Kix (2024)

Tegnapi (2025. szeptember 23.) hír, hogy jogerősen felfüggesztett fogházra és közmunkára ítélték a 2019-ben halálos áldozatot is követelő Ráday utcai kollégiumtüzet okozó fiatalokat. Ez a dokumentumfilm egyikük életét követi nyomon, még a tragikus eseményt megelőzően, nem is sejtve, hogy ezek a mai, kilencedik kerületi utcagyerekek hamarosan mit követnek el: hogy mi vezeti őket erre az útra, az viszont masszívan benne van a filmben. Megrázó, nagyon éles és nagyon komoly dokumentumfilm. Kix (2024)

Film, HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Fekete Nyúl (Black Rabbit, TV Mini Series, 2025)

A legnagyobb baja Jason Bateman és Jude Law nyolcrészes minisorozatának, hogy nehézkesen vonja be a nézőt. Ezt legtöbben úgy veszik le, hogy a Fekete Nyúl unalmas. Mi tagadás, tényleg eléggé nyomottan indul ez a széria, ráadásul a történések idősíkja is eléggé össze van kavarva (bár ilyet azért már láttunk). Sokan ráadásul Mackó-koppintást éreznek bele a sztoriba, hiszen ez a sztori is egy étterem (a címszereplő) körül forog, amit egy törekvő, de nem túl szerencsés sorsú pacák (Jude Law) befuttatni, ezúttal a híres Brooklyn-híd tövében, miközben különféle alvilági erők, vélt és valós barátok, valamint a zűrös életű bátyus (Jason Bateman) jó-, illetve rosszszándékú húzásai nehezítenek. De ebből a párhuzamból aztán ennyi is. Érezhetünk Bateman korábbi, szerintem igen jó Ozarkjából vett motívumokat is: ilyen az egész cselekményen végigfutó üldöztetés/menekülés, ilyen a könyvelő/számlázás motívuma és ilyen a sajátos értelemben vett családközpontúság is.

És ez utóbbi a lényeg, hiszen a végére egy igen szép és megrázó testvérdrámába fut ki a történet, ezt készíti elő az első részek kvázi “unalma” és “vontatottsága” is. A hatodik rész aztán úgy összerántja a cuccot, mint ecet a tejet, minden értelmet nyer, minden a helyére kerül, mintha öt részen keresztül kézenfogva vezettek volna a félhomályba, de ekkor hirtelen felkacsolják a villanyt és a szó szoros értelmében mindenre fény vetül. Értelmet nyer minden, korábban érthetetlennek tartott momentum, megértjük a különféle, amúgy elég jól jellemzett karakter motivációja és a végére rendesen be is pörög a cselekmény, hogy aztán egy szép, de drámai csúcsban, majd egy szomorkás, de mégis szerethető végkifejletben végződjön. Law és Bateman rendesen odateszi magát színészi értelemben is, de rajtuk kívül is van néhány igen szép találat: elég erős például az antagonista-páros, Junior és Babbitt (Forrest Weber és Chris Coy). Szóval, szerintem megéri átrágni magunkat a kezdeti botladozó lépéseken, mert a végére rendes, minőségi dráma lesz ez.

Netflix Kategória | Címkézve | 1 hozzászólás

Festés Johnnal (Painting with John, TV Series, 2021-2023)

Hogyan lehetséges, hogy egy húszperces epizódokból álló dokumentumfilmsorozat, melynek túlnyomó részében egy 70 év körüli faszi ül a kamera előtt és festeget, 100%-ot érjen el az ismert kritikagyűjtő oldalon, a Rotten Tometoes-on? Mert a Festés Johnnal (első évada) simán hozta ezt a túlzás nélkül elsöprőnek nevezhető kritikai elismerést. Talán mert jól fest? Jól fest, de sokan festenek a világon jól, sokan még nála is jobban, persze, John akvarelljei (John kizárólag vízfestékkel fest) valóban viccesek, vidámak, a maguk módján különlegesek is, de önmagukban talán mégsem annyira jelentősek esztétikai értelemben, hogy azok így képernyőn keresztül is hengereljenek. Az akvarellfestészet technikáját kevéssé ismerők, akik erről a témáról legfeljebb annyit tudtak, amennyit alsóban a rajztanítással megbízott tanerő számokra elárult, tehát kezünk-köpenyünk nagymértékű összefestékezését (nem baj, ez csak víz, mosással kijön!), talán láthatnak érdekes dolgokat John aprólékos és akkurátus ecsetkezelését figyelve, de valószínűleg ez is unalmassá válhat az átlagnéző számára néhány epizód után. Mondjuk, John közben beszél, történeteket mesél régebbi életéből, olykor csattanóval a végén, olykor csak úgy ellebegtetve – vicces dolgokat, néha bölcs dolgokat, máskor meglepőeket. Néha meg csak úgy szimplán hülyéskedik… De mégis, mi van ebben annyi, hogy minden fitymajankó, fintorgó kritikus odáig legyen érte?

Mondjuk, John az a John Lurie. Akinek ez a név semmit nem mond, talán továbbkattinthatnak. A kritikusok nagy részének és a közönség egy speciális szeletének azonban nagy kedvencei a Florida, a paradicsom vagy a Törvénytől sújtva című mozik, melyeknek emblematikus figurája ő, amellett, hogy jelentős figurája az avantgard jazz igen széles spektrumú műfajának. 1994-ben azonban bizonyos neurológiai problémák miatt visszavonult minden nyilvános szerepléstől, azóta ahány év, annyi diagnózis egészségügyi állapotát tekintve, beleértve azt is, hogy volt, hogy egy évet jósoltak neki. Most, legalábbis mialatt a külvilágban tombolt a Covid, ő leforgatott három évadot ebből a festegetős, sztorizgatós dologból, és szemlátomást nincs rosszabb állapotban, mint egy hozzávetőleg jó állapotban lévő hetvenegynéhány éves férfi. A Festés Johnnal amúgy hajaz Lurie 1991-es Horgászat Johnnal című tévésorozat koncepciójára, melyben Lurie néhány haverját, Tom Waitst, Dennis Hoppert, Jim Jarmuscht, Matt Dillont és Willem Dafoe-t vitt el egy kis pecázásra, melyet például Tom Waits igen rosszul viselt. Ebben a festős szériában John két nővel, a producerként is jelen lévő társával, Nesrin Wolffal, valamint a házvezetői teendőket ellátó, de olykor rajzfilmhősként megjelenő Ann Marie Gludd Jamesszel szerepel Erik Mockus érzékeny látású kamerája előtt. Egy ismert vendége lesz mindössze, a Red Hot Chili Peppers legendás basszere, Flea személyében, de ő csak a hab lesz a végén. Bár ennek nem biztos, hogy végül örül… Ja, a már nem aktív Lurie azért végigzenéli a filmet, sőt, zenekari próbáira is be-benézünk.

Bár nem kötik orrunkra, Lurie egészen biztosan a Kis-Antillák Grenada nevű szigetecskéjén tengődik egy egyáltalában nem puccos házikóban, a domb tetején, kvázi a paradicsomban, a távolban a távoli óceán látványa biztosítja a végtelenség bizonyosságát. Ott festeget. Festegeti a paradicsomot, benne álmaival, életének kifacsart lenyomataival, meg egy csomó hülyeséggel, ami közben eszébe jut. Mintegy 18-szor húsz percnyi meditatív, olykor hipnotikus, máskor csak simán pihentető, olykor viszont egy mélyről induló, öblös kacajban manifesztálódó aranyosság (adorability), mint az élet egyedüli értelme és lényege. Még akkor is, ha ez az aranyosság olykor kissé pajkos, máskor kissé szemtelen, de sohasem dühös. A Festés Johnnal tehát tökéletesen működik terápiaként, akár meditációként, akár tréningként – talán azoknak is, akik bár nem tudják, ki ez a fószer, de elég nyitottak és kíváncsiak.

HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Amszterdam (Amsterdam, 2022)

Sajnos, egy rosszul megírt forgatókönyv, egy nem igazán találó rendezői koncepció simán agyon tud vágni egy elsővonalbeli sztárokkal telezsúfolt, sok pénzből gazdálkodó filmes produkciót, példa erre ez az Amszterdam című mozi. Mert az, amire David O. Russell (pl. Joy, Amerikai botrány, Napos oldal, A harcos) ezzel a valóságos és fiktív elemeket vegyítő történettel rámutat, az bizony érvényes tanulsággal bír a világ mai politikai helyzetére, pontosan rámutat olyan tendenciákra, melyek ma határozzák meg a dolgok irányát, és amelyek 1930 környékén is ugyanabba az irányba mutattak. Aztán látjuk, mire mentek vele… Arról van szó, hogy 1930 környékén New Yorkban egy félig zsidó orvos és egy fekete ügyvéd, mindketten háborús veteránok, valamint egy felsőbb körökből származó hölgy meghiúsít egy összeesküvést, melyben egy dúsgazdag iparmágnásokból álló csoport olasz fasiszta és német náci mintára titokban szövetkezik az Amerikai Egyesült Államok fasiszta útra állítására. A valóságban is voltak ilyen szövetségek, de akkor még az USA és a valódi amerikai hazafiak ellenálltak. Ma, Trump hatalomrajutásának körülményei, valamint eddigi elnöksége viszont nagyon azt mutatja, hogy újra felszínre kerültek a régi, elfeledettnek tűnő ordas eszmék.

Tehát érvényes és meglehetősen aktuális felhangokkal is bír a sztori, ami azonban szerintem nem azért bukott meg a mozipénztáraknál, hogy valamiféle liberális propaganda lenne (ahogyan vekengenek a trumpista, konzervatív bírálók). Inkább a rossz koncepció, hogy ezt a sztorit valamiféle gunyoros, elrajzolt, groteszk hangnemben meséli el Russell, ami nem engedi felszínre az esetleges mélyebb vonatkozásokat és vele a film elsiklik a lényeg felett. A cselekmény is kissé kuszának hat, ahogy kezdődik Burt (az orvos – Christian Bale), Harold (a fekete ügyvéd – John David Washington), valamint e háromszög csúcsát képezendő hölgy, Valerie (Margot Robbie) vidám, bohókás története Párizsban, majd a címszereplő, a történetben végül is a biztonság és szabadság szinonímájaként is értelmezhető Amszerdamban, afféle bájos Jules és Jim-parafrázisként, majd a sztori kétharmadát kitevő New York-i rész, immár egy groteszk, helyenként burleszkszerű politikai krimiben végződik. Közben megy egy két szálon futó romantikus szál is, Emmanuel Lubezki óarany füstködben pompázó képein.Mindeközben sztárok garmadája, még a legkisebb szerepekben is, Rami Malektől Robert de Niróig, Timothy Olyphanttól Taylor Swiftig. Ezúttal azonban az elefántok egeret szültek, s bár mindenki a tőle telhető legnagyobb profizmussal teszi a dolgát, az eredmény gyenge lett. A könyv rossz, de a rendező sem tudja igazán, mit akar, a popsztár Taylor Swift rajongói pedig csak villanásra látják kedvencüket, akit szerepe szerint ráadásul idejekorán meg is ölnek. Kár ezért a filmért, mert ilyen arzenállal háborút kellene nyerni…

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Két sír (Dos tumbas, TV Mini Series, 2025)

Nem igazán thriller, ne is krimi műfaji értelemben ez a háromrészes történet, melynek címe – Két sír – egy Konfuciusznak tulajdonított mondásra utal, mely szerint ha bosszúra készülsz, egyből két sírt áss. Ennek megfelelően, ez a spanyol film egy bosszú drámája. Oké, vannak benne thrillerre utaló műfaji elemek, mint ahogy a latin szappanoperák túláradó érzelmi hullámai is, miközben a bosszú, mint olyan, számunkra szorosan kötődik a déli, mediterrán lelkületről alkotott sztereotípiáinkhoz. Valahol messze, Dél-Spanyolországban, a malagai tengerpart egyik kisvárosában két lány tűnik el, egyikük véres dzsekijét megtalálják, rajta mindkét lány vérével, kézenfekvő tehát, hogy mindenki gyilkosságra gyanakszik. A rendőrség azonban semmit nem talál, évek múltán jegeli is az ügyet. Csak az egyik lány nagymamája nem nyugszik és egy véletlen gyanúból kiindulva magánnyomozásba kezd, és a végére olyan messzire jut, amire sosem számított.

Mi, nézők sem. Az elején legalábbis, tehát ebből a szempontból működik a történet. Bár a nagyi (Kiti Mánver) színészi játéka annyira teátrális, hogy néha kiesik a képernyőből, antagonistája, egy korábbi, lényegesen nagyobb sikerű spanyol sorozat Professzoraként megismert Álvaro Morte viszont mindvégig tud annyira kiismerhetetlenül izgalmas, sőt félelmetes lenni, hogy tőle végig van mitől félnünk. Képletesen szólva. A történet cselekménye is izgalmasan kanyarog a drámai végkifejletbe, ami banalitásában válik igazán érvényessé – én legalábbis könnyebben elhiszem az efféle gordiuszi megoldásokat, mint az íróasztalon kimércsikélt, logikaialag görcsmentesen elegyített műkatarzisokat, melyek sok bűn-, vagy bosszúdrámát agyoncsapnak. A történet könnyen csúszik, s bár vannak benne túlrajzolt, vagy éppen elsózott falatok, alapvetően kipróbálásra érdemes fogás a palettán, mégha jól igazán csak közepesen lakunk vele.

Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Nyomás alatt (Hostage, TV Mini Series, 2025)

Ezen a magyar címen legalább három különböző film, és még néhány, más-más sorozat részét képező epizód létezik, bizonyítva a magyar forgalmazók vibrálónak nem éppen nevezhető kreativitását. Ezúttal a Netflixen bemutatott, 2025-ös politikai akció/thriller műfajú minisorozatot könyvelném el megtekintettnek. Gondolkozom, hogy mi a zavaró ebben a szériában… Nyomás alatt tehát ezúttal a (egy fiktív) brit miniszterelnök van, aki történetesen nő, feleség és anya. A történet által felvetett kérdés tulajdonképpen érdekes: civil (orvos) férjét elrabolják és annak meggyilkolásával zsarolják lemondásáért cserébe, miközben saját kormányában is politikai összeesküvéssel küzd. Választania kell hazája és családja között. Ebben társa a francia miniszterelnök kollegina, aki tehát szintén nő, akit szintén zsarolnak, stb. Az nem lehet ma már zavaró, például Margaret Thatcher, Angela Merkel vagy éppen Indira Gandhi történelmileg is jelentős életpályája után, ha két, méghozzá igen jelentős hatalmat nő irányít. A bugyuta, logikailag döcögő, motivációkban meglehetősen erőltetett cselekmény már inkább…

A mai világban, ahol azért elég világosan kirajzolódnak a különféle hatalmok közötti erővonalak, ilyen mondvacsinált, a valósághoz képest teljesen súlytalan konfliktus, amiből itt a cselekmény felburjánzik, meglehetősen nevetséges, teljesen indokolatlan, hogy egy ilyenből ekkora méretű balhé kerekedjen. Még akkor is, ha műfaji alappéldaként állandóan citált 24 sem volt mindig sokkal erősebb ebben a tekintetben. A cui prodest?, tehát a kinek áll érdekében kérdését pedig minden normális ember az első pillanatban felteszi, ha egy váratlan, tragikus, ám megmagyarázhatatlan problémával kerül szembe, főleg, ha annak megoldása szinte teljes egészében ráhárul. Ezt a kérdésfelvetést a sorozatot kreáló Matt Charman sok tekintetben kihagyta, miközben a cselekményben bennefelejtett több nüanszot: például a miniszterelnökasszony parlementi ellenzékét, illetve az azt vezető, ráadásul igen vérszomjasnak ábrázolt fickó esetében, akire amúgy a gyanú árnya sem merült. Holott, legalább valamiféle terelő mellékszálként, ez hitelesebbé is tehette volna a cselekményt. Az viszont engem kevéssé zavart, hogy a “világ nagy dolgai” efféleképpen rendeződnek, vagy éppen bonyolódnak, ahogyan e történetben látjuk. Nincsenek illúzióim, minden politikus hazug seggfej, akiknek semmilyen valóban fontos, komoly tevékenységhez nincsen semmilyen tehetsége. A történetvégi “vörös farok” viszont, ordas (vagy csak szimplán naiv) propagandaként éppen ennek mond ellent. Ez az talán, ami valóban zavar.

Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Az almafa virága (2023)

Magában, az alapsztoriban lenne fantázia, valószínűleg lehetne belőle jó filmet is csinálni. 1989 előtt egy sor korabeli baráti ország, többségükben a harmadik világból küldött magyar egyetemekre diákokat és valóban igen izgalmas kérdés, hogy volt-e, s ha volt, hogyan alakult egy másik kultúrából érkező diák kapcsolata a magyar diákokkal. Volt-e köztük esetleg szerelmi kapcsolat, netán komolyabb affér? Nyilván jöttek a mi mosolygó barakkunkba szigorúbb diktatúrákból is diákok, akiket nyilván figyelt saját országuk titkosszolgálata, nyilván voltak rázós esetek is – rengeteg téma. Ebből a szempontból reveláns Szűcs Dóra második játékfilmjének alapötlete is, melyben egy fiata, vietnami lány érkezik a mai Budapestre, hogy megkeresse magyar egyetemen tanult nagymamájának hajdani, magyar szerelmét. Az almafa virága azonban nem jó film. Már az első jelenetben szinte bunkóval üti arcul a nézőt a bután puffanó, közhelyes és sekélyes párbeszéd a két főszereplő között, és sajnos ez a továbbiakban mindvégig kísért. Nincsenek karakterek az amúgy is ügyetlenül megírt történetben, csak ad hoc figurák jönnek-mennek – értelemszerűen nem beszélhetünk bármiféle jellemfejlődésről sem, de említésre méltó színészi teljesítményekről sem. Ügyetlenül egymásra pakolt, lelkes amatőrmódra megrendezett jelenetek. Jószándékú, de parttalan igyekezet, hogy szülessen egy szép, romantikus történet, de ez nem történik meg, vagy ha mégis, akkor igen alacsony színvonalon. A hírek szerint félmilliárdnyi magyar adófizetői forintért….

Film, HBO Max Kategória | Címkézve | Hozzászólás

A csütörtöki nyomozóklub (The Thursday Murder Club, 2025)

Richard Osman 2020-as krimi bestsellere nyomán készült filmet mutatott be a héten a Netflix, egy sor nyugdíjaskorú, ám még mindig remek brit színésszel a címszerepben. A csütörtöki nyomozóklub ugyanis egy vidéki angol kastélyban található nyugdíjasotthon egyik csütörtöki klubdélutánját jelenti, melyben néhány helyben unatkozó szépkorú régi, megfejtetlen bűnügyeket próbál megoldani – miközben a nyugdíjasotthonban, illetve környékén is történnek gyilkosságok. A Helen Mirren, Sir Ben Kingsley, Pierce Brosnan, Jonathan Pryce és mások által játszott, a rutinos hollywoodi Chris Columbus rendezésében megtekinthető film azonban messze nem az a Netflixtől amúgy nem idegen véres, sötét borzongatás, inkább csak egy szolid, joviális, néha elmosolyodós, valóban olyan nyugdíjasotthonba való történet, néhány önreflektív poénnal (pl. vicces James Bond-utalások), némi illedelmes, kávé és süti mellett is emészthető izgalommal. Nem ráz meg, nem okoz fájdalmat, nem okoz szívünkre és emésztésünkre már ártalmas vérnyomásemelkedést, csupán csendesen elszórakoztat egy átlagos, álmosan unalmas délután/este. Persze, ne gondoljunk arra, hogy adott esetben, adott életkort elérve mi miért nem engedhetjük meg magunknak azt, amit e történetnek szereplői… Mert az azért lehet ártalmas az egészségünkre.

Film, Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás

Saját szoba – Szörnyeteg (Kaibutsu, 2023)

Iskolai zaklatásból ágazik szét Koreeda Hirokazu (Bolti tolvajok) filmjének sztorija. De hogy ki a zaklató, ki a zaklatott, és tulajdonképpen mi az, ami valóban megesett, azt már nem olyan egyszerű eldönteni. A Szörnyeteg szülőkről és gyerekekről szól, szülői felelősségről, csonka családról, barátságról, másságról és elfogadásról, legátfogóbb üzenete azonban az, hogy mennyire képlékeny dolog az igazság.

Miként a való életben a hallomások, előítéletek, úgy a film is többször viszi tévútra nézőjét. Már az első perctől, hiszen a kezdés alapján simán horrornak vagy thrillernek vélhetnénk. Magányos gyerekléptek a sötét vízparton, a városban szirénák szólnak, tűzoltóautók vonulnak… E nyomasztó keretbe illik a tanári kar életszerűtlen, néha túlontúl furcsa viselkedése is – mintha mindenki titkolna valamit. Jó darabig kitart ez a feszültséggel teli, titkokat sejtető légkör, ám előbb-utóbb világos lesz, hogy nem egy fura kisfiúról szóló ázsiai rémfilmet látunk. És ez csak az egyik vakvágány a sok közül. A cselekmény kiszámíthatatlanul kanyarog, a hangsúlyok folyamatosan áthelyeződnek, ami pedig az eseményeket illeti, semmiben sem lehetünk biztosak. A történtek feltérképezése kész kirakósjáték.

Például eltart egy ideig, míg tudatosul, hogy a főszereplő a két kiskamasz fiú. Az ötödikes Minato otthoni zaklatott viselkedése iskolai sérelmeket leplez, állítólag szóban, sőt tettlegesen is bántalmazta őt egyik tanára, Hori úr (aki állítólag kuplerájba is jár). Később megismerjük a különc kissrácot, Yorit is, aki a gúnyolódások, bántalmazások állandó céltáblája, és valami nagyon nincs rendben körülötte.

Mindenkinek megvan a maga igaza, ami máshonnan nézve talán épp az ellenkezőjének tűnik. A rendező ennek jegyében sajátos elbeszélőtechnikát választ: ugyanazt a sztorit három különböző szereplő nézőpontjából mutatja meg nekünk (mint Kuroszawa A vihar kapujában). Külön fejezetet kap Minato, Yori, továbbá a teljesség kedvéért Hori úr is (utóbbi szakaszon kicsit tényleg érezni, hogy csak a teljesség kedvéért van ott), és a darabkákból végül összeállhat – nem a filmben, csak a fejünkben – valamiféle igazság.

Na de ki a szörnyeteg? Hát ez az. Senki és semmi sem az, aminek látszik. Egy biztos, a film végére alakot ölt egy csodaszép, leheletfinom felnövéstörténet. Az apátlan Minatónak és a kiközösített Yorinak előítéletek, meg nem értés és rosszindulat sűrű bozótján kell átvágniuk, mondhatni, tűzön-vízen át, hogy önmagukra, a saját útjukra találjanak,  A befejezés katartikus, a bozótot, tüzet, vizet pedig szó szerint is érthetjük. Csöndes, lassú, lírai darab a Szörnyeteg, adott pillanatokban diszkréten felhangzó zenével (Ryuichi Sakamoto) és mélyre rejtett érzelmekkel, amelyek olykor az elemekre vetülnek ki. A tűz, víz vagy vihar itt jelképes értelemmel bír, a természet lelki folyamatokat tükröz vissza.

Meglehet, néha túlcsordul az érzelem, néha nehéz kibogozni a szálakat, mindezek ellenére jó sodródni Koreeda Hirokazu filmjével; és akkor még nem szóltam a ragyogó gyerekszereplőkről, akiknek jelenléte már önmagában ébren tartja a figyelmet.  Magával ragadó, gondolatébresztő mozi. Még fent van a Cinegón! (8,5/10)

Film, Saját szoba Kategória | Hozzászólás

Az eternauta (El Eternauta, TV Series, 2025-)

Elsősorban az argentin színészfejedelem, Ricardo Darín kedvéért kattintottam bele ebbe az angol/argentin scifi-szériába, véletlenül láttam meg egy felugró előzetesben. Semmit nem tudtam amúgy, mi ez Az eternauta… Nos, elsőre minden nagyon furcsa volt. Furcsa karakterek, különös jelenetfűzés, még különösebb hangulatok. Az első néhány rész megtekintése után csak utánaolvastam a dolognak: bizonyos Héctor Germán Oesterheld és Francisco Solano López 1957 és 1959 között jelentette meg hasonló címmel képregénysorozatát Argentinában, mely hamar az ország, valamint picit később a műfaj geekjei számára szerte a világon ismert, fontos darabbá vált. Több hamvába holt megfilmesítési kísérlet után aztán, megfelelő pénzügyi és technikai feltételek megszerzésével, illetve felhasználásával Bruno Stagnaro alkotta meg ennek sorozatverzióját a Netflix számára.

Buenos Airesben egy átlagos nap esni kezd a hó, és hullani kezdenek az emberek. Senki nem tudja, mi történt, mi történik. Egy dermesztő, borzongató disztópia veszi kezdetét, ami kezdetben kifejezetten érdekes, ahogyan bemutatja teljesen átlagos emberek, átlagos családok reakcióit a helyzetre (Darín egy középkorú baráti társaság tagjaként, a szokásos péntek esti káryaparti alatt cseppen bele a történet kellős közepébe). Ahogy haladunk előre, úgy válik egyre kuszábbá, misztikusabbá és fantasztikusabbá a cselekmény – én szívesebben vettem volna, ha megmarad a hozzávetőleges realista helyzetábrázolásnál, egy halálos természeti/csillagászati kataszrófa társadalmi hatásait modellezendő, az eredeti sztori ennél jóval messzebre megy. Jól néz ki amúgy a cucc, kifejezetten érdekes a hetvenes évek dél-amerikai progresszív rock-szcénájából szemezgető soundtrack, általában jók a karakterek is – meglátjuk, mi lesz ebből a második évadban.

Netflix Kategória | Címkézve | Hozzászólás