asanisimasa

A bűn és bűnhődés örök témáját feszegeti a francia(arab) Rachid Bouchareb Ellenséges utakon (Two Men in Town) című drámája, elsősorban abban a tekintetben, hogy ha valaki, bármilyen okból, indíttatásból, felindulásból, de elkövet egy bűncselekményt, majd letölti az érte kiszabott büntetést, kezdhet-e új életet tiszta lappal, avagy a bűn jelét magán kell viselnie élete végéig. Messze ható téma, melynek során olyan kérdések merülnek fel, hogy létezik-e született gyilkos, van-e eleve elrendelt bűn és bűnös, illetve van-e, létezhet-e megbocsátás, bűnbocsánat? Ha van született gyilkos, akkor viszont mi végre a hosszas börtönbüntetés? Ha valaki leülte tettéért a jogosan kiszabott büntetést, akkor miért nem tudjuk elfogadni róla, hogy ő megbűnhődött?

Jelen történetben William Garnett (Forest Whitaker) kábítószert árult, majd megölte a seriff helyettesét, amiért börtönbüntetésre ítélték. A sitten leérettségizett, áttért az iszlám hitre, a hosszú büntetés alatt soha, semmilyen panasz nem volt rá, így 18 év múltán, feltételesen szabadlábra engedték. Garnett, miután fél életét börtönben töltötte, odakint a szabad életben semmi mást nem akar, csak egyszerű, szolid életet élni, feleség, gyerek, kis ház, kiskert, kiskutya. A seriff (Harvey Keitel), valamint a régi cimbora (Luis Guzmán) azonban nem hagyja, hogy Garnett új életet kezdjen, az egyik kevesli a letöltött büntetést, mindenhol és mindenáron csak az okot keresi, hogy visszaküldje a férfit a sittre, míg a másik háláját szeretné leróni azért, hogy nem dobta fel őt is – ám ez hála az egyenes visszautat jelenti a bűnbe. Garnett segítségére van viszont karakán felügyelőtisztje (Brenda Blethyn), aki az előítéletek helyett az óvatos bizalmat teszi meg szakmai hitvallásává. Garnett közben megismerkedik Teresával, a szép mexikói emigránssal (Dolores Heredia) és munkát is kap, amit nagy önfegyelemmel és lelkiismeretesen végez – tehát ha a múlt nem loholna nap, mint nap, óráról órára a hátában a mániákus seriff és a hálás tettestárs képében, akkor Garnettet az Isten sem mentené meg attól, hogy rendes, becsületes emberré váljon…

A film remake, José Giovanni 1973-as, hasonló című krimijének újraértelmezése. Ott Alain Delon volt a jó utat választó hajdani bűnös és Jean Gabin játszotta az önjelölt igazságosztó szerepében tetszelgő, öreg zsarut, ami így önmagában, mint szereposztás is izgalmasnak tűnik – nem mintha a Whitaker-Keitel duó szerényebb lenne. Viszont Delon azért lényegesen sármosabb jelenség, mint a tétova, mackós mozgású, lefittyedt szemhéja mögül elfogódottan pislogó Whitaker, akiben viszont, mindezek ellenére, tényleg van valami nagyon veszedelmes. Bouchareb, azon kívül, hogy kissé indokolatlanul, nyilván belső indíttatásból a történetbe szőtte az iszlám hitet, meg sem kísérli megszelídíteni a vadállatot. Tereli hősét az útján, de közben folyamatosan érezzük, hogy csak egy nagyon pici, banális nüansz kell ahhoz, hogy letépje láncát és szétcsapjon maga körül. Kényelmetlen látni, hogy bizony, könnyen igaza lehet a seriffnek, holott ezt semmilyen írott és íratlan törvény nem igazolja. Garnett azonban küzd, segít neki a vallása, hogy elviselje a múltja és jelene provokációit, segít neki nevelőtisztje bölcs türelme is, segít szerelme és álmainak kis háza is – azonban ha a vadállatot sarokba szorítják, akkor az bizony, támad.

Garnett a filmet keretbe záró gyilkosság után, amolyan sötét, komor, vészjósló westernhősként, elballag a lenyugvó napba, mint aki elvégezte dolgát és kiharcolta igazát. Nyugta azonban ebben a világban sosem lesz, mert a bűnből nem lehet bűnnel megtisztulni. Szinte naturalista módon reális a film befejezése, mert a világ ilyen, tényleg ilyen, ilyenek vagyunk benne mindannyian… De nem tetszik. Olyan jó lett volna, ha mondjuk a nevelőtiszt néni egy alkalmas pillanatban fejbe lövi a régi amigót, a seriffet viszont feljelenti hatásköri túllépés miatt, mert zaklatja a rendes életet választó, hajdani elítéltet, Garnett pedig él a gömbölyödő hasú Teresával a kis házban, kis kutyával, amíg meg nem halnak, ahogy egy rendes hollywoodi filmben szokás. Oké, vicceltem.

Asanisimasa: 7/10

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, hogy szinte minden generáció elkövette a maga “miért nincs csajom, pedig milyen jó csávó vagyok”-filmjét… Vagyis nem. Valójában teljesen érthető, hogy egy fiatalembert, akinek a szex és a szerelem legalább egy mondattal és egy gesztussal több, mint egy cipő felhúzása, netán 10 fekvőtámasz, annak okoz némi problémát a megfelelő társ megtalálása az erre legfogékonyabb, tizen-, huszonéves korában. A fiatal filmes pedig optimális esetben éppen a húszas éveit tapossa. Ha a harmincasat, akkor az a fiatal filmes magyar.

Szóval, tulajdonképpen nincs semmi furcsa és megmagyarázhatatlan abban, hogy a most tizen-, huszon-, na jó, a harmincéves hipszter-generáció is megkapja a maga generációs kultuszfilmjét. Nekem, illetve, Rám csaj még nem volt ilyen hatással, az egyel öregebbeknek Eszkimó asszony fázik, az utánam jövőknek… Mi is? Talán a Kontroll? És az utánajövőknek pedig itt Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan dolog.

Reisz Gábor (nem összekeverendő Reich Péterrel, akire, ugye, egy csaj volt olyan hatással…) diplomafilmje, remélem, ötöst kapott az államvizsgán, mert minden pillanatában ügyes, helyenként felszabadítóan vicces, lendületes munka, mely szinte enciklopédikus igénnyel, tételesen mutatja be sorra egy egyetemet (oké, bölcsészkart) éppen végzett értelmiségi (tehát munkanélküli) fiatalember jellemző neurózisait, problémáit, vágyait és lehetőségeit. Ehhez persze, kellett egy adekvát médium, azonban Ferenczik Áron, aki civilben szintén végzős rendezőhallgató, itt most főszereplő, séróból hozza az elvárt figurát. Olyan hiteles, olyan igazi, olyan balfasz, szerencsétlen lúzer, hogy a szívnek meg kell szakadni.

Ott kezdődik a sztorija, hogy csaja elhagyta, és ő meg akar halni. De vannak haverjai (így ellenségekre már semmi szüksége nincs), vannak sorsáért aggódó szülei (tehát a sorsát is kezébe kellene vennie) és nincs csaja – tehát van tere a filmnek, merre fejlődjön tovább. Egy csalódottan söröző éjszaka hozadéka aztán odáig fajul, hogy szerelmes lesz az első nőbe, aki ránéz (egy BKV jegyellenőr), valahogyan szerez egy Budapest-Lisszabon repülőjegyet, egyben elkölti szülei havi bevételét, kap munkát (mosogató lesz), és talán szerelmes is. Szóval olyan dolgok történnek vele, mint minden normális, kocsmába járó, Filmvilágot olvasó és régi, elhasznált ruhadarabjaihoz ragaszkodó, átlagos fiatalemberrel történni szokott. Mindeközben ezek a történések annyira általánosak is, hogy az öregebbek is fel tudják venni a kor ritmusát, a fiatalabbak tanuljanak. Akik meg benne vannak, azok röhöghetnek saját magukon.

Szabad, felszabadult film ez, két tehetséges ember (és még sokan mások) szép reményekre okot adó együttműködése. A történet ritmusa néha ugyan kihagy, mint ahogy délelőttök tűnnek el bizonyos éjszakák után, a tér-idő kontinuum olykor kissé zűrzavaros, percek alatt ugrunk heteket, hónapokat, eseményeket és országokat, de pont így vagyunk helyben, és főleg képben. Ferenczik zseniálisan adja kvázi önmagát, annyira, hogy a Takács Kati, Kovács Zsolt, valamint Makranczi Zalán alkotta család néhol alig bírják röhögés nélkül a felvételt. Láttam a szemükben. Reisz humora pontosan ragadja meg a szituációkban rejlő képtelenségeket, melyek az említett tipikus neurózis kifejlődésében játszanak szerepet. A legnagyobb pozitívum viszont az, hogy nem akar túl nagyot meríteni és arról mesél, amit jól ismer. Saját magát és saját életét. Az eredmény egy szórakoztató, őszinte film. (A zene lehetne sokkal karakteresebb, hogy mondjak valami negatívumot is…)

Asanisimasa: 8/10

Ugye, az megvan, hogy miért nem lehet tökéletes szerelem egy férfi és egy nő között? Mert mindkettő mást akar: a férfi a nőt, viszont a nő a férfit… Talán ez a “nyilván pasiagyból kipattant” cinikus vicc járhatott Ned Benson fejében, esetleg Claude Lelouch klasszikus Egy férfi és egy nő című ballonkabátos románca (melynek még plakátját is kitetette a főszereplő szobájába), amikor nagyjátékfilmes pályájának kezdetén egyből két filmet szentelt a szerelem témájának. Az egyikben a férfi szemszögéből vizsgálunk meg egy kapcsolatot (ezt majd november végén látjuk a mozikban), a másikban – jelen poszt tárgyában – pedig a nő szempontjából, ugyanazt. (Benson nyilvánvalóan már szinte kórosan analitikus alkat, hiszen idén elkövetett még egy harmadik filmet is ugyanebben a tárgyban, melyben egyszerre, nyilván egy külső szempontból vizsgálhatjuk meg az előző két filmben megismert pár szerelmét.)

Az igen érdekes szépségű, természetes vörös és színésznek sem tehetségtelen Jessica Chastain A nő az Egy szerelem történetében. Az első kockákon éppen öngyilkosságot készül elkövetni. A meglehetősen rezignált lelkiállapotban elkövetett “végső megoldás” természetesen nem sikerül (hiszen akkor nincs film), viszont meghatározza a film későbbi hangulatát. A későbbiekben Eleanor Rigby (ez a neve a hölgynek, akinek Rigby nevű, pszichológusprofesszor apja szerette a Beatlest) próbálja újraépíteni életét, feldolgozni az azt ért traumát, rendezni viszonyát családjával és volt férjével, Conorral, e film párjának főszereplőjével (James McAvoy).

Sajnos, a film nem igazán érdekes. Nekünk, akiknek nyílik a pitypang és szerencsére messze elkerültek az olyan rettenetek, mint amik Eleanor és Conor szépségesnek induló házasságát tönkretették, nem igazán megindító és megérintő a nő hosszas útkeresése. Ennek oka meglehetősen egyszerű: értelmes, intelligens emberek e történet főszereplői, akik problémáikat is ilyen értelmesen, kellő visszafogottsággal és a lehető legteljesebb tárgyilagossággal próbálják meg orvosolni. Ezt azonban filmen egy idő után unalmas nézni. A “régi szép időkre” visszaemlékező flashbackek ugyan hoznak némi szenvedélyt, romantikát ebbe az eső áztatta merengésbe, de a történet java része kissé nyögvenyelős lelkizés. Persze, aki a szereplőkhöz hasonló lelkiállapotban van éppen, vagy volt nemrégiben, az nyilván másképp nézi Eleanor sztoriját, én azonban csak abban reménykedem, hogy Connoré más lesz. (Mégha tényszerűleg ugyanaz is.)

5/10

Meglepően markáns, határozott és karakteres képi világ jellemzi ezt az 1993-as bestseller alapján készült, ám a mai tini-scifi/fantasy/utópia trendekbe kitűnően illeszkedő Az emlékek őre című mozit. A múlt század közepének letisztult formavilágú, szigorúan funkcionális lakásbelsői, a Le Corbusier geometrikus tereit és lábakon álló épületeit mintázó idilli(nek képzelt) város képe mintha Truffaut egy dobozban maradt ’65 körüli filmjének jeleneteiből lett volna kivágva, miközben soha egy percig sincs olyan érzésünk, hogy a történet ne 2048-ban játszódna, mint ahogy. Ezt erősíti a fekete-fehér hangsúlyos használata is, azon felül, hogy ennek dramaturgiai funkciója is van. A történetbéli “szép, új világ” bizony annyira biztonságos, annyira kiszámított, annyira egészséges és minden problémától mentes, hogy abban már nem fér meg egyetlen szín sem, ami nem fekete és nem fehér. Talán csak a szürke…

Értelemszerűen a színes világ tele van fájdalommal, bajjal és szenvedéssel, viszont örömmel, érzelmekkel és boldogsággal is, valamint szabadsággal. De hát ez maga a zűrzavar, a káosz, ahol ember embernek válik farkasává, amitől a Vének Tanácsa és az elöljáró megóvni szeretné a “szép és új” társadalmát. Természetesen, a címszereplő fiatalember ahogy kiválasztják a címbeli feladatra, megismeri a zűrzavaros, régi világ emlékeit és elkezd vonzódna a fájdalmakkal, szenvedéssel járó, de mégis boldog és szabad élet iránt, ahogyan ez szokott lenni az ilyen mesékben… Azért meg kell hagyni, Lois Lowry gyerekregénye és a belőle készült film tulajdonképpen szép és pontos kritikáját adja a valaha elképzelt és megvalósítani szándékozott “szép, új világok” mindegyikének, pontosan megmutatja annak társadalmi, politikai és kulturális buktatóit, szembeállítva ezzel a panglossi “ez a mostani gyarló, rossz világ mégis minden létező világok legjobbika” tételt. Az érvelés és a bizonyítás világos,

de mindez a filmben sajnos a levegőben marad. A cselekmény kerül ugyanis túlsúlyba a tényleg figyelemreméltó, utópikus társadalomrajz felett a film második felében, ami viszont már igen bárgyú és ostoba, még a “konkurens” tinifilmek szintén nem éppen magasröptű cselekményéhez képest is. A címszereplő srác (Brenton Twaites) tényleg nem való másra, mint fényképnek a bakfislányok ágya felett, kis partnernője viszont még csúnya is. Neves színészek (Meryl Streep, Jeff Bridges) asszisztálnak ehhez az elnagyolt, banális sztorihoz, bár ők már olyan státuszban vannak, hogy nem utasítanak vissza egy felkérést sem, mert megtehetik. A filmnek tényleg úgy van vége, mint a botnak. Egy szánkó, tényleg? Na ne már…

Asanisimasa: 4/10

Tommy Lee Jones, bár mindössze két nagyjátékfilmet rendezett életében, azokkal viszont rögtön egy műfaj legnagyobb alakjai közé írta be magát. A filmszínészként sem névtelen, mélyen barázdált arcú Jones mára ugyanolyan súlyú alakja a western műfajának, mint John Ford, John Sturges, Sam Peckinpah, Akira Kurosawa és Sergio Leone voltak, hiszen amit művelt az amerikai folklór lényegével, az amerikai életérzés legfontosabb mitológiájával, az mélyreható és alapvető. Már a Melquiades Estrada három temetése is alapjaiban értelmezte át e műfaj kliséit, felforgatott, lecsupaszított, el- és átrajzolt mindent, mi addig kőtáblákba volt vésve, miközben mindvégig ugyanarról, ugyanazt mesélte mind neves előzményei, az idei The Homesman még tovább mélyítette azt a pionírok által vágott vérrel, keresztekkel, verítékkel és tengernyi szenvedéssel szegélyezett, végtelen hosszú kátyút, mely keletről nyugatra szeli át a kontinenst.

Jones ugyanis a western lényegéről mesél történeteiben, arról a hosszú, messzi ismeretlenben való utazásról, amit a vadnyugat meghódítása jelentett, arról a rettenetes magányról, kínról és szenvedésről, amit az idegen, vad indiánoktól eltulajdonított földeken való letelepedés, majd az azon való élet és munka jelentett. Nála azonban nem találunk hősöket és a lenyugvó napba is legfeljebb egy csontvázzá csupaszított, hollóvájta szemű, halálfejű cowboy lovagol el, egy csontos, rühes gebén. A táj viszont ezúttal is csodálatos.

Jones most is magára osztotta a főszerepet, bár ezzel sokáig nem vagyunk tisztában. Itt egy kemény, magának való nőt, Mary Bee Cuddyt (Hilary Swank) követünk sokáig, aki, miután férjet fognia nem sikerül, más teendők után néz és a település lelkészének (John Lithgow) felhívására összegyűjt három távoli tanyáról három nőt, akiknek elméje nem tudta tovább elviselni azokat az elképzelhetetlen gyötrelmeket, amiket a kőkemény pionírlét rájuk mért. A három elmeháborodott nőt aztán egy újabb hosszú úton a városba kell szállítania, hogy ott aztán a metodista misszió negédes vezetőjére (Meryl Streep) bízza őket. Ez a banditáktól, vérszomjas indiánoktól hemzsegő út azonban még kemény férfiaknak is becsületére vált volna, és itt jön képbe a Tommy Lee Jones által játszott kétes figura segítség gyanánt, akit Mary Bee konkrétan egy fáról vág le, ahová birkatolvajlásért és birtokháborításért lincselték fel. 

Ezúttal is egy hosszú, viszontagságos út a film cselekménye, mint a Melquiades Estrada-film esetében, itt azonban nem egy halott a teher, hanem három elmebeteg nő. Van valami fanyar, szinte morbid humor Jones témaválasztásában, hiszen az út, mint olyan, valójában a Nagy Vándorlás, az amerikai Honfoglalás allegóriája, de hogy azon hullákat és idiótákat szállítanának az alapító atyák A pontból B-be, az azért minimum vicces. Másik oldalról nézve viszont pimasz, tiszteletlen és bosszantóan gúnyos. Erre végső poén a film utolsó jelenete, a kenetteljes megtérés és Tommy Lee karakterének szilaj és dekadens mulatsága is. Addig azonban pusztulat és reménytelen kínlódás vezet, mérhetetlen szenvedéssel, önzéssel és minden létező emberi aljassággal, gonoszsággal körítve.

Mintha egy színes Tarr Béla-filmet néznénk, mely azonban nem a reménytelen alföldi, tanyasi lét, hanem a Vadnyugat fagyott sárban, metszően süvítő szélben megfogalmazott metafizikus parabolája. A film ritmusa is Bélánké. Humora is. És mégis western a Homesman, ráadásul az egyik legjobb.

Asanisimasa: 9/10

A világ nem fekete és fehér, annyi igazság van, ahány ember, és a többi közhellyel összhangban, nyilván nem minden palesztin vérben forgó szemű, őrült, fanatikus terrorista és nem minden izraeli zsidó ajvékolva hajlongó paranoid pszichopata, miközben nyilván vannak köztük ilyenek is, olyanok is, valamint egy csomó más jellemző tulajdonsággal bíró férfi, nő, öreg és gyerek. Nagy biztonsággal kijelenthető, hogy mindegyikük ember, egy csomó jó és rossz tulajdonsággal, aki a tőle telhető alapossággal megpróbálja követni vallását, kulturális hagyományait, megpróbál élni ott, ahová született. Mégis baromi könnyen sütögetjük a bélyeget a másikra, anélkül, hogy ismernénk körülményeit, lehetőségeit és korlátait.

A Legjobb idegennyelvű film Oscarjára is jelölt palesztin Omar című filmnek például zsidó az egyik producere, valamint a stáb jónéhány tagja, holott ebben a filmben aztán tényleg nincs egyetlen pozitív színben feltűnő zsidó szereplő, holott a napjainkban játszódó történet a Ciszjordániát Izraeltől elválasztó biztonsági fal két oldalán játszódik egy olyan zűrzavaros szituációban, ahol nálam komolyabb embereknek sem sikerül rendet rakni. Szembetűnő a filmet író és rendező Hany Abu-Assad egyoldalú, elkötelezett szemlélete, még akkor is, ha az mindezek -és a történet végkifejlete- ellenére mégis alapvetően humanista, a film szereplői pedig messze nem őrült terroristák – bár nem is patyolat tiszta-lelkű grállovagok. Emberek, három (pontosabban négy) palesztin fiatal, akik számára megkérdőjelezhetetlen gyűlöletük az őket a külvilágtól szegregáló fal (és a mögötte lévő zsidó állam) iránt, de ugyanilyen megkérdőjelezhetetlenül természetes vágyuk a szabadság és a szerelem iránt.

Abu-Assad eszébe sem jut, hogy felmentse hőseit a gyilkosság (egy véletlenszerűen kiválasztott izraeli katona lelövése) elkövetésének bűne alól, ami a film fő konfliktusát jelenti, sőt, azt is megmutatja, milyen tervszerűen képezték ki magukat a merényletre. Még morálisan is “idézőjelezi” azt azzal, hogy míg maga a merénylet lesből elkövetett, sumák tett, addig a címszereplő Omar (Adam Bakri kvázi önazonos alakítása) van annyira tökös (más szemszögből őrült), hogy puszta kézzel nekimenjen az őt igazoltatáskor szívató, élesre töltött fegyvert szorongató izraeli katonáknak. Ezt a szabadságharcos attitűdöt Abu-Assad a mai palesztin fiatalok természetes életformájaként mutatja be, ami, legalábbis érintőlegesen ismerve az ottani politikai helyzetet, érvényesnek tekinthető (nem úgy, mint például vezérünk legnagyobb jóindulattal is csupán búsképű lovagként handabandázó szélmalomharcnak becézhető “szabadságharca”, mint azt meg mi tudjuk jól…).

A történetnek azonban csupán a hátterét, helyszínét képezi a palesztin-zsidó viszály, annak tárgya valójában egy szerelmi dráma. Az izraeli oldalon élő Omar szerelmes a fal túloldalán lakó gyerekkori barátja gyönyörű húgába, Nadjába (Leem Lubany), akihez nap mint nap, dacolva a lebukás halálos veszélyével, átmászik a tízméteres falon. Az iszlám szokás szerint szűziesen tiszta románcot persze, Omar kihasználja egy jó kis katonai gyakorlatozásra is Tarekkel és Amjaddal, a két régi haverral – de ez ma Palesztinában “életforma”, mint említettem feljebb. Omar lassan halad a cél felé, hogy szertartásosan megkérje a család férfi tagjaitól a lány kezét, közben elkövetik a merényletet is, aminek viszont az lesz a következménye, hogy az izraeli titkosrendőrség elkapja Omart. A börtönben Omar egy fondorlatos ügynök, Rami (Waleed Zuaiter) kezei közé kerül, aki fojtogató hálót sző a szerelmes fiú köré és minden eszközt bevet annak érdekében, hogy Omarből vallomást csikarjon ki. Miközben Omar az izraeli börtönben hallgat, addig a fal másik oldalán elterjed, hogy valaki elárulta Tarekék “szabadságharcos” brigádját…

Omar történetével Abu-Assad nyilván arra kíván rávilágítani, hogy a fal, híradásokban, filmekben talán kevesebbet emlegetett másik oldalán is emberek élnek, akiknek normális életét legalább annyira megnyomorítja a szegregáció, az évtizedek óta állandósult politikai konfliktus, mint amennyire a fal másik oldalán rettegnek tőlük az izraeliek. Mindenki tart mindenkitől, bárki lehet besúgó, bárkit be fel lehet jelenteni bármiért. Az izraeli titkosrendőrség mindent lát, mindent hall és keze mindenhová elér, a Hamasz képzett és kíméletlen fegyveresei pedig nem nézik, kire lőnek, zsidóra vagy palesztinra, ha valakire rásütik a bélyeget, hogy áruló… A palesztin fiataloktól a palesztin társadalom általánosan elvárja a szembenállást, miközben valójában ők sem akarnak mást, mint hasonló korú társaik szerte a világon. Szorult helyzetükben azonban a kihívásokra adott válaszaik is sokkal radikálisabbak, mint azt mi a pesti Belvárosban megszokhattuk.

Asanisimasa: 8/10

Andrei Zvyagintsev (általában az orosz nevek angol átírását használom az egyszerűség kedvéért) és Oleg Negin forgatókönyve nem véletlenül hozta el az idei (2014-es) cannes-i fesztivál Legjobb Forgatókönyvnek járó díját, hiszen a Leviatán című film mintegy 140 perces tablója úgy ábrázolja a mai Oroszország jellemző társadalmi és erkölcsi állapotát, hogy a cselekményében masszívan támaszkodik a bibliai Jób könyvének, valamint a német Kleist Kohlhaas Mihály című klasszikusának motívumaira, egy szabad, asszociatív adaptációban. Átfogó, összegző jellegű, amolyan “igazi, oroszosan nagy” művel állunk szemben tehát, mely nagy igazságok megfogalmazásának igényével áll elő és hovatovább ezeket -minden, a közönség köréből netán felhangzó, cinikusan ostoba röhögés ellenére- meg is teszi.

Az esetlegesen felharsanó röhögés elsősorban azoknak a maguk groteszk elrajzoltságában is gyönyörű jeleneteknek szólhat, melyeken a film kemény, sarkkörön túli vidékek fagyott föld-keménységű lakói az intenzív vodkafogyasztás autentikus módozatait mutatják be. Nem vacakolnak centekkel, féldecikkel, a poharat tele kell tölteni és punkt um. Egy hajtásra kiinni és MINDIG harapni utána valamit, ha lehet, jó, olajos zakuszkát, füstölt halat, ilyesmit. Persze, mindennek, minden óvintézkedés ellenére, hamar meglátszik a hatása is: filmen eddig még soha, sehol nem láthattunk ennyi gyönyörűen bekarmolt részeget… Azok a vizenyős, bamba tekintetek, azok a tétova mozdulatok, az a biztos pont után valahol nagyon mélyen kutakodó imbolygások önmagukban megérnek vagy 4-5 Oscar-díjat, hiszen azt mégsem hiszem el, hogy az amúgy bonyolult jeleneteket valódi részegségben játszották volna el a remek színészek. Lényeg az, hogy az ember uszkve két liter vodka után furán néz már ki a fejéből és ez, kívülről nézve, talán vicces is lehet… a történet azonban, melyben ezeket az állapotokat megtörténnek, korántsem vicces.

Nikolai (Aleksey Serebryakov) az isten háta mögött, a Kóla-félsziget egyik kisvárosát övező dombok tetején saját erejéből építette fel kis házát, ahol szándékai szerint együtt fogja leélni életét feleségével, valamint fiával. A helyi hatalmasság, a magát kiskirálynak képzelő polgármester azonban szemet vet Nikolai telkére és kisajátítási eljárást kezdeményez, nevetséges kárpótlással. Nikolai azonban nem hagyja magát és pert kezdeményez a hatalom ellenében, melyhez segítségül hívja régi katonatársát, Dmitrit (Vladimir Vdovichenkov), aki Moszkvában ügyvéd. A segítség meg is érkezik, és úgy tűnik, ügyük sikert arat, azonban váratlanul Nikolai csehovian elvágyódó felesége, Lilya (Elena Lyadova) összeszűri a levet a moszkvai ügyvéddel, miközben a polgármester is ellentámadásba lendül…

Nikolai, a Kóla-félszigeti Kohlhaas. Nem lócsiszár, hanem autószerelő. A helyi kiskirály el akarja venni házát, műhelyét, csakis azért, mert megteheti. Nikolai, tisztes, becsületes kisember azonban igazát védve nekimegy a hatalomnak, aki viszont hárítja a támadást, sőt, Nikolaiból csinál bűnöst. Egyrészről maró kritikája ez a történet a putyini (és minden korábbi) Oroszország hatalmi struktúrájának és a hatalomgyakorlás erkölcsének, melyhez kenetteljesen asszisztál, és amit igazol a pravoszláv egyház. Nikolai figurája egyben a bibliai Jób megfelelője is, hiszen a film egy másik vetülete az ő szenvedéstörténete, miszerint mi végre kell neki szenvednie, hiszen bűnt nem követett el? Miért sújtja őt az egyik tragédia a másik után és miért őt kiáltják ki bűnösnek a végén? Isten, akit Nikolai megtagad, nem nyújt neki segítséget, sőt, az őt látszólag imádó, de az összes bibliai főbűnt rendszeresen gyakorló hatalommal teázik. A címbeli tengeri szörny (ezúttal bálna), jellemző csavarral, itt a pusztulást, a terméketlenséget, jövőtlenséget jelképezi, ellentétben az eredeti, bibliai funkciójával. Pontos allegóriája ez történet a hatalom által kizsákmányolt mindenkori orosz (és tán nemcsak orosz) szegénység és a kizsákmányoló hatalom viszonyának.

A film alkotóit megihlette továbbá egy Marvin John Heemeyer nevű amerikai autószerelő története is, aki úgy vette fel a harcot a műhelyére szemet vető cementüzemmel, hogy egy hatalmas, golyóálló dózert épített, amivel aztán ledózerolta az üzem vezetőségének, valamint a polgármesternek házait, központját – majd végzett magával. Ez a történet is megérne egy filmet, a Leviatán hőse azonban ennél jóval spirituálisabb utat jár be, tragédiáját pedig az alkotók képesek általános érvényű példázattá nemesíteni.

Minden ízében, eresztékében orosz a film, azonban legalább ennyire modern is. Az általa bemutatott hatalomkritika példamutatóan bátor, ismerve a putyini diktatúra ez irányban tanúsított keménységét. A fényképezés (Mikhail Krichman) lenyűgöző, a kietlen, ridegségében, kietlenségében is lélegzetelállító északi tájból szinte obeliszkként emelkedik ki Nikolai, a kisember tragédiája, miközben e ritkás népsűrűségű vidéken pontosan kirajzolódnak a társadalmi erővonalak, embertípusok, valamint a jellemző szokások is. Parádés színészi teljesítmények borulnak egymásba a vodkáspohár felett, talán csak Lylia gondosan és frissen fazonírozott szeméremszőrzete nyújt bizarr látványt ezen a világvégi tájon. Hossza ellenére levegős, de mégis sűrű filmdráma a Leviatán, méltó az orosz film legjobb hagyományaihoz.

Asanisimasa: 9/10

Egészen kis túlzással azt lehet mondani, ha a belga Dardenne-fivérek (Jean-Pierre Dardenne és Luc Dardenne) filmet készítenek, az Cannes-ban minimum Arany Pálmát ér. Nos, a Két nap, egy éjszaka csupán a jelölésig jutott ezúttal, de a jellegzetes arany pálmaág lógója már letörölhetetlenül a filmhez kapcsolódott, Dardenne-ék többi filmjéhez hasonlóan. Meglepetés nem lesz a filmben, ismét egy erős társadalmi töltetű, szociografikus drámát láthatunk, melynek témája aktuális egész Európában, de szerte a világon, így nálunk is.

Sandra, a kétgyermekes, fiatal anya súlyos depressziója miatti betegszabadságából menne vissza a munkájához, azonban mialatt beteg volt, a munkahelyén a tulajdonos szavazás elé állította a brigádot: a gazdasági válságra és az olcsó, távol-keleti konkurenciára hivatkozva szavazhattak a brigádtagok, hogy vagy az 1000 eurós bónuszt választják, heti pluszmunkáért cserébe, vagy megtartják a hozzájuk hasonlóan nehéz életet élő Sandrát, viszont akkor nincs bónusz és nincs túlmunka. A dolgozók többsége a bónuszt választotta, azonban a brigád szakszervezetise, arra hivatkozva, hogy a brigádvezető befolyásolta a szavazást, eléri, hogy újraszavazzanak Sandra sorsáról. A betegségéből és helyzetéből fakadóan még mindig labilis idegállapotú Sandra nyakába veszi a várost, és végigjárja kollégáit, hogy személyesen győzze meg őket arról, hogy ne válasszák a bónuszt, hanem szavazzanak arra, hogy maradjon a helyén.

A döntés látszólag egyszerű, hiszen a nálunk lényegesen gazdagabb Belgiumban sem dobálnak ki az emberek az ablakon ezer eurót, főleg nem a szegényebbek, másrészt viszont azért ott van az emberiesség, a társadalmi szolidaritás kérdése is, mely az itt felfeslő problematikában szép kihívást kapott. Természetesen, Dardenne-éket elsősorban ez a kérdés érdekli, az egész filmet ennek megválaszolásának szentelik. Választhattak volna, persze, férfi szereplőt is – ha ez a film nálunk készült volna, valószínűleg férfi lett volna a főszereplő, akinek első számú családfenntartóként kellett volna a hagyományos férfiszerepet erősen megkérdőjelező, megalázó, megalázkodó tortúrában részt venni, Belgiumban azért előrébb tart az emancipáció, és a nő teljes mértékben egyenjogú tagja a családnak. Így, ha egy nő elveszti a munkáját, akkor ugyanúgy borul a család, mintha a férfi vesztené él. Sandráék esetében a szociális bérlakásba való visszaköltözés réme fenyeget (ami a mi viszonyaink között, sajnálatosan, még mindig szinte ideális, tekintve, hogy olyan, hogy egy család azonnal beköltözhet egy szociális lakásba, gyakorlatilag nonszensz).

Sandra filmbeli problémája tehát egy magyar hasonló sorsot bejáró anya lehetőségeihez mérve szinte gyerekjátéknak tűnik, de legyünk empatikusak és éljük át ezt a tragédiát is, mert azért tanulságos lesz. Amúgy sem nehéz átérezni Sandra pokoljárását, mert az őt alakító Marion Cotillard magával ragadó eszköztelenséggel alakítja a nőt, az író-rendező testvérpár pedig gondosan lenyesegetve minden felesleges sallangot, világos és tiszta utat járat be vele. A film cselekménye tulajdonképpen egy érzelmi és morális belső road-movie, ahogyan Sandra sorba veszi kollégáit és szembesül a válaszok, a megtagadások és megtámogatások sokféleségével, a váratlanul kirobbanó, mély barátságtól az érzelmi elkötelezettségen át a kényszerű, de szégyellt “nem”-eken át a durva, brutális, pusztán önző elutasításig. Ezen az úton a még mindig nyugtatókon élő Sandra többszörös hendikeppel indul el, de a célba mégis sikerül eljutnia – története reális, de valahol mégis idealisztikus befejezést nyer.

Dardenne-ék természetesen mélyen moralizálnak Sandra történetén keresztül. Nem dokumentumfilmet készítenek, nem tudományos szociográfiát, pusztán egy morális példázatot tárnak a néző szeme elé, melyen -mi tagadás- kissé didaktikusan húzzák végig hősüket a pozitív, humánus, etikus, de nem feltétlenül reményteljes tanulságig. A cselekmény világos, közérthető és mindenki számára átélhető. Tudatlan cinizmussal természetesen le lehet az egészet söpörni az asztalról azzal, hogy “úgyis mindenki a bónuszt választja!” A valóság azonban ennél még akkor is cizelláltabb, ha a többség tényleg így dönt. Nem árt ezzel tisztában lenni, hiszen embernek lenni igen nehéz, ma talán minden eddiginél nehezebb – Sandra példája azonban közelebb visz minket a jó megoldáshoz. Asanisimasa: 8/10