asanisimasa

Miközben tudjuk jól, hogy francia barátainknál is jönnek föl, azért irigykedünk, hogy milyen jó lehet ilyen szabadon, előítéletek, gyűlölködés és efféle gyomorbajok nélkül élni, mint ahogy az állandó lakásproblémái, lelki és anyagi gondjai ellenére teszi Xavier (Romain Duris), immár harmadik alkalommal. Miután a szeplős, gesztenyebarna hajú, angol Wendy (Kelly Reilly) elhagyta, s vitte két gyermeküket New Yorkba, Xavier sem tehetett mást, minthogy a “Nagy Almába” költözzön, ha látni akarja kislányát és kisfiát. Régi haverja, a leszbikus Isabelle (Cécile De France) amúgy is szint ott próbál új életet kezdeni a helybéli, kínai Yu-val (Sandrine Holt) és hamarosan Martine (Audrey Tautou) is feltűnik az óriási betonrengetegben – hogy minden pontosan ott folytatódjon, ahol néhány éve abbamaradt (Londonban, Szentpéterváron, vagy ki emlékszik már, hol…). Amerikában azonban letelepedni az ottani vasszigorú idegenrendészeti törvények miatt még egy franciának sem egyszerű…

Az immár negyvenéves Xavier tehát (valamint a sorozat állandó írója-rendezője, Cédric Klapisch), a honfitárs és kolléga Julie Delpy-hez hasonlóan, szintén jobbnak látta ott hagyni a jelenleg beláthatatlanul gonosz dolgok felé sodródó öreg kontinenst, hogy a semmivel sem zűrtelenebb, de még mindig igen élhető és igen-igen multikulti New Yorkban keressen lakótársat, már megint. Természetesen, a kissé slendrián -de mára már közepesen sikeresnek mondható- író még ügyefogyottabban intézi lelki és családi ügyeit odaát, mint idehaza, nyelvi nehézségek, a híres amerikai bürokratizmus is csak nehezíti dolgát, viszont sokat segítenek neki a soknemzetiségű metropolisz jobbára jó szándékú lakosai, valamint régi barátai. A műfai átlaghoz képest kissé hosszú, kétórás történet ezúttal erőteljes kínai fűszerezéssel (hogy ezúttal is alkalmazzam a filmkritikákban ma divatos konyhai analógiát) készült, de kapunk benne szép kilátást is a Central Parkra, valamint némi kitekintést a New York-i lakáspiacra, valamint a helyi kerékpáros közlekedés költői vonatkozásaira is. Ugyanolyan a film, mint a megelőző kettő, szórakoztató, friss, okos és toleranciára nevelő – embernek érezzük magunk tőle.

Persze, messze nem hibátlan film ez, hiszen Klapsich néha egész cselekményszálakat felejt el (pl. a játszótéri afro-amerikai haver), néha a tempóban is meg-megtorpan, de alapvetően értékelendő a történet maximálisan pozitív üzenete, amellett, hogy annak minden mozzanata is természetes, reális és magától értetődő. Yo. Asanisimasa: 7/10

Alaposan belefut a sötétbe az, aki ezt az új olasz filmet valamiféle ismert zsáner (úgymint krimi, thriller vagy “gengszterfilm”) koordináta-rendszerében próbálja értelmezni, de az sem jár jobban, aki mint tiszta művészetet próbálja felfogni, ahogyan a hangzatos olasz körítés körbefuvolázza e művet. Bár a főszereplő egy hidegvérű gyilkos, egy maffiózó testőre, aki teszi a dolgát a filmben, ahogyan ez el is várható tőle, de a lövöldözések és az explicit akciók ellenére az a néző, aki efféléket vár egy filmtől, mégis el fog aludni rajta. Komplex, árnyalt, drámai ívet húzó, katarzisban kicsúcsosodó művészfilmként is nehéz rajongani érte, hiszen arról a két (jó, néhány) karakterről, akik a filmben látszanak, alig tudunk meg valamit, a két abszolút főszereplő is csupán kétdimenziós skicc, akik ráadásul még csak nem is a szavak emberei. Összetett személyiségrajzú karakterek, nyilvánvaló, valódi konfliktus és a többi dramaturgiai kellék nélkül tulajdonképpen nincs dráma sem és nincs katarzis sem. Az olasz sajtó (és egyáltalán bármi, ami olasz) viszont nem éppen a visszafogottságáról híres, és egyenesen “a művészfilm új útjait” emlegeti a Salvo – Magányos szerelmesek (ismét egy felesleges magyar címtoldás) kapcsán, én pedig, ha utakat nem is, de egy határozottan, bátran az ismeretlenbe, a járatlanba haladó, keskeny ösvényt mindenképpen látok.

Fabio Grassadonia és Antonio Piazza, a film író-rendező párosa egyenesen odáig merészkedik, hogy a film címszereplőjét és egyik főhősét, Salvót (Saleh Bakri) sokáig meg sem mutatják, csak a szemeit, vagy a fegyvert markoló kezét látjuk, esetleg messziről és hátulról, vagy éppen sűrű félhomályban közelebbről. Mindössze a tettei mutatják be őt. A történet és az alkotók szempontjából egyetlen fontos belső jellemzőjét, a magányosságot mindössze közvetve érezzük meg a film második felében. Salvo talán három szót szól az egész filmben. Rita (Sara Serraiocco) sem sokkal többet, ő aztán még vak is. Róla is csak közvetett, szétszórt információkból tudjuk meg, hogy bezárva él maffiózó bátyja lakásában, szintén magányosan. Salvo “munkája” során jönnek össze, mikor is a férfinak meg kell ölnie Rita bátyját, és mivel ott van, magát Ritát is. Salvo azonban képtelen bántani a lányt, illetve, csak egy kicsit, ami viszont olyan traumát okoz Ritánál, hogy elkezd látni. A férfit elbűvöli a lány ártatlan szépsége, Salvo főnöke azonban nem tűri a “félmunkát”. A valóban egyszerű, sablonos sztori azonban csupán egyfajta “vázként” szolgál Grassadonia és Piazza számára, amelyen meg tudják mutatni az érzelmeket, a maguk maguk szinte fizikai valójában, ahogyan azok egymásnak feszülnek szorult, kiélezett szituációkban, a lehető legkevesebb kommunikáció és interakció nélkül. A film legjobb jelenete az, amikor Rita megérzi a sötét lakásban Salvo jelenlétét, ahogyan a megszokott, játékos unalom átfolyik az ismeretlentől és a bizonytalantól való rettegésbe, amit még súlyosbít vaksága is. A hosszas, intenzív és fojtott jelenetnek Rita bátyjának megérkezése vet véget, aminek kapcsán Salvo először mutatja jelét jelenlétének. Hitchcock is csettintene.

Persze, ha a Salvo név jelentését nézzük (Salvatore – megmentő, üdvözítő), akkor rögvest filozofikus, allegorikus színezetet is kaphat a történet. A sötétségben (értsd: a Pokolban) fogvatartott, ártatlan lány a Gonosz eltévelyedett (a bűntelen, tiszta szépség által elbűvölt) angyalának mártíromsága által nyeri el a szabadulását.

Mindenesetre, érdekes munka a Salvo. Alkotói merészen, még éppen szimpatikus mértékben járják saját útjukat és tojnak a nézőkre, szinte semmit nem használnak a színészet eszköztárából, a film szereplői mégis erőteljesen vannak jelen. Szinte nincs dialóg a filmben, ami mégis, azok vagy elvakkantott szavak, vagy fennhangon, szinte szótagolva, szándékolt tárgyilagossággal elmondott mondatok – mégsem kell nagyon magyarázni semmit sem. Asanisimasa: 7/10

Nem árul zsákbamacskát a norvég Hans Petter Moland, amikor valóban Az eltűnés sorrendjében mutatja meg filmjének áldozatait, akik szerencsére ezúttal nem a nézők. Természetesen, az áldozatot sem úgy áldozatok, hogy tényleg belehaltak a forgatásba, hanem csak szerepük szerint haraptak – ezúttal hóba, merthogy Norvégiában telente hó van, méghozzá igen sok. A látszólag sima vonalú bodycountnak ígérkező film azonban tartogat komoly meglepetéseket a néző számára, már ha figyel, és az első szándékoltan meghökkentő jelenetnél nem akad torkán  a kóla/bambi/popcorn.

Az ismét Stellan Skarsgård alakította főszereplő forma tényleg egy egyszerű bosszútörténetet mutat be, melynek során egy apa megbosszulja véletlenül rosszkor, rossz helyen, rossz társaságba keveredett fia halálát, az érdekes azonban e filmben az, ahogyan teszi. Az eltűnés sorrendjében (vagy eredeti címén, ami németül kraft=erő, teljesítmény, idioten=idióták – nem tudok norvégül) izmos keveréke Coen-testvérek zseniális Fargo című remekművének és mondjuk, Guy Ritchie első két filmjének, és nemcsak azért, mert rengeteg hó, gyilkosság és trágárság van a filmben, hanem azért is, mert miközben tényleg állandóan ezek a filmek jutnak eszünkbe, mégis egy ízig-vérig (és ezt tessék szó szerint érteni) szuverén, norvég alkotást nézünk.

Egy véresen fekete humorú sztorival van tehát dolgunk, melyben tényleg sorban jönnek a hullák, és meghökkentőbbnél meghökkentőbb fordulatokban furcsábbnál furcsább fazonok adják hozzá nagyrészt az alapanyagot. Skarsgård ezúttal egy nyugdíj-közeli, svéd származása ellenére megbecsült vidéki norvégot alakít, aki nagyteljesítményű hókotrókat üzemeltet ezen az isten háta mögötti tájon, olyan masinákat, amelyek sebesen forgó, élesre köszörült késekben kezdődnek, mondom ezt a későbbiekre nézve.  Nyugodt pali, aki az Év Polgára címet is elnyerte falujában, egy hangos szava nincs, szemében cseppnyi riadt szomorúság csillan – bár ő végül életben marad, nem spoilerezek el ezzel sokat. A helyi reptéren (nemcsak Felcsúton lesz olyan) dolgozó fia lesz az első áldozat. Ezen aztán apa érthetően bepöccen, beizzít kapát-kaszáthókotrót és vadászpuskát és elkezdi a film cselekményét jelentő vadászatot, minek következtében öko- és egészségtudatos kokainnagykereskedők, meleg és érzelmes, vagy éppen filozofikus hajlamú, társadalomtudományos érdeklődésű maffiózók, Kínainak nevezett japán származású dán bérgyilkosok és extrém sportok iránt lelkesedő szerb kollégáik vére festi pirosra a makulátlan norvég havat.

Pörög már a film egy jó ideje, amikor a néző rájön, hogy minden látnivaló ellenére az a film kifejezetten vicces, amit néz – ettől kezdve viszont állapota a térdet csapkodó hahotázás és a csendes kuncogás között váltakozik (feltéve, ha veszi az adást). Igen, a történet felütésénél kicsit elcsúszott a rendező Moland, ugyanis a dolgok origója azért egy komoly tragédia, komoly tragédiaként is előadva, amit nem illik aztán a tárgyalásban parafrazeálni, extrapolálni, kifordítani és parodizálni. Márpedig a film maradék háromnegyede az lesz. Nehéz lesz kibírni röhögés nélkül. Nem is indokolja meg a későbbiekben, hogy miért nem tolta végig Skarsgård papát igazi skandináv módra, sötéten, jegesen és brutálisan a teljesen jogos (és közhelyes) bosszúhadjáratán, nyilván, erre képtelen. Ez a morbid humor a nyelve, ami aztán amúgy élesen csattan szeretet nemzetén, annak (és másoknak) közismert sztereotípiáin, mintegy mellesleg. A norvég táj viszont fantasztikus (mint ahogy a film fényképezése is, Philip Øgaard munkája), még akkor is, ha hó borítja, Bruno Ganz pedig akkora színész, mint ide Oslo, pedig itt csak egy mellékszerep az övé. Háttal ül például egy jelenetben és meg sem szólal, de ott van, iszonyú súllyal. Ezt nem lehet tanítani… Asanisimasa: 8/10

Megmondom őszintén, elsősorban azért halogattam az angol Stephen Frears idén négy Oscarra is jelölt Philomena című filmjének megtekintését, mert a forgalmazó (az általam amúgy kedvelt Mozinet) még 19-re is lapot húzva, hozzábiggyesztette az eredetihez ezt a bombasztikus Határtalan szeretetet mellékcímként. Nos, a húzott lap természetesen tökfilkó lett, hiszen semmi szüksége nincs ennek a nemesen egyszerű, tiszta vonalú, tiszta szándékú és visszafogott hangvételű, valós alapokon nyugvó (az első képen balról a filmbeli, jobbról pedig az igazi Philomena) drámának ilyen Nora Roberts-módra bombasztikus és csiricsáré címadásra. Pontosan elegendő a Philomena, így szerepelt az Oscar-cécón, s így szerepel nagyjából szerte a világon a mozik műsorán. Nem kell mindig “jobban teljesíteni” mindenkinél.

Én is azt feltételeztem, hogy valami parttalanul áradó, dagályos vacak ez a film, melyet valamilyen okból, de egyáltalán nem szokatlanul túlliheg az ún. “szakma”, s ami hamar megfeküdné az én ilyesmire túlérzékeny gyomromat – na mindegy, ami késik, természetesen, nem nyúlik. Tényleg korrekt, pikkpakk módon összefogott kis film ez, amelynél nem kérdés, hogy végül nem nyert egy Oscart sem, hiszen nincs rá szüksége. Megáll a lábán aranyszobrocskák nélkül is. Frears jó rendező és (mert) van ízlése, tud mértéket tartani, amellett, hogy jól, izgalmasan, sőt olykor merész humorral mesél. Judi Dench nagy színésznő, de neki ez azért “csak” jutalomjáték – más kérdés, hogy lubickol is benne. Keveset emlegetik viszont a Steve Coogan által alakított rezignált és cinikus újságíró figuráját, aki azonban a fő motorja, ellenpontja és idézőjele az egész sztorinak, vele együtt stabil ennyire ez a mozi (főleg, hogy a forgatókönyvért is ő felel).

Elsősorban a megbocsátás erényét járja körül a történet. A Dench által alakított Philomena fiatal lány korában a szerelem “bűnébe” esett, amit az ír társadalmat uraló katolikus egyház semmilyen módon nem tolerált. A bűnös kapcsolatból született gyermeket az apácák elvették az amúgy hívő lányanyától, és rövidesen (pénzért!) örökbe adták egy gazdag amerikai párnak. A megbocsátást egyik legfontosabb erényként hirdető egyház “szentéletű apácái” nemhogy képtelenek voltak a megbocsátásra, még kvázi üzletet is csináltak egy hívő, ártatlan tragédiájából. Ötven évvel később Philomena felkéri Martint (Coogan), az éppen pályája hullámvölgyében fuldokló, sértett és sértődött, ám korántsem tehetségtelen zsurnalisztát, hogy segítsen neki megkeresni fiát Amerikában. Fordulatos és vicces eseményekben bővelkedő nyomozás során az alkalmi furcsa páros rá is talál Philomena fiának nyomára, akiről viszont érdekes dolgok derülnek ki. Egy hívő katolikus számára elfogadhatatlan életvitelét, szexuális beállítódását az anya minden különösebb fennakadás nélkül elfogadja, ám amikor az egyre jobban belelendülő Martin segítségével a nyomok visszakanyarodnak Írországba, méghozzá pontosan ahhoz a főrendű apácához, aki annak idején elvette a gyereket Philomenától, akkor válik nyilvánvalóvá a megbocsáthatatlan bűn – ami történetesen éppen az egyházhoz, és annak érinthetetlennek tartott tagjához kapcsolódik. Philomena azonban leckét ad az egyháznak megbocsátásból, Martin (és a nővérek) legteljesebb elképedésére.

Philomena megható története azonban nemcsak az igaz katolikus hitről, valamint annak értelmes, emberi gyakorlásáról szól, hanem a hazaszeretetről, valamint az írek jellegzetes mentalitásáról is: zöld fű, fekete sör, határtalan lélek. Asanisimasa: 8/10

Az normális, ha az ember ösztönös igazságérzetétől és az életszeretet romantikus hevületétől fűtve lázad fiatal korában. Az a nem normális, ha már tizen-, huszonévesen beáll a sorba, egyenruhába bújik és kockafejet növeszt, hogy ne lógjon ki sehonnan és pontosan passzoljon a rendszerbe. Az normális, ha felháborodik a társadalmi, szociális vagy gazdasági igazságtalanságokon, de az nem normális, ha fülét-farkát behúzva kussol, nehogy bármi kényelmetlenné tegye az ő kis biztonságos életét.

Ismerjük mi is -főleg a híradókból- azokat a csuklyás, kendős figurákat, akik rendre ott vannak, ahol a gazdag országok öltönyös vezetői összeülnek tanácskozni, és rendre tesznek arról, hogy ne legyen rend a környéken. Azt hisszük, hiszen jórészt úgy tálalják a hírek, hogy ezek az “antiglobalista” tüntetők gaz terroristák, akiknek lételeme az anarchia, s akik csak a rombolást és tombolást keresik az aktuális helyi rendőrséggel való összecsapásokban. Pedig ez valójában csak a látszat, mint ahogy látszat az a mi kis 2006-os tévészékház-foglaló utcai harcosainkkal való szembeszökő hasonlóság is, a különbség valójában ég és föld köztük, motivációikat, céljaikat illetően. Nálunk, 2006-ban sörökkel és némi készpénzzel lefizetett, primitív mondókákkal felheccelt futballhuligánok rendezték át Budapestet egy időre, míg például 2001-ben, amikor a gazdaságilag legfejlettebb országok vezetői az olaszországi Genovában óhajtottak tanácskozni, Európa szinte összes országából érkeztek politikailag elkötelezett, tanult, illetve tanulmányaikat folytató fiatalok kifejezni abbéli óhajukat, hogy a világ gazdasági rendje szerintük baromira nincs rendben – és hát hol nyilvánítsák ki mindezt, ha nem ott, ahol az ebben érintett legnagyobb fejesek ülnek tort. A végeredmény látszólag ugyanaz lett, mint néhány évvel később, egy szerencsétlen félmondat kapcsán Budapesten. Illetve, még annál is durvább. Sokkal durvább.

Az Amnesty International egyenesen úgy fogalmazott, hogy a második világháború óta a nyugati országokban nem sértették meg olyan brutálisan az alapvető, demokratikus emberi jogokat, mint azt tette a genovai rendőrség néhány “különleges alakulata” azzal a néhány száz főnyi, véleményét kifejezni kívánó, soknemzetiségű fiatallal, akik jobbára békés álmukat aludták az erre a célra rendelkezésükre bocsájtott Diaz nevű iskola épületében. Az olasz Daniele Vicari ennek a borzalmas éjszakának történetét járja körül a 2012-es Berlinálén is elismert Diaz: Ne töröljétek le ezt a vért című dokumentarista igényű drámájában.

Körüljárja, hiszen a film narratív szerkezete is kissé olyan, mintha egy képzeletbeli kör közepében lenne maga a téma, a Diaz-iskola lerohanása, ám közben megnézzük, és bele is hatolunk több oldalról is. Ez a szerkezet nyilvánvalóan az objektivitást szolgálná, de ahol szemmel látható, szinte tapintható a zsigeri emberi aljasság, ott nehéz azt bármivel is indokolni… Megismerkedünk természetesen néhány tüntetővel, egy fiatal jogvédő ügyvéddel, egy idős bácsival, aki csupán alvóhelyet keresve csöppent az eseményekbe, egy jobboldali újságíróval, akivel viszont a hivatástudata űzött csúf, de igazságos tréfát, valamint látunk néhány, az akcióban résztvevő rendőrt és tisztviselőről is, de az “utca embere” is kifejti néhány mondatban értelemszerűen értetlen, kisszerű véleményét. Persze, ezek korántsem plasztikus személyiségrajzok, csupán fel-felvillanó képek, melyek jobban beleégtek retinánkba a film nagy részét kitevő, döbbenetesen értelmetlen erőszak sokkoló képei között.

Nyilvánvaló a párhuzam egy ehhez nagyon hasonló eseményt, nagyon hasonló látásmódban feldolgozó filmmel, az 1968-as Columbia egyetem történt rendőrattakot feldolgozó Eper és vér katartikus zárójelenete mintegy megidézi e film fő történését, ami utána marad, az viszont még inkább nyugtalanító, gyomorszorító érzés. A vietnami háborúnak már régen vége, és mind a vietnamiak, mind az amerikaiak köszönik, jól vannak. Azonban ami a Diaz iskolában történt, arra a mai napig nincs feloldás, nincs magyarázat (bár nem is lehet). Néhány bírósági ítélet, főleg hatáskörtúllépés és bizonyítékhamisítás ügyében, minden komolyabb szankció nélkül – pedig ami ott történt, az egészen biztosan úgy történt, ahogy e filmben látható, és ezek szerint bármikor, bárhol ugyanígy meg is történhet.

Ha rajtam múlna, ezt a filmet bemutatnám az ország összes középiskolájában, mintegy miheztartás végett. Lehet, hogy csak annyit kéne mondani Rózsikának, hogy van itt egy film, amiben a rendszer hű katonái megrendszabályozzák a lázongó hippiket. Jó kis beszélgetés lehetne belőle… Asanisimasa: 8/10

Nem tudom, mennyire fogja fogni a manapság moziba járó közönség e film poénjainak viccesebb felét, hiszen korából fakadóan nem lehetnek képben a negyven pluszos, sőt, ötven pluszos korosztály mindennapi életérzésével kapcsolatosan, különös tekintettel az “itt nyom, ott szúr, amott hasogat” igen komplex élményzuhatagára. Bár, ők tán még azt sem tudják, hogy Pierce Brosnan hajdan még James Bond is volt, Emma Thompson pedig remek színésznő – mondjuk még mindig az, és ez látszik is rajta, ahogyan a kor is. Viszont jól viseli, az tény, mint ahogy Brosnan sem csinál -látszólag- nagy ügyet az öv fölül kibuggyanó hurkácskából és az egyre gyarapodó területű és egyre ritkuló őszülő halántékból. Ilyenkor már azt mondjuk, hogy addig jó, míg érzem, hogy fáj, hiszen akkor még élek…

Az angol Joel Hopkins francia produkcióban készítette el Százkarátos szerelem című romantikus akció-komédiáját, mely már másodszor szembesíti Emma Thompson imponáló részvételén keresztül a középkorú korosztályt testi és lelki nyavalyáival. A Szerelem második látásra című filmben Dustin Hoffmann volt a partnere, most Brosnan, azonban mindkét történet apropója nagyon is hasonló, a munkahely elvesztése, amely sokkalta fenyegetőbb rémség egy olyan, már karrierjét felépített, tulajdonképpen sikeres középkorú ember életében, mint egy pályakezdőében, hiszen neki már van mit elveszteni, míg annak, aki csak most kezdi, nincsen semmije azonkívül, amit magával hozott. A Százkarátos szerelemben egy nagymenő, (budapesti születésű – sic!) párizsi vállalkozó vásárolja fel Brosnan (vagyis itt most Richard) szép csendesen csordogáló kis cégét, hogy tönkretegye, felzabálja, eleméssze. Richard kétségbeesik, de van benne annyi tisztesség, hogy nem áll ki alkalmazottai elé úgy, hogy életük munkájából semmi nem marad, ezért meredek tervet eszel ki tőle már régen elvált feleségével, Kate-tel (Thompson): személyesen keresik fel a lelketlen vállalkozót párizsi irodájában és hatni fognak rá, hogy gondolja meg magát. Az elvált, egymástól már régen elhidegült pár Párizsban, a szerelem fővárosában… Ketten a telhetetlen étvágyú nagymogul ellenében… Szóval, a dolgok egyáltalán nem a terveknek megfelelően fognak alakulni.

Hopkins ezúttal egy fura, kevert műfajú őrületbe hajszolja bele kissé már megtört hőseit, hiszen na Százkarátos szerelemben egy kedves, romantikus komédia keveredik az akció-vígjáték elemeivel, alaposan kihasználva és kiforgatva Brosnan hajdani James Bond-figurájának ismert kliséit, az autósüldözéseket, a búvárruhás behatolást, az ablakpárkányon osonást és a szakadék peremén egyensúlyozást. Eközben azonban Richardnak tériszonya van, allergiás a macskaszőrre, s bár a prosztatájával eddig még minden oké, a dereka azért hasogat néha, igen erősen. Nincs jobb állapotban Kate sem, ő a virágoktól kap tüsszögőrohamot, naná, hogy a film kulcsjeleneteiben rengeteg virág, még több macska és feneketlen mélység illatozik, nyávog és tátong. De hát ez egy ilyen műfaj.

Természetesen a film nem szánt túl mélyre, paradigmákat nem váltunk utána, de ez nem is célja. Néhány jó percet kínál a nézőknek, akik már fogadókészek az itt felvetett problémákra, melyek közül a való életben mindegyik nagyon komoly, de ha e film által most ki tudjuk őket nevetni, akkor már közelebb is jutottunk azok leküzdéséhez. Már pedig erre jó ez a film, annyi, mint egy hatásos, baráti hátba veregetés. Jó, Emma Thompsont lehetetlen nem szeretni, és Brosnan is egyre helyesebb, ahogy öregszik. Párosukat pompásan egészíti ki Celia Imrie és Timothy Spall, mintegy barátilag. Párizs mindig lenyűgöző, a Cote D’Azure pedig még inkább, a végén a gonosz megszívja, a jó elnyeri méltó jutalmát. Kell más?  Asanisimasa: 7/10