asanisimasa

Kicsit olyan ez a film, mintha valaki súlyosan beszívva tragédiává írt volna át néhány tetszőlegesen kiválasztott Barátok közt-epizódot… Zavarban is vagyunk, mi nézők, hiszen néhol nevetni kell, sőt, olykor a kibuggyanni készülő röhögés is ott mocorog valahol belül, ellenállhatatlanul, de nem tudjuk nem látni, nem észrevenni, mennyire szomorú egy történet is ez. A házmester címszereplője nem Vili bácsi, inkább a mostanában vegyesboltosként tevékenykedő, született lúzer Laci karaktere, nemcsak külsejében, de filmbeli karrierjében is emlékeztet a mi Lacinkra. Az hajdan focista volt és karcsú, ez rocksztár és sikeres, az ma tudjukmi, ez heroinista és súlyosan depressziós énekes, aki koncert közben hagyta ott a rivaldafényt, hogy tökéletesen kiüresedve, kiégve egy külvárosi bérház kétbalkezes házmestereként adja át magát az enyészetnek.

A belga (nyilván nem flamand) Gustave de Kervern rendezőként és színészként is okozott izgalmas perceket nekem (Aaltra, illetve Profi bérgyilkost keresünk – nem nem akadály), e film ugyan nem az ő elméjéből pattant ki, e színészként itt is képes meghatározni az egész mű hangulatát. A nagy, nedves kutyaszemeiből áradó végtelen és mély bánat, ahogy kissé korpulens, mackós termetével, kissé billegő járásával keresztülbattyog a filmen, szinte érezzük, hogy ennek a palinak nem lesz jó vége… Színészileg nem csinál semmit, a szó szakmai értelmében, csupán jelen van, azt azonban tagadhatatlan súllyal teszi. Az általa alakított karakter annyira nem passzol bele semmilyen ismert klisébe, annyira nem megszokott, hogy egy pillanatra sem merül fel, hogy nem valóságos történetet látunk.

Hiába zsúfolja tele azt Pierre Salvadori (tőle a Mosás, vágás, ámítás című szappanhabkönnyű komédiát láttam korábban) groteszk, abszurd, olykor szinte szürreális fordulatokkal, mellékkarakterekkel, ez a film, így 2014-ben, Budapest belvárosából nézne maga a vérrögvaló. Nálunk ugyan nem rohan utánunk az utcára a munkaügyi előadó, hogy mégis megtalálta az általunk kívánt állást (sőt, karikás, fénytelen szemei egyáltalán nem kecsegtetnek semmi reménnyel), az emberek nem fordulnak egymás felé olyan tartózkodó, de azért kíváncsi udvariassággal, mint e filmbeli, párizsi házban és a kukásautó után is a lakónak kell utánarohanni, hogy: Hé, a miénket elfelejtették üríteni! (mint ahogy velem ez pont ma reggel megtörtént), a főállású biciklitolvajtól is már régen ellopták volna az udvaron tárolt lopott bicikliket és az a ház, amelyik így reped, az hamarosan össze is dől nálunk, de amúgy, minden olyan, minden ismerős.

Kisiklott sorsok, kényszerpályán kallódó hajdani tehetségek, neurotikus szomszédok és csak pici, nagyon pici, nagyon csak pillanatokig tartó önfeledt, boldog pillanatok, ilyen az élet nálunk is Terézvárosban. Ilyen az élet Párizsban is – legalábbis ebben a házban biztosan, amit az író-rendező Salvadori jól ismer. A film tényleg meglepő érzelmi és hangulati hepehupákon zötykölődik el a kiábrándító végkifejletig, amin még a sokat látott, sokat tapasztalt Catherine Deneuve is megdöbben, szemmel láthatólag. vagy csak azért, mert óriási színésznő… Nem mondom, hogy jó film ez, nem mondom, hogy feltétlenül ajánlom és nem is mindenkinek, de alkalomadtán igencsak be tud találni – szívre, gyomorra, mindegy. Asanisimasa: 7/10

Úgy adódott, hogy hamarabb ismerkedtem meg az amerikai független (mások szerint off-Hollywood) filmszcéna új üdvöskéjének, Jeff Nicholsnak későbbi filmjével (Mud), a korábbira viszont most került sor. (Első filmje, a Fegyverek és emberek még hiányzik, remélhetőleg nem sokáig.) A lényegen persze, ez a kronológiai összevisszaság semmit nem változat, mert ennyi tapasztalat (+némi utánaolvasás) is elég ahhoz, hogy azt mondjam, a pali eléggé tudja, mit akar, biztosan járja útját, ergo, van stílusa, van arca, van hangja.

2011-es filmje, a Take Shelter mindazonáltal egy műfaji bravúr/öszvér/kísérlet, hiszen benne megteremtődni látjuk az apokaliptikus meteorológiai pszicho-thrillert, mint olyat. Ilyen még egészen biztosan nem volt a filmtörténelemben, eddig. A Nicholstól már megszokott melankolikusan hömpölygő cselekmény fő motívumai egy közelgő, rettenetes vihar, egy megatornádó és az azt megelőző baljós előjelek, egy férfi küzdelme családi örökségével, a paranoid szkizofréniával, valamint azzal, hogy eleget tudjon tenni kötelességének, és el tudja látni és meg tudja védni a családját, melyet az elébb említett dolgok (a vihar, illetve a betegség) fenyegetnek. A néző a film folyamán mindvégig bizonytalanságban van afelől, hogy amit lát, az a film valósága, avagy csupán a főszereplő látomása – ez önmagában elég súlyos klisé, hiszen minden második horrorban, illetve thrillerben előfordul, Nichols azonban mesteri módon ejt zavarba minket. Az illúzió tényleg dermesztő.

A cselekmény igen sok eleme komolyan emlékeztet Zsigmond Dezső legtöbbek által simán lesajnált Bunkerember című filmjére, amit én viszont kifejezetten bírtam, rengeteg hibájával együtt is. Ott a Trill Zsolt által alakított Szalacsibácsi-fazon épített mániákus lázban bunkert magának és családjának egy közelgő atomháborútól való rettegésében, itt majdnem ugyanez történik Curtisszel (Michael Shannon), csak ő a vihartól fél nagyon. Mindkét hős elmegy lehetőségeik utolsó határáig, kockára tesz mindent, még azt is, amiért küzdenek – a megoldás a magyar verzióban természetesen savanyúbb, az amerikaiban viszont nyugtalanítóbb. Mondom, ez nem Hollywood.

Persze, a Take Shelter gazdagabb is néhány vetülettel, és most nem a nyilvánvaló technikai és pénzbeli fölényre gondolok. Curtis rémálmaiból, valamint az azok megfejtésére irányuló igyekezetéből egy filmen ritkán láthatóan alapos pszichiátriai kórkép bomlik ki. Shannon abszolút hitelesen hozza a figurát, de hiteles a család, hitelesek a reakcióik is: Jessica Chastain alakítja az anyát, míg a süketnéma kislányt Tova Stewart (bár ő azért inkább csak jelzésszerűen van jelen). A családi idill simán folyik át melodrámába, majd onnan thrillerbe és vissza, mialatt Curtis -szintén betegségéből következő- munkahelyi problémái szinte egy dokumentumdráma száraz realitásával tartanak földközelben. Miközben az egész egy meglehetősen misztikus hangulatú, komor katasztrófafilm, de egy kis elvonatkoztatással szinte egy szakrális küldetéstörténetnek is tanúi vagyunk: Curtis látnok, egy kőszikla, akinek küldetése, hogy megvédje övéit a külvilágból rájuk törő veszélyek elől…

Kinek mi, viszont így együtt különleges, érdekes film. Egyedül az nem tetszett, hogy a rendező Jeff Nichols maga is kissé belecsúszott filmjének ködös melankóliájába, ami néhol már kissé manírnak, modornak hat. Asanisimasa: 7/10

A háború démonjai című film hitelességéről, azt hiszem, az mondja el a legtöbbet, hogy bár az alkotók szemmel láthatóan törekedtek arra, hogy művük minden kockája igaz, megrendítő és minden hamisságtól mentes legyen, a legfőbb bizonyítéknak szánt történelmi helyszín (a híd a thaiföldi Kwai-folyónál) nem más, mint egy csiricsáré turisztikai látványosság, egy műanyag (pontosabban vas, mert az eredetit fából építették) gagyi. Az igazi hidat, ahol e film főszerepeit játszó katonák szolgáltak, illetve raboskodtak, és amit a korábbi, igen híres hollywoodi klasszikus is megénekelt, a háborúban felrobbantották. A hídfőnél lévő múzeumban pedig rusztikusan megmunkált viaszbábukból összeállított vicces életképeken keresztül mutatják be az építkezés borzalmait, melyek mellett és között a turisták fotózhatják le egymást. Ott legalább tábla figyelmeztet, mindaz, amit itt látnak, csupán illusztráció – az áldozatoknak odébb egy egyszerű emléktábla adja meg az elvárt tiszteletet.

A háború valódi természetét sem jellemzi találóan a film, bár Eric Lomax valóban képes volt megbocsátani hajdani kínzójának, Takashi Nagasénak, és utána halálig tartó, mély barátságba is bonyolódtak egymással, de ez a csoda nem csinál békét. A háborúban az ellenségek nem lesznek egymás barátai, ellenben letépik egymás fejét, felrobbantják egymás családját, kiontják egymást belét, a háború színtiszta káosz és őrület, jajveszékelés, sírás, rívás és fogaknak csikorgatása, ahogyan azt az ősi könyv igen szemléletesen leírja. Minden más, ami másképpen ábrázolja, ami kivételeket, nagyszerű, vagy annak tűnő pillanatokat fogalmaz meg róla, az hazudik, hamis, idealisztikus képet rajzol és semmivel nem különb azoknál az árvalányhajas romantikát susogó, heroikus meséknél, melyekkel fiatalok ezermilliárdjait hajszolták és hajszolják bele a biztos halálba az emberi történelem folyamán.

Mindazonáltal lássunk tisztán: nincs értelme a békének sem háború nélkül, ahogy viszont is igaz. Sötétség, világosság, élet, halál, jó és rossz, yin és yang. Csak ne keverjük össze őket…

Lomax (Jeremy Irvine/Colin Firth) és Takashi Nagase (Tanroh Isida/Hiroyuki Sanada) nagyszerű és igen nehezen felfogható emberi tette természetesen tiszteletreméltó, de önmagában pont olyan illogikus és valószerűtlen, minthogy valaki a szélmalmok ellen hadakozzon, vagy akár egyedül viseljen szabadságharcot teljes Európa ellen (aki amúgy a szabadságot kínálja neki). Ennek ellenére, Jonathan Tepliczky és stábja komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy minél realisztikusabban, minél hitelesebben fogja meg azt a rettenetesen bonyolult lelki utat, azt a vívódást, amin Lomax hadnagy keresztülmegy és eljut odáig, hogy nem csapja szét a japán fejét, hanem a baráti jobbot kínálja fel, a baj csak az, hogy ezt vontatottan, unalmasan teszi, valamint lásd fentebb. Colin Firth ajkai hosszan remegnek a felindultságtól, sokáig bámul ide, majd oda, szegény felesége (Nicole Kidman) mit sem sejtve sopánkodik ködös tekintettel (és mintha már botox nélkül?), mígnem Lomax bakatársa (Stellan Skaarsgard) fel nem tárja az asszonynak férje titkát. A japán tűnik egyedül igazinak, izgalmasnak, de nem ő van most fókuszban.

A háborút, a háború traumáját feldolgozó filmek garmadájából szinte vakon is lehet e méla, és sajnos szinte nézhetetlenül unalmas filmnél jobbat, igazabbat és hitelesebbet találni. Asanisimasa: 4/10

Az úgynevezett normális életért folytatott kilátástalan küzdelemről szól a dán Thomas Vinterberg Submarino című ködös, szürke és végtelenül szomorú filmje, amit remélhetőleg nem keverünk össze a szintén 2010-ben bemutatott Submarine című angol drámával. Egy másik meghökkentő összecsengés az a film egyik kulcsjelenetében felhangzó melankolikus zeneszám, ami alig egy évvel később, mint a szintén dán A híd című tévésorozat emblematikus főcímdalaként jön újra elő…. (Choir of Young Believers – Hollow Talk)

Számomra már régen nem kétséges, hogy a két sokat emlegetett dán közül (Lars von Trier a másik, de nem leszólva a kiváló dán filmművészet többi igen jelentős alkotóját sem) Vinterberg az igazán komoly arc. Bár benne volt az amúgy nagy hatású Dogma-mozgalomban, sőt, az egyik legjobb dogmás filmet is ő követte el (Születésnap), ő volt az, aki idejében ott is hagyta a gyorsan formalistává, sematikussá váló irányzatot. Azóta a maga útját járja, és teszi le szép sorban a jellegzetesen skandináv típusú, igazán mély, valós társadalmi, morális vagy éppen individuális problémákat felvető, elgondolkodtató, sokszor kifejezetten provokatív filmjeit az asztalra. A Submarino egy testvérpár története, akik egymást támogatva nőttek fel súlyosan alkoholista anyjuk kiszámíthatatlanságától fenyegetve. Nehéz gyermekkoruk, amit ráadásul még egy szörnyű, felelőtlenségből adódó tragédia is tovább árnyékolt, még nehezebb sorsú felnőttkorukban köszön vissza. Nick (Jakob Cedergren) anyjához hasonlóan szintén alkoholistává lett, börtönből szabadulva egy átmeneti szálló kietlen garzonjában él, reggeltől estig, célok, vágyak és örömök nélkül. Öccse, Martin (Gustav Fischer Kjærulff) már nem iszik, súlyos heroinistává lett, aki egyedül neveli kisfiát, akinek minden erejét megfeszítve hazudja azt, hogy minden rendben van körülöttük. Anyjuk halála után keletkezett örökség hozza újból össze a két testvért, azonban a nyomorúságos élet ekkora már olyan mély kátyúkba taszította őket, hogy nem sok remény mutatkozik arra, hogy valaha is kikecmereghetnek belőle…

Vinterberg nagy tette (valószínűleg ezért is kapta meg a 2011-es Titanic Filmfesztivál közönségdíját), hogy bár igen komoly áldozatok árán, de a film végére valami halvány kis reménysugárt azért fel tud villantani, úgy, hogy az végül is hiteles legyen, de ne váljon didaktikus, hagymázas “vörös farokká”. Mondhatjuk talán szándékoltnak a történet alapszituációját, hiszen ilyen borzalmak, ennyi nyomorúság tán még a mostani divat szerint agyonbecsmérelt Móra-féle Kincskereső kisködmönben sincs, de ha kinézünk az utcára, vagy akárcsak tágabb környezetünkben körülnézünk, csupa ilyet, effélét látunk. Legfeljebb nehéz azt elképzelni, hogy a virágzó, jóllakott dán “bezzeg-társadalomban” létezik ilyen. Pedig nyilván létezik… Vinterberg a tőle elvárt nagy figyelemmel és nagy érzékenységgel nyúlt a témához, most talán kevésbé provokál, kicsit határozottabban moralizál, de alapvetően pontos és erős, pszichológiailag hiteles művet alkot, elképesztő két színésszel. Rendkívül elegánsan szerkeszt, szigorúan húz, de tör a lényegre. Talán ez az intellektuális távolságtartás az, ami miatt nem ráz meg igazán a film. Csak behúz egyet, amitől azonban még állva maradunk – vagy csak túlságosan lent van már a szociális ingerküszöbünk. Asanisimasa: 8/10

Végül is, lehetne ez a film egyfajta érvényes válasz a kereszténység oldaláról az azt érő liberális kihívásokra is, hogy nem lett mégsem az, annak elsősorban terjedelmi, műfaji- és hangvételbeli okai vannak. Nem mintha rossz, nevetséges vagy akár nem illő hangot ütött volna meg Donald Miller a Blue Like Jazz című önéletrajzi ihletésű esszéregényében, mely a beszédesebb Nem-vallásos gondolatok a keresztény spiritualizmusról alcímet viseli és a Blue Like Jazz (nem tudom megbarátkozni a magyarítással) film alapjául is szolgál, inkább a bibliai “pusztába kiáltott szó” effektusa ismétlődik itt, csak kevésbé tragikus/fatális módon. Aki érti, miről van szó és Miller mellett áll (és kellően liberális a kereszténység-felfogása), az támogatni tudja, aki viszont élből elutasít minden vallásos, spirituális lelki utat, azt érintetlenül, hidegen hagyja. Mégis azt mondom, hogy lehet helye e film vetítésének megfelelő körülmények között (ezalatt elsősorban a filmről való beszélgetést értem), akár pro, akár kontra.

Mondhatni, Don Miller (Marshall Allman), a történet főszereplője, pestiesen szólva, helybe megy lóf***ért, ugynais mélyen vallásos neveltetésben részesült, hívő texasi baptistaként a nyugati parti Portland hírhedten liberális Reeds nevű művészeti egyetemére nyomja be őt rebellis (drogos, jazzrajongó, hitetlen) apja, miután a fiú megharagudott hívő anyukájára, aki összeszűrte a levet a gyülekezet ifjúsági prédikátorával. Don konzervatív gondolatokkal, eszmékkel teli fejecskéjében gyorsan zűrzavar támad az egyetem szabad, és ahogy kell, szabados légkörétől – és hát a film arról szól, ahogyan hősünk ezek között megpróbál rendet vágni.

A baj az, hogy Steve Taylor rendező felfogásában ez egy szokványos, és meglehetősen unalmas egyetemi/főiskolai vígjáték formájában kerül elmesélésre, tehát klisé klisé hátán. Ebben a sörtől, drogoktól és techno-zenétől lüktető közegben tényleg idegenül, de főleg, hiteltelenül hatnak Don filozófiai és teológiai elmélkedései, és amikor még a tankör radikális zöld környezetvédő szöszikéjéről (Claire Holt) is kiderül, hogy buzgó templomlátogató, akkor azért sűrűn elkezd villogni az a bizonyos piros lámpa itt legbelül. Egyszerűbben szólva, egy komoly, figyelemreméltó téma lett itt elidétlenkedve, elügyetlenkedve és elviccelve, hiszen Don Miller valóban okosan gondolkodik, friss, mai nyelven, mai problémákon és élethelyzeteken keresztül elmélkedik a kereszténység útjairól, ezzel azonban a film alkotói nem tudtak mit kezdeni. Így valószínűleg a filmmel találkozók nézők is vakarják csak a fejüket… Kár. Persze, másfél órában nem is lehetséges újjáépíteni a keresztény eszmék kívülről nézve ásatag, rogyadozó felépítményét, hiszen ehhez idő, tér és erős meggyőződés is kell. Egy felkészült alkotótól, mondjuk egy igényesen kivitelezett minisorozatban mindenképpen hasznosabb teret látnék Miller eszmefuttatásaihoz… Ez így viszont béna lett. Egyetlen pozitívuma a filmnek John Coltrane A Love Supreme című halhatatlan műve, abban tényleg benne van az a kozmikus méretű bizonyosság, amiről a filmbeli Don Miller beszél. Asanisimasa: 4/10