asanisimasa

Kíváncsi voltam, vajon Stephen Frears (pl. A királynő, Philomena) mit tud hozzátenni Muhammad Ali legendájához, amit azok, akik e nevet legalább egy picit ismerik, ne tudnának… Nos, semmit, hiszen a kissé hosszú című Muhammad Ali a Legfelsőbb Bíróság ellen nem Aliról, minden idők legnagyobb nehézsúlyú profiboksz-bajnokáról szól, hanem az amerikai jogrendszer legfelsőbb szintű döntéshozási és jogtechnikai mechanizmusairól, az amerikai jogrend sajátosságai, valamint Ali híres katonai behívó-megtagadási ügye feletti moralizálásról; maga Ali csupán archív bejátszásokon van jelen. A történet hősei a Legfelsőbb bíróság agg, ámde bölcs tagjai, valamint azok fiatal és meglehetősen idealista, jogvégzett segédei, akik mintegy átszűrik magukon, liberális és konzervatív, hazafias és pacifista, de minden tekintetben törvénytisztelő meggyőződésükön Ali lelkiismereti okokból meghozott, nagyhatású döntését.

Gondolhatnánk, hogy aham, egy újabb tárgyalótermi dráma, de még erről sincs szó. A film inkább valamiféle jogi esszéfilm, mert -a természetesen kissé katartikusra hegyezett- végkifejletig csupán néhányszor kukkantunk bele az ítélkezés színterére, a film legnagyobb része a bíróság irodáiban, bőrpamlagokon dohányozva, íróasztalokon tornyosodó papírhalmok közepette zajlik le. Értelemszerűen nem egy akciódús film ez, ellenben, ha nem is tudományos mélységekben, de a laikus elmélkedés szintjén rengeteg megfontolandó problémát vet fel, melyeken akár mi, 2014-ben élő magyarok is elmélázhatunk. Iszlám, háború és háborúellenesség, rasszizmus és szegregáció, a vitakultúra, mint olyan, érvek és ellenérvek, a valódi felelősséggel bíró törvénykezés és az értelmes véleményalkotás mind-mind olyan témakör, melyben irtó nagy homály tapasztalható ma Magyarországon, és jó látni, ahogy Amerikában is hogy megküzdöttek vele – 1970-ben. Persze, ha ezek hidegen hagynak, akkor tényleg nincs más választásunk, mint könnybe lábadt szemmel lengetni a nemzeti trikolórt és hazudni magunknak hamis történelmet, megtapsolni a magyar labdarúgás újabb katasztrofális vereségét, felrúgni néhány cigányt, leköpni a buzikat és megcsókolni Orbán Viktor fenekét…

Vagy választani inkább valami fingós-röhögős amcsi vígjátékot. Frears ellenben komoly, gondolkodó emberekre számít filmjével, melyhez a gyártó HBO nem fukarkodott neves színészeket szerződtetni. A tekintetes bíróság hitelét olyan színészek fajsúlyos játéka adja meg, mint Christopher Plummer, Danny Glover, Frank Langella vagy a neves rendezőként ismert Barry Levinson. Hibátlanul mossa egybe a korabeli dokumentumfelvételeket a megrendezett jelenetekkel, és ebből az aktaszagú semmi történetből is magabiztos szakmai tudással kerekít -elsősorban intellektuálisan- izgalmas tévéfilmet. Kicsit frivolan fogalmazva, tényleg arról van szó, hogy a telefonkönyvet filmesítette meg, de ahogy csinálja, az érvényes. Ha azért jogi doktorátushoz kevés is, de legalább jó kis ‘bezzegezésre’, a miheztartás végett, hiszen túl szar világ ez, amit élünk, ahhoz képest, amit látunk a filmen… Asanisimasa: 7/10

A Red Road című angol-dán dráma, melyet néhány angolszász kritikus minden idők legjobb 25 brit filmje közé sorol, tulajdonképpen a Lars von Trier és Thomas Vinterberg által jegyzett Dogma’95 mozgalom amolyan utóvédjének tekinthető, hiszen annak sok stiláris kötelmének felhasználásával, valamint szintén egy bizonyos “buli” eredményeképpen jött létre. Az Advance Partyként emlegetett projekt lényege az, hogy Andres Thomas Jensen és Lone Scherfig forgatókönyvírók, Gillian Berrie producer részvételével összeállítottak egy karakterlistát, melyből aztán három fiatal rendezőnek kell megalkotnia első filmjét, úgy, hogy ezen karakterek háttértörténetét, egymás közti viszonyukat, konfliktusaikat, illetve, magának a film sztoriját szabadon maguk alkothatják meg. A Red Road, Andrea Arnold filmje ennek a projektnek az első darabja (a második Morag McKinnon 2010-es Donkeys című filmje, míg a harmadik a dán Mikkel Nørgaardé lett volna, ő azonban helyette megcsinálta az általam is látott Nyomtalanult – így a projekt egyelőre befejezetlenül áll a parkolópályán).

Ennyi előzetes ismeret alapján nyilván látjuk, hogy ezúttal sem lehet szó holmi napfényes tinglitangliról, és ez így is van. A címbeli utca a szürke, ködös Glasgow egyik utcája, melyen Jackie (Kate Dickie), a Város Szeme elnevezésű biztonsági kamera-szolgálat operátora egy olyan alakot (Clyde – Tony Curran) vesz észre egy eseménytelennek ígérkező szolgálat alatt, akivel soha, semmilyen körülmények között nem szeretne találkozni még egyszer az életben. A miértekről szól a történet, valamint arról, ahogyan Jackie, a maga sajátos eszközeivel megpróbálja elérni, hogy Clyde visszakerüljön oda, ahonnan előbújt – el Jackie mindent látó szemei elől.

A szürke Glasgow még szürkébb lakótelepi külvárosa szinte igényli a dán Dogma ma már sematikusnak, klisészerűnek tűnő eszközeit, melyek e filmben mégis szépen működnek. A kézikamera “kaszálása” nem zavaró, a természetes fények használata (illetve olykor azok hiánya) pontosan érzékelhető és átélhető atmoszférát teremt Jackie egyszemélyes bosszúhadjáratához, egyben hitelesíti a film társadalom- és környezetrajzát is. A színészek spontán természetessége, az explicit szexjelenetek kendőzetlen naturalizmusa szintén a dogmatikus hatásokhoz sorolandók. Arnold sztorija balladaian sűrű, komor és tele van a szereplők külön személyes tragédiáival is, ennek ellenére, legalábbis esztétikai értelemben a lezárása katartikus. Érdekes dramaturgiai effektus az ezerszemű biztonsági kamerarendszer használata fontos, sőt, alapvető cselekményszervező elemként – ez azonban ahogyan a cselekmény felütésénél dominál, úgy felejtődik el (vagy marad kihasználatlanul) a végére. A Red Road ettől függetlenül egy igen komoly, erős film. Asanisimasa: 8/10

Januári premierje után, egy hónap alatt több mint egymillió lengyel látta a mozikban Jack Strong, vagyis Ryszard Kuklinski történetét, ami több szempontból tanulságos tény. A legkézenfekvőbb az, hogy a lengyelek szeretik saját filmjeiket, pedig azok sokszor éppen saját problémáikat, saját történelmüket dolgozzák fel. De tanulságos azért is, mert ez az esemény, egy filmbemutató világosan mutatja azt is, hogy egy nemzet lelki egészsége szempontjából semmi sem fontosabb, mint a dolgok, a közös dolgaik kibeszélése. A film címszereplője a szó szoros értelmében hazaáruló volt, hiszen a lengyel néphadsereg magas rangú tisztjeként rendkívül fontos hadititkokat árult el az ellenségnek, az amerikai CIA-nak (innen Kuklinski kissé szupermenes hangzású amerikai kódneve), mégis kétség sincsen afelől, hogy a “jót” cselekedte, amikor az amerikaiak kémjévé vált, hangsúlyozottan nem pénzért, nem dicsőségért, hanem lelkiismereti okokból.

Hogy Kuklinski milyen úton-módon jutott el erre a hetvenes évek Lengyelországában igencsak életveszélyes (a film első jelenete kétségeket sem hagy bennünk afelől, mennyire az) vállalkozásra, az az érdekesebb része a rutinos Wladyslaw Pasikowski filmjének, itt értjük meg azt az erőteret, ami erre késztette, és itt élhetjük át az őt alakító Marcin Dorocinskival azt a mély, belső vívódást, ami ehhez a végletes döntéshez szükséges volt. Ismerős (már, ha ismerős) ez a szituáció, szinte ugyanezt a légkört éreztük itt Magyarországon is, de akkor is, amikor vonat vitt ki minket Varsóba, a Jazz Jamboree-ra (példéul Miles Davist hallgatni). A rosszul öltözött, savanyú szájszagú kisszerűség, a sor az élelmiszerbolt előtt, amikor sör (banán, bármi hiánycikk) érkezett, a rettegés minden rendőr láttán, az összeszoruló farpofák a határon, ahogy közeledik a mogorva határőr… Kuklinski persze, a felsőbb körökhöz tartozott, nála komoly morális indokok játszottak (pl. az 1970-es gdanski kikötői sztrájk, valamint a tömegbe lövetés), a Nyugat sokak által annyira vágyott csillogása sem vonzotta, ő -e film tanúsága szerint- egy igazi hős volt. A kurva életbe, egy igazi.

Azt kell mondjam, Pasikowski tulajdonképpen hibátlanul oldja meg a feladványt, mikor úgy készít életrajzot egy valódi, igazi hősről, hogy az egy pillanatig sem válik patetikus tömjénezéssé, de nem is dehonesztáló, ellenben pontos, hiteles és árnyalt. Közben persze, végigvezet Lengyelország igen zűrös történelmén a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben, de találkozunk Brezsnyevvel és Jaruzelski tábornokkal, valamint Brezinski amerikai nemzetbiztonsági tanácsadóval is (természetesen, színészek által), már csak a dolgok súlya végett is.

A történet kémhistóriai (kvázi műfaji – szórakoztató) része is szépen harmonizál, például a hasonló témájú, nem rég szemlézett Amerikaiak című sorozattal, csak éppen most a másik oldalra tekintünk bele. A cselekmény a relatív hossz ellenére is izgalmas, a történelmi hitelesség, korhangulat, stb. megteremtése tökéletes, a karakterek szint ijesztően igaziak. A hírszerzés konspirációinak megjelenése itt is igen realisztikus, de még az akciójelenetek (pl. azok a csúszkáló Polski Fiatok Varsó havas utcáin) is szépek. Irigylésre méltó szemléletű, sikerű és témájú film, perfekt minőségben. Asanisimasa: 8/10

Az olasz filmművészetben egyáltalán nem kelt feltűnést, ha például egyik legreprezentáltabb filmfesztiváljukon egy kvázi dokumentumfilm nyeri a fődíjat. Ez történt Gianfranco Rosi Róma körül című filmjével is Velencében, amikor sok epikus jellegű, mondjuk azt, ‘hagyományos’ mozifilm elől elhozta az Arany Oroszlánt 2013-ban. Gondolhatjuk, biztosan valami nagyon kemény, nagyon belemenős, nagyon leleplező és tényeket feltáró ködszurkálásról lehet itt szó, de még erről sem beszélhetünk e film esetében. Egy kifejezetten melankolikus, meditatív filmetűdről van szó, egy filmesszéről vagy lírai dokumentumfilmről, skatulyázzuk, ahogy akarjuk.

A látszólag érthetetlen, ritka -bár korántsem példa nélküli- elismerés valójában az olasz filmművészet azon hagyományából fakad, mely szerint egy filmes számára a legfontosabb mindig a valóság megragadása kell, hogy legyen. Hogy ez milyen filmes eszközökkel, milyen műfajban, milyen módon történik, az már gyakorlatilag mindegy. Erre alapult a filmtörténeti jelentőségű neorealista irányzat, melynek hatása a mai napig fel-felbukkan az olasz filmekben, az olasz filmesek látásmódjában. A kisemberek, az átlagos olaszok mindennapi megnyilvánulásai, a jellegzetes arcok, élethelyzetek, a banális hőzöngések, tétlen időpocsékolások és hétköznapi mikrodrámák, tehát a tulajdonképpeni olasz (római) életforma képezi a Róma körül cselekményét is, ha szabad itt ilyesmiről beszélni egyáltalán.

Ellesett pillanatok szinte ad hoc jellegű szövedéke a film, mely azonban minden eddiginél (kivéve a nagy előképet, Fellini hasonló célú, értelmű és jelentésű tablóját, a Rómát) pontosabb képet rajzol a mai rómaiakról. A film szereplői kivénhedt kurvák, egy mentőtiszt, egy őrült botanikus, aki öldöklő küzdelmet folytat kedvenc pálmáin élősködő zsizsikekkel, egy meglehetősen excentrikus villában élő igazi herceg (Principe Filippo Maria Pellegrini, és felesége Xenia), egy angolnahalász és ukrán felesége, egy dél-amerikai DJ, egy szófosásban szenvedő szobafilozófus és facebook-függő lánya (?) és még sokan mások. Semmi nem történik velük, csak az életük, ami történt tegnap és történni fog holnap is, itt a római körgyűrű környékén, ahol élnek. A film által bemutatott életek úgy keringenek az Örök Város körül, mint a Szaturnusz gyűrűit alkotó meteorok és kisbolygók. Rosi látszólag véletlenszerűen válogatta ki célpontjait, akiket megfigyelt s ahogyan ezeket a róluk alkotott szekvenciákat egybefűzte, nem akart ezzel megfogalmazni semmilyen plusz üzenetet, nem alkot véleményt. Tartja a távolságot, ahogy a film botanikusa is aprólékos figyelemmel dokumentálja a pálmáiból kioperált bogarakat – hogy mi nézők mégis érzünk, vagy inkább csak sejtünk valami nagyon finom, nagyon halvány társadalomkritikus élt, valami homályosan, szinte csak tűnődve megfogalmazott bírálatot az elmúló, hajdani nagyság és szépség iránt… De lehet, hogy csak tévedünk.

Kozmikusan szép film a Róma körül. Ilyenkor, amikor nagy ritkán találkozom efféle filmekkel, hajlamos vagyok azt gondolni, hogy csakis ilyen filmeket szabadna csinálni. Nem kellenek idealizált történetek, mesék habbal, üres látványosságok, hazug hősök, hanem azt kell lefényképezni, ami van. Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a film roppant érdekes lesz kétszáz év múlva is, sőt, lehet hogy még érdekesebb, mint ma – ezt egy ‘hagyományos’ játékfilmről nemigen lehet elmondani. Oké, túlzok. Asanisimasa: 10/10

Mivel a magyar elsősorban a horvát (dalmát) tengerpartra megy nyaralni, már, ha egyáltalán megy nyaralni bárhová is, így kitűnő az időzítése ennek a tavalyi horvát szexkomédia premierjének. A pap gyermekei ugyanis mindvégig egy idilli, abszolúte nem “turistás” sziget pöttöm halászfalucskájába játszódik, aminek kisugárzása, joviális hangulata és a Zorán által is megénekelt “fehér sziklákat” nyaldosó lágy hullámok meditatív anyaöl-békéje önmagában is elviszi a filmet.

Van aztán egy sztori is mindehhez, mellyel az alkotók, Vinko Brešan rendező és Mate Matišić író-zeneszerző kísérletet tesznek a klasszikus közép-európai groteszk és a vérbő balkáni balhék keresztezésére, modern, euro(fesztivál)konform kivitelben. Már a cím is provokatív, nálunk át sem menne a cenzúrán: egy katolikus papnak gyermekei? (A horvátoknál ugye, a római katolikus egyház, míg a szerbeknél az ortodoxok, Boszniában pedig a muszlimok tömik a vallást a nép “pipájába”.) Effektíve persze, nem is lesz erről szó, egy katolikus papnak természetesen nem lehet saját gyermeke, ugyebár; azonban az egyház kapja a cinket ebben a kis történetben egyéb vonatkozásokban is rendesen, nem kímélve ezenkívül olyan tabukat sem, mint a nemzetiség, annak jelképei, valamint a hazaszeretet kérdése. Úgy látszik, a horvátok fényévekkel előttünk járnak a kollektív őszinteségben – bár ők már ismerik a háború ízét, ahová a hazugságok vezetnek…

A kissé bugyuta történet szerint a falucska fiatal, jámbor káplánja sajátos ötlettel próbálja feldobni a hitközség születés-halálozási mutatóit és összedolgozik egy “ördögi” tervben a gyermekszületés elmaradásáért felelőssé tehető két helyi vállalkozóval, a trafikossal és a gyógyszerésszel: a két férfival, akik felosztották egymás között a gumióvszerpiacot a szigeten. A “defekt-hadművelet” azonban váratlan sikerrel jár és néhány (pontosan kilenc) hónap múltán tömeges gyermekáldás lepi meg a szigetet, melynek csodájára jár az ország, és még külföldről is érkeznek meddő házaspárok megtapasztalni a “csodát”. Az igazi problémák azonban csak most kezdődnek…

A szépen, elegánsan fotografált történet bőven él a délszláv filmekből már megszokott vaskos nyelvezettel, nem szégyenlős, de azt hiszem, nem is sértődik meg már itt senki sem. A színészek teszik a dolgukat, arcra, karakterre hiteles figurák egytől egyig, és ennyi itt most talán elég is. Legjobb alakítás-díjakat itt nem fognak osztani senkinek. A cselekmény ritmusa azonban nem egyenletes, vannak hullámvölgyek, amikor kicsúszik alólunk, azonban mindig jön egy váratlan poén, ami felráz és különösebb fájdalom nélkül sikerül abszolválni ezt a tipikusan nyári moziélményt. Asanisimasa: 5/10

Kicsit olyan ez a film, mintha valaki súlyosan beszívva tragédiává írt volna át néhány tetszőlegesen kiválasztott Barátok közt-epizódot… Zavarban is vagyunk, mi nézők, hiszen néhol nevetni kell, sőt, olykor a kibuggyanni készülő röhögés is ott mocorog valahol belül, ellenállhatatlanul, de nem tudjuk nem látni, nem észrevenni, mennyire szomorú egy történet is ez. A házmester címszereplője nem Vili bácsi, inkább a mostanában vegyesboltosként tevékenykedő, született lúzer Laci karaktere, nemcsak külsejében, de filmbeli karrierjében is emlékeztet a mi Lacinkra. Az hajdan focista volt és karcsú, ez rocksztár és sikeres, az ma tudjukmi, ez heroinista és súlyosan depressziós énekes, aki koncert közben hagyta ott a rivaldafényt, hogy tökéletesen kiüresedve, kiégve egy külvárosi bérház kétbalkezes házmestereként adja át magát az enyészetnek.

A belga (nyilván nem flamand) Gustave de Kervern rendezőként és színészként is okozott izgalmas perceket nekem (Aaltra, illetve Profi bérgyilkost keresünk – nem nem akadály), e film ugyan nem az ő elméjéből pattant ki, e színészként itt is képes meghatározni az egész mű hangulatát. A nagy, nedves kutyaszemeiből áradó végtelen és mély bánat, ahogy kissé korpulens, mackós termetével, kissé billegő járásával keresztülbattyog a filmen, szinte érezzük, hogy ennek a palinak nem lesz jó vége… Színészileg nem csinál semmit, a szó szakmai értelmében, csupán jelen van, azt azonban tagadhatatlan súllyal teszi. Az általa alakított karakter annyira nem passzol bele semmilyen ismert klisébe, annyira nem megszokott, hogy egy pillanatra sem merül fel, hogy nem valóságos történetet látunk.

Hiába zsúfolja tele azt Pierre Salvadori (tőle a Mosás, vágás, ámítás című szappanhabkönnyű komédiát láttam korábban) groteszk, abszurd, olykor szinte szürreális fordulatokkal, mellékkarakterekkel, ez a film, így 2014-ben, Budapest belvárosából nézne maga a vérrögvaló. Nálunk ugyan nem rohan utánunk az utcára a munkaügyi előadó, hogy mégis megtalálta az általunk kívánt állást (sőt, karikás, fénytelen szemei egyáltalán nem kecsegtetnek semmi reménnyel), az emberek nem fordulnak egymás felé olyan tartózkodó, de azért kíváncsi udvariassággal, mint e filmbeli, párizsi házban és a kukásautó után is a lakónak kell utánarohanni, hogy: Hé, a miénket elfelejtették üríteni! (mint ahogy velem ez pont ma reggel megtörtént), a főállású biciklitolvajtól is már régen ellopták volna az udvaron tárolt lopott bicikliket és az a ház, amelyik így reped, az hamarosan össze is dől nálunk, de amúgy, minden olyan, minden ismerős.

Kisiklott sorsok, kényszerpályán kallódó hajdani tehetségek, neurotikus szomszédok és csak pici, nagyon pici, nagyon csak pillanatokig tartó önfeledt, boldog pillanatok, ilyen az élet nálunk is Terézvárosban. Ilyen az élet Párizsban is – legalábbis ebben a házban biztosan, amit az író-rendező Salvadori jól ismer. A film tényleg meglepő érzelmi és hangulati hepehupákon zötykölődik el a kiábrándító végkifejletig, amin még a sokat látott, sokat tapasztalt Catherine Deneuve is megdöbben, szemmel láthatólag. vagy csak azért, mert óriási színésznő… Nem mondom, hogy jó film ez, nem mondom, hogy feltétlenül ajánlom és nem is mindenkinek, de alkalomadtán igencsak be tud találni – szívre, gyomorra, mindegy. Asanisimasa: 7/10

Úgy adódott, hogy hamarabb ismerkedtem meg az amerikai független (mások szerint off-Hollywood) filmszcéna új üdvöskéjének, Jeff Nicholsnak későbbi filmjével (Mud), a korábbira viszont most került sor. (Első filmje, a Fegyverek és emberek még hiányzik, remélhetőleg nem sokáig.) A lényegen persze, ez a kronológiai összevisszaság semmit nem változat, mert ennyi tapasztalat (+némi utánaolvasás) is elég ahhoz, hogy azt mondjam, a pali eléggé tudja, mit akar, biztosan járja útját, ergo, van stílusa, van arca, van hangja.

2011-es filmje, a Take Shelter mindazonáltal egy műfaji bravúr/öszvér/kísérlet, hiszen benne megteremtődni látjuk az apokaliptikus meteorológiai pszicho-thrillert, mint olyat. Ilyen még egészen biztosan nem volt a filmtörténelemben, eddig. A Nicholstól már megszokott melankolikusan hömpölygő cselekmény fő motívumai egy közelgő, rettenetes vihar, egy megatornádó és az azt megelőző baljós előjelek, egy férfi küzdelme családi örökségével, a paranoid szkizofréniával, valamint azzal, hogy eleget tudjon tenni kötelességének, és el tudja látni és meg tudja védni a családját, melyet az elébb említett dolgok (a vihar, illetve a betegség) fenyegetnek. A néző a film folyamán mindvégig bizonytalanságban van afelől, hogy amit lát, az a film valósága, avagy csupán a főszereplő látomása – ez önmagában elég súlyos klisé, hiszen minden második horrorban, illetve thrillerben előfordul, Nichols azonban mesteri módon ejt zavarba minket. Az illúzió tényleg dermesztő.

A cselekmény igen sok eleme komolyan emlékeztet Zsigmond Dezső legtöbbek által simán lesajnált Bunkerember című filmjére, amit én viszont kifejezetten bírtam, rengeteg hibájával együtt is. Ott a Trill Zsolt által alakított Szalacsibácsi-fazon épített mániákus lázban bunkert magának és családjának egy közelgő atomháborútól való rettegésében, itt majdnem ugyanez történik Curtisszel (Michael Shannon), csak ő a vihartól fél nagyon. Mindkét hős elmegy lehetőségeik utolsó határáig, kockára tesz mindent, még azt is, amiért küzdenek – a megoldás a magyar verzióban természetesen savanyúbb, az amerikaiban viszont nyugtalanítóbb. Mondom, ez nem Hollywood.

Persze, a Take Shelter gazdagabb is néhány vetülettel, és most nem a nyilvánvaló technikai és pénzbeli fölényre gondolok. Curtis rémálmaiból, valamint az azok megfejtésére irányuló igyekezetéből egy filmen ritkán láthatóan alapos pszichiátriai kórkép bomlik ki. Shannon abszolút hitelesen hozza a figurát, de hiteles a család, hitelesek a reakcióik is: Jessica Chastain alakítja az anyát, míg a süketnéma kislányt Tova Stewart (bár ő azért inkább csak jelzésszerűen van jelen). A családi idill simán folyik át melodrámába, majd onnan thrillerbe és vissza, mialatt Curtis -szintén betegségéből következő- munkahelyi problémái szinte egy dokumentumdráma száraz realitásával tartanak földközelben. Miközben az egész egy meglehetősen misztikus hangulatú, komor katasztrófafilm, de egy kis elvonatkoztatással szinte egy szakrális küldetéstörténetnek is tanúi vagyunk: Curtis látnok, egy kőszikla, akinek küldetése, hogy megvédje övéit a külvilágból rájuk törő veszélyek elől…

Kinek mi, viszont így együtt különleges, érdekes film. Egyedül az nem tetszett, hogy a rendező Jeff Nichols maga is kissé belecsúszott filmjének ködös melankóliájába, ami néhol már kissé manírnak, modornak hat. Asanisimasa: 7/10