asanisimasa

Meglepően markáns, határozott és karakteres képi világ jellemzi ezt az 1993-as bestseller alapján készült, ám a mai tini-scifi/fantasy/utópia trendekbe kitűnően illeszkedő Az emlékek őre című mozit. A múlt század közepének letisztult formavilágú, szigorúan funkcionális lakásbelsői, a Le Corbusier geometrikus tereit és lábakon álló épületeit mintázó idilli(nek képzelt) város képe mintha Truffaut egy dobozban maradt ’65 körüli filmjének jeleneteiből lett volna kivágva, miközben soha egy percig sincs olyan érzésünk, hogy a történet ne 2048-ban játszódna, mint ahogy. Ezt erősíti a fekete-fehér hangsúlyos használata is, azon felül, hogy ennek dramaturgiai funkciója is van. A történetbéli “szép, új világ” bizony annyira biztonságos, annyira kiszámított, annyira egészséges és minden problémától mentes, hogy abban már nem fér meg egyetlen szín sem, ami nem fekete és nem fehér. Talán csak a szürke…

Értelemszerűen a színes világ tele van fájdalommal, bajjal és szenvedéssel, viszont örömmel, érzelmekkel és boldogsággal is, valamint szabadsággal. De hát ez maga a zűrzavar, a káosz, ahol ember embernek válik farkasává, amitől a Vének Tanácsa és az elöljáró megóvni szeretné a “szép és új” társadalmát. Természetesen, a címszereplő fiatalember ahogy kiválasztják a címbeli feladatra, megismeri a zűrzavaros, régi világ emlékeit és elkezd vonzódna a fájdalmakkal, szenvedéssel járó, de mégis boldog és szabad élet iránt, ahogyan ez szokott lenni az ilyen mesékben… Azért meg kell hagyni, Lois Lowry gyerekregénye és a belőle készült film tulajdonképpen szép és pontos kritikáját adja a valaha elképzelt és megvalósítani szándékozott “szép, új világok” mindegyikének, pontosan megmutatja annak társadalmi, politikai és kulturális buktatóit, szembeállítva ezzel a panglossi “ez a mostani gyarló, rossz világ mégis minden létező világok legjobbika” tételt. Az érvelés és a bizonyítás világos,

de mindez a filmben sajnos a levegőben marad. A cselekmény kerül ugyanis túlsúlyba a tényleg figyelemreméltó, utópikus társadalomrajz felett a film második felében, ami viszont már igen bárgyú és ostoba, még a “konkurens” tinifilmek szintén nem éppen magasröptű cselekményéhez képest is. A címszereplő srác (Brenton Twaites) tényleg nem való másra, mint fényképnek a bakfislányok ágya felett, kis partnernője viszont még csúnya is. Neves színészek (Meryl Streep, Jeff Bridges) asszisztálnak ehhez az elnagyolt, banális sztorihoz, bár ők már olyan státuszban vannak, hogy nem utasítanak vissza egy felkérést sem, mert megtehetik. A filmnek tényleg úgy van vége, mint a botnak. Egy szánkó, tényleg? Na ne már…

Asanisimasa: 4/10

Tommy Lee Jones, bár mindössze két nagyjátékfilmet rendezett életében, azokkal viszont rögtön egy műfaj legnagyobb alakjai közé írta be magát. A filmszínészként sem névtelen, mélyen barázdált arcú Jones mára ugyanolyan súlyú alakja a western műfajának, mint John Ford, John Sturges, Sam Peckinpah, Akira Kurosawa és Sergio Leone voltak, hiszen amit művelt az amerikai folklór lényegével, az amerikai életérzés legfontosabb mitológiájával, az mélyreható és alapvető. Már a Melquiades Estrada három temetése is alapjaiban értelmezte át e műfaj kliséit, felforgatott, lecsupaszított, el- és átrajzolt mindent, mi addig kőtáblákba volt vésve, miközben mindvégig ugyanarról, ugyanazt mesélte mind neves előzményei, az idei The Homesman még tovább mélyítette azt a pionírok által vágott vérrel, keresztekkel, verítékkel és tengernyi szenvedéssel szegélyezett, végtelen hosszú kátyút, mely keletről nyugatra szeli át a kontinenst.

Jones ugyanis a western lényegéről mesél történeteiben, arról a hosszú, messzi ismeretlenben való utazásról, amit a vadnyugat meghódítása jelentett, arról a rettenetes magányról, kínról és szenvedésről, amit az idegen, vad indiánoktól eltulajdonított földeken való letelepedés, majd az azon való élet és munka jelentett. Nála azonban nem találunk hősöket és a lenyugvó napba is legfeljebb egy csontvázzá csupaszított, hollóvájta szemű, halálfejű cowboy lovagol el, egy csontos, rühes gebén. A táj viszont ezúttal is csodálatos.

Jones most is magára osztotta a főszerepet, bár ezzel sokáig nem vagyunk tisztában. Itt egy kemény, magának való nőt, Mary Bee Cuddyt (Hilary Swank) követünk sokáig, aki, miután férjet fognia nem sikerül, más teendők után néz és a település lelkészének (John Lithgow) felhívására összegyűjt három távoli tanyáról három nőt, akiknek elméje nem tudta tovább elviselni azokat az elképzelhetetlen gyötrelmeket, amiket a kőkemény pionírlét rájuk mért. A három elmeháborodott nőt aztán egy újabb hosszú úton a városba kell szállítania, hogy ott aztán a metodista misszió negédes vezetőjére (Meryl Streep) bízza őket. Ez a banditáktól, vérszomjas indiánoktól hemzsegő út azonban még kemény férfiaknak is becsületére vált volna, és itt jön képbe a Tommy Lee Jones által játszott kétes figura segítség gyanánt, akit Mary Bee konkrétan egy fáról vág le, ahová birkatolvajlásért és birtokháborításért lincselték fel. 

Ezúttal is egy hosszú, viszontagságos út a film cselekménye, mint a Melquiades Estrada-film esetében, itt azonban nem egy halott a teher, hanem három elmebeteg nő. Van valami fanyar, szinte morbid humor Jones témaválasztásában, hiszen az út, mint olyan, valójában a Nagy Vándorlás, az amerikai Honfoglalás allegóriája, de hogy azon hullákat és idiótákat szállítanának az alapító atyák A pontból B-be, az azért minimum vicces. Másik oldalról nézve viszont pimasz, tiszteletlen és bosszantóan gúnyos. Erre végső poén a film utolsó jelenete, a kenetteljes megtérés és Tommy Lee karakterének szilaj és dekadens mulatsága is. Addig azonban pusztulat és reménytelen kínlódás vezet, mérhetetlen szenvedéssel, önzéssel és minden létező emberi aljassággal, gonoszsággal körítve.

Mintha egy színes Tarr Béla-filmet néznénk, mely azonban nem a reménytelen alföldi, tanyasi lét, hanem a Vadnyugat fagyott sárban, metszően süvítő szélben megfogalmazott metafizikus parabolája. A film ritmusa is Bélánké. Humora is. És mégis western a Homesman, ráadásul az egyik legjobb.

Asanisimasa: 9/10

A világ nem fekete és fehér, annyi igazság van, ahány ember, és a többi közhellyel összhangban, nyilván nem minden palesztin vérben forgó szemű, őrült, fanatikus terrorista és nem minden izraeli zsidó ajvékolva hajlongó paranoid pszichopata, miközben nyilván vannak köztük ilyenek is, olyanok is, valamint egy csomó más jellemző tulajdonsággal bíró férfi, nő, öreg és gyerek. Nagy biztonsággal kijelenthető, hogy mindegyikük ember, egy csomó jó és rossz tulajdonsággal, aki a tőle telhető alapossággal megpróbálja követni vallását, kulturális hagyományait, megpróbál élni ott, ahová született. Mégis baromi könnyen sütögetjük a bélyeget a másikra, anélkül, hogy ismernénk körülményeit, lehetőségeit és korlátait.

A Legjobb idegennyelvű film Oscarjára is jelölt palesztin Omar című filmnek például zsidó az egyik producere, valamint a stáb jónéhány tagja, holott ebben a filmben aztán tényleg nincs egyetlen pozitív színben feltűnő zsidó szereplő, holott a napjainkban játszódó történet a Ciszjordániát Izraeltől elválasztó biztonsági fal két oldalán játszódik egy olyan zűrzavaros szituációban, ahol nálam komolyabb embereknek sem sikerül rendet rakni. Szembetűnő a filmet író és rendező Hany Abu-Assad egyoldalú, elkötelezett szemlélete, még akkor is, ha az mindezek -és a történet végkifejlete- ellenére mégis alapvetően humanista, a film szereplői pedig messze nem őrült terroristák – bár nem is patyolat tiszta-lelkű grállovagok. Emberek, három (pontosabban négy) palesztin fiatal, akik számára megkérdőjelezhetetlen gyűlöletük az őket a külvilágtól szegregáló fal (és a mögötte lévő zsidó állam) iránt, de ugyanilyen megkérdőjelezhetetlenül természetes vágyuk a szabadság és a szerelem iránt.

Abu-Assad eszébe sem jut, hogy felmentse hőseit a gyilkosság (egy véletlenszerűen kiválasztott izraeli katona lelövése) elkövetésének bűne alól, ami a film fő konfliktusát jelenti, sőt, azt is megmutatja, milyen tervszerűen képezték ki magukat a merényletre. Még morálisan is “idézőjelezi” azt azzal, hogy míg maga a merénylet lesből elkövetett, sumák tett, addig a címszereplő Omar (Adam Bakri kvázi önazonos alakítása) van annyira tökös (más szemszögből őrült), hogy puszta kézzel nekimenjen az őt igazoltatáskor szívató, élesre töltött fegyvert szorongató izraeli katonáknak. Ezt a szabadságharcos attitűdöt Abu-Assad a mai palesztin fiatalok természetes életformájaként mutatja be, ami, legalábbis érintőlegesen ismerve az ottani politikai helyzetet, érvényesnek tekinthető (nem úgy, mint például vezérünk legnagyobb jóindulattal is csupán búsképű lovagként handabandázó szélmalomharcnak becézhető “szabadságharca”, mint azt meg mi tudjuk jól…).

A történetnek azonban csupán a hátterét, helyszínét képezi a palesztin-zsidó viszály, annak tárgya valójában egy szerelmi dráma. Az izraeli oldalon élő Omar szerelmes a fal túloldalán lakó gyerekkori barátja gyönyörű húgába, Nadjába (Leem Lubany), akihez nap mint nap, dacolva a lebukás halálos veszélyével, átmászik a tízméteres falon. Az iszlám szokás szerint szűziesen tiszta románcot persze, Omar kihasználja egy jó kis katonai gyakorlatozásra is Tarekkel és Amjaddal, a két régi haverral – de ez ma Palesztinában “életforma”, mint említettem feljebb. Omar lassan halad a cél felé, hogy szertartásosan megkérje a család férfi tagjaitól a lány kezét, közben elkövetik a merényletet is, aminek viszont az lesz a következménye, hogy az izraeli titkosrendőrség elkapja Omart. A börtönben Omar egy fondorlatos ügynök, Rami (Waleed Zuaiter) kezei közé kerül, aki fojtogató hálót sző a szerelmes fiú köré és minden eszközt bevet annak érdekében, hogy Omarből vallomást csikarjon ki. Miközben Omar az izraeli börtönben hallgat, addig a fal másik oldalán elterjed, hogy valaki elárulta Tarekék “szabadságharcos” brigádját…

Omar történetével Abu-Assad nyilván arra kíván rávilágítani, hogy a fal, híradásokban, filmekben talán kevesebbet emlegetett másik oldalán is emberek élnek, akiknek normális életét legalább annyira megnyomorítja a szegregáció, az évtizedek óta állandósult politikai konfliktus, mint amennyire a fal másik oldalán rettegnek tőlük az izraeliek. Mindenki tart mindenkitől, bárki lehet besúgó, bárkit be fel lehet jelenteni bármiért. Az izraeli titkosrendőrség mindent lát, mindent hall és keze mindenhová elér, a Hamasz képzett és kíméletlen fegyveresei pedig nem nézik, kire lőnek, zsidóra vagy palesztinra, ha valakire rásütik a bélyeget, hogy áruló… A palesztin fiataloktól a palesztin társadalom általánosan elvárja a szembenállást, miközben valójában ők sem akarnak mást, mint hasonló korú társaik szerte a világon. Szorult helyzetükben azonban a kihívásokra adott válaszaik is sokkal radikálisabbak, mint azt mi a pesti Belvárosban megszokhattuk.

Asanisimasa: 8/10

Andrei Zvyagintsev (általában az orosz nevek angol átírását használom az egyszerűség kedvéért) és Oleg Negin forgatókönyve nem véletlenül hozta el az idei (2014-es) cannes-i fesztivál Legjobb Forgatókönyvnek járó díját, hiszen a Leviatán című film mintegy 140 perces tablója úgy ábrázolja a mai Oroszország jellemző társadalmi és erkölcsi állapotát, hogy a cselekményében masszívan támaszkodik a bibliai Jób könyvének, valamint a német Kleist Kohlhaas Mihály című klasszikusának motívumaira, egy szabad, asszociatív adaptációban. Átfogó, összegző jellegű, amolyan “igazi, oroszosan nagy” művel állunk szemben tehát, mely nagy igazságok megfogalmazásának igényével áll elő és hovatovább ezeket -minden, a közönség köréből netán felhangzó, cinikusan ostoba röhögés ellenére- meg is teszi.

Az esetlegesen felharsanó röhögés elsősorban azoknak a maguk groteszk elrajzoltságában is gyönyörű jeleneteknek szólhat, melyeken a film kemény, sarkkörön túli vidékek fagyott föld-keménységű lakói az intenzív vodkafogyasztás autentikus módozatait mutatják be. Nem vacakolnak centekkel, féldecikkel, a poharat tele kell tölteni és punkt um. Egy hajtásra kiinni és MINDIG harapni utána valamit, ha lehet, jó, olajos zakuszkát, füstölt halat, ilyesmit. Persze, mindennek, minden óvintézkedés ellenére, hamar meglátszik a hatása is: filmen eddig még soha, sehol nem láthattunk ennyi gyönyörűen bekarmolt részeget… Azok a vizenyős, bamba tekintetek, azok a tétova mozdulatok, az a biztos pont után valahol nagyon mélyen kutakodó imbolygások önmagukban megérnek vagy 4-5 Oscar-díjat, hiszen azt mégsem hiszem el, hogy az amúgy bonyolult jeleneteket valódi részegségben játszották volna el a remek színészek. Lényeg az, hogy az ember uszkve két liter vodka után furán néz már ki a fejéből és ez, kívülről nézve, talán vicces is lehet… a történet azonban, melyben ezeket az állapotokat megtörténnek, korántsem vicces.

Nikolai (Aleksey Serebryakov) az isten háta mögött, a Kóla-félsziget egyik kisvárosát övező dombok tetején saját erejéből építette fel kis házát, ahol szándékai szerint együtt fogja leélni életét feleségével, valamint fiával. A helyi hatalmasság, a magát kiskirálynak képzelő polgármester azonban szemet vet Nikolai telkére és kisajátítási eljárást kezdeményez, nevetséges kárpótlással. Nikolai azonban nem hagyja magát és pert kezdeményez a hatalom ellenében, melyhez segítségül hívja régi katonatársát, Dmitrit (Vladimir Vdovichenkov), aki Moszkvában ügyvéd. A segítség meg is érkezik, és úgy tűnik, ügyük sikert arat, azonban váratlanul Nikolai csehovian elvágyódó felesége, Lilya (Elena Lyadova) összeszűri a levet a moszkvai ügyvéddel, miközben a polgármester is ellentámadásba lendül…

Nikolai, a Kóla-félszigeti Kohlhaas. Nem lócsiszár, hanem autószerelő. A helyi kiskirály el akarja venni házát, műhelyét, csakis azért, mert megteheti. Nikolai, tisztes, becsületes kisember azonban igazát védve nekimegy a hatalomnak, aki viszont hárítja a támadást, sőt, Nikolaiból csinál bűnöst. Egyrészről maró kritikája ez a történet a putyini (és minden korábbi) Oroszország hatalmi struktúrájának és a hatalomgyakorlás erkölcsének, melyhez kenetteljesen asszisztál, és amit igazol a pravoszláv egyház. Nikolai figurája egyben a bibliai Jób megfelelője is, hiszen a film egy másik vetülete az ő szenvedéstörténete, miszerint mi végre kell neki szenvednie, hiszen bűnt nem követett el? Miért sújtja őt az egyik tragédia a másik után és miért őt kiáltják ki bűnösnek a végén? Isten, akit Nikolai megtagad, nem nyújt neki segítséget, sőt, az őt látszólag imádó, de az összes bibliai főbűnt rendszeresen gyakorló hatalommal teázik. A címbeli tengeri szörny (ezúttal bálna), jellemző csavarral, itt a pusztulást, a terméketlenséget, jövőtlenséget jelképezi, ellentétben az eredeti, bibliai funkciójával. Pontos allegóriája ez történet a hatalom által kizsákmányolt mindenkori orosz (és tán nemcsak orosz) szegénység és a kizsákmányoló hatalom viszonyának.

A film alkotóit megihlette továbbá egy Marvin John Heemeyer nevű amerikai autószerelő története is, aki úgy vette fel a harcot a műhelyére szemet vető cementüzemmel, hogy egy hatalmas, golyóálló dózert épített, amivel aztán ledózerolta az üzem vezetőségének, valamint a polgármesternek házait, központját – majd végzett magával. Ez a történet is megérne egy filmet, a Leviatán hőse azonban ennél jóval spirituálisabb utat jár be, tragédiáját pedig az alkotók képesek általános érvényű példázattá nemesíteni.

Minden ízében, eresztékében orosz a film, azonban legalább ennyire modern is. Az általa bemutatott hatalomkritika példamutatóan bátor, ismerve a putyini diktatúra ez irányban tanúsított keménységét. A fényképezés (Mikhail Krichman) lenyűgöző, a kietlen, ridegségében, kietlenségében is lélegzetelállító északi tájból szinte obeliszkként emelkedik ki Nikolai, a kisember tragédiája, miközben e ritkás népsűrűségű vidéken pontosan kirajzolódnak a társadalmi erővonalak, embertípusok, valamint a jellemző szokások is. Parádés színészi teljesítmények borulnak egymásba a vodkáspohár felett, talán csak Lylia gondosan és frissen fazonírozott szeméremszőrzete nyújt bizarr látványt ezen a világvégi tájon. Hossza ellenére levegős, de mégis sűrű filmdráma a Leviatán, méltó az orosz film legjobb hagyományaihoz.

Asanisimasa: 9/10

Egészen kis túlzással azt lehet mondani, ha a belga Dardenne-fivérek (Jean-Pierre Dardenne és Luc Dardenne) filmet készítenek, az Cannes-ban minimum Arany Pálmát ér. Nos, a Két nap, egy éjszaka csupán a jelölésig jutott ezúttal, de a jellegzetes arany pálmaág lógója már letörölhetetlenül a filmhez kapcsolódott, Dardenne-ék többi filmjéhez hasonlóan. Meglepetés nem lesz a filmben, ismét egy erős társadalmi töltetű, szociografikus drámát láthatunk, melynek témája aktuális egész Európában, de szerte a világon, így nálunk is.

Sandra, a kétgyermekes, fiatal anya súlyos depressziója miatti betegszabadságából menne vissza a munkájához, azonban mialatt beteg volt, a munkahelyén a tulajdonos szavazás elé állította a brigádot: a gazdasági válságra és az olcsó, távol-keleti konkurenciára hivatkozva szavazhattak a brigádtagok, hogy vagy az 1000 eurós bónuszt választják, heti pluszmunkáért cserébe, vagy megtartják a hozzájuk hasonlóan nehéz életet élő Sandrát, viszont akkor nincs bónusz és nincs túlmunka. A dolgozók többsége a bónuszt választotta, azonban a brigád szakszervezetise, arra hivatkozva, hogy a brigádvezető befolyásolta a szavazást, eléri, hogy újraszavazzanak Sandra sorsáról. A betegségéből és helyzetéből fakadóan még mindig labilis idegállapotú Sandra nyakába veszi a várost, és végigjárja kollégáit, hogy személyesen győzze meg őket arról, hogy ne válasszák a bónuszt, hanem szavazzanak arra, hogy maradjon a helyén.

A döntés látszólag egyszerű, hiszen a nálunk lényegesen gazdagabb Belgiumban sem dobálnak ki az emberek az ablakon ezer eurót, főleg nem a szegényebbek, másrészt viszont azért ott van az emberiesség, a társadalmi szolidaritás kérdése is, mely az itt felfeslő problematikában szép kihívást kapott. Természetesen, Dardenne-éket elsősorban ez a kérdés érdekli, az egész filmet ennek megválaszolásának szentelik. Választhattak volna, persze, férfi szereplőt is – ha ez a film nálunk készült volna, valószínűleg férfi lett volna a főszereplő, akinek első számú családfenntartóként kellett volna a hagyományos férfiszerepet erősen megkérdőjelező, megalázó, megalázkodó tortúrában részt venni, Belgiumban azért előrébb tart az emancipáció, és a nő teljes mértékben egyenjogú tagja a családnak. Így, ha egy nő elveszti a munkáját, akkor ugyanúgy borul a család, mintha a férfi vesztené él. Sandráék esetében a szociális bérlakásba való visszaköltözés réme fenyeget (ami a mi viszonyaink között, sajnálatosan, még mindig szinte ideális, tekintve, hogy olyan, hogy egy család azonnal beköltözhet egy szociális lakásba, gyakorlatilag nonszensz).

Sandra filmbeli problémája tehát egy magyar hasonló sorsot bejáró anya lehetőségeihez mérve szinte gyerekjátéknak tűnik, de legyünk empatikusak és éljük át ezt a tragédiát is, mert azért tanulságos lesz. Amúgy sem nehéz átérezni Sandra pokoljárását, mert az őt alakító Marion Cotillard magával ragadó eszköztelenséggel alakítja a nőt, az író-rendező testvérpár pedig gondosan lenyesegetve minden felesleges sallangot, világos és tiszta utat járat be vele. A film cselekménye tulajdonképpen egy érzelmi és morális belső road-movie, ahogyan Sandra sorba veszi kollégáit és szembesül a válaszok, a megtagadások és megtámogatások sokféleségével, a váratlanul kirobbanó, mély barátságtól az érzelmi elkötelezettségen át a kényszerű, de szégyellt “nem”-eken át a durva, brutális, pusztán önző elutasításig. Ezen az úton a még mindig nyugtatókon élő Sandra többszörös hendikeppel indul el, de a célba mégis sikerül eljutnia – története reális, de valahol mégis idealisztikus befejezést nyer.

Dardenne-ék természetesen mélyen moralizálnak Sandra történetén keresztül. Nem dokumentumfilmet készítenek, nem tudományos szociográfiát, pusztán egy morális példázatot tárnak a néző szeme elé, melyen -mi tagadás- kissé didaktikusan húzzák végig hősüket a pozitív, humánus, etikus, de nem feltétlenül reményteljes tanulságig. A cselekmény világos, közérthető és mindenki számára átélhető. Tudatlan cinizmussal természetesen le lehet az egészet söpörni az asztalról azzal, hogy “úgyis mindenki a bónuszt választja!” A valóság azonban ennél még akkor is cizelláltabb, ha a többség tényleg így dönt. Nem árt ezzel tisztában lenni, hiszen embernek lenni igen nehéz, ma talán minden eddiginél nehezebb – Sandra példája azonban közelebb visz minket a jó megoldáshoz. Asanisimasa: 8/10

Az HBO idén nyári, saját gyártású tévéfilm-bemutatója volt az Igaz szívvel című dramatizált dokumentumdráma, mely a közelmúlt (és a ma) egyik óriási feltűnést, de még nagyobb riadalmat kiváltó eseményének kirobbanását és az azt követő kezdeti zűrzavart próbálja meg feldolgozni a film eszközeivel. A téma hasonlóan egészségügyi természetű, mint volt a korábbi Dr. Halál esetében, és hasonlóan köze van a homoszexualitáshoz, mint ahogyan volt a Liberace nevű excentrikus zongorista-sztár életét feldolgozó Túl a csillogáson-nak is. A Larry Kramer színdarabjából a szerző által írt, Ryan Murphy által rendezett film az AIDS pusztításának első két évét meséli el, egy Ned Weeks nevű melegjogi aktivista tevékenységén, kilátástalan és elkeseredett harcain és tragikus végű szerelmi kapcsolatán keresztül.

A történet kezdetén, 1981-ben még csak néhány beteget diagnosztizáltak Amerikában egy furcsa, ismeretlen kórral, mely a szervezet immunrendszerét támadja ijesztő hatékonysággal. A betegek jellemző szexuális szokásaiból kiindulva ekkor még “meleg-rákként” emlegették a HIV-vírust és mi tagadás, a hagyományosan macsó társadalom ezt kaján vigyorral szemlélte, a vallásos részük pedig egyenesen az isteni gondviselésnek mondtak köszönetet. A hivatalos amerikai egészségügy is flegma közönnyel szemlélte a robbanásszerűen terjedő kórt és még akkor sem voltak hajlandóak járványként kezelni, amikor már tízezrekre rúgott a halálesetek száma. A konzervatív Reagan vezette Fehér Ház cinikusan még a kutatásra szánt nevetséges összeget is megkurtította, miközben sok milliónyi homo- és transzszexuális ember rettegett az életéért Amerikában és szerte a világon. A film végén feltűnő inzertben döbbenetes számok mutatják a ma már gyógyszerekkel jól kordában tartható betegség még mindig tomboló halálos erejét.

A film cselekménye azonban mindössze az első néhány év szörnyűségeinek ábrázolására szorítkozik. Látjuk, hogy a hatvanas-hetvenes évek szexuális forradalmának köszönhetően Amerikában a melegek is tombolva ünnepelték az addig nyíltan soha fel nem vállalhatott másságukat, a szabad szexet pedig mint önazonosságuk jelképét gyakorolták – és kezdetben tudomást sem vetettek a körükben terjedő új kórról. Weeks, a gazdag családból származó író az elsők között érezte át a helyzet súlyosságát és ettől kezdve önfeláldozóan vetette magát az AIDS elleni küzdelembe, melyben egyre több barát és szerető hullott el, közben szembekerült nemcsak a hivatalos egészségügyi hatósággal, de a saját közegével is. A halálos kór közben hatalmas ütemben terjedt, de közben az ellenségek is szaporodtak, a harcostársak viszont egyre kevesebben lettek…

A történetben szereplő karaktereket neveik alapján hiába keresnénk az interneten, azonban amit e filmben látunk, nyugodtan fogadjuk el a valóság egy szeletének hű lenyomataként, hiszen szinte az összes szereplő pontosan megfeleltethető valóságos alakoknak, akik “véletlenül” pont ugyanolyanok voltak, ugyanazt az életet élték és ugyanazt tették, mint alteregóik a történetben. Ned Weeks (Mark Ruffalo) például maga Larry Kramer, aki a filmet és az annak alapjául szolgáló színdarabot írta. Dr. Emma Brooner (Julia Roberts), a gyermekbénulás miatt kerekesszékbe kényszerült orvos, aki az elsők között ismerte fel az AIDS valódi természetét és jellemző tulajdonságait valójában Dr. Linda Laubenstein. Bruce Niles (Taylor Kitsch) figurája Paul Pophamet, a GMHC (Gay Men’s Health Crisis) társalapítóját idézi, Tommy (Jim Parsons) és Mickey (Joe Mantello) szintén a GMHC két régi vezetőségi tagja, Rodger MacFarlane, illetve Dr. Lawrence Mass. És igen, New York akkor polgármesterét, Ed Kochot is vádolták valóban homoszexualitással, bár ezt ő általában több-kevesebb eréllyel tagadta…

A film -tulajdonképpen tévéfilm, bár ez nem igazán látszik rajta- jól megírt, alapos és hiteles, igazi epikus mű, mely képes sokkolni a nézőt. A prűdebbeket rögtön az elején, néhány méretes farokkal és nyíltan, szemérmetlenül szeretkező meleg párok látványával veri szájba, a nyitottabbakat viszont a kegyetlen sors és a határtalan emberi lelketlenség és ostobaság elleni sziszifuszi küzdelem szív- és gyomorszorító nagyszerűsége döngöli a földbe. Ember küzdj és bízva bízzál. Mondta.

Asanisimasa: 8/10

Abban szerintem mindenki egyetért, hogy Michael Jackson a popzene egyik legnagyobb ikonja volt, hiszen minden életét és életvitelét érintő botrány ellenére, még ma is több rajongója van, mint Jézus Krisztusnak. Egy ilyen, szinte felfoghatatlan nimbuszú embernek márpedig szobrot emelnek tisztelői (hiába tilt ettől a Biblia). Próbálkoztak is ezzel szerte a világon, a londoni Fulhamtól Eindhovenig, a svájci Regensdorftól Prágáig – az idő pedig majd eldönti, kiállják-e ezek az emlékművek a próbáját, vagy már el is döntötte… A köztéri szobroknak, emlékműveknek különben is megvan az a sajátossága, hogy ritkán szolgálnak ki több, egymást követő politikai/történelmi/kulturális rendszert, ábrázoljanak akármit, akárkit, tömeggyilkos nemzetvezetőt, pohos politikust, háborús hőst, gyermekét szoptató anyát, újságot kézbesítő postást, Miki egeret, Bud Spencert, Terence Hillt az ölelve, Peter Falkot felesége nélkül, kutyával, vagy éppen Majkel Dzeksont, mint jelen esetben is…

Hogy aztán mit keres szegény Jacko szobra egy eldugott szerb kisvárosban, az már egy másik kérdés, amire viszont Darko Lungulov ad olyan koppanós választ vadonatúj Szobrot Michael Jacksonnak! című filmjében, hogy az embernek sírás szorítja a torkát a tehetetlen dühtől, de a meghatottságtól is. A film, amellett, hogy szórakoztató, hiszen felvonultatja az ex-jugoszláv (és a közép-európai) film összes kellékét, az ügyefogyott, de állandóan ötletekkel teli Surda-figurától a régi rendszer hithű, de becsületes hívén és az új demokrácia bürokratáin, valamint az elmaradhatatlan rezesbandán keresztül a bájosan naiv szerelmi szálig, megmarad direkten földközeli állapotban is, amikor a közéletet átszövő, kisszerű, de nagyot kaszálni akaró hatalmi tébolydáról mesél, és a szélsőséges nacionalista suttyók hőzöngését az azt megillető tragikusan sötét színezettel mutatja be. Részletgazdag és pontosan megfogalmazott látlelet arról, ami van.

2009-et írunk, amikor a városka főteréről eltávolítják a hős vöröskatona szobrát, ám a talapzat ott marad. Eközben halljuk a hangokat, hogy minden fiatal nyugatra megy, nincs ipar, nincs gazdaság, döglődik, pusztul minden, még a szomszédos katonai repteret is bezárják. Az éppen szerelmi bánatában a rádió előtt kesergő helyi borbély agyából pattan ki a világmegmentő ötlet: Állítsunk a megüresedett talapzatra szobrot Michael Jacksonnak! Az unikális szobor aztán beindítaná a turizmust, aminek következtében dőlne a lóvé a kisvárosba, ahogyan azt -igaz, más módokon- ma is sokfelé elképzelik. Mint minden nagy ötletnek, ennek is egyből meglesznek az ellenzői is, a helyi közigazgatási halljakend, és valahonnan kerül rögtön egy hangos tiltakozói csoport is, akik Szent Szerbia szűzies tisztaságát féltik ettől “a bűnös pedofíliát hirdető, nyugati bálványtól”. Ismerős képlet, nem? Szerencsére, Marconak (Boris Milivojević) vannak igaz barátai is és talán szerelmének, Ljubinkának (Natasa Tapušković) szíve is megenyhül a bohókás álmodozó további sorsát illetően. Sajnos, ehhez azonban még a “Tiszta Szerbia” mozgalom csuklyás suhancainak is lesz néhány szavuk (a lenti kép csupán illusztrálja a filmbeli történéseket)…

Lungulov tragikomédiája majdnem hibátlan darab. Pontosan, sarkosan, szókimondóan reflektál a mai kor valódi problémáira, emellett mindvégig szórakoztató tud maradni. Szerethető, autentikus, hús-vér figurákat vonultat fel, mégsem süllyed banalitásokba, viszont magától értetődő természetességgel használ közhelyeket, úgy, hogy közben elegánsan elkerüli a közhelyességnek még csak a látszatát is. Lehetne egy maróan karcoló szatíra is, azonban nem fél kedves, kétbalkezes hőséből mártírt csinálni, ezáltal a film nemhogy karcol, de bunkósbotként sújt le a nézőre. Úgy is kell nekünk… Asanisimasa: 9/10