Megmondom őszintén, elsősorban azért halogattam az angol Stephen Frears idén négy Oscarra is jelölt Philomena című filmjének megtekintését, mert a forgalmazó (az általam amúgy kedvelt Mozinet) még 19-re is lapot húzva, hozzábiggyesztette az eredetihez ezt a bombasztikus Határtalan szeretetet mellékcímként. Nos, a húzott lap természetesen tökfilkó lett, hiszen semmi szüksége nincs ennek a nemesen egyszerű, tiszta vonalú, tiszta szándékú és visszafogott hangvételű, valós alapokon nyugvó (az első képen balról a filmbeli, jobbról pedig az igazi Philomena) drámának ilyen Nora Roberts-módra bombasztikus és csiricsáré címadásra. Pontosan elegendő a Philomena, így szerepelt az Oscar-cécón, s így szerepel nagyjából szerte a világon a mozik műsorán. Nem kell mindig “jobban teljesíteni” mindenkinél.

Én is azt feltételeztem, hogy valami parttalanul áradó, dagályos vacak ez a film, melyet valamilyen okból, de egyáltalán nem szokatlanul túlliheg az ún. “szakma”, s ami hamar megfeküdné az én ilyesmire túlérzékeny gyomromat – na mindegy, ami késik, természetesen, nem nyúlik. Tényleg korrekt, pikkpakk módon összefogott kis film ez, amelynél nem kérdés, hogy végül nem nyert egy Oscart sem, hiszen nincs rá szüksége. Megáll a lábán aranyszobrocskák nélkül is. Frears jó rendező és (mert) van ízlése, tud mértéket tartani, amellett, hogy jól, izgalmasan, sőt olykor merész humorral mesél. Judi Dench nagy színésznő, de neki ez azért “csak” jutalomjáték – más kérdés, hogy lubickol is benne. Keveset emlegetik viszont a Steve Coogan által alakított rezignált és cinikus újságíró figuráját, aki azonban a fő motorja, ellenpontja és idézőjele az egész sztorinak, vele együtt stabil ennyire ez a mozi (főleg, hogy a forgatókönyvért is ő felel).

Elsősorban a megbocsátás erényét járja körül a történet. A Dench által alakított Philomena fiatal lány korában a szerelem “bűnébe” esett, amit az ír társadalmat uraló katolikus egyház semmilyen módon nem tolerált. A bűnös kapcsolatból született gyermeket az apácák elvették az amúgy hívő lányanyától, és rövidesen (pénzért!) örökbe adták egy gazdag amerikai párnak. A megbocsátást egyik legfontosabb erényként hirdető egyház “szentéletű apácái” nemhogy képtelenek voltak a megbocsátásra, még kvázi üzletet is csináltak egy hívő, ártatlan tragédiájából. Ötven évvel később Philomena felkéri Martint (Coogan), az éppen pályája hullámvölgyében fuldokló, sértett és sértődött, ám korántsem tehetségtelen zsurnalisztát, hogy segítsen neki megkeresni fiát Amerikában. Fordulatos és vicces eseményekben bővelkedő nyomozás során az alkalmi furcsa páros rá is talál Philomena fiának nyomára, akiről viszont érdekes dolgok derülnek ki. Egy hívő katolikus számára elfogadhatatlan életvitelét, szexuális beállítódását az anya minden különösebb fennakadás nélkül elfogadja, ám amikor az egyre jobban belelendülő Martin segítségével a nyomok visszakanyarodnak Írországba, méghozzá pontosan ahhoz a főrendű apácához, aki annak idején elvette a gyereket Philomenától, akkor válik nyilvánvalóvá a megbocsáthatatlan bűn – ami történetesen éppen az egyházhoz, és annak érinthetetlennek tartott tagjához kapcsolódik. Philomena azonban leckét ad az egyháznak megbocsátásból, Martin (és a nővérek) legteljesebb elképedésére.

Philomena megható története azonban nemcsak az igaz katolikus hitről, valamint annak értelmes, emberi gyakorlásáról szól, hanem a hazaszeretetről, valamint az írek jellegzetes mentalitásáról is: zöld fű, fekete sör, határtalan lélek. Asanisimasa: 8/10