asanisimasa

Egy film attól válik “többször nézőssé”, hogy van benne valami, ami megfogja és nem ereszti a néző figyelmét. Oké, ez “spanyolviasz”, de ha nincs egy filmben egy szerethető arc, akivel azonosulni tudunk, ha nincs olyan cselekménye, amibe bele tudjuk magunkat képzelni, vagy éppen életünk egy olyan pillanatát tudjuk talán megérteni általa, amit akkor tán nem, ha nem bír olyan látványosságokkal, amiket újra és újra látni akarunk, akkor ajnározhat a kritika bármit is az egekbe, az a film gyorsan el fog tűnni a süllyesztőben. Csodálkoznék, ha a The Signal című sci-firől tíz év múlva úgy beszélnénk, mint a Star Warsról vagy a 2001. Űrodisszeiáról (hogy a műfaj két végletéről hozzak hangsúlyos példát). Pedig tényleg nem rossz film William Eubank Sundance-en sikerrel bemutatott filmje, csak hiányzik belőle az a (Knézy Jenő-i értelemben vett) plusz, az az egyediség, különlegesség, ami miatt emlékezetessé tudna válni.

A hozzávetőleg 4 millió dolláros (hollywoodi viszonylatban igen kicsi) büdzsé ellenére még kifejezetten látványosnak is mondható. A cselekmény ügyesen ötvözi a meglehetősen elcsépelt számítógépes hacker-tematikát a hasonlóan közhelyes 51-es körzet-, és az alien(technológia)-topikkal, a végső csavar is -hovatovább- meglepő, tehát összességében még az egyediséggel sincs probléma. A most közelebbről nem taglalt történet három főszereplőjének arcát viszont már a stáblista alatt elfelejtettem, Laurence Fishburne-t pedig már egy picit unom, hiszen a Mátrix óta gyakorlatilag ugyanezt a jellemű karaktert játssza minden filmjében.

Eubank ezt a filmjét is szépen összerakta (mint a bemutatkozó Love-t is), az eredmény is hasonlónak tűnik: okos, szolidan filozofikus, mégis izgalmas és tulajdonképpen reális történet, mely fura csavarral mégis vastagon merül a fantasztikumba és sajátos módon, az érzelmességbe. Speciális ízei, valamint viszonylag kényelmetlen mondanivalója miatt azonban elsősorban a műfaj valódi rajongóihoz fog szólni ez a film, azonban a végkifejlet csinn-bumm-cirkuszával, valamint a határozatlan, de mégis kissé szentimentális szerelmi szállal rögtön el is riasztja őket. Szóval, felemás, de azért még bőven figyelemreméltó alkotás. Asanisimasa: 6/10

Mivel Evald Schorm már ellőtte A pap végét, mint filmcímet, így minden bizonnyal Kálvária lesz John Michael McDonagh idei filmjének magyar címe, ha egyáltalán észbe kap valaha is valamelyik hazai filmforgalmazó. Oké, ez a tükörfordítása lenne az eredetinek (Calvary), ám nem ezt szoktuk meg és jelen esetben az eredetinél azért profánabb jelentésű ‘A pap vége’ talán jobban meg is felelne a film tartalmának. Nem mintha e filmbeli katolikus pap (James atya szerepében Brendan Gleeson, McDonagh állandó “férfimúzsája” remekel) tragikus sorsa ne lenne megfeleltethető Jézus Krisztus szenvedéstörténetének, hiszen ezúttal is egy ártatlan, tiszta lélek veszi magára mások bűneit, ám a kiontott vér ezúttal nem jelent másoknak megtisztulást, sőt a vértanúság nyomait is gyorsan elmossák a tenger hullámai. Még csak tanúi sincsenek az esetnek, mint voltak a Koponyák hegyén kétezer éve történt kereszthalálnak, csupán egy részeges, saját fantáziavilágában élő árva kamasz látta a pap meggyilkolását…

De tény az is, hogy James atya mégiscsak megjárta saját kálváriáját, mégha abban az égadta világon semmi magasztos sincs. Profán, aljas, anyagias időket élünk, e film szerint még a közmondásosan vallásos Írországban is. Nincs helye, alkalma a modern világban a vallásos áhítatnak, főleg, ha az a vallás olyan értékeket közvetít, melyek a mindennapi hajszában, tülekedésben nem használhatóak, sőt, olykor kifejezetten ártalmasak. Az emberek persze, járnak templomba, de nem hitből, hanem megszokásból, kötelességből és a pofavizit kedvéért. Ebben a leszázalékolt, deficites vallásosságban az egyház hajdan masszív talapzata is erősen repedezik. Egymást érik a papokat, de a főpapokat is érintő homo- és heteroszexuális pedofilbotrányok, nem tabu a keresztényinek egyáltalán nem mondható élvhajhász, anyagias életmód, az egyház mérhetetlen gazdagsága egy anyagi nehézségekkel küzdő világban.

James atya mégis jó ember, jó pap, bár régebben -mint minden valamirevaló ír- keményen ivott és pappá szentelése előtti időkből van egy szép lánya (Kelly Reilly) is. Kálváriájának története azzal kezdődik, hogy a gyóntatószékben egy férfi megvallja neki, hogy gyerekkorában egy pap rendszeresen megerőszakolta, minden létező módon, és az így átélt traumáknak köszönhető felnőttkorának szerencsétlensége is. A férfi közli az atyával azt is, hogy bár tudja, hogy James atya ártatlan, tisztességes ember, mégis neki kell megbűnhődnie – miképpen Jézusnak is, mások bűneiért. Halálának időpontja jövő vasárnap lesz. McDonagh (aki mellesleg a kortárs ír/angolszász dráma és film fenegyerekének, Martin McDonagh-nak a bátyja) James atya szenvedéstörténetét egy oknyomozó dokumentumfilm és egy krimi ötvözetében, minden ájtatosságtól, álságos bölcselkedéstől és vallásos negédességtől mentesen, föld-, pult és vízközelben, keresetlen őszinteséggel és szóhasználattal meséli el. A rendelkezésére álló hét napban James végigjárja gyülekezetét, így szembenéz gyilkosával is, akit nyilvánvalóan ismer, felismert. Közben hivatásának is megpróbál eleget tenni, mégha arra nem igazán tart igényt senki sem, sőt, szemérmetlenül gyakorolják a legfőbb bibliai bűnöket, a hamis tanúvallást, a lustaságot és a paráznaságot, mások javainak eltulajdonlását (tönkretételét) és végül az ölést. Meglátogatja lánya, és ő is meglátogatja feljebbvalóit lelki tanácsért, amiket adni próbál, de nem kap. Néhol kifejezetten ellenségesen fogadják, máshol pedig lenézően játszanak vele, mint macska az egérrel. Aztán elérkezik a vasárnap.

Mindent elmond azonban a film szellemiségéről és szemléletmódjáról annak kulcsjelenete, melyben (az általunk) ismeretlen tettes -James későbbi gyilkosa- felgyújtja a templomot, melynek lángjait együtt nézi a pásztor és gyülekezete, minden különösebb megindulás nélkül, szinte teljes közönnyel. Végítélet járna a vallás szerint erre az erkölcsök nélküli közösségre, azonban jellemző módon csak annak legjobb -bár messze nem szeplőtelen- tagja végzi be, szintén jellemző módon, egyszerű, elvakult bosszú által.

Szépek a képek, bár nehéz lenne ezt a lenyűgöző kissé világvégi ír tájat csúnyának filmezni. Középpontban mindig James alakja áll, de néhány jellemző vonással pontosan megrajzoltak a történet többi karakterei is, melyek tökéletes hitellel adják elő ezt a modern, aktuális, de profán evangéliumot. Asanisimasa: 8/10

Borítékolom, hogy ez egy olyan film lesz, amellyel kapcsolatban mindenki jobban fog tudni mindent, mindenkinél – már hozzászólásokban, a megoszlott kritikák és a közönség tüntető távolmaradása mellett. A vetítéseken néhány szociológushallgató mellett legfeljebb néhány roma polgárjogi aktivista fog ülni, kevés véletlenül betévedő “civil” néző mellett. Ne így legyen, mert a Viktória – A zürichi expressz nem rossz film. Nem hibátlan alkotás, de fontos, valós témát boncolgat, és nagy odafigyeléssel, türelemmel, becsülendő hitellel mutatja meg azt. Jelzésértékű továbbá az is, hogy kizárólag svájci pénzből -bár nem tudom, kértek-e egyáltalán magyar pénzt- készült a film, mely Svájcban dolgozó magyar prostituáltak életét, motivációit és jellemző sorsát mutatja be, két lány történetén keresztül. Csodálkoznék, ha Andy Vajnán keresztül az EMMI adna pénzt egy ilyen, egyáltalán nem pozitív értékű “nemzetarculatra”… Pedig ez van.

A címszereplő Viktória (Farkas Franciska) roma, valahonnan a nyóckerből, a Dankó utca, Koszorú utca környékéről, két fél-legális életút áll előtte, vagy csinálja, mint a családja (Százér’ a lecsópápriká!), vagy fejest ugrik az ismeretlenbe és hallgatva néhány idősebb sorstársa hívó szavára, megy ő is a gazdag Svájcba kurvának. Az idegen nyelven egy szót sem beszélő lányt a kinti kapcsolat (Junior – Nagy Zsolt, valamint Marina – Pölöskey Erika) avatja be a munkába, majdani szobatársa, a magyar Blondie (Stefanovics Angéla) ellenkezése dacára. Viktória és Blondie történetét Maros Anna írta meg, több mint száz, Svájcban dolgozó magyar prostituált elbeszélése alapján, tehát már csak számszakilag is hitelesnek kell elfogadnunk azt. Anélkül, hogy különösebben tapasztaltak lennénk a pénzért vett szex kalandjaiban (komolyan mondom, hogy nem értem azokat a férfiakat, akik ezért hajlandóak fizetni…), azt azért tudjuk, hogy ez a szakma egyidős az emberiséggel, és a munkafolyamat bonyolítása sem változott sokat az elmúlt néhány ezer évben és ezt le is írták már százezerszer. Ennek ellenére, nekünk, nem beavatottaknak konkrét pofon szembesülni az ember és az emberi szexualitás ilyen mértékű kizsákmányolásával. Megértem azt is, hogy aki benne van, szolgáltatóként vagy szolgáltatást igénybe vevőként, annak ez teljesen természetes – ám azt hiszem, ők éppen nem olvassák ezeket a sorokat. A film sem nekik szól, hanem a svájciaknak, a gazdag nyugatiaknak, valamint a prostitúció (rendkívül összetett) problematikájával hivatásból foglalkozó szakembereknek.

A köznépnek sem szól, ismerve a roma-témában megnyilvánuló, mélyen intoleráns zsigeri rasszizmust, holott az is nyilvánvaló, hogy ezt a szolgáltatást szinte kizárólag a fehérek (magyarok) körében duzzadó igény tarja fenn, semmi más. Senki nem virnyákolna az aluljárókban nyári forróságban és téli fagyban egyaránt, hogy százér’a paprika, ha azt nem venné meg senki. Csak akkor van kínálat, ha arra kereslet is van, mint a piacon – tetszik érteni? És ki az, aki jogosan dobna követ arra, aki magát porba alázva keres 100 frankot ahelyett, hogy másképpen lealázódva keresne, igaz, “megbecsültebb módon”, 50-et? Más lehetőség nincs.

Viktória története tehát hiteles, motivációi igaziak, valósak. Származásának környezetrajza is reális, a benne látható, élő figurák is igaziak és igaziak a svájci “munkahelyet és munkakörülményeket” bemutató jelenetek is. Egyedül a dialógok hatnak néha sután (itt a hatban, mondjuk szombat délelőttönként a piacon, azért még áthallatszik valami odaátról), a filmben bemutatott társadalmi réteg talán nem feltétlenül ilyen kifejezéseket használ, nem így trécsel “spontán”, nem viselkedik ilyen természetellenesen “illedelmesen”, ahogy ezt a filmben látjuk – de a többségében amatőr háttérszereplők nyilván picit feszélyezve érezték magukat a külföldiek kamerája előtt (akik úgysem érzik ezeket a finom különbségeket). Farkas Franciska viszont döbbenetesen hiteles a címszerepben, mint ahogy Nagy Zsolt is “kajakból” hozza a suttyó svájci-magyar stricit. Stefanovics Angéláról már a penetráns módon zseniális Pesti mese óta tudható, hogy nincs még egy magyar színésznő, aki ennyire istenigazából tudna lemenni talajra…

A filmet a forgatókönyvet író Maros Anna svájci férje, Men Lareida rendezte, értelmes, okos odafigyeléssel, talán csak egy kicsit távolságtartó jólneveltséggel, aminek köszönhetően a film csak egy kicsit lett “szebb”, mint a valóság – ami viszont rettenetes, de azt tudjuk jól. Viktória története, bár óriási újdonságokat nem fogalmaz meg, mégis hiánypótló mű ma Magyarországon, a mai Magyarországról, svájci filmként. Asanisimasa: 7/10

A bombasztikus trailerek fogvacogtatón feszült katasztrófafilmet ígérnek a svéd Ruben Östlund negyedik nagyjátékfilmje, a Lavina kapcsán. Ápolt, jóllakott, boldognak tűnő svéd középosztálybeli család (apuka, anyuka, két gyerek) telel egy svájci sírparadicsomban, hiszen az apu mostanában sokat dolgozott és most van öt napja, hogy végre együtt lehessen a család. A lélegzetelállító kilátást nyújtó panorámateraszon fogyasztják éppen ebédjüket, amikor látják, hogy egy biztonsági okból mesterségesen elindított lavinagörgeteg közelít feléjük, egyre nagyobb robajjal és egyre nyilvánvalóbban túl a még elfogadhatóan biztonságos méreten. A lavina azonban, hogy most jól belespoilerezzek a filmbe, végül elkerüli az éttermet, még jóval a lakott részek előtt elhal. Csak az általa keltett porhófelhő takarja be rövid időre a teraszt – ez azonban éppen elég ahhoz, hogy egy valódi katasztrófa robbanjon ki…

Östlund, a zsűri indoklása szerint, „egy látszólag tökéletes társadalom következetes és felzaklató portréjáért” kapta meg annak idején 2012-ben Play című filmjéért a 19. Titanic Filmfesztivál fődíját. Ezt a díjat akár a Lavinának is oda lehetne adni, ugyanezzel az indoklással, hiszen ebben sincs másról szó. A célkereszt itt a társadalom atomi egységén, a családon van. A filmbeli katasztrófa is ezen belül következik be, gondolom, már nem meglepetés, hogy elsősorban lelki vonalon. Ez Östlund másik fontos problémája, amit már korábban az Akaratlanul című filmjében is boncolgatott: a felelősség és a felelősség vállalása. 

A gyenge pont a családban az apa figurája. Látszólag családfő, hiszen sokat dolgozik, valószínűleg jól is keres, azonban érzelmileg sivár pusztaság. Nem lehet azt mondani, hogy nem szereti feleségét, gyermekeit, csupán úgy tűnik, ez a szerep meghaladja az ő képességeit. Teszi a dolgát, eljátssza az apaszerepet, viszont amikor úgy tűnik, hogy egy természeti csapás az egész család életét veszélyezteti, ő csak saját magára gondol, menekülni kezd, hátrahagyva feleségét és két gyermekét. A film címében említett katasztrófa valójában ezt a cserbenhagyást jelenti, amit a továbbiakban (a film 4/5-ében) a feleség és a férj különböző módokon próbál meg feldolgozni.

Östlund filmezési modora e filmben is távolságtartó, ám mégis kíméletlenül őszinte. A megkapó szépségű, vad, mégis romantikus alpesi táj ideális háttér ahhoz, amiről beszél, hiszen egy világtól elzárt terület, tele veszéllyel, mégis sokak által ismert, otthonos közeg. Egy ilyen család, mint amilyet a filmben is látunk, vágyik oda, mert kalandokat ígér, de kellően biztonságos is ahhoz, hogy kisgyerekkel el lehessen tölteni ott néhány napot. És kellően drága is, hogy csak a társadalmilag hasonló szinten lévő népek vegyék őket körül… Maga a család nem különösebben érdekes: olyan átlagos középosztályi család, amilyen csak lehet. Szinte már a nézőnek kényelmetlen, milyen módszeres kitartással, milyen kíméletlenül szemléli iszonyatosan banális tevékenységeiket, a fogmosást, az alvást, a tabletjüket mély és méla unalommal pötyögtető gyerekeket, a felnőttek üres, semmitmondó, de kényszeresen illedelmes társasági életét és magát az óvatosan kalandos – valójában mélyen unalmas – családi síelős vakációt. Rengeteg csend, minden tüchtig rendben, elfojtott szavak. Ebbe az idillbe robban bele a feleség szemrehányása, ami őt magát, a környezetet, de még az apát is meglepi. Az anya vádaskodása addig fajul, hogy az apa lelkileg összeomlik, miközben a gyerekek tökéletesen veszik az adást: ők azon bőgnek, nehogy elváljanak a szüleik. A vakáció fennmaradó néhány napja azzal telik, hogy az apa kétségbeesett erővel próbálja helyreállítani megtépázott renoméját, amely látszólag sikerül is neki. Ott tartunk, ahol a film elindult.

E két óra alatt Östlund látszólag nem old meg semmit sem, szereplői egy nagy összeomlást közbeiktatva, pont ugyanabban a cipőben járnak, amiben érkeztek, mégis metsző pontossággal képes mutat rá e “jóllakott” társadalom fonákságaira. Arra, hogy mennyire képtelenek vagyunk kibújni a társadalom és a hagyományaink ránk kényszerített szerepeiből, mennyire erősen munkál bennünk a megfelelési kényszer, amitől csak görcsösen, feszült figyelemmel, de az emberi odafigyelés, érzelmek és valódi szeretet teljes hiányával éljünk kényelmes, gondtalan életünk. (Már aki persze, azok ott, a svédek…) Szinte bergmani erővel nyomasztó, kemény, erős film ez is, mint Östlund korábbi filmjei. Asanisimasa: 8/10

Azt gondolom, hogy Luis Buñuel óta senki nem volt képes saját kora valóságára olyan indirekt módon, képletesen, mégis tűpontosan, sarkosan és lényeglátón reflektálni, mint ahogy most Pálfi György teszi Szabadesés című filmjében. Persze, akkor is, most is öldöklő angyal tárja szét szárnyait egy olyan világ felett, melyben a burzsoázia diszkrét bája vigyorog torz pofával pöffeszkedve… Látunk is egyet Molnár Piroska háta mögött a hegyen, szépen kivilágítva. Nyilván nem hasonlítható Franco diktatúrája ehhez a mostani magyar rezsimhez, de az irány-és erővonalak ugyanarra mutatnak, úgyhogy reményre semmi ok. Nevetünk a filmen, ahogy olykor a spanyol mester filmjein is, ez a nevetés azonban messze nem felszabadult kacaj, inkább a tehetetlen kínból fakad, és csak azért nevetés, hogy ne sírjunk, ne zokogjunk. Pálfi humora sötét, szinte pokolian ördögi. Betegnek mondják sokan, holott inkább az a világ beteg, amiről beszél.

Talán meglepő is lehet, amikor látjuk a rendezőt arról beszélni, hogy mennyire felszabadította őt ez a lehetőség, amit a dél-koreai fesztiváltól kapott (ők finanszírozták a filmet szinte teljes egészében, magyar pénz tulajdonképpen nincs is benne), hiszen a Szabadesés egyáltalán nem felszabadító hatású film, éppen ellenkezőleg, súlyosan nyomasztó, mint az igazság, amikor lehull róla a lepel. Látszólag szkeccsfilmről beszélünk, hiszen néhány egymással semmilyen  különösebb kapcsolatban nem álló, bizarr jelenet alkotja a filmet, melyeket a Molnár Piroska által alakított, vastag sálakba, télikabátba, kötött sapkába bugyolált idős nő figurája köt össze, ahogy nyögve, szuszogva cibálja fel cekkerét, bevásárlókocsiját és önmagát a lépcsőn – fel a tetőre, ahonnan némi pihenés után egyszerűen leveti magát a mélybe. Aztán földet ér, szétterül a betonon, majd feltápászkodik és újra elindul felfelé a lépcsőn… Minden nap, minden este fogja magát, felmegy, felkínlódja magát, körbenéz és fejest ugrik. Átél és megtapasztal, miközben megsemmisül, másnap mégis felmegy megint, újra és újra. Benne van ebben minden, egy nagy színésznő élete és pályája, de az átlagember átlagos élete is, a maga hétköznapi repetitív monotóniájában.

Azt nem lehet félreérteni, ahogyan együtt él Molnár Piroska karaktere a Benedek Miklós által alakított férjével; az egy tipikus magyar nyugdíjas házaspár, a lakótelepi valóságos lakásban, ahogyan elbeszélnek egymás mellett egy valóságos, reményt vesztett életben, melynek háttere napközben a rádió, este a tévé. A film azonban korántsem süllyed bele a magyar valóság naturalisztikus ábrázolásába, hanem elemelkedve abból, egy különös világban zajlik, talán abban, amiben a szabadesésben zuhanó alak létezik, míg földet nem ér. (A harmadikon még minden rendben! A másodikon még minden rendben! Az elsőn még minden rendben! – jelenti, miközben zuhan a föld felé.)

Vannak, akik spirituális úton próbálják megúszni a hétköznapok nyomorúságát. A tanítvány azonban szó szerint veszi mestere (Jordán Tamás) tanítását és levitálni kezd, aminek következtében viszont a mester szembesül saját kisszerűségével és inkább letöri a tanítvány “szárnyait”, minthogy igazi mesterként, tekintélyét maga mögött hagyva, maga is tanítvánnyá váljon (ahogyan azt tanítja minden keleti bölcselet is). Más kérdés, hogy a tudás önmagában sem feltétlenül mindenható… Vannak (Hörich Lili Nóra és Nagy Zsolt), akik számára a tisztaság és az egészség a legfontosabb, mindent feladnak és mindent elkövetnek ezek érdekében. Steril, biztonságos laboratórium a konyha, melyben gondosan csírátlanított, makrobiotikus ételek készülnek, a szex is szinte virtuális a biztonság miatt. De mi van, ha a legfertőzőbb, leghalálosabb kórokozó mi magunk vagyunk?

Mások (Parti Nóra, Schmied Zoltán és Trill Zsolt) viszont követendő példának veszik azt, amit a kereskedelmi tévék harsány, csiricsáré showműsoraiból rájuk ömlik és követendő életformának tekintik azok megrendezett, manipulált ál-valóságát. Az eredmény fájdalmasan groteszk, torz színjáték – látjuk mindennap a szomszédok között. Megint mások (Kiss Diána Magdolna) egyenesen magát az életet, az élet törvényszerűségeit és a szerelmet próbálják visszafelé forgatni, meg nem történtté tenni, amihez természetesen van segítség is (Hegedűs D. Géza), amely kedvessé rögzült, gépies mosollyal és számító előzékenységgel áll rendelkezésünkre: nem baj, ha nincs nálunk készpénz, a bakkártya is jó. Ha az összeg helyes, PIN kódot kérek, majd a zöld gombot tessék megnyomni.

Egyedül, pőrén és kitárulkozva állunk a zajos, bratyizós, mutyizós, de érdektelen és unalmas társadalomban, egyedül vagyunk félelmeinkkel és a rettegéssel gyerekszobánkban, miközben se anyu (Tenki Réka), se apu (Menszátor-Héresz Attila) nem figyel ránk és nem véd meg azoktól. Végül a saját félelmeinkben találjuk meg egyetlen barátunk, és talán találkozunk valakivel, aki pont olyan meztelen és kívülálló, mint amilyenek mi magunk is vagyunk, és akkor talán ketten leszünk egyedül…

Pálfi tehát a mai, mindennapi életből villant fel egy-egy jellemző momentumot, ember- és viselkedéstípust, hogy azokat alaposan elrajzolva, kiszínezve és eltúlozva karikírozza ki egy morbid, de metszően igazságos, pontosan találó világképben, melyet egy allegorikus, mégis cáfolhatatlanul reális életkép fűz egybe egy kötetté. Az egy dolog, hogy a Szabadesés Pálfi legjobb filmje, de egyenesen az utóbbi évtized(ek) legfontosabb magyar filmje is, bornírt, vad humorával, olykor megbotránkoztató, vagy máskor mulatságos jeleneteivel, de legfőképpen kíméletlen lényeglátásával és igazmondásával. Röhögünk rajta (végül is, saját magunkon), miközben kényelmetlenül fészkelődünk (hiszen saját magunkon röhögünk), sírás fojtogat, de majdnem felüvöltünk felháborodásunkban. Gyönyörű, velőbe hatoló képek (Pohárnok Gergely ezúttal nem félt a mélységektől) és remek színészi teljesítmények egy dinamikus zenei környezetben (Amon Tobin) és egy -a rendelkezésre álló rövid idő ellenére mégis alaposan végiggondolt- rendezésben és egy rendkívül erős, súlyos, nehéz mondanivalóval. 10/10

(Hangulatában, világlátásában pontosan passzol a filmhez Tóth Luca szintén díjnyertes animációja, a “The Age of Curious“, amit a Szabadesés előtt vetítenek a mozik.)