asanisimasa

Igen, végül is meghatározhatjuk úgy a ‘független film’ fogalmát, hogy az a film ‘független film’, amelyikben rengeteget beszélnek. Ez persze baromságnak tűnik, de ha belegondolunk, hogy az említett kategóriába sorolt/sorolandó (amerikai) filmek általában mekkora költségvetéssel készülnek (kicsivel, főleg a nagy hollywoodi produkciókhoz képest), akkor tán már érthetőbb, ha egy fiatal filmes inkább szekond plánban beszélő fejek lényegesen költséghatékonyabb, tévéfilmes képi világában, verbális síkon próbálja mondanivalóját megfogalmazni, mint nagyszabású látványban, neadjisten szélesvásznú tömeg- és akciójelenetekkel. Ez természetesen lehet rettenetes élmény is, hiszen mindenki találkozott már olyan “ilyen” filmmel, amely semmivel nem nyújt többet, mint beülni egy romkocsmába egy csapat fűtől, sörtől és környezettudatos életmódtól zsibbadt agyú lumberszexuális neohippivel… Az meg mégis más élőben, ugyebár, ha már.

Szerencsére azonban többször izgalmas élmény, hiszen végre valódi embereket, igazi történeteket és életszerű konfliktusokat láthatunk, mentesen a legtöbb professzionalista bűbájtól, melyek a minél nagyobb bevétel reményében herélnek ki szinte minden “igazi”, “nagy” hollywoodi filmet. Craig Johnson második filmje is ezek közé tartozik. (A) The Skeleton Twins egy testvérpár történetét mesélik el, akik tíz év múltán, immár felnőttként találkoznak újra, miután egymástól függetlenül, egyszerre próbálnak véget vetni életüket. Mivel ez a film eleje, értelemszerűen nem sikerülhet az aktus, de csak azért nem, mert a másikat épp az elkövetés pillanatában zavarnak meg a hírrel, hogy az egyik már kórházban fekszik öngyilkossági kísérlet miatt. A történet végére még visszatérünk, egyfajta súlyos, ám morbid keretként a másikhoz, de ehhez kell a közte lévő másfél óra, ami megvilágít sok mindent okokról, körülményekről, indíttatásról, családról és egy sajátos(an erős) testvéri szeretetről.

A furcsa (testvér)pár (Kristen Viig és Bill Hader) természetesen végigpofázza a filmet, folyamatosan ugratják, provokálják és szórakoztatják egymást, a külvilág és az esetleges élettársak (pl. Luke Wilson) igényeinek teljes figyelmen kívül hagyásával. Kulcsszavak: gyerekmolesztálás, homoszexualitás, búvárkodás, halloween, gyerekvállalás, karrier, karaoke, léggitár.

Ha érdekel, akkor jó lesz, ha nem, akkor nem. (Legjobb forgatókönyv – Sundance)

Asanisimasa: 8/10

Mike Cahill, a független filmes szcéna romantikus-filozofikus sci-fikben utazó specialistája ott folytatja, ahol az Egy másik Földben abbahagyta. Az I Originsben is pont azon a kötélen táncol, ami az ezoterikus blöff és a tiszta művészet között húzódik, miközben alant a nyúlós, ragacsos giccstenger hullámai vetnek tarajokat.

A fillérekből készült független film látszólag egy sírig, sőt azon túl is tartó szerelem története, miközben megbirkózik egymással a megfoghatatlan, spirituális transzcendencia a kizárólag egzakt, tapasztalati alapokon nyugvó, aprólékos bizonyítási eljárásokon kikristályosodott tudománnyal. Rázós, meredek téma, hiszen mindkét oldalról lehet támadni a filmet, ennek ellenére bizonyítja Cahill tehetségét, hogy a végkifejletre elegánsan ki tudja húzni fejét a hurokból és a történetet be tudja fejezni oly módon, amire mindkét oldal harcosai rá tudnak bólintani – feltéve, ha valamennyire komolyan veszik magukat, illetve a másikat.

A szem a lélek tükre – ez a mondás képezi az I Origins sztorijának alapképletét is. Egy ifjú tudós azzal szeretné bebizonyítani a kreacionisták előtt hogy Isten nem létezik, hogy megtalálja a szem evolúciójának nulladik fázisát, azt az őssejtet, ami még nem szem, de már észleli a fény váltakozását (szerintem amúgy a tudomány már régen ismeri a fényérzékeny sejteket, de ehhez végképp nem értek…). Közben találkozik egy lánnyal, aki élete szerelme lesz és akinek csodálatos írisze van, amire az ifjú tudós különösen bukik, hiszen részben szakmába vág, részben pedig ez a hobbija is: szemeket fényképez. Minden szivárványhártya egyedi, ám e történetben mégis megesik, hogy két, egymástól földrajzilag, kulturálisan és időben is messze lévő embernek pontosan megegyezik a szivárványhártyája, ami viszont nem másra, mint a lélekvándorlásra lenne bizonyíték. Ezt a tudós kezdetben nem tudja elfogadni…

A két, egymásnak homlokegyenesen ellentmondó gondolkodásmód a végére mégis kéz a kézben ballag el a lenyugvó naplementébe. Ha cinikusan szemléljük ezt a végkifejletet, akkor sem kell feltétlenül legyintünk erre, bár tudnivaló, hogy a cinikusoknak nincsen se lelkük, se szívük – a mellkasukban dobogó valami nem más, mint egy igen kitartóan dolgozó izom. De ők nem is jószívű emberek… Ha viszont szívvel-lélekkel élő hívők vagyunk, akkor sem tudunk dévaj tort ülni a hitetlen materialisták felett, hiszen bármennyire is szeretnénk, nekik is igaza van.

Szép kis film ez. Szerény, okos és bátran érzelmes.

Asanisimasa: 7/10

Juliette Binoche kereste meg a később Sils Maria felhői címet kapott film ötletével Olivier Assayast (korábbi filmjeiről itt, itt és itt), a neves francia -édesanyja révén magyar származású- művészfilmest, hogy készítse el a középkorú színésznő önvallomását a színészetről, a szereppel, a szöveggel, az egyre gyarapodó évek okozta nyomokkal, a médiával, valamint a fiatal, a mai médiát készségszinten kezelő riválisokkal való, egyre reménytelenebb küzdelemről. A Binoche alakította filmbeli színésznő, Maria Enders, ma befutott sztárja a filmvilágnak és a nemzetközi színházi életnek, de már eljátszotta szinte az összes nagy szerepet. Még sok évvel ezelőtt, első sikerét Sigrid, a törtető, gátlástalan csábító lány szerepével aratta, aki fondorlatos módon hajszolja öngyilkosságba főnöknőjét, Helenát. Most, hogy a filmbeli -fiktív- színdarab neves -fiktív- szerzője elhunyt, a darabot újra bemutatják, Maria Endersre azonban a vesztes, tragikus sorsú Helena figuráját bízzák, míg Sigridet Hollywood botrányos életű, eddig értéktelen, de rendkívül népszerű vackokban teljesítő üdvöskéjére, Jo-Ann (Chloe Grace Moretz) fogja játszani. Amikor Maria elfogadja a felkérést, már maga is tudja, mekkora terhet vesz magára, ezért a darab írójának svájci villájába költözik asszisztensével (Kirsten Stewart), hogy a világtól elzárt, lélegzetelállító szépségű alpesi táj közepén küzdjön meg a szereppel és önmagával.

Alapvetően kétfenekű a film, hiszen egyrészt a történet középkorú színésznője küzd meg ifjú, feltörekvő pályatársával, miközben a valóságban is egy középkorú, sokszor bizonyított, zseniális színésznőt látunk küzdeni egy fiatalabb, meglehetősen kétes értékű filmecskékben bizonyított, feltörekvő kolléganőjével. Érzékeinket tovább zavarja az a “játék”, mely a cselekményből adódik, ahogyan Maria és asszisztense gyakorolják a darab szövegét, Maria tanulja Helenát, miközben az asszisztens Sigrid szövegét “adja fel” neki. A szöveg azonban szinte minden mondatában Maria valós -tehát a történetbeli- magánéletére reflektál, miközben nem tudunk szabadulni attól a szemmel látható feszültségtől sem, ami Binoche és Stewart között jön létre. Rendkívül izgalmas ez a meccs. Binoche-nál természetesebben mozgó, érző, létező színésznőt nem nagyon mutattak még meg a filmvásznak, ebben a filmben ráadásul kvázi saját magát kell adnia. Egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy hibázik, egyszerre önmaga, Juliette Binoche, miközben Maria Enders is. Kristen Stewart viszont eddig éppen nem természetességével hódított. Az Alkonyat-sorozat vámpír/vérfarkasrománcában játszott szerepe inkább a színjátszás megcsúfolásának nevezhető azzal az egyetlen, porcelán arcú, világfájdalmas nézéssel (egyéb jelenései sem győztek meg eddig túlzottan, még az Útonban nyújtott sem!). Itt azonban fel tudott nőni a szerephez, hiszen elhittem neki a asszisztens pörgős, ám zilált érzelmi életű karakterét, miközben a szereptanulás és a Mariával való élet közben képes megvillantania tulajdonképpeni önmagát -a hollywoodi sztárocskát- is. Kemény, kard-ki-kard küzdelmet vív Binoche és Stewart, melynek tétje: ki a jobb, ki a természetesebb színésznő. Azt mondom, hogy Binoche, mert Stewartnál azért érezni, hogy csak játssza, csak mutatja azt, hogy milyen laza, milyen szabad, miközben kőkeményen dolgozik ezen. Binoche viszont él. Azonban tisztelet Stewartnak, hogy felvette a kesztyűt és kiállt küzdeni. Szegény Chloe Grace Moretznek nem jutott tér ebben a csatában, azonban ő is hitelesen hozza a Kristen Stewart-(Selena Gomez, stb.)karaktert.

A film címe amúgy egy ritka, magas hegyek között tapasztalható meteorológiai jelenségre utal, amikor a déli, melegebb tavak felől megindul a pára a hűvösebb észak felé, a völgybe, melyen felhőkígyóként kúszik végig, mintegy körbefonva az égbe szökő hegyek lábait. Maloja kígyójának is hívják a jelenséget, film is készült róla 1924-ben, melynek részletét e film is felhasználja egy fontos jelenetben. A hagyomány szerint, ha Maloja kígyója megjelenik, akkor rossz időre lehet számítani – ez a borongós érzet határozza meg a film hangulatát, de a cselekményét is.

Assayas filmje intellektuális mű, igazi művészfilm (akár azok számára is, akik ezt a kifejezést pejoratív értelemben szokták használni). Az idősödő színésznők igen bonyolult lelki életén túl olyan “belterjes” dolgokról beszél keresetlen őszinteséggel, néhol frivol iróniával, mint például egy adott irodalmi szöveg jelentésének permutációi, annak függvényében, hogy milyen körülmények között, milyen közegben hangzanak el? Mi a szerep és mi a színészet? Mi az őszinteség? Mi a művészi alkotó munka? Mi a média és mit jelent jelen lenni a médiában? Ilyenek…

A Sils Maria felhői rendkívül érdekes film, feltéve, ha érdekel minket az, mi zajlik a színfalak, illetve azon arcok mögött, akiket a vásznon látunk. Asanisimasa: 8/10

Gyakorlatilag letarolta a patinás Brit Független Filmdíj-átadót (Moët British Independent Film Awards – MBIFA) a Büszkeség és bányászélet, hiszen megnyerte a legjobb független filmnek járó díjat, emellett a vígjátékban nyújtott alakításáért Imelda Staunton megkapta a legjobb női mellékszereplő, Andrew Scott pedig a legjobb férfi főszereplő elismerését is. Abban viszont csak reménykedhetünk, hogy a híresen masszív magyar tufaságon is képes faragni valamit, vagy kénytelenek leszünk továbbra is százéves sérelmeken gyötrődni és szidni a zsidókat, az amerikaiakat, a románokat, a norvégokat, a teljes világot saját tehetetlenségünk és ostobaságunk miatt…

Persze, már megint egy film, amely a melegeket “ajnározza”, és “lenézi” a hagyományos keresztényi értékeket, a családot, amit egy férfi és egy nő alkot, és csak a buzzík, a buzik, a fasszopóköcsögök, a perverzállatok, riariahungária, fradikaaaaa… Mindezt megkapták a filmbeli srácok és csajok is, melegek, leszbikusok, akik még 1984-ben (szép évszám!), Margaret Thatcher autoriter kormányzása idején a munkahelyükért, valamint jogaikért sztrájkoló walesi bányászok mellé álltak, pénzt gyűjtöttek és áldozatos munkával segítették a sztrájkolókat, úgy, hogy közben saját magukat, saját, eltérő életmódjukat is el kellett fogadtatniuk azokkal, akiket támogattak. Egyikük éppen azért nem vett részt a támogató akciókban, mert ő is bányászvidékről származott, ahol iskolába menet minden reggel és minden este megverték nyilvánvaló homoszexualitása miatt – éppen a munkába igyekvő bányászok. Angliában sem volt fenékig tejfel a melegek élete. Most sem az, nyilván, még akkor sem, hogy a londoni Pride (a Meleg Büszkeség Napja) ma már a világ legnagyobb utcai karneváljai közé tartozik. De hogy ma sokkal többen vállalják fel magukat, és élnek többé-kevésbé normális, hétköznapi életet, ahhoz ez a történet is nagyban hozzájárult.

Az angol filmben mindig is komoly hagyományai voltak a társadalmi igazságtalanságok, munkás-történetek szociografikus igényű feldolgozásának, a drámától a vígjátékig terjedő műfaji skálán. Matthew Warchus, a film rendezője, bár közben komoly színpadi sikereket aratott, de filmet nem rendezett 15 éve (első filmje a Simpatico volt), mégis biztos kézzel vezényli le ezt a valós eseményeket szimpatikus érzelmekkel, és csak a kellő dramaturgiával elmesélő történetet. A minta ehhez a korábbi, nagy sikerű Alul semmi volt, mely szintén érzékeny társadalmi témát dolgoz fel, igen pikáns és mulatságos körítésben. Ott persze, igazi, húsvér, alapvetően heteroszexuális, munkanélküli melósok álltak be csippendélezni, hogy így segítsenek sanyarú sorsukon, itt pedig a saját maguk jogaiért küzdő melegek kerítettek maguknak szövetségeseket, mégpedig tulajdonképpen az ellentábor sűrűjéből, azok kezdeti, igen erős ellenállásával szemben is. A tökös, bátor civil kurázsi ünnepe ez a film, mégpedig mindkét oldalra értve. Az, hogy tökéletes hitelességgel idéződik meg a nyolcvanas évek közepének világa, hogy Imelda Staunton és a többiek úgy játszanak, mint az istenek, hogy a film hasít, felráz, állásfoglalásra késztet, lelkesít és biztat, az csak a hab a tortán. A büszkeség kéz a kézben jár akár a kemény, kérges bányászélettel is, miközben semmi sem kötelező!

Nem szereti a film a konzervatív, begyepesedett, merev kispolgári kertvárosi életet, nem szereti az önző, keménykedő kormányt és az ostoba rendőröket. Gúnyolja a pitiáner popszakmát, a gonoszságot, a korlátolt szűklátókörűséget. Viszont szereti és becsüli az egyszerű embereket, tiszteli azt, aki hajlandó tenni is sorsa jobbra fordulásáért és hálás, amikor látja, hogy annak volt értelme… Remélem, ez nem baj.

Példamutató történet tehát ez nekünk, magyaroknak, a dorogi, a komlói, a tatabányai bányászoknak, és a dunaújvárosi, csepeli, miskolci vasművek hajdani dolgozóinak is, akik közül ma sokan a gyűlölködő, kirekesztő, másra mutogató szélsőjobbot támogatják – jobb híján. Pedig a jó példa itt van, ebben a filmben.

Asanisimasa: 10/10

Amit vállalt, azt szépen, stílusosan és elegánsan teszi ez a film – és ez egy divattervező, sőt, az egyik legnagyobb divattervező életrajzánál kifejezetten fő szempontnak számít. Aki viszont fel akar háborodni azon, akinek megrázkódtató újdonság, hogy Yves Saint Laurent amellett, hogy korszakalkotó figurája a divat világának, ikonikus alakja a huszadik század második felének, magánéletében homoszexuális volt, drogos és egzaltált, mint minden valamirevaló divattervező, ahogy “a sztereotípia mondja”, az fel is fog háborodni.

Jalil Jespert, a rendelkezésére álló, mondhatni konfekciós 106 percben mindent elmond YSL-ről, amit általánosságban tudni érdemes, szól életének meghatározó fordulópontjairól, egyáltalán nem szégyellősen szól kapcsolatairól, konfliktusairól, hitelesen teremt korhű hangulatot és környezetet, ráadásul láthatunk egy csomó eredeti (és itt a hangsúly az “eredetin” van!) Yves Saint Laurent-kollekciót, melyek közül sok ma már nívós múzeumok tárlatain látható csupán. A divattervező (Pierre Niney) életét élete párja, Pierre Bergé (Guillaume Gallienne) meséli el a dramaturgia szerint, afféle flashbackekben, ami kézenfekvő és viszonylag könnyen kezelhető struktúra egy évtizedeket átölelő történet elmesélésére. Értelemszerűen a hangsúly Saint Laurent emberi kapcsolatain van, valamint alakján, ahogy ezeket Bergé látja. A film erénye, hogy ezekből összeáll YSL karaktere, személyiségének jellegzetes vonásai, tehát lesz egy képünk a fazonról, emellett betekintést nyerhetünk a párizsi haute couture aranykorszakának belső világába is.

Újdonság, neadjisten, zaftos pletyi viszont nincs a filmben, Jespert nem költ hozzá semmi YSL életéhez, ami ebben az olvasatban pont olyan, mint egy rocksztár vagy egy filmsztár élete: sex&drugs&rockandroll, avagy siker, pénz és csillogás, mögötte viszont depresszió, magány, mély depresszió és még nagyobb magány. Csak éppen itt ez az egész tünetegyüttes a végletekig kifinomult eleganciával kerül előadásra.

Asanisimasa: 7/10

Én speciel Alain Tanner óta nem nagyon találkoztam echte svájci filmmel, pedig nem állok ellen semmilyen egzotikus filmélménynek… Nyilván akkora ott a jólét, hogy nincs miről filmet csinálni, mert ők ott azért még nem tartanak, hogy annak örvendeznek, hogy esik a hó az Alpokban, vagy hogy kisütött a nap a Genfi-tó felett. Nyilván sarkítok, amikor azt gondolom, hogy egy olyan világban, ahol minden klappol, minden jól működik, a művészet halott, de arról tényleg nem lehet filmet csinálni, hogy például, már megint a gyepre szart a szomszéd kutyája! Vagy. Nem vitték el a szemetet a ház elől!

Pierre Monnard tavalyi romantikus komédiája – mivel csak van svájci film – nagyjából hasonló szituációból indul, hiszen főhőse egy decens kisváros szemétfelügyelője, akinek az a dolga, hogy rajtakapja a titkon szemetelőket, felügyelje a gondosan szétválogatott szemét elszállítását. Hansjörg Stähli (Bruno Cathomas) szemétfelügyelő azonban magányos, egyetlen társa magát kerekesszékhez kötő, alkoholista édesanyja. Reménytelenül szerelmes a helyi burgerfaloda pultoslányába, a rendkívül rendetlen kislányát (Luna Dutli) egyedül nevelő, rendkívül rendetlen Lilybe (Johanna Bantzer). Talán ezek fényében már nem túl nagy meglepetés, hogy az Újrahasznosított szerelem című romantikus komédia tétje az, hogy összejönnek-e a végére?

Nyilván. A dramaturgiát tekintve a film egy svájci zsebóra szerkezetének precizitásával követi a műfaj íratlan, de agyonragozott alapszabályait, így nyugodtan lehet kliségyűjteménynek is nevezni. Más kérdés, hogy éppen ettől működik ez a műfaj – lehet lekváralapon, mustárral is készíteni a pörköltet, de akkor is csak az lesz jó pörkölt, ha vöröshagymán és kalocsai pirospaprikán (ha van még olyan egyáltalán) pörkölődik meg a husi. Hansjörg klasszikus kisember, akiben azért van annyi kurázsi, hogy felülkerekedjen a zsarnokoskodó anyucin és hosszas munkával, valamint áldozatos erőfeszítésekkel meghódítsa szíve választottját, aki szintén klasszikus -chaplini- módon, amolyan szürke kis veréb. Egymáshoz illenek, még akkor is, ha a lány váltig hangoztatja, hogy nem. Pedig de. A cserfes kislány zsigerileg érzi ezt, és vele megvan a kötelező gyerek is a sikerhez, amolyan katalizátorként.

A banális kis szerelmi történet finoman önirónikus felhangokkal ecseteli a jellegzetes svájci(német) életstílust, a tüchtig kerteket, a sarkos, elvágólag berendezett kertvárosokat, valamint azt a jóllakott, méla unalmat, amit senki nem mulaszt el megemlíteni, ha legalább egyszer eltöltött hosszabb időt Svájcban. (Mégis, mennyien szeretnék azt a “méla unalmat” élni, abban a szociális, politikai és gazdasági helyzetben, ami alanyi jogon jár egy svájci állampolgárnak…) A film elrajzolt, szinte már rajzfilmszerűen groteszk (néha például Wes Anderson filmjeit idéző) képi világa is ezt az ironikus szemléletmódot támasztja alá, mely azonban mégis inkább a svájciaknak lehet szórakoztató – nekünk egy picit mégis uncsi, ahogyan a kiszámítható, sokszor látott szerelmi történet is.

Németül tudóknak külön élmény lehet az a filmben beszélt tökéletesen érthetetlen “svícertűcs“, amit a svájciak német nyelvnek hisznek, de valójában inkább hangzik egy két hete részeg svéd finnül előadott szavalatának, mint rendes németnek.

Asanisimasa: 6/10

Azért nem könnyű így karácsonytájt, amikor bepörögnek a filmforgalmazók és dömpingben zúdítják a nézőre a romantikus komédiát, mint egyedül méltónak tartott műfajt, még akkor is, ha történetesen semmi köze nincs az adott film sztorijának a közelgő ünnephez. Épp tegnap estem át egy Zűrös olasz esküvőn, erre ma már itt is egy Válás francia módra.

Még jó, hogy ismerős arcokkal találkozhattam, no, nem az olasz lagzis filmből, hanem a minapi, helyenként vicces Körberajzolva című krimikomédiából, illetve olykor egésze jó olasz filmekből (pl. a véres Bűnügyi regényből vagy az igen könnyes, A ház kulcsai című drámából). A természetesség megejtő bájával játszó Géraldine Nakache és az ezúttal karakterét néha kissé túlhúzó Kim Rossi Stuart miatt, valamint a remek párizsi, illetve földrajzilag meghatározhatatlan olasz utcaképek, hangulatok miatt nézhető ez a film elsősorban.

A cselekmény egy vicc. Eleve kezdjük ott, hogy olyan egyszerűen nem létezhet, mint amit az első jelenetben látunk. Olyan nincs, hogy egy szimfonikus zenekar zenészei hangszereiket széjjelhagyva dorbézolnak a fellépés színhelyén! Aki ezt mondja, az soha nem látott még komoly zenészt. Nem mintha nem innának a zenészek, főleg, ha alkalom van rá, nincs is erről szó. De ilyen alkalmakkor az általában igen méregdrága hangszert előzőleg MINDIG biztonságba helyezik, és nem a több tízezer eurós antik hegedűk között tivornyáznak zenészek. Sokszor láttam szabadtéri előadásokon, ahogy egy csepp eső is leesik, a zenészek abban a pillanatban csomagoltak és még az esélyét sem kockáztatták annak, hogy megázzon a hangszerük… Most akkor képzeljük el, ahogyan egy Stradivarira vörösbor csöppen…

Lapozzunk. Szóval, a cselekmény egy vicc. A szólóhegedűs csajszi (Nakache) válni szeretne olasz, ám csupán egy 200 fős falvacskában tanító férjétől (Rossi), hogy férjhez mehessen a nagyon menő karmesterhez (Pascal Demolon). Mivel azonban Olaszországban egy válás ügyintézése minimum három év, és Franciaországban csak néhány nap, a pár Párizsba utazik válni – holott anno, az elhalasztott nászútjuk is oda szólt volna. Aztán a szerelem fővárosában, ahogy az már lenni szokott, nehéz elválni. Na.

Picit bezavarhat az, hogy korábban is volt már egy Válás francia módra című mozi (James Ivory kevésbé sikerült alkotása), ez egy másik fordítói lelemény, viszont ez sem sikerült jobban. A banális, kiszámítható történet -a fent említett “jó pontok” ellenére- gyorsan eléri csúcspontját, és ha nem aludtunk el közben, viszonylag gyorsan ki is hullik memóriánkból. Ha ez volt a cél, akkor hiba nincs is…

Asanisimasa: 4/10