asanisimasa

A háború démonjai című film hitelességéről, azt hiszem, az mondja el a legtöbbet, hogy bár az alkotók szemmel láthatóan törekedtek arra, hogy művük minden kockája igaz, megrendítő és minden hamisságtól mentes legyen, a legfőbb bizonyítéknak szánt történelmi helyszín (a híd a thaiföldi Kwai-folyónál) nem más, mint egy csiricsáré turisztikai látványosság, egy műanyag (pontosabban vas, mert az eredetit fából építették) gagyi. Az igazi hidat, ahol e film főszerepeit játszó katonák szolgáltak, illetve raboskodtak, és amit a korábbi, igen híres hollywoodi klasszikus is megénekelt, a háborúban felrobbantották. A hídfőnél lévő múzeumban pedig rusztikusan megmunkált viaszbábukból összeállított vicces életképeken keresztül mutatják be az építkezés borzalmait, melyek mellett és között a turisták fotózhatják le egymást. Ott legalább tábla figyelmeztet, mindaz, amit itt látnak, csupán illusztráció – az áldozatoknak odébb egy egyszerű emléktábla adja meg az elvárt tiszteletet.

A háború valódi természetét sem jellemzi találóan a film, bár Eric Lomax valóban képes volt megbocsátani hajdani kínzójának, Takashi Nagasénak, és utána halálig tartó, mély barátságba is bonyolódtak egymással, de ez a csoda nem csinál békét. A háborúban az ellenségek nem lesznek egymás barátai, ellenben letépik egymás fejét, felrobbantják egymás családját, kiontják egymást belét, a háború színtiszta káosz és őrület, jajveszékelés, sírás, rívás és fogaknak csikorgatása, ahogyan azt az ősi könyv igen szemléletesen leírja. Minden más, ami másképpen ábrázolja, ami kivételeket, nagyszerű, vagy annak tűnő pillanatokat fogalmaz meg róla, az hazudik, hamis, idealisztikus képet rajzol és semmivel nem különb azoknál az árvalányhajas romantikát susogó, heroikus meséknél, melyekkel fiatalok ezermilliárdjait hajszolták és hajszolják bele a biztos halálba az emberi történelem folyamán.

Mindazonáltal lássunk tisztán: nincs értelme a békének sem háború nélkül, ahogy viszont is igaz. Sötétség, világosság, élet, halál, jó és rossz, yin és yang. Csak ne keverjük össze őket…

Lomax (Jeremy Irvine/Colin Firth) és Takashi Nagase (Tanroh Isida/Hiroyuki Sanada) nagyszerű és igen nehezen felfogható emberi tette természetesen tiszteletreméltó, de önmagában pont olyan illogikus és valószerűtlen, minthogy valaki a szélmalmok ellen hadakozzon, vagy akár egyedül viseljen szabadságharcot teljes Európa ellen (aki amúgy a szabadságot kínálja neki). Ennek ellenére, Jonathan Tepliczky és stábja komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy minél realisztikusabban, minél hitelesebben fogja meg azt a rettenetesen bonyolult lelki utat, azt a vívódást, amin Lomax hadnagy keresztülmegy és eljut odáig, hogy nem csapja szét a japán fejét, hanem a baráti jobbot kínálja fel, a baj csak az, hogy ezt vontatottan, unalmasan teszi, valamint lásd fentebb. Colin Firth ajkai hosszan remegnek a felindultságtól, sokáig bámul ide, majd oda, szegény felesége (Nicole Kidman) mit sem sejtve sopánkodik ködös tekintettel (és mintha már botox nélkül?), mígnem Lomax bakatársa (Stellan Skaarsgard) fel nem tárja az asszonynak férje titkát. A japán tűnik egyedül igazinak, izgalmasnak, de nem ő van most fókuszban.

A háborút, a háború traumáját feldolgozó filmek garmadájából szinte vakon is lehet e méla, és sajnos szinte nézhetetlenül unalmas filmnél jobbat, igazabbat és hitelesebbet találni. Asanisimasa: 4/10

Az úgynevezett normális életért folytatott kilátástalan küzdelemről szól a dán Thomas Vinterberg Submarino című ködös, szürke és végtelenül szomorú filmje, amit remélhetőleg nem keverünk össze a szintén 2010-ben bemutatott Submarine című angol drámával. Egy másik meghökkentő összecsengés az a film egyik kulcsjelenetében felhangzó melankolikus zeneszám, ami alig egy évvel később, mint a szintén dán A híd című tévésorozat emblematikus főcímdalaként jön újra elő…. (Choir of Young Believers – Hollow Talk)

Számomra már régen nem kétséges, hogy a két sokat emlegetett dán közül (Lars von Trier a másik, de nem leszólva a kiváló dán filmművészet többi igen jelentős alkotóját sem) Vinterberg az igazán komoly arc. Bár benne volt az amúgy nagy hatású Dogma-mozgalomban, sőt, az egyik legjobb dogmás filmet is ő követte el (Születésnap), ő volt az, aki idejében ott is hagyta a gyorsan formalistává, sematikussá váló irányzatot. Azóta a maga útját járja, és teszi le szép sorban a jellegzetesen skandináv típusú, igazán mély, valós társadalmi, morális vagy éppen individuális problémákat felvető, elgondolkodtató, sokszor kifejezetten provokatív filmjeit az asztalra. A Submarino egy testvérpár története, akik egymást támogatva nőttek fel súlyosan alkoholista anyjuk kiszámíthatatlanságától fenyegetve. Nehéz gyermekkoruk, amit ráadásul még egy szörnyű, felelőtlenségből adódó tragédia is tovább árnyékolt, még nehezebb sorsú felnőttkorukban köszön vissza. Nick (Jakob Cedergren) anyjához hasonlóan szintén alkoholistává lett, börtönből szabadulva egy átmeneti szálló kietlen garzonjában él, reggeltől estig, célok, vágyak és örömök nélkül. Öccse, Martin (Gustav Fischer Kjærulff) már nem iszik, súlyos heroinistává lett, aki egyedül neveli kisfiát, akinek minden erejét megfeszítve hazudja azt, hogy minden rendben van körülöttük. Anyjuk halála után keletkezett örökség hozza újból össze a két testvért, azonban a nyomorúságos élet ekkora már olyan mély kátyúkba taszította őket, hogy nem sok remény mutatkozik arra, hogy valaha is kikecmereghetnek belőle…

Vinterberg nagy tette (valószínűleg ezért is kapta meg a 2011-es Titanic Filmfesztivál közönségdíját), hogy bár igen komoly áldozatok árán, de a film végére valami halvány kis reménysugárt azért fel tud villantani, úgy, hogy az végül is hiteles legyen, de ne váljon didaktikus, hagymázas “vörös farokká”. Mondhatjuk talán szándékoltnak a történet alapszituációját, hiszen ilyen borzalmak, ennyi nyomorúság tán még a mostani divat szerint agyonbecsmérelt Móra-féle Kincskereső kisködmönben sincs, de ha kinézünk az utcára, vagy akárcsak tágabb környezetünkben körülnézünk, csupa ilyet, effélét látunk. Legfeljebb nehéz azt elképzelni, hogy a virágzó, jóllakott dán “bezzeg-társadalomban” létezik ilyen. Pedig nyilván létezik… Vinterberg a tőle elvárt nagy figyelemmel és nagy érzékenységgel nyúlt a témához, most talán kevésbé provokál, kicsit határozottabban moralizál, de alapvetően pontos és erős, pszichológiailag hiteles művet alkot, elképesztő két színésszel. Rendkívül elegánsan szerkeszt, szigorúan húz, de tör a lényegre. Talán ez az intellektuális távolságtartás az, ami miatt nem ráz meg igazán a film. Csak behúz egyet, amitől azonban még állva maradunk – vagy csak túlságosan lent van már a szociális ingerküszöbünk. Asanisimasa: 8/10

Végül is, lehetne ez a film egyfajta érvényes válasz a kereszténység oldaláról az azt érő liberális kihívásokra is, hogy nem lett mégsem az, annak elsősorban terjedelmi, műfaji- és hangvételbeli okai vannak. Nem mintha rossz, nevetséges vagy akár nem illő hangot ütött volna meg Donald Miller a Blue Like Jazz című önéletrajzi ihletésű esszéregényében, mely a beszédesebb Nem-vallásos gondolatok a keresztény spiritualizmusról alcímet viseli és a Blue Like Jazz (nem tudom megbarátkozni a magyarítással) film alapjául is szolgál, inkább a bibliai “pusztába kiáltott szó” effektusa ismétlődik itt, csak kevésbé tragikus/fatális módon. Aki érti, miről van szó és Miller mellett áll (és kellően liberális a kereszténység-felfogása), az támogatni tudja, aki viszont élből elutasít minden vallásos, spirituális lelki utat, azt érintetlenül, hidegen hagyja. Mégis azt mondom, hogy lehet helye e film vetítésének megfelelő körülmények között (ezalatt elsősorban a filmről való beszélgetést értem), akár pro, akár kontra.

Mondhatni, Don Miller (Marshall Allman), a történet főszereplője, pestiesen szólva, helybe megy lóf***ért, ugynais mélyen vallásos neveltetésben részesült, hívő texasi baptistaként a nyugati parti Portland hírhedten liberális Reeds nevű művészeti egyetemére nyomja be őt rebellis (drogos, jazzrajongó, hitetlen) apja, miután a fiú megharagudott hívő anyukájára, aki összeszűrte a levet a gyülekezet ifjúsági prédikátorával. Don konzervatív gondolatokkal, eszmékkel teli fejecskéjében gyorsan zűrzavar támad az egyetem szabad, és ahogy kell, szabados légkörétől – és hát a film arról szól, ahogyan hősünk ezek között megpróbál rendet vágni.

A baj az, hogy Steve Taylor rendező felfogásában ez egy szokványos, és meglehetősen unalmas egyetemi/főiskolai vígjáték formájában kerül elmesélésre, tehát klisé klisé hátán. Ebben a sörtől, drogoktól és techno-zenétől lüktető közegben tényleg idegenül, de főleg, hiteltelenül hatnak Don filozófiai és teológiai elmélkedései, és amikor még a tankör radikális zöld környezetvédő szöszikéjéről (Claire Holt) is kiderül, hogy buzgó templomlátogató, akkor azért sűrűn elkezd villogni az a bizonyos piros lámpa itt legbelül. Egyszerűbben szólva, egy komoly, figyelemreméltó téma lett itt elidétlenkedve, elügyetlenkedve és elviccelve, hiszen Don Miller valóban okosan gondolkodik, friss, mai nyelven, mai problémákon és élethelyzeteken keresztül elmélkedik a kereszténység útjairól, ezzel azonban a film alkotói nem tudtak mit kezdeni. Így valószínűleg a filmmel találkozók nézők is vakarják csak a fejüket… Kár. Persze, másfél órában nem is lehetséges újjáépíteni a keresztény eszmék kívülről nézve ásatag, rogyadozó felépítményét, hiszen ehhez idő, tér és erős meggyőződés is kell. Egy felkészült alkotótól, mondjuk egy igényesen kivitelezett minisorozatban mindenképpen hasznosabb teret látnék Miller eszmefuttatásaihoz… Ez így viszont béna lett. Egyetlen pozitívuma a filmnek John Coltrane A Love Supreme című halhatatlan műve, abban tényleg benne van az a kozmikus méretű bizonyosság, amiről a filmbeli Don Miller beszél. Asanisimasa: 4/10

Kis túlzással szólva, amelyik tavalyi fesztiválon, filmes megmérettetésen nem volt jelölve valamilyen díjra az iráni Ashgar Farhadi A múlt című filmje, ott nyert. Természetesen, az iráni film -okkal, ok nélkül- mindig is felülreprezentált státuszban van a világ világosabbik felén, hiszen nyugatról nézve ott bizony sötét középkor uralkodik, az alapvető szabadságjogokat pedig még a hírből sem ismerik, így munkál bennünk (illetve a fesztiválszervezőkben, valamint -zsűriben) a kiscserkész. Anélkül, hogy belemennénk az iráni közállapotokról tudott dolgok valóságtartalmának elemzésébe, egyezünk ki most talán annyiban, hogy nem fenékig tejfel az élet Perzsiában, annyi szent. Farhadi, a film rendezője például már Franciaországban forgatta ezt a filmjét, lehet találgatni, miért: muszájból, kalandvágyból, pénzből avagy?

A történet nem lép túl Nader és Simin teheráni történetén, azaz ismét a válás áll a középpontban, mint a család (ami a legfontosabb atomi egysége az iszlám társadalomnak) felbomlása. A résztvevők ugyanúgy középosztálybeli, liberális polgárok (itt a nő gyógyszerész, a egyik férfi pedig saját mosodáját vezeti), a helyszín azonban már a francia emigrációban van. Egy férfi (Ahmad) érkezik Teheránból Párizsba, hogy elváljon attól a nőtől (Marie), akivel már négy éve külön élnek. A nő azóta már egy másik férfivel (Samir) él együtt, akinek gyermekét hordja a szíve alatt. Velük él közös kislányuk, Léa, valamint Marie egy korábbi kapcsolatából született nagylánya, Lucie, és Samir fia, Fouad. Samir felesége eközben kórházban fekszik kómában, amibe teátrális öngyilkossága miatt került. Ebbe a bonyolult kapcsolaterdőbe, a kiszámíthatatlanul feszülő indulathálóba pottyan Ahmad és neki kell rendet vágni benne – mert más erre önmaga erejéből képtelen, viszont ő maga is vastagon érintett az ügyben.

A tetemes hosszúságú (jó bő két óra) film egyfajta melodramatikus érzelmi thrillerként (ahogyan nagyjából Elly történetében is láthattuk) ennek kibogozását tűzte ki célul, amit teljesít is, elsősorban a technikailag kitűnően megírt és bonyolított cselekménynek köszönhetően. Farhadit mindennél jobban érdekli az emberi lélek minden rezdülése, ezeket térképezi, finoman piszkálgatja, játszik velük, mint rosszgyerek a pók hálójával, és ebben nagy segítségére vannak áldozatos munkára kész, példamutatóan alázatos színészei. Érthetően, van türelme is bogozgatni a szálakat, sajnos, közben azonban ez a filmje is lassan, de feltartóztathatatlanul csúszik bele a melodráma mocsarába. Ilyen bonyolult családi viszályokat sok(k) nézni ennyi időn át, aki ezt szereti, az vagy mazochista, vagy szappanopera-drogon van. Farhadi nem viccel, full komolyba’ nyomja, ami persze, egy darabig érdekes is, de hát van az a pillanat, amikor mindenki bejön a gangból, mert már bőven elég a szokásos perpatvarból, amit a negyediken tolnak már megint… Ez a pillanat e filmben nekem úgy a félidőben jött el, attól kezdve csak vártam, hogy jöjjön a megváltó vége-főcím. Asanisimasa: 5/10

Elsősorban a szociális szférában dolgozó pedagógusok és szociális munkások, természetesen az ellátottjaik, valamint a független-filmes szcéna kedvelőinek érdeklődésére tarthat számot ez a remek kis film, az Átmeneti állomás, mely egy gyermekeknek fenntartott nevelőotthon falai között játszódik. A történet főszereplői az otthon huszonéves, szintén zűrös körülmények között felnőtt nevelői, valamint az otthon “rendes” lakói. Középpontban az erős, határozott Grace (Brie Larson) áll, aki bonyolult kapcsolatban áll Masonnel (John Gallagher Jr.), a kissé bohókás kollégával. Új lakó érkezik az otthonba, önfejű és cinikus tinédzser Jayden (Kaitlyn Dever) személyében, aki már többször kísérelt meg öngyilkosságot. Közben az otthon nehézfiúja, a tehetséges, de igen nehéz természetű rapper, Marcus (Lakeith Lee Stanfield) elérvén a 18 éves életkort, elhagyni készül a kótert és ettől senki nem lesz nyugodtabb, valamint Grace terhességi tesztje is -Masonnek köszönhetően- pozitív lesz.

A film cselekménye tehát pontosan olyan, mintha az élet írta volna egy teljességgel szokványos nevelőotthon hétköznapjaiban, ennyiben az Átmeneti otthon meg is felel a független-film jellegzetes ismérvének, miszerint spontán, életszagú, természetes és hiteles. Destin Cretton munkája azonban annyival túlnő az efféle témát boncolgató dokumentumfilm szárazságán, hogy ezeket a banális, hol megdöbbentő és gyomorszorító, hol viszont szívet melengető, vagy akár kifejezetten vicces pillanatokat szép ívet húzó drámai történetté tudja kifeszíteni. Klasszikusan szép, keretes szerkezetű történet ez nehéz sorsokról, valamint az azon való felülemelkedés különféle módozatairól, a felelős gondolkodásról és gondoskodásról, szeretetről, szerelemről és barátságról.

Mindazonáltal, Cretton nem megy el szó nélkül e nehéz munka buktatói, problémái mellett sem. A cselekmény egyik fő motorja tulajdonképpen az a gigászi munka, amit a nevelők annak érdekében folytatnak, hogy egyáltalán szóba tudjanak állni a legtöbbször konokul összezárt ajkakkal, ökölbe szorított kézzel és merő görcsben hozzájuk kerülő gyerekekkel, akikkel kivétel nélkül olyan dolgok történtek korábban, amelyeket címlapon szoktak közölni az olcsó bulvárlapok. Szó esik arról a konfliktusról is, mely a gyerekek között, a “sűrűjében” dolgozó nevelők és az íróasztal mögött ülő, egyetemet végzett, teoretikusan gondolkodó vezető (pszichológusok) között áll fenn és aminek következtében sok helyen borulni is szokott az íróasztal. Ezekhez képest szinte csak részletkérdésként kerülnek elő olyan személyes kérdések, mint egy ilyen helyzetben, ilyen munkában, ilyen előélettel való gyermekvállalás, a magánélet és a munka összehangolása, valamint az, hogy az intézet falain kívül meddig van joga, lehetősége és indoka beavatkozni a nevelőnek… A felvetett kérdések közül mindre természetesen nem születhet válasz, viszont gondolkozni ér. Sőt, kötelező. Asanisimasa: 8/10

Tavaly (2013) szeptember elsején Hayao Miyazaki bejelentette, hogy a Szél támad lesz pályájának utolsó filmje, ezután szögre akasztja rajzfilmkészítő eszközeit, és -minden bizonnyal- a békés szemlélődésnek szenteli további éveit. A bejelentés, bár a rajongók körében pánikot keltett, valójában logikus lezárása az életét tudatos alkotással töltő, nagy tiszteletet munkáival kiérdemelt sensei pályájának, aki innen nyugatról nézve, az anime műfajának legnagyobb alakjának tűnik. Aprólékos műgonddal kidolgozott hátterei, kavargó fellegei, varázslatos álomképei mindig is sziszifuszi kézimunkával készültek, ám ma már eljárt felettük az idő, győzött a CGI. Mindamellett, a 73 év sem múlik el nyomtalanul. Ez van.

Első látásra ez az utolsó mozielőadás is pont olyan, mint a mester többi filmje, sőt egyik jellegzetes motívumának, a repülésnek és a repülőgépeknek valamiféle alaposabb kibontása lenne. A történet azonban nélkülöz minden meseszerű momentumot, ugyanis valós történelmi eseményeket mesél el Tatsuo Hori 1937-ben megjelent The Wind Has Risen (風立ちぬ) című novellája alapján. A történet főhőse Jiro Horikoshi, akinek nevéhez fűződik a Mitsubishi A5M típusú repülőgép megalkotása, mely később a japán légierő gerincét képezte, de leginkább a kamikaze-pilóták bevetéseiről vált ismertté. Jiro szakmai fejlődése és pályája képezi a film cselekményének egyik vonulatát, míg a másik egy romantikus szál, Jiro és a súlyos tüdőbeteg Naoko tragikus szerelme.

A történet és cselekmény, valamint a narráció tekintetében a Szél támad inkább rokona Ari Folman amúgy zseniális Libanoni keringőjének, mint mondjuk A vándorló palotának, a képek azonban hamisítatlanok, tipikusan Hayao Miyazakira jellemző csodák. Hátterekre, banális, apró momentumokra soha, senki nem fektetett olyan figyelmet, annyi energiát, mint Hayao, és talán a zen-központú, vagy sintóista gondolkozásra is visszavezethető az, hogy a tárgyakhoz, a föld, fa, kövek, az ég és a felhős textúráihoz, a növényekhez és az állatokhoz képet az emberek kifejezetten elnagyoltak, kvázi “hibásak”, “primitívek”. Az elbűvölő rajzokért érdemes végignézni a filmet.

Amúgy, ha nem rajzolva lenne minden, és nem egy igazi nagy mester búcsúfilmjéről lenne szó, akkor viszont más a helyzet. A Szél támad így egy már-már nézhetetlenül szentimentális, könnyben ázó, mélabús, romantikus dráma, egy közepesen érdekes, ám olykor kifejezetten patetikus hangvételű karriertörténettel átszőve. Nincs mese, ami nélkül viszont nincs semmi, nincsenek csodák, nincs misztikum, csak stilizált történelem és a szentimentális melodráma. Az meg uncsi. Asanisimasa: 5/10

A svéd Lukas Moodysson (pl. Mamut, Együtt) jelenleg a világ legjobb családi filmese. Nem azért, mintha olyan családbarát módon langyos, “apa-anya kuncog, gyerekek izgulnak, aztán mindenki nevet”-jellegű hollywoodi vackokat termelne, amiből tizenkettő egy tucat, viszont tele van velük hétvégente, de főleg ünnepek alatt az összes televízió, hanem inkább azért, mert ő az, aki eddigi pályájának túlnyomó részét a család és benne az egyén különféle lehetséges viszonyrendszereinek feltérképezésére szentelte. Még éppen emészthető módon didaktikus történetei duzzadnak a toleranciáról, de úgy, hogy a néző általában tényleg csak irigykedhet, hogy ilyen a világban nincs. Pedig Moodysson titka éppen a hitelesség, hogy úgy, olyan természetességgel meséli el az adott történetet, ami bárhol, bárkivel megtörténhetett – sőt, valahol, valakikkel minden bizonnyal meg is történt.

A Mi vagyunk a legjobbak három kis főhősének története például szinte mindenkiben érzékeny, nosztalgikus hangokat fog megpendíteni, akik valaha is törték a fejüket gyerekkorukban zenekar alapításán. Mindegy, hogy vonósnégyesről, jazz-szeptettről vagy éppen punkbandáról legyen szó, a punk csak azért jön elő a legtöbbekben, mert ahhoz nem kell tudni zenélni. Elég három akkord! – ugye, bár ez a tétel azért már megdőlt azóta. A három hetedikes kislány, akik punkbandázásba kezdenek, három gyökeresen eltérő családból érkezik: Bobo szülei elváltak, az anyukájával él, aki folyamatos magánéleti válságban gyötrődik a válás óta. Állandóan bepasizik és állandóan csalódik, Bobo pedig telefonon éli életét egyetlen barátnőjével, Klarával, aki viszont éppen túlzottan liberális szülei által a számára hagyott szabadságtól szenved. Kakastaréj, felnőtt férfi ingek, XXL-es férfipulóverek, a kötelező biztosítótű, Martens-bakancs. Ez jó banda, azok tök bénák. A társaik állandóan cikizik őket, hogy néznek ki, ezért zenekarukat is dacból alapítják meg, csak éppen zenélni nem tudnak. Ezért veszik be a csapatba a klasszikus gitárt tanuló Hedviget, aki hozzájuk hasonlóan magányos, kiközösített lány, csak ő éppen vallásossága miatt lett az. A furcsa trió ennek ellenére gyorsan egymásra hangolódik, s bár a világhír igen messze van, az addig tartó út pedig rögös és kátyúkkal teli, ahhoz kétség sem fér, hogy kik is a legjobbak.

A film Moodysson feleségének, Coco Moodyssonnak -nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű- képregényén alapszik, de ennek csak személyes, átélt hitelességét őrizte meg, a műfajra jellemző fragmentált darabosság, a groteszkbe hajló elnagyoltság és kétdimenziós jellemábrázolás a kukában kötött ki. Amellett, hogy tökéletesen jelenik meg a nyolcvanas évek elejének aurája a filmben, abszolút hiteles a tizenéves punktanoncok jellegzetes allűrjei is: pattognak a zenekarnevek, szövegidézetek, a punk divatra/életformára utaló, valódi tartalommal nem igazán rendelkező politikai kijelentések, zöld és antifasiszta szólamok, valamint a társadalom elleni lázadást üres gyorséttermi botrányokban és hasonlókban megoldó balhézás. Figyelemreméltó, ahogyan a három lányt alakító kiscsaj hozza a karaktereket, mintha magukat játszanák, tehát figyelemreméltó, ahogyan Moodysson vezeti őket. Tökéletes illúzióját keltik a valóságnak. Néhány jól eltalált és jól megrendezett jelenet pontosan fogja meg a gyerekek családi környezetét, látjuk, érezzük és megértjük a szituációt, amiből ki szeretnének törni, mindamellett egy szemernyi gyűlölet sincs bennük – és nincs a filmben sem. Az egymás iránt tanúsítandó, mindenható toleranciába vetett gyermeki tisztaságú hit lengi át ezt a kedves filmet. Asanisimasa: 9/10