Jópár éve egy hazai, amolyan popócsajszicsapat slágerezett valami olyasmi szöveggel, hogy “kezd úgy, mint Woody Allen“… Mármint (fiú szemszögből) a csajozást kellene úgy kezdeni, nem pedig a “teccő geci, kő’ kóla?“, meg “fú, de csini vagy, kettényalhatlak?“, és az ezekhez hasonló szokásos formulákkal. Inkább elfogódottan, szellemes körmondatokban és cseppet sem tolakodóan, sőt!, ahogy Woody Allen szokta volt elővezetni azt a kikönyökölt tweedzakójában, kordgatyójában. Azóta Woody megöregedett, és már nem a be-, hanem inkább a kicsajozás érdekli, illetve, maga a folyamat. Vagyis a már létrejött kapcsolat, hogyan válik az eufórikus be-ből drámai, illetve olykor tragikus ki. A legújabb Woody Allen-filmek komorabbak és sötétebbek, mint régebben megszoktuk, de (hiába oximoron) nem kevésbé szellemesek. Csak kicsit máshogyan, nem csoda, hogy sokan nem is nagyon tudnak mit kezdeni pl. a Vicky Cristina Barcelonával se. Woody már régen nem az a neurotikus zsidó bohóc, akit sokan látni szeretnének, hanem egy gondolkodó, filozofizáló és pszichologizáló hajlamú, de azért még szellemes értelmiségi.

A film nem romantikus, bár a sok sztár, a napsütéses, csodálatos helyszín első blikkre nyilván ezt sugallja. De hogy is lehetne romantikus egy olyan film, amely úgy kezdődik, hogy Javier Bardem (aki nemrég ugye, lökhajtásos marhagyilokkal dolgozott nem kifejezetten véneknek való vidéken) odalép egy asztalhoz, melynél Scarlett Johansson (Cristina) és Rebecca Hall (Vicky) készül éppen nem úrihölgyhöz méltóan lerészegedni, és így kezd: “Jó estét hölgyeim, a nevem Juan Antonio Ezmegaz, nem lenne kedvük eljönni velem Oviedóba, ahol finom borokat innánk, jókat ennénk, majd hármasban végigszeretkeznénk az éjszakát?“. És a két csaj elmegy! Később aztán kifejtődik a romantikus jelző definíciója is, miszerint csak a beteljesületlen kapcsolat lehet romantikus. Tehát csak óvatosan a jelzőkkel, de mondjuk Woody Allen egyik filmje sem olyan, hogy ráragasztunk egy jelzőt, és betoljuk az adott polcra.

Érdekes módon, Woody Juan Antonio szájába éppen az inkriminált “Teccő geci, kő’ kóla” formulát adja, de, ahogy mondani szokás: meccsoda különbség! Javier Bardem kapásból nem az a zselés hajó devergó-dzsekis sutyerák, szerepe szerint festőművész lévén cizelláltan is fogalmaz, így a kezdés cseppet sem durva, sőt ha jól belegondolunk, egy nőnek nem lehet nagyobb bók, minthogy egy tipikus vezérhím párosodásra méltónak látja, és ezt bemutatkozás után, udvariasan a lényegre törve tudomására is hozza. Az említett csajszicsapat pedig varrjon erre gombot: így kezd Woody Allen. Persze, lehet, hogy ez nekik is tetszene…

Maga a film egy szerelmi négyszög története, melynek sarkain Juan Antonión, Vickyn és Cristinán kívül Juan Antonio igazi spanyol forgószél mentalitású, és ezt súlyosbíva labilis idegrendszerű exfelesége, Maria Elena (Penelope Cruz) csücsül. De ahelyett, hogy az ilyen szituációtól elvárt érzelmi kiszorítósdi csikicsukiját ragoznánk (van ez is, persze), a film inkább arról szól, menyire nem tudunk megelégedni sorsunkkal, mennyire rabjai vagyunk különböző társadalmi és kulturális elvárásoknak, ahelyett, hogy nyitott szemmel és nyitott érzékekkel mindig az adott pillanatra koncentrálva, éppen abból nyernénk ki a maximumot. A két amerikai lány Woody Allen szemüvegének két lencséje, de a latin művészpár sem mentes e görcsöktől (művészi féltékenység, stb.), bár azért egyértelműen ők élik az életet, míg a két csaj, Vicky és Cristina csak fut utána (Barcelonában). Ez az inkább keserédesen melankolikus, mint romantikus történet inkább arról szól, hogy mennyire fontos megtalálni helyünk a világban. Mondja ezt az echte brooklyni Woody Allen, aki épp Londonból jövet Barcelonában tart… Hehe.

Scarlett Johansson és Rebecca Hall természetes játéka mellett igazi sármos macsó Bardem, míg Penelope Cruz “süvöltős”. A szokásos narráció és a dialógok természetesen sziporkáznak, na nem szemet kápráztatóan, hanem finoman és csendesen, szellemesen. Woody Allenesen. Barcelona pedig gyönyörű, ha valakit nem érdekel e négy fantasztikus színész(nő) pazar játéka, akkor fölfoghatja a filmet egyfajta művészettörténeti, kulturális reklámfilmnek is. 7/10