asanisimasa

Hát, nem fukarkodik a jelzőkkel a kritikai oldal, méghozzá teljes spektrumban. A szeletelős horrorokat fetisizáló kockásinges, pattanásos kockáktól a kordzakós, gyomorbeteg-külsejű sznobokig gyakorlatilag mindenki magát hanyatt vágva ájuldozik Richard Linklater majd’ háromórás moziján. A “monumentális”, a “lenyűgöző”, “varázslatos” jelzőkben tobzódik minden, így aki engem olvas, már joggal várhatja, hogyan fogom lefitymálni azt a “frissen gőzölgő kupacot”, amire, ugyebár, “egymilliárd légy tesz” elalélva. Nos, ezúttal hiába kattintottak ide, mert a Sráckor valóban jó kis film.

Persze, az már önmagában valami, hogy le-jó kis filmezek egy ilyen körberajongott alkotást, amely hosszában is majdnem két átlagos mozifilmet tesz ki, a cselekménye közel 13 évet ölel fel, ráadásul, kvázi real time, hiszen Linklater ugyanennyi időn keresztül, ugyanazokkal a szereplőkkel forgatta a filmet. Az idő márpedig kíméletlen, viszont legalább nem kellett fiatalítani/öregíteni az anyát alakító Patricia Arquette-et, illetve az apát játszó Ethan Hawke-ot, miközben a főszereplő srácot alakító Mason (Ellar Coltrane), valamint nővérének, Samanthának (Lorelei Linklater) felcseperedése cáfolhatatlan hitelességet ad a filmben látható történéseknek. A közel háromórás vetítési idő természetesen nem filmtörténet önmagában, ennyit sok film tud, Griffith muzeális Türelmetlenségétől a Ben Huron és a Gyűrűk ura-trilógián át akár Tarr Sátántangójáig, és néhány, már a nézhetetlen örökkévalóságba vesző filmes kísérletig (pl. Warhol, Rivette). Az azonban, hogy valaki 12 éven át forgasson egy filmet, azért ha nem is példa nélküli (szerintem, még a magyar filmben is akad erre példa, bár nem művészi koncepció, hanem pénzhiány okán: például Gödrös Glamour című filmje sem éppen “hét nap” alatt készült el), azért semmiképpen nem egy megszokott procedúra. Érdekes lenne tudni, vajon mindvégig ez volt Linklater koncepciója, vagy csak úgy “adta magát”? A valós idő, illetve, annak illúziója sem egyedülálló, mint dramaturgia, és itt nem is menjünk messzebb Jack Bauer kilenc napjánál.

Mégis az idő fogalma az, amivel Linklater varázsol ebben a filmben. Szűk, három óra, amibe belefér bő tizenkét év. Ennyi idő kell ahhoz, hogy az öt éves Mason nevű kissrácból egy 18 éves fiatalember váljon, hogy megérjen, felnőjön, kifejlődjön, magára találjon és rátaláljanak. Mintegy mellesleg, ennyi kell ugyanezekhez Samanthának is, a nővérének, de ennyi kell a link, wannabe countryzenészből felelősségteljes szülővé öregedő apának, és a mindehhez a háttért megteremtő, ám közben saját életével, vágyaival, lehetőségeivel és karrierjével is megküzdő anyának. A gyerekek felnőnek, a szülők megöregednek. Ez az élet, Linklater pedig pont ennek a lényegének megragadására tett kísérletet, ezt üdvözli a kritika.

A kísérlet sikeres, hiszen e film által tényleg végigélhető Mason és családjának élete, illetve, annak egy igen fontos szakasza. Valamiért azonban azt hiszem, a Sráckor több is ennél. Abszolút személyes élményt ad a film, Mason mintha én magam lennék. Én vagyok Mason, s bár apám nem ment el Alaszkába, mikor engem kellett volna tanítani nyilat csinálni,, focizni, pecázni és minden efféle hasznos dologra, anyám sem szörfözött végzett pszichológusként pasik, és szerelmek között, de nem is loholt mellettem egy filmes stáb 12 éven át. Mégis szinte tételesen a saját sráckoromat láttam viszont, és mi tagadás, érdemes volt azt megélni. Linklater egy tulajdonképpen teljesen átlagos, banális élet jellemző, de egyáltalán nem kirívó pillanatainak megmutatásával egy általános érvényű dolgot tett meg: megmutatta, megfogalmazta a fiúság, vagy srácság lényegét.

Értelmezni, bírálni nem lehet e filmet az általában szokott szempontok szerint. Nincs műfaja a filmnek, nincs drámai íve, csúcspontja, a fordulatokat az élet adja a maga káosza által diktálva, melyek azonban nem felelnek meg semmilyen kiszámított és kiszámítható dramaturgiának. A végén sincs katarzis, feloldás, igazságtétel, whatever (csupán egy lassan, rafináltan ható űrsüti a gyomorban). Erre a forgatókönyvre (ha volt ilyen egyáltalán) senki nem kapna, nem adna pénzt, semmilyen pénzosztó fórumon. Ezt a filmet csakis Linklater tudta megcsinálni. Tényleg csupán arról van szó, hogy magadra ismersz Masonban (Samanthában, apában, anyában), vagy sem. Ha nem látod meg magad Masonban, akkor szénné unod ezt a három órát, mint ahogyan Mason is halálra unná magát rajtad, a te szórakozásaidon, vágyaidon. Én viszont simán néztem volna még, mint ahogy ezt a másikat is nézem már jó ideje, anélkül, hogy különösebben untam volna…

Asanisimasa: 10/10

Hogy mi a különbség a horror és a thriller műfaja között, azt gyakorlatilag mindenki a saját ízlésének, érdeklődésének és szimpátiájának megfelelően határozza meg. Ahány blog és véleményformáló kommentelő, annyi definíció. Szerintem nagyjából fedi egymást a két elnevezés, én ezek közül azt hívom horrornak, ami az ijesztgetés, borzongatást, nyomasztó hangulatot öncélúan, l’art pour l’art használja, míg thriller az, amelyikben mindez csak a külcsín egy adott -nem egyszerűen ijesztgető szándékú, valahonnan valahová tartó, epikus- történethez. Szerintem a horror=pornó, míg a thriller=erotikus/romantikus szerelmesfilm, hogy egy másik oldalról világítsam meg a tényállást: mindkettő a dugásról szól, de azért talán érezzük a különbséget…

A Jessabelle ennek fényében thriller, hiszen bár alapvető célja a néző fotelbe szegezése és oda minél mélyebbre nyomasztása, azért közben elmesél egy igazából meglehetősen szomorú, drámai hatású családtörténetet (amit alkalmasint el lehetne mesélni a klasszikus dráma szabályai szerint is, teljesen más jellegű feszültségekkel). Egy huszonhat éves, várandós fiatal lány (Jessie – Sarah Snook) súlyos autóbalesetet szenved, amelyben elveszti méhe magzatát, barátját. Ő éli túl a balesetet egyedül, de ő is kerekesszékbe kényszerül. Magányosan élő apja veszi gondozásba, és leköltözteti vidéki, tóparti házába – ami viszont a kezdetektől tele van rejtéllyel. Egy ágy alatt talált doboz tele van VHS-kazettákkal, melyen Jesse már régen halott édesanyja üzen lányának, cseppet sem megnyugtató dolgokat. Ráadásul valaki állandóan motoz a házban, a tó túlpartján pedig ismeretlen, baljós üzenetet sejtető woodoo-szertartás nyomai keltenek riadalmat az óriási házban rettegő lányban. Nemsokára kiderül az is, hogy mindez hogyan kapcsolódik az ő személyéhez, az ő születéséhez…

Az, hogy egy fizikailag és érzelmileg kiszolgáltatott (kerekesszékbe kényszerült, félig béna, zilált, meghasadt lelkiállapotú) lány, egy isten háta mögötti, óriási házban, egyedül, neszek, zörejek, majd rémálmok és látomások közepette próbál életben maradni (valójában meggyógyulni), ezek mind a horror sokat alkalmazott, közhelyes kliséi. VHS-kazettákon, maguktól bekapcsolódó tévékészülékeken üzenő túlvilági figurákat is láthattunk már jó párszor, ha volt ilyesmire indíttatásunk. A haiti eredetű woodoo-vallás önmagában is meglehetősen horrorisztikus elemekkel operáló hitvilág, melynek kellékei, a vér fétise, a szellemcsapdák, a gyertyák, az állatáldozatok és a sajátos, profán oltárok, nem először jelennek meg hangsúlyos cselekményszervező elemként filmekben. Igazán sok újdonsággal nem találkozunk tehát a Fűrész-sorozat két utolsó darabjával kvázi bemutatkozó Kevin Greutert misztikus felhangokkal bíró, “családi” thrillerjében, mely inkább tűnik amolyan unatkozó, óvodás kisfiú régi játékaival való délutáni babrálásának, mint innovatív, tűzzel, lendülettel hasító, erős filmnek. Az igaz viszont, hogy a délután így is eltelt… Mindenesetre, a műfaj valódi rajongói szerintem ásítozva legyintenek egyet Jessabelle szemforgatásaira, a fürdőkád és az ágy alja nekik nevetséges titkaira, míg az alkalmi fogyasztók (mint jómagam is) talán elvannak vele, ha nem éppen azon morfondíroznak, hogy vajon a dialógokat géppel íratták meg, vagy van olyan élő ember, aki ezeket az életidegen, motiválatlan, levegőben lógó, vagy éppen szájbarágó párbeszédeket hitelesnek veszi; van-e egyáltalán élő ember, akinek a szájából ilyen béna, buta mondatok esnek ki, mint olykor e filmben, sokszor.

Asanisimasa: 3/10

Lucy, ezúttal gyémántok nélkül, de azért hatás alatt. Lucy, mint AL 288-1-es katalógusszámú lelet, konkrétan az Australopithecus afarensis fajból származó nőnemű egyed csontvázának 40%-a – mondjuk átvitt értelemben. Lucy, mint Scarlett Johansson, Nikita, az ötödik elem, az ősasszony, a feminin Isten. Úgy tűnik, valamiféle filmes trend ma a világot, a létet, a múltat s jövendőt átfogó érvénnyel megfogalmazni szándékozó, metafizikus sci-fi. Nehéz műfaj pedig, bele is bukik szinte mindenki, aki ilyen igénnyel lép elő. Luc Besson filmje sem menne át egyetlen témába vágó egyetemi kollokviumon, a tudományos-fantasztikusból a ‘tudományos’ nagyjából annyira tudományos, mint a népszerűbb női lapok egészségügyi tárgyú pletykarovata, de legalább nem fullad bele a szentimentális giccs fekete lyukába, mint az óceánon túli Christopher Nolan minap moziba került dolgozata.

Bár cselekményében ég és föld, sok tekintetben a Lucy mégis Nolan Csillagok között-jének párdarabja. Besson ugyanúgy saját magából építkezik, mint Nolan (már amikor nem másból: “”Az eleje Léon, a profi, a közepe Eredet, a vége pedig 2001. Űrodüsszeia” – mondta Besson filmjéről egy interjúban). Míg azonban Nolan teret görbít, könnyeket csal, nyújtja, nyúújtja és nyúúújtja, hogy nagyobbat szóljon, addig Besson száguld, tömör, mint a brikett, izgalmas és szórakoztató – és nem akar nagyobbat mondani annál, ami szinte minden filmjének lényege: egy van, mi csodálatos a világon, az pedig A NŐ. Ő a kezdet és a vég, a minden és a semmi. A lényeg.

Erre a szerepre találta meg Scarlett Johanssont, akinél intellektuálisabb választás talán lehetett volna, de érzékibb, nőiesebb aligha – legalábbis, férfiszemmel nézve a vágyfilm titokzatos tárgyát. A cselekmény két mondatos, B-kategóriás sablon. A Tajvanban élő Lucy véletlenül drogügyletbe keveredik, melyben kínai maffiózók egy szuperdrogot kívánnak Európába csempészni. Testébe ültetett, drogokat tartalmazó zacskó azonban megsérül, a drog Lucy vérébe kerül, minek köszönhetően ‘Isten-üzemmódba’ kapcsol és kő kövön nem marad, csak a szerelem örök.

A történet kulcsmotívuma az a bizonyos CPH4 nevű drog, az amúgy az ösztrogénhez és tesztoszteronhoz hasonló, de teljességgel fikciós hormon, amit a történet szerint az anya szervezete termel, és kvázi ettől indul be az általa megszülendő gyermek fejlődése. Lucy ebből slukkolt nagyon sokat, minek következtében agyát az átlagosan használt 10% helyett 100%-on pörgeti, aminek következtében hihetetlen képességeket tapasztal meg magán (lásd ‘Isten-üzemmód’). Ha ezeken a tudomány által megmosolygott dolgon (és az olykor már szinte nevetségesen banális szó-, és cselekménybeli fordulatokon) felül tudunk emelkedni, mint ahogy a lézerkardok csúcsán, a sokszoros fénysebességű térugráson és Matolcsy unortodox gazdasági elméletein sem akad fenn ma már senki sem, akkor jöhet a megszokott másfél órányi akció, a végén az öröklétbe való megsemmisülés orgazmusával.

Besson viszont faramuci csávó és van annyira gonosz, hogy nem hagyja elveszni a fejünk az agyatlan akcióban és rendre minőségi természetfilmes bevágásokkal bizgerálja agyunk éppen pihenni szándékozó 99%-át, és ha van némi fogalmunk az evolúcióról, a különféle vallások eredetmítoszairól, a világ teremtéséről, az emberi lét értelméről, effélékről, akkor egy lesz igazán izgalmas ez a történet. Jó, sírni nem fogunk, de aki sírni akar, az nézze meg, mi van a csillagok között.

Azon viszont már csak röhögök, hogyha valami nagyon okos és nagyon jóságos embert kell eljátszatni egy filmen, az nem lehet más, mint Morgan Freeman…

Asanisimasa: 7/10

Ez történik, amikor valaki egyszerre akar beleülni a metafizikus-kozmetikus bullshit-centrifugába és a langymeleg, rózsaszín fürdőkádba. A világ rohad, eszi a penész, meg amúgy is sokan vagyunk. Globális katasztrófa közeleg. A kukorica még bírja. A család, ami összetart, mert az összetartó család, az mindig kell, anélkül nincs meg a PG-13-as kategória, ami egyben azt is jelenti, hogy nem lesz szex, és nem lesz erőszak. Van viszont maximumra optimalizált nézőszám, ami a lényeg, ugyebár. Az egy másik kérdés, hogy szex és erőszak nélkül hogyan fogjuk túlélni azt a globális katasztrófát, merthogy valahogy nyilván túl fogjuk, különben nem lenne meg a PG-13.

Christopher Nolan új filmjében a tőle megszokott borongós, negatív jövőképpel indít. A Földet porviharok sújtják és a megváltozott klímában kritikus mértékben elszaporodtak a penészgombák, melyek megfertőzték a Föld összes haszonnövényét így belátható közelségbe került a végső katasztrófa. Ha nem történik valami, akkor az emberiség kihal. Apa (Cooper – Matthew McConaughey) ex-űrhajós (naná), de most farmerkedik, mert valamit elcseszett. A fia is olyan lesz mint apa. A lány az érdekesebb, ő más. Kísérteteket lát, bonyolult összefüggéseket képzel össze nem illő, egymástól független dolgok között. Mintegy játszásiból talál rá például a szigorúan rejtett NASA-laboratóriumra, ahol az egérutat keresik a végső összeomlás elől. Apa ex-űrhajós, mint mondtam. Tudósok, nagy tudósok, gravitáció, Morze-kódok, féreglyuk, szingularitás, eseményhorizont, galaxisközi távlatok – melodráma. Emberi önzés kontra felelősségvállalás. Tudomány kontra emberség. Féreglyuk, eseményhorizont, multidimenziós melodráma. Megmenekültünk. Apa csak egy van. Tudom, zagyvaság, de ha pontosan elmondom, mi van, akkor nem nézed meg a filmet, holott meg akarod…

Én is meg akartam, pedig nem kellett volna ennyire sietni. Arról van szó ugyanis, mint ahogy az első mondatban jeleztem, Nolan egy seggel akart megülni két lovat, aminek az lett az eredménye, hogy 169 hosszú percet elvett az életemből. Viszont gyorsan le is szögezném, hogy mozifilmben ilyen szépen és látványosan soha nem láttam illusztrálva Einstein relativitáselméletét, annak térben és időben való leképezését, valamint több tudományos tohuvabohut, mint a multidimenziók, féreglyukak, térhajlítás, és effélék. A Csillagok között így tökéletesen megfelel egy témában idevágó fizikaórához demonstrációként, már ha a Nemzeti Alaptanterv foglalkozik egyáltalán Einsteinnel, a relativitáselmélettel, valamint a három dimenzión túli dolgokkal. Vagy úgy van vele, mint e filmben is látható oktatásügyi szakmunkások, hogy nem  kellenek a mai világba kiművelt, önálló gondolkodásra képes elmék, csupán dolgozni akaró és tudó munkások, akik tudjál túrni a földet, még akkor is, ha azzal a Föld nem lesz megmentve. Szépek azok az űrbeli jelenetek is, melyek a világegyetemhez mért elenyésző jelentőségünket mutatják meg (operatőr Hoyte Van Hoytema), már ha az ilyenkor borzasztóan elhatalmasodó, hallgathatatlanul bombasztikus orgonamuzsikától (Hans Zimmer szinte wágneri őrülete), mint kísérőzenétől, egyáltalán látni lehetne a képeket. Még jó, hogy vannak azért olyanok is, melyekben csend van, tökéletes nulla csend, mint valójában az űrben – azok tényleg fantasztikusak. Ezek az űrbeli képek és a bennük felsejlő tudományos, illetve filozófiai problémák alapján mintha Nolan rá kívánna csatlakozni filmjével Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke 2001 Űrodisszeiájának szellemi színvonalára (mondanám, eseményhorizontjára), azonban az a nyúlósan érzelmes körítés, amivel ez körül van véve, át van itatva, az olyan erővel ránt vissza az olykor émelyítő, ragadós giccsbe, hogy fáj.

Bosszantó látni, amikor tehetséges, gondolkodni tudó emberek (leszarom, hogy milliárdnyi) aprópénzre váltják tehetségüket, mint ahogy Nolan is teszi, immár sokadszor. Újra elsüti a görbülő teret, mint látványt, ahogyan az Eredetben is elsütötte, bár itt inkább (már megint) Clarke Randevú a Rámával című könyvének jellegzetes motívuma jut eszünkbe, az amúgy vicces robotok mellett, akik viszont mintha az imént említett 2001. Űrodisszeia misztikus monolitjának beszélő karikatúrái lennének (de miért? Kérdem én.). Bosszantó látni, ahogyan izgalmas gondolatok sikkadnak el hosszan mutatott könnyes tekintetekben, sekélyesen melodramatikus (vagy éppen teljesen logikátlan, mint Cooper megmenekülése) fordulatokban. Mindamellett egy csomó kérdés marad megválaszolatlanul ebben a keszekusza történetben.

Szegény jócsajok (Anne Hathaway és Jessica Chastain), szegény bácsik (Michael Caine és John Lithgow) és szegény jópasik (Matyi, valamint Casey Affleck, Matt Damon…).

Asanisimasa: 5/10

Nem nehéz észrevenni, feltéve, ha “ujjunkat rajta tartjuk a kor ütőerén”, hogy a klasszikus utópiák jelenné válásának korát éljük. Szinte minden megvalósult már, amit Morus Tamás óta vágyott, vagy éppen rettegett, valós, reális jövőnek hittek az emberek. A technológia fejlettsége ma már szinte bárkinek lehetővé teszi, hogy Nagy Testvért játsszon, sok politikai, még több gazdasági rendszer ezt meg is teszi. Ez itt most nagyjából pontosan a szép, új világ, Kazohinia metropolisza, melyben bármikor bekattanhat HAL, a kilencezres, feltéve, ha nem jön Neo, a mátrix megváltója. Úgy tűnik, értelmét vesztette már minden riogatás és hitegetés, ami az eljövendő rettenetét, vagy éppen üdvözítő mennyországát hirdeti; a jövő itt van, előttünk hever. (Választani túl késő, már semmire sincs idő.) Aki ma utópiát vagy annak ellentéteként, disztópiát, ellen-utópiát fogalmaz meg, az a legtöbb esetben a jelenről beszél, a mában tapasztalható társadalmi, gazdasági vagy politikai trendeket írja le, valódi jövőbelátás talán csak eldugott kísérleti laboratóriumokban, elméleti fizikusok, asztrobiológusok és más kutatók dolgozószobáiban, és neadjisten, koncepciós teóriákat gyúrogató weboldalak fórumain történik.

Terry Gilliam, akit életműve alapján nyugodtan nevezhetünk akár disztópia-gyártó nagyiparosnak is, legújabb, nálunk még hivatalosan nem látható The Zero Theorem (A Zéró-teoréma) című filmjében sem jutott túl a rettenetes jövő már ma, tulajdonképpen a premier előtt is bárki számára megtapasztalható, fenyegető ígéretén. A zord (csábító) külvilág kihívásai elől önmagát saját lakásába száműző számítógép-kezelőt munkaadója nemcsak állandó telefonhívásokkal, webes üzenetekkel, de kamerával is kontrollálja, ha porszem kerül a gépezetbe, pont úgy törik rá az ajtót, ahogyan a Brazilban is, hasonló esetben. A mindent átszövő, mérhetetlen magány, valamint annak instant feloldására feltelepített virtuális szerető motívuma szinte minden évben megjelenik valahol, valamilyen filmben – ha éppen nem a saját szobánkban, a saját gépünkön. Gilliam tehát semmi újat nem tudott e filmmel hozzátenni, ahhoz, mint amit eddig is elmondott, illetve elmondtak mások, amit mi is tudtunk és azóta is tapasztalunk. Megoldása sincs a dologra, az egyszerű és hatásos, de már régen elavult kalapácsos gépromboláson, valamint a világűrbe való kilépésen túl. Az egész film szellemisége sem több, mint a jelenleg igen sokat emlegetett, hetedikes magyar tankönyv Coca Cola-mámorban fetrengő, CNN-t faló, magukat microsoftos (sic!) játékkal butító tinédzserei által jelezett jövőképe, ha nem lenne azért Gilliam lényegesen szellemesebb pasas, mint az említett baromság szerzője.

Megragadó például, ahogyan elképzeli és láttatja a főszereplő (Qohen Leth – Christoph Waltz) lakását, mely egy valódi szentély, hiszen konkrétan egy használaton kívüli templom. A megfeszített Jézusnak viszont nincs feje, a helyén a Nagy Testvér, azaz itt az Ügyvezető (Matt Damon) szeme figyel vörösen izzó objektív formájában. Aztán bigyó, kacat, bizgentyű hátán, látványos érintőképernyő-erdő (melyet Waltz vicces kalimpálással irányít. Jelzem, hogy ezt már a jobb okostévék is tudják…) Waltz amúgy kissé malkovichosan hozza a Gilliam által elvárt, szokásosan groteszk fazont, amit például a reppelő pszichiáterként tündöklő Tilda Swinton pontosan rajzol. A külvilág, a zajos, lüktető, reklámokat a járókelők arcába üvöltő metropolisz valahol félúton van a 12 majom koszlottsága és Az ötödik elem vagány futurizmusa között. A film látványvilága jó példa arra, hogyan lehet kevés pénzből is viszonylag látványos filmet csinálni. A sztori ötlettelenségét, közhelyességét viszont ez sem menti. Asanisimasa: 4/10

Úgy tűnik, egyik nagy kedvencem, Ken Loach (pl. itt, itt, itt, itt, valamint itt és itt) is leteszi a lantot. Vége, elég (neki) a filmezésből, nyugdíjba megy. Oké, hogy 78 éves, de akkor ki fog nekünk mesélni olyan szép történeteket azokról a kisvárosi, kültelki hősökről, kisemberekről, akik olyan ízesen beszélik a brit nyelv valamely válfaját, és nyakukon fázósan összehúzva a zakót, dacolva a tenger felől süvítő széllel, ügyet sem vetve az állandóan permetező esőre, keményen néznek szembe a kurva élettel… A Tiltott táncok állítólag az utolsó filmje, melyben ezúttal Írországba, az ír történelem egyik fontos időszakába kalauzolja el a nézőt.

Az ír történelem legnagyobb része a szomszéd angolokkal való folytonos hadakozásból állt, amit rendszerint a túlerőben lévő angolok nyertek, így Írország egészen 1921-ig gyakorlatilag Anglia része volt. Ekkor írták alá az ország függetlenségét deklaráló nyilatkozatot, azonban még koránt sem következett el a béke időszaka. Polgárháború és kisebb villongások követték egymást ezen a szegény, de karakán népek lakta, csodásan zöld szigeten, melynek hozadékai a mai napig áthatják az ír mindennapokat.

1932-ben játszódik a valóságban megtörtént eseményeket feldolgozó történet, amikor Jimmy Gralton (Barry Ward) tízéves amerikai tartózkodás után hazatér Tolkien hobbitjainak lakhelyét idéző, idilli ír falucskába, hogy gondját viselje öreg édesanyjának. Amikor a kommunista meggyőződésű Jimmy, a helyi barátok unszolására ismét megnyitja a telkén álló tánctermét, ahol a helyi fiatalság táncolhat, tanulhat vagy csak beszélgetni összejöhet, ismét szembetalálja magát ugyanazokkal az emberekkel, a környék nagyhatalmú katolikus papjával, valamint a helyi földesúrral, akik miatt annak idején el kellett hagynia az országot. A földekre és birtokokra ácsingózó, kapzsi földesúr az elvakult, bigott katolikus pap támogatásával erőszakkal vet véget a “léha nép” mulatozásának…

Gondolom, azt nem kell ecsetelni, hogy 1932-ben, Írországban egészen mást jelentett kommunistának lenni, mint amit e kifejezés alatt ért manapság, mondjuk egy Heti Válasz-olvasó. Jimmy, a történet hőse abszolút pozitív figura, önzetlen, bátor, jó célért (az elnyomottak felemelkedésért, az elnyomók megbüntetésért, a szabadságért és az örömért, az igazságért és az ír kultúra felemelkedésért) küzd, miközben a vele szemben álló Sheridan atya (Jim Norton) a bigott, vaskalapos konzervativizmust és bezárkózott, dogmák által szabályozott, örömtelen, szenvedés-fétisiszta (ír) katolicizmust. Igen könnyű belehelyezkednünk a szituációba, hiszen ma, Magyarországon kísértetiesen ugyanezeket a küzdelmeket vívjuk, és már rögtön érezzük is arcunkon a földesúr ordító szájából fröcskölő, whisky-szagú, nyúlós nyálat, miközben ökölbe szorított kezünket zsebünkbe rejtve erőltetünk nyugalmat magunkra.

Loach természetesen velünk van, az elnyomott írekkel, a zene, a tánc és az öröm pártján áll. Fontos is a mi ír kultúránk, naná, hogy fontos, de azért a jazz, az nagyon izgalmas dolog… Viszont pontosan ábrázolja a korabeli ír társadalmi viszonyokat is, nála nem fehér és fekete minden. A földbirtokosra és embereire, mondjuk, nem fecsérel pozitív jelzőt, de annyi baj legyen, mint ahogy az elvakult nácikat sem szeretjük. A kisszerűségükben szánalmas, parancsra mozgó rendőröket viszont kineveti, szinte burleszkszerű csúfot űz belőlük. A papsággal már más a helyzet, az írek vallásosak, nemzeti önazonosságuknak fontos része a katolikus egyház, így azzal nem szabad viccelni. A jeges tekintetű Sheridan atya, persze, maga a patás gonosz – a történet nagy részében. A végére azért kap egy pici “vörös farkat”, ami viszont kissé idétlenül fityeg hájas valagán. Segédje, az ifjú Seamus atya (Andrew Scott) viszont szinte minden jelenésében hordoz valami pozitív ígéretet a jövőre, az írek jövőjére nézve.

Ma Írország jobban is teljesít.

Loach hattyúdala egy igen szenvedélyes, olykor kissé párás tekintetű, de határozott kiállás a kreativitás, az általános értelemben vett hit, a közösségért való önzetlen tenni akarás, a szabadság és szerelem mellett, és az önzés, a kisszerű korlátoltság, a dogmatizmus és minden kirekesztő gondolkodás ellenében.

Asanisimasa: 9/10

Cormac McCarthy egyike a legismertebb, ma is élő amerikai íróknak. Ismertsége talán nem, népszerűsége viszont annál inkább meglepő, tekintve, hogy történetei kivétel nélkül egy sötét, rideg világban, egy szétbomló, részvét nélküli, önző és intoleráns társadalomban játszódnak, a szereplők pedig jobbára az emberi lét határait feszegetik, akár fizikai, akár morális szempontból. Harmadik regénye, valamint az inkább színészként ismert James Franco azt adaptáló, azonos című Isten gyermeke (Child of God) című filmje sem tesz meg semmit azért, hogy a nézők (olvasók) szeressék. Nem is szeretik, mutatják ezt a kritikai és nézettségi mutatók, pedig a filmet még jelölték is az amúgy igen finnyás Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlánjára is.

A történet ugyan soványka, de erőtlennek semmiképpen nem mondható. Sáros bakanccsal rugdal ki mélyen földbe ásott, konvencionális tabukat azzal, ahogyan bemutatja a törvényen kívül élő, szellemileg fogyatékos sorozatgyilkos Lester Ballard (Scott Haze) életét. Ballard élete valószínűleg ott siklott félre, amikor nyolc éves korában a szeme láttára vágták le pajta mestergerendájára magát felakasztó apját. Később “fideszes” módszerekkel kiforgatták örökségül rámaradt birtokából is, minek következtében az ekkor már fiatal, erős férfiává érett Ballard nincstelenné vált. A közönyös városi közösség semmiben nem támogatta, ha nem is féltek a fura fiútól, de idegesítette, bosszantotta őket jelenléte, handabandázása, ezért Ballardot száműzték az erdőbe, ahol egy düledező kalyibában élt mérhetetlen magányban, egy karabélyát mesteri pontossággal kezelő vadember módjára. Tomboló libidóját kezdetben az erdőbe kijáró, városi szerelmes párokat meglesve elégítette ki, míg nem egy ösvényen, szokásos bóklászása közben egy autóra bukkant. A motor még járt, a hátsó ülésen azonban egy élettelennek tűnő, félig meztelen szerelmes pár feküdt, aktus után.

A társadalomból kiüldözött, szellemileg, de érzelmileg is sérült Ballard a rendelkezésére álló lehetőségeket kihasználva próbálja enyhíteni magányát, miközben folyamatosan éhezik, hiányos ruházatában fagyoskodik. Vásáron lőtt óriási plüssállatok és felcicomázott halott lányok a társai és szerelmei, akikből nem elég egy. Ha nem talál magának halott szeretőt, öl magának, fel sem fogva tettének borzalmát. A nekrofília egy kitaszított, szociopata, ráadásul súlyosan fogyatékos ember válasza a magányra és a kielégítetlen szexuális vágy kínjaira. A perverz, beteg vágy kezd uralkodni Ballardon, ami jellemző módon, az azt elszenvedő közösségből is hasonló reakciót vált ki. McCarthy szélsőséges naturalizmusára jellemző módon, nincs a történet végén feloldás – a nézők felháborodnak, de legalábbis kényelmetlenül feszengenek, amikor nem lesz kielégítve természetes igazságvágyuk. Ebben a reményvesztett, sötét, embertelen világban, amit McCarthy egész életében mesélt, csak ilyen megoldások vannak. Nincs igazság, nincs vigasz – az ember rohadt, és csak az marad életben, aki nincs tekintettel másokra.

McCarthy nem véletlenül vált apostolává az ún. nu-westernnek, vagy naturalista westernnek, mely a mára már érvényét vesztett nagy amerikai mítoszokat megéneklő, emblematikus western-történeteket árnyalja sötétre, valóság-közelire. Tudja ma már mindenki, hogy a legendás Vadnyugat bizony csupán véres, önző anarchia volt, a hősies Go West exodusa agresszív földfoglalás, tervszerű népirtással párosulva, a nagy hősök pedig bankrablók, gyilkosok és útonállók valójában. Ennek megfelelően, McCarthy történeteiben sincsenek hősök, csupán ilyen-olyan emberek, akik valahogyan, lehetőségeikhez mérten, megpróbálnak túlélni a kietlen, viszontagságokkal teli világban. A túlélés, a struggle for life pedig gyakran nem szép, sőt nem ritkán gyomorforgató és brutális. Sarokba szorítva pedig még inkább halálos és kiszámíthatatlan.

Franco nem művészkedi túl a történetet, inkább simán végighajszolja rajta a néha tényleg delejes teljesítményt nyújtó Scott Haze-t. Semmit nem rág a szájunkba, miközben semmit nem hallgat el, sőt. Háttérnek bőven elég a nyugat-virginiai téli hegység, itt-ott hófoltok, keményre fagyott föld, valamint néhány ötvenes évekbeli autó. Néhány markáns arc a mellékszerepekre, semmi effekt, semmi maszatolás. Gyomorszorító, undorító, intenzív élmény a film, nem tetszik, nem tudom elfogadni, nem tudok azonosulni azzal, amit látok benne, miközben tudom, hogy mindez igaz.

Asanisimasa: 8/10