asanisimasa

A legnagyobb baja Jason Bateman és Jude Law nyolcrészes minisorozatának, hogy nehézkesen vonja be a nézőt. Ezt legtöbben úgy veszik le, hogy a Fekete Nyúl unalmas. Mi tagadás, tényleg eléggé nyomottan indul ez a széria, ráadásul a történések idősíkja is eléggé össze van kavarva (bár ilyet azért már láttunk). Sokan ráadásul Mackó-koppintást éreznek bele a sztoriba, hiszen ez a sztori is egy étterem (a címszereplő) körül forog, amit egy törekvő, de nem túl szerencsés sorsú pacák (Jude Law) befuttatni, ezúttal a híres Brooklyn-híd tövében, miközben különféle alvilági erők, vélt és valós barátok, valamint a zűrös életű bátyus (Jason Bateman) jó-, illetve rosszszándékú húzásai nehezítenek. De ebből a párhuzamból aztán ennyi is. Érezhetünk Bateman korábbi, szerintem igen jó Ozarkjából vett motívumokat is: ilyen az egész cselekményen végigfutó üldöztetés/menekülés, ilyen a könyvelő/számlázás motívuma és ilyen a sajátos értelemben vett családközpontúság is.

És ez utóbbi a lényeg, hiszen a végére egy igen szép és megrázó testvérdrámába fut ki a történet, ezt készíti elő az első részek kvázi “unalma” és “vontatottsága” is. A hatodik rész aztán úgy összerántja a cuccot, mint ecet a tejet, minden értelmet nyer, minden a helyére kerül, mintha öt részen keresztül kézenfogva vezettek volna a félhomályba, de ekkor hirtelen felkacsolják a villanyt és a szó szoros értelmében mindenre fény vetül. Értelmet nyer minden, korábban érthetetlennek tartott momentum, megértjük a különféle, amúgy elég jól jellemzett karakter motivációja és a végére rendesen be is pörög a cselekmény, hogy aztán egy szép, de drámai csúcsban, majd egy szomorkás, de mégis szerethető végkifejletben végződjön. Law és Bateman rendesen odateszi magát színészi értelemben is, de rajtuk kívül is van néhány igen szép találat: elég erős például az antagonista-páros, Junior és Babbitt (Forrest Weber és Chris Coy). Szóval, szerintem megéri átrágni magunkat a kezdeti botladozó lépéseken, mert a végére rendes, minőségi dráma lesz ez.

Nem igazán thriller, ne is krimi műfaji értelemben ez a háromrészes történet, melynek címe – Két sír – egy Konfuciusznak tulajdonított mondásra utal, mely szerint ha bosszúra készülsz, egyből két sírt áss. Ennek megfelelően, ez a spanyol film egy bosszú drámája. Oké, vannak benne thrillerre utaló műfaji elemek, mint ahogy a latin szappanoperák túláradó érzelmi hullámai is, miközben a bosszú, mint olyan, számunkra szorosan kötődik a déli, mediterrán lelkületről alkotott sztereotípiáinkhoz. Valahol messze, Dél-Spanyolországban, a malagai tengerpart egyik kisvárosában két lány tűnik el, egyikük véres dzsekijét megtalálják, rajta mindkét lány vérével, kézenfekvő tehát, hogy mindenki gyilkosságra gyanakszik. A rendőrség azonban semmit nem talál, évek múltán jegeli is az ügyet. Csak az egyik lány nagymamája nem nyugszik és egy véletlen gyanúból kiindulva magánnyomozásba kezd, és a végére olyan messzire jut, amire sosem számított.

Mi, nézők sem. Az elején legalábbis, tehát ebből a szempontból működik a történet. Bár a nagyi (Kiti Mánver) színészi játéka annyira teátrális, hogy néha kiesik a képernyőből, antagonistája, egy korábbi, lényegesen nagyobb sikerű spanyol sorozat Professzoraként megismert Álvaro Morte viszont mindvégig tud annyira kiismerhetetlenül izgalmas, sőt félelmetes lenni, hogy tőle végig van mitől félnünk. Képletesen szólva. A történet cselekménye is izgalmasan kanyarog a drámai végkifejletbe, ami banalitásában válik igazán érvényessé – én legalábbis könnyebben elhiszem az efféle gordiuszi megoldásokat, mint az íróasztalon kimércsikélt, logikaialag görcsmentesen elegyített műkatarzisokat, melyek sok bűn-, vagy bosszúdrámát agyoncsapnak. A történet könnyen csúszik, s bár vannak benne túlrajzolt, vagy éppen elsózott falatok, alapvetően kipróbálásra érdemes fogás a palettán, mégha jól igazán csak közepesen lakunk vele.

Ezen a magyar címen legalább három különböző film, és még néhány, más-más sorozat részét képező epizód létezik, bizonyítva a magyar forgalmazók vibrálónak nem éppen nevezhető kreativitását. Ezúttal a Netflixen bemutatott, 2025-ös politikai akció/thriller műfajú minisorozatot könyvelném el megtekintettnek. Gondolkozom, hogy mi a zavaró ebben a szériában… Nyomás alatt tehát ezúttal a (egy fiktív) brit miniszterelnök van, aki történetesen nő, feleség és anya. A történet által felvetett kérdés tulajdonképpen érdekes: civil (orvos) férjét elrabolják és annak meggyilkolásával zsarolják lemondásáért cserébe, miközben saját kormányában is politikai összeesküvéssel küzd. Választania kell hazája és családja között. Ebben társa a francia miniszterelnök kollegina, aki tehát szintén nő, akit szintén zsarolnak, stb. Az nem lehet ma már zavaró, például Margaret Thatcher, Angela Merkel vagy éppen Indira Gandhi történelmileg is jelentős életpályája után, ha két, méghozzá igen jelentős hatalmat nő irányít. A bugyuta, logikailag döcögő, motivációkban meglehetősen erőltetett cselekmény már inkább…

A mai világban, ahol azért elég világosan kirajzolódnak a különféle hatalmok közötti erővonalak, ilyen mondvacsinált, a valósághoz képest teljesen súlytalan konfliktus, amiből itt a cselekmény felburjánzik, meglehetősen nevetséges, teljesen indokolatlan, hogy egy ilyenből ekkora méretű balhé kerekedjen. Még akkor is, ha műfaji alappéldaként állandóan citált 24 sem volt mindig sokkal erősebb ebben a tekintetben. A cui prodest?, tehát a kinek áll érdekében kérdését pedig minden normális ember az első pillanatban felteszi, ha egy váratlan, tragikus, ám megmagyarázhatatlan problémával kerül szembe, főleg, ha annak megoldása szinte teljes egészében ráhárul. Ezt a kérdésfelvetést a sorozatot kreáló Matt Charman sok tekintetben kihagyta, miközben a cselekményben bennefelejtett több nüanszot: például a miniszterelnökasszony parlementi ellenzékét, illetve az azt vezető, ráadásul igen vérszomjasnak ábrázolt fickó esetében, akire amúgy a gyanú árnya sem merült. Holott, legalább valamiféle terelő mellékszálként, ez hitelesebbé is tehette volna a cselekményt. Az viszont engem kevéssé zavart, hogy a “világ nagy dolgai” efféleképpen rendeződnek, vagy éppen bonyolódnak, ahogyan e történetben látjuk. Nincsenek illúzióim, minden politikus hazug seggfej, akiknek semmilyen valóban fontos, komoly tevékenységhez nincsen semmilyen tehetsége. A történetvégi “vörös farok” viszont, ordas (vagy csak szimplán naiv) propagandaként éppen ennek mond ellent. Ez az talán, ami valóban zavar.

Elsősorban az argentin színészfejedelem, Ricardo Darín kedvéért kattintottam bele ebbe az angol/argentin scifi-szériába, véletlenül láttam meg egy felugró előzetesben. Semmit nem tudtam amúgy, mi ez Az eternauta… Nos, elsőre minden nagyon furcsa volt. Furcsa karakterek, különös jelenetfűzés, még különösebb hangulatok. Az első néhány rész megtekintése után csak utánaolvastam a dolognak: bizonyos Héctor Germán Oesterheld és Francisco Solano López 1957 és 1959 között jelentette meg hasonló címmel képregénysorozatát Argentinában, mely hamar az ország, valamint picit később a műfaj geekjei számára szerte a világon ismert, fontos darabbá vált. Több hamvába holt megfilmesítési kísérlet után aztán, megfelelő pénzügyi és technikai feltételek megszerzésével, illetve felhasználásával Bruno Stagnaro alkotta meg ennek sorozatverzióját a Netflix számára.

Buenos Airesben egy átlagos nap esni kezd a hó, és hullani kezdenek az emberek. Senki nem tudja, mi történt, mi történik. Egy dermesztő, borzongató disztópia veszi kezdetét, ami kezdetben kifejezetten érdekes, ahogyan bemutatja teljesen átlagos emberek, átlagos családok reakcióit a helyzetre (Darín egy középkorú baráti társaság tagjaként, a szokásos péntek esti káryaparti alatt cseppen bele a történet kellős közepébe). Ahogy haladunk előre, úgy válik egyre kuszábbá, misztikusabbá és fantasztikusabbá a cselekmény – én szívesebben vettem volna, ha megmarad a hozzávetőleges realista helyzetábrázolásnál, egy halálos természeti/csillagászati kataszrófa társadalmi hatásait modellezendő, az eredeti sztori ennél jóval messzebre megy. Jól néz ki amúgy a cucc, kifejezetten érdekes a hetvenes évek dél-amerikai progresszív rock-szcénájából szemezgető soundtrack, általában jók a karakterek is – meglátjuk, mi lesz ebből a második évadban.