asanisimasa

Azt gondolom, hogy Luis Buñuel óta senki nem volt képes saját kora valóságára olyan indirekt módon, képletesen, mégis tűpontosan, sarkosan és lényeglátón reflektálni, mint ahogy most Pálfi György teszi Szabadesés című filmjében. Persze, akkor is, most is öldöklő angyal tárja szét szárnyait egy olyan világ felett, melyben a burzsoázia diszkrét bája vigyorog torz pofával pöffeszkedve… Látunk is egyet Molnár Piroska háta mögött a hegyen, szépen kivilágítva. Nyilván nem hasonlítható Franco diktatúrája ehhez a mostani magyar rezsimhez, de az irány-és erővonalak ugyanarra mutatnak, úgyhogy reményre semmi ok. Nevetünk a filmen, ahogy olykor a spanyol mester filmjein is, ez a nevetés azonban messze nem felszabadult kacaj, inkább a tehetetlen kínból fakad, és csak azért nevetés, hogy ne sírjunk, ne zokogjunk. Pálfi humora sötét, szinte pokolian ördögi. Betegnek mondják sokan, holott inkább az a világ beteg, amiről beszél.

Talán meglepő is lehet, amikor látjuk a rendezőt arról beszélni, hogy mennyire felszabadította őt ez a lehetőség, amit a dél-koreai fesztiváltól kapott (ők finanszírozták a filmet szinte teljes egészében, magyar pénz tulajdonképpen nincs is benne), hiszen a Szabadesés egyáltalán nem felszabadító hatású film, éppen ellenkezőleg, súlyosan nyomasztó, mint az igazság, amikor lehull róla a lepel. Látszólag szkeccsfilmről beszélünk, hiszen néhány egymással semmilyen  különösebb kapcsolatban nem álló, bizarr jelenet alkotja a filmet, melyeket a Molnár Piroska által alakított, vastag sálakba, télikabátba, kötött sapkába bugyolált idős nő figurája köt össze, ahogy nyögve, szuszogva cibálja fel cekkerét, bevásárlókocsiját és önmagát a lépcsőn – fel a tetőre, ahonnan némi pihenés után egyszerűen leveti magát a mélybe. Aztán földet ér, szétterül a betonon, majd feltápászkodik és újra elindul felfelé a lépcsőn… Minden nap, minden este fogja magát, felmegy, felkínlódja magát, körbenéz és fejest ugrik. Átél és megtapasztal, miközben megsemmisül, másnap mégis felmegy megint, újra és újra. Benne van ebben minden, egy nagy színésznő élete és pályája, de az átlagember átlagos élete is, a maga hétköznapi repetitív monotóniájában.

Azt nem lehet félreérteni, ahogyan együtt él Molnár Piroska karaktere a Benedek Miklós által alakított férjével; az egy tipikus magyar nyugdíjas házaspár, a lakótelepi valóságos lakásban, ahogyan elbeszélnek egymás mellett egy valóságos, reményt vesztett életben, melynek háttere napközben a rádió, este a tévé. A film azonban korántsem süllyed bele a magyar valóság naturalisztikus ábrázolásába, hanem elemelkedve abból, egy különös világban zajlik, talán abban, amiben a szabadesésben zuhanó alak létezik, míg földet nem ér. (A harmadikon még minden rendben! A másodikon még minden rendben! Az elsőn még minden rendben! – jelenti, miközben zuhan a föld felé.)

Vannak, akik spirituális úton próbálják megúszni a hétköznapok nyomorúságát. A tanítvány azonban szó szerint veszi mestere (Jordán Tamás) tanítását és levitálni kezd, aminek következtében viszont a mester szembesül saját kisszerűségével és inkább letöri a tanítvány “szárnyait”, minthogy igazi mesterként, tekintélyét maga mögött hagyva, maga is tanítvánnyá váljon (ahogyan azt tanítja minden keleti bölcselet is). Más kérdés, hogy a tudás önmagában sem feltétlenül mindenható… Vannak (Hörich Lili Nóra és Nagy Zsolt), akik számára a tisztaság és az egészség a legfontosabb, mindent feladnak és mindent elkövetnek ezek érdekében. Steril, biztonságos laboratórium a konyha, melyben gondosan csírátlanított, makrobiotikus ételek készülnek, a szex is szinte virtuális a biztonság miatt. De mi van, ha a legfertőzőbb, leghalálosabb kórokozó mi magunk vagyunk?

Mások (Parti Nóra, Schmied Zoltán és Trill Zsolt) viszont követendő példának veszik azt, amit a kereskedelmi tévék harsány, csiricsáré showműsoraiból rájuk ömlik és követendő életformának tekintik azok megrendezett, manipulált ál-valóságát. Az eredmény fájdalmasan groteszk, torz színjáték – látjuk mindennap a szomszédok között. Megint mások (Kiss Diána Magdolna) egyenesen magát az életet, az élet törvényszerűségeit és a szerelmet próbálják visszafelé forgatni, meg nem történtté tenni, amihez természetesen van segítség is (Hegedűs D. Géza), amely kedvessé rögzült, gépies mosollyal és számító előzékenységgel áll rendelkezésünkre: nem baj, ha nincs nálunk készpénz, a bakkártya is jó. Ha az összeg helyes, PIN kódot kérek, majd a zöld gombot tessék megnyomni.

Egyedül, pőrén és kitárulkozva állunk a zajos, bratyizós, mutyizós, de érdektelen és unalmas társadalomban, egyedül vagyunk félelmeinkkel és a rettegéssel gyerekszobánkban, miközben se anyu (Tenki Réka), se apu (Menszátor-Héresz Attila) nem figyel ránk és nem véd meg azoktól. Végül a saját félelmeinkben találjuk meg egyetlen barátunk, és talán találkozunk valakivel, aki pont olyan meztelen és kívülálló, mint amilyenek mi magunk is vagyunk, és akkor talán ketten leszünk egyedül…

Pálfi tehát a mai, mindennapi életből villant fel egy-egy jellemző momentumot, ember- és viselkedéstípust, hogy azokat alaposan elrajzolva, kiszínezve és eltúlozva karikírozza ki egy morbid, de metszően igazságos, pontosan találó világképben, melyet egy allegorikus, mégis cáfolhatatlanul reális életkép fűz egybe egy kötetté. Az egy dolog, hogy a Szabadesés Pálfi legjobb filmje, de egyenesen az utóbbi évtized(ek) legfontosabb magyar filmje is, bornírt, vad humorával, olykor megbotránkoztató, vagy máskor mulatságos jeleneteivel, de legfőképpen kíméletlen lényeglátásával és igazmondásával. Röhögünk rajta (végül is, saját magunkon), miközben kényelmetlenül fészkelődünk (hiszen saját magunkon röhögünk), sírás fojtogat, de majdnem felüvöltünk felháborodásunkban. Gyönyörű, velőbe hatoló képek (Pohárnok Gergely ezúttal nem félt a mélységektől) és remek színészi teljesítmények egy dinamikus zenei környezetben (Amon Tobin) és egy -a rendelkezésre álló rövid idő ellenére mégis alaposan végiggondolt- rendezésben és egy rendkívül erős, súlyos, nehéz mondanivalóval. 10/10

(Hangulatában, világlátásában pontosan passzol a filmhez Tóth Luca szintén díjnyertes animációja, a “The Age of Curious“, amit a Szabadesés előtt vetítenek a mozik.)

Hat éven aluliaknak nem ajánlja a forgalmazó (MTVA) T.S. Spivet különös utazását, én azonban azt mondom, 9-12 év körülieknek való igazán, valamint azon felnőtteknek, akikben még él valami a gyerekkorból a szimpla nosztalgián túl. Nem mintha tele lenne a film horrorisztikus szörnyűségekkel, igazából alig ijesztget jobban, mint Bogyó és Babóca bármelyik története. Azonban a címszereplő fiatalember gondolatmenetének, érdeklődési körének követéséhez már kell némi tudományos ismeret, illetve érdeklődés, ami nélkül úgy járnak majd az e filmhez éretlenek, mint az a néhány túl kiskorú, aki velem együtt nézte síri csendben, csak a legbanálisabb jeleneteknél kiáltottak fel (pl. amikor a kutya bánatában megrágta a bádogvödröt, akkor megkérdezték, hogy: Miért eszi?). Körülbelül ilyenkor áll fel a hirtelen haragú szülő és rohan ki a teremből, pedig még nézte volna a mesefilmet… Mindemellett, a Reif Larsen hasonló című, nagysikerű regényéből készült történet olyan ifjúsági irodalomban ritkán érintett témákat is boncolgat, mint a halál és a születés.

Tecumseh Sparrow Spivet (mert ez a teljes neve) a világ végén lakik egy montanai farmon. Apja a kemény vadnyugati hősök mítoszában él, és ezt a keménységet várja el fiaitól, Laytontól és T.S.-től is, ám ezt az utat csak az előbbi követi, T.S. kis szobatudós lett: elméleteket gyárt, kukoricaszemeket számlál kétismeretlenes differenciálegyenletek segítségével, valamint koordináta-rendszerben rajzolja meg egy családi ebéd alatti beszélgetés irányvonalait. Ezt a képességét valószínűleg édesanyjától örökölte, aki mindenáron egy új rovarfajt szeretne felfedezni Montana kies kukoricaföldjein. A családhoz tartozik még egy Gracie nevű bakfis, aki színésznő és szépségkirálynő akar lenni, és T.S. nővére. Egy nap egy szörnyű balesetnek köszönhetően Layton meghal, ráadásul T.S. szeme láttára. A tragédia természetesen rányomja bélyegét a család további életére, bár T.S.-t soha nem teszik felelőssé a balesetet illetően. A kisfiú egy nap, mintegy véletlenül, felfedezi a perpetuum mobile-t, egy olyan mágneses elven működő gépet, mely ahelyett, hogy munkájához energiát használna fel, energiát termel. Mikor a híres washingtoni Smithsonian Intézet értesíti, hogy találmányáért T.S. elnyerte a neves Baird-díjat, a kisfiú elhatározza, hogy személyesen veszi azt át, ezért útra kell a fővárosba. Ott azonban egy középkorú, tekintélyes férfit várnak, nem egy tízéves, bár mégoly értelmes kissrácot.

Ez az utazás szerepel a film címében, melynek kalandos viszontagságai alatt T.S. bebizonyítja azt is, hogy nemcsak az esze van a helyén, hanem a szíve is. A film vége happy, apa is megenyhül, s közben a néző igen jól szórakozik, mert ez a T.S. tényleg egy csudapók. Én azt mondom, hogy Asperger-szindrómás (vagy az autizmus valamilyen más, enyhébb fokú válfajában szenved), még éppen elviselhetően kényszeres típus, aki az egész őt körülvevő világát, benne saját magát, családtagjait, az érzelmeit és vágyait is precíz rendszerekbe foglalja, közöttük összefüggéseket, viszonyrendszereket állít fel. Viszont hiányzik belőle sok olyan dolog, ami viszont a többi tízéves fiút jellemzi: nem lövöldöz szívesen konzervdobozokra, nem huzigálja a lányok haját, nem tesz sohasem rossz fát a tűzre, de apja sem bízza meg sohasem olyan komoly dologgal, hogy teszem azt, terelje be a kecskéket. T.S.-nek azonban erre is van elgondolása, amit aztán -kisebb buktatók leküzdésével- véghez is visz.

A filmet Jean-Pierre Jeunet rendezte, akiben minden bizonnyal van valami abból, ami T.S.-t is működteti. Kiváló érzéke van ahhoz, hogy apró, olykor látszólag teljesen lényegtelen részleteken keresztül mutassa meg a teljes világot, illetve annak egy filmnyi szeletét. Filmjei – ez is- talán ezért olyan egyediek, megkapóak és varázsosak, mert minden képkocka mélyén ott bujkál valami a gyermeki játékosságból, abból a görcsmentesen őszinte, tiszta szemléletből, ahogyan egy éleseszű és élesszemű gyerek látja a világot, annak színét és fonákját egyszerre. Ezzel együtt alázatos is, most talán még inkább, mint általában, hiszen szárnyaló fantáziáját teljesen alárendelte Larsen történetének, annak csupán illusztrálására használta, soha nem vált öncélúvá. Nagyszerű találat T.S. karakterére Kyle Catlett, aki minden túljátszás nélkül hozza szerepét, mint ahogy Helena Bonham Carter is -a szokásosnál kevesebb szemforgatással- a bogaras anyukát.

Ahogy elnéztem a kiskorú nézőközönséget, gond nélkül birkóztak meg a film keményebb tartalmaival is. Egyből “levették”, hogy testvére halálában T.S.-nek is volt némi szerepe, sőt, magát a halált is felfogták – de hisz’ nem hülyék ők, csak gyerekek, ahogyan ez a filmben is elhangzik egyhelyütt. Aggódni legfeljebb  azoknak a szülőknek kell, akik valamilyen érthetetlen okból olyan hazugságokkal traktálják a gyereket, hogy a gyereket a gólya hozza (naná, hogy az apa spermái behatolnak anyu petesejtjébe), hogy a nagyi hosszú külföldi útra utazott (naná, hogy meghalt), és hogy a tanárnak mindig igaza van (naná, hogy sokszor ez sincs így, ugyebár); na, ők szembenézhetnek e film után néhány kellemetlen kérdéssel odalentről (már ha gyermekük nincs már olyan mértékben lenyomva, hogy a szerencsétlen fel sem meri tenni ezeket a kérdéseket…). Asanisimasa: 8/10

Nem leszek népszerű azzal, amikor azt mondom, hogy Zomborácz Virág első játékfilmje, az Utóélet egyáltalában nem emelkedik ki olyan magasra a 2000 utáni magyar film masszájából, mint azt a néhol hisztérikusan hozsannázó sajtó sejteti. Egy tehetséges alkotó pontosan annyira ügyes, szép reményekre okot adó rendezői debütálása, mint amilyenek a ma már bőven középkorúnak tekinthető Török Feri, Kocsis Ági, Mundruczó Kornél, Dyga Zsombor, Miklauzic Bence vagy Pálfi György, a náluk picivel fiatalabb Gigor Attila, Mátyássy Áron bemutatkozó filmjei voltak. Jön egy új generáció, ez tök jó, mint ahogy az is örvendetes, hogy most újra van alkalmuk és lehetőségük filmet készíteni (a jelen körülményeket vállalni tudó) magyar filmeseknek – még akkor is, ha ez az inkább fingós-böfögős vígjátékokat, rózsaszínű, romantikus lónyálakat és csilivili látványmozikat néző közönséget jobbára hidegen hagyja. (Csak példaként mondom, hogy míg a maga nemében -meglepetésre- szerintem szintén vállalható Coming Out több mint 22 ezer nézőt érdekelt az első héten, addig a nemzetközi sikerrel, valamint példátlannak tűnő sajtómarketinggel megtámogatott, összehasonlíthatatlanul szellemesebb, komplexebb és egyedibb Utóélet csupán 6434-et, Tarr Béla végletekig kifinomult esztétikát képviselő, ám viselhetetlen súlyú hattyúdalának, A torinói lónak kiábrándító 963 nézőjéről nem is szólva…) A közönséget persze, nem lehet lecserélni, mint ahogy a parlamenti választások alkalmával a népet se, nem lehet őket korbáccsal moziba hajtani, így csak az a néhány ezer élesszemű, felelősen gondolkodni, a látottakat értelmezni, társadalmi, politikai vagy kulturális kontextusba helyezni képes művelt magyar tudja csak, mi értelme annak, hogy egyáltalán létezik még a magyar film, és hogy készülnek ilyen magyar filmek is, mint ez az Utóélet, példának okáért.

Mondják, régen röhögtek annyit magyar filmen, mint ezen, ami egyrészt a feledékenység jele, másrészt viszont azért pontosan jelzi Zomborácz Virág sajátos látásmódját, ha tudjuk a film tulajdonképpen arról szól, hogy egy autoriter, zsarnok apja által egész életében lenyomott neurotikus fiúból hogyan válik ép és egészséges férfivé. Mózest, a filmbeli fiút (Kristóf Márton) időközben elhalálozott apja szelleme úgy vezeti végig útján, mint ama bizonyos Hamlet nevű dán királyfit az ő apja szelleme, csak éppen ellentétes irányba. Az apa (Gálffi László) evangélikus lelkész egy távoli baranyai faluban, aki erős kézzel, hite megingathatatlan konzervativizmusával vezeti gyülekezetét, benne családját, fogadott lányát és fiát, akit szintén lelkészi pályára szán – ám Mózes éppen a diplomaosztó ünnepségen összeomlik, minden következtében pszichiátriára kerül. A történet ott kezdődik, hogy Mózes kijön a kórházból, és minden folytatódik ott, ahol előtte abbamaradt – azonban az apa egy tragikus hirtelenséggel beütött szívroham következtében meghal. A Jóisten azonban igazságot szolgáltat, és nem engedi a lelkészt addig a mennyországba, míg az jóvá nem teszi földi életében tett hibáit és fiát erőben, egészségben hagyja a helyére lépni.

Ez az isteni jóvátétel a filmben úgy jelenik meg, hogy az apa szelleme szegény Mózest kísérti, a cikis helyzetekben -melyek akadna bőven- tanácsokkal látja el, és a tőle telhető mértékben védi is a gonosz külvilág veszélyeitől, ami persze Zomborácz Virág sajátos humorával elmesélve tobzódik a furcsa, groteszk, olykor kifejezetten bizarr, morbid poénokban kicsúcsosodó szituációkban. Mózest azonban kemény fából faragták (mint az apját), és kitartóan halad az útján, melyet egy drogos múlttal rendelkező parókiai asszisztens (a hitelesen játszó Petrik Andrea), egy vérengző pitbull, lakodalmas rockra száguldozó, morcos, ám szótlan polgárőrök, gyanúsan világi esperes (a képlékeny, nyúlós és ragadós Gyabronka József), okkult mágiában, autószerelésben és természetgyógyászatban egyaránt jártas helyi szaki (a furfangosan hétköznapi, delejes erejű Anger Zsolt), valamint a család, a minden porcikájában élveteg nagynéni (a nagy ívekkel elrajzolt Csákányi Eszter), a mélyen, igaz módon hívő, mosolytalan szeretettel teli anya (? Kinczli Krisztina), a roma származása miatt társai által rendszeresen megalázott Ramóna, a fogadott lány (Hang Lili Rozina), valamint az a lány a táncházból.

A filmet Pohárnok Gergely fényképezte, aki nagyszerűen -kissé skandináv módra- komponál, de már több film óta úgy tűnik nekem, hogy mintha félne a mélységélességtől… Találó, de anakronizmusa miatt kellően zavarba is hozó -tehát izgalmas- a film kísérőzenéje. Virág üdén, fiatalos ritmusban mesél, néha ugyan mintha túl gyorsan átsiklana fontos részleteken, de alapvetően a sztori a maga sajátos vonásaival, fura humorával együtt egy teljes egész, pont annyira banális és közhelyszerű, mint amennyire örökérvényű és klasszikus mondanivalóval (melybe semmi szín alatt nem köthet bele a pénzt büdzsét biztosító felsőbb hatalom). A Mózest alakító Kristóf Márton szerintem lelki, pszichológiai értelemben pontosan hozza a karaktert, tetszik, hogy nem tűnik iskolázott színésznek, mint ahogy nem is az (jelenleg elsősorban zenével és intermediális képzőművészettel foglalkozik). Gálffi viszont pontos, mint egy szabályos gömb, az összes létező sarkaival. Súlya, kisugárzása van jelenlétének. Erős, karcos Petrik Andrea is, Anger pedig életveszélyes(en jó), főleg, amikor kombinált fogóval fogja tusolás közben a zuhanyrózsát, amely egyszerre ráz és ömlik belőle a víz. Gyabronka is játszi könnyedséggel hozza a tőle elvárt súlyosan undorító figurát, Csákányi viszont már nekem picit sok volt. Kiemelném még a történet helyszínéül szolgáló különös tájat, falut, lakásbelsőket, művelődési házat és a többi no-budget látványelemet, amiért méltán dicsérik külföldön is Takács Lilla látványtervezőt. Gratulálok a filmhez, jó volt. Asanisimasa: 8/10

Érdekes, sőt, kifejezetten izgalmas kötéltáncot jár az ausztrál film egyik legújabb üdvöskéje, a John Doe: Az önbíráskodó, ugyanis innen nézve olyan manipulatív, mint az összes szélbalos és -jobbos, valamint közepes hírportál, plusz az összes kereskedelmi televízió valaha bemutatott összes “reality”-showja, onnan nézve viszont merész kanyarokkal vezeti végig a nézőt az etika és erkölcs kanyargós ösvényein a meghozandó válaszig, melyet ugyan nem rág bele a szájába, de azért sugallja azt. Adott egy pasas, aki sorozatgyilkos. Sorozatban öl olyan bűnözőket, akik az ausztrál, de igazából tök mindegy, melyik) igazságszolgáltatás bürokráciájának hiányosságait kihasználva megússzák a jogos(nak tűnő) büntetésüket, melyet amúgy különösen erőszakos bűncselekmények elkövetéséért (szexuális erőszak, pedofília, stb.) kellett volna megkapniuk. Egy amolyan Dexter-fazonról van szó (emlékeztet is az ismert sorozat-karakterre a John Doe-t alakító Jamie Bamber fizimiskája). A rendőrség látványosan vonakodik, teszetoszáskodik elfogása érdekében – naná, hiszen végül is John az ő dolgukat végzi el. Sokan rajonganak személyiségéért, tetteiért, szinte Megváltónak hiszik, aki megszabadítja a világot az emberben élő Gonosz bűneiétől. Mások viszont elítélik az önbíráskodást, hiszen azzal alapvető demokratikus normákat szeg meg, a keresztényi “ki kardot fog, kard által vész”, valamint a “csakis Isten ítélhet” elven felül.

Kelly Dollen rendezőt szemmel láthatóan (hiszen a címben is jelzi) az önbíráskodás igen komoly, igen aktuális és igen nagy tömegekben indulatokat kiváltó, etikai jellegű problematikája izgatja, hiszen készíthetett volna John Doe-ról egy olyan feelinges portréfilmet is, mint amilyet Bronsonról forgatott a dán Nicolas Winding Refn, lehetett volna Doe történetéből egy szimpla, vérzivataros, békategóriás gore, vagy akár egy neszezős, nyikorgós, csepegős thriller – lett azonban belőle egy fikciós elemekkel átszőtt ál-dokumentumfilm, melyben különféle műfaji szabályszerűségek nyűgje nélkül, ám tűpontos dramaturgiával tudja bejárni ezt a John Doe személyisége és tettei körül kialakult etikai labirintust. Ehhez persze, az is kell, hogy Dollen behatóan ismerje a bulvármédia hatásmechanizmusait, a nyugati típusú oknyomozó riporterek munkamódszereit és egyáltalán, igen bátornak kell lennie.

De nincs hiba, mert Dollen bátran provokálja a nézőt, mondhatni, az orránál fogva vezeti a nézőt, vért mutat neki, felháborítja, cukkolja, aztán még meg is magyarázza neki, hogy milyen jól látja a dolgokat… és a végén egyetlen határozott rántással kihúzza alóla az egész nyüves, testnedvektől és vértől tocsogó szőnyeget, amire addig szép alapos munkával felültette. Feltéve, ha mentünk vele és nem szakadtunk ki a “rendezői felügyelet” alól, mert akkor elvesztettük a fonalat és már mi is ott bégetünk valamelyik tömegben, tapsra, megmondókra, önjelölt Messiásokra és önbíráskodókra várva, ahelyett, hogy saját magunkban tennénk végre rendet… Ez az erős, hatásos, gondolatébresztő film segítséget ad ehhez. Asanisimasa: 8/10