Igen, hajlamosak vagyunk rácsodálkozni tinédzserkorú gyermekeink furcsa, érthetetlen szokásaira, miért öltöznek úgy, ahogy, miért áll úgy a hajuk, ahogy, miért nem tanulnak és miért bámulják a tévét/netet, miért nem olvasnak, miért nem ez, mért nem az. Holott csak egy picit kellene messzebbre emlékezni, mint a tegnapelőtt, amikor mi jártunk hasonló cipőben. Pont ugyanaz megy ma is, csak másképpen (ahogy mondani szokás). Elkallódó gyerekekről, társadalmi kényszerpályákon veszteglő, vagy sokszor kisikló sorsok sem lehetnek ismeretlenek, legutóbb például Budapest “nyóckerbe” született Viktóriát láttuk svájci kurvának állni egy remek filmben, de elég csak nyitott szemmel kilépni a kapun. A téma ott van, de már át is léptünk rajta. Válaszaink, magyarázataink, bűnöseink és bűnbakjaink mindig vannak, legtöbbször azonban sokkal gyorsabban, mint magát a dolgot megismernénk.

Párizst legutóbb a Charlie Hebdo című hecclap ellen elkövetett embertelen merénylet okán emlegettük, mely során senki nem mulasztotta el megemlíteni a hajdani francia gyarmatbirodalom hozadékaként mára teljes jogú francia állampolgárokként élő, különféle vallású, etnikumú és kultúrájú észak- és fekete-afrikai származású emberek okozta társadalmi feszültségeket, mint robbanásközeli állapotot. Az alacsony iskolázottság, melynek egyenes következménye az alacsony szintű foglalkoztatás, illetve a nagyarányú munkanélküliség, ami viszont a bűnözés, illetve különféle radikális eszmék, a düh és a gyűlölet termékeny táptalaja. Céline Sciamma Lux-díjra is jelölt Csajkor (Bande de filles) filmje ennek a közegnek a kellős közepébe, egy túlnyomórészt fekete-afrikai származású bevándorlók lakta lakótelepre, illetve egy lány (Marieme) életébe enged bepillantást.

A magyar cím által sugallt Sráckortól eltérően, Marieme e történetben tárgyalt sorsa inkább az elébb említett magyar Viktóriáéra hajaz, mind életének, családjának szociális körülményeiben, mind saját életlehetőségeiben, mind tényszerűségében. A különbség mindössze annyi, hogy Mariemének nem kell egy ismeretlen nyelvű országba utazni ehhez, csupán felszállni a metróra és bedöcögni vele Párizsba. Nem kurva lesz belőle, hanem drogárus, de a különbség nem számottevő, ahogy ezt egzakt módon meg is fogalmazza a filmben az egyik “kollegina”.

Marieme idáig vezető útja is tipikusnak, valamint általános, nemzetközi érvényűnek tekinthető. Mivel az iskolai eredményei gyengék, a továbbtanulásból automatikusan kizárja magát, marad a csellengés, hiszen anyja munkája, aki takarító egy irodaházban, “büdös” és egyáltalában nem “menő”. Rövidesen egy utcai csajbandában találja magát, jön a plázázás, kisebb lopások a butikokból, céltalan, üres bulizás, rivális bandákkal való balhézás, a kultúra kimerül a hiphop-videoklipek segget rázó, mutogató, kivagyi esztétikájában, valamint a videojátékokban. Céltalan, sehonnan sehová nem tartó időtöltés, melyet még a család és hagyományok tiltotta szerelem sem tud igazán megédesíteni, az csupán a családdal való szakításhoz vezet. Marieme, immár magányosan, kitagadottként, rövidesen a környék drogkereskedőjének kezei között találja magát.

Sciamma Marieme sorsának felvillantásával semmiképpen nem csinál forradalmat, hiszen úgy gondolom, akik ezt a filmet majd megnézik, túlontúl tisztában vannak a realitásokkal, meglepődni, elszörnyedni nem fognak. Azok, akik leghatékonyabban tudnának tenni az efféle sorsutak ellen, a politikusok, a szülők és a nevelők, azok nem fogják látni, mert eszükbe sem jutna beülni egy “ilyen” filmre. Ha mégis, majd fogják a fejüket, hogy micsoda világ, hová vezet ez… Pedig a filmben ott van a probléma gyökere, a valóság. Még csak be sem kell menni érte a “dzsumbujba”.

Ennyi. Pontos, hiteles látlelet a film, majd nyilván fognak erre is hivatkozni néhány szűkkörű, szakmai fórumon. Ettől függetlenül, Mariemék számára még sokáig ez lesz szinte az egyetlen életpályamodell. Lehet utálkozni, gyűlölködni, hangzatos lózungokat ordibálni és fenyegetően menetelni – semmit nem fog változtatni, legfeljebb olaj lesz a tűzre.

Asanisimasa: 7/10