Aki szeret macskázni, ki ne hagyja Ceyda Torun dokumentumfilmjét! Talán még moziban is elcsípheti. A Kedi persze nemcsak a cukiság miatt lehet vonzó; örömüket találják benne a Balkán-fanatikusok is, a filmet átható derűs életfilozófiát pedig mindenkinek felíratnám az orvossal. A macska mellé, természetesen.

A szóban forgó állatok nélkül Isztambul – mint az a filmben elhangzik – lelke egy részét veszítené el. Márpedig ott bőven akad belőlük, amiben bizonyára az iszlám macskatisztelete is szerepet játszik. Korzóznak az utcán, piacon, sziesztáznak az autók és házak tetején,  mindenütt, ahol csak meg tudják vetni a tappancsukat. A rendezőnő bemutatja mindennapjaikat, miközben a riportalanyok segítségével megpróbál közelebb férkőzni ezekhez a titokzatos, öntörvényű lényekhez. A cicusokról választott gazdáik mesélnek, egyszerű, de mély gondolatokat fogalmazva meg Isten, ember és állat viszonyáról.

A film csavarja abban áll, hogy az említett négylábúak ürügyén visz közel a városhoz és az itt élő emberekhez. Végeredményben cseles imázsfilmmel van dolgunk, az elbeszélések, cicaportrék alatt mintegy mellékesen elgyönyörködhetünk Isztambul megannyi látnivalójában. Sokszor macskaperspektívából, máskor a magasból, szebbnél szebb légifelvételeken, miközben török könnyűzene szól, és tökéletes a balkáni hangulat.

Azt mondják, minden macska egyéniség – ez a film hét különböző cirmos portréját rajzolja meg. Van köztük hímeket terrorizáló nőstény, kölykeinek kolduló anya vagy szenvedélyes vadász, „aki” egerészéssel szolgálja meg a betevőt. Sokfélék, akárcsak az emberek, de egyformán rátartiak. Megválogatják, kihez szegődnek, kit választanak gazdájuknak, A „gazda” ez esetben pusztán gondozót jelent, nem birtokost, hisz senki sem akarja őket kisajátítani.

Azért ne gondoljunk girhes, csipás jószágokra: csavargóink kivétel nélkül tiszták, jóltápláltak. Motoszkál bennünk a kérdés: itt nincsenek girhesek vagy csipások? Felelősségteljes gondozóikat elnézve még ez sem tűnik lehetetlennek. Ők egyébként legalább annyira érdekesek, mint a macskuszok. Halászok, kereskedők, művészek, vendéglősök, és többségükben férfiak; mindegyiknek megvan a maga története: hogyan, miért kezdett el törődni ezzel vagy azzal a cirmossal – esetleg egy egész hadseregnyivel.

Többen öngyógyítási céllal foglalkoznak védenceikkel; van, aki hálából, mert meggyőződése, hogy egy macska mentette meg az életét, mások egyszerűen csak azért, mert az embernek szüksége van az állatok közelségére. Feltétel nélkül etetik, gyógyítják, orvoshoz hordják őket – ami csöppet sem olcsó mulatság. Mennyiségi aggályaik sincsenek: féltucat vaksi kölyköt ugyanolyan féltő gonddal vesznek körül, mint egyetlenegyet. Hosszú távon így nyilván fennáll a túlszaporodás veszélye – de ez már legyen az isztambuliak gondja.

Címszereplőink jövőjét inkább a város gyors modernizálódása veszélyezteti. Az utóbbi években gombamód nőnek a toronyházak, fokozatosan visszaszorul a természet, lassan talpalatnyi föld sem marad a cicóknak. Félő, hogy eltűnik ez a mesés, hol volt-hol nem volt macskaparadicsom. Kár volna érte; már akkor is, ha csak feleannyira idilli, mint amennyire Ceyda Torun láttatja. Bár napjaink török belpolitikájára ugyancsak ráférne az imázsjavítás, ki tudja: valaki talán éppen a Kedi hatására látogat el először Isztambulba – megnézni, ott vannak-e még a macskák.