asanisimasa

Mondanám, hogy igazán ma lehet tanulságos James Gray romantikus drámája, mely az első világháború utáni újabb nagy Amerikába történő bevándorlási hullám egyik szomorkás történetét meséli el, de nem mondom, mert semmi olyan tanulság nincs benne, amit ma az a hanyatló nyugatra túlélési szándékkal özönlő milliónyi magyar ne tanulna meg már első napokban, és ami amúgy sem ismernénk százezer korábbi filmes, irodalmi példákból, vagy akár az Ámerikába szakadt nagybácsik elmeséléséből. Az emigráció nem fenékig tejfel, a kezdet kezdetén pedig semmiképpen (kivéve, ha nem arannyal telt bőröndökkel emigrálunk, mert akkor azért más a helyzet – de ez amúgy sem igaz, csak nagyon kevesekre). Ehhez a képhez tehát az Idegen földön semmit nem tud hozzátenni.

Két lengyel nővér érkezik 1921-ben New Yorkba, hogy ott kezdjenek új életet. A szigorú bevándorlási tisztviselő azonban egy a hajóúton történt homályos, ám erkölcstelen esetre utalva Ewa-t (Marion Cotillard) visszatoloncolná Európába, míg a másik nővért tüdővész gyanújával azonnal karanténba zárják. Egy rossz arcú civil (Joaquin Phoenix) azonban elintézi, hogy Ewa mégis felszállhasson a megváltást jelentő manhattani kompra, amiért azonban komoly árat kell fizetnie a lánynak. Bruno, a megmentő valójában egy strici, aki lányokat futtat egy varietészínház díszletei mögött. Ewa azonban -némi húzódozás után- vállalná a megaláztatások özönét, abban a hitben, hogy az így keresett pénzzel és Bruno kapcsolataival sikerül beteg nővérét is amerikai földre csempészni. A kurvák élete azonban keménynek bizonyul Ewanak és amerikai rokonoknál keres menedéket…

Mivel a film hivatalosan (még) nem látható Magyarországon, a történet további fordulatainak taglalásával nem foglalkoznék; legyen elég annyi, hogy feltűnik még Jeremy Renner is, aki bűvész, valamint a lengyel sem bizonyul itt összetartóbbnak az átlagos magyar emigránsnál. A lényeg, hogy fordulatok vannak, azonban ezek a fordulatok semmiképpen nem olyan drámaiak, hogy a film igazán nagyot üssön. Közhelyek közti biztos mederben, nagyrészt modoros suttogásban csordogál a film a semmiképpen nem meglepetésszerű végkifejlet felé. Sablonos karaktereket kell játszaniuk az amúgy általam kifejezetten kedvelt színészeknek, melyek közül Ewa-val sajnos Cotillard látványosan nem tud mit kezdeni, bár lengyelül tényleg szépen megtanulta azt a jónéhány mondatot. Phoenix legalább markánsan hozza Bicska Maxit, Renner pedig Houdinit. Egyedül az operatőr Darius Khondji tudja, mit akar: egy sárgásbarnában úszó, húszas évek New Yorkjának világát egzakt módon megidéző, archaikus hatású, látványos leporellót. A film többi részét viszont -igen nagy sajnálattal- gyorsan el fogom felejteni. (Emlegetik Charlie Chaplin hasonló című filmjét előzményként, Puccini Triptichonját, az olasz neorealista Rossellinit, kvázi ihletként…. Nos, ez esetben az alma igen messze gurulhatott a fájától, legalábbis én egyik klasszikus szellemének jelenlétét sem éreztem közben, csak enyhe unalmat, semmi mást.) Asanisimasa: 6/10

Fogalmam sincs, mi vitte rá Darren Aronofskyt ennek a filmnek elkészítésére, merthogy eddigi életművéből patás lólábként lóg ki. Talán A forrás lehet a forrás? No, de azt se szeretem… Émelyítő, giccses new age ömlengés, viszont abban van ennyi transzcendencia, meg filozofálgatás, élet, halál, Isten. Vagy A pankrátor, mely -már egy lényegesen, nagyságrendekkel jobb filmben- a Küzdő Emberről festett, magasztos freskó? Fene tudja. Még az is lehet, hogy simán csak fel akarja venni a versenyt Spielberg mesterrel gyermekeit elkápráztatni szándékozó mesemondásban…

Annyi biztos azonban, hogy ez a Noé minden idők eddigi legemberközelibb bibliai témát feldolgozó, képes-mesekönyv-filmje a megszámlálhatatlan bugyirózsaszínben és hupikékben fürdő, zabolázatlanul idealisztikus giccs közül. Pedig Noé története tipikusan olyan, amit akár jól, ütősen és aktuálisan is meg lehetne csinálni. A Jó és a Rossz harcát követően a Teremtő megharagszik az emberekre és el akarja pusztítani saját képmására alkotott teremtményeit. Egynek közülük azonban álmot küld, melyben javasol egy kiutat, egy túlélési módot, de azért nagyon meg kell küzdeni… Mondtam már neked egy csomószor, ember, küzdj és bízva bízzál. Ikszedik szín. Látom benne az utópiát, negatív és pozitív értelemben egyaránt. Látom benne a zöld propagandát, de látom benne az egzisztencialista drámát is…

Aronofsky filmjének erénye ez, hogy a bibliai alakokat konfliktusaiban, küzdelmükben közel tudja hozni a mai nézőkhöz. Ahogyan tesz, az már Hollywood vérprofi receptkönyve szerint zajlik, bár kell merészség a bibliai témák fantasy stílben való elmeséléséhez. Ez azonban még az Ószövetség, tehát nincs nagy kockázat. Tagadhatatlan, van néhány erősen látomásos kép a filmben, de alapvetően azért ez a film olyan, mint bármelyik más fantasy a műfajból. “Nőnek a gyerekek, kérdéseik vannak, de most rendes brooklyniként írassam őket be a jesivába? Inkább elmesélem nekik filmben az én kedvenc történetemet, úgy, hogy azért őket is lekösse, kicsit Gyűrűk urás modorban. – morfondírozhatott Darren.” Vagy sem.

Russell Crowe mindenesetre jó választás volt, hirtelen most nem is tudnék elképzelni mást Noé szerepére, aki a kellő súllyal meg tudná jeleníteni őt. Nini, a kis Hermione milyen jó színésznő lett (Emma Watson – Ila). Ha Anthony Hopkins játszik egy bibliai témájú filmben, akkor minimum Istennek (akinek ebben a környezetben nem illik kimondani a nevét) kell lennie, ha nem, akkor Mózes. Vagy a bogyós Matuzsálem, az öreg trükkös. Stb. Működnek is ezek a jelenetek, amikor feszülnek az emberi viszonyok, érthető a konfliktus, értjük a Bibliát. A látvány ehhez már szinte felesleges – persze a népnek meg az kell. Asanisimasa: 5/10

A görög-francia Costa-Gavras pici egészséges szerénytelenséggel egyenesen Marx tagadhatatlanul nagyhatású művéről, A tőkéről nevezte el legújabb filmjét, a globális pénzvilág erkölcstelen machinációit leleplezni szándékozó Le capitalt, ami a magyar “keresztségben” már Bennfentes játékra finomodott. Ezúttal nagy csalás nincs a címferdítésben, hiszen a film sztorija valóban egy igen nagy volumenű banki csalást mesél el, mely egy -fiktív- francia nagybank fiatalon megválasztott, energikus és kíméletlen elnöke, valamint a bank fő részvényesei között zajlott le. Costa-Gavras pedig eme bűnös ügylet kapcsán kívánta saját, átfogó véleményét kifejezni az egész világgazdaságról, amiről Marx hatalmas műve is értekezik; de valljuk meg, ebben azért Marx messzebbre, mélyebbre és magasabbra jutott, míg a baloldali radikális elkötelezettségéről mindig is ismert emigráns rendező megmaradt az utcai tüntetések, jobb esetben közepes publicisztikák lózungjainak a szintjén.

Viszont dicséretére legyen mondva, hogy a dialektika mindvégig vaskosan megmarad a filmben, amolyan filozófiai vezérfonalként. Maga a “főhős” alakja is szimbolikus. Marc Tourneuil (Gad Elmaleh) lelkében pontosan tudja, hogy amit és ahogy tesz, az erkölcsei, de a bank etikai kódexe szerint is bűn, ennek ellenére megteszi, mert tudja, hogy hiába választaná a jobb, “Robin Hood-i” utat, magát a rendszert, az óriási, gigászi játékot megváltoztatni úgysem tudná. Felesége és családja hithű marxista, ráadásul az ortodox vonulatból, Costa-Gavras azonban őket is gúnyosan jellemzi: bár látványosan nem értenek egyet azzal, amit Marc végez, a bankelnöki (évi 1.8 millió eurós) fizetés kényelmes előnyeit azért gond nélkül élvezik.

Sok pénz az évi 1.8 millió euró, de Costa-Gavras ezt is relativizálja azzal, amikor rögtön azt is megemlítteti egy párbeszédben, hogy ennél lényegesen többet keres egy élvonalbeli focista. A néző kapkodja a fejét, repkednek a jutalékok, számlaegyenlegek, tízezer eurós hotelszámlák (hogy milyen kis pöcsök ezek a mi politikusaink is…), árfolyamkockázatok és az összes pénzügyi téboly, amitől az átlagembernek két pillanat után zsong a feje (ha nincs érintve a témában). Már majdnem rábólint, hogy na, igen! Ezek a ronda cúnya bankok, csak elveszik a pénzt a szegényektől és odaadják a gazdagoknak! Ni! Costa-Gavras kimondta! Csakhogy, legalábbis ha nem vagyunk sültbolond agyatlan pogácsák, látnunk kell azt is, hogy a dolog nem megy másként, csak ilyen gonosz, igazságtalan, erkölcstelen módon. A világ nem mozog gazdaság nélkül, a bankok nélkül pillanatok alatt ezer évvel ezelőtti társadalmi viszonyok között találhatjuk magunkat. Semmi nem történhet a világon bankok nélkül, lehet hőzöngeni, utcára vonulni és dobálózni – semmi nem fog történni. Bankok nélkül még azok az üvegek sem kerülhetnek az önjelölt igazság bajnokainak kezébe, amik most Molotov-koktélként repülnek az éppen kipécézett bankfiúk üvegportálja felé. Bankok nélkül nem készülhet olyan film sem, amely leleplezi a pénzvilág és a bankok sötét üzelmeit, bankok nélkül még Costa-Gavras sem tud filmet csinálni. És ez így van jól – de ezt tudja Costa-Gavras is. Marx pedig már régen tudta… Sőt. Asanisimasa: 6/10

Van egy hasonló (magyar) című Travolta-film, de ez A csodabogár annál picit messzebb, tehát a mi szívünkhöz jóval közelebb van. A megható, ámde fantasztikus hollywoodi történet messze van a valóságtól, és földrajzilag sem mondható szomszédosnak, viszont az az eldugott, szlovén határ-menti olasz falucska legyen bármennyire is isten háta mögött, mégis itt van egy köpésre. Bár nem értünk se olaszul, se szlovénul, de a fazonok, az élethelyzetek, a konfliktusok és motivációk ismerősek.

Például pont ilyen csórók vagyunk. Pont ilyen bénán görgetjük magunk előtt életünket és pont ilyen teszetosza módon csesszük el a jövőnket, ahogyan e film többé-kevésbé szerethető karakterei – kivéve a címszereplőt, aki viszont minden látszat ellenére, egy valódi tökös legény. Különös tehetsége egyáltalán nem nyomja agyon, képes élni vele és képes azt még fejleszteni is. Zoran (Rok Prasnikar) előnytelen külseje, visszahúzódó, csendes, elfogódott viselkedése kiíró a korhely, de még a rendesebb falusiak egyenes, ám rusztikusan egyszerű köznapi életviteléből, de rendelkezik azzal a tehetséggel is, hogy minden különcsége ellenére képes maga mellé állítani az embereket, még a legmakacsabb, legön- és fafejűbbet is, mint például amilyen saját nagybátyja, a részeges Paolo (Giuseppe Battiston) is.

Bár minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, Matteo Oleotto bemutatkozó filmje nem vígjáték, mégha alapvetően derűs hangvételben pereg is le, de semmiképpen nem unalmas, hosszadalmas, nyögvenyelős, ahogyan ezt a forgalmazó harangozta be kissé eltúlzottan önkínzó őszinteséggel. Oké, nem pörög, mint a ringlispíl, de ha egyszer az az élet, amit bemutat, ilyen komótos, kényelmes és joviális, akkor hova rohanjunk vele? Igyunk még egy-négy pohárkával, aztán majd meglátjuk! Meglátjuk. A legjobb menzeli kisrealizmus bája keveredik itt Aki Kaurismaki szeszfűtötte groteszkjével és Jim Jarmusch megfoghatatlan, finoman delejes transzcendenciájával, miközben mindvégig fókuszban vagyunk és lassan döcögve haladunk a kitűzött dramaturgiai cél felé. Hús-vér, tapintható, rizling- vagy éppen szappanszagú embereket látunk, közöttük figyeljük, hogyan történik velük, velünk az élet. Ennél nincs nagyobb történet, még Hollywoodban sem. Asanisimasa: 8/10

Ott vannak a nézők legjobban megviccelve, hogy néznek egy sztorit, aminek nincs feloldása, hanem a mesélő rábízza a nézőre, hozza meg ő, saját magának a tanulságot. Rágódjon el rajta, elmélkedjen, gyűrögesse magának a történetet, értelmezze és vetítse ki azt szűkebb környezetére, saját szubkultúrájára… David Mamet, a Phil Spector írója-rendezője faramuci figura, nem véletlenül tartják a filmszakmában az egyik legcsavarosabb agyú specialistának a krimi és krimi-környéki műfajok területén.

Mamet a híres rockzenei producer és dalszerző botrányos gyilkossági históriáját meséli itt el, de azt ő sem mondja el, és nem is bizonyítja be, hogy Phil Spector vajon valóban megölt-é egy bizonyos Lana Clarkson nevű színésznőt, vagy csupán részegen asszisztált annak öngyilkosságához, pusztán sajátos tálalásban -Spector védőügyvédjének gondolatmenetét követve- rögzíti a tényeket, fegyver- és vérnyomszakértői jelentéseket, és szembeállítja azokat a tárgyalás idején is tapasztalható, előítéletek, feltételezések, manipulált információk alapján meghozott torz következtetések és prekoncepciók alapján kialakult közhangulattal – ami annyira erős hatással bírt, hogy a bíróság minden felmentő hatású, egzakt bizonyíték és körülmény ellenére gyilkosság elkövetéséért elítélte a sztárt (aki a mai napig is üli 19 éves büntetését). Egyszerűbben szólva, Mamet a saját előítéleteinkkel szembesít minket, kvázi beléje veri az orrunkat, hogy lássuk meg annak természetét és ez azért fájdalmas élmény.

Súlyosbítja a dolgot, hogy Spector (Al Pacino brillírozásában) baromira nem szimpatikus fazon. Nehéz szeretni, bármennyire is elismerjük dalszerzői zsenialitását. Excentrikus, őrült fazon, aki ráadásul korábbi életében előszeretettel játszott a tűzzel, és követett el olyan dolgokat, melyek amolyan baljós előképként, minden kívülálló számára azt a képet erősíti, hogy Spector gyilkos. Nagyképű, nagypofájú, szemtelen és kezelhetetlen figura, aki tartalmas és sikeres életében megszokta, hogy büntetlenül megtehet bármit bárkivel, és bármikor. Ehhez képest nem támasztják alá bűnösségét a kriminalisztikailag megalapozott, feddhetetlen tények… Mi azonban tudjuk, mert hiszük, hinni akarjuk, hogy bűnös.

Kényelmetlen szituáció, mi tagadás. A nézőt képviseli a történetben Linda Baden ügyvédnő (Helen Mirren), aki -csakhogy zavarunk még jobbnan fokozódjon- folyamatosan meghűléssel küzd, a saját, üggyel való kételyein felül. Ő azonban -velünk ellentétben- képes megmaradni a tények objektivitásának horizontján, Mamet pedig van akkora g**i, hogy kihagyja őt a végkifejletből, ami így torzóban marad afféle provokációként, égben lebegő kérdőjelként.

Engem kicsit Stohl Andrással történt esetre emlékeztet az egész, ahol bár afelől kétség sincs, hogy Stohl okozta a balesetet, amiért meg is kapta és le is ülte a megérdemelt és szerintem jogos mértékű büntetést; azonban az a gyűlöletáradat, amit Stohl kapott a közvélemény oldaláról, az ijesztő volt, miközben naponta történnek hasonló súlyú és még súlyosabb balesetek is, mint amit Stohl okozott, gyakorlatilag nulla publicitással, többek között azok által is elkövetve, akik előzőleg felnégyelték, széttépték, megvakították és disznókkal felzabáltatták volna az ismert sztárt botlásáért. A közvélemény efféle aránytalan arroganciájára világít rá ez a film. Asanisimasa: 8/10