asanisimasa

Valamiért odalent Ausztráliában nagyon rá vannak kattanva a világvége utáni életre, talán túlságosan is süti a fejüket az ózonlyukon át a nap, talán ők látják a helyzetet realistán, onnan messziről, tudja a fene. Az is lehet, hogy maga az élet Ausztráliában (a vidéki Ausztráliában) olyan, mintha vége lenne a világnak… Mad Maxből mindenesetre kozmikus mérető popikon (illetve franchise) vált, és eme Országúti bosszú magyar címet kapott alkotás esetében is nehéz megkerülni az azzal való párhuzamot, még akkor is, ha itt most mindössze néhány nem túl hosszú jelenetben látunk autós száguldást a végtelen sivatagi utakon, valahol lenn, nagyon Délen.

A film alkotója David Michôd, nem bonyolítja túl mondandóját: van egy pali (Guy Pearce), akitől három igen zizi, részben sebesült fazon ellopja autóját (gondolom, egy Rovert, nem értek hozzá), amin az útmenti benzinkútnál éppen frissítőjét fogyasztó fazon begurul és a három csóka otthagyott, karambolos kocsiján utánuk ered. Nem fél tőlük, ám mégis leütik, amikor puszta kézzel akar a három fegyveresen elégtételt venni. Mikor magához tér, nem adja fel és vaktában elindul valamerre. Felvesz egy furcsa, sebesült srácot (Robert Pattinson), akiről hamar kiderül, hogy a három fazonhoz tartozik és mérges, hogy otthagyták. Így ketten folytatják az üldözést… Aztán üldöznek, üldöznek, míg meg nem találják a rablókat és ki nem derül, miért volt olyan fontos az ellopott autó. Nem azért, amire most tippeltek.

Rögtön a film elején megtudjuk, hogy egy gazdasági összeomlás után vagyunk, ami ezután csak annyiból lesz fontos, hogy a törvény, mint olyan, nem igazán működik: ember embernek lesz farkasa (itt dingója), a rendfenntartó erők bürokraták, és minden szakadt, lepusztul. Kevés a víz, benzin, stb. Fúj a szél, perzsel a nap. A rádióban kínai nyelven karattyol a didzsé, de a mellékalakok fele is ázsiai – nyilván ők az okai minden összeomlásnak, vagy csak ők élik túl? Nem tudom. Fémes, delejes, monoton hangú hegedű vagy duda tágítja végtelenné a horizontot.

A film műfajilag western, vagyis ezúttal inkább southern, ne zavarjon senkit, hogy itt nem lovagolnak, nem köpnek nyeleset a rágott bagótól és nincs a végén naplemente (illetve, az van, csak belelovaglás nincs – bár ami van, az is autentikus műfajilag). Nagy hallgatások, szinte dadaistán töredékes párbeszédek. Olykor mintha már paródiáját látnánk az efféle filmeknek, csak a végkifejlet, amikor minden addigi értelmet nyer, az rántja össze az egészet.

Viszont nem elég véres, nem elég brutális a film, márpedig egy ilyen filmnek nem szabad illedelmeskedni, ha szétlövik benne valakinek a fejét. Az kell bele, nincs mese. Guy Pierce egy arccal játssza végig a filmet, az is félig egy jókora, őszes szakáll alá van rejtve, viszont a rövidnadrág vicces. Pattinson engem idegesített, főleg a végkifejletben. Bírtam azonban a hangulatot, bejön a “világvége”. A cselekményről nem érdemes sokat beszélni, hiszen szinte nincs is, néhány -amúgy ötletes, de nem igazán látványosan kidolgozott- akció akasztja meg csupán Guy Pearce karakterének útját a végkifejletig… Mindent összevetve, a végével együtt egy jó közepes mozi ez, ha nincs más.

Asanisimasa: 5/10

David Ayer rendező tulajdonképpen “megfilmesítette” azt, amit mi még csak poénként ismertünk, például a Kelly hősei című második világháborús szajré-bohóságból, miszerint: az amerikai Sherman-tankoknak gyenge a fegyverzete és a páncélzata, ezzel szemben a német Tigrisek tényleg vadállatok: szemből halálosak, viszont ha seggbe tudod durrantani, akkor legyőzheted őket… A Harag, ahogy a film címe is jól mutatja, ennél azonban több, és tényleg nem sok köze van az ártatlan viccelődéshez.

A címszereplő részben egy már említett Sherman-típusú tank, valamint annak legénysége, amely ekkor már gyakorlatilag végigharcolta az egész háborút – ennek megfelelően kemény, cinikus, nyakig a realitásban dagonyázó férfiak, akik valami kis puha plüssállatkaként néznek az egyik elhunyt bajtársuk helyére hozzájuk osztott puskaport még nem szagolt zöldfülűre. Másrészt viszont azt a lelkiállapotot is jelzi, amit ezek a harcedzett, kiégett és kiábrándult katonák éreznek, haragot, sőt, mély dühöt minden ellen, ami előttük van még. Ekkor a szövetségesek már mélyen a náci Németország belsejében nyomultak Berlin felé, de azt minden katona biztosan tudta, hogy amíg odaérnek, még rengetegen meghalnak közülük.

Maga a cselekmény egyszerű, mint a bakaszíj. Tulajdonképpen az újonc Norman (Logan Lerman) beavatási szertartását meséli el, miközben a háborús veterán Don őrmester (Brad Pitt) vezette egység körülbelül néhány tíz kilométert haladt előre Berlin irányában, közben azonban megvívott két ütközetet, valamint felszabadított egy kisvárost. A szende, elfogódott zöldfülű ezalatt pont olyan pszichopata gyilkológéppé válik, mint beavatói, és az Isten sem menti meg attól, hogy a végén hősként kaparják ki a sárból.

Ép érzésű, gondolkodó ember ma már nehezen fogad el olyan háborús drámát, mely a háborút valami magasztos eszközként, a benne harcoló katonákat pedig valamiféle szent hősként mutassa be. A háborúban nincsen semmi hősies, semmi magasztos és semmi felemelő: oktalan, brutális és ostoba vérontás. Aki esetleg túléli, azt a roncsot nevezik hősnek, mint ahogy Norman is megkapja e film végén: Hős lettél, haver. Pont a végén, nem felkiáltójel. Mivel azonban mind a mai napig akadnak elmebetegek a világban, akik ezt nem így gondolják, és egyre rafináltabb módon szítják tovább a háborúskodás szikráját, nem árt újra és újra leszembesíteni a népet azzal, hogy azért vigyázni a kardcsörtetéssel, mert abból sosem azok húzzák a hasznot, akik egymásnak esnek a harctéren…

A Harag című mozi azonban idáig nem megy el, megmarad a háború kereteiben és megelégszik a modern hadviselés egyik leglátványosabb típusával, a tankcsaták brutálisan halálos robajának freskószerű megfestésével. Egyáltalán nem vicces, mint a már említett Kelly hősei, de nem is olyan misztikus, mint minapi hasonló témájú orosz példa, az amúgy szintén igen jó Fehér tigris. Mivel a végkifejlet is úgy alakul, hogy azért picit kikandikál az a bizonyos csillagsávos farok, alapvető háborús tablónak sem mondanám, de egy igen látványos, tanulságoktól sem mentes, igen reális háborús akciófilmnek viszont bőven elmegy. A csatajelenetek rendkívül látványosak, még akkor is, ha a nyomjelző lövedékek túlzott használata miatt azok úgy néznek ki mintha egy highttech first person shooting videojátékban lőnénk az ellent, hogy ne mondjam, egy ismeretlen Star Wars jelenet került volna elő, szemkápráztató lézerágyúzással. A gigászi lövedékzáporban szánalmasan gyengén teljesítő emberi testekről leszakadó végtagok, szétrobbanó fejek, kiomló belek látványa sokkoló, bár ebben a műfajban nem egyedi – viszont gondolom, hiteles. Emellett az a vékonyka kis jellemfejlődés/lepusztulás is szépen kibomlik, olyan röpke, de jól eltalált jelenetek mellett, mint a háború mocskában tomboló tesztoszteron fenyegetésében hirtelen kibimbózó szerelem, és annak még hirtelenebb elhamvadása.

Át tudtam élni.

Asanisimasa: 8/10

Vicces hangú poszt kérte az Amerikai Filmakadémia tagjait, hogy még véletlenül se jelöljék az idei (2015-ös) Oscar-parádé legjobb férfi alakításának járó szobráért folyó versenybe Eddie Redmayne-t, aki Stephen Hawkingot, a híres tudóst alakítja az annak életéről szóló filmben. Az indokok között -természetesen- első helyen állt az, hogy a betegsége miatt kerekesszékbe kényszerülő, önállóan beszélni, lélegezni, mozogni képtelen tudós eljátszásához nem kell különösebb színészi kvalitás, amellett -hogy mondjanak valami komolyabb, ám nem kevésbé szubjektív indokot is- vannak a mezőnyben más, arra érdemesebb teljesítményt nyújtó színészek is. Eddie Redmayne-t természetesen mégis jelölte a Filmakadémia, csakúgy, mint A mindenség elmélete című fimet is, ez utóbbit négy további kategóriában.

Leszögezném gyorsan, hogy Redmayne, minden cinkelés ellenére, megérdemelné a szobrot, már ha egyáltalán ki lehet azt érdemelni, hiszen nem csak a lebénult Hawking grimaszait és jellegzetes, kényszerű testtartását másolta le, gyakorlatilag pontosan, hanem eljátszotta őt fiatal korában, amikor még egészségesnek tűnt, valamit azt a folyamatot, ahogyan elhatalmasodott rajta a betegség. Ez valóban szép és látványos teljesítmény, amit Redmanye nyújt. Csodálkoznék, ha nem kapná meg a szobrot, hiszen -és ebben viszont a fent linkelt cikknek maximálisan igaza van- az Oscarok szívesen ülnek oda különféle betegségeket elmesélő, megjelenítő, illetve azokkal akár elrettenteni szándékozó bácsik/nénik ölébe (feltéve, ha nem nyomják fullba’ a kretént, ha tetszik érteni…). A mindenség elmélete azonban számomra nyilvánvaló párhuzamot von egy korábbi nagy Oscar-szivaccsal, az Esőemberrel (8 Oscar-jelölés, amiből 4 be is jött), ahol mindenki Dustin Hoffmanon ámuldozott (jött is neki az Oscar), viszont az igazi, komoly színészi alakítást Tom Cruise hozta, díjazatlanul (azóta is). Jó ebben a filmben Redmayne, csorog a nyála, csuklik-nyaklik az egész figura, ahogyan szegény Hawking is, azonban a feleségét alakító Felicity Jones játssza az igazit, ahogyan megformálja azt a nőt, aki önfeláldozóan, hatalmas lelkierőről tanúságot téve végigkísérte Hawkingot életének legnehezebb, legelviselhetetlenebb évein.

A filmre azonban nem mondanám, hogy ez egy Oscar-díjas alkotás. A mindenség elmélete egy átlagos életrajzi film, mely ráadásul azt az aggályt is felveti, hogy témája még él (72 évesen), így tulajdonképpen arról van szó, mintha élő személynek állítanánk szobort, ami -valljuk be- mindig izé valahol. Ekképpen hiányzik belőle az életrajzok természetes drámai íve is. A forgatókönyv a történetet a halál általi katartikus, ám természetes lezárása helyett Hawking meglepő (erre utal a film is) gyermeknemző tevékenységére és az ebből fakadó család felmutatására helyezi a hangsúlyt, ami azért jóval puhábbá, lágyabbá, melodramatikusabbá színezi az összképet, amit az élénk, de mégis természetellenesen csiricsáré képi világ tovább erősít.

Baj van azzal is, hogy a cél bár Hawking életrajza lenne, a cselekmény valójában csak Jane Hawkinggal való -amúgy igen érdekesen alakuló- kapcsolatra fókuszál, a két ember kapcsolatára, amiből viszont szinte teljesen kimaradnak a gyerekek, valamint a fontos szerepet betöltő mellékszereplők (különösen az egy időben velük élő Jonathan Jones, akit Charlie Cox alakít/ana), valamint Hwaking életének utóbbi, kb. 30 éve, melyben igazán világhírűvé vált és egy amolyan valódi tudóssztárként, tudományos megmondóemberként tevékenykedik, és amelyben fő társa a filmben csak néhány jelenetben feltűnő Eilene (Maxine Peake). Az ok nyilvánvaló. A forgatókönyv ugyanis Jane Hawking visszaemlékezésein alapszik, aminek jogaiért az alkotók a hírek szerint évtizedekig küzdöttek, viszont az érezhető a filmből, hogy Jane és Eilene viszonya nem alakult éppen felhőtlenül – ám éppen ezért kellett volna ennél sokkal nagyobb súllyal szerepelnie a filmben… Szóval.

Erősen felemás az élmény. Azt viszont mindenképpen javára írom a filmnek, hogy az Oscar-körüli hírveréssel keltett hullámok talán olyan helyekre is elsodorják Stephen Hawking valóban figyelemreméltó, valóban zseniális gondolatait, ahová amúgy nem biztos, hogy azok önmaguktól eljutnának.

Asanisimasa: 6/10

Pontosabb és keményebb valláskritikát fogalmaz meg Dietrich Brüggemann Keresztút című filmje, mint a manapság tragikus okokból elhíresült francia Charlie Hebdo nevű élclap fennállása során összesen, és ehhez még gúnyolódnia, sértegetnie sem kell a híveket, a vallást és az egyházat, elég egy jól kiválasztott témát, esetet úgy bemutatni, úgy ábrázolni, ahogy az hitelesen megtörténhetett egy fundamentalista-keresztény, katolikus közösségben. Ehhez természetesen behatóan ismernie kellett az alkotóknak azt, amiről éppen beszélnek, ez az ismeret látszik is a film minden másodpercén. Brüggemannék alapvetően belülről, ha tetszik, Jézus tanításainak, valamint a katolikus liturgiának és kánonnak megfelelően festik meg a bigott vakhit fatális keresztútját, miközben hősének transzcendentális mártíromságának csodáját is elismerik – bár az isteni üdvösség nem képes áttörni a komor, borús fellegeken…

A tizennégy éves Maria (Lea van Acken), családja körében gyakorolja egy ókeresztény elveket valló katolikus közösség kőkemény, puritán, és a Biblia betűit szó szerint követő hitéletet. Ez a hitük szerint Istennek tetsző élet azonban szinte minden pillanatban ütközésbe kerül a modern, civilizált élet és életmód “kihívásaival”, az ifjú, elhivatott pap (Florian Stetter), aki a gyülekezetet vezeti, szinte mindent sátáni csábításként definiál, ami nincs benne az Újszövetség valamelyik passzusában. Maria ennek megfelelően idegenként, megbélyegzettként bolyong a popzenét hallgató, bimbózó szexualitásukat próbálgató, egyszerűen csak normális életet élő osztálytársai között és képtelet felfogni a hite és a “kinti” élet közti áthidalhatatlan szakadékot. Meglepően erőszakos, fanatikus hitű anyja (Franziska Weisz) szinte inkvizítorként hajlik fölé, menedéket csupán a család francia származású bébiszitter, Bernadette (Lucie Aron) gyengéd és megbocsájtó szeretete jelent számára, aki még képes összeegyeztetni a katolikus hitet a normális, hétköznapi, emberi élettel. Maria a tarthatatlan helyzetből a hite szerint Jézust követve próbál kitörni, amikor magára veszi beteg kistestvére “keresztjét” és áldozathozatalként saját életét ajánlja fel az ő gyógyulásáért cserébe.

Maria történetét, tettét talán nem is lehetne nem hívő szemmel, aggyal és szívvel ábrázolni, felfogni még talán, de megérteni semmiképpen. Brüggemann filmjében (melynek feleségével írt forgatókönyvét Berlinben a Legjobbként díjazták) Jézus Krisztus keresztútjának analógiáját használva próbálja megértetni Maria önzetlen áldozathozatalát, csodálja azt, egyben élesen láttatja is annak és az odavezető bigott hitnek az életszerűtlenségét is. A tizennégy stációra tagolt film Jézus tizennégy stációjának megfelelve, szinte kivétel nélkül statikus kompozícióba rendezett jelenetekben követi végig Maria szenvedését a tizennegyedik stáció megtisztító, egyben megvilágosító katarzisáig.

A Maria története által feltárt probléma aktualitásához kétség sem férhet, hiszen a vallás, és most lényegtelen, milyen hitben, milyen felekezetben, de a mai, modern világban is jelen van és napi szinte okoz konfliktushelyzeteket az azt toleráló, illetve elutasító társadalmi közegben. A külvilág sajátosságaira fittyet hányó, kizárólag önmaga körül forgó, befelé forduló, bezáruló hitgyakorlás kritikai vizsgálata mindenki számára fontos: a hívőknek azért, mert valahol az ő hitükről van szó, a “hitetleneknek” pedig azért, hogy megérthessék egy olyan jelenség titkát, amitől ők talán éppen annyira rettegnek, mint amennyire tőlük rettegnek a bigott vakhitűek. Megérteni a rettegést, leleplezni a Mumust, Sátánt, Agyrágóbogarat, bármit, amitől rettegünk; ez az, ami igazán fontos mindenki számára. Kiváló apropót nyújt e film egy ilyen ön- és megtisztító elmélkedéshez, emellett erősen javasolnám Maria történetét megvitatásra hittant tanuló, hívő gimnazisták számára, értő moderátor mellett.

Asanisimasa: 9/10

Naná, hogy ismét egy zsidó történet a Wish I Was Here (magyar címe nincs még), melyben az író-rendező-főszereplő keresi útját, próbálja meghatározni viszonyát saját zsidóságához, egyáltalán, élni valahogyan ebben a modern világban… Nem lepődhetünk meg ezen, hiszen tudjuk jól, hogy ők az urai Hollywoodnak, sőt az egész világnak. Ezen a “közismert tényen” csak picit árnyal, hogy e filmet mégis a nagy, puccos fesztiválok között a felhajtást, pénzt, paripát tekintve fapadosnak minősülő Sundance-en mutattak be, amellett, hogy Hollywood valódi urai igen sok nációból érkeztek, s hogy a világ legbefolyásosabb hatalmasságai között találhatók zsidók száma éppen hogy fordított arányban áll a tudomány és a művészvilág zsidó származású hírességeinek számával; hogy számos zsidó, vagy zsidó származású ismerősöm, barátom, exem, szomszédom éppen olyan átlagember, mint te vagy én – sőt, néhányat közülük még tán jobban is sújt a mindennapi élet, mint másokat, például ebben a szép országban, itt…

A kérdés inkább az, hogy más náció miért nem veszi a fáradtságot (áldoz pénzt, paripát, miegymást) azért, hogy kibeszélje belső problémáit, hogy szembenézzen magával, önvizsgálatot tartson és próbálja megkeresni a számára legjobban járható utat… Mint például e filmben teszi Zach Braff, aki korábbi munkáit elnézve messze nem tartozik Hollywood császárai közé, hiszen filmográfiájának tetemes részét videojátékok szinkronszerepei teszik ki, ami azért messze nem a szakma csúcsa. A történet vélhetően saját magáról szól, hiszen a filmbeli Aidan Bloom egy 35 éves, állástalan színész, egy tinédzserkorú lánnyal, valamint egy kisiskolás fiúval, akiket anyu (Kate Hudson) tart el egyáltalán nem irigylendő adatfeldolgozói munkájából. A nagyapa hajdan neves mikrobiológus, ma hívő ortodox zsidó (Mandy Patinkin) és végstádiumú rákos, öccse pedig egy megkattanófélben lévő, anno zseniálisnak tartott programozó az élet perifériáján. Eddig a nagypapa fizette az unokák illő, hívő zsidóhoz méltó taníttatását a tekintélyes rabbik vezette jesivában, amit állapota nem enged tovább. Aidan Bloom felelős döntés előtt áll: ha azt akarja, hogy gyerekei továbbtanulhassanak, fel kell adnia színészi álmait, rá kell találnia saját zsidó identitására, valamint fel kell vállalnia végre azt a felelősségteljes életutat, amit egy családapának, egy testvérnek, egy férjnek és egy fiúgyereknek muszáj, ha zsidónak született, ha nem.

Braff ezt a szomorkás, tragikus felhangokkal bíró, amúgy származástól, kultúrától, vallásosságtól teljesen függetlenül is értelmezhető hétköznapi, mondhatni, banális történetet meséli el egyenesen, őszintén, sallangoktól mentes spontán módon. Aki a Bloom-család bármely tagja által megélt problémák bármelyikét hasonlatosnak találja a saját élet keserítő córeszhez, annak jól jöhet a dolgok megoldásának itt látható módja. Aki egy kedves, édesbús családi történetet akar, az is megkaphatja a magáét, de ne várjon senki valami nagy katarzist, óriási drámát, őrjöngést, ajtócsapkodást. Értelmes emberek próbálnak itt normális életet élni és ha gondok akadnak, akkor azt normálisan, értelmes módon kívánják azokat megoldani. A halál kérdése, a hagyományokkal, vallással való azonosulás, a modern világ kihívásaival kontrasztban, a felelősségvállalás nehézsége, az álmok kontra realitás problémájának felgöngyölítése mindenkit érint, legalábbis szerintem érinteni kell. Bloomék, vagyis Zach Braff ezeket így oldotta meg, ti/Önök hogyan?

Asanisimasa: 7/10

Törökország messze nem sorolható a legbigottabb iszlám államok közé, mégha kedves vezetőjük, Erdogan mostanában ezt nem is nézi jó szemmel. Ráadásul, a török kultúra is (a maga rendkívüli sokszínűségében) egy markáns, külön vonulatot képvisel a kisázsiai, közel-keleti népek között. A törökök történelmük során mindig is erős kapcsokkal fűződtek hozzá a nyugati világ értékeihez, ma, amikor sokmilliónyi török dolgozik Európában és az otthon maradottak között is sokan vágyják azt, hogy országuk teljes jogú tagja legyen az Európai Uniónak, talán még fokozottabban így van – miközben az iszlám is újra erőre kapott az egyik legliberálisabb muzulmán vallású országban. Azt azonban nem gondolnám, hogy az alkoholizmus társadalmi problémaként jelentkezne, hiszen részegeskedést a Próféta egyáltalán nem ajánlja, sem a hithű, sem a hitetlen követőinek. Nuri Bulge Ceylan tavaly Cannes-ban Arany Pálmára érdemesített Téli álom című filmjében viszont több részeget látni, mint a valaha iszlám országban készült filmben összesen sem.

Erős túlzás lenne azonban azt állítani, hogy az emberes hosszúságú (196 perces!) filmnek a piálás lenne a fő témája, az csupán amolyan leitmotiv, illetve hozománya az egyik topiknak, miszerint a török társadalom leszakadó, szegényebb fele bizony nem feltétlenül a Koránban találja meg a boldogulást, ellenben a bűnben és az alkoholban igen. A varázslatos Kappadókiában történő történet főszereplője Aydin, egy tehetős ember (ezt látjuk, hiszen helyes kis szállodát működtet a világhírű barlangvárosban, emellett állandóan samesze kíséri, de többször ő maga is elmondja magáról), akit untatnak a hétköznapi dolgok, és legszívesebben könyvei között, felszínesen moralizáló cikkek írásával és a majdan általa megírandó török színháztörténetéhez való készülgetéssel idejét töltve áltatja magát azzal, hogy ő egy jó ember. Ifjú felesége, valamint velük élő, friss válása után kissé érdes modorú húga hiába próbálják szembesíteni elefántcsonttoronyba zárkózásának mély hazugságával, Aydin inkább még jobban belefordul a hóba burkolózó, turisták által elhagyott, mesebeli táj álomvilágába. Hosszadalmas, nyakatekert beszélgetésekben, elmélkedésekben építi folyamatosan a falat maga köré, melyet még az a kisfiú sem képes áttörni, aki szegény, megszégyenített, részeg apja helyett próbál elégtételt venni egy Aydin felé dobott kővel.

Kell a bő háromórás vetítési idő, hogy Aydin képes legyen átlátni azt a szakadékot, ami az ő liberális, kifinomult, nyugatias világa és a mai török társadalom nagy része között húzódik, és egyedül ez nem is megy neki. Kell ennyi idő, hogy mi nézők megérthessük azt a sértettséget, amit egy szegénységében megalázott ember érezhet és azt a büszkeséget, ami hajtja az igazságtétel felé (mely akár áttételesen még nagyobb kárt is okoz neki). Nem kell viszont ennyi idő Aydin végtelen civakodásaira, amit feleségével, illetve a háta mögötti pamlagon elheverő húgával folytatott.

Mindazonáltal, Aydin egyszerre csehovi és tarkovszkiji figura. Ceylan nem is rejti véka alá, hogy filmjét és a történetet három Csehov-novella ihlette, és a dialógokhoz különböző Tolsztoj és Voltaire-szövegeket is felhasznált. Az a vidéki téli tétlenség gerjesztette önmarcangoló elvágyódás, amit e film szereplői éreznek, az színtiszta csehovi toposz. Az őszülő, idősödő értelmiségi férfi számvetése múltjával, jelenével és jövőjével, ahogy áll a hóesésben hosszú kabátjában a temető mellett, ahogy hallgat, az Tarkovszkij. Ahogy moralizál, ahogyan a meleg szobából és kényelmes fotelből megítéli a kinti szegények nyomorúságát, abban viszont Tolsztoj gróf köszön vissza. A film kulcsjelentét képező vadászat, és főleg az előtte való ivászat is nagyon “oroszos”. A film mégis török bír maradni és képes arra, hogy általa érzékileg megtapasztaljunk különböző élethelyzeteket, megérezzünk valamit a különböző udvariassági formulák (vendégség, kínálás, cipőlevétel, stb.) társadalmat meghatározó szerepéről.

Érdekes Isten (Allah) szerepe a filmben, hiszen bár a helyi hodzsa (hittanár, hitszónok) fontos szereplője a történetnek, valamint Aydin is értekezik a vallásról, és ír, ha másról nem is, mint az imádkozó imámok büdös lábáról. NINCS jelen semmilyen formában, Ceylan filmjében inkább Isten (Allah) és a benne való igazi hit hiányáról beszél. Még a hodzsát sem látjuk tevékenysége közben (ami persze, nem jelenti azt, hogy ebbéli tevékenységét hanyagolná), azonban az anyagiasság, a pénzhez való különféle viszony annál súlyozottabban van jelen.

Ceylan korábbi, Három majom című filmje szintén a hatalom, a pénz és az ezeket nélkülözők háromszögében kutakodik. Ez a Téli álom azonban annál, ha lehet, súlyosabb, szomorúbb és hidegebb alkotás.

Asanisimasa: 7/10

A hajdan híres Fojtogatók nevű zenekar Nincsenek hősök többé című slágere, vagyis inkább e slágert tartalmazó lemez borítója járt az eszemben, miközben néztem ezt a Piszkos pénz című mozit. A borítóképen egy gyönyörű, égővörös rózsacsokor közepében egy randa patkány terpeszkedett, valahogy úgy, ahogy e film (ritkás) cselekményének vezérfonalát afféle búvópatakként jelképező kiskutya is csücsült abban a külvárosi kukában, ahol Tom Hardy, vagyis az általa alakított karakter (Bob Saginowski) megtalálta. Vice versa.

Persze, ez a Bob sem az a kiköpött hőstípus, egyszerű, hétköznapi srác, még talán egy kicsit együgyűnek is tűnik. Az elején tényleg csak abból sejtjük, hogy azért a látszat csalni fog nyilván, mert hát Tom Hardy, az ő sűrű, masszív egyéniségével csak nem fog ilyen teszetosza lúzert játszani?! Na, hát nem is, bár ahogy kúszunk előre a dolgok menetében, úgy kezdjük látni a valós erőviszonyokat, melyek a végkifejletben minden kétséget kizáróan érvényesülnek majd.

Korántsem szokványos amerikai krimivel van dolgunk amúgy, még a műfaj, egyáltalán, a műfajiság sem egyértelmű. Igen nehezen meghatározható e mozi milyensége, stílszerűen szólva csak erőszakkal lehet belekényszeríteni e filmet bármilyen skatulyába. Ha krimit, drámát nem is mondhatunk egyértelműen, tán valami bűnfilmet igen, ha van ilyen. Legyen.

A történetet az a Dennis Lehane jegyzi, akinek korábbi munkái közül a Titokzatos folyóból Clint Eastwood készített Oscar-díjas filmet, a Hideg nyomont Ben Affleck filmesítette meg, míg a Viharszigetet Martin Scorsese vitte vászonra. Nem lehet meglepetés tehát, hogy két lábbal állunk ezúttal is a mocsokban (jelen esetben a fagyott földön). A történet hőse (Bob) hajdani bunyós, de ezt csak egy félmondatból tudjuk meg – most csapos a hajdani zugbukméker Marv (James Gandolfini – élete utolsó szerepében) bárjában, ami már valójában a csecsen maffia pénzmosodája – ami miatt viszont Marv neheztel a csecsenekre, de szólni nem mer, érthetően. Szerepelnek még: egy furcsa, baljós hangulatot árasztó junkie, aki azt híreszteli magáról, hogy már ölt embert, és egy lány (Noomi Rapace), sebhellyel a nyakán, aki előtt Bob megtalálja a kiskutyát és aki segít neki a gondozással járó teendőkben. Továbbá csecsenek, kocsmavendégek, kotnyeles rendőrök, hullák. És (minden bizonnyal) piszkos pénz. Színhely: nagyrészt Marv kocsmája, valamint külső Brooklyn néptelen, kietlen utcái. Játszódik: napjainkban.

Marv, furmányos haditervvel meg akarja szerezni a maffia piszkos pénzét, amihez felhasználja a zizi csávót, aki viszont a kutya valódi gazdája, amit a mit sem sejtő Bob megtalált. Ő vissza akarja szerezni a kutyát, vagy legalább érte némi pénzt – Bob pedig szeretne békén lenni. A nagy amerikai kóboj-történetekhez hasonlóan, természetesen övé a hős státusza, azonban Bob sem ártatlan. Azok az idők elmúltak már, amikor makulátlan jellemű hősök aratták le a babérokat és lovagoltak el a naplementébe…

A Bikanyak című, szintén igen szigorú filmmel dobbantó belga Michael R. Roskam a lehető legjobb választás volt a rendezői székbe, hiszen Bob karakterét hasonló plaszticitással kellett megteremteni, mint első filmjében Jacky farmerét. Ott Matthias Schoenaerts volt a médium, itt Tom Hardy. A legjobb anyag. Itt ugyan nem húz olyan látványos pszichopatát magára, mint azt tette például a Bronsonban, de amilyen ártatlan bájjal szemébe hazudik az őt faggató rendőrnek, ahogyan csomagol, azért megfagy bennünk a vér. És ő a jófiú, de tényleg!

Szegény Gandolfinié már kevésbé hálás szerep, de ilyen a színészsors. Neki ilyen szerepkör jutott, amit ő a maga bumfordi bölény formájával mindig hozott is.

A párbeszédek már szinte dadaista módon tömörek, bár aki járt már kocsmában, az tudja, hogy ott bizony olykor igen abszurd dialógok hagyják el a fogyasztó vendégek ekkor már cseppet sem szomjas ajkait. Értékdeficites, kemény, fekete-fehér világban járunk, ahol nem élnek meg a széplelkek. Itt a törvényt az erősebb kutya diktálja, és egyedüli érték a pénz, ami ritkán tiszta. Hősök nincsenek, csak túlélők.

A Piszkos pénz egyszerű, tiszta, szögegyenes film, mint egy dal, egy blues, vagy egy száraz, érzelemmentes country-ballada. Semmi cécó. Bumm a fejbe, halott vagy, haver.

Asanisimasa: 8/10