asanisimasa

Minden bizonnyal, kizárólag Osvárt Andrea szereplésének köszönhetjük, hogy a magyar mozik is vetíteni fogják Carlo Vanzina romantikus komédiáját, mely színvonalában semmivel nem tud többet, mint a hasonló műfajú magyar alkotások. Ugyanaz a körzővel, vonalzóval megszerkesztett, amúgy rém unalmas, szereptévesztős, feleség-, férj- és szerető-csereberés, érettségi-találkozós kavalkád, ugyanaz az első pillanatban kiszámítható végkifejlethez vezető cselekmény, mely ezúttal egy Zűrös olasz esküvő formájában zajlik le. Ugyanazok az elrajzolt, klisészerű, ostoba módon sztereotipikus karakterek, értékelhetetlen színészi alakításokkal -nettó ripacskodással- elővezetve, mint amit megszoktunk Kabay Barna, Sas Tamás és társaik honi “remekműveiből”.

Elhiszem, hogy nagyon jólesne már töppedt, ernyedt nemzeti önbecsülésünket fényezni valami világraszóló, nemzetközi sikerrel, de ez a szegény Andrea -aki amúgy csupán egyik főszereplő a sok, és ráadásul még a jobbak közül- egészen biztosan “nem csinál nyarat”. Ezzel a filmmel biztosan nem (hiszen ennél még az elébb említett magyar vetélytársaknál nagyságrendekkel frissebb Megdönteni Hajnal Tímeát?-ban is jobb volt)… Ha már ernyedt, töpörödött dolgok feltupírozása lenne a cél, akkor talán érdemesebb lenne más Itáliába szakadt honfitársnőinknél kutakodni, hiszen például Staller Ilona legalább már bizonyított ezen a területen. Vagy megnézni, milyen színésznő valójában Osvárt Andrea?

Ezt a közhelyekkel telezsúfolt, alapvetően unalmas vígjátékot szerintem legszívesebben ő is gyorsan elfelejtené. A Zűrös olasz esküvő olyan, mintha egy RAI UNO-n futó, a jó ízlést híresen messze száműző, vasárnap esti showműsor szereplőit kizavarták volna a Zürichi-tó partjára, Svájcba, hogy érezzék jól magukat ott. Mi meg ezt nézzük…

Asanisimasa: 3/10

Még régebben, kevésbé felvilágosultabb korokban az volt az emberek meggyőződése, s ezt az egyház is előszeretettel sulykolta, hogy a túl sok szex nemhogy halálos bűn, de egyenesen halált is okoz. Talán innen ered a szexuális aktust betetőző orgazmusra a mai napig is használt ‘kis halál’ kifejezés, amit elsősorban a franciák közvetítettek ki a világba, hiszen ők valamilyen okból vindikálják maguknak az erotikus, szerelmi témákban való, átlag feletti jártasságot. Szóval, a ‘le petite mort’ eljutott Ausztráliába is, hogy ott aztán egy bizonyos Josh Lawson első játékfilmjének rögtön a címévé is váljon. Természetesen, a ‘The Little Death’ csupán egy része, de leginkább célja a Szexterápiának, amivé a magyar nyelvben szelídült az alkotás.

Lawson nemcsak rendezte, de írta is a filmet, amiben az egyik szerepet is eljátssza (rögtön az első jelenetben látjuk, a lábujjakkal). A történet négy átlagos, kertvárosi (házas)pár nemi életébe kalauzolja el a nézőt, melyek valamilyen okból mind egy szexterapeutánál végződnek. Hogy ennek mi állhat a hátterében, ahhoz a film legfelemelőbb ötödik epizódja adja meg a kulcsot. Nem lövöm le a poént, de annyi biztos, minden idők egyik legmeghatóbb, legeredetibb és legviccesebb szerelmi történetét vitte filmre Lawson Monica, a süketnéma jeltolmács lány (Erin James) esetével. Komolyan megkönnyeztem.

A Szexterápia cselekménye tehát öt lazán összefüggő kis sztori, amiket egy szintén vicces kis karakter, valamint a párok lakhelye, társadalmi státusza és meglehetősen nyomorult szexuális élete köt össze egymással. Mindegyik kudarcos lepedőcsata mögött az őszinteség és bizalom szinte teljes hiánya áll. Az egyik pár hölgytagja nem meri elmondani bele kiskutyamód szerelmes párjának, hogy keményebb, férfiasabb, hovatovább, erőszakosabb szexre vágyik. Egy másik hölgy férfikönnyekre gerjed, míg egy férj -terápiás céllal- szerepjátékokban látja a megoldást. Van, akiben csak akkor támad gerjedelem, ha társa már békésen hortyog mellette… Megannyi, valóságban is létező szexuális magatartás, és mind mögött az eltérő igények, valamint azok kibeszéletlensége áll. És erre jön a slusszpoén 1., valamint slusszpoén 2., amit szintén nem részleteznék.

Nem pornófilmet nézünk, hanem normális, civilizált felnőtteket, ahogy tulajdonképpen mindennapi problémáikkal küzdenek, melyek közül sok a rossz szexuális élet eredménye, sok viszont éppen oka a rossz szexuális életnek. Lawson ezeket a problémákat merész humorral és színészi játékkal jeleníti meg, helyenként frenetikus erővel, mely azonban néha kissé túl van húzva, túl van magyarázva. Legtöbb esetben megoldást is kínál, amit viszont nem tud megoldani, azt frappáns módon zárja le a slusszpoén 2.-ben. Mindezzel együtt, mégis az az érzésem, hogy az alapvető ötlet mégiscsak a süketnéma lány esete lenne, ez a többi csak a töltelék a filmben. Viszont legalább ki lehet bírni így is, és főleg, érdemes is kibírni.

Asanisimasa: 8/10

Argentína nagyon messze van, és egyáltalán, hajlamosak vagyunk az egész latin-amerikai kontinenst elintézni valami lesajnáló, üresfejű, csipőt himbáló, egyszerű léhaságnak, holott egy csomó világhírű művész jött onnan, Garcia Marqueztől Boris Vallejóig, Jobimtól Astor Piazzoláig. Argentína nagyon messze van, és ha jobban belegondolok, én még rossz filmet nem is nagyon láttam, ami onnan jött – és most nem a végtelen szappanoperákra gondolok, hanem például a Kínai, elvitelre, a Szemekbe zárt titkok, az Aura, vagy a Bonbon, a kutya című filmekre…

Ebbe a sorba tartozik az Eszeveszett mesék is, Damián Szifron filmje is, mely egyrészt Argentína idei Oscar-nevezettje, másrészt pedig, minden idők legnagyobb hazai (tehát argentin) kasszasikere, pedig ráadásul nem is “normális” film ez, hanem csak amolyan szkeccsfilm, vagy filmszkeccs, nevezzük, ahogy tetszik. Hat kis történet, melyek ráadásul az égadta világon semmilyen kapcsolatban nem állnak egymással, s ezt a rendező hangsúlyos fekete blankokkal is jelzi. Pontosabban nem, mégis összeköti valami e filmeket, mégpedig az, hogy mindegyik metsző élességgel reflektál az argentin társadalom mindennapi, banális, ám mégis dühítő problémáira, melyek lényegükben pontosan olyanok, mintha azok Budapesten történnének. (Vagy bárhol a világon, de a mai Magyarország társadalmi, politikai állapotában, a mindent ellepő korrupcióban és idióta bürokráciában, a hétköznapi erőszakos megnyilvánulásokban, az emberi kapcsolatok végletességében gyanúsan ugyanolyan, mint a mai Argentína – csak ők gazdagabbak.)

Az első kis mese, még rögtön a főcím előtt, egy bevezető, szimpla kis bosszútörténet, amolyan buñueli abszurd. Egy repülő száll fel Buenos Aires egyik repteréről, melyen hamarosan kiderül, hogy minden utas kötődik egy bizonyos férfihoz, ráadásul nem éppen pozitívan… Az emberi kapcsolataink és amennyire azokra nem fordítunk elég figyelmet. Utána következő mese a bunkó pincérnő, avagy a suttyó vendég témakörét meríti ki, szintén a bosszú kérdésében, ám még morbidabb humorral, mint az elébb. Később jól öltözött férfi hajt az üres országúton vadonatúj, légkondicionált Audiján, ám egy eőtte haladó, ütött-kopott, talicskával, bödönökkel megpakolt tragacs vezetője nem engedi előzni. Szó szót követ, ujj mutat felfelé, nagy gáz és a végén mindenki elnyeri azt, amit érdemel. Az argentin közlekedési intelligencia is nagyjából ugyanaz, mint a pesti – ezért is szimpatikus az itt látható megoldás. Majd a parkolás és a büntetés ügyintézésének témaköre kerül terítékre. Aki próbált már Pesten parkolni, az érteni fogja e mesét, aki nem az is. A tanulság pedig példamutató, itt is. Súlyos a csattanója a következő mesének is, melyben egy gazdag ember fiacskája halálos közlekedési balesetet okoz, ám azt az ügyvédje a nyomozó ügyésszel karöltve próbálja meg eltusolni, igen sok dollárbankó fejében. Az igazság fájdalmas itt is, és az összes előző történetben is: Damián Szifron tálalásában pontosan a helyén van minden, közérthetően és egyértelműen elmondva, hogy mindenki megértse – gondolom, érti is, hiszen ezért a példátlan hazai közönségsiker.

Az utolsó történet kissé elüt a többitől, az ugyanis egy tánc. Látszólag keringő, egy fényűző lakodalmon, valójában azonban egy igazi, argentin tangót látunk, egy vad, tüzes héjanászt az avaron, csábítással, hódítással, megcsalatással, in flagrantival és bosszúval. Tortacsata, szédítő mélység, kések és vér. Káosz. A mai argentin társadalom torz vigyorú önarcképe.

Nézhetjük azonban mi is, mert ránk is hasonlít.

Asanisimasa: 8/10

A múltkor a Facebookon volt egy buta kis teszt, melynek az volt a kérdése, hogy ki lennék, ha filmrendező lennék? Nos, ha filmrendező lennék, én lennék Jean-Luc Godard, pedig kétszer is végigmentem a teszten… Amúgy örültem ennek az eredménynek, hogy mégse valami Spielberg, Coppola vagy Kubrick székét adta nekem Zuckerberg szelleme, hanem egy igazi lázadóét, egy stílus-, műfaj- és filmnyelvteremtő különcét, aki ha mással nem, a Kifulladásiggal, az Éli az életéttel és a Bolond Pierrot-val mindenképpen ott van a valódi kedvenceim között is. Mit mondhatnék tehát erre az idén Cannes-ban hangosan kifújolt, ám valahogyan mégis a zsűri különdíjával jutalmazott Búcsú a nyelvtől című, vadonatúj Godard-dolgozatra? Hogy természetesen jó? Természetesen rossz? Hogy ilyen volt? Olyan? Amolyan?

Nem. Akinek semmi fogalma nincs az idén 84 éves Godard életművéről, az ne is próbálkozzon ezzel a filmmel. Nem jut közelebb hozzá akkor sem, ha elolvassa a guglin, amit összeírtak róla az okosok. Semmiképpen nem tekinthető normális filmnek a Búcsú a nyelvtől, mint ahogy semmiképpen nem tekinthetőek normálisnak azok sem, akik megnézik. Godard filmje egy manapság a sötétben bujkáló, földalatti, trendeken kívüli művelt réteghez szól, azokhoz, akiknek lételemük még a kérdésre is rákérdezés, akik még a reggeli szaráskakáláshoz olvasott reklámújságot is úgy elemzik, mintha az egy könyvtár mélyéről előkerül, poros filozófiai nagydoktori lenne; akik ott voltak a bölcsészkar hajdani francia új hullámos filmklubjainak éjszakába nyúló, cigarettafüstös vitáin, melyeken mondjuk a Bolond Pierrot anarchizmusra utaló motívumait szedték darabokra.

Nincs semmi ebben a filmben, ami a hagyományos filmnyelv részét képezné, azon kívül, hogy képek egymásutániságából áll és alatta vannak bizonyos szöveg-, párbeszéd- és idézettöredékek, valamint kísérőzene. Nincs cselekmény, nincs történet. Godard végérvényesen elköszön a filmnyelvtől is. A hetven percnyi képfolyam valamiféle mozgóképes jegyzetfüzet csupán, érzetekről, gondolatokról, szerelemről és az együttélésről, filozófiáról és a filozófia hiábavalóságáról, a legjobb barátról, főleg a legjobb barátról, aki egyedüliként az élővilágban “jobban szeret téged, mint saját magát”. Vau.

Godard agyilag kékharisnya. Olyan utalásözönt és idézetzuhatagot zúdít az óvatlan nézőre, hogy az ilyen mennyiségben halálos dózis. Minden mondata a filmnek egy-egy szentencia, amivel külön-külön is sokezer lájkot lehetne szakítani a Facebookon. Godard pöffeteg, arrogáns provokatőr, aki akkor a legzseniálisabb, amikor nem csinál semmit, nem “alkot” és nem “művész”. Kézikamerás, kaotikus, vadul összekaszabolt filmkölteményét ezúttal 3D-ben adja közre (az utolsó képen ő és kamerája látható), ám ezt a cukros-ragadós popkornmozikban megszokott, parasztvakító vizuális technikát virtuális baltaként használva állítja bele mondandóját a néző fejébe, a jobb és bal agyfélteke közti kis hosszanti vágatba. Máskor meg virágokat, őszi faleveleket, szélfútta lombokat mutat térben és időben. Ehhez kell az évek hosszú során át felszedett türelem, műveltség, figyelem és nem kevés mazochizmus.

Mondom, hogy nem jó és nem rossz.

(Dr. No-nak) Egy minapi beszélgetés kapcsán szeretnék szólni erről a filmről, mely a szerintem meglehetősen túlértékelt Csillagok között című Christopher Nolan-film kapcsán folyt itt a blogon. Dr. No kolléga vetette fel, hogy az említett kasszasiker egyik cselekményszála (a Matt Damonos) önmagában is bőven elegendő lenne egy igazán jó filmhez. Nos, ez a 2010-es no-budget scifi, bizonyos Sandy Collora Hunter Prey (pl. Vadászzsákmány) című alkotása, pont valami ilyesmi lenne…

Egy sivatagos bolygón lezuhan egy űrhajó, mely egy veszélyes fegyencet szállít. Szkafanderes smasszerek üldözik a szökésben lévő rabot, aki meglehetős ügyességgel szépen ritkítja őket, egészen addig, míg a felállás 1:1 nem marad. Közben kiderül, hogy az űrhajú a rab machinációja miatt zuhant le, és egy fajok közti világháború végkifejletében járunk. Az egyik faj az ember, ám egy darabig mi sem tudjuk, melyik. A mindössze 425 000 dollárból készült film mindvégig a sivatagos bolygón játszódik, jobbára két szereplő között, akik addig szívatják egymást oda-vissza, amolyan róka fogta csuka-módra, amíg morálisan meg nem oldják egymás közt a világaik közti válságot. A film végkifejlete persze, orbitálisan banális, de ne legyünk telhetetlenek. Ennyi pénzből ez így világbajnokság, főleg összevetve Nolan csilliódolláros szemfényvesztésével…

A filmszakmában eddig jobbára “segédmunkákkal” jelenlévő Collora meglepetésszerűen épkézláb történetet mesél el, meglehetősen ingerszegény, minimalista, de igen hatásos környezetben, kevés szereplővel. A hagyományos üldözéses-sztori elemi szintű bodycountja éppen kifullad, amikor a történet átfordul még emészthető mennyiségű moralizálásba, melynek témája a katona feladata és felelőssége kontra emberi (vagyis értelmes lényektől elvárt) tisztesség. Beszélhetünk persze a kommunikáció természetéről is, mert azért ez is igen fontos tényező a cselekményben.

Ugorjuk át azt, hogy az angol immár csillagok közti világnyelv, és ugorjuk át azt is, hogy a két (három), tényleg komoly csavar utáni slusszpoén majdnem fáj – a Hunter Prey példa arra, hogy nem kell giga költségvetés és tengernyi CGI egy jó sci-fihez, elég, ha az ötlet, a koncepció jó (és nem csak koppintja Wolfgang Petersen Kedves ellenségem című klasszikusát).

Asanisimasa: 7/10

Most a hasamra ütök és azt mondom, hogy sehol a világon nem készül annyi vígjáték, mint a franciáknál. Ez nyilván nincs így, de valamiért a legtöbb mozinézőben az ugrik be, ha francia film, akkor valamilyen komédia. Ez is hülyeség, mert mi van akkor a hetvenes évek ködös, ballonkabátos, cápa-Citroënes, cigarettafüstbe burkolózó krimijeivel, a hatvanas évek francia új hullámával, az ötvenes évek lobogó inges, kardozó kalandfilmjeivel, miközben volt Fernandel, Louis de Funes és a seregnyi többi francia nevettető, akik Moliére-től és a vásári csepűrágástól eredeztetve mindig is komédiákat gyártottak. Ez van. Megint egy francia komédia, mely ezúttal a klasszikus “who done it?”, azaz “ki a gyilkos?” típusú krimi elemeit keveri a kétbalkezes, szerencsétlen kisember vs. ártatlan, de tűzrőlpattant menyecske-féle romantikus, szerelmi vígjáték kliséivel.

A Körberajzolva című film azonban mégsem mondható lejárt lemeznek, ugyanis akad benne néhány eredeti momentum, néhány tényleg vicces poén, szórakoztató karakter, ami azért adhat okot reményre (például egy majdani tévésorozathoz). Eleve ötletes a fő karakter, Jean Renault, a hajdan szépreményű, mára azonban lecsúszott színész, akinek csak a neve hajaz a valódi nagy filmsztárra, Jean Renóra (kitűnő választás a szerepre a belga François Damiens, aki lényének természetes kisugárzása már önmagában adja a figurát…), mára jobbára csak megalázó reklámfilmekben kap szerepet, vagy már azokban sem – ezért vállalja el a szintén megalázó, napi 350 eurós (itt egy elnyomott káromkodás hangzott el) megbízást, melynek során a rendőrség felkérésére egy gyilkosság bírósági rekonstrukciójában kell alakítania az áldozat hulláját. Jean azonban képtelen elnyomni fel-felbuggyanó, elfojtott kreatív énjét és hajdani, filmgyártási tapasztalatait felidézve, beleszól a bizonyítási eljárásba és a nyomozásba, minek következtében, természetesen, megoldja a bonyolult esetet. A minden lében kanál, olykor kifejezetten kellemetlen, meglehetősen tahó humorú Jean úgy mozog a nyomozásban, mint elefánt a porcelánboltban, ami kezdetben jó az elkövetőnek, de nem tetszik az eljárást vezető fiatal bírónőnek (Géraldine Nakache). Később aztán fény derül, megenyhül és elnyeri, ahogyan az egy ilyen filmben kötelező.

Jean-Paul Salomé, a film rendezője szerencsére nem akar mást, mint szórakoztatni, ami hellyel-közzel sikerül is neki. Jean bumfordi személyisége, valamint az általa közvetített, filmes utalásoktól és kiszólásoktól hemzsegő poénok elviszik a filmet, még akkor is, ha a krimi-szál nem túlzottan érdekes, még akkor sem, ha a helyszínül szolgáló, idény előtti alpesi táj, a még kihalt sícentrumokkal, de már teljes díszkivilágításban önmagában is elég lidérces hangulatot áraszt (lásd Bíbor folyók, vagy Ragyogás). Főleg a film második felére kinyílik Jean partnernője, a bírónő is, pajkosan villogó fekete szemeiben én látok fantáziát, főleg egy későbbi krimisorozatra. Ahhoz azonban ennél lényegesen pörgősebbre írt sztorik kellenének, de a két fő karakterben meglévő tartalékok, valamint a köztük lévő dinamika engem megvett. Az átlagnéző számára a karácsonyi nyáltengerben egy viszonylag szórakoztató alternatíva lehet ez a film.

Asanisimasa: 5/10

Eredetinek semmiképpen nem lehet tekinteni ezt a Kisvárosi doktor című kanadai filmet. Egyrészt azért nem, mert remake, igaz, az eredetit nem hiszem, hogy sokan látták. A Seducing Doctor Lewis szintén kanadai produkcióban készült, nem is oly régen, 2003-ban, csak éppen francia nyelven, noname színészekkel. A történet viszont nagyjából ugyanaz, mindkét filmben, persze, ugyanaz az író is: Ken Scott. A Kisvárosi doktor viszont már angolul forgott, két neves színésszel a főbb szerepekben (míg viszont ennek angol eredeti címe The Grand Seduction, annak franciául volt az La grande séduction… LÖ Big Mac-effekt. 🙂 ) Az igazi zavart viszont az okozza, hogy maga, a -a szívet melengető, egyben igen közérthetően aktuális- történet leginkább mégis a jóval korábbi Miért éppen Alaszka című tévésorozatra hajaz. Ott egy echte brooklyni zsidó orvosnak kell leköltöznie az isten háta mögé, valahová hideg, messzi, zord Alaszkába, ha jól emlékszem, tandíjhitel-törlesztés okából, ahol aztán a zsigerileg urbános dokit behálózza az idilli vidéki élet bűbájos romantikája. Itt a szitu nagyjából hasonló, azonban nem Alaszka, hanem Új-Fundland, és az idilli vidéki életet azért beárnyékolja a halászfalvakat a halászati kvóták bevezetése miatt sújtó, egyre növekvő és egyre kilátástalanabb munkanélküliség társadalmi igazságtalansága.

A filmbeli halászfalu -illetve, kikötő, ahogy a helyiek hívják lakhelyüket- más lehetőség híján kizárólag a halászatból élt, más tevékenységre a földrajzi elhelyezkedése miatt nem igazán van lehetőség. Ahogy bevezették a halászatot korlátozó kvótát, hirtelen mindenki munka nélkül maradt, a falu/kikötő pedig lassú agóniába fulladt. Váratlanul azonban halvány reménysugárként érdekezett a hír arról, hogy egy nagy olajipari konszern hulladékfeldolgozó üzemet létesítene, ami munkát adna a hajdani halászoknak, egy kitétel van csupán, hogy a közösségnek rendelkeznie kell egy főállású orvossal. Kapóra jön, hogy a közösség egyik elszármazott, immár reptéri biztonsági őrként dolgozó tagja hálóján fennakad az éppen győztes krikettgyőzelmét némi kokainba és alkoholba fojtó ifjú dr. Lewis (Taylor Kitsch), a nagymenő plasztikai sebész, akit e lebukás fényében viszonylag könnyen rá lehet bírni egy hónapos új-fundlandi praxisra. Miután dr. Lewis megérkezik az isten háta mögé, Murray (Brendan Gleeson), a közösség ambiciózus vezetője, valamint (majdnem) teljes nyája mindent elkövet, hogy a sármos, fiatal orvost marasztalni tudja – mert akkor nincs akadálya a gyárépítésnek. Közben természetesen, dr. Lewis is ráébred “az élet igazi ízére”…

Szóval, láttunk már sok ilyen történetet, melyben ütközik a városi és a vidéki életstílus, szokások és lehetőségek, ezúttal azonban érdekes plusz jelentést hordoz a munkanélküliség és az orvoshiány aktualitása, valamint az ész nélküli környezetvédelem itt-ott elejtett okos kritikája, melyek nálunk is pontosan érthetőek és átélhetőek. A felsejlő (kis)realizmus azonban nem tudja, de nem is akarja feledtetni az életigenlő, derűs és joviális romantikus komédiát, valamint az Észak-Atlanti partvidék vad és vacogós természeti szépségeit. Hiteles, szerethető karakterek, kedves poénok egy kedves kis filmben.

Asanisimasa: 7/10

Akár mondhatnám azt is, hogy Grüss Gott, der knédli-western ist geboren! A Sötét völgy című új osztrák film ugyan nem olyan nyúlós, nem olyan hosszú, mint a déli szomszédtól megszokott spagetti, néha ugyan kicsit nyögvenyelős, de alapvetően laktató, tápláló, s ha később még kicsit szikkad is, akkor akár rombolásra is kitűnő. Viccet félretéve, Andreas Prochaska filmjét nem véletlenül tartották érdemesnek arra, hogy benevezzék a 2015. évi Oscar-díjkiosztás legjobb idegennyelvű filmjének címéért való versenybe.

Persze, nem is igazán westernről van szó, hiszen a történet színhelye az osztrák Alpok egyik eldugott völgye, valamikor a XIX. század vége felé, ahová már nem ér el Ferenc Jóska császár keze, és a helyi földesúr, egy bizonyos Brenner gazda, valamint az hat marcona fia gyakorolja a törvényt, brutális önkénnyel. A télelő egy napján ismeretlen, titokzatos férfi érkezik a völgybe, Amerikából hazatérő fényképész, akit a Brenner-fiúk egy kis szívatás után el is szállásolnak az egyik házban. Greider (Sam Riley), a bütykös kezű, durva arcú és még durvább lelkű helybéliekhez képest finom úriembernek tűnik és úgy is viselkedik. Ahogy beköszönt a tél, hirtelen furcsa, megmagyarázhatatlan halálesetek borzolják a völgybéli közösség életét, hiszen az áldozatok kivétel nélkül a Brenner-fiúk közül kerülnek ki…

Szürke-fehér, jeges, kegyetlen bosszúdráma Herr Greider sötét völgyben lezajló története, melyet a rendező Prochaska (Thomas Willmann nálunk még meg nem jelent sikerregénye alapján) kevés szóval, inkább rusztikusan darabos, de általában lényegre törő, beszédes jelenetekkel meséli el, pompásan megfelelve fő filmes mániámnak, a képekkel elbeszélt történet ideájának. Tapsolok is. A sztori szinte balladaian tömör és kemény, legyen elég most róla annyi, hogy az apropója lényegében valahol a történelemben nálunk is jól ismert “első éjszaka joga” körül keresendő. A karakterek szintén kevéssé cizellált jellemmel bírnak, de ez a néhány jellemző tulajdonság most elég is a főbb arcoknak, a mellékalakok pedig vagy jók, vagy rosszak – szerepük amúgy sem több a jelenlétnél és a nézésnél.

A bosszú, mint fő motívum, tökéletesen megfelelne a western műfajának is, ráadásul a fő kellékek, a széles karimájú kalap (nem néztem utána, hogy 120 évvel ezelőtt a dél-tiroli hegyi parasztok milyen ancúgban jártak, de tőlem, akár járhattak így is…), a lovas, puskás férfiak, a Winchester-karabély is ide hajaznak, ráadásul, még havas hegyek is vannak Amerikában. Németül azonban Gojko Mitić indiános filmjei óta nem beszélünk westernfilmekben. 🙂 Így azonban, hogy kézenfekvő csavarral, euro-westernkörnyezetbe játszódik a történet, nincs ezzel hiba egy szál sem (főleg, hogy olyan erős akcentussal beszélik a deutschot, hogy 6 évnyi német-tanulással is alig értettem belőle valamit – volt viszont magyar felirat).

Picit talán lehetett volna még szorosabbra húzni a néhol elbátortalanodó ritmusú cselekményt, Prochaska lehetett volna következetesebb az R-kategóriás jeleneteknél, hogy mit mutat meg és mit nem; a csúcsjelenet zenei aláfestése is lehetne valami (bármi) más, mint ami, de nagyobb baj nincs ezzel a jó ropogós, friss hegyi levegőtől átitatott, masszív kis filmmel. A nyitó és záró főcím Sinner Man-verziói nekem tetszettek, az alatta látható képekhez és a közbefoglalt történethez képest anakronisztikus zenei keret csak erősíti a történet súlyát, ráadásul ad valami trendi, nu-westernes fílinget is az egész projeknek. Hogy aztán beválogatják-e a végső öt film közé, azt nem tudom megmondani.

Asanisimasa: 8/10