asanisimasa

Ez történik, amikor valaki egyszerre akar beleülni a metafizikus-kozmetikus bullshit-centrifugába és a langymeleg, rózsaszín fürdőkádba. A világ rohad, eszi a penész, meg amúgy is sokan vagyunk. Globális katasztrófa közeleg. A kukorica még bírja. A család, ami összetart, mert az összetartó család, az mindig kell, anélkül nincs meg a PG-13-as kategória, ami egyben azt is jelenti, hogy nem lesz szex, és nem lesz erőszak. Van viszont maximumra optimalizált nézőszám, ami a lényeg, ugyebár. Az egy másik kérdés, hogy szex és erőszak nélkül hogyan fogjuk túlélni azt a globális katasztrófát, merthogy valahogy nyilván túl fogjuk, különben nem lenne meg a PG-13.

Christopher Nolan új filmjében a tőle megszokott borongós, negatív jövőképpel indít. A Földet porviharok sújtják és a megváltozott klímában kritikus mértékben elszaporodtak a penészgombák, melyek megfertőzték a Föld összes haszonnövényét így belátható közelségbe került a végső katasztrófa. Ha nem történik valami, akkor az emberiség kihal. Apa (Cooper – Matthew McConaughey) ex-űrhajós (naná), de most farmerkedik, mert valamit elcseszett. A fia is olyan lesz mint apa. A lány az érdekesebb, ő más. Kísérteteket lát, bonyolult összefüggéseket képzel össze nem illő, egymástól független dolgok között. Mintegy játszásiból talál rá például a szigorúan rejtett NASA-laboratóriumra, ahol az egérutat keresik a végső összeomlás elől. Apa ex-űrhajós, mint mondtam. Tudósok, nagy tudósok, gravitáció, Morze-kódok, féreglyuk, szingularitás, eseményhorizont, galaxisközi távlatok – melodráma. Emberi önzés kontra felelősségvállalás. Tudomány kontra emberség. Féreglyuk, eseményhorizont, multidimenziós melodráma. Megmenekültünk. Apa csak egy van. Tudom, zagyvaság, de ha pontosan elmondom, mi van, akkor nem nézed meg a filmet, holott meg akarod…

Én is meg akartam, pedig nem kellett volna ennyire sietni. Arról van szó ugyanis, mint ahogy az első mondatban jeleztem, Nolan egy seggel akart megülni két lovat, aminek az lett az eredménye, hogy 169 hosszú percet elvett az életemből. Viszont gyorsan le is szögezném, hogy mozifilmben ilyen szépen és látványosan soha nem láttam illusztrálva Einstein relativitáselméletét, annak térben és időben való leképezését, valamint több tudományos tohuvabohut, mint a multidimenziók, féreglyukak, térhajlítás, és effélék. A Csillagok között így tökéletesen megfelel egy témában idevágó fizikaórához demonstrációként, már ha a Nemzeti Alaptanterv foglalkozik egyáltalán Einsteinnel, a relativitáselmélettel, valamint a három dimenzión túli dolgokkal. Vagy úgy van vele, mint e filmben is látható oktatásügyi szakmunkások, hogy nem  kellenek a mai világba kiművelt, önálló gondolkodásra képes elmék, csupán dolgozni akaró és tudó munkások, akik tudjál túrni a földet, még akkor is, ha azzal a Föld nem lesz megmentve. Szépek azok az űrbeli jelenetek is, melyek a világegyetemhez mért elenyésző jelentőségünket mutatják meg (operatőr Hoyte Van Hoytema), már ha az ilyenkor borzasztóan elhatalmasodó, hallgathatatlanul bombasztikus orgonamuzsikától (Hans Zimmer szinte wágneri őrülete), mint kísérőzenétől, egyáltalán látni lehetne a képeket. Még jó, hogy vannak azért olyanok is, melyekben csend van, tökéletes nulla csend, mint valójában az űrben – azok tényleg fantasztikusak. Ezek az űrbeli képek és a bennük felsejlő tudományos, illetve filozófiai problémák alapján mintha Nolan rá kívánna csatlakozni filmjével Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke 2001 Űrodisszeiájának szellemi színvonalára (mondanám, eseményhorizontjára), azonban az a nyúlósan érzelmes körítés, amivel ez körül van véve, át van itatva, az olyan erővel ránt vissza az olykor émelyítő, ragadós giccsbe, hogy fáj.

Bosszantó látni, amikor tehetséges, gondolkodni tudó emberek (leszarom, hogy milliárdnyi) aprópénzre váltják tehetségüket, mint ahogy Nolan is teszi, immár sokadszor. Újra elsüti a görbülő teret, mint látványt, ahogyan az Eredetben is elsütötte, bár itt inkább (már megint) Clarke Randevú a Rámával című könyvének jellegzetes motívuma jut eszünkbe, az amúgy vicces robotok mellett, akik viszont mintha az imént említett 2001. Űrodisszeia misztikus monolitjának beszélő karikatúrái lennének (de miért? Kérdem én.). Bosszantó látni, ahogyan izgalmas gondolatok sikkadnak el hosszan mutatott könnyes tekintetekben, sekélyesen melodramatikus (vagy éppen teljesen logikátlan, mint Cooper megmenekülése) fordulatokban. Mindamellett egy csomó kérdés marad megválaszolatlanul ebben a keszekusza történetben.

Szegény jócsajok (Anne Hathaway és Jessica Chastain), szegény bácsik (Michael Caine és John Lithgow) és szegény jópasik (Matyi, valamint Casey Affleck, Matt Damon…).

Asanisimasa: 5/10

Nem nehéz észrevenni, feltéve, ha “ujjunkat rajta tartjuk a kor ütőerén”, hogy a klasszikus utópiák jelenné válásának korát éljük. Szinte minden megvalósult már, amit Morus Tamás óta vágyott, vagy éppen rettegett, valós, reális jövőnek hittek az emberek. A technológia fejlettsége ma már szinte bárkinek lehetővé teszi, hogy Nagy Testvért játsszon, sok politikai, még több gazdasági rendszer ezt meg is teszi. Ez itt most nagyjából pontosan a szép, új világ, Kazohinia metropolisza, melyben bármikor bekattanhat HAL, a kilencezres, feltéve, ha nem jön Neo, a mátrix megváltója. Úgy tűnik, értelmét vesztette már minden riogatás és hitegetés, ami az eljövendő rettenetét, vagy éppen üdvözítő mennyországát hirdeti; a jövő itt van, előttünk hever. (Választani túl késő, már semmire sincs idő.) Aki ma utópiát vagy annak ellentéteként, disztópiát, ellen-utópiát fogalmaz meg, az a legtöbb esetben a jelenről beszél, a mában tapasztalható társadalmi, gazdasági vagy politikai trendeket írja le, valódi jövőbelátás talán csak eldugott kísérleti laboratóriumokban, elméleti fizikusok, asztrobiológusok és más kutatók dolgozószobáiban, és neadjisten, koncepciós teóriákat gyúrogató weboldalak fórumain történik.

Terry Gilliam, akit életműve alapján nyugodtan nevezhetünk akár disztópia-gyártó nagyiparosnak is, legújabb, nálunk még hivatalosan nem látható The Zero Theorem (A Zéró-teoréma) című filmjében sem jutott túl a rettenetes jövő már ma, tulajdonképpen a premier előtt is bárki számára megtapasztalható, fenyegető ígéretén. A zord (csábító) külvilág kihívásai elől önmagát saját lakásába száműző számítógép-kezelőt munkaadója nemcsak állandó telefonhívásokkal, webes üzenetekkel, de kamerával is kontrollálja, ha porszem kerül a gépezetbe, pont úgy törik rá az ajtót, ahogyan a Brazilban is, hasonló esetben. A mindent átszövő, mérhetetlen magány, valamint annak instant feloldására feltelepített virtuális szerető motívuma szinte minden évben megjelenik valahol, valamilyen filmben – ha éppen nem a saját szobánkban, a saját gépünkön. Gilliam tehát semmi újat nem tudott e filmmel hozzátenni, ahhoz, mint amit eddig is elmondott, illetve elmondtak mások, amit mi is tudtunk és azóta is tapasztalunk. Megoldása sincs a dologra, az egyszerű és hatásos, de már régen elavult kalapácsos gépromboláson, valamint a világűrbe való kilépésen túl. Az egész film szellemisége sem több, mint a jelenleg igen sokat emlegetett, hetedikes magyar tankönyv Coca Cola-mámorban fetrengő, CNN-t faló, magukat microsoftos (sic!) játékkal butító tinédzserei által jelezett jövőképe, ha nem lenne azért Gilliam lényegesen szellemesebb pasas, mint az említett baromság szerzője.

Megragadó például, ahogyan elképzeli és láttatja a főszereplő (Qohen Leth – Christoph Waltz) lakását, mely egy valódi szentély, hiszen konkrétan egy használaton kívüli templom. A megfeszített Jézusnak viszont nincs feje, a helyén a Nagy Testvér, azaz itt az Ügyvezető (Matt Damon) szeme figyel vörösen izzó objektív formájában. Aztán bigyó, kacat, bizgentyű hátán, látványos érintőképernyő-erdő (melyet Waltz vicces kalimpálással irányít. Jelzem, hogy ezt már a jobb okostévék is tudják…) Waltz amúgy kissé malkovichosan hozza a Gilliam által elvárt, szokásosan groteszk fazont, amit például a reppelő pszichiáterként tündöklő Tilda Swinton pontosan rajzol. A külvilág, a zajos, lüktető, reklámokat a járókelők arcába üvöltő metropolisz valahol félúton van a 12 majom koszlottsága és Az ötödik elem vagány futurizmusa között. A film látványvilága jó példa arra, hogyan lehet kevés pénzből is viszonylag látványos filmet csinálni. A sztori ötlettelenségét, közhelyességét viszont ez sem menti. Asanisimasa: 4/10

Úgy tűnik, egyik nagy kedvencem, Ken Loach (pl. itt, itt, itt, itt, valamint itt és itt) is leteszi a lantot. Vége, elég (neki) a filmezésből, nyugdíjba megy. Oké, hogy 78 éves, de akkor ki fog nekünk mesélni olyan szép történeteket azokról a kisvárosi, kültelki hősökről, kisemberekről, akik olyan ízesen beszélik a brit nyelv valamely válfaját, és nyakukon fázósan összehúzva a zakót, dacolva a tenger felől süvítő széllel, ügyet sem vetve az állandóan permetező esőre, keményen néznek szembe a kurva élettel… A Tiltott táncok állítólag az utolsó filmje, melyben ezúttal Írországba, az ír történelem egyik fontos időszakába kalauzolja el a nézőt.

Az ír történelem legnagyobb része a szomszéd angolokkal való folytonos hadakozásból állt, amit rendszerint a túlerőben lévő angolok nyertek, így Írország egészen 1921-ig gyakorlatilag Anglia része volt. Ekkor írták alá az ország függetlenségét deklaráló nyilatkozatot, azonban még koránt sem következett el a béke időszaka. Polgárháború és kisebb villongások követték egymást ezen a szegény, de karakán népek lakta, csodásan zöld szigeten, melynek hozadékai a mai napig áthatják az ír mindennapokat.

1932-ben játszódik a valóságban megtörtént eseményeket feldolgozó történet, amikor Jimmy Gralton (Barry Ward) tízéves amerikai tartózkodás után hazatér Tolkien hobbitjainak lakhelyét idéző, idilli ír falucskába, hogy gondját viselje öreg édesanyjának. Amikor a kommunista meggyőződésű Jimmy, a helyi barátok unszolására ismét megnyitja a telkén álló tánctermét, ahol a helyi fiatalság táncolhat, tanulhat vagy csak beszélgetni összejöhet, ismét szembetalálja magát ugyanazokkal az emberekkel, a környék nagyhatalmú katolikus papjával, valamint a helyi földesúrral, akik miatt annak idején el kellett hagynia az országot. A földekre és birtokokra ácsingózó, kapzsi földesúr az elvakult, bigott katolikus pap támogatásával erőszakkal vet véget a “léha nép” mulatozásának…

Gondolom, azt nem kell ecsetelni, hogy 1932-ben, Írországban egészen mást jelentett kommunistának lenni, mint amit e kifejezés alatt ért manapság, mondjuk egy Heti Válasz-olvasó. Jimmy, a történet hőse abszolút pozitív figura, önzetlen, bátor, jó célért (az elnyomottak felemelkedésért, az elnyomók megbüntetésért, a szabadságért és az örömért, az igazságért és az ír kultúra felemelkedésért) küzd, miközben a vele szemben álló Sheridan atya (Jim Norton) a bigott, vaskalapos konzervativizmust és bezárkózott, dogmák által szabályozott, örömtelen, szenvedés-fétisiszta (ír) katolicizmust. Igen könnyű belehelyezkednünk a szituációba, hiszen ma, Magyarországon kísértetiesen ugyanezeket a küzdelmeket vívjuk, és már rögtön érezzük is arcunkon a földesúr ordító szájából fröcskölő, whisky-szagú, nyúlós nyálat, miközben ökölbe szorított kezünket zsebünkbe rejtve erőltetünk nyugalmat magunkra.

Loach természetesen velünk van, az elnyomott írekkel, a zene, a tánc és az öröm pártján áll. Fontos is a mi ír kultúránk, naná, hogy fontos, de azért a jazz, az nagyon izgalmas dolog… Viszont pontosan ábrázolja a korabeli ír társadalmi viszonyokat is, nála nem fehér és fekete minden. A földbirtokosra és embereire, mondjuk, nem fecsérel pozitív jelzőt, de annyi baj legyen, mint ahogy az elvakult nácikat sem szeretjük. A kisszerűségükben szánalmas, parancsra mozgó rendőröket viszont kineveti, szinte burleszkszerű csúfot űz belőlük. A papsággal már más a helyzet, az írek vallásosak, nemzeti önazonosságuknak fontos része a katolikus egyház, így azzal nem szabad viccelni. A jeges tekintetű Sheridan atya, persze, maga a patás gonosz – a történet nagy részében. A végére azért kap egy pici “vörös farkat”, ami viszont kissé idétlenül fityeg hájas valagán. Segédje, az ifjú Seamus atya (Andrew Scott) viszont szinte minden jelenésében hordoz valami pozitív ígéretet a jövőre, az írek jövőjére nézve.

Ma Írország jobban is teljesít.

Loach hattyúdala egy igen szenvedélyes, olykor kissé párás tekintetű, de határozott kiállás a kreativitás, az általános értelemben vett hit, a közösségért való önzetlen tenni akarás, a szabadság és szerelem mellett, és az önzés, a kisszerű korlátoltság, a dogmatizmus és minden kirekesztő gondolkodás ellenében.

Asanisimasa: 9/10

Cormac McCarthy egyike a legismertebb, ma is élő amerikai íróknak. Ismertsége talán nem, népszerűsége viszont annál inkább meglepő, tekintve, hogy történetei kivétel nélkül egy sötét, rideg világban, egy szétbomló, részvét nélküli, önző és intoleráns társadalomban játszódnak, a szereplők pedig jobbára az emberi lét határait feszegetik, akár fizikai, akár morális szempontból. Harmadik regénye, valamint az inkább színészként ismert James Franco azt adaptáló, azonos című Isten gyermeke (Child of God) című filmje sem tesz meg semmit azért, hogy a nézők (olvasók) szeressék. Nem is szeretik, mutatják ezt a kritikai és nézettségi mutatók, pedig a filmet még jelölték is az amúgy igen finnyás Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlánjára is.

A történet ugyan soványka, de erőtlennek semmiképpen nem mondható. Sáros bakanccsal rugdal ki mélyen földbe ásott, konvencionális tabukat azzal, ahogyan bemutatja a törvényen kívül élő, szellemileg fogyatékos sorozatgyilkos Lester Ballard (Scott Haze) életét. Ballard élete valószínűleg ott siklott félre, amikor nyolc éves korában a szeme láttára vágták le pajta mestergerendájára magát felakasztó apját. Később “fideszes” módszerekkel kiforgatták örökségül rámaradt birtokából is, minek következtében az ekkor már fiatal, erős férfiává érett Ballard nincstelenné vált. A közönyös városi közösség semmiben nem támogatta, ha nem is féltek a fura fiútól, de idegesítette, bosszantotta őket jelenléte, handabandázása, ezért Ballardot száműzték az erdőbe, ahol egy düledező kalyibában élt mérhetetlen magányban, egy karabélyát mesteri pontossággal kezelő vadember módjára. Tomboló libidóját kezdetben az erdőbe kijáró, városi szerelmes párokat meglesve elégítette ki, míg nem egy ösvényen, szokásos bóklászása közben egy autóra bukkant. A motor még járt, a hátsó ülésen azonban egy élettelennek tűnő, félig meztelen szerelmes pár feküdt, aktus után.

A társadalomból kiüldözött, szellemileg, de érzelmileg is sérült Ballard a rendelkezésére álló lehetőségeket kihasználva próbálja enyhíteni magányát, miközben folyamatosan éhezik, hiányos ruházatában fagyoskodik. Vásáron lőtt óriási plüssállatok és felcicomázott halott lányok a társai és szerelmei, akikből nem elég egy. Ha nem talál magának halott szeretőt, öl magának, fel sem fogva tettének borzalmát. A nekrofília egy kitaszított, szociopata, ráadásul súlyosan fogyatékos ember válasza a magányra és a kielégítetlen szexuális vágy kínjaira. A perverz, beteg vágy kezd uralkodni Ballardon, ami jellemző módon, az azt elszenvedő közösségből is hasonló reakciót vált ki. McCarthy szélsőséges naturalizmusára jellemző módon, nincs a történet végén feloldás – a nézők felháborodnak, de legalábbis kényelmetlenül feszengenek, amikor nem lesz kielégítve természetes igazságvágyuk. Ebben a reményvesztett, sötét, embertelen világban, amit McCarthy egész életében mesélt, csak ilyen megoldások vannak. Nincs igazság, nincs vigasz – az ember rohadt, és csak az marad életben, aki nincs tekintettel másokra.

McCarthy nem véletlenül vált apostolává az ún. nu-westernnek, vagy naturalista westernnek, mely a mára már érvényét vesztett nagy amerikai mítoszokat megéneklő, emblematikus western-történeteket árnyalja sötétre, valóság-közelire. Tudja ma már mindenki, hogy a legendás Vadnyugat bizony csupán véres, önző anarchia volt, a hősies Go West exodusa agresszív földfoglalás, tervszerű népirtással párosulva, a nagy hősök pedig bankrablók, gyilkosok és útonállók valójában. Ennek megfelelően, McCarthy történeteiben sincsenek hősök, csupán ilyen-olyan emberek, akik valahogyan, lehetőségeikhez mérten, megpróbálnak túlélni a kietlen, viszontagságokkal teli világban. A túlélés, a struggle for life pedig gyakran nem szép, sőt nem ritkán gyomorforgató és brutális. Sarokba szorítva pedig még inkább halálos és kiszámíthatatlan.

Franco nem művészkedi túl a történetet, inkább simán végighajszolja rajta a néha tényleg delejes teljesítményt nyújtó Scott Haze-t. Semmit nem rág a szájunkba, miközben semmit nem hallgat el, sőt. Háttérnek bőven elég a nyugat-virginiai téli hegység, itt-ott hófoltok, keményre fagyott föld, valamint néhány ötvenes évekbeli autó. Néhány markáns arc a mellékszerepekre, semmi effekt, semmi maszatolás. Gyomorszorító, undorító, intenzív élmény a film, nem tetszik, nem tudom elfogadni, nem tudok azonosulni azzal, amit látok benne, miközben tudom, hogy mindez igaz.

Asanisimasa: 8/10

A bűn és bűnhődés örök témáját feszegeti a francia(arab) Rachid Bouchareb Ellenséges utakon (Two Men in Town) című drámája, elsősorban abban a tekintetben, hogy ha valaki, bármilyen okból, indíttatásból, felindulásból, de elkövet egy bűncselekményt, majd letölti az érte kiszabott büntetést, kezdhet-e új életet tiszta lappal, avagy a bűn jelét magán kell viselnie élete végéig. Messze ható téma, melynek során olyan kérdések merülnek fel, hogy létezik-e született gyilkos, van-e eleve elrendelt bűn és bűnös, illetve van-e, létezhet-e megbocsátás, bűnbocsánat? Ha van született gyilkos, akkor viszont mi végre a hosszas börtönbüntetés? Ha valaki leülte tettéért a jogosan kiszabott büntetést, akkor miért nem tudjuk elfogadni róla, hogy ő megbűnhődött?

Jelen történetben William Garnett (Forest Whitaker) kábítószert árult, majd megölte a seriff helyettesét, amiért börtönbüntetésre ítélték. A sitten leérettségizett, áttért az iszlám hitre, a hosszú büntetés alatt soha, semmilyen panasz nem volt rá, így 18 év múltán, feltételesen szabadlábra engedték. Garnett, miután fél életét börtönben töltötte, odakint a szabad életben semmi mást nem akar, csak egyszerű, szolid életet élni, feleség, gyerek, kis ház, kiskert, kiskutya. A seriff (Harvey Keitel), valamint a régi cimbora (Luis Guzmán) azonban nem hagyja, hogy Garnett új életet kezdjen, az egyik kevesli a letöltött büntetést, mindenhol és mindenáron csak az okot keresi, hogy visszaküldje a férfit a sittre, míg a másik háláját szeretné leróni azért, hogy nem dobta fel őt is – ám ez hála az egyenes visszautat jelenti a bűnbe. Garnett segítségére van viszont karakán felügyelőtisztje (Brenda Blethyn), aki az előítéletek helyett az óvatos bizalmat teszi meg szakmai hitvallásává. Garnett közben megismerkedik Teresával, a szép mexikói emigránssal (Dolores Heredia) és munkát is kap, amit nagy önfegyelemmel és lelkiismeretesen végez – tehát ha a múlt nem loholna nap, mint nap, óráról órára a hátában a mániákus seriff és a hálás tettestárs képében, akkor Garnettet az Isten sem mentené meg attól, hogy rendes, becsületes emberré váljon…

A film remake, José Giovanni 1973-as, hasonló című krimijének újraértelmezése. Ott Alain Delon volt a jó utat választó hajdani bűnös és Jean Gabin játszotta az önjelölt igazságosztó szerepében tetszelgő, öreg zsarut, ami így önmagában, mint szereposztás is izgalmasnak tűnik – nem mintha a Whitaker-Keitel duó szerényebb lenne. Viszont Delon azért lényegesen sármosabb jelenség, mint a tétova, mackós mozgású, lefittyedt szemhéja mögül elfogódottan pislogó Whitaker, akiben viszont, mindezek ellenére, tényleg van valami nagyon veszedelmes. Bouchareb, azon kívül, hogy kissé indokolatlanul, nyilván belső indíttatásból a történetbe szőtte az iszlám hitet, meg sem kísérli megszelídíteni a vadállatot. Tereli hősét az útján, de közben folyamatosan érezzük, hogy csak egy nagyon pici, banális nüansz kell ahhoz, hogy letépje láncát és szétcsapjon maga körül. Kényelmetlen látni, hogy bizony, könnyen igaza lehet a seriffnek, holott ezt semmilyen írott és íratlan törvény nem igazolja. Garnett azonban küzd, segít neki a vallása, hogy elviselje a múltja és jelene provokációit, segít neki nevelőtisztje bölcs türelme is, segít szerelme és álmainak kis háza is – azonban ha a vadállatot sarokba szorítják, akkor az bizony, támad.

Garnett a filmet keretbe záró gyilkosság után, amolyan sötét, komor, vészjósló westernhősként, elballag a lenyugvó napba, mint aki elvégezte dolgát és kiharcolta igazát. Nyugta azonban ebben a világban sosem lesz, mert a bűnből nem lehet bűnnel megtisztulni. Szinte naturalista módon reális a film befejezése, mert a világ ilyen, tényleg ilyen, ilyenek vagyunk benne mindannyian… De nem tetszik. Olyan jó lett volna, ha mondjuk a nevelőtiszt néni egy alkalmas pillanatban fejbe lövi a régi amigót, a seriffet viszont feljelenti hatásköri túllépés miatt, mert zaklatja a rendes életet választó, hajdani elítéltet, Garnett pedig él a gömbölyödő hasú Teresával a kis házban, kis kutyával, amíg meg nem halnak, ahogy egy rendes hollywoodi filmben szokás. Oké, vicceltem.

Asanisimasa: 7/10

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan abban, hogy szinte minden generáció elkövette a maga “miért nincs csajom, pedig milyen jó csávó vagyok”-filmjét… Vagyis nem. Valójában teljesen érthető, hogy egy fiatalembert, akinek a szex és a szerelem legalább egy mondattal és egy gesztussal több, mint egy cipő felhúzása, netán 10 fekvőtámasz, annak okoz némi problémát a megfelelő társ megtalálása az erre legfogékonyabb, tizen-, huszonéves korában. A fiatal filmes pedig optimális esetben éppen a húszas éveit tapossa. Ha a harmincasat, akkor az a fiatal filmes magyar.

Szóval, tulajdonképpen nincs semmi furcsa és megmagyarázhatatlan abban, hogy a most tizen-, huszon-, na jó, a harmincéves hipszter-generáció is megkapja a maga generációs kultuszfilmjét. Nekem, illetve, Rám csaj még nem volt ilyen hatással, az egyel öregebbeknek Eszkimó asszony fázik, az utánam jövőknek… Mi is? Talán a Kontroll? És az utánajövőknek pedig itt Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan dolog.

Reisz Gábor (nem összekeverendő Reich Péterrel, akire, ugye, egy csaj volt olyan hatással…) diplomafilmje, remélem, ötöst kapott az államvizsgán, mert minden pillanatában ügyes, helyenként felszabadítóan vicces, lendületes munka, mely szinte enciklopédikus igénnyel, tételesen mutatja be sorra egy egyetemet (oké, bölcsészkart) éppen végzett értelmiségi (tehát munkanélküli) fiatalember jellemző neurózisait, problémáit, vágyait és lehetőségeit. Ehhez persze, kellett egy adekvát médium, azonban Ferenczik Áron, aki civilben szintén végzős rendezőhallgató, itt most főszereplő, séróból hozza az elvárt figurát. Olyan hiteles, olyan igazi, olyan balfasz, szerencsétlen lúzer, hogy a szívnek meg kell szakadni.

Ott kezdődik a sztorija, hogy csaja elhagyta, és ő meg akar halni. De vannak haverjai (így ellenségekre már semmi szüksége nincs), vannak sorsáért aggódó szülei (tehát a sorsát is kezébe kellene vennie) és nincs csaja – tehát van tere a filmnek, merre fejlődjön tovább. Egy csalódottan söröző éjszaka hozadéka aztán odáig fajul, hogy szerelmes lesz az első nőbe, aki ránéz (egy BKV jegyellenőr), valahogyan szerez egy Budapest-Lisszabon repülőjegyet, egyben elkölti szülei havi bevételét, kap munkát (mosogató lesz), és talán szerelmes is. Szóval olyan dolgok történnek vele, mint minden normális, kocsmába járó, Filmvilágot olvasó és régi, elhasznált ruhadarabjaihoz ragaszkodó, átlagos fiatalemberrel történni szokott. Mindeközben ezek a történések annyira általánosak is, hogy az öregebbek is fel tudják venni a kor ritmusát, a fiatalabbak tanuljanak. Akik meg benne vannak, azok röhöghetnek saját magukon.

Szabad, felszabadult film ez, két tehetséges ember (és még sokan mások) szép reményekre okot adó együttműködése. A történet ritmusa néha ugyan kihagy, mint ahogy délelőttök tűnnek el bizonyos éjszakák után, a tér-idő kontinuum olykor kissé zűrzavaros, percek alatt ugrunk heteket, hónapokat, eseményeket és országokat, de pont így vagyunk helyben, és főleg képben. Ferenczik zseniálisan adja kvázi önmagát, annyira, hogy a Takács Kati, Kovács Zsolt, valamint Makranczi Zalán alkotta család néhol alig bírják röhögés nélkül a felvételt. Láttam a szemükben. Reisz humora pontosan ragadja meg a szituációkban rejlő képtelenségeket, melyek az említett tipikus neurózis kifejlődésében játszanak szerepet. A legnagyobb pozitívum viszont az, hogy nem akar túl nagyot meríteni és arról mesél, amit jól ismer. Saját magát és saját életét. Az eredmény egy szórakoztató, őszinte film. (A zene lehetne sokkal karakteresebb, hogy mondjak valami negatívumot is…)

Asanisimasa: 8/10

Ugye, az megvan, hogy miért nem lehet tökéletes szerelem egy férfi és egy nő között? Mert mindkettő mást akar: a férfi a nőt, viszont a nő a férfit… Talán ez a “nyilván pasiagyból kipattant” cinikus vicc járhatott Ned Benson fejében, esetleg Claude Lelouch klasszikus Egy férfi és egy nő című ballonkabátos románca (melynek még plakátját is kitetette a főszereplő szobájába), amikor nagyjátékfilmes pályájának kezdetén egyből két filmet szentelt a szerelem témájának. Az egyikben a férfi szemszögéből vizsgálunk meg egy kapcsolatot (ezt majd november végén látjuk a mozikban), a másikban – jelen poszt tárgyában – pedig a nő szempontjából, ugyanazt. (Benson nyilvánvalóan már szinte kórosan analitikus alkat, hiszen idén elkövetett még egy harmadik filmet is ugyanebben a tárgyban, melyben egyszerre, nyilván egy külső szempontból vizsgálhatjuk meg az előző két filmben megismert pár szerelmét.)

Az igen érdekes szépségű, természetes vörös és színésznek sem tehetségtelen Jessica Chastain A nő az Egy szerelem történetében. Az első kockákon éppen öngyilkosságot készül elkövetni. A meglehetősen rezignált lelkiállapotban elkövetett “végső megoldás” természetesen nem sikerül (hiszen akkor nincs film), viszont meghatározza a film későbbi hangulatát. A későbbiekben Eleanor Rigby (ez a neve a hölgynek, akinek Rigby nevű, pszichológusprofesszor apja szerette a Beatlest) próbálja újraépíteni életét, feldolgozni az azt ért traumát, rendezni viszonyát családjával és volt férjével, Conorral, e film párjának főszereplőjével (James McAvoy).

Sajnos, a film nem igazán érdekes. Nekünk, akiknek nyílik a pitypang és szerencsére messze elkerültek az olyan rettenetek, mint amik Eleanor és Conor szépségesnek induló házasságát tönkretették, nem igazán megindító és megérintő a nő hosszas útkeresése. Ennek oka meglehetősen egyszerű: értelmes, intelligens emberek e történet főszereplői, akik problémáikat is ilyen értelmesen, kellő visszafogottsággal és a lehető legteljesebb tárgyilagossággal próbálják meg orvosolni. Ezt azonban filmen egy idő után unalmas nézni. A “régi szép időkre” visszaemlékező flashbackek ugyan hoznak némi szenvedélyt, romantikát ebbe az eső áztatta merengésbe, de a történet java része kissé nyögvenyelős lelkizés. Persze, aki a szereplőkhöz hasonló lelkiállapotban van éppen, vagy volt nemrégiben, az nyilván másképp nézi Eleanor sztoriját, én azonban csak abban reménykedem, hogy Connoré más lesz. (Mégha tényszerűleg ugyanaz is.)

5/10