asanisimasa

A szokásosnak mondható technológiai képtelenségektől (itt pl. chip nélküli számítógép) és a műfaj sajátosságaiból adódó fantasztikus effektektől eltekintve, ahhoz képest, hogy a szokatlan végkifejlet ellenére végül is tipikus hollywoodi dramaturgiával dolgozik a Transzcendens, egész okosan nyúl a mesterséges intelligencia etikai és filozófiai értelemben rendkívül összetett problematikájához. A Jack Paglen által kiötlött (és sokáig ide-odatologatott), a debütáló Wally Pfister által rendezett történet számomra legizgalmasabb vonulata az, ahogyan finom párhuzamot von a virtuális világban való létezés és az istenhívő vallások által által megfogalmazott és a követőik tudatát meghatározó Isten-hit közös tudattalanja között – erre a párhuzamra utal nyilván a film címe is.

A Johnny Depp által alakított tudós a mesterséges intelligenciával kísérletezik és már odáig eljutott, hogy egy majom tudatát képes volt feltölteni egy számítógép virtuális terébe. Ezzel párhuzamosan, egy hacker-közösség éppen azért küzd, hogy radikálisan csökkentse az ember technológiáktól való függését. A tudós és a hekkerek közti konfrontáció nem késik, a tudós egy ellene végrehajtott merénylet következtében halálos lövést kap, de arra még van ereje, hogy felesége és legfőbb segítőtársa segítségével saját tudatát is feltöltse az internetre, hogy a Földet behálózó virtuális háló végtelen lehetőségeit kihasználva végrehajthassa “világjobbító” programját.

A történet elmúlás felett mélázó szerelmi szálán, és a kissé közhelyes világmegmentő vonulatán felül szépen fogalmazza meg azt az “ideális állapotot”, amikor egy hatalmas, mindenen átívelő és mindent összekötő közös -teremtő- akarat tesz mindent jobbá. Minden jelenlegi rossz okozója az ember által fejlesztett technológia, a globális felmelegedés, a környezetszennyezés, melyet most ismét az ember által alkotott, végletes racionalizmussal működő technológia, a mesterséges intelligencia fogja majd rendbe hozni. Ezzel szemben áll az itt neo-ludditáknak nevezett hackerek csoportja, akik az ember alkotta technológia teljes elpusztításában látják a dolgok megoldását, csak így látják biztosítva az ember gyarló, de mégis szabad akaratából való, érzelmek irányította szabad életét. Paglen a konfliktus feloldását furcsa, mainstream Hollywoodban szokatlan csavarral, egy jéghideg logika alapján kiszámított, de mégis mélyen emberi érzelmekből kiinduló, önfeláldozó gesztussal intézi el – a végső képekben egy békés, idilli világot látunk villanyáram, internet és az összes jelenleg kezünkhöz, fülünkhöz és szemünkhöz nőtt kütyü nélkül. Gyerekek labdáznak az utcán, emberek sétálnak ráérősen, a nap langymelegen süt, a folyók vize iható, a levegő friss és illatos. Csak a figyelmes néző veszi észre a háttérben diszkréten meghúzódó gépfegyveres katonát, mert rendnek nyilván lennie kell ezután is…

Érdekes az, ahogyan a testileg már halott tudós tudata, szétáradva az interneten, belefészkeli magát a felhasználók tucatjai (százai, ezrei, milliárdjai) agyába, e történetben ugyanúgy néz ki, és úgy is funkcionál, mint ahogyan bármelyik, teremtést és végül is a legfőbb felelősséget egy (több) istenre ruházva, végigterjed hívek tömegein (kivétel ez alól talán csak a buddhizmus, a sintoizmus és azok a vallások, melyek a dolgok rendes menetét e tekintetben másképpen látják). A hívekből pedig így önálló értékítélettől és a szabad akaratból fakadó választástól megfosztott zombik lesznek, akik meg vannak arról győződve, hogy boldogok. Még az is lehet, hogy ők így érzik… Az ember azonban pontosan attól ember, hogy ezt a felelősséget magára vállalja, akkor is, ha történetesen hibás döntést hoz. Ezt modellezi szépen ez a film, bár ennél nem megy e témában ennél mélyebbre, de ez is nem is dolga. A közönség azonban, úgy tűnik, még ennyire sem hajlandó e film nézése közben, és leragad az olcsó látványelemeknél és sci-fikliséknél… Asanisimasa: 7/10

Nem mondható túlságosan bőbeszédű filmesnek a lengyel születésű, de filmográfiáiban britnek tartott Pawel Pawlikowski, aki -kis túlzással- minden szökőévben egyszer jelentkezik új alkotással, melyek közül egy sem haladja meg az általában mozifilmtől minimálisan elvárt 90 percet. Legújabb, tavaly készült filmje ráadásul hangsúlyozottan épít a manapság már szintén szokatlannak számító, archaikus fekete-fehérben komponált, míves, hangsúlyos transzcendenciát sugalló képekre, és a dialógkönyv sem lehet több 20 oldalnál… Ennek ellenére, az Ida elnyert eddig egy raklapnyi fesztiváldíjat, Oscarra is jelölve volt, a New York Times nem éppen tekintélytelen kritikusa pedig egyenesen az utóbbi évek legjobb európai filmjeként emlegette a zsidó származású lengyel apáca út- és identitáskeresésének, egyfajta hitpróbájának történetét.

Anna nővér (Agata Trzebuchowska) Ida Lebensteinnek született egy derék, dolgos lublini zsidó családban. A második világháború zsidóüldözéseinek idején egy lengyel paraszt bújtatta a családot, akik közül mindössze végül Ida élte túl a háborút. Ida, vagyis Anna nővér, múltjáról, származásáról mit sem sejtve, felszentelésére készül a kis vidéki zárdában, amikor nagynénje, a lengyel kommunista lengyel igazságszolgáltatás “Véres Wandaként” emlegetett, igen feslett életű, mély depresszióját vad tivornyákban feledni nem tudó ügyésze (Agata Kulesza) kikéreti a lányt a zárdából. Wandának az a szándéka, hogy felnyissa az ártatlan lány szemét saját sorsára és az élet általa hitt igazságaira – Ida mélyen megélt, igaz katolikus hite azonban állja a próbát, és komolyan véve a legszentebb imát, megbocsájt az ellene vétkezőknek, így szabadulva meg minden gonosztól.

Pawlikowski mély alázattal tálalja a történetet, nem rágja szánkba, csupán jelez, megmutat, legfeljebb csak a kulcsmomentumokban terel szelíden. Hagyja a nézőt, hogy a rendkívül esztétikus képekből saját maga állítsa össze a történetet, az érthetetlenségtől rettegő, erőltetett narráció helyett inkább törekszik a minél nagyobb hitelességre. Talán a film “kinézete” is ezért (illetve, ezért is) fekete-fehér, ezért 4:3-as “kocka” a kép mérete, hogy már ebből is azt érezzük, hogy egy hatvanas évek elejéről (ekkor játszódik a történet) származó filmdokumentummal van dolgunk. (Pawlikowski dokumentumfilmesként kezdte pályáját.) A környezet, a tárgyak, a házak, az utak, a ruhák, mind pontosan, korhűen “hatvanas évek”, talán csak Wanda autójának, a Wartburg 311-nek jellegzetes hangját nem sikerült megtalálni. Hibátlan a zeneválasztás is, Mozart “Jupiter” szimfóniája a hit és a dráma, John Coltrane Naimája az érzékiség, míg a korabeli lengyel és olasz twist-slágerek a történet kronologiájának hitelét erősítik.

Az Ida szinte hibátlan reprodukciója egy elfeledett, senki által nem látott Robert Bresson-filmnek. Ugyanaz a mély, tiszta hit vezeti Pawlikowskit, mint a nagy francia mestert, ugyanaz az ég felé emelt tekintet, ugyanaz a szikár aszketizmus, ugyanaz a legmagasabb rendű esztétikum, a tökéletes forma, színültig telve a legmagvasabb tartalommal. Ryszard Lenczewski és Lukasz Zal képei azt a klasszikus kompozíciós elvet követik, mely szerint ha egy képen a horizont a földnek enged nagyobb teret, akkor realista szemlélet dominál, ha az ég, akkor viszont a kép transzcendenciát sugall. Az Ida némely jeleneteiben a szereplők szinte lecsúsznak alul a képről, felettük a végtelen, magasztos mindenség, alul a gyarló bűnösök. Még súlyosabban hat ezáltal a film kulcsjelenete, melyben viszont nincs semmi más, csak a sáros föld… Majdnem hibátlan, tökéletes film ez, mely bár hatásában, eszközeiben kimódoltnak hat, de nemes egyszerűséggel tálalt üzenete, tiszta, egyenes szellemisége elsimít minden apró “egyenetlenséget”. Asanisimasa: 10/10

Én most akkor azt mondom, hogy Dany Boon a franciák Adam Sandlere, és ezzel gyakorlatilag mindent el is mondtam erről a Szuper-Hipochonder című új francia komédiáról. Bizonyos embereknek már csak e név említésére is nyílik a bicska a zsebében és hisztérikusan ízlésrendőrért kiáltanak, néhányan értetlenül bámulnak maguk elé, míg mások rohannak a moziba, hogy végre felszabadultan röhögjenek egy sort… Nem könnyű a komikusok élete.

Egyébként, Sandleren épp az imént röhögtem a legnagyobbat, amikor azt olvastam wikilapján, hogy végzettsége szerint bölcsész. Tény, hogy elsősorban ordenáré, gatyamadzag alatti humorú, kakipuki-filmjeiről ismerjük az amerikai színészt és hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy elvétve azért játszott komolyabb filmekben is, ugyanígy Dany Boont sem érdemes egyből lesöpörni az asztalról. Róla nem tudom, hogy végzett-e bölcsészként, vagy sem, színésznek nem kötelező a humán műveltség tudományos szinten, filmrendezőként is legfeljebb ajánlott, bár az sem biztos (legyen nyitott és érzékeny, de a penészes, poros könyvtár- és múzeumillat ritkán jár jó filmekhez), a francia irodalom nyomokban és furcsa körülmények között, mégis feltűnik ebben a filmben (nem beszélve most a szintén francia Moliére klasszikus vígjátékáról, A képzelt betegről, mint előképről). Külsőre viszont meglepő a hasonlóság a két színész között, bár Boon humora azért jóval illedelmesebb és lényegesen ritkábban csúszik altesti tájakra…

De ugyanolyan harsány erővel üti arcon a nézőt, mint amerikai kollégája. A Szuper-Hipochonder cselekménynek fő mozgatórugója a látszólag nevetséges, valójában azonban igen komoly pszichológiai tünetegyüttes, mely a film címét is adja. nyilván sokan vannak, akik egyből a google-ba ütik, ha valahol fáj, viszket, elszíneződik (stb), hogy akkor ez most rák, vagy csak infarktus. Akik a kapott találatok sokszínűségén megnyugodna és lapoznak, azok egészségesek, akik viszont ezen bepánikolnak, azok a klinikai esetek – mint például a Boon alakította figura, az általa rendezett és írt filmben. Boon (vagyis itt Romain Faubert, egy orvosi weblap fotográfusa – mikből meg nem lehet élni azon a rothadó Nyugaton!) lassan negyven éves, de még szűz, hiszen betegesen irtózik minden csóktól, testi érintéstől, valamint kutyáktól, macskáktól, padlószőnyegektől, WC-től, tömegközlekedéstől és általában mindentől, ami nincs tökéletesen lefertőtlenítve, minthogy Romain hozzáérne. Ismert (sőt mi több, jól ismert) vígjátéki alaphelyzet, mely a szokásos módon bonyolódik a szokásos végkifejlet felé, néhány speciálisan Boon-os fordulat közbeiktatásával. Nagyrészt ezek a fordulatok adják meg a film sajátos ízét. Boon eddigi alkotói életművét végigkíséri a nemzeti másság iránti fokozott érdeklődés, valamint ezek visszásságain való humorizálás. Az Isten hozott az isten háta mögött számomra kifejezetten üdítő darab volt e tárgyban, a Finánc a pácban viszont inkább fájt, mint nevettetett (vö: nem fáj, csak ha nevetek”). Itt egy bizonyos -fiktív- kelet-európai nemzet diktatúrája elől menekülő emberek jutnak szóhoz és szerephez a nyugodt (sic!), francia demokráciában és Romain Faubert barátunk életében. (Csak nekünk, magyaroknak mond valamit, hogy azt a bizonyos kelet-európai diktatúrát Magyarország játszotta, valami katyvasz, oroszos szláv nyelven, hiszen felismerhetjük a Hajógyári-sziget ismert hídját, valamint tipikus utcasarkokat Csepel hajdani gyárvárosából, egy csomó magyar színész mellett…)

A film maga, olyan sandleres. Ha élből elutasítjuk, akkor idegesíteni fog, sőt, sérteni, viszont ha elfogadjuk azt a tempót, hangvételt és ripacskodást, amit Boon és az általa vezetett színészgárda művel, akkor egy kis akklimatizálódás után abszolút működhet a történet, mely néhány öblösen felhorkanó röhögésben fog megnyilvánulni a kalandban résztvevő néző részéről. Boon végül is szerethető fazon, a többi karakter is, és a diktatúristákat is jól beszopatják a végén, tehát semmi gond. Csak addig el kell jutni és akarni kell eljutni addig. Asanisimasa: 6/10

A múlt héten mozikba (főleg a Cirkóba) került, igen remek mexikói Heli után ez alkalommal még mélyebbre nyúlhatunk a viszonylag kevésbé feldolgozott, ezáltal ismeretlenebbnek is tűnő Közép-Amerika valóságába. Az ígéret földje hősei Guatemalából indulnak végtelennek tetsző útjukra a címben szereplő, számukra ismeretlen vidékre, amely mi lenne más, mint az innen nézve gazdag, gondtalan, irigyelt és hatalmas Egyesült Államok. A kiindulási pont éppen eggyel van mélyebben, mint Mexikó, gazdasági és földrajzi értelemben egyaránt, így a film hőseinek motivációja is erősebb.

Pedig Guatemala Amerika történelmében fontos szerepet töltött be hajdanán, hiszen e föld volt szülője a döbbenetesen fejlett maja kultúrának is. Ma azonban a helyzet reménytelen, az utóbbi évtizedek elhúzódó polgárháborúi, a magas bűnözési ráta, mely az igazságszolgáltatás szinte teljes hiánya miatt csak tovább nő, az általános szegénység és a tarthatatlan egészségügyi helyzet – rengeteg az oka az etnikailag sokszínű guatemalai lakosságnak, hogy elmeneküljenek erről az amúgy természetileg csodás vidékről. A film három tizenéves fiatalt követ nyomon, akik együtt határozták el, hogy elszöknek innen az ígéret földjére, az arany álmok földjére. Juan, a biztonság kedvéért fiúnak öltöző Sara és Samuel gyalog, olykor a csigalassúsággal döcögő tehervonatokra felkapaszkodva vág neki a hosszú útnak. Később csatlakozik hozzájuk a spanyolul egy szót sem értő indián Chauk.

Diego Quemada-Díez díjakkal szépen megszórt filmje tulajdonképpen egy road-movie, autentikus tájakon, autentikus szereplők által eljátszva az autentikus történetet. Bár életemben nem jártam Guatemalában (sőt, egyáltalán, Amerikában), kétségem sincs a filmben látható történések hitelessége felől. Ez így, ahogy van, simán elmenne nálam például egy közép-amerikai migrációs folyamatokat bemutató, szociológiai Phd-szintű tudományos munkának (vagy ha annak nem is, de illusztrációjának mindenképpen). Mindemellett korántsem száraz, tudományos ízű, az egzakt dokumentarizmus zakatolásába merevedett dolgozat Az ígéret földje. Kedves, érzelmeiket őszintén megélő szereplők, a köztük zajló, szűzies féltékenységi drámák és a zsigerileg megnyilvánuló humánum szerethetővé, az önmagában monoton utat a menekülőket fenyegető, egymásba folyó és egymásból következő vészhelyzetek szörnyű, olykor kifejezetten életveszélyes kihívásai pedig kifejezetten izgalmassá teszik a filmet. Quemada-Diez azonban nem romantikus kalandfilmet rendezett, hanem a kíméletlen valóságot mutatja meg, szinte balladisztikus szűkszavúsággal, de lényegre törően. Juan végül eljut Az ígéret földjére, de szemeiben nincs öröm, csupán dél- és közép-amerikai szenvedő százmilliók végtelen keserűsége. Asanisimasa: 9/10

Rob Reiner -ahogy öregszik- képtelen szabadulni az öregedés rendkívül összetett problematikájától, hiszen a Bakancslista és a Monte Wildhorn csodálatos nyara után ismét nyugdíjaskorúakról mesél új filmjében, a Szerelem a végzetemben. A halál fagyos szellője ezúttal ugyan máshol lebbenti meg a függönyöket, viszont kutya, kisgyerek, mogorva öreg bácsi lesz megint, mint az öreg Monte Wildhorn történetében, ezúttal megspékelve egy bolondos, kicsit hisztis nénivel, akivel az időskori szerelem bája kerül terítékre, hogy úgy mondjam.

Még a helyszín is nagyon hasonló, mint a Monte Wildhorn-filmben, egy vitorlásokkal teli, kedves tó partján álló ház, ahol lakik Oren Little (Michael Douglas) az özvegy ingatlanügynök, egy vérbeli kekec, egy kiállhatatlan, undok vénember. Felesége halála után vált ilyenné, de gyaníthatóan sosem volt túl barátságos azokhoz, akiktől nem remélt üzletet. Hatalmas villáját árulja rengeteg pénzért, sikertelenül. Zűrös múltú fiával már régen nem tartja a kapcsolatot, éppen ezért éri derül égből villámcsapásként, amikor az hirtelen újra megjelenik Oren életében azzal, hogy kényszerű távolléte idejére vegye magához lányát, akit az öreg még sosem látott. A bájosan cserfes kislány hamarosan megérkezik, ráadásul egy hatalmas rottweilerrel, akivel korábban már Orennek meggyűlt a baja. Még jó, hogy ott van Oren szomszédja, a szintén özvegy, ám az öreggel kutya-macska kapcsolatban lévő Leah (Diane Keaton), aki időlegesen felvállalja a nagymama képletes szerepét…

Mivel tapasztalt filmrajongók vagyunk, látjuk ennyiből is, hogy az öreg Reiner ezúttal sem bízott semmit a véletlenre, jól bevált klisék atombiztos klisék hátán, plusz kutya, plusz kisgyerek, plusz a rákból éppen kigyógyult Michael Douglas, valamint Diane Keaton, aki nélkül ma már szinte nem is készül romantikus komédia odaát. Sajnos azonban ezek a klisék ezúttal nem illeszkednek egymáshoz valami precíz módon, lötyögnek, billegnek és a két híresség között sem érzékelhető valami perzselő kémia, aminek viszont a történet szerint perzselnie kéne, hatvan-valamennyi év ide vagy oda. Barátság, korrekt munkatársi kapcsolat igen, de szerelem semmiképpen, pedig Szerelem a végzetem, vagy mi. Nem változtat ezen az sem, hogy eredetileg Sissy Spacek kapta Leah szerepét, Keaton kvázi belecsöppent a filmbe, ő azonban van olyan jó színésznő, hogy akár arra is kaphat Oscar-díjat, ha egy szerepét csak végigbőgi, anélkül, hogy megszólalna…

Persze, Keaton és Douglas van olyan jó színész, hogy még ilyen félgőzzel is elviszik hátukon a filmet, Reiner részéről pedig a sok kis hiba még nem bukta: a Szerelem a végzetem egy közepes romkom, se nem több ennél, se nem kevesebb. Közönsége is van. Asanisimasa: 5/10

A Közel-Keleten, valamint közvetlen szomszédságunkban mostanában bepörgő eszetlen brutalitás mintha kissé háttérbe szorította volna azt az ezeknél semmivel sem kisebb mértékű embertelenséget, ami a távoli Mexikóban (amúgy orbáni értékrend szerint “sikerállamban”) zajlik. Míg azonban az ukrán-orosz viszály -leegyszerűsítve- nacionalista indíttatású konfliktus, a gázai, iraki balhékat pedig vallási-etnikai indokok gerjesztik, addig Mexikóban a pénz, illetve annak hiánya a szikra, amely folyamatosan bizgerálja a puskaporos hordót. A pénz, ami a hatalmas ország északi területein szinte kizárólag a (nagy részben a gazdag USA felé irányuló) kábítószer-üzletből származik. A különböző drogkartellek egymással is rivalizálnak, a rendőrséggel és a hadsereggel is harcban állnak, miközben mindent és mindenkit megvesznek a szó szoros értelmében, kilóra. Aki ezen a területen él, ide született és nem áll kapcsolatban valamelyik drogkartellel, az hamarosan fog, és a dolog természetéből fakadóan nem sok esélye van a természetes halálra. A lassan évtizede folyó mexikói drogháború mára már több tízezernyi áldozatot követelt.

A barcelonai születésű Amat Escalante Cannesban rendezői díjat nyert, és az Arany Pálmáért is versenybe szállt Heli című bűndrámája egy -minden bizonnyal- tipikus észak-mexikói élethelyzetet mutat be az élménybe belerettenő és elszörnyedő, a kényelmes moziszékekbe egyre mélyebbre süllyedő nézőnek. A címszereplő srác apját követve, fillérekért robotol a környék egyetlen gyárában, hogy eltartsa még szinte gyermekkorú feleségét, kisgyermekét és húgát. A fizetés azonban csak a vegetálásra elég, életkörülményeik olyan nyomorúságosak, hogy még a hivatalos népszámlálót is szégyelli beengedni a lakásba. A környék, ahol élnek kietlen, kopár kősivatag, éjszakánként coyote-ok vonítása visszhangzik a buckák között. Minden nehézség ellenére Heli tisztességes, egyszerű életet szeretne, de egy szerencsétlen véletlennek köszönhetően ő és családja sem maradhat ki a mindent behálózó “buliból”.

Aki -hozzám hasonlóan- követi nagyjából a profi boksz eseményeit, az tudja jól, hogy a mexikói öklözőknél keményebbet, szívósabbat, sokszor akár aljasságig elmenően kegyetlenebbet alig találni a ringekben, évtizedek óta ők szállítják az alacsonyabb súlycsoportok világbajnokainak nagy részét. Honnan jön ez az elemi erejű, elpusztíthatatlan, kíméletlen harci kedv? Nos, e film rávilágít néhány igen komoly és igen brutális erejű “motivációs tényezőre”. Escalante már filmjének nyitóképével beviszi az első gyomrost a nézőnek: egy teherautó platóján rázkódó fiú véres arcán poros bakancs pihen. Néhány pillanattal később ez az arc már egy kötél végén lóg lefelé egy felüljáróról, meztelenül, lehúzott, véres, szaros gatyája a bokáján. Később kiderül, hogy ez már a történet fő konfliktusának következménye, a film első felében eljutunk odáig, a másik, rövidebb “felében” pedig azt nézzük meg, hogyan képes Heli élete visszatalálni a rendes kerékvágásba.

Kőkemény, kegyetlen és kíméletlen világot mutat be rettenetes erejű naturalizmussal Escalante filmje, melyet látva mi, innen a “kényelmes Magyarországból” alig tudjuk elképzelni, hogy ilyen körülmények között egyáltalán hogyan képesek élni emberek… Hogyan tudnak életben maradni? Nos, látni fogjuk, hogy csakis kétségbeesett küzdelmek közepette, rengeteg megalkuvással, megalázkodással és ha kell, brutális harccal. Semmi méz, semmi “latinos” érzelmesség, semmi bűbáj nincs a filmben, csak por és emberi testváladék. Minden hiteles. A szereplők is, akik szinte saját magukat alakítják ebben az élhetetlen világban. Heli erőfeszítései a normális életre sziszifusziak, de nem kecsegtetnek sok reménnyel. Csak azért drukkolhatunk neki(k), hogy legyen pár jobb napjuk. Ők mindenesetre, ezen vannak… Asanisimasa: 8/10

Postás Pat mozifilm-verziója nem annak a korosztálynak készült, aki ezeket a sorokat már el tudja olvasni. A címszereplő figura kollégái Thomas, a gőzmozdony, Sam, a tűzoltó, Trükkös Tom, Rolie, Polie, Olie, valamint a megszámlálhatatlan gyerekcsatorna összes hőse, akiknek virnyákoló hangjaitól minden hat éven felüli egészséges embernek feláll a hátán a szőr, viszont mágnesként ragasztják a képernyő elé az óvodáskorú célközönséget, óriási terhet levéve a munkában és az élet élésének halaszthatatlan teendőiben megfáradt felnőttek görnyedt válláról.

A baj csak az, hogy hat éven aluli nézők csakis felnőttkísérettel mehetnek moziba, így Pat postás mozifilmen látható kalandjait valahogyan elviselhetővé kell tenni az idősebbek számára is, úgy, hogy közben azért a gyermekek figyelme sem lankadhat. A film alkotói ezt a problémát elsősorban azzal próbálják letudni, hogy Patet levastagcsabásítják, amolyan tehetségkutatós celebet csinálnak belőle, ami által alkalom nyílik néhányszor jól megviccelni Simon Cawell (itt Cowbell, azaz tehénkolomp) ismert médiavállalkozót és zsűritagot, valamint a nevével fémjelzett X-faktor/Britain’s Got Talent/American Idol/stb. című műsor(típus)t. Ezen nevethetünk, ha tudunk és ezt eddig még nem tettük meg az igazi műsorok alatt. Ezenkívül, szintén a felnőttekhez szól egy csomó utalás, kiszólás, például mozifilmekre (pl. Terminátor), irodalomra (Moby Dick, A postás mindig kétszer csenget, stb.), a mindennapi kellékekre (körtelógójú okostelefon) és tulajdonképpen a film cselekményének fősodra is olyan, mint egy felnőtteknek szóló romantikus komédiáé.

Hogy mi szól akkor a gyerekekhez, az igazi közönséghez? Tapasztalataim szerint, 10 hat éven aluli gyerekből legfeljebb egy akad, aki képes végig figyelni egy majd’ másfél órás történetet, úgy, hogy azt meg is értse, tehát a film cselekményéből legfeljebb jeleneteket fognak majd fel, már ha egyáltalán. Látnak viszont jó nagy vásznon ismerős, színes, térhatásúnak tűnő mesefigurákat, jó hangos zenét hozzá, kapnak instant tanulságot, miszerint a szeretet és az egymásra figyelés a fontos, a haszonelvű törtetés pedig embertelen és gonosz – és a végén úgyis azt fogják mondani: Olyan jó volt, amikor Postás Pat úgy ugrált! Anyu/apu talán túléli ezt az élményt és jöhet a Postás Pat-menü a sarki gyorsétteremben… Asanisimasa: 4/10