asanisimasa

John Le Carré életművének köszönhetően lényegesen kevesebb a köd az olyan ködösítésben élenjáró tevékenységek körül, mint a hírszerzés és kémelhárítás. Nála nem találunk kristálypohárból vodka-martinit szürcsölő, ujjaik körül millió dolláros luxuskocsik slusszkulcsát pörgető pojácákat, ellenben izzadó, lihegő, gyűrött zakós, láncdohányos, köpcös alakokat igen, akikben nyoma sincs semmi olyan tulajdonságnak, amit bármilyen szempontból is megnyerőnek tartanánk. Lételemük a hazugság, a dezinformálás, a képmutatás és a manipulálás, s bár nyilvánvalóan magas intelligenciájú emberek Le Carré kémei, munkájuk rájuk van írva. A tavasszal heroin-túladagolásban elhunyt Philip Seymour Hoffman élete utolsó komoly szerepében adja Az üldözött fő karakterét, a német terrorelhárító szolgálat Günther Bachmann nevű ügynökét, aki minden porcikájában megfelel Le Carré imént leírt, jellemző karaktereinek. Az ekkor már szemlátomást ramaty lelki és fizikai állapotban lévő, komoly depresszióval küzdő Hoffman számára fatális telitalálat ez a szerep, mely kitűnően mutatja, hogyan tudott annak idején olyan pontos, telibe találó portrékat fotózni Anton Corbijn, a film rendezője.

A jó portréfotós talán legfőbb ismérve az, hogy tévedhetetlenül tudja megtalálni azt a pillanatot, melyben az általa lefényképezendő személy egyénisége, élete, gondolatai és sorsa sűrűsödik össze. Corbijn ezt a tehetségét ráadásul át tudta konvertálni filmrendezői pályájára is. Természetesen, ez a film nem Philip Seymour Hoffman portréja, azonban azzal, hogy Bachmann karakterére éppen Hoffmant választotta ki, aki vélhetőleg pontosan ugyanazokkal az életét, munkáját illető gondokkal küzdött, mint a filmbeli ügynök; hogy olyan történetbe tudta őt elhelyezni, amelynek végkifejlete olyan dermesztő hitellel illusztrálja azt a kétségbeesést, amikor az ember egy olyan, nála nagyobb erővel találja magát szembe, amit képtelen legyőzni, főleg, hogy az korábban egyszer már legyőzte és ami részvétlen hidegséggel húz keresztül mindent, mit addig csinált – ez egészen döbbenetes. Hogy megcsinálta azt a jelenetet, amivel zárul a film!

Az üldözött címszereplője amúgy egy Issa Karpov nevű, orosz apától és csecsen anyától született fiatalember, aki illegálisan került a németországi Hamburgba, ahol a 2001. szeptember 11-i események utáni paranoid hangulatban bozontos külsejével, és erős iszlám kötődésével hamar felhívja magára a terrorelhárítók figyelmét. Azonban le Carré a történetben, és általa Corbijn a filmben nem kívánt x+n-ik Jack Bauer-történetet bemutatni, hanem inkább arra koncentrált, hogy mi van akkor, ha a gyanúsított, minden gyanús, sőt bizonyító erejű körülmény dacára ártatlan? Erre érez rá az Issa utáni nyomozás alatt Bachmann ügynök is, aki az akciót annak rendeli alá, hogy kizárólag a bűnösök bűnhődjenek meg…

Corbijnről eddig is tudható volt, hogy nagyszerűen teremt atmoszférát, Hamburg sós, tengeri szélfútta, sirályok rikoltozásától és hajókürtöktől hangos, ám ködös, hűvös hangulata most is tökéletes hátterét adja a történetnek. Emellett tökéletesen láttatja azt a fojtott légkört is, ami az állandó megfigyelés, lehallgatás, az óvatos konspirációk megkövetelnek, emellett le Carré története is izgalmasan halad a végkifejlete felé. Kliprendezőként Corbijn jól megtanulta a tempót. E film ritmusa bár lassú, tempója mégis tanítani való. Ennyi kell ahhoz, hogy a történetben rejlő morális, illetve lelki vonatkozásokra tudjunk koncentrálni és ne vesszünk el holmi rohanós akció szemfényvesztésében. Ez itt nem Amerika.

Asanisimasa: 8/10

Ahh, ez betalált… Ötven évesek lettünk (nemsokára), tehát nem meglepetés e filmköltemény. Ragyog s gagyog, tán még tanítgat is. Ez az a kor, amikor kiesünk fogyasztói kultúra mindenható ceremóniamestereinek fontos (18-49 éves korig terjedő) korcsoportból, tehát, amikor már nem számítanak ránk. Ez az a kor, amikor a gyerek átmegy a túloldalra, ha meglát szembejönni a járdán, amikor már derült égből magáznak le olyanok, akiket még inkább tegezve becéznék. Állás van, lakás van, pénz van, van valaki, aki mos, főz és takarít ránk és néha mintha mondana is valamit, amikor futni, úszni, biciklizni, kocsmába vagy meccsre megyünk. Minden fasza, csak a hajunk őszül már. Has is lapos, bírjuk az iramot a húszévesekkel, si… Mi ez? Mi a fasz?! Szorít, zsibbad, kurvaélet! Basszu

Leblende, snitt.

Szóval, itt tartunk valahol, amikor a Barátok, szerelmek, barbecue című francia komédia ötvenéves, szexisen őszülő halántékú, férfiasan sármos főszereplőjét (Antoine – Lambert Wilson) leteríti futás közben a szívroham. Komédia, mondom, ezzel csak elkezdődik a történet. Antoine a gondos francia egészségügynek köszönhetően túléli az infarktust, így megismerhetjük az ő életét, vagy harminc éve összejáró kis baráti társaságát, a hosszú évek alatt berögzült, halálosan unalmas poénokat, rutinokat, nyaralásokat és viccelődéseket, valamint az elmaradhatatlan grillezős délutánokat, tehát azt, hogy mennyire unalmas már az élet. Eric Lavaine forgatókönyvíró-rendező szinte enciklopédikus alapossággal gyűjti össze filmjében a kapuzárási pánik előtti életkorra jellemző összes jellemző tünetet, kórt, állapotot, érzületet, vágyat és lehetőséget, ami egy ötvenhez közelítő férfinak meglehetősen mulatságos időtöltés, feltéve, ha ebben a korban még/már tud felszabadultan röhögni saját hülyeségein. Lavaine ügyes, szerethető komédiát rendezett, melyben néha visítva röhögtem magamon, illetve azokon a korombeli palikon és csajokon, akik e kis történetben próbálják élni saját magukat. A kérdés csak, hogy azokat a nüansznyi poénokat érteni fogja az, aki azokat nem érzi a saját testén, a saját életében? Nem, nem elég negyvenévesnek lenni, az még nem ez az érett kor. A hatvanasok, hetvenesek viszont már ismerik ezt az érzést, és legfeljebb irigykednek, vagy inkább el vannak foglalva az ezeknél sokkal jobban fájóbb pontokkal, ízületekkel. De hogy az effektíve moziba járó tizen-, huszonévesek, valamint a még pendliző harmincasok mit fognak ebből a történetből, az tényleg nagy kérdőjel.

Antoine a halálközeli élmény hatására változik meg, néz szembe magával és életével, minek következtében fenekestül felforgatja a kis társaság bemacskásodott életét. Kissé zűrös lesz, míg fenekével felfele kalimpál, de a végére azért helyére billen minden, hiszen az nem romantikus komédia, aminek a végén nem kerül vissza minden a normális kerékvágásba. A Barátok, szerelmek, barbecue ebben a tekintetben tök normális romantikus komédia, abban viszont kevésbé, hogy kifejezetten életszerű (oké, a francia felső-középosztály életszínvonalához képest életszerű) szituációkban röhögünk teljesen húsból és vérből lévő figurákon, akiket akár ismerünk jól a saját baráti társaságunkból. Ennyi ezúttal bőven elég, hogy szeressük e filmet.

Aki meg nem veszi a poénokat, majd venni fogja, amikor eljön az ideje. Ha viszont itt van az ideje, és mégsem veszi, akkor kezeltesse magát, a saját és a környezetében élők érdekében. Tanulságos, ám ennek ellenére pompásan szórakoztató, szerethető kis mozi ez.

Asanisimasa: 7/10

Kétszer láttam életemben Gibraltár szikláit, pontosabban kétszer nem láttam a rátelepedett sűrű felhőktől, ezért különösen örültem azoknak a fantasztikusan látványos, pazar légi felvételeknek, melyek a létező összes szögből megmutatták ezt az alig húszezer lakosú brit koronagyarmatnak nevezett kisvárost, mely beleékelődik Andalúzia és Marokkó diszkrét üzletmenetébe. Kétszer léptem át életemben az Európa és Afrika között húzódó, legnagyobb forgalmú határvonalat, melyen át az alig leplezett bűnelkövetés magától étetődő természetességének megejtő bájával csempésznek a helybeliek mindent, miért pénzt adnak odaát, ezért érdeklődéssel szemléltem e francia filmet, melynek tárgya a Marokkóból Európába irányuló kábítószer-csempészet, mint az egyik legjellemzőbb üzletág. Mondták, hogy vigyázzunk a határon, nem mintha lett volna nálunk bármiféle illegális cucc, még véletlenül se fényképezzük, de még csak ne is nézzük feltűnően a határon ingázó helybelieket, de a vámosokat, rendőröket és határőröket sem, hiszen nyílt titok, hogy itt mindenki ugyanabból él: a Rif-hegységben óriási mennyiségben termesztett fűből, illetve annak származékából, a hasisból, valamint a Dél-Amerikából érkező kokain Európába való továbbpasszolásából. Az ügylet felszámolása már csak azért sem egyszerű, mert hasist évezredek óta készítenek errefelé a berberek, nyilván nem elsősorban európai hippik igényeinek kielégítésére, tekintve, hogy azok legfeljebb negyven éve fedezték fel maguknak ezt a szomszédos Nirvánát.

Julien Leclercq Gibraltár című filmjének fő erényei tulajdonképpen ki is merülnek e két dologban, a fantasztikus panorámákban, illetve a modern (értsd: múlt század nyolcvanas éveiben történő) Tanger-Gibraltár-Algeciras-Ceuta négyszögben zajló, soknemzetiségű kábítószer-csempészet egyik jellemzően kis port felvert esetének szinte dokumentarista hűségű feltárásában. Mint műfaji film, tehát krimiként, netán akció-thrillerként nem működik a film. Lassú, ritmustalan, híján van szinte minden feszültségnek a valóság szinte tökéletes hűségét megidéző mese; drámaként, sorstragédiaként sem az igazi, hiszen az sem működik dráma feszültség nélkül, de a történetben szereplő figurák is olyan kevés jellemvonással ábrázoltatnak, hogy abból semmi különöset nem tudunk meg róluk. Leclercq kizárólag a szerteágazó, meglehetősen botrányos (és ahogy a filmvégi inzertből kiderül: meglehetősen botrányosan eltussolt) esetet kívánta elmesélni, melyben egy alapvetően tisztességes ember, egy adósságcsapdába került bártulajdonos (Gilles Lellouche) kerül kapcsolatba a kábítószer-csempészettel, ráadásul úgy, hogy őt nem is valami maffia, hanem a francia vámosok egyik ügybuzgó nyomozója szervezi be. Marc, a megesett kocsmárost aztán gyorsan maga alá gyűri a narkógépezet, akiben érintve van szinte mindenki Nyugat-Európából, az olasz maffián és az ír IRA-n keresztül a spanyol, francia, portugál és brit állami vámtisztviselőkig, sőt egészen a kanadai partiőrségig, illetve Pablo Escobarig, a néhai hírhedt kokainbáróig.

Az átlagnézőnek, főleg ha az valami izgalomra, vagy pörgős csempészsztorira vágyik, megterhelő lehet a film, hiszen az tényleg a valóság nem feltétlenül drámai ritmusát követi, még ha amúgy tele is van akciófilmbe, vagy akár thrillerbe illő véres/brutális/izgalmas jelenettel. A rendező a minél hitelesebb karakterek megjelenítésének érdekében sokszor igen gyenge színészi kvalitásokkal rendelkező, szinte civil szereplőket alkalmazott, ami azért néha azt eredményezi, hogy néhányan szinte leesnek a vászonról, olyan igaziak. Szóval, érdekes film. Nem mondom, hogy feltétlenül jó, de érdekes…

Asanisimasa: 6/10

Körülbelül harminc évet késett a francia Arnaud des Palliéres ezzel a filmmel, legalábbis így, ahogyan azt elképzelte. Azért Cannes-ban megkínálták egy Arany Pálma-jelöléssel, de igazából látszik, hogy a mai közönség és a mai kritika nem nagyon tud már mit kezdeni egy ilyen levegős, szinte kizárólag képekre építő, szakszavú filmmel, és jobbára “büntinek”, “uncsinak”, jobb esetben simán csak avíttnak bélyegzik A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája című filmet. Pedig Heinrich von Kleist kisregénye simán aktuális ma is, mint ahogy aktuális szinte bármikor, amikor hozzányúlnak, hiszen amíg a mindenkori hatalom a saját kényére-kedvére, sajátjaként kezeli, használja, dézsmálja és fosztogatja a polgárok anyagi javait, de akár azok életét is, addig Kohlhaas története súlyos mondanivalóval bír az egyén és a hatalom, a szabadság és az önkény, az önbíráskodás és jogállamiság, valamint a bosszú joga és az engedelmesség kötelessége témakörében, filozófiai, de akár teológiai szempontból is.

Kohlhaas, a jámbor, törvénytisztelő lókereskedő története egyszerű: egy báró jogtalanul elveszi két lovát, és miután Kohlhaas nem tudja a jog eszközeivel érvényre juttatni igazát, fegyvert ragad és azzal áll bosszút. Szörnyű, véres bosszút. A végén királyi kegyből anyagi értelemben elégtételt kap, de a bosszú során elkövetett bűneiért mégis kivégzik. Ennyi a cselekmény. Lehetne ezt bármelyik korba, bármilyen történelmi szituációba helyezni, a lényeg ugyanez marad akkor is, ha mondjuk a középkori Japánban történik, vagy akár a mai magyar valóságban, Al- és Felcsúton. Kleist levegős, mégis sűrű szövege, a történetben meglévő világos és egyértelmű energiavonalak, a gondolati polémia tisztasága azonban szerintem nem igényli ezt, hiszen tökéletesen érthető így is.

Kissé érthetetlen is, hogy a filmet író és rendező de Palliéres miért tette ezt az ötszáz éves (Kleist kétszáz éve írta meg), német történetet francia környezetbe, főleg, hogy ez csak a párbeszédekből derül ki… Koncepciója viszont világos. Kohlhaas történetét a saját természetes absztrakciójában kívánta elmesélni, a lehető legegyszerűbb, legrusztikusabb módon, úgymond, a maga teljes valóságában. Ez a filmnyelv azonban -úgy tűnik- nehezen jut el már a mai nézőkhöz, akik megszokták, hogy minden alaposan a szájukba van rágva, hogy mit látnak. Akciók kellenek, fröccsennie kell a vérnek, méghozzá látványosan. Des Palliéres viszont havas, sziklás, zord tájakat mutat, durván, terméskőből és szálkás gerendákból ácsolt kalyibákat, Mads Mikkelsent (ő Kohlhaas) kádban, mezítláb, gatyában, szélfútta ábrázattal, komoran bámulva bele a sötét jövőbe. Komoly arcok, mint Denis Lavant Luther festményről lopott kalapjában, Bruno Ganz viszont felismerhetetlen (ő volt a Kormányzó). Ötpercenként egy tőmondat. Szépek a lovak. Zihálnak, nyerítenek, dobognak patáikkal, még egy csikó születését is látjuk… Mindez azonban ma már nyilván kevés.

Én még azok közé tartozom, akik azt vallják, a film alapvetően képekkel elmesélt történet, tehát szeretnem kellene ezt a filmet. Értem is, legalábbis érteni vélem, mi volt az alkotók szándéka, de valamiért számomra sem jön le ez a Kohlhaas Mihály a vászonról. Fogalmam sincs, mi ennek az oka… Mikkelsen rendkívül szuggesztív fazon, mégsem érintett meg most, nem éreztem magamhoz közel a karakterét. Látjuk szerető férjként, törvénytisztelő polgárként, gondolkodó, felelősséget vállalni tudó emberként, de nem látjuk vérengző, bosszúért lihegő vadállatként – pedig az is volt, nem kicsit, és ez a vadállat az, ami miatt meg kell halnia. Nem vágyok öncélú látványosságokra, csak arra, ami szükséges. Zavart az a szemforgató kellemkedés, amivel des Palliéres félrenézett, amikor a csúnya jeleneteknek kellett jönniük. Ha azt mondom, hogy kiontom a beled, akkor azt nem lehet úgy megmutatni, hogy csipkekesztyűvel meglegyintem az arcod… Főleg, hogy közben meg pikánskodik a felnőttek hálójában, merednek a mellbimbók, feszülnek a farizmok.

A szűkszavúságot és a képekkel való mesélés szándékát, valamint az eddig még nem említett egyszerű, de igen expresszív kísérőzenét (Martin Wheeler) viszont üdvözlöm, 1968-ban biztosan nyert volna ez a film Arany Pálmát is, vagy valami mást. Ma azonban ez tényleg kevésnek tűnik.

Asanisimasa: 6/10

Hát, nem fukarkodik a jelzőkkel a kritikai oldal, méghozzá teljes spektrumban. A szeletelős horrorokat fetisizáló kockásinges, pattanásos kockáktól a kordzakós, gyomorbeteg-külsejű sznobokig gyakorlatilag mindenki magát hanyatt vágva ájuldozik Richard Linklater majd’ háromórás moziján. A “monumentális”, a “lenyűgöző”, “varázslatos” jelzőkben tobzódik minden, így aki engem olvas, már joggal várhatja, hogyan fogom lefitymálni azt a “frissen gőzölgő kupacot”, amire, ugyebár, “egymilliárd légy tesz” elalélva. Nos, ezúttal hiába kattintottak ide, mert a Sráckor valóban jó kis film.

Persze, az már önmagában valami, hogy le-jó kis filmezek egy ilyen körberajongott alkotást, amely hosszában is majdnem két átlagos mozifilmet tesz ki, a cselekménye közel 13 évet ölel fel, ráadásul, kvázi real time, hiszen Linklater ugyanennyi időn keresztül, ugyanazokkal a szereplőkkel forgatta a filmet. Az idő márpedig kíméletlen, viszont legalább nem kellett fiatalítani/öregíteni az anyát alakító Patricia Arquette-et, illetve az apát játszó Ethan Hawke-ot, miközben a főszereplő srácot alakító Mason (Ellar Coltrane), valamint nővérének, Samanthának (Lorelei Linklater) felcseperedése cáfolhatatlan hitelességet ad a filmben látható történéseknek. A közel háromórás vetítési idő természetesen nem filmtörténet önmagában, ennyit sok film tud, Griffith muzeális Türelmetlenségétől a Ben Huron és a Gyűrűk ura-trilógián át akár Tarr Sátántangójáig, és néhány, már a nézhetetlen örökkévalóságba vesző filmes kísérletig (pl. Warhol, Rivette). Az azonban, hogy valaki 12 éven át forgasson egy filmet, azért ha nem is példa nélküli (szerintem, még a magyar filmben is akad erre példa, bár nem művészi koncepció, hanem pénzhiány okán: például Gödrös Glamour című filmje sem éppen “hét nap” alatt készült el), azért semmiképpen nem egy megszokott procedúra. Érdekes lenne tudni, vajon mindvégig ez volt Linklater koncepciója, vagy csak úgy “adta magát”? A valós idő, illetve, annak illúziója sem egyedülálló, mint dramaturgia, és itt nem is menjünk messzebb Jack Bauer kilenc napjánál.

Mégis az idő fogalma az, amivel Linklater varázsol ebben a filmben. Szűk, három óra, amibe belefér bő tizenkét év. Ennyi idő kell ahhoz, hogy az öt éves Mason nevű kissrácból egy 18 éves fiatalember váljon, hogy megérjen, felnőjön, kifejlődjön, magára találjon és rátaláljanak. Mintegy mellesleg, ennyi kell ugyanezekhez Samanthának is, a nővérének, de ennyi kell a link, wannabe countryzenészből felelősségteljes szülővé öregedő apának, és a mindehhez a háttért megteremtő, ám közben saját életével, vágyaival, lehetőségeivel és karrierjével is megküzdő anyának. A gyerekek felnőnek, a szülők megöregednek. Ez az élet, Linklater pedig pont ennek a lényegének megragadására tett kísérletet, ezt üdvözli a kritika.

A kísérlet sikeres, hiszen e film által tényleg végigélhető Mason és családjának élete, illetve, annak egy igen fontos szakasza. Valamiért azonban azt hiszem, a Sráckor több is ennél. Abszolút személyes élményt ad a film, Mason mintha én magam lennék. Én vagyok Mason, s bár apám nem ment el Alaszkába, mikor engem kellett volna tanítani nyilat csinálni,, focizni, pecázni és minden efféle hasznos dologra, anyám sem szörfözött végzett pszichológusként pasik, és szerelmek között, de nem is loholt mellettem egy filmes stáb 12 éven át. Mégis szinte tételesen a saját sráckoromat láttam viszont, és mi tagadás, érdemes volt azt megélni. Linklater egy tulajdonképpen teljesen átlagos, banális élet jellemző, de egyáltalán nem kirívó pillanatainak megmutatásával egy általános érvényű dolgot tett meg: megmutatta, megfogalmazta a fiúság, vagy srácság lényegét.

Értelmezni, bírálni nem lehet e filmet az általában szokott szempontok szerint. Nincs műfaja a filmnek, nincs drámai íve, csúcspontja, a fordulatokat az élet adja a maga káosza által diktálva, melyek azonban nem felelnek meg semmilyen kiszámított és kiszámítható dramaturgiának. A végén sincs katarzis, feloldás, igazságtétel, whatever (csupán egy lassan, rafináltan ható űrsüti a gyomorban). Erre a forgatókönyvre (ha volt ilyen egyáltalán) senki nem kapna, nem adna pénzt, semmilyen pénzosztó fórumon. Ezt a filmet csakis Linklater tudta megcsinálni. Tényleg csupán arról van szó, hogy magadra ismersz Masonban (Samanthában, apában, anyában), vagy sem. Ha nem látod meg magad Masonban, akkor szénné unod ezt a három órát, mint ahogyan Mason is halálra unná magát rajtad, a te szórakozásaidon, vágyaidon. Én viszont simán néztem volna még, mint ahogy ezt a másikat is nézem már jó ideje, anélkül, hogy különösebben untam volna…

Asanisimasa: 10/10

Hogy mi a különbség a horror és a thriller műfaja között, azt gyakorlatilag mindenki a saját ízlésének, érdeklődésének és szimpátiájának megfelelően határozza meg. Ahány blog és véleményformáló kommentelő, annyi definíció. Szerintem nagyjából fedi egymást a két elnevezés, én ezek közül azt hívom horrornak, ami az ijesztgetés, borzongatást, nyomasztó hangulatot öncélúan, l’art pour l’art használja, míg thriller az, amelyikben mindez csak a külcsín egy adott -nem egyszerűen ijesztgető szándékú, valahonnan valahová tartó, epikus- történethez. Szerintem a horror=pornó, míg a thriller=erotikus/romantikus szerelmesfilm, hogy egy másik oldalról világítsam meg a tényállást: mindkettő a dugásról szól, de azért talán érezzük a különbséget…

A Jessabelle ennek fényében thriller, hiszen bár alapvető célja a néző fotelbe szegezése és oda minél mélyebbre nyomasztása, azért közben elmesél egy igazából meglehetősen szomorú, drámai hatású családtörténetet (amit alkalmasint el lehetne mesélni a klasszikus dráma szabályai szerint is, teljesen más jellegű feszültségekkel). Egy huszonhat éves, várandós fiatal lány (Jessie – Sarah Snook) súlyos autóbalesetet szenved, amelyben elveszti méhe magzatát, barátját. Ő éli túl a balesetet egyedül, de ő is kerekesszékbe kényszerül. Magányosan élő apja veszi gondozásba, és leköltözteti vidéki, tóparti házába – ami viszont a kezdetektől tele van rejtéllyel. Egy ágy alatt talált doboz tele van VHS-kazettákkal, melyen Jesse már régen halott édesanyja üzen lányának, cseppet sem megnyugtató dolgokat. Ráadásul valaki állandóan motoz a házban, a tó túlpartján pedig ismeretlen, baljós üzenetet sejtető woodoo-szertartás nyomai keltenek riadalmat az óriási házban rettegő lányban. Nemsokára kiderül az is, hogy mindez hogyan kapcsolódik az ő személyéhez, az ő születéséhez…

Az, hogy egy fizikailag és érzelmileg kiszolgáltatott (kerekesszékbe kényszerült, félig béna, zilált, meghasadt lelkiállapotú) lány, egy isten háta mögötti, óriási házban, egyedül, neszek, zörejek, majd rémálmok és látomások közepette próbál életben maradni (valójában meggyógyulni), ezek mind a horror sokat alkalmazott, közhelyes kliséi. VHS-kazettákon, maguktól bekapcsolódó tévékészülékeken üzenő túlvilági figurákat is láthattunk már jó párszor, ha volt ilyesmire indíttatásunk. A haiti eredetű woodoo-vallás önmagában is meglehetősen horrorisztikus elemekkel operáló hitvilág, melynek kellékei, a vér fétise, a szellemcsapdák, a gyertyák, az állatáldozatok és a sajátos, profán oltárok, nem először jelennek meg hangsúlyos cselekményszervező elemként filmekben. Igazán sok újdonsággal nem találkozunk tehát a Fűrész-sorozat két utolsó darabjával kvázi bemutatkozó Kevin Greutert misztikus felhangokkal bíró, “családi” thrillerjében, mely inkább tűnik amolyan unatkozó, óvodás kisfiú régi játékaival való délutáni babrálásának, mint innovatív, tűzzel, lendülettel hasító, erős filmnek. Az igaz viszont, hogy a délután így is eltelt… Mindenesetre, a műfaj valódi rajongói szerintem ásítozva legyintenek egyet Jessabelle szemforgatásaira, a fürdőkád és az ágy alja nekik nevetséges titkaira, míg az alkalmi fogyasztók (mint jómagam is) talán elvannak vele, ha nem éppen azon morfondíroznak, hogy vajon a dialógokat géppel íratták meg, vagy van olyan élő ember, aki ezeket az életidegen, motiválatlan, levegőben lógó, vagy éppen szájbarágó párbeszédeket hitelesnek veszi; van-e egyáltalán élő ember, akinek a szájából ilyen béna, buta mondatok esnek ki, mint olykor e filmben, sokszor.

Asanisimasa: 3/10

Lucy, ezúttal gyémántok nélkül, de azért hatás alatt. Lucy, mint AL 288-1-es katalógusszámú lelet, konkrétan az Australopithecus afarensis fajból származó nőnemű egyed csontvázának 40%-a – mondjuk átvitt értelemben. Lucy, mint Scarlett Johansson, Nikita, az ötödik elem, az ősasszony, a feminin Isten. Úgy tűnik, valamiféle filmes trend ma a világot, a létet, a múltat s jövendőt átfogó érvénnyel megfogalmazni szándékozó, metafizikus sci-fi. Nehéz műfaj pedig, bele is bukik szinte mindenki, aki ilyen igénnyel lép elő. Luc Besson filmje sem menne át egyetlen témába vágó egyetemi kollokviumon, a tudományos-fantasztikusból a ‘tudományos’ nagyjából annyira tudományos, mint a népszerűbb női lapok egészségügyi tárgyú pletykarovata, de legalább nem fullad bele a szentimentális giccs fekete lyukába, mint az óceánon túli Christopher Nolan minap moziba került dolgozata.

Bár cselekményében ég és föld, sok tekintetben a Lucy mégis Nolan Csillagok között-jének párdarabja. Besson ugyanúgy saját magából építkezik, mint Nolan (már amikor nem másból: “”Az eleje Léon, a profi, a közepe Eredet, a vége pedig 2001. Űrodüsszeia” – mondta Besson filmjéről egy interjúban). Míg azonban Nolan teret görbít, könnyeket csal, nyújtja, nyúújtja és nyúúújtja, hogy nagyobbat szóljon, addig Besson száguld, tömör, mint a brikett, izgalmas és szórakoztató – és nem akar nagyobbat mondani annál, ami szinte minden filmjének lényege: egy van, mi csodálatos a világon, az pedig A NŐ. Ő a kezdet és a vég, a minden és a semmi. A lényeg.

Erre a szerepre találta meg Scarlett Johanssont, akinél intellektuálisabb választás talán lehetett volna, de érzékibb, nőiesebb aligha – legalábbis, férfiszemmel nézve a vágyfilm titokzatos tárgyát. A cselekmény két mondatos, B-kategóriás sablon. A Tajvanban élő Lucy véletlenül drogügyletbe keveredik, melyben kínai maffiózók egy szuperdrogot kívánnak Európába csempészni. Testébe ültetett, drogokat tartalmazó zacskó azonban megsérül, a drog Lucy vérébe kerül, minek köszönhetően ‘Isten-üzemmódba’ kapcsol és kő kövön nem marad, csak a szerelem örök.

A történet kulcsmotívuma az a bizonyos CPH4 nevű drog, az amúgy az ösztrogénhez és tesztoszteronhoz hasonló, de teljességgel fikciós hormon, amit a történet szerint az anya szervezete termel, és kvázi ettől indul be az általa megszülendő gyermek fejlődése. Lucy ebből slukkolt nagyon sokat, minek következtében agyát az átlagosan használt 10% helyett 100%-on pörgeti, aminek következtében hihetetlen képességeket tapasztal meg magán (lásd ‘Isten-üzemmód’). Ha ezeken a tudomány által megmosolygott dolgon (és az olykor már szinte nevetségesen banális szó-, és cselekménybeli fordulatokon) felül tudunk emelkedni, mint ahogy a lézerkardok csúcsán, a sokszoros fénysebességű térugráson és Matolcsy unortodox gazdasági elméletein sem akad fenn ma már senki sem, akkor jöhet a megszokott másfél órányi akció, a végén az öröklétbe való megsemmisülés orgazmusával.

Besson viszont faramuci csávó és van annyira gonosz, hogy nem hagyja elveszni a fejünk az agyatlan akcióban és rendre minőségi természetfilmes bevágásokkal bizgerálja agyunk éppen pihenni szándékozó 99%-át, és ha van némi fogalmunk az evolúcióról, a különféle vallások eredetmítoszairól, a világ teremtéséről, az emberi lét értelméről, effélékről, akkor egy lesz igazán izgalmas ez a történet. Jó, sírni nem fogunk, de aki sírni akar, az nézze meg, mi van a csillagok között.

Azon viszont már csak röhögök, hogyha valami nagyon okos és nagyon jóságos embert kell eljátszatni egy filmen, az nem lehet más, mint Morgan Freeman…

Asanisimasa: 7/10