asanisimasa

Rob Reiner -ahogy öregszik- képtelen szabadulni az öregedés rendkívül összetett problematikájától, hiszen a Bakancslista és a Monte Wildhorn csodálatos nyara után ismét nyugdíjaskorúakról mesél új filmjében, a Szerelem a végzetemben. A halál fagyos szellője ezúttal ugyan máshol lebbenti meg a függönyöket, viszont kutya, kisgyerek, mogorva öreg bácsi lesz megint, mint az öreg Monte Wildhorn történetében, ezúttal megspékelve egy bolondos, kicsit hisztis nénivel, akivel az időskori szerelem bája kerül terítékre, hogy úgy mondjam.

Még a helyszín is nagyon hasonló, mint a Monte Wildhorn-filmben, egy vitorlásokkal teli, kedves tó partján álló ház, ahol lakik Oren Little (Michael Douglas) az özvegy ingatlanügynök, egy vérbeli kekec, egy kiállhatatlan, undok vénember. Felesége halála után vált ilyenné, de gyaníthatóan sosem volt túl barátságos azokhoz, akiktől nem remélt üzletet. Hatalmas villáját árulja rengeteg pénzért, sikertelenül. Zűrös múltú fiával már régen nem tartja a kapcsolatot, éppen ezért éri derül égből villámcsapásként, amikor az hirtelen újra megjelenik Oren életében azzal, hogy kényszerű távolléte idejére vegye magához lányát, akit az öreg még sosem látott. A bájosan cserfes kislány hamarosan megérkezik, ráadásul egy hatalmas rottweilerrel, akivel korábban már Orennek meggyűlt a baja. Még jó, hogy ott van Oren szomszédja, a szintén özvegy, ám az öreggel kutya-macska kapcsolatban lévő Leah (Diane Keaton), aki időlegesen felvállalja a nagymama képletes szerepét…

Mivel tapasztalt filmrajongók vagyunk, látjuk ennyiből is, hogy az öreg Reiner ezúttal sem bízott semmit a véletlenre, jól bevált klisék atombiztos klisék hátán, plusz kutya, plusz kisgyerek, plusz a rákból éppen kigyógyult Michael Douglas, valamint Diane Keaton, aki nélkül ma már szinte nem is készül romantikus komédia odaát. Sajnos azonban ezek a klisék ezúttal nem illeszkednek egymáshoz valami precíz módon, lötyögnek, billegnek és a két híresség között sem érzékelhető valami perzselő kémia, aminek viszont a történet szerint perzselnie kéne, hatvan-valamennyi év ide vagy oda. Barátság, korrekt munkatársi kapcsolat igen, de szerelem semmiképpen, pedig Szerelem a végzetem, vagy mi. Nem változtat ezen az sem, hogy eredetileg Sissy Spacek kapta Leah szerepét, Keaton kvázi belecsöppent a filmbe, ő azonban van olyan jó színésznő, hogy akár arra is kaphat Oscar-díjat, ha egy szerepét csak végigbőgi, anélkül, hogy megszólalna…

Persze, Keaton és Douglas van olyan jó színész, hogy még ilyen félgőzzel is elviszik hátukon a filmet, Reiner részéről pedig a sok kis hiba még nem bukta: a Szerelem a végzetem egy közepes romkom, se nem több ennél, se nem kevesebb. Közönsége is van. Asanisimasa: 5/10

A Közel-Keleten, valamint közvetlen szomszédságunkban mostanában bepörgő eszetlen brutalitás mintha kissé háttérbe szorította volna azt az ezeknél semmivel sem kisebb mértékű embertelenséget, ami a távoli Mexikóban (amúgy orbáni értékrend szerint “sikerállamban”) zajlik. Míg azonban az ukrán-orosz viszály -leegyszerűsítve- nacionalista indíttatású konfliktus, a gázai, iraki balhékat pedig vallási-etnikai indokok gerjesztik, addig Mexikóban a pénz, illetve annak hiánya a szikra, amely folyamatosan bizgerálja a puskaporos hordót. A pénz, ami a hatalmas ország északi területein szinte kizárólag a (nagy részben a gazdag USA felé irányuló) kábítószer-üzletből származik. A különböző drogkartellek egymással is rivalizálnak, a rendőrséggel és a hadsereggel is harcban állnak, miközben mindent és mindenkit megvesznek a szó szoros értelmében, kilóra. Aki ezen a területen él, ide született és nem áll kapcsolatban valamelyik drogkartellel, az hamarosan fog, és a dolog természetéből fakadóan nem sok esélye van a természetes halálra. A lassan évtizede folyó mexikói drogháború mára már több tízezernyi áldozatot követelt.

A barcelonai születésű Amat Escalante Cannesban rendezői díjat nyert, és az Arany Pálmáért is versenybe szállt Heli című bűndrámája egy -minden bizonnyal- tipikus észak-mexikói élethelyzetet mutat be az élménybe belerettenő és elszörnyedő, a kényelmes moziszékekbe egyre mélyebbre süllyedő nézőnek. A címszereplő srác apját követve, fillérekért robotol a környék egyetlen gyárában, hogy eltartsa még szinte gyermekkorú feleségét, kisgyermekét és húgát. A fizetés azonban csak a vegetálásra elég, életkörülményeik olyan nyomorúságosak, hogy még a hivatalos népszámlálót is szégyelli beengedni a lakásba. A környék, ahol élnek kietlen, kopár kősivatag, éjszakánként coyote-ok vonítása visszhangzik a buckák között. Minden nehézség ellenére Heli tisztességes, egyszerű életet szeretne, de egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően ő és családja sem maradhat ki a mindent behálózó “buliból”.

Aki -hozzám hasonlóan- követi nagyjából a profi boksz eseményeit, az tudja jól, hogy a mexikói öklözőknél keményebbet, szívósabbat, sokszor akár aljasságig elmenően kegyetlenebbet alig találni a ringekben, évtizedek óta ők szállítják az alacsonyabb súlycsoportok világbajnokainak nagy részét. Honnan jön ez az elemi erejű, elpusztíthatatlan, kíméletlen harci kedv? Nos, e film rávilágít néhány igen komoly és igen brutális erejű “motivációs tényezőre”. Escalante már filmjének nyitóképével beviszi az első gyomrost a nézőnek: egy teherautó platóján rázkódó fiú véres arcán poros bakancs pihen. Néhány pillanattal később ez az arc már egy kötél végén lóg lefelé egy felüljáróról, meztelenül, lehúzott, véres, szaros gatyája a bokáján. Később kiderül, hogy ez már a történet fő konfliktusának következménye, a film első felében eljutunk odáig, a másik, rövidebb “felében” pedig azt nézzük meg, hogyan képes Heli élete visszatalálni a rendes kerékvágásba.

Kőkemény, kegyetlen és kíméletlen világot mutat be rettenetes erejű naturalizmussal Escalante filmje, melyet látva mi, innen a “kényelmes Magyarországból” alig tudjuk elképzelni, hogy ilyen körülmények között egyáltalán hogyan képesek élni emberek… Hogyan tudnak életben maradni? Nos, látni fogjuk, hogy csakis kétségbeesett küzdelmek közepette, rengeteg megalkuvással, megalázkodással és ha kell, brutális harccal. Semmi méz, semmi “latinos” érzelmesség, semmi bűbáj nincs a filmben, csak por és emberi testváladék. Minden hiteles. A szereplők is, akik szinte saját magukat alakítják ebben az élhetetlen világban. Heli erőfeszítései a normális életre sziszifusziak, de nem kecsegtetnek sok reménnyel. Csak azért drukkolhatunk neki(k), hogy legyen pár jobb napjuk. Ők mindenesetre, ezen vannak… Asanisimasa: 8/10

Postás Pat mozifilm-verziója nem annak a korosztálynak készült, aki ezeket a sorokat már el tudja olvasni. A címszereplő figura kollégái Thomas, a gőzmozdony, Sam, a tűzoltó, Trükkös Tom, Rolie, Polie, Olie, valamint a megszámlálhatatlan gyerekcsatorna összes hőse, akiknek virnyákoló hangjaitól minden hat éven felüli egészséges embernek feláll a hátán a szőr, viszont mágnesként ragasztják a képernyő elé az óvodáskorú célközönséget, óriási terhet levéve a munkában és az élet élésének halaszthatatlan teendőiben megfáradt felnőttek görnyedt válláról.

A baj csak az, hogy hat éven aluli nézők csakis felnőttkísérettel mehetnek moziba, így Pat postás mozifilmen látható kalandjait valahogyan elviselhetővé kell tenni az idősebbek számára is, úgy, hogy közben azért a gyermekek figyelme sem lankadhat. A film alkotói ezt a problémát elsősorban azzal próbálják letudni, hogy Patet levastagcsabásítják, amolyan tehetségkutatós celebet csinálnak belőle, ami által alkalom nyílik néhányszor jól megviccelni Simon Cawell (itt Cowbell, azaz tehénkolomp) ismert médiavállalkozót és zsűritagot, valamint a nevével fémjelzett X-faktor/Britain’s Got Talent/American Idol/stb. című műsor(típus)t. Ezen nevethetünk, ha tudunk és ezt eddig még nem tettük meg az igazi műsorok alatt. Ezenkívül, szintén a felnőttekhez szól egy csomó utalás, kiszólás, például mozifilmekre (pl. Terminátor), irodalomra (Moby Dick, A postás mindig kétszer csenget, stb.), a mindennapi kellékekre (körtelógójú okostelefon) és tulajdonképpen a film cselekményének fősodra is olyan, mint egy felnőtteknek szóló romantikus komédiáé.

Hogy mi szól akkor a gyerekekhez, az igazi közönséghez? Tapasztalataim szerint, 10 hat éven aluli gyerekből legfeljebb egy akad, aki képes végig figyelni egy majd’ másfél órás történetet, úgy, hogy azt meg is értse, tehát a film cselekményéből legfeljebb jeleneteket fognak majd fel, már ha egyáltalán. Látnak viszont jó nagy vásznon ismerős, színes, térhatásúnak tűnő mesefigurákat, jó hangos zenét hozzá, kapnak instant tanulságot, miszerint a szeretet és az egymásra figyelés a fontos, a haszonelvű törtetés pedig embertelen és gonosz – és a végén úgyis azt fogják mondani: Olyan jó volt, amikor Postás Pat úgy ugrált! Anyu/apu talán túléli ezt az élményt és jöhet a Postás Pat-menü a sarki gyorsétteremben… Asanisimasa: 4/10

Richard Holbrooke amerikai diplomata emlékének ajánlja Volker Schlöndorff eddigi utolsó filmjét, aki érzékeny diplomáciai tevékenységével véget tudott vetni egy reménytelenül elhúzódni látszó háborúnak. Hasonló teljesítményt mutatott be 1944. augusztus 24.-e éjszakáján egy bizonyos Raoul Nordling nevű svéd diplomata, aki ha háborút nem is, de Párizs teljes megsemmisítését meg tudta akadályozni, de nem fegyverrel, hanem szavakkal, virtuóz módon alkalmazott érveléssel és szelíd érzelmi manipulációval. Ehhez persze, kellett egy fogadóképes fél is, hiszen egy hithű SS-tiszttel valószínűleg nem ment volna semmire, azonban a francia fővárost parancsnokló von Choltitz tábornok még a régi iskolát képviselő főtiszt volt, akiben a kizárólagos katonai lojalitás még nem írta teljesen felül az emberi tisztességet.

Az utolsó éjszaka Párizsban sztorija röviden (és hosszabban is) annyi, hogy von Choltitz parancsba kapta Berlinből, hogy a háború végnapjaiban, Hitler egyik, a vereség biztos tudatában hozott hisztérikus döntéseinek egyikeként, tegye a földdel egyenlővé az európai kultúra egyik legszebb ékkövét. A sokat megélt, sok parancsot végrehajtott, beteg és agg tábornok végre is hajtaná a parancsot, amikor szállodai lakosztályában, egy addig ismeretlen titkos lépcsőt használva meglepi őt régi, jó ismerőse, a svéd Nordling, aki hosszas rábeszéléssel a parancs (amúgy egy német katona számára elképzelhetetlen) megtagadására, azonban erkölcsileg a józan belátásra és a megadásra sarkallja a tábornokot.

A film formátumát tekintve inkább tévéfilm, hiszen 95%-ban von Choltitz lakosztályában játszódik, nagyrészt a két fő figura jelenlétében. Ez a térben behatárolt, színdarabszerű fojtottság (a forgatókönyv Cyril Gely színdarabjából készült) igazi jutalomjáték lehetőségét biztosítja az őket alakító két nagyszerű színésznek (von Choltitz-ként Niels Arestrup, míg Nordlingként André Dussollier “lubickol”), másrészt viszont nem igazán kedvez a moziba csak a látványosságért, izgalmakért, akciókért beülő kedves nézőknek. Persze, a gondolkodás úgyis luxus ma Magyarországon, így ez az amúgy remek kis film is megmarad a még üzemelő artmozik repertoárján, és akik olvasatlanul/látatlanul nem legyintenek unottan a második világháborús témára, azok igen érdekes, de főleg tanulságos szellemi párviadalt élvezhetnek végig. A nyugodt, ám egy igazi üzletemberhez méltóan fifikás és rafinált svéd bravúrosan vezeti rá az ízig-vérig keményvonalas, természetes, illetve fatális gyengeségeit azonban vaskos cinizmus mögé rejtő német tábornokot az egyedüli helyes útra, melyen ráadásul mindkettejüknek van helye. Schlöndorff azonban filmes, és nagyon jól tudja, hogy ma már még e legintellektuálisabb néző is elpilled két hetven körüli férfi mégoly szellemes szellemi párbaján, ezért időről időre beront a szobába egy-egy igen izgatott Wehrmacht-katona, néha láthatjuk párhuzamosan a Párizs elpusztításának előkészületeit is, dörren azért néhány lövés is, hiszen csak háború van és ekkor már a francia ellenállás is bátorságra kapott, valamint archív képeken megjönnek a végén a szövetségesek is. Ezek a szolid akciójelenetek azonban csak tagolják a két öreg asszóját, ami a film masszív fősodra. Elegáns, bár kissé régimódias rendezés, néhány kacsintás Párizsra, valamint Casablancára, s a végén még egy mosoly is minden idők legnagyobb francia férfiszínészére, Jean Gabinre, André Dussolliertől, a hálás tanítványtól. Asanisimasa: 7/10