinthat a feje, mittudomén.





megmosolyogtató) szereplőmozgatását. De találkozhatunk több más jellegzetes anime-motívummal is e filmben, mint például a testekből testekbe szálló lélek motívuma, ami jelen esetben a történet szerves magját is képeszi, de tipikus a város felett vészjósló lassúsággal átrepülő, néha szinte gigászi sasra emlékeztető repülőgépek képe, amely a Japánt ért második világháborús atomtámadás emlékéből fakad. Szintén az efféle témájú animékre jellemző az a furcsán mélabús, borongós hangvétel, amelyet e filmben az atmoszferikus zene (amely az underground zenei körökben legendaként tisztelt ex-Primusos Les Claypool felügyeletével készült) mellett a város látképe, az égbolt sugall, és ami áthatja még a legvadabb üldözéses akciójelenetet is. Itt sem furcsa, hogy a szereplők egy-egy golyózáporos vérfürdő előtt,vagy után hajlamosak nem is éppen felszínes ontológiai boncolgatásokba bonyolódni, vagy akár meditálni. Persze, ennek miértje is a japán hagyományokban keresendő. Mi pedig mi mást tehetnénk, mint megismerkedünk ezzel a tőlünk sok tekintetben idegen műfajjal, kárunk biztosan nem lesz belőle, sőt éppen ellenkezőleg…


