asanisimasa

A mára már szép emlékű Dr. (jog)Erőss Pál Jogi eseteinek filmes illusztrációit idéző didaktika és Robert Bresson életművének, vagy Ingmar Bergman hatvanas években készült filmjeinek szikár, száraz képi poézise, valamint kíméletlenül őszinte, feltáró erejű látásmód jellemzi az izraeli Ronit és Shlomi Elkabetz igen sok külföldi fesztiválon elismeréssel fogadott Gett – Válólevél című drámáját. A film cselekménye látszólag egyszerű, valójában azonban igen bonyolult, mély és gondolatébresztő. Gyakorlatilag semmi nem történik a filmben, minthogy Viviane (Ronit Elkabetz) el akar válni hites urától, Elishától (Simon Abkarian), és ezért a zsidó vallási törvényeket követve, a rabbinikus bíróság elé járulnak, hogy adja meg az engedélyt arra, hogy a férj megadhassa a válási levelet a feleségnek. A film ezt az öt éven át (!!!) zajló ceremóniát (a zsidó vallási szertartás szerinti válás nem egyszerű procedúrájáról bővebben itt) követi végig számtalan ülésben, kizárólag a bíróság rideg, barátságtalan termében zajló jelenetekben, kizárólag a váló felek, a három rabbiból álló bét din, ügyvédek, tanúk és a jegyző szofer jelenlétében. A nő el akar válni, mert már nem szereti a férfit, a férfi azonban nem nagyon akarja ezt. Az okok, indítékok, az érzelmek és azok hiánya, a körülmények és tulajdonképpen egy házasság története a hosszadalmas per alatti megszólalások alapján derül ki.

Elkabetzék filmjének legnagyobb erénye mindenképpen az, hogy a magunkfajta gójok számára betekintést enged egy olyan ceremóniába, amiről eleddig nem nagyon lehetett képünk. Azt azért eddig is tudtuk, hogy nem kevés macera van egy rendes kóser háztartás vezetésével, s hovatovább a rendes, vallásos zsidó élettel, úgy önmagában is. Amit viszont itt, egy viszonylag problémamentesnek tűnő -hisz’ számtalanszor elhangzik, hogy semmi különös oka nincs a válásnak, csupán a szeretet hiánya- válás kapcsán látunk, abból igen sokat megérthetünk az egész zsidó létre vonatkozóan is. Természetesen, nem a semmit gurigatják majd’ két óra hosszan a felek; azért felfeslenek dolgok, apró tüskék, sőt, durvább szögek is, melyek közül viszont már sok igencsak általános érvénnyel is bír. A férfi kultúráktól függetlenül hagyományos uralkodó szerepét fantáziátlanul, görcsösen követő, valójában azonban kisszerű, átlagos kvalitású férj, aki képtelen társként, érző lényként nézni feleségére, aki szó szerint fizikailag szenved a szeretetlenségtől, bár kezet soha nem emeltek rá (még csak a kutya sem volt útban). Tételesen az asszony el volt látva mindennel, volt pénz a háztartásra, ruhákra, a gyerekek járhattak iskolába, tehát a vallás törvénye szerint a férj ellátta feladatát. A feleség is, hiszen szült, főzött, vezette a háztartást. A maratoni válási hercehurca arra világít rá metszően éles fénykarikában, hogy a bigott vallásgyakorlás mennyire figyelmen hagyja az embert, az emberi érzelmeket és tulajdonképpen a józan észt.

A film puritán képi világa, a cselekmény szinte repetitív ritmusa és a per szereplőire koncentráló szemlélet ritkán láthatóan intenzív színészi teljesítményekre ad teret. Modern filmeken nem is nagyon látni már ennyire a színészekre, azok gesztusaira, mimikáira, pillantásaira építő történetmesélést, mely azonban még mindig olyan erővel szegez a vászon elé, hogy a néző képtelen kivonni magát a hatás alól. A “valósághű”, az “igazi” nem takarja a hitelességnek azt a fokát, amit a rendező páros, és annak a főszerepet is alakító női tagja, valamint az többi színész teljesít. Döbbenetes erejű, de bensőnket erős abroncsokkal szorító élmény a film, amihez képest még ez a ködös novemberi magyar rögvaló is szabadság langymeleg tavasza…

Asanisimasa: 9/10

És íme, itt a másik oldal is, bemutatkozik Eleanor Rigby (Jessica Chastain) pasija, ex-férje Conor Ludlow (James McAvoy). A beavatatlanoknak mondom, hogy az Egy szerelem története: a férfi című romantikus dráma az Egy szerelem története: a nő párja. Hogy ne legyen ennyire szimmetrikus az eset, a rendező Ned Benson jelentkezni fog még ugyanebben a tárgyban egy harmadik filmmel is, mely az ‘Ők‘ alcímet fogja viselni, de az egyelőre még nincs rajta az eseményhorizontunkon.

A kissé melankolikusra hangolt, puha és nőies ‘Nő’ című filmnek Claude Lelouch Egy férfi és egy nő című klasszikus, ballonkabátos románca volt a “logója”, a Férfi-verzió viszont Jean-Luc Godard férfiasabb, lazább, markánsabb és lendületesebb Hímnem-nőnemjét tette meg zászlajául. A háttérben kifüggesztett filmtörténeti utaláson, valamint a téma kézenfekvő hasonlatosságán kívül nem sok mindenben követi a klasszikus ösvényt Benson filmje, inkább csak amolyan posztmodern gesztus, egy hipszter fricska ez, nem több. A ‘Férfi’ is megmarad annak a parttalan, melankolikus ömlengésnek, amit a ‘Nő’ esetében is láthattunk, azt azonban le kell szögezni, hogy így, együtt már sokkal érdekesebb az összkép. A kérdés csak az, hogy ki emlékszik még arra, milyen a ‘Nő’?

Optimális esetben, egymás után nézzük meg e két filmet, hiszen szorosan egymásra épül, egymásra reflektál, hiszen egy tragikus párkapcsolat boncolódik fel benne, méghozzá a két legfontosabb nézőpontból. Nekem azonban csak a ‘Férfi’ közepére kezdett derengeni valami, mentségemre legyen mondva hajlott korom tompuló memóriája, valamint az azóta eltelt egy hónap alatt megnézett -teljesen más jellegű- filmek tömege, meg a többi córesz, ami terheli az ember agyát manapság. Ez persze, lehet egyéni szociális probléma is, tegyük tehát fel, hogy a néző agya friss, pattog, mint a nikkelbolha, és nincs más dolga az életben, minthogy egy tök ismeretlen, tök átlagos, amúgy szimpatikus New York-i pár életét szemlélje. A két film együtt már sokkal jobban működik tehát, mint külön-külön. Benson természetesen nem tesz meg semmit annak érdekében, hogy megszerettesse “hőseit” a nézővel, nem követ semmilyen műfaji klisét, hatásvadász dramaturgiát, ellenben érdekli a pár személyiségének, életének, egymással, illetve szüleivel meglévő kapcsolatának természetrajza, pszichológiája. Ha minket is érdekel ez, akkor helyben vagyunk – ha nem, akkor unatkozunk. Nem vagyunk egyformák. A ‘Nő’ és a ‘Férfi’, így együtt, egy igen hiteles, átélhető és részleteiben/egészében nyilván át is élt szakasza két átlagember életének, aminek fordulatai következtében bonyolult érzelmek, vágyak, dühök és vádak gerjednek, melyek mintha a címszereplők személyiségének “csontvázaként”, amolyan boncasztalon lennének kiterítve, közszemlére téve (igen remek alakítást nyújt Chastain és McAvoy). Egy szelet élet, mondhatnám. Semmivel sem érdekesebb, izgalmasabb, tipikusabb, látványosabb, mint a mienk, hanem pontosan olyan. Hmm…

Asanisimasa: (a ‘Nő’ és a ‘Férfi’ együtt) 7/10

(Ja, és fantasztikus volt látni az a rengeteg biciklit és biciklistát, akik életvitelszerűen ellepik New Yorkot… De még fantasztikusabb volt látni azt, ahogyan ezek a legkülönbözőbb életkorú, nemritkán azonban szemlátomást vad külsejű, szénné varrt, seggig érő rasztákban pompázó, vagy néha sokezer dolláros outikat edzésjelleggel taposó) bringások türelmesen várakoznak a pirosnál, hogy zöldre váltson!)

Az 1972-es születésű dán Anders Thomas Jensen a kortárs film egyik legérdekesebb, legkreatívabb filmírója, de azért azon többen felkaptuk a fejünket, hogy új filmje “igazi western” lesz. Mi érdekelhette, mi inspirálhatta a hajdani dán Dogma egyik jellegzetes alakját egy ilyen ásatag, idegen, széjjelbeszélt, kizsigerelt és agyonjátszott műfajban, melynek alapvetései márványba öntött monolitok, szabályszerűségei kőtáblába vésettek, melyeket még a kései megreformálására tett kísérletek sem tudták átírni? Nos, valószínűleg semmi több, mint egy stílusgyakorlat, egy próba lehetősége, hiszen a Kristian Levring által rendezett The Salvation (magyar címe egyelőre még nincs) tulajdonképpen egy ízig-vérig önazonos, klasszikus, veretes western. Azon felül, hogy a főszereplő karakter (Jon – ki más, mint Mads Mikkelsen) dán származású, semmi klasszikusan dán nemzeti specifikum, netán sztereotípia nem lelhető fel az alkotásban. Ha nagyon akarom, a már szinte iróniának ható szűkszavúság és a mogorva, betonarcú, kemény nézések is inkább az olasz spagetti-westerneket juttatja eszünkbe.

A másfél óránál is rövidebb hossz sem az a tipikus western-jegy, mégis azt mondom, hogy ez a film tulajdonképpen mesterdarab a saját műfajában. A sztoriban, a cselekményben felsorolódik szinte az összes jellegzetes western-klisé, a magányos telepestől az újonnan felfedezendő olajmezőket kihasználni vágyó, simlis üzletemberig, a sunyi, korrupt kisvárosi potentátoktól a bevadult hadúrként önkényeskedő, polgárháborús veteránokig, a bosszú motívuma, az önmaga igazáért a végsőkig küzdő telepes karaktere, postakocsi, akasztófa, saloon, hardware shop, temetkezési vállalkozó, vonat érkezése, a Volt egyszer egy vadnyugat ominózus csizmapoénjának ügyes variációja, háttérben az elmaradhatatlan, homokkő táblahegy, a végén pedig el a naplementébe. Jensen zseniális szertelenséggel mixeli a máshol már halálra unt sablonokat, a film tempójában egy pillanat üresjárat sincs, még csak olvasni sem kell a galuskás dán angollal elvakkantott, ritkás dialógokat, mert alig vannak, az akciójelenetek pedig ötletes koreográfiában produkálnak elég szép body countot. Mikkelsen Mikkelsen, baltával faragott arcából néz, fut, esik, kel, lóg és lő, mindemellett igaza van és annak érvényt is tud szerezni. Egy igazi, színhús westernhős. Mellette Eva Green néma szerepben is rejtélyes, míg a hajdani focisztár Eric Cantona sima gunmanként asszisztál a történetben, dicstelen haláláig. Tök rendben van minden.

Illetve, mégsem. A vadnyugati táj és az akciójelenetek nagy részének CGI-je elég nevetséges színvonalú, nem is értem, mi végre kellett ezeket a természetellenes színekben pompázó, homályos gagyit erőltetni. Úgy tűnik, Jensen könyve is áldozatául esett a másfél órás limitnek, illetve a vágóollónak. Jon és bátyja elfogása kissé össze lett csapva, ennek logikai magyarázata mindössze egy odavetett félmondattal lett elintézve, a néma lány – a Hercegnő- és a brutál sógor története viszont még ennyivel sem. Ezek azonban pici logikai huppanók ezen a rövid, de tempós úton, a végcél elérést azonban semmiben nem akadályozzák.

Asanisimasa: 7/10

John Le Carré életművének köszönhetően lényegesen kevesebb a köd az olyan ködösítésben élenjáró tevékenységek körül, mint a hírszerzés és kémelhárítás. Nála nem találunk kristálypohárból vodka-martinit szürcsölő, ujjaik körül millió dolláros luxuskocsik slusszkulcsát pörgető pojácákat, ellenben izzadó, lihegő, gyűrött zakós, láncdohányos, köpcös alakokat igen, akikben nyoma sincs semmi olyan tulajdonságnak, amit bármilyen szempontból is megnyerőnek tartanánk. Lételemük a hazugság, a dezinformálás, a képmutatás és a manipulálás, s bár nyilvánvalóan magas intelligenciájú emberek Le Carré kémei, munkájuk rájuk van írva. A tavasszal heroin-túladagolásban elhunyt Philip Seymour Hoffman élete utolsó komoly szerepében adja Az üldözött fő karakterét, a német terrorelhárító szolgálat Günther Bachmann nevű ügynökét, aki minden porcikájában megfelel Le Carré imént leírt, jellemző karaktereinek. Az ekkor már szemlátomást ramaty lelki és fizikai állapotban lévő, komoly depresszióval küzdő Hoffman számára fatális telitalálat ez a szerep, mely kitűnően mutatja, hogyan tudott annak idején olyan pontos, telibe találó portrékat fotózni Anton Corbijn, a film rendezője.

A jó portréfotós talán legfőbb ismérve az, hogy tévedhetetlenül tudja megtalálni azt a pillanatot, melyben az általa lefényképezendő személy egyénisége, élete, gondolatai és sorsa sűrűsödik össze. Corbijn ezt a tehetségét ráadásul át tudta konvertálni filmrendezői pályájára is. Természetesen, ez a film nem Philip Seymour Hoffman portréja, azonban azzal, hogy Bachmann karakterére éppen Hoffmant választotta ki, aki vélhetőleg pontosan ugyanazokkal az életét, munkáját illető gondokkal küzdött, mint a filmbeli ügynök; hogy olyan történetbe tudta őt elhelyezni, amelynek végkifejlete olyan dermesztő hitellel illusztrálja azt a kétségbeesést, amikor az ember egy olyan, nála nagyobb erővel találja magát szembe, amit képtelen legyőzni, főleg, hogy az korábban egyszer már legyőzte és ami részvétlen hidegséggel húz keresztül mindent, mit addig csinált – ez egészen döbbenetes. Hogy megcsinálta azt a jelenetet, amivel zárul a film!

Az üldözött címszereplője amúgy egy Issa Karpov nevű, orosz apától és csecsen anyától született fiatalember, aki illegálisan került a németországi Hamburgba, ahol a 2001. szeptember 11-i események utáni paranoid hangulatban bozontos külsejével, és erős iszlám kötődésével hamar felhívja magára a terrorelhárítók figyelmét. Azonban le Carré a történetben, és általa Corbijn a filmben nem kívánt x+n-ik Jack Bauer-történetet bemutatni, hanem inkább arra koncentrált, hogy mi van akkor, ha a gyanúsított, minden gyanús, sőt bizonyító erejű körülmény dacára ártatlan? Erre érez rá az Issa utáni nyomozás alatt Bachmann ügynök is, aki az akciót annak rendeli alá, hogy kizárólag a bűnösök bűnhődjenek meg…

Corbijnről eddig is tudható volt, hogy nagyszerűen teremt atmoszférát, Hamburg sós, tengeri szélfútta, sirályok rikoltozásától és hajókürtöktől hangos, ám ködös, hűvös hangulata most is tökéletes hátterét adja a történetnek. Emellett tökéletesen láttatja azt a fojtott légkört is, ami az állandó megfigyelés, lehallgatás, az óvatos konspirációk megkövetelnek, emellett le Carré története is izgalmasan halad a végkifejlete felé. Kliprendezőként Corbijn jól megtanulta a tempót. E film ritmusa bár lassú, tempója mégis tanítani való. Ennyi kell ahhoz, hogy a történetben rejlő morális, illetve lelki vonatkozásokra tudjunk koncentrálni és ne vesszünk el holmi rohanós akció szemfényvesztésében. Ez itt nem Amerika.

Asanisimasa: 8/10

Ahh, ez betalált… Ötven évesek lettünk (nemsokára), tehát nem meglepetés e filmköltemény. Ragyog s gagyog, tán még tanítgat is. Ez az a kor, amikor kiesünk fogyasztói kultúra mindenható ceremóniamestereinek fontos (18-49 éves korig terjedő) korcsoportból, tehát, amikor már nem számítanak ránk. Ez az a kor, amikor a gyerek átmegy a túloldalra, ha meglát szembejönni a járdán, amikor már derült égből magáznak le olyanok, akiket még inkább tegezve becéznék. Állás van, lakás van, pénz van, van valaki, aki mos, főz és takarít ránk és néha mintha mondana is valamit, amikor futni, úszni, biciklizni, kocsmába vagy meccsre megyünk. Minden fasza, csak a hajunk őszül már. Has is lapos, bírjuk az iramot a húszévesekkel, si… Mi ez? Mi a fasz?! Szorít, zsibbad, kurvaélet! Basszu

Leblende, snitt.

Szóval, itt tartunk valahol, amikor a Barátok, szerelmek, barbecue című francia komédia ötvenéves, szexisen őszülő halántékú, férfiasan sármos főszereplőjét (Antoine – Lambert Wilson) leteríti futás közben a szívroham. Komédia, mondom, ezzel csak elkezdődik a történet. Antoine a gondos francia egészségügynek köszönhetően túléli az infarktust, így megismerhetjük az ő életét, vagy harminc éve összejáró kis baráti társaságát, a hosszú évek alatt berögzült, halálosan unalmas poénokat, rutinokat, nyaralásokat és viccelődéseket, valamint az elmaradhatatlan grillezős délutánokat, tehát azt, hogy mennyire unalmas már az élet. Eric Lavaine forgatókönyvíró-rendező szinte enciklopédikus alapossággal gyűjti össze filmjében a kapuzárási pánik előtti életkorra jellemző összes jellemző tünetet, kórt, állapotot, érzületet, vágyat és lehetőséget, ami egy ötvenhez közelítő férfinak meglehetősen mulatságos időtöltés, feltéve, ha ebben a korban még/már tud felszabadultan röhögni saját hülyeségein. Lavaine ügyes, szerethető komédiát rendezett, melyben néha visítva röhögtem magamon, illetve azokon a korombeli palikon és csajokon, akik e kis történetben próbálják élni saját magukat. A kérdés csak, hogy azokat a nüansznyi poénokat érteni fogja az, aki azokat nem érzi a saját testén, a saját életében? Nem, nem elég negyvenévesnek lenni, az még nem ez az érett kor. A hatvanasok, hetvenesek viszont már ismerik ezt az érzést, és legfeljebb irigykednek, vagy inkább el vannak foglalva az ezeknél sokkal jobban fájóbb pontokkal, ízületekkel. De hogy az effektíve moziba járó tizen-, huszonévesek, valamint a még pendliző harmincasok mit fognak ebből a történetből, az tényleg nagy kérdőjel.

Antoine a halálközeli élmény hatására változik meg, néz szembe magával és életével, minek következtében fenekestül felforgatja a kis társaság bemacskásodott életét. Kissé zűrös lesz, míg fenekével felfele kalimpál, de a végére azért helyére billen minden, hiszen az nem romantikus komédia, aminek a végén nem kerül vissza minden a normális kerékvágásba. A Barátok, szerelmek, barbecue ebben a tekintetben tök normális romantikus komédia, abban viszont kevésbé, hogy kifejezetten életszerű (oké, a francia felső-középosztály életszínvonalához képest életszerű) szituációkban röhögünk teljesen húsból és vérből lévő figurákon, akiket akár ismerünk jól a saját baráti társaságunkból. Ennyi ezúttal bőven elég, hogy szeressük e filmet.

Aki meg nem veszi a poénokat, majd venni fogja, amikor eljön az ideje. Ha viszont itt van az ideje, és mégsem veszi, akkor kezeltesse magát, a saját és a környezetében élők érdekében. Tanulságos, ám ennek ellenére pompásan szórakoztató, szerethető kis mozi ez.

Asanisimasa: 7/10

Kétszer láttam életemben Gibraltár szikláit, pontosabban kétszer nem láttam a rátelepedett sűrű felhőktől, ezért különösen örültem azoknak a fantasztikusan látványos, pazar légi felvételeknek, melyek a létező összes szögből megmutatták ezt az alig húszezer lakosú brit koronagyarmatnak nevezett kisvárost, mely beleékelődik Andalúzia és Marokkó diszkrét üzletmenetébe. Kétszer léptem át életemben az Európa és Afrika között húzódó, legnagyobb forgalmú határvonalat, melyen át az alig leplezett bűnelkövetés magától étetődő természetességének megejtő bájával csempésznek a helybeliek mindent, miért pénzt adnak odaát, ezért érdeklődéssel szemléltem e francia filmet, melynek tárgya a Marokkóból Európába irányuló kábítószer-csempészet, mint az egyik legjellemzőbb üzletág. Mondták, hogy vigyázzunk a határon, nem mintha lett volna nálunk bármiféle illegális cucc, még véletlenül se fényképezzük, de még csak ne is nézzük feltűnően a határon ingázó helybelieket, de a vámosokat, rendőröket és határőröket sem, hiszen nyílt titok, hogy itt mindenki ugyanabból él: a Rif-hegységben óriási mennyiségben termesztett fűből, illetve annak származékából, a hasisból, valamint a Dél-Amerikából érkező kokain Európába való továbbpasszolásából. Az ügylet felszámolása már csak azért sem egyszerű, mert hasist évezredek óta készítenek errefelé a berberek, nyilván nem elsősorban európai hippik igényeinek kielégítésére, tekintve, hogy azok legfeljebb negyven éve fedezték fel maguknak ezt a szomszédos Nirvánát.

Julien Leclercq Gibraltár című filmjének fő erényei tulajdonképpen ki is merülnek e két dologban, a fantasztikus panorámákban, illetve a modern (értsd: múlt század nyolcvanas éveiben történő) Tanger-Gibraltár-Algeciras-Ceuta négyszögben zajló, soknemzetiségű kábítószer-csempészet egyik jellemzően kis port felvert esetének szinte dokumentarista hűségű feltárásában. Mint műfaji film, tehát krimiként, netán akció-thrillerként nem működik a film. Lassú, ritmustalan, híján van szinte minden feszültségnek a valóság szinte tökéletes hűségét megidéző mese; drámaként, sorstragédiaként sem az igazi, hiszen az sem működik dráma feszültség nélkül, de a történetben szereplő figurák is olyan kevés jellemvonással ábrázoltatnak, hogy abból semmi különöset nem tudunk meg róluk. Leclercq kizárólag a szerteágazó, meglehetősen botrányos (és ahogy a filmvégi inzertből kiderül: meglehetősen botrányosan eltussolt) esetet kívánta elmesélni, melyben egy alapvetően tisztességes ember, egy adósságcsapdába került bártulajdonos (Gilles Lellouche) kerül kapcsolatba a kábítószer-csempészettel, ráadásul úgy, hogy őt nem is valami maffia, hanem a francia vámosok egyik ügybuzgó nyomozója szervezi be. Marc, a megesett kocsmárost aztán gyorsan maga alá gyűri a narkógépezet, akiben érintve van szinte mindenki Nyugat-Európából, az olasz maffián és az ír IRA-n keresztül a spanyol, francia, portugál és brit állami vámtisztviselőkig, sőt egészen a kanadai partiőrségig, illetve Pablo Escobarig, a néhai hírhedt kokainbáróig.

Az átlagnézőnek, főleg ha az valami izgalomra, vagy pörgős csempészsztorira vágyik, megterhelő lehet a film, hiszen az tényleg a valóság nem feltétlenül drámai ritmusát követi, még ha amúgy tele is van akciófilmbe, vagy akár thrillerbe illő véres/brutális/izgalmas jelenettel. A rendező a minél hitelesebb karakterek megjelenítésének érdekében sokszor igen gyenge színészi kvalitásokkal rendelkező, szinte civil szereplőket alkalmazott, ami azért néha azt eredményezi, hogy néhányan szinte leesnek a vászonról, olyan igaziak. Szóval, érdekes film. Nem mondom, hogy feltétlenül jó, de érdekes…

Asanisimasa: 6/10

Körülbelül harminc évet késett a francia Arnaud des Palliéres ezzel a filmmel, legalábbis így, ahogyan azt elképzelte. Azért Cannes-ban megkínálták egy Arany Pálma-jelöléssel, de igazából látszik, hogy a mai közönség és a mai kritika nem nagyon tud már mit kezdeni egy ilyen levegős, szinte kizárólag képekre építő, szakszavú filmmel, és jobbára “büntinek”, “uncsinak”, jobb esetben simán csak avíttnak bélyegzik A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája című filmet. Pedig Heinrich von Kleist kisregénye simán aktuális ma is, mint ahogy aktuális szinte bármikor, amikor hozzányúlnak, hiszen amíg a mindenkori hatalom a saját kényére-kedvére, sajátjaként kezeli, használja, dézsmálja és fosztogatja a polgárok anyagi javait, de akár azok életét is, addig Kohlhaas története súlyos mondanivalóval bír az egyén és a hatalom, a szabadság és az önkény, az önbíráskodás és jogállamiság, valamint a bosszú joga és az engedelmesség kötelessége témakörében, filozófiai, de akár teológiai szempontból is.

Kohlhaas, a jámbor, törvénytisztelő lókereskedő története egyszerű: egy báró jogtalanul elveszi két lovát, és miután Kohlhaas nem tudja a jog eszközeivel érvényre juttatni igazát, fegyvert ragad és azzal áll bosszút. Szörnyű, véres bosszút. A végén királyi kegyből anyagi értelemben elégtételt kap, de a bosszú során elkövetett bűneiért mégis kivégzik. Ennyi a cselekmény. Lehetne ezt bármelyik korba, bármilyen történelmi szituációba helyezni, a lényeg ugyanez marad akkor is, ha mondjuk a középkori Japánban történik, vagy akár a mai magyar valóságban, Al- és Felcsúton. Kleist levegős, mégis sűrű szövege, a történetben meglévő világos és egyértelmű energiavonalak, a gondolati polémia tisztasága azonban szerintem nem igényli ezt, hiszen tökéletesen érthető így is.

Kissé érthetetlen is, hogy a filmet író és rendező de Palliéres miért tette ezt az ötszáz éves (Kleist kétszáz éve írta meg), német történetet francia környezetbe, főleg, hogy ez csak a párbeszédekből derül ki… Koncepciója viszont világos. Kohlhaas történetét a saját természetes absztrakciójában kívánta elmesélni, a lehető legegyszerűbb, legrusztikusabb módon, úgymond, a maga teljes valóságában. Ez a filmnyelv azonban -úgy tűnik- nehezen jut el már a mai nézőkhöz, akik megszokták, hogy minden alaposan a szájukba van rágva, hogy mit látnak. Akciók kellenek, fröccsennie kell a vérnek, méghozzá látványosan. Des Palliéres viszont havas, sziklás, zord tájakat mutat, durván, terméskőből és szálkás gerendákból ácsolt kalyibákat, Mads Mikkelsent (ő Kohlhaas) kádban, mezítláb, gatyában, szélfútta ábrázattal, komoran bámulva bele a sötét jövőbe. Komoly arcok, mint Denis Lavant Luther festményről lopott kalapjában, Bruno Ganz viszont felismerhetetlen (ő volt a Kormányzó). Ötpercenként egy tőmondat. Szépek a lovak. Zihálnak, nyerítenek, dobognak patáikkal, még egy csikó születését is látjuk… Mindez azonban ma már nyilván kevés.

Én még azok közé tartozom, akik azt vallják, a film alapvetően képekkel elmesélt történet, tehát szeretnem kellene ezt a filmet. Értem is, legalábbis érteni vélem, mi volt az alkotók szándéka, de valamiért számomra sem jön le ez a Kohlhaas Mihály a vászonról. Fogalmam sincs, mi ennek az oka… Mikkelsen rendkívül szuggesztív fazon, mégsem érintett meg most, nem éreztem magamhoz közel a karakterét. Látjuk szerető férjként, törvénytisztelő polgárként, gondolkodó, felelősséget vállalni tudó emberként, de nem látjuk vérengző, bosszúért lihegő vadállatként – pedig az is volt, nem kicsit, és ez a vadállat az, ami miatt meg kell halnia. Nem vágyok öncélú látványosságokra, csak arra, ami szükséges. Zavart az a szemforgató kellemkedés, amivel des Palliéres félrenézett, amikor a csúnya jeleneteknek kellett jönniük. Ha azt mondom, hogy kiontom a beled, akkor azt nem lehet úgy megmutatni, hogy csipkekesztyűvel meglegyintem az arcod… Főleg, hogy közben meg pikánskodik a felnőttek hálójában, merednek a mellbimbók, feszülnek a farizmok.

A szűkszavúságot és a képekkel való mesélés szándékát, valamint az eddig még nem említett egyszerű, de igen expresszív kísérőzenét (Martin Wheeler) viszont üdvözlöm, 1968-ban biztosan nyert volna ez a film Arany Pálmát is, vagy valami mást. Ma azonban ez tényleg kevésnek tűnik.

Asanisimasa: 6/10