asanisimasa

Nem jó film Aleksandr Rogozhkin (az angol átírást használom, mert az imdb azt ismeri) A csekista című filmje, mert indulatában, irányában pont ugyanazt csinálja, mint címszereplő főhőse – szenvtelen kíméletlenséggel lövi halomra a saját maga (vélt) igazsága által bűnösnek ítéltetett ellenséget. Ismét a jó öreg “úgy kezdődött, hogy visszaütött” óvodáskori problematikáját ragozzuk, itt azonban a történelem egy rettenetesen véres, brutális időszakában.

Rogozhkinnak 1992-ben, tehát már jócskán Gorbacsov elvtárs glasznosztyának elindítása után volt mersze, és persze volt lehetősége (francia koprodukcióban) elkészíteni a rettegett CSEKA rémtetteit megéneklő repetitív filmballadát. A Dzerzsinszkij vezette CSEKA funkcióját tekintve nagyjából ugyanaz volt egy jóval korábbi kiadásban a szovjet vörösterror idején, mint a náci Németországban az SS, tehát ez volt a végrehajtó hatalom, tagjai pedig a rögtönítélő bírók és a hóhérok, egyszemélyben. A film “főhőse”, Szrubov szakmányban szolgáltatja a vörös igazságot, mindenkit, aki nem hódolt be idejében a kommunista hatalomnak, mint rendszerellenséget azonnali hatállyal kivégeztet. Grófot, földbirtokost, papot, feleséget, szomszédot, bárkit, aki nincs “velük”. A meztelenre vetkőztetett elítélteket iparszerűen semmisítik meg, nagyjából ugyanabban a metódusban, mint húsz évvel később, kicsit nyugatabbra a nácik a zsidókat, romákat, melegeket és kommunistákat. A kör, ami itt nyílt, ott zárult. A film cselekménye tulajdonképpen egy szakadatlan kivégzés, melynek végén szerencsére Szrubov hamarabb kattan be, mint a néző, és saját maga is odaáll az áldozatai közé…

Közben tépelődik, ez látszik rajta, de megszeretni nagyon nem tudjuk. Ugyanazt a gyűlöletes, lelketlen embert látjuk, mint a sablonos holokausztfilmekben a pengeszájú, rezzenéstelen arcú SS Hauptsturmbannführert, aki lezserül cigarettázva szemléli a gázkamrába kígyózó, csonttá soványodott zsidók végeláthatatlan sorát, csak itt “fehérek”, hajdani urak és szolgálóik, valamint azok érdekeit védő egyéb polgárok vonulnak rezignált egykedvűséggel a halálba. Azzal a különbséggel, hogy a zsidók, mint nép, nemzetiség, vallás és mint közösség semmiképpen, semmilyen emberi törvény alapján nem szolgált rá a tömeges halálra, addig a CSEKA fegyveres és potenciális ellenségeit próbálta ilyen brutális módon megsemmisíteni, akik számlájára szintén bőven írható embertelen kegyetlenségek sorozata. Rogozhkin ugyan szemmel látható igyekezettel sorakoztat fel papokat, szemüveges értelmiségieket, lányokat, asszonyokat, öregeket, tehát olyanokat, akikről semmiképpen nem képzelhetjük el, hogy gonosztevők lennének, akik sanyargatják a szegényeket, de nem kell Phd-fokozat ahhoz, hogy tudjuk, a vörösterror nem kezdet volt, csupán egy megfelelő méretű válasz a történelmi léptékű elnyomásra, igaz, elfogadhatatlanul sok ártatlan áldozattal. Ebből a szempontból Rogozhkin filmje elfogult, egyoldalú vádirat, csak éppen most megint a másik (fehér, jobb, konzervatív, pravoszláv, stb.) oldalról.

Mindazonáltal, a sorozatosan ismételt kivégzéses képek, a futószalagon szállított meztelen testek látványa sem hat egy idő után már olyan erővel, a szemünk megszokja a látványt, agyunk felfogja (de nem elfogadja!) a brutalitást, ingerküszöbünk viszont lassan áthatolhatatlan fallá emelkedik, és nemsokára már a lövések hangját sem halljuk… Megunjuk ezt is, érdektelenné válunk, és neadjisten, ezt fogadjuk el a történelem helyes menetének. Asanisimasa: 3/10

A vén kecskék is nyalnak sót, újra itt van a nagy csapat, öregember nem vén ember és a többi. Akár kiütést is kaphatnánk az efféle kliséktől, melyeknek legtöbbször tényleg nincs más szándékuk, hogy némi nyugdíjpótlékot nyújtsanak kiérdemesült idős színészeknek, lehúzva még egy bőrt régi legendákról – ha már nem tudnak azok mellé újat hozzátenni. Nem véletlen, hogy A kiütés is csupán DVD-kiadásban jelent meg nálunk, a forgalmazó által nyilván arra apellálva, hogy az a korosztály, akik még emlékeznek azokra a “régi, szép időkre”, melyek e filmben megidéződnek, már nemigen járnak moziba.

Amúgy viszont kifejezetten vicces ötlet összehozni a két nagy filmes box-legendát, Jake LaMottát és Rocky Balboát egy filmbe (bár ma nagy divatja van az efféle ‘reunion-filmeknek’), mely ugyan a valóságban lehetetlen (LaMotta valós személy volt, míg Rocky csupán Stallone képzeletében született meg), ám ki ne játszott volna el már efféle lehetetlenségekkel (pl. mi lenne a végeredménye egy Ali-Tyson, vagy egy Sugar Ray Robinson-Manny Pacquiao meccsnek…). Sylvester Stallone pedig mostanában kifejezetten jól teljesít, ha saját korábbi önmagát kell picit kinevetnie… Peter Segal filmje ennek megfelelően szórakoztató, picit megható sport-dramedy lett, mely emellett egyfajta enciklopédikus tablója is a box-filmek műfajának.

Érdekes módon, az ötlet gyenge pontjának a másik fél, a mostanában Stallonéval ellentétben inkább gyengélkedő Robert de Niro tűnt, de végül – bár megrázó látni a két, ma már igencsak viharvert ikont – ő is fel tudott nőni a feladathoz. A sztori inkább a Rocky-filmek sablonos dramaturgiájára hajaz. Adott a két régi nagy ellenfél, természetesen ma már utálják egymást, picit realista társadalomábrázolás, pici melodráma, vicces néger szervezkedik és összejön a nagy csata. Felkészülés nehéz pillanatai, közben családi konfliktusok, de a lényeg a végső nagy ütközet, ahol csont reped, vér freccsen, arc torzul, számolnak ide, számolnak oda mígnem megkondul a végső gong.

De Niro és Stallone feltűnően lazán veszi az akadályokat és két kifejezetten szerethető figurát alkotnak, amihez kitűnő asszisztenciát nyújt a szintén ismerős mellékszerepekben Kim Basinger, Alan Arkin és a pl. Walking Deadből ismerős Jon Bernthal, valamint a vége-főcím alatt a két valódi box-legenda (Evander és Mike). Ennek titka elsősorban az önirónia, hogy tudnak nevetni maguk természetes gyűröttségén. Persze, ez része is az alapkoncepciónak, hiszen a film tele van zsúfolva az említett filmlegendákra való utalásokkal, illetve ezek kifacsarásából adódó karikaturisztikus poénokkal – persze, ha valaki nem ismeri ezeket a filmeket, nem ezeken nőtt fel, akkor tényleg csak a kliséerdőt látja. Olyan ez a film, mint egy Rolling Stones-koncert, egy mai 20 évesnek talán csak roskatag nagytaták nevetséges bohóckodása, nekünk, picit idősebbeknek viszont még mindig az igazi rock&roll. Nincs gáz. Asanisimasa: 8/10

Pont elég annyi reklám ennek az izraeli filmnek, mint amennyit Tarantino elszórt, már ennek alapján meg fogja nézni a célközönség, vagy azért, hogy ellentmondjon a “paprikajancsinak“, vagy azért, mert megbízik a maestro értékítéletében. A Csúnya, gonosz bácsik természetesen messze nem az év legjobb filmje, de hogy a thriller és egy csomó véres alműfaj határán mozgó, igen szabálytalan és igen furcsa alkotás figyelemreméltó, abban egy szemernyi kétség sincs.

Mondjuk, úgy van vége, mint a botnak, azonban az a bot üt emberesen, és ahogy megsuhan, abban azért komoly lendület is van. Bár kissé szétesően indul Aharon Keshales és Navot Papushado dolgozata, de azért ahogyan belerázódunk a filmbe, megszokjuk a szereplőket, lassan összeállnak a történet mozaikjai is és felétől, harmadától nincs gond – mármint nekünk, nézőknek. Röviden arról van szó, hogy a rendőrök brutálisan megcsonkított, megerőszakolt és meggyilkolt kislányok hulláinak ügyében nyomoznak, a gyanúsított az iskola egyik ártatlan arcú tanára, bizonyíték azonban nincs és a tanár sem viselkedik bűnösként. Az egyik nyomozó azonban meg van győződve arról, hogy a tanár a tettes és saját kezébe kívánja venni az igazságszolgáltatást, azonban az egyik áldozat apja -hasonló szándékkal- megzavarja ebben. Egy eldugott ház pincéjében kezd neki a “bizonyítási eljárásnak” és a bosszúnak, azonban az igazság egészen a film végéig homályban marad.

Az izraeli alkotópáros mozija azonban túlmegy azon, hogy történetük tétje kimerüljön a “ki a gyilkos?” közhelyében. Az igazi izgalmakat az a felmerülő, igen komoly etikai polémia adja, mely a bizonyosság, a bizonytalanság, a vád bizonyossága és a bűn, a bűnös személyének bizonytalansága körül gomolyog. Előttünk, nézők előtt ugyanis egyáltalán nem bizonyos, hogy valóban a tanár követte el azokat a bestiális gyilkosságokat, melyről viszont a rendőr és az áldozat apja meg van győződve. Ahogy az apa egyre mélyebbre ássa magát a bosszú teátrálisan elővezetett előadásába, a néző bizonytalansága tovább fokozódik. Az izgalom fő fokozója és a történet hajtóereje az a bizonytalanság, amely az ismeretek hiányából fakad: nincsenek meg az áldozatok fejei, melyek nélkül nem lehet eltemetni a holttesteket, valamint az események sodrában az is kiderül, hogy a rendőr lánya is az eltűntek között van. A fejek és az esetleg még élő áldozatok holléte felől pedig csakis a valódi gyilkosnak van tudomása…

Az izgalmas vallatási vérdráma feszültsége helyenként igen morbid humorú, sötét zökkenőkön pördül egyet, így a lakonikus végkifejlet is jóval emészthetőbb. Másrészt pedig a film gondolkodásra javasolt hozadékai jó illusztrációk, magyarázatok is lehetnek egy halálbüntetés, kínvallatás és efféle más témakörökben zajló vitához. Asanisimasa: 7/10

Az ember eredendően lusta. Általában hajlamosak vagyunk a henyélést valami csúnya, rossz szokásként feltüntetni, azonban ha nem lennénk lusták, valószínűleg még mindig a majmokkal viaskodnánk a legérettebb fürt banánért. A lustaságból fakad az a számtalan mende, monda, mese és meskete, amely olyan alkalmatosságokról szól, melynek birtokában nyugodtan hűsölhetünk az árnyat adó, ám rettenetesen közhelyes tölgyfa alatt, és várhatnánk a 12.25-kor megbízhatóan a szájunkba repülő sült galambot. Aladdin csodalámpájából mindenható dzsinn szivárgott elő, hogy teljesítse gazdája minden óhaját. A szegény halász aranyhala bár csak három kérést abszolvál, de az lehet akármi is. A lengyel rajzfilmből ismert varázsceruzát is szerette volna korosztályom (+/- 1 generáció) minden tagja az íróasztalfiókjában tudni egy bizonyos életkorban. Az egygyűrű, a drágaszág, ismerjük jól, milyen galibákra képes. Nos, e címbeli réz teáskanna is hasonló cucc, így ezúttal sem született új dolog a nap alá. A Dollár, kanna, szerelem című (illetve erre magyarosított) történet főszereplő párja is kissé lustácska, bénácska, lúzerecske, ahhoz mindenképpen, hogy egyről kettőre jussanak a nemrégiben megkezdett nagybetűsben. Egy kezdetben szerencsésnek tűnő szerencsétlenség következtében jutnak birtokába címbeli tárgynak, ami rögtön csodás dolgokat kezd művelni: amint a közelében valaki fájdalmat érez, dollárokat, ropogós bankókat kezd köpködni magából… Az élet egy csapásra megváltozik Alice és John Macy (Juno Temple és Michael Angarano) körül, csakhogy hamarosan kiderül az is, hogy a kanna – Szauron jól ismert gyűrűjéhez hasonlóan – hamar elveszi gazdája eszét…

Ramaa Mosley függetlenkedő komédiája habkönnyű, tulajdonképpen szórakoztató kis baromság, aminek egy percét sem szabad komolyan venni – így talán tudja teljesíteni azt, amire tartjuk. Kicsit misztikus (kb. mint a Maszk), nagyon tinivígjátékos tinivígjáték, nagy, nyálas smárokkal, kis hányással, a szokásos kötelező szereplőkkel (orrát fennhordó, menő csaj a gimiből, a hozzávaló nagyképű köcsög pasival, a nagyhangú paraszt, a lúzer barát és barátnő, valamint köcsög főnök, biovegamán nővérke, még biovegamánabb pasival és a többi), valamint néhány extrával, mint egy keményöklű hászid zsidó testvérpár, valamint egy jóságos kínai bölcs – akik közül néhányan azt sem értik, hogy mi van, míg mások minden erejükkel azon vannak, bár más-más indíttatásból, hogy megkaparintsák a címszereplő kannát. A kanna vége az lesz, mint a Gyűrűk urában lett, aztán a jók elnyerik méltó jutalmukat, míg a gonoszok megszívják. Egyszeregy, nem több. Asanisimasa: 4/10

A sivatagot Rejtő szerettette meg velem. Végletes és végzetes színhely bármire is, kibírhatatlan forróság és fogvacogtató hideg, az életre tökéletesen alkalmatlan vidék (bár Attenborough bácsi megmutatta, hogy a sivatagban is burjánzik az élet, csak éppen nem úgy, mint ahogy mi megszoktuk). Szóval, élhetetlen, csodaszép táj. Nincs semmi benne, tehát az van benne, amit akarunk. Menni vagy meghalni. A hőségtől lüktető halánték, a papírszáraz szájban élettelenül forgó nyelv, ahogy vonszolod magad előre a homokban, sehol sem találsz biztos pontot. Ujjaid között pereg a homok, lábad csak belesüpped, de támaszt nem talál. Még az is fáradtság, hogy kihúzd. Valahol a látóhatáron délibáb dúslombú pálmákkal övezett, hűsvizű oázist hazudik. Melletted vidáman trappol el egy kék burnuszos tuareg a tevéjén, barátságosan integet: Ça va?

Két ember megy a sivatagban, tehát Kyle Killen filmje is úgy kezdődik, mint egy Rejtő-történet. Vagy mint egy vicc… A végkifejlet ismeretében, a Scenic Route egy igen sötét vicc, és nem úgy, mint ahogy a szó szoros értelemben véve ütős nyitóképek sugallják. Ennek alapján egy szokványos “sivatagban lerohadtunk és valamilyen okból majd megesz a fene”-thriller sablont sejtünk, de nem az lesz. Carter (Dan Fogler), a sikertelen és valószínűleg tehetségtelen író egy autós kiruccanásra viszi el régi barátját, Mitchellt (Josh Duhamel) azzal a céllal, hogy végre zavartalanul, minden külső zavaró tényezőtől mentesen kibeszélgethessék közös dolgaikat. Természetesen a sivatagba hajtanak, ahol nincs semmi, tehát nyilván zavaró körülmény sem, azonban Carter öreg furgonja lerohad a sivatag közepén. Se forgalom, se víz, se kaja, ráadásul a nagy “kibeszélőshow” is gyorsan személyeskedésbe, majd verekedésbe fullad.

Killen kétszereplős thriller-drámája tipikus no-budget független film. A minimális lehetőségekhez (melyek közül ráadásul a legtöbb már korábbi “sivatagos” alkotások által szépen ki is lettek pipálva) képest kifejezetten kreatívan kerekedik a történet a végére, addig azonban a két szereplő közötti dialógoknak kell(ene) lekötnie a néző figyelmét, ami viszont gyorsan lankad azok érdektelensége miatt, főleg, hogy a ritkás akció-fordulatok meglehetősen közhelyesek. A két szereplő karaktere sem olyan érdekes, szerethető (nem úgy, mint az ehhez kissé hasonló ötletre épülő Prince Avalanche esetében tapasztalhattuk), így a nézőnek is küzdenie kell egy picit a filmmel.

A filmvégi csavar tulajdonképen egy talány, kicsit hasonló, mint Killen egy évad után elkaszált Awake valóság vs. képzelet-játékában: itt a kiélezett szituációban él át a két haver olyan élményeket, melyek -egyfajta flashbackként is- pont arra vezetik rá őket, amiért ki kellett ruccanniuk a sivatagba. A kérdés azonban az ő esetükben az, hogy megérte-e? Szerintünk igen, ám az ő szempontjukból ez már nem annyira biztos… Mi gondolkozhatunk ezen. Asanisimasa: 6/10

Baromi nehéz úgy beszélni két felnőtt ember egymásra találásáról, szerelméről, majd a kapcsolatuk buktatóiról, s végül az újra egymásra találásukról, hogy az ne legyen geil, picsogós, idealizált, hazug, stb. Nicole Holofcener Exek és szeretők című független dramedyjében azonban a maga természetességében hozta ezt a lehetetlennek tűnő kötéltáncot, a film ugyanis üde, spontán, természetes, igaz és szórakoztató, mindamellett, hogy hiteles is. Finomságainak, valódi értékeinek észleléséhez természetesen szükséges némi élettapasztalat, hiszen egy húszéves szerelmes számára a világ rózsaszín, optimista és tükörsima.

Negyven felett azonban más igen sokan rájönnek arra, hogy azért az élet baromra nem habos torta, még akkor sem, ha anyagilag viszonylag sikeresen alakultak is a dolgok. Húszévesen, az egyetem alatt sokan gondolják úgy, hogy itt az idő, minek várni, alapítsunk családot az aktuális nagy Ővel. Gyorsan jön a diploma, a gyerek, optimális esetben van is hol lakni, így teljes gőzzel bele a munkába, a karrierépítésbe. Apa, anya dolgozik, építi szakmai pályáját, keres egy valag lóvét és azt hiszik, ők a boldog család, hiszen gond egy szál se. A gyerekek nőnek közben, majd felnőnek. Apa, anya már az őket megillető státuszban, decens anyagi jólétben és unalomban, hiszen elértek mindent, amit lehetett, gyerekek is felnőttek, kirepülnek. Ott marad egyedül apa és anya, valahol negyven és ötven között, közelebb az ötvenhez, és néznek egymásra, hogy én ezzel az idegennel éltem le életem legszebb ifjú éveit? Ki ez itt mellettem az ágyban?

És ekkor jön a krach. Válás, kapuzárási pánik, klimax, minden, ami jöhet, és kellemetlen, az jön is. A film cselekménye nagyjából éppen erre fókuszál. A masszőrként dolgozó, elvált Eva (Julia Louis-Dreyfus) egy barátai által szervezett kerti partin ismerkedik meg Marianne-nal, az elvált költővel (Catherine Keener), majd később Alberttel (James Gandolfini) a szintén elvált, mackós tévétörténésszel. Mindkettejükkel összebarátkozik, a nőt rendszeresen testi és lelki kezelésben részesíti, míg a férfival lassan szerelmi kapcsolatba bonyolódik. Egy véletlen folytán azonban kiderül, hogy Marianne sokat szidott ex-férje éppen az az Albert, akibe Eva egyre jobban beleszerelmesedik. Ám miután ezt Eva túl sokáig emészti magában, az Alberttel való kapcsolatuknak egy újabb véletlen találkozás okán, rövid úton vége is lesz. Eva kétségbeesett erővel próbálja rendbe hozni a dolgokat.

A banális történet mégis érvényesnek, reálisnak és hitelesnek hat a sajátos humorú, közvetlen és spontán mesélőmódnak, valamint az igen jól megírt, természetes dialógoknak köszönhetően. A karakterek éppen hétköznapiságukban válnak szerethetővé, amihez természetesen elengedhetetlen a spontán színészi jelenlét is: Gandolfinit nem lehet nem imádni élete egyik utolsó szerepében, Louis-Dreyfus ugyan néha picit túl intenzív, de ezzel viszont éppen jó kontraszt Gandolfini mackós brummogásához. Asanisimasa: 8/10

Ahogyan a brooklyni illetőségű, közismerten jazzrajongó és jazz zenész Woody Allen a jazzben, úgy a vidéki Coenék (Joel és Ethan Coen) a folkzenéhez kapcsolva mesélik el “a világ második legjobb gitárosának” történetét, akinek tehetsége ugyan megvolt ahhoz, hogy a legjobb legyen, a sors azonban volt annyira kegyetlen, hogy ezt ne engedje meg neki. Egyszóval, ismét egy tipikus slemil sors, ismét egy remek filmben. Azonban, míg Emmet Ray mumusa a legendás roma gitáros, Django Reinhardt volt, addig Llewyn Davis kerékkötője leginkább önmaga volt, hiszen látjuk, halljuk az utolsó jelenetben, hogy ugyanott lépett fel, mint a hozzá hasonlóan félretaposott sarkú, lyukas cipőben csavargó Bob Dylan (aki amúgy szintén Minnesota-államból származó gyerek, mint a filmet rendező Coenék is), a következő lépésből viszont ő már kimaradt – hogy miért, arról szól Llewyn Davis világa.

Llewyn Davis (Oscar Isaac) de facto egy született lúzer. Ha valahová be lehet verni a fejét, akkor ő oda be is veri, ha rálép egy befagyott pocsolyára, akkor az be is szakad alatta (naná, hogy lyukas cipőben), aki ha két dolog közül kell döntenie, akkor ösztönösen, zsigerileg mindig a rosszabbik mellett teszi le a voksát. Pedig tulajdonképpen az égadta világon nem akar neki senki direkte rosszat, egyszerűen az a karmája, hogy balfék legyen. Sőt, még segíteni is próbálnak, de Llewynnel mindig történik valami, ami aztán a segítségnyújtó barátokat is eltántorítja attól, hogy a legközelebb is a hóna alá nyúljanak az amúgy tehetséges énekesnek. Rója csámpás cipőjében az útját, kezében kopott gitártokkal, remélve, hogy egyre messzebb kerül családi örökségétől, a sanyarú és kegyetlen matrózsorstól, miközben ő maga nem veszi észre, mennyire közel van hozzája…

Coenék immár második filmet szentelik az amerikai kultúra egyik fontos pillérének, a sokféle folklór gyökérzetéből táplálkozó “vidéki” zenének. A bluegrass, a fekete rabszolgák munkadalai és a Mississippi-menti blues hajtotta az igen groteszk, ám mégis különös szépségű Ó testvér, merre visz az utad? című filmet, ami azonban még elsősorban mégis egy pikareszk komédia volt, Llewyn Davis szomorkás, melankolikus világa viszont az ír, walesi és brit folkzenében gyökerezik, illetve ezek amerikai variációban, amit például Woody Guthrie, Pete Seeger, később Bob Dylan, Arlo Guthrie és még sokan mások tettek világhírűvé. Ezek a hősök antihősök, többségükben szegény vándorzenészek, akik néhány dollárért zenéltek kis kocsmákban, hogy következő nap már továbbstoppoljanak. Közülük csupán néhányan voltak jókor, jó helyen, kevesen születtek jó csillagzat alatt, a többségük éppen ezt a keserves, sehová nem vezető utat járta és járja, mint e filmbeli Davis is. Mégis legalább olyan jellegzetes figurái ők az Amerikáról született álomnak, mint a lenyugvó napa bátran belelovagló, a prérit maga alá gyűrő cowboy, a fogpálcika-faragó vállalkozását kemény munkával, szigorúsággal és következetes céltudatossággal multikonszernné fejlesztő vállalkozó, az igazságosztó kisvárosi seriff vagy a világmegmentő Will Smith.

Csendes, mindenféle extremitástól mentes, kifejezetten szolid film a Llewyn Davis világa, mely ennek ellenére tele van zenével, melyet szemmel láthatóan (!!!) és füllel hallhatóan, maguk a filmben játszó színészek adnak elő. A címszerepet alakító Isaac mellett kiemelendő Justin Timberlake ki tudja, már hanyadik felismerhetetlen figurába való belebújása (ő Jim és Jean és Jimből), a mára már ijesztően kövér John Goodman frenetikus Roland Turnere – de amúgy remek, karakteres figura szinte mindegyik, aki a filmben megjelenik, híven Coenék hagyományaihoz. Tipikus zenészé és költősorsot bemutató film ez, mélabús, intim hangulatú, ábrándos zenével, arról, vajon mi történik egy tengerésszel a szárazföldön, egy zenésszel a koncerteken kívül vagy egy hallal, aki partra vetett a hullám. Asanisimasa: 8/10

Tegyük fel, hogy 1959-et írunk. Éppen most mutatják be Párizs legfényesebb filmszínházában egy bizonyos Régis Roinsard nevű filmrendező Populaire kisasszony című romantikus komédiáját. Nagy felhajtás, vörös futószőnyeg, pásztázó, hatalmas reflektorok, sorba fékeznek a díszbejárat előtt a különböző limuzinok, többségében kinyalt urak tűsarkakon tipegő nőikkel látványosan csevegve tülekednek be a nézőtérre. A film végén azonban csak szolid taps hallatszik, miközben már kint, a szabad levegőn néhány rettegett kritikus, az amúgy első filmjeikre készülődő, bizonyos Jean-Luc Godard és bizonyos Francois Truffaut idegesen, remegő kézzel próbálnak rágyújtani a szájuk sarkában fityegő cigarettára. – Elegem van! – mondja Godard. Unom, halálosan unom már az ilyen bárgyú tinglitanglikat, ezt az elavult, poros “papa moziját”! – Igazad van, Jean-Luc... – fújta ki a füstöt hosszan, mintegy válaszképpen Truffaut.

Azonban 2012-t írunk már (vagy 2014-et, ki tudja…), és Populaire kisasszony színre lépését hangos ováció övezi, a filmet pedig öt kategóriában is jelölik a francia Oscarként emlegetett César-díjra, miközben szegény Truffaut-ra és Godard-ra már alig emlékszik valaki. Sok film lepergett már a mozivásznakon, és ma ott tartunk, hogy megtapsoljuk azt, ami friss, szellemes, könnyed és szórakoztató, még akkor is, ha nem feltétlenül magvas magas művészet, és akkor is, ha éppen azt játssza, hogy az ötvenes évek porosnak, avíttnak tartott modorában filmez.

Az igazi vicc viszont az, hogy Roinsard hihetetlen műgonddal elkészített filmje még csak nem is az új hullámosok által oly sokszor “papa mozijának” csúfolt francia, elsősorban vígjátéki műfajú, rózsaszínű filmekre hajaz, hanem azok hollywoodi mintáira, az amerikai álomgyár pontosan kiszámított, minden igényt kielégítő termékeire. Szinte látjuk is a hattyúnyakú Audrey Hepburnt és a sármos-bohókás Gregory Pecket, akiket, pontosabban, akiknek jellegzetes karakterét ezúttal Déborah François és Romain Duris alakítja – igen tehetségesen, sőt, illúziókeltően.

A sztori amúgy meglehetősen – illően – bugyuta. Vidéki lány egyetlen vágya, hogy titkárnő legyen. Be is megy a közeli városba, ahol a sármos, de meglehetősen könnyelmű, gazdag úrfi alkalmazza is, még akkor is, ha a lány igazából semmit nem tud, amit egy titkárnőnek tudnia kell – viszont olyan bájos, hogy annak az úrfi nem tud ellenállni. Gépelni is csak két ujjal tud, igaz, úgy villámgyorsan. Az úrfi be is nevezi új alkalmazottját a helyi gépíróversenyre, aminek kapcsán mindkettejüket elragadja a versenyláz… és a szerelem.

Az olyan prózai eszköz, mint az írógép, nem először válik fontos szereplőjévé műalkotásoknak. Modern zeneszerzők tucatjai használták már ki működtetésének jellegzetes hangjait egyfajta egyszerű dallamok megszólaltatására is képes ritmushangszerként, de filmben is alkalmazták már “tehetségét”, például Joe Wright a Vágy és vezeklésben. A legnagyobb sikert azonban minden bizonnyal Populaire kisasszony kétujjas technikájának (amivel amúgy jelen írás is készült) köszönhetően fogja elérni. Itt kell megjegyezni, hogy a film technikatörténeti vonatkozásokkal is bír, hiszen a a cselekmény egyik melléksodra kifejezetten csak az írógép használatának lehetséges gyorsaságának problematikájáról szól, felvillantva egyben egy még sebesebb jövő utópikus képét is.

Azonban a film tényleg nem technikaóra, hanem egy édes, bűbájos, helyenként viszont kifejezetten pajkos, vicces és szórakoztató romantikus komédia. Ennyi, se nem több, de semmivel sem kevesebb. A hatvanas (pontosabban, az ötvenes) évek aurája megdöbbentő hitelességgel jelenik meg a filmben, a bútorok, az eszközök, a kárpitok, a ruhák, a hajviseletek, az autók, de még a legkisebb mellékszerepben is a gesztusok, mozdulatok mind-mind tökéletesen hitelesek. Déborah François tényleg elbűvölő, Romain Duris pedig szívdöglesztő. Mindenki bagózik, mint a gyárkémény (mondják, hogy 10 EU-ellenes franciából 9 csak azért utálja az EU-t, mert betiltották a dohányzást a nyilvános helyeken – nem ártana tehát óvatosabban kezelni a helyi szokásokat). Minden ötvenes éveket idéző külcsín ellenére a belbecs viszont merészségben, ritmusban teljesen mai, friss és ropogós. Asanisimasa: 7/10