Mindenképpen beszélni kell Terhes Sándorról, aki a szélesebb közönség számára nem igazán ismert magyar színész, pedig alkatából, intellektuális kisugárzásából adódóan lehetne akár “színészkirály” is. Persze, Terhes szerény ember, színészként sem tolakodik előre, finoman, visszafogott eszközökkel építi karaktereit, melyek eddigi pályáján mindig fontos alakjaivá váltak azoknak a projekteknek, amelyekben részt vett. Jó arcú ember a Terhes Sanyi, filmvászonra termett, mégis jórészt színpadon láthatjuk. Egész életében szabadúszó színész volt. 1980-tól induló pályáján jórészt független, illetve alternatív színházi körökben mozgott (az Arvisurától a Krétakörig), rendezett is, de azért játszott filmekben is jelentékeny mellékalakokat (pl. Gigor Nyomozójában). Megbízható, betonbiztos figura, akire lehet építeni, és tök jó, hogy ezt Kristóf György, a prágai filmfőiskolán végzett szlovákiai magyar filmrendező felfedezte és be is merte vállalni bemutatkozó -és idén Cannesban nagy tapssal jutalmazott- filmjében, az Outban. Terhes ugyanis simán elviszi a filmet a hátán, hogy úgy mondjam.

A történet amúgy egy állását váratlanul elvesztő ötvenes férfi belső és külső útkeresését mutatja be ügyesen, sallangmentesen szőtt, szinte lírai narratívában és jól végiggondolt képi világban. Ágostont, miután 40 társával együtt elbocsájtották addigi munkahelyéről, egy erőműből, rövid otthoni tépelődés után dönt és a messzi Lettországba utazik, ahol eredeti szakmájának megfelelően, hegesztőként állna munkába egy hajógyárban. A hirdetés azonban, amire jelentkezett, kamunak bizonyul, Ágoston csak a munkaügyes hölgy megvesztegetése útján kap segédmunkát, amiből viszont egy helyi szélsőjobbos “jogvédő” fúrja ki hamarosan. Ágoston ott áll munka és lassan pénz nélkül a távoli országban, családjától távol, és kétségbeesve próbál életben maradni.

Az Out problémafelvetése abszolút reális. Töméntelen negyvenes, ötvenes férfi él a világban, akik ebben a korukban, erejük és teljesítőképességük teljében, de már tapasztalatokkal is gazdagon kapják meg felmondólevelüket, miközben tény, hogy nekik a legnehezebb munkát találniuk, hiszen alig akad olyan cég, aki hajlandó megfizetni tapasztalatukat, mikor tele a munkaerőpiac fiatalabbakkal, akik bár nem rendelkeznek azzal a tudással, amit ezek eddigi 20-30 évnyi munkaviszonyuk alatt felszedtek, viszont nem is kell nekik annyit fizetni. Nehéz feldolgozni a hirtelen jött, kényszerű szabadságot, sokan nem is tudják és hamar az alkohol és a nihil tölti ki munkaidejüket és felemészt mindent a depresszió. Ágoston ebből a szempontból szerencsés alkat, képes váltani, hajlandó akár családját is otthon hagyni, azonban a távollét az ő erejét is hamar elkezdi faragni. Az otthonról kapott visszajelzések is csak a kétségeket növelik benne, így bármennyire is bizarrnak, szürreálisnak tűnnek lettországi kalandjai, valahol még is simán el tudjuk fogadni, hogy akár történhet ez így is, bármelyik sorstársával.

Kristóf szépen fűzi láncba Ágoston kalandjait, és szerencsére, nem is akar senkit sem kioktatni arról, hogy ez most így jó, avagy rossz, nem akar példát sem statuálni és ráadásul a végkifejletet is ránk bízza. Azonban az, ahogy Ágoston ott áll a csúszós fedélzeten, visszaemlékezve a filmet indító idézetre (Ahol vagy, az nem a tenger vége, hanem a tenger kezdete), az azért elég baljós.

Szólni kell Pohárnok Gergely operatőri munkájáról is, aki ezúttal is remekel. Világszínvonalú munkát produkál. Képeivel nem csak hogy megmutat dolgokat, de többletjelentéssel ruház fel, egyfajta képverset szaval párhuzamosan Ágoston történetével, de szorosan kötődve is ahhoz, miközben különös hangulatú, furcsa távlatokban és hangulatokban tobzódó, messzi, északi világot teremt meg a filmvásznon – középpontban egy nagyszerű színésszel, Terhes Sándorral. 8/10