asanisimasa

Richard Holbrooke amerikai diplomata emlékének ajánlja Volker Schlöndorff eddigi utolsó filmjét, aki érzékeny diplomáciai tevékenységével véget tudott vetni egy reménytelenül elhúzódni látszó háborúnak. Hasonló teljesítményt mutatott be 1944. augusztus 24.-e éjszakáján egy bizonyos Raoul Nordling nevű svéd diplomata, aki ha háborút nem is, de Párizs teljes megsemmisítését meg tudta akadályozni, de nem fegyverrel, hanem szavakkal, virtuóz módon alkalmazott érveléssel és szelíd érzelmi manipulációval. Ehhez persze, kellett egy fogadóképes fél is, hiszen egy hithű SS-tiszttel valószínűleg nem ment volna semmire, azonban a francia fővárost parancsnokló von Choltitz tábornok még a régi iskolát képviselő főtiszt volt, akiben a kizárólagos katonai lojalitás még nem írta teljesen felül az emberi tisztességet.

Az utolsó éjszaka Párizsban sztorija röviden (és hosszabban is) annyi, hogy von Choltitz parancsba kapta Berlinből, hogy a háború végnapjaiban, Hitler egyik, a vereség biztos tudatában hozott hisztérikus döntéseinek egyikeként, tegye a földdel egyenlővé az európai kultúra egyik legszebb ékkövét. A sokat megélt, sok parancsot végrehajtott, beteg és agg tábornok végre is hajtaná a parancsot, amikor szállodai lakosztályában, egy addig ismeretlen titkos lépcsőt használva meglepi őt régi, jó ismerőse, a svéd Nordling, aki hosszas rábeszéléssel a parancs (amúgy egy német katona számára elképzelhetetlen) megtagadására, azonban erkölcsileg a józan belátásra és a megadásra sarkallja a tábornokot.

A film formátumát tekintve inkább tévéfilm, hiszen 95%-ban von Choltitz lakosztályában játszódik, nagyrészt a két fő figura jelenlétében. Ez a térben behatárolt, színdarabszerű fojtottság (a forgatókönyv Cyril Gely színdarabjából készült) igazi jutalomjáték lehetőségét biztosítja az őket alakító két nagyszerű színésznek (von Choltitz-ként Niels Arestrup, míg Nordlingként André Dussollier “lubickol”), másrészt viszont nem igazán kedvez a moziba csak a látványosságért, izgalmakért, akciókért beülő kedves nézőknek. Persze, a gondolkodás úgyis luxus ma Magyarországon, így ez az amúgy remek kis film is megmarad a még üzemelő artmozik repertoárján, és akik olvasatlanul/látatlanul nem legyintenek unottan a második világháborús témára, azok igen érdekes, de főleg tanulságos szellemi párviadalt élvezhetnek végig. A nyugodt, ám egy igazi üzletemberhez méltóan fifikás és rafinált svéd bravúrosan vezeti rá az ízig-vérig keményvonalas, természetes, illetve fatális gyengeségeit azonban vaskos cinizmus mögé rejtő német tábornokot az egyedüli helyes útra, melyen ráadásul mindkettejüknek van helye. Schlöndorff azonban filmes, és nagyon jól tudja, hogy ma már még e legintellektuálisabb néző is elpilled két hetven körüli férfi mégoly szellemes szellemi párbaján, ezért időről időre beront a szobába egy-egy igen izgatott Wehrmacht-katona, néha láthatjuk párhuzamosan a Párizs elpusztításának előkészületeit is, dörren azért néhány lövés is, hiszen csak háború van és ekkor már a francia ellenállás is bátorságra kapott, valamint archív képeken megjönnek a végén a szövetségesek is. Ezek a szolid akciójelenetek azonban csak tagolják a két öreg asszóját, ami a film masszív fősodra. Elegáns, bár kissé régimódias rendezés, néhány kacsintás Párizsra, valamint Casablancára, s a végén még egy mosoly is minden idők legnagyobb francia férfiszínészére, Jean Gabinre, André Dussolliertől, a hálás tanítványtól. Asanisimasa: 7/10

Mondanám, hogy igazán ma lehet tanulságos James Gray romantikus drámája, mely az első világháború utáni újabb nagy Amerikába történő bevándorlási hullám egyik szomorkás történetét meséli el, de nem mondom, mert semmi olyan tanulság nincs benne, amit ma az a hanyatló nyugatra túlélési szándékkal özönlő milliónyi magyar ne tanulna meg már első napokban, és ami amúgy sem ismernénk százezer korábbi filmes, irodalmi példákból, vagy akár az Ámerikába szakadt nagybácsik elmeséléséből. Az emigráció nem fenékig tejfel, a kezdet kezdetén pedig semmiképpen (kivéve, ha nem arannyal telt bőröndökkel emigrálunk, mert akkor azért más a helyzet – de ez amúgy sem igaz, csak nagyon kevesekre). Ehhez a képhez tehát az Idegen földön semmit nem tud hozzátenni.

Két lengyel nővér érkezik 1921-ben New Yorkba, hogy ott kezdjenek új életet. A szigorú bevándorlási tisztviselő azonban egy a hajóúton történt homályos, ám erkölcstelen esetre utalva Ewa-t (Marion Cotillard) visszatoloncolná Európába, míg a másik nővért tüdővész gyanújával azonnal karanténba zárják. Egy rossz arcú civil (Joaquin Phoenix) azonban elintézi, hogy Ewa mégis felszállhasson a megváltást jelentő manhattani kompra, amiért azonban komoly árat kell fizetnie a lánynak. Bruno, a megmentő valójában egy strici, aki lányokat futtat egy varietészínház díszletei mögött. Ewa azonban -némi húzódozás után- vállalná a megaláztatások özönét, abban a hitben, hogy az így keresett pénzzel és Bruno kapcsolataival sikerül beteg nővérét is amerikai földre csempészni. A kurvák élete azonban keménynek bizonyul Ewanak és amerikai rokonoknál keres menedéket…

Mivel a film hivatalosan (még) nem látható Magyarországon, a történet további fordulatainak taglalásával nem foglalkoznék; legyen elég annyi, hogy feltűnik még Jeremy Renner is, aki bűvész, valamint a lengyel sem bizonyul itt összetartóbbnak az átlagos magyar emigránsnál. A lényeg, hogy fordulatok vannak, azonban ezek a fordulatok semmiképpen nem olyan drámaiak, hogy a film igazán nagyot üssön. Közhelyek közti biztos mederben, nagyrészt modoros suttogásban csordogál a film a semmiképpen nem meglepetésszerű végkifejlet felé. Sablonos karaktereket kell játszaniuk az amúgy általam kifejezetten kedvelt színészeknek, melyek közül Ewa-val sajnos Cotillard látványosan nem tud mit kezdeni, bár lengyelül tényleg szépen megtanulta azt a jónéhány mondatot. Phoenix legalább markánsan hozza Bicska Maxit, Renner pedig Houdinit. Egyedül az operatőr Darius Khondji tudja, mit akar: egy sárgásbarnában úszó, húszas évek New Yorkjának világát egzakt módon megidéző, archaikus hatású, látványos leporellót. A film többi részét viszont -igen nagy sajnálattal- gyorsan el fogom felejteni. (Emlegetik Charlie Chaplin hasonló című filmjét előzményként, Puccini Triptichonját, az olasz neorealista Rossellinit, kvázi ihletként…. Nos, ez esetben az alma igen messze gurulhatott a fájától, legalábbis én egyik klasszikus szellemének jelenlétét sem éreztem közben, csak enyhe unalmat, semmi mást.) Asanisimasa: 6/10

Fogalmam sincs, mi vitte rá Darren Aronofskyt ennek a filmnek elkészítésére, merthogy eddigi életművéből patás lólábként lóg ki. Talán A forrás lehet a forrás? No, de azt se szeretem… Émelyítő, giccses new age ömlengés, viszont abban van ennyi transzcendencia, meg filozofálgatás, élet, halál, Isten. Vagy A pankrátor, mely -már egy lényegesen, nagyságrendekkel jobb filmben- a Küzdő Emberről festett, magasztos freskó? Fene tudja. Még az is lehet, hogy simán csak fel akarja venni a versenyt Spielberg mesterrel gyermekeit elkápráztatni szándékozó mesemondásban…

Annyi biztos azonban, hogy ez a Noé minden idők eddigi legemberközelibb bibliai témát feldolgozó, képes-mesekönyv-filmje a megszámlálhatatlan bugyirózsaszínben és hupikékben fürdő, zabolázatlanul idealisztikus giccs közül. Pedig Noé története tipikusan olyan, amit akár jól, ütősen és aktuálisan is meg lehetne csinálni. A Jó és a Rossz harcát követően a Teremtő megharagszik az emberekre és el akarja pusztítani saját képmására alkotott teremtményeit. Egynek közülük azonban álmot küld, melyben javasol egy kiutat, egy túlélési módot, de azért nagyon meg kell küzdeni… Mondtam már neked egy csomószor, ember, küzdj és bízva bízzál. Ikszedik szín. Látom benne az utópiát, negatív és pozitív értelemben egyaránt. Látom benne a zöld propagandát, de látom benne az egzisztencialista drámát is…

Aronofsky filmjének erénye ez, hogy a bibliai alakokat konfliktusaiban, küzdelmükben közel tudja hozni a mai nézőkhöz. Ahogyan tesz, az már Hollywood vérprofi receptkönyve szerint zajlik, bár kell merészség a bibliai témák fantasy stílben való elmeséléséhez. Ez azonban még az Ószövetség, tehát nincs nagy kockázat. Tagadhatatlan, van néhány erősen látomásos kép a filmben, de alapvetően azért ez a film olyan, mint bármelyik más fantasy a műfajból. “Nőnek a gyerekek, kérdéseik vannak, de most rendes brooklyniként írassam őket be a jesivába? Inkább elmesélem nekik filmben az én kedvenc történetemet, úgy, hogy azért őket is lekösse, kicsit Gyűrűk urás modorban. – morfondírozhatott Darren.” Vagy sem.

Russell Crowe mindenesetre jó választás volt, hirtelen most nem is tudnék elképzelni mást Noé szerepére, aki a kellő súllyal meg tudná jeleníteni őt. Nini, a kis Hermione milyen jó színésznő lett (Emma Watson – Ila). Ha Anthony Hopkins játszik egy bibliai témájú filmben, akkor minimum Istennek (akinek ebben a környezetben nem illik kimondani a nevét) kell lennie, ha nem, akkor Mózes. Vagy a bogyós Matuzsálem, az öreg trükkös. Stb. Működnek is ezek a jelenetek, amikor feszülnek az emberi viszonyok, érthető a konfliktus, értjük a Bibliát. A látvány ehhez már szinte felesleges – persze a népnek meg az kell. Asanisimasa: 5/10

A görög-francia Costa-Gavras pici egészséges szerénytelenséggel egyenesen Marx tagadhatatlanul nagyhatású művéről, A tőkéről nevezte el legújabb filmjét, a globális pénzvilág erkölcstelen machinációit leleplezni szándékozó Le capitalt, ami a magyar “keresztségben” már Bennfentes játékra finomodott. Ezúttal nagy csalás nincs a címferdítésben, hiszen a film sztorija valóban egy igen nagy volumenű banki csalást mesél el, mely egy -fiktív- francia nagybank fiatalon megválasztott, energikus és kíméletlen elnöke, valamint a bank fő részvényesei között zajlott le. Costa-Gavras pedig eme bűnös ügylet kapcsán kívánta saját, átfogó véleményét kifejezni az egész világgazdaságról, amiről Marx hatalmas műve is értekezik; de valljuk meg, ebben azért Marx messzebbre, mélyebbre és magasabbra jutott, míg a baloldali radikális elkötelezettségéről mindig is ismert emigráns rendező megmaradt az utcai tüntetések, jobb esetben közepes publicisztikák lózungjainak a szintjén.

Viszont dicséretére legyen mondva, hogy a dialektika mindvégig vaskosan megmarad a filmben, amolyan filozófiai vezérfonalként. Maga a “főhős” alakja is szimbolikus. Marc Tourneuil (Gad Elmaleh) lelkében pontosan tudja, hogy amit és ahogy tesz, az erkölcsei, de a bank etikai kódexe szerint is bűn, ennek ellenére megteszi, mert tudja, hogy hiába választaná a jobb, “Robin Hood-i” utat, magát a rendszert, az óriási, gigászi játékot megváltoztatni úgysem tudná. Felesége és családja hithű marxista, ráadásul az ortodox vonulatból, Costa-Gavras azonban őket is gúnyosan jellemzi: bár látványosan nem értenek egyet azzal, amit Marc végez, a bankelnöki (évi 1.8 millió eurós) fizetés kényelmes előnyeit azért gond nélkül élvezik.

Sok pénz az évi 1.8 millió euró, de Costa-Gavras ezt is relativizálja azzal, amikor rögtön azt is megemlítteti egy párbeszédben, hogy ennél lényegesen többet keres egy élvonalbeli focista. A néző kapkodja a fejét, repkednek a jutalékok, számlaegyenlegek, tízezer eurós hotelszámlák (hogy milyen kis pöcsök ezek a mi politikusaink is…), árfolyamkockázatok és az összes pénzügyi téboly, amitől az átlagembernek két pillanat után zsong a feje (ha nincs érintve a témában). Már majdnem rábólint, hogy na, igen! Ezek a ronda cúnya bankok, csak elveszik a pénzt a szegényektől és odaadják a gazdagoknak! Ni! Costa-Gavras kimondta! Csakhogy, legalábbis ha nem vagyunk sültbolond agyatlan pogácsák, látnunk kell azt is, hogy a dolog nem megy másként, csak ilyen gonosz, igazságtalan, erkölcstelen módon. A világ nem mozog gazdaság nélkül, a bankok nélkül pillanatok alatt ezer évvel ezelőtti társadalmi viszonyok között találhatjuk magunkat. Semmi nem történhet a világon bankok nélkül, lehet hőzöngeni, utcára vonulni és dobálózni – semmi nem fog történni. Bankok nélkül még azok az üvegek sem kerülhetnek az önjelölt igazság bajnokainak kezébe, amik most Molotov-koktélként repülnek az éppen kipécézett bankfiúk üvegportálja felé. Bankok nélkül nem készülhet olyan film sem, amely leleplezi a pénzvilág és a bankok sötét üzelmeit, bankok nélkül még Costa-Gavras sem tud filmet csinálni. És ez így van jól – de ezt tudja Costa-Gavras is. Marx pedig már régen tudta… Sőt. Asanisimasa: 6/10