asanisimasa

A címszereplő Michel Houellebecq a kortárs világirodalom egyik legnagyobb sztárja. Ennek ellenére nálunk is ismerik, sőt, el is ismerik, nagyjából ugyanabban a státuszban, amiben a világ műveltebb felén, annyira, hogy egyenesen díszvendége volt a XX. Könyvfesztiválnak Budapesten. Amúgy egy meglehetősen excentrikus, egzaltált fazonról beszélünk, aki minden ízében, gesztusában és allűrjében világsztár, persze, nem feltétlenül a kifejezés hagyományos, megszokott bulvár értelmében. Houellenbecq láncdohányos és alkoholista, alkalmanként még drogot is fogyaszt. Interjút minden harmadik szökőévben ad és nyáron is télikabátban jár. Úgy néz ki, mintha Bohumil Hrabal nem sörön, hanem heroinon és savanyú uborkán élt volna. A cigarettát rendhagyó módon jobb keze nikotintól borostyán-sárga körmű gyűrűs és középső ujja között alig összecsippentve tartja, egészen közel a szájához, melyben felül már alig van foga – a fogprotézis, fogpótlás számára valószínűleg a hanyatló kapitalizmus ópiuma (bár ha szó szerint az lenne, akkor nyilván mégis lenne neki). Ennek megfelelően meglehetősen galuskás, rosszul artikulált a beszéde, melynek viszont minden mondata jól megkonstruált, intellektuális tőrdöfés annak irányába, akihez, illetve amiről beszél. Árad belőle az áporodott bagó- és piaszag, valamint a réveteg tekintetével szögesen ellentétes metszően és kíméletlenül őszinte lényeglátás. Nem véletlenül alapul karakterére az internet egyik legnépszerűbb méme, mellyel talán csak Bruno Ganz Hitlere és a (szintén) fogatlan, spanyol nevető bácsi veszi fel a versenyt. Olyan figura Houellebecq, akinek muszáj jól is írnia, mert annyira taszító jelenség.

Nyilván jó író, azt majd megítélik az irodalom rajongói és bírálói, számomra annyi mindenesetre nyilvánvaló, hogy szabad kézzel, külsőre szépen, rendezetten, javítások nélkül, első, megfontolt szándékkal ír. Többször is látszik ez a Michel Houellebecq elrablása című filmben, melynek ő maga a főszereplője. Persze, vele kapcsolatban ezt a tényt is vaskos idézőjelek között kell értelmezni, hiszen egyik regényében is van egy Michel Houellebecq nevű szereplő, akiről később az író határozottan állította, hogy a névegyezésen kívül az égadta világon semmiben nem hasonlít rá, a karakter nem önéletrajzi ihletű. Lehet, hogy itt is csupán egy Michel Houellebecq nevű írót látunk, aki amúgy döbbenetesen hasonlít a Michel Houellebecq nevű híres francia íróra – akik közül valakit egy 2011-es könyvpromóciós turnén máig ismeretlen tettesek néhány hétre elraboltak. Az apáca című Diderot-feldolgozással tavaly szép sikert aratott Guillaume Nicloux részben fikciós dokumentumfilmjében ennek a néhány napnak történetét meséli el.

A film egyrészt portré egy Michel Houellebecq nevű híres íróról, aki láncdohányos, alkoholista, embergyűlölő, de azért szívesen kúrna egyet egy kurvával, másrészt egy bizarr, groteszk humorú valóságshow zanzája Michel Houellebecq főszereplésével, harmadrészt pedig egy fikciós dokumentumfilm az irodalom, a filozófia, a híres emberek iránti rajongás és a megismerés lehetőségeinek metafizikai kapcsolatrendszeréről. Tényszerűen a film cselekménye annyi, hogy Michel éppen egy fellépésre készülődik, amikor két megtermett férfi (később kiderül, hogy egyikük ketrecharcos, a másikuk bodybuilder, ám mindketten irodalomrajongók), valamint egy rendkívül gyanús alak töri rá az ajtót és egy dobozba rejtve ismeretlen helyre -egyikük szüleinek vidéki tanyájára- szállítják az írót, ahol összebilincselt kézzel tartják jól, etetik, itatják, még kurvát is hoznak neki és közben beszélgetnek. Beszélgetnek, esznek, isznak, néha berúgnak és kiabálnak – ez a film lényege. Közben megismerjük a történet szereplőit is és mire a végén visszazökken minden a rendes kerékvágásba, mi nézők gazdagabbak lettünk egy néhol vicces, néhol elgondolkodtató, semmihez sem hasonlítható és semmivel sem pótolható másfél órával. Asanisimasa: 8/10

Értetlenül állok a Rotten Tomatoes nevű kritikagyűjtő oldal ige n magas (jelenleg 84%-os) tetszési indexe előtt, de erős gyanúm, hogy ezt a Coherence című filmet nagyon benézték a tengerentúli kollégák. A szakmát különböző blockbusterek stábjában elsajátító James Ward Byrkit no-budget bemutatkozó filmje egy szép lassan felfújódó lufihoz hasonlatos, ami a végkifejlet megszokott hangos pukkanása helyett egyszerűen eltűnik a semmibe. Nincs bajom az efféle ‘mindfucking’, vagy mondjuk magyarul, agyafúrt történetekkel amúgy, de ez a történet erősen biceg. Fúrja, fúrja, aztán sehol semmi…

Nézzük, miről is van szó? Egy népes, harmincas társaság jön össze egyikük kertvárosi házában egy laza vacsorára, kedélyesen ugratják egymást (micsoda parádés bevezetés!), mikor hirtelen nagy csattanással elmegy az áram. A társaság kitódul az udvarra, ahol látja, hogy mindössze egy távoli házban van áram, az égen pedig egy üstökös húz keresztül hosszú csóvát húzva maga után. (Előzetesen már kiderült, hogy egyikük színész és egy Roswell című sorozatban játszott…) Néhányan elindulnak megnézni, mi történhetett, mások pedig bent a házban -már az új történések fényében- folytatják az estét. Néhány rejtélyes, meglepő fordulat (fenyegető külső zajok, a Schrödinger macskája elnevezésű, ismert kvantumelméleti példázat, a kajába csempészett drog, stb.) után már egyre többen sejtik, hogy itt bizony az történhetett, hogy meghasadt a valóság, akár megsokszorozódhatott, az összes szereplővel, üstökössel, áramszünettel. Számomra itt bukik a film, de nagyot. A történet szereplői mindössze enyhe riadalommal konstatálják ezt a képtelen eseményt, és gyorsan megpróbálják felfogni azt. A valóság több dimenzióra hasadása azonban nem okoz nagyobb fejtörést, minthogy elment az áram! A szereplők különösebb fennakadások nélkül teszik tovább a dolgukat, kicsit rémüldöznek, kicsit kiborulnak, de ember! A párhuzamos valóságok egyidejű megtapasztalása nem egy hétköznapi állapot! (vö: a rock&roll az nem egy tánc!) Ezek után a történet viszont ebben a képtelen, dimenziók közti masszában folyik tovább, csak éppen nem azzal, hogy a szereplők, illetve a cselekmény által ennek a képtelen, a tudomány mai állása szerint nehezen megmagyarázható eseménynek bármiféle logikus, de legalább fantasztikus magyarázatára jussunk, hogy azt bármiféle értelmezhető társadalmi, tudományos vagy bármilyen más kontextusba helyezzük; hanem egy újabb banális, fájó hétköznapi fordulattal az egyik szereplő magánéleti válsága kerül – na nem megoldásra, csupán terítékre. A végkifejlet ráadásul még ennél is banálisabb: a zűrzavaros este -úgy tűnik- egy rossz álom volt csupán, és már jön is az unalmas és kötelezően idegesítő cliffhanger…

A népek szinte a sci-fi egy új, forradalmi útjaként üdvözlik ezt a Coherence című filmet, hiszen a műfaj egyik kedvenc, de viszonylag keveset boncolgatott témáját, a párhuzamos valóság-problematikának ügyes feldolgozását látják benne. Számomra úgy tűnik azonban, ezúttal Pavlov kutyáját látták Schrödinger macskájának, ha egy filmben elsütnek bizonyos tudományos kifejezéseket, azt a látszatot keltve, hogy ott bizony most komoly dolgokról van szó, ha egy divatos (vagy csupán izgalmas) témát vetnek fel, akkor azt üdvözölni kell (főleg, ha látványosan nem került sokba…). De nem. Attól, hogy egy filmben hangzatos frázisok pufognak (ráadásul a semmibe), önmagában abból nem lesz kultusz, de nagydoktori filmesszé semmiképpen. Úgy pedig főleg nem, ha közben olcsó, gagyi, békategóriás klisékkel operál… Kérdőjelekkel nincs baj, kérdőjeleket állítani kell, de ne úgy, hogy miután belöktük a nagy wadafakkot a közösbe, kimegyünk a fürdőszobába saját elcseszett sorsunkat bizgerálni… Ha valami partigyilkos, akkor ez az. Ennek analógiájára, ha valami szar film, akkor a Coherence az. Asanisimasa: 2/10 (Csak a színészek miatt)

A szokásosnak mondható technológiai képtelenségektől (itt pl. chip nélküli számítógép) és a műfaj sajátosságaiból adódó fantasztikus effektektől eltekintve, ahhoz képest, hogy a szokatlan végkifejlet ellenére végül is tipikus hollywoodi dramaturgiával dolgozik a Transzcendens, egész okosan nyúl a mesterséges intelligencia etikai és filozófiai értelemben rendkívül összetett problematikájához. A Jack Paglen által kiötlött (és sokáig ide-odatologatott), a debütáló Wally Pfister által rendezett történet számomra legizgalmasabb vonulata az, ahogyan finom párhuzamot von a virtuális világban való létezés és az istenhívő vallások által által megfogalmazott és a követőik tudatát meghatározó Isten-hit közös tudattalanja között – erre a párhuzamra utal nyilván a film címe is.

A Johnny Depp által alakított tudós a mesterséges intelligenciával kísérletezik és már odáig eljutott, hogy egy majom tudatát képes volt feltölteni egy számítógép virtuális terébe. Ezzel párhuzamosan, egy hacker-közösség éppen azért küzd, hogy radikálisan csökkentse az ember technológiáktól való függését. A tudós és a hekkerek közti konfrontáció nem késik, a tudós egy ellene végrehajtott merénylet következtében halálos lövést kap, de arra még van ereje, hogy felesége és legfőbb segítőtársa segítségével saját tudatát is feltöltse az internetre, hogy a Földet behálózó virtuális háló végtelen lehetőségeit kihasználva végrehajthassa “világjobbító” programját.

A történet elmúlás felett mélázó szerelmi szálán, és a kissé közhelyes világmegmentő vonulatán felül szépen fogalmazza meg azt az “ideális állapotot”, amikor egy hatalmas, mindenen átívelő és mindent összekötő közös -teremtő- akarat tesz mindent jobbá. Minden jelenlegi rossz okozója az ember által fejlesztett technológia, a globális felmelegedés, a környezetszennyezés, melyet most ismét az ember által alkotott, végletes racionalizmussal működő technológia, a mesterséges intelligencia fogja majd rendbe hozni. Ezzel szemben áll az itt neo-ludditáknak nevezett hackerek csoportja, akik az ember alkotta technológia teljes elpusztításában látják a dolgok megoldását, csak így látják biztosítva az ember gyarló, de mégis szabad akaratából való, érzelmek irányította szabad életét. Paglen a konfliktus feloldását furcsa, mainstream Hollywoodban szokatlan csavarral, egy jéghideg logika alapján kiszámított, de mégis mélyen emberi érzelmekből kiinduló, önfeláldozó gesztussal intézi el – a végső képekben egy békés, idilli világot látunk villanyáram, internet és az összes jelenleg kezünkhöz, fülünkhöz és szemünkhöz nőtt kütyü nélkül. Gyerekek labdáznak az utcán, emberek sétálnak ráérősen, a nap langymelegen süt, a folyók vize iható, a levegő friss és illatos. Csak a figyelmes néző veszi észre a háttérben diszkréten meghúzódó gépfegyveres katonát, mert rendnek nyilván lennie kell ezután is…

Érdekes az, ahogyan a testileg már halott tudós tudata, szétáradva az interneten, belefészkeli magát a felhasználók tucatjai (százai, ezrei, milliárdjai) agyába, e történetben ugyanúgy néz ki, és úgy is funkcionál, mint ahogyan bármelyik, teremtést és végül is a legfőbb felelősséget egy (több) istenre ruházva, végigterjed hívek tömegein (kivétel ez alól talán csak a buddhizmus, a sintoizmus és azok a vallások, melyek a dolgok rendes menetét e tekintetben másképpen látják). A hívekből pedig így önálló értékítélettől és a szabad akaratból fakadó választástól megfosztott zombik lesznek, akik meg vannak arról győződve, hogy boldogok. Még az is lehet, hogy ők így érzik… Az ember azonban pontosan attól ember, hogy ezt a felelősséget magára vállalja, akkor is, ha történetesen hibás döntést hoz. Ezt modellezi szépen ez a film, bár ennél nem megy e témában ennél mélyebbre, de ez is nem is dolga. A közönség azonban, úgy tűnik, még ennyire sem hajlandó e film nézése közben, és leragad az olcsó látványelemeknél és sci-fikliséknél… Asanisimasa: 7/10

Nem mondható túlságosan bőbeszédű filmesnek a lengyel születésű, de filmográfiáiban britnek tartott Pawel Pawlikowski, aki -kis túlzással- minden szökőévben egyszer jelentkezik új alkotással, melyek közül egy sem haladja meg az általában mozifilmtől minimálisan elvárt 90 percet. Legújabb, tavaly készült filmje ráadásul hangsúlyozottan épít a manapság már szintén szokatlannak számító, archaikus fekete-fehérben komponált, míves, hangsúlyos transzcendenciát sugalló képekre, és a dialógkönyv sem lehet több 20 oldalnál… Ennek ellenére, az Ida elnyert eddig egy raklapnyi fesztiváldíjat, Oscarra is jelölve volt, a New York Times nem éppen tekintélytelen kritikusa pedig egyenesen az utóbbi évek legjobb európai filmjeként emlegette a zsidó származású lengyel apáca út- és identitáskeresésének, egyfajta hitpróbájának történetét.

Anna nővér (Agata Trzebuchowska) Ida Lebensteinnek született egy derék, dolgos lublini zsidó családban. A második világháború zsidóüldözéseinek idején egy lengyel paraszt bújtatta a családot, akik közül mindössze végül Ida élte túl a háborút. Ida, vagyis Anna nővér, múltjáról, származásáról mit sem sejtve, felszentelésére készül a kis vidéki zárdában, amikor nagynénje, a lengyel kommunista lengyel igazságszolgáltatás “Véres Wandaként” emlegetett, igen feslett életű, mély depresszióját vad tivornyákban feledni nem tudó ügyésze (Agata Kulesza) kikéreti a lányt a zárdából. Wandának az a szándéka, hogy felnyissa az ártatlan lány szemét saját sorsára és az élet általa hitt igazságaira – Ida mélyen megélt, igaz katolikus hite azonban állja a próbát, és komolyan véve a legszentebb imát, megbocsájt az ellene vétkezőknek, így szabadulva meg minden gonosztól.

Pawlikowski mély alázattal tálalja a történetet, nem rágja szánkba, csupán jelez, megmutat, legfeljebb csak a kulcsmomentumokban terel szelíden. Hagyja a nézőt, hogy a rendkívül esztétikus képekből saját maga állítsa össze a történetet, az érthetetlenségtől rettegő, erőltetett narráció helyett inkább törekszik a minél nagyobb hitelességre. Talán a film “kinézete” is ezért (illetve, ezért is) fekete-fehér, ezért 4:3-as “kocka” a kép mérete, hogy már ebből is azt érezzük, hogy egy hatvanas évek elejéről (ekkor játszódik a történet) származó filmdokumentummal van dolgunk. (Pawlikowski dokumentumfilmesként kezdte pályáját.) A környezet, a tárgyak, a házak, az utak, a ruhák, mind pontosan, korhűen “hatvanas évek”, talán csak Wanda autójának, a Wartburg 311-nek jellegzetes hangját nem sikerült megtalálni. Hibátlan a zeneválasztás is, Mozart “Jupiter” szimfóniája a hit és a dráma, John Coltrane Naimája az érzékiség, míg a korabeli lengyel és olasz twist-slágerek a történet kronologiájának hitelét erősítik.

Az Ida szinte hibátlan reprodukciója egy elfeledett, senki által nem látott Robert Bresson-filmnek. Ugyanaz a mély, tiszta hit vezeti Pawlikowskit, mint a nagy francia mestert, ugyanaz az ég felé emelt tekintet, ugyanaz a szikár aszketizmus, ugyanaz a legmagasabb rendű esztétikum, a tökéletes forma, színültig telve a legmagvasabb tartalommal. Ryszard Lenczewski és Lukasz Zal képei azt a klasszikus kompozíciós elvet követik, mely szerint ha egy képen a horizont a földnek enged nagyobb teret, akkor realista szemlélet dominál, ha az ég, akkor viszont a kép transzcendenciát sugall. Az Ida némely jeleneteiben a szereplők szinte lecsúsznak alul a képről, felettük a végtelen, magasztos mindenség, alul a gyarló bűnösök. Még súlyosabban hat ezáltal a film kulcsjelenete, melyben viszont nincs semmi más, csak a sáros föld… Majdnem hibátlan, tökéletes film ez, mely bár hatásában, eszközeiben kimódoltnak hat, de nemes egyszerűséggel tálalt üzenete, tiszta, egyenes szellemisége elsimít minden apró “egyenetlenséget”. Asanisimasa: 10/10

Én most akkor azt mondom, hogy Dany Boon a franciák Adam Sandlere, és ezzel gyakorlatilag mindent el is mondtam erről a Szuper-Hipochonder című új francia komédiáról. Bizonyos embereknek már csak e név említésére is nyílik a bicska a zsebében és hisztérikusan ízlésrendőrért kiáltanak, néhányan értetlenül bámulnak maguk elé, míg mások rohannak a moziba, hogy végre felszabadultan röhögjenek egy sort… Nem könnyű a komikusok élete.

Egyébként, Sandleren épp az imént röhögtem a legnagyobbat, amikor azt olvastam wikilapján, hogy végzettsége szerint bölcsész. Tény, hogy elsősorban ordenáré, gatyamadzag alatti humorú, kakipuki-filmjeiről ismerjük az amerikai színészt és hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy elvétve azért játszott komolyabb filmekben is, ugyanígy Dany Boont sem érdemes egyből lesöpörni az asztalról. Róla nem tudom, hogy végzett-e bölcsészként, vagy sem, színésznek nem kötelező a humán műveltség tudományos szinten, filmrendezőként is legfeljebb ajánlott, bár az sem biztos (legyen nyitott és érzékeny, de a penészes, poros könyvtár- és múzeumillat ritkán jár jó filmekhez), a francia irodalom nyomokban és furcsa körülmények között, mégis feltűnik ebben a filmben (nem beszélve most a szintén francia Moliére klasszikus vígjátékáról, A képzelt betegről, mint előképről). Külsőre viszont meglepő a hasonlóság a két színész között, bár Boon humora azért jóval illedelmesebb és lényegesen ritkábban csúszik altesti tájakra…

De ugyanolyan harsány erővel üti arcon a nézőt, mint amerikai kollégája. A Szuper-Hipochonder cselekménynek fő mozgatórugója a látszólag nevetséges, valójában azonban igen komoly pszichológiai tünetegyüttes, mely a film címét is adja. nyilván sokan vannak, akik egyből a google-ba ütik, ha valahol fáj, viszket, elszíneződik (stb), hogy akkor ez most rák, vagy csak infarktus. Akik a kapott találatok sokszínűségén megnyugodna és lapoznak, azok egészségesek, akik viszont ezen bepánikolnak, azok a klinikai esetek – mint például a Boon alakította figura, az általa rendezett és írt filmben. Boon (vagyis itt Romain Faubert, egy orvosi weblap fotográfusa – mikből meg nem lehet élni azon a rothadó Nyugaton!) lassan negyven éves, de még szűz, hiszen betegesen irtózik minden csóktól, testi érintéstől, valamint kutyáktól, macskáktól, padlószőnyegektől, WC-től, tömegközlekedéstől és általában mindentől, ami nincs tökéletesen lefertőtlenítve, minthogy Romain hozzáérne. Ismert (sőt mi több, jól ismert) vígjátéki alaphelyzet, mely a szokásos módon bonyolódik a szokásos végkifejlet felé, néhány speciálisan Boon-os fordulat közbeiktatásával. Nagyrészt ezek a fordulatok adják meg a film sajátos ízét. Boon eddigi alkotói életművét végigkíséri a nemzeti másság iránti fokozott érdeklődés, valamint ezek visszásságain való humorizálás. Az Isten hozott az isten háta mögött számomra kifejezetten üdítő darab volt e tárgyban, a Finánc a pácban viszont inkább fájt, mint nevettetett (vö: nem fáj, csak ha nevetek”). Itt egy bizonyos -fiktív- kelet-európai nemzet diktatúrája elől menekülő emberek jutnak szóhoz és szerephez a nyugodt (sic!), francia demokráciában és Romain Faubert barátunk életében. (Csak nekünk, magyaroknak mond valamit, hogy azt a bizonyos kelet-európai diktatúrát Magyarország játszotta, valami katyvasz, oroszos szláv nyelven, hiszen felismerhetjük a Hajógyári-sziget ismert hídját, valamint tipikus utcasarkokat Csepel hajdani gyárvárosából, egy csomó magyar színész mellett…)

A film maga, olyan sandleres. Ha élből elutasítjuk, akkor idegesíteni fog, sőt, sérteni, viszont ha elfogadjuk azt a tempót, hangvételt és ripacskodást, amit Boon és az általa vezetett színészgárda művel, akkor egy kis akklimatizálódás után abszolút működhet a történet, mely néhány öblösen felhorkanó röhögésben fog megnyilvánulni a kalandban résztvevő néző részéről. Boon végül is szerethető fazon, a többi karakter is, és a diktatúristákat is jól beszopatják a végén, tehát semmi gond. Csak addig el kell jutni és akarni kell eljutni addig. Asanisimasa: 6/10

A múlt héten mozikba (főleg a Cirkóba) került, igen remek mexikói Heli után ez alkalommal még mélyebbre nyúlhatunk a viszonylag kevésbé feldolgozott, ezáltal ismeretlenebbnek is tűnő Közép-Amerika valóságába. Az ígéret földje hősei Guatemalából indulnak végtelennek tetsző útjukra a címben szereplő, számukra ismeretlen vidékre, amely mi lenne más, mint az innen nézve gazdag, gondtalan, irigyelt és hatalmas Egyesült Államok. A kiindulási pont éppen eggyel van mélyebben, mint Mexikó, gazdasági és földrajzi értelemben egyaránt, így a film hőseinek motivációja is erősebb.

Pedig Guatemala Amerika történelmében fontos szerepet töltött be hajdanán, hiszen e föld volt szülője a döbbenetesen fejlett maja kultúrának is. Ma azonban a helyzet reménytelen, az utóbbi évtizedek elhúzódó polgárháborúi, a magas bűnözési ráta, mely az igazságszolgáltatás szinte teljes hiánya miatt csak tovább nő, az általános szegénység és a tarthatatlan egészségügyi helyzet – rengeteg az oka az etnikailag sokszínű guatemalai lakosságnak, hogy elmeneküljenek erről az amúgy természetileg csodás vidékről. A film három tizenéves fiatalt követ nyomon, akik együtt határozták el, hogy elszöknek innen az ígéret földjére, az arany álmok földjére. Juan, a biztonság kedvéért fiúnak öltöző Sara és Samuel gyalog, olykor a csigalassúsággal döcögő tehervonatokra felkapaszkodva vág neki a hosszú útnak. Később csatlakozik hozzájuk a spanyolul egy szót sem értő indián Chauk.

Diego Quemada-Díez díjakkal szépen megszórt filmje tulajdonképpen egy road-movie, autentikus tájakon, autentikus szereplők által eljátszva az autentikus történetet. Bár életemben nem jártam Guatemalában (sőt, egyáltalán, Amerikában), kétségem sincs a filmben látható történések hitelessége felől. Ez így, ahogy van, simán elmenne nálam például egy közép-amerikai migrációs folyamatokat bemutató, szociológiai Phd-szintű tudományos munkának (vagy ha annak nem is, de illusztrációjának mindenképpen). Mindemellett korántsem száraz, tudományos ízű, az egzakt dokumentarizmus zakatolásába merevedett dolgozat Az ígéret földje. Kedves, érzelmeiket őszintén megélő szereplők, a köztük zajló, szűzies féltékenységi drámák és a zsigerileg megnyilvánuló humánum szerethetővé, az önmagában monoton utat a menekülőket fenyegető, egymásba folyó és egymásból következő vészhelyzetek szörnyű, olykor kifejezetten életveszélyes kihívásai pedig kifejezetten izgalmassá teszik a filmet. Quemada-Diez azonban nem romantikus kalandfilmet rendezett, hanem a kíméletlen valóságot mutatja meg, szinte balladisztikus szűkszavúsággal, de lényegre törően. Juan végül eljut Az ígéret földjére, de szemeiben nincs öröm, csupán dél- és közép-amerikai szenvedő százmilliók végtelen keserűsége. Asanisimasa: 9/10