Paul Haggis akkor is egyik legfontosabb kortárs figurája Hollywoodnak, ha ezt a tavalyi (2013-as) filmjét bizony elcseszte. Rengeteg fontos, jó filmnek írta egyedül vagy csapattagként a forgatókönyvét, tévésorozatok sem derogálnak neki, rendezőként pedig olyan filmeket tett le korábban az asztalra, mint az Ütközések vagy az Elah völgyében. Íróként igen termékeny, rendezőként már megfontoltabb, egy tipikus, moralizálásra és melankóliára egyaránt hajlamos bölcsész a pali. Ez a Harmadik személy című filmje viszont olyan, mintha egy nagy tudású professzora iránt rajongó kékharisnya írta és rendezte volna, nedves bugyiban. Pont olyan, mint akit a filmben is látunk…
Haggis, aki tehát az imdb szerint írta és rendezte a filmet, ismét kedvenc narratív szerkezeti sablonját alkalmazza, miszerint elindít néhány egymással párhuzamosan futó, de egymással semmilyen személyi, társadalmi vagy más kapcsolatban nem lévő cselekményszálat, hogy aztán hosszasan lebegtetett, lazán babrált mozdulatokkal néhol egybeszője azokat, majd szinte azonnal ki is fésülje az így keletkezett csomókat. Eljutunk valahonnan, valahová, megismerünk egy csomó karaktert – akik viszont ezúttal kevésbé érdekesek, és azok a dolgok, amik velük történnek, kevésbé hoznak lázba. Abban szinte egyezik mindegyik, hogy sorsuk szétcsúszott, és azon erőlködnek, hogy élhetővé tegyék azt az időt önmaguk számára, amit mások életnek hívnak (erre van is egy utalás a filmben, amit idéznék, ha emlékeznék rá szó szerint…). Kiégett, magányos, vágyak és izgalmak nélküli figurák lézengenek a filmben Párizsban, Rómában és New Yorkban. A Liam Neeson alakította híres író sokadik regényét írná, ha eszébe jutna valami frappáns ötlet. Inkább hajdani tanítványával, a ma már szintén sikeres, szexis kolleginával (Olivia Wilde) cicáz, akit viszont bonyolult, bűnös viszony fűz saját apjához. James Franco egy másik szálban híres festő, aki csúnyán vált el korábbi feleségétől (Mila Kunis), aki viszont végképp a padlóra került – most abban a szállodában takarít, ahol a híres író és tanítványa hancúrozik. Közben a híres író feleségét (Kim Basinger) otthon, a medence partján gyötri a magány és a féltékenység. Eközben Rómában az Adrien Brody alakította divatkém (van ilyen, én is innen tudtam meg, de miért is ne lenne?) 
megtalálja a lehető legkoszosabb kocsmát, benne a legbunkóbb kocsmárossal és benne egy szintén nem túl barátságos cigánylánnyal (Moran Atias). De neki, nekik itt a legjobb – a film végére mi is megtudjuk, miért. Tehát: híres író kiégett, tanítványa zűrös, felesége féltékeny. Híres festő arrogáns seggfej, volt felesége pedig szétcsúszott – a gyerek pedig nem tudja, hogy mi van. Divatkém pedig szeret szenvedni, mondjuk, meg is van rá az oka. Néha, mintegy hallucinációként, megszólal egy testetlen, vékonyka hang: Figyelsz?
Figyelek hát, és várnám, hogy történjen valami, de csak szenvednek hőseink és ezt nem szeretem. Nagyon nem. A világból ki lehet kergetni az efféle egzisztencialista, intellektuális szplínnel, amikor az emberek inkább szétcseszik a fél világot ahelyett, hogy azt mondanák: Szeretlek. Szeretlek, te rohadék, mocsok kurva, te önző fasz, annyira hiányzol, satöbbi. De nem mondják, csak nyűglődnek. Inkább akkor Tarr Béla Sátántangója, kétszer egymás után, negyedszerre és ötödszörre…
Pedig technikai értelemben hibátlan a film. A cselekmény virtuóz módon bonyolódik, a perfekt forgatókönyv szerint. Minden szépen ki van sakkozva. Jön az üzenet is, minta zállat. Csak minek, ha érdektelen. Vannak jó momentumok: vicces az író-tanítvány szálban rejlő pajzánság. A divatkém-cigánylány-strici sztoriban van dráma és van dög, de sajnos ezt csak sejtjük, mert benne marad. Viszont így egybe, az egész unalmas és egyáltalán nem érint meg. Ja, jók a színészek is, dolgoznak szépen.
Mindazonáltal el tudom fogadni azt is, hogy lehetnek olyan élethelyzetek, amikor éppen erre a filmre van szükségünk. Azonban az, amiben én élek, most nem az. Asanisimasa: 5/10
wim
efes
perry55
szaszo
asanisimasa 