asanisimasa

Igen, látszólag tényleg olyasmiről van szó, mint a Brokeback Mountain meleg cowboyos love sztorijában, hiszen ezúttal is kemény férfiak között, tesztoszterontól lüktető környezetben szökken szárba a szerelem, azonban a Szabadesés mégis inkább Császi Ádám Viharsarok című filmjével rokonítható. Stephan Lacant rendező/író, Császihoz hasonlóan, nem elégedett meg egy homoszexuális szerelem epikus elmesélésével, hanem sokkal jobban érdekelte az a rendkívül összetett konfliktushelyzet, amely a mai, a magyarnál szexuális értelemben mindig is elfogadóbb, nyitottabb és toleránsabb Németországban övez(het)i két férfi nemi és érzelmi kapcsolatát.

Ja, ők találták ki a Love Paradét, meg minden, de azért ott is nyílik a bicska egyes bürgerek zsebében, ha smároló férfiakba botlanak. Lacant filmjének cselekményét ráadásul egy meglehetősen zárt közösségbe, egy rendőri bevetési egységbe helyezte, akiknek munkájuk az erőszak, így mindenféle feminin gyengédség kvázi tiltólistán van, a homoszexuális szerelemről nem is szólva. A közösség összetartó ereje a szigorú alá-fölé rendelő parancsnoki és a mellérendelő bajtársi viszony, amely nem enged meg semmiféle renitens magatartást, amely a bizalom meggyengülését vonná maga után. Ott, ahol nap, mint nap férfiak férfiakkal vállvetve küzdenek adott feladataik végrehajtásáért, egy gyenge, vagy gyengének tartott láncszem maga lehet a végzet. Másrészről pedig, ahol ennyire létkérdés a férfiasság hangsúlyozása, ott nagyobb az elutasítása is mindennek, ami ezt gyengítené. Kai (Max Riemelt) mégis felvételt nyert ebbe az elit egységbe, bár sokáig titokba tudja tartani speciális szokásait, hogy szívesen szív füvet és azt, hogy meleg. Marc (Hanno Koffler) rendes, átlagos fiú, nagy karrier előtt áll a rendőrségnél, csinos felesége is nemsokára megszüli közös gyereküket – azonban egy futóedzésen Kai és Marc hullámhosszai egy pillanatra, majd a későbbiekben egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig szinkronba kerülnek.

Miközben éppen csak a szükséges mértékig merülünk a férfiszerelem technikai mélységeibe, a tét egyre inkább az, hogy mi lesz, illetve, mi lehet a sorsa Kainak és Marcnak? Először is, Marcnak meg kell emésztenie nem várt, és kezdetben undorral fogadott felismerését, hogy számára – akit otthon vár terhes felesége- igenis vonzó Kai szerelme. A későbbiekben pedig, meddig tartható titokban, illetve, titokban tartható-e egyáltalán kapcsolatuk, egy olyan közegben, ahol a szolgálat rendszeresen “testközelben” zajlik és közös tusolásban végződik? És mi történik, ha a “dolog” kitudódik? Hogyan fogadják bajtársaik, hogyan a parancsnokok és hogyan Marc felesége és szülei? Mi lehet Marc sorsa?

Nincs happy endje természetesen a történetnek, és a meghozható válaszok is jobbára borítékolhatóak, a film mégis igen fontos mérföldkő azzal, ahogyan megfogja ezt a valós, mindig is aktuális problematikát. Lacant rendezése hűvös, ízléses, precíz és távolságtartó, hitelesen, hiteles szereplőkkel mutatja be a történetet. Nem provokál, nem agitál, csupán láttat, szemlél és rákérdez. Ismerve a téma által kiváltott indulatokat, ez a legokosabb, amit tehet. Asanisimasa: 7/10

Egészen biztos vagyok abban, hogy Wes Anderson soha nem lesz igazán nagy, korszakos filmrendező. Megmarad a fesztiválok és művészfilm-klubok szép- és gyermeklelkű közönségének szívében, ahová korábbi filmjeivel (pl. Tenenbaum, a háziátok, vagy a Holdfény királyság…) befészkelte magát. Illetve, most már ehhez a relatíve széles, de azért mégiscsak rétegközönséghez hozzájönnek még Budapest főváros lokálpatriótái is, akik nem várt, ráadásul ingyen promóciót kaptak e film címében (ha mást aztán nem is), de mondjuk, húsz év múlva, ha valahol, filmbarát társaságban szóba kerül majd Anderson neve, akkor úgy fognak róla beszélni, mint egy figyelemreméltó fantáziájú csudabogárról, aki szép, színes, meghökkentő vizuális poénokkal és öncélú firle-francokkal telezsúfolt filmjeivel okozott vidám perceket a mozi alkonyában. Hogy aztán azok a filmek miről is szóltak, arra már a kutya sem fog emlékezni, valószínűleg azért, mert igazán magát Wes Andersont sem érdekli túlzottan az ún. sztori, történet, mondanivaló, ilyenek.

Azért is érdekes ez, mert Anderson szinte minden filmje klasszikusan regényszerű, fejezetekre tagolt dramaturgián alapszik, cselekménye többé-kevésbé a szigorúan konzervatív egyenes vonalban halad előre. A Grand Budapest Hotel is így folyik, szintén igen konzervatív keretes szerkezetben, melyből mintegy visszaemlékezve bomlik ki a decens szálloda birtoklásának története, ugyanis erről van szó a filmben. A főcímből kiderül, hogy a forgatókönyvet Stefan Zweig regényei inspirálták, tehát a szerkezeten kívül az ún. “kenyérbetű” is súlyosan irodalmi közegből származik, maga a film cselekménye mégis elég soványka. Meglehetősen sablonos fordulatokkal, léha aranyifjakkal, szegény árvákkal, idős, ám gazdag nőkkel és azok kapzsi örököseivel, valamint pszichopata gyilkosokkal operáló romantikus krimi, Agatha Christie egész életműve szinte csak ezt ragozza, és akkor csupán egyetlen “írói előképet” említettem. Abba pedig végképp ne menjünk bele, hogy konkrét történelmi, politikai vagy akár földrajzi és kultúrtörténeti analógiákat keressünk, mert ezeket is meglehetős szabadsággal kezeli szárnyaló fantáziájú Anderson barátunk. Sommásan azt mondanám, hogy zagyvaság a film ebből a szempontból, bár azért tagadhatatlan, van benne valami rendszer…

Amit viszont képben mutat, hangulatban fokoz és trükkökben elbűvöl, azért tényleg érdemes a filmet nagyvásznon nézni (mégha a képarányokkal való játék teljességgel felesleges is vala). Bravúrosan száguldó képzelőerővel megálmodott és hihetetlen precizitással elkészített a film minden kockája, és azoknak minden egyes négyzetmillimétere. Tényleg érdemes akár kockáról kockára nézni a filmet, mint egy Gross Arnold-albumot, és ebből a szempontból igaza is van Andersonnak, amikor úgy dönt, hogy nem ragozza túl a film, mint médium történetmesélő funkcióját. A Grand Budapest Hotel egy különböző irodalmi, fotográfiai és történelmi emlékek sajátos interpretációján alapuló, 100 perces költői képeslap, egy leporelló egy elképzelt, XX. század eleji, közép-európai, kifinomult “aranykorról”, egy életmód és művelődéstörténeti értekezés a mesebeli Futrinka-utca hangulatában, egy olyan fiatalember agyából, aki ezt soha meg nem tapasztalta, csupán elképzelte.

Van még benne sok sztár is, ahogyan ez megszokott Andersonnál, de ez esetben ők most nem annyira lényegesek. Asanisimasa: 8/10

Készen állsz? Felkészültél? BIZTOS? Rendben van, Helen nem átlagos tinédzser, azonban az az első látásra elborzasztó tünetegyüttes, amit ez a 18 éves lány végül is, magától értetődő természetességgel visel, részleteiben, darabjaiban, bárkinél előfordulhatnak. Ne a kakiszexen lovagoljunk, hiszen az azért egyértelműen az extrém szex kategóriája (és végül nem is Helennél jelenik meg), de a szőrtelenítés problematikája, a nemi szerepek közötti járható út megtalálása, a nemi szervek működésének megtanulása, hogy a karfiolszerűen kidudorodó aranyér kínjairól ne is szóljunk; ezek már bárkinek meg lehetettek. Helennek bejött a szex, és nem mondható betegesen tisztaságmániásnak, hát, nekem legyen mondva…

Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy a Készen állsz Helenre? című német tini-tragikomédia a legtöbb nézőben komolyan ki fog akasztani valamit. Charlotte Roche szabados, kíméletlenül őszinte és provokatív önéletrajzi regényéből (melyből több mint másfél millió példányt adtak el 2009 óta!) David Wnendt kendőzetlen, provokatív filmet rendezett, melynek még a puhább részei is bőven alkalmasak a gyengébb idegzetűek satöbbi, satöbbi. Helen (Carla Juri elképesztően hiteles és önfeláldozó alakításában) valamiféle beteges vonzódást érez a tisztaság vétkes hiánya iránt, emellett gondolatainak túlnyomó része a szex, a legkülönfélébb életfolyamatok természetes működéséből fakadó testnedvek mibenléte, valamint saját testének nyílásai körül zajlanak, melynek csupán a legkisebb oka az ánuszában lüktető, idült aranyérgyulladás. A nagyobb okról szól a film tulajdonképpen, ha van gyomrunk kivárni.

Részben hasonló életpályát ismerünk meg, mint amivel Lars von Trier vakított mostanában, azonban Helen története igazibb, bizarrabb, de főleg realistább. Hangvétele is lényegesen személyesebb, tekintve, hogy a történetet annak főszereplője meséli el. Hogy szóhasználata, mániái, véleménye milyen, az egy dolog, nem kell velük egyetérteni – de legalább tudomásul kel venni, hogy van ilyen is. Helen amúgy semmi olyan dologról nem beszél, ami ne fordult volna meg sohasem senki fejében, legfeljebb az amplitúdók lehetnek eltérőek. Nőnek lenni nehéz (lehet), ha az ember igazán kíváncsi a dolgok valós menetére… Ne a véres tamponon, az olykor kifejezetten undorító dolgokon, a néha váratlanul explicit orális szexen lovagoljunk, hanem azon, hogy ezen tényleg soha nem gondolkodtunk? Roche, tehát Helen kimondta, ráadásul szépen és artikuláltan, Wnendt pedig megfilmesítette. Ennyi.

Külön érdekes a film szintén igen provokatív, máshonnan nézve friss és lendületes képi világa is – de csak az erős gyomrúaknak. Asanisimasa: 7/10

Nekem (és még jó néhányunknak) kissé furcsa látni a sajátos bájú Léa Seydoux-t A szépség és a szörnyeteg legújabb feldogozásában, de hát tudjuk jól, hogy az a jó színész, akit nem lehet bezárni egyetlen skatulyába sem. Vincent Cassel dettó. Nem rajtuk múlik Christophe Gans vállalkozásának sikere.

Jean Cocteau 1946-os, legendás filmje óta világhírű történetet először talán Madame Leprince de Beaumont, illetve Madame de Villneuve vetette papírra, valamikor jó régen, a XVIII. század közepén. A rengeteg forrásból, régi, gótikus legendák és rémtörténetek motívumaiból fakadó, később rengeteg verzióba transzformálódó romantikus történet az örök szerelem egyik emblematikus meséjévé vált, köszönhetően Walt Disneynek, az obligát musicalnak és sok más produkciónak is. Ami mindegyikben közös, az a rózsa motívuma, valamint az, hogy a védtelen, törékeny lánnyal mindig egy vadállati formában élő férfi áll szemben, azonban a mese végén a lány mindig megszelídíti a bestiát.

Nincs ez másképpen Gans 33 millió eurós meséjében sem, elárulom azoknak, akik esetleg ez ellen fogadnának. A cselekmény fordulataiban, nüanszaiban és mellékszereplőiben itt sem teljesen ugyanaz, mint mondjuk a musicalban láttuk, ez a verzió inkább a fantasy világába viszi el a hangsúlyokat. A látvány minőségileg tökéletes lenne, ha a Gans által vezérelt csapat nem szerette volna annyira megidézni a Cocteau-féle film látványvilágát, természetesen korszerű CGI-eszközökkel felturbózva. A jobbára fénytelen, kissé elmosódott képek így egy régi mesekönyv kifakult illusztrációira emlékeztetnek, nemcsak abban, amit éppen ábrázolnak, hanem stílusukban is. Attól tartok azonban, ha Cocteau is használhatott volna ennyi pénzt, és ilyen eszközöket, ízlésesebben oldotta volna meg a dolog látványi részeit. Itt viszont ömlik ránk a giccs. Nincs még egy film a filmtörténelemben, amelyben ennyi rózsát rajzoltak volna a komputergrafikusok. A szörnyeteg kastélya jól nézi ki, csak éppen legtöbbször úgy tűnik, mintha egy az egyben nyúlták volna Völgyzugolyból.

Ha azt nézzük azonban, hogy Gans verziója inkább a mese és a fantasy felé tendál, akkor tán nem is baj, hogy nagyobb súllyal esik latba a látvány, mint maga a sztori. Sok korábbi Szépség és szörnyeteg-verzió ugyanis dúskált a benne rejlő pikáns, erotikus lehetőségekben, olykor igen komoly szexuálpszichológiai elmélkedésre is alkalmat találván, ebből a mai változatból viszont gyakorlatilag teljesen ki lett gyomlálva minden ilyesmi. A szerelem, a vágy és az önfeláldozás motívuma a lehető legegyszerűbb sablon szerint van csak kibontva, helyette inkább a kalanddal, a jó-rossz párharc kliséivel, tündérmesei ijesztgetéssel és az olcsó (euróban mérve kifejezetten drága) látványosságokkal van kitömve a film. A ‘romantikus’ jelzőt így tehát akár el is hagyhatjuk a ‘mesefilm’ elől, viszont nyugodtan elvihetjük gyermekeinket rá, ők élvezni fogják. Ők fogják élvezni, gyermeki lélekkel – ahogyan Cocteau is ajánlotta a saját filmjét, mégha nem is feltétlenül pont arra gondolt, amire Gans. Asanisimasa: 5/10

Valójában egy vörösen villogó vészjelző a spanyol (katalán) Jaume Balagueró 2011-es filmje. Arra figyelmezteti azokat, akik “felül” vannak, hogy nagyon vigyázzanak azokkal, akik “odalent” figyelnek, bánjanak velük figyelmesen, nagyon körültekintően, mert bár egyelőre csendben vannak és nyugodtnak látnak, alázatosan kiszolgálnak és előre köszönnek, ha egyszer majd kibírhatatlanul boldogtalannak, éhesnek és szeretetlennek érzik magukat, akkor az fájni fog, méghozzá nagyon. A már szinte kezelhetetlenül szélessé vált társadalmi szakadék motiválja az Amíg alszol című, igen kevert műfajú filmet.

Látszólag thriller, valójában inkább társadalmi és egzisztencialista dráma Césarnak, a decens luxusapartman házmesterének története. Magányos, negyvenes férfi a házmester (itt most ne a tipikus pesti, fröccsszagú poszt-náci, ex-ávós karakterre, hanem inkább egy kvalifikált házkezelő gondnok és egy ügyfélkapcsolati menedzser keverékére gondoljunk), aki tulajdonképpen tisztességesen végzi a munkáját, ellátja a ház körüli teendőket. A lakókkal átlagos a kapcsolata, van aki egyszerűen keresztülnéz rajta, van aki emberként kezeli és személyes problémáit is rábízza, mások pedig gyanakodva nézik a “nem közülük valót” és mindent elkövetnek, hogy eltávolítsák. César eközben sajátos módon próbálja elviselhetetlen magányát enyhíteni. Titokban szerelmes Clarába, egyedül élő fiatal lányba, aki szintén a házban lakik. César éjszakánként belopózik a lány lakásába, elkábítja és bebújik a már alélt lány ágyába, de reggelre mindig eltűnik és nappalra a kimért, tisztességes portássá válik. Clara mit sem sejt Césarral töltött éjszakáiból, ellentétben a szomszédban lakó minden lében kanál kislánnyal, aki rendszeresen zsarolja ezzel Césart.

Balagueró hitchcocki tempóban adagolja a sokáig teljesen vértelen dráma feszültségét, és szerencsére tejesen elfelejtette a REC kaszálós kézikameráját és alulvilágított képeit, a helyszín (egy lakóház) viszont marad. (Érdekesség, hogy a REC-ben forgató tévéstáb éppen Amíg önök alszanak címmel forgatott dokumentumfilmet…) A teljességgel hétköznapi szituációk sora kezdetben ártatlan banalitások sorozatának tűnnek, de ahogy César éjszakai kalandjai egyre tarthatatlanabbakká válnak, úgy válik minden (szó szerint) véresen komollyá. A trükk az, hogy közben mi nézők szinte észrevétlenül kerülünk César bűvkörébe, és mellette állunk szinte az egész ház ellenében. De nem is rossz ember a házmester, nem sorozatgyilkos – pusztán elviselhetetlenül magányos, és magányát meghökkentő módon kezeli. Bár a végkifejletet illetően bűntelennek semmiképpen nem mondható…

Luis Tosar cseppet sem átlagos fizimiskájával tökéletes választás César szerepére, rejtélyes, nyugtalanító, mégis szerethető karakter, aki perfekt alakításával képes mindvégig bizonytalanságban tartani a nézőt. Végső mosolya pedig úgy ördögi, ahogy kell. Asanisimasa: 7/10