asanisimasa

John Eleuthére du Pont valóban rendkívüli egy pasas lehetett, s az a minimum, hogy alakja, bonyolult személyisége, furcsa hóbortjai megérnek egy filmet. Amellett, hogy az Egyesül Államok nagy hatalmú, elképzelhetetlenül gazdag és befolyásos arisztokráciájának saját jogú tagja volt hadi- és a vegyiparban prominens családja révén, ráadásul a legszűkebb, legbelsőbb körben, tudományos körökben is jegyzett madárkutatónak számított, múzeumot alapított, valamint olyan amatőr sportágakat, sportolókat támogatott, mint a birkózás, az úszás és az öttusa, melyek Amerikában semmiképpen nem tartoztak a tömegek érdeklődési körébe. Emellett magán hordozta az embertelen nagy hatalommal bíró emberek minden kínkeservét is: szenvedett a magánytól, viszont paranoiája (sőt, skizofréniája) miatt esélye sem lehetett normális emberi kapcsolatra (a házassága is mindössze 90 napig tartott). Számomra a Foxcatcher elsősorban róla szól, néhány életét fatálisan meghatározó év történéseit bemutatva.

Az öt Oscar-díjra jelölt film egyik többször is mutatott, emblematikus képén úgy ül hatalmas udvarházának (a Foxcatcher Farmnak) tornácán melegítőben, tornacipőben, metszett kristálypohárból whiskyjét kortyolgatva, mint valami mai, bizarr külsejű király. Körülötte senki, egyedül van a hatalmas térben, ívelt, tekintélyes sasorra mögül valahová messze, a végtelenbe néz. Senki nem érhet fel hozzá. Kétség nem férhet hozzá, hogy bármit megengedhet magának a világon, egyedül csupán anyjától tart. Alacsony termetű, kissé köpcös emberke volt, mint Napóleon.

Bukott is akkorát – de ehhez kellett a szabadfogású birkózó olimpiai bajnok Schultz-testvérpárhoz (Markhoz és Dave-hez) fűződő bonyolult kapcsolat, illetve annak kudarca. John du Pont valójában idős, ekkor már tolószékbe kényszerült anyjával folytatott vég nélküli harcot: részben rivalizált anyja kifinomult, arisztokratikus világával, mely (e film szerint) a nemes lovak tartásában és idomításában csúcsosodott ki, s amivel szembemenve John anyja által lenézett, alja tevékenységeket (mint az ornitológia, vagy például a birkózás támogatása, sőt, művelése) folytatott, részben viszont be is akarta bizonyítani, így meg is akart felelni anyja elvárásainak, miszerint ő, az ifjú, egyetlen du Pont-örökös méltó a család hírnevére. John ennek rendelt alá mindent, így e film történetét képező szponzori, edző-tanítványi, később baráti (sőt, tán szerelmi?), majd gyűlölt, ellenségi viszonyt is. Ehhez a hajtóerőt John du Pont mindent elsöprő személyes becsvágya és embereket saját tulajdonaként kezelő hatalmi arroganciája adta. nem túlzás, ami az anyjának a lovak, azok a fiúnak a (jelen esetben) birkózói voltak.

A két Schultz-testvér személyisége képezi a filmben du Pont hatalmi dominanciájának két ellenpólusát. Mark (a Los Angeles-i olimpiai bajnok, valamint a ’85-ös budapesti és a ’87-es Clermont-Ferrand-i világbajnok) volt az első, aki beúszott John du Pont hálójába. Egy egyszerű, szinte együgyű, bivalyerős srác, akire építette du Pont a farmjáról elnevezett birkózóklubját, s melynek célja a minél több olimpiai és világelsőség begyűjtése (valamint Amerika nagyságának helyreállítása, trallalala). Marknak több évébe, valamint ígéretes birkózókarrierjébe került annak felismerése, hogy valójában csak egy beteg elme babaházában volt egy darabig a kedvenc plüssmackó. Ekkor azonban már az elsősorban családjának és a sportnak élő bátyját is magával rántotta du Pont mániájába. Dave Schultz, a két lábbal a földön álló, józan világlátású (s öccsénél életrevalóbb, okosabb), szintén jelentős eredményeket produkáló sportoló számára azonban e találkozás végzetesnek bizonyult.

A Foxcatcher alkotóját, Bennett Millert nyugodtan nevezhetjük az életrajzi filmek specialistájának, hiszen eddigi filmjei mind híres ember-portrék voltak (a Capote Oscar-t hozott Philip Seymour Hoffmannak, míg a híres baseballjátékosról, majd ügynökről szóló Pénzcsináló Brad Pittből hozta ki a remek színészt), melyek azonban a karakter jellemző bemutatásán túl valami általános érvényűt is képesek voltak felmutatni az adott személyiség példáján keresztül. Ez alkalommal az emberek közti alá-fölérendelő viszony, valamint a túlzott hatalom egészségtelen voltáról kaptunk leckét. John du Pont karaktere pedig ezúttal Steve Carrell számára hozott akár Oscart is érő ziccert (a Dave Schultzot alakító Mark Ruffalóval együtt).

Miller a levegős, statikus jelenetszerkesztéssel, a sok csenddel, a furcsa, mindent átható ürességgel érzékletesen mutatja be a Foxcatcher Farmnak, valamint gazdájának világvégi állapotát. Azt az állapotot, amitől már nincs feljebb, nincs több. Már mindent elértünk, és ahol meg kellene állni, leülni és szemlélődni, de a lendület, a becsvágy, a teljesítménykényszer és más őrület tovább visz, egész addig, míg saját magunkat és az általunk elért, mindenki által irigyelt álomvilágot emésztjük fel. Ilyen lehet a mennyország, és ennyi kell csupán ahhoz, hogy pokollá változzon.

Természetesen most is remekelnek színészei (nyilván tud nekik mit mondani Miller). Carrell óriási maszkorrával bizarr és tényleg veszélyes fazon, egyszerre nevetséges és félelmetes, Hitler és Chaplin egy személyben. Remek Ruffalo, de remek a Markot alakító Channing Tatum is, azt a néhány fogást, amire itt szükség volt, tökéletesen megtanulták és képesek is voltak illúziót keltően bemutatni, megvan bennük az a dinamika és erő, ami kell ahhoz, hogy elhiggyem, valóban olimpiai bajnok birkózókat látok. Még a mozgásuk is olyan, mint a birkózóké, csupán a fülüket felejtették el összegyűrni, a “karfiolfül” hiányzik.

Megrendítő erejű, rendkívül igényes dráma a Foxcatcher. Több, mint sportdráma, több mint életrajz – egy igazi nagy film.

Asanisimasa: 9/10

Kicsit csalódás nekem a mexikói (most már persze inkább amerikai) Alejandro González Iñárritu idén 9 Oscarra jelölt Birdmanje. Persze, az azért előre sejthető volt, hogy a nép rögtön beájul, ha valami számára furcsát, szokatlant lát. (Illetve, séróból elutasít, mint ahogy van példa arra is.) Ki kellett volna várni a hype elcsitultát, de ha egyszer így esett, hogy megesett, akkor viszont nem tartom magamban. Az fix, hogy formailag, technikailag nagy truváj a mozi, mely gyakorlatilag egyetlen nagyon hosszú snittből áll (valójában persze nem, de erről később), amit ha szegény Jancsó Miki bácsi láthatott volna, besírt volna fájdalmában/gyönyörűségében. Nem mintha nem csináltak volna már egysnittes teljes hosszúságú mozifilmet a filmtörténelemben, a Birdman azok közül azért mindenképpen a leglátványosabb. Az én bajom viszont tulajdonképpen pont ez a truvájkodás. Mikor azon gondolkozom, miközben nézem a filmet, hogy miért nem látszódik a tükörben az operatőr, amely egy tükör előtt ülő alakot mutat körsvenkben, tehát nem arra figyelek, amiről a film szól(ni akar), hanem arra, hogyan készült, akkor ott azért bibis a cucc. Hogy hol vannak a vágópontok, merthogy azért nyilván voltak (például az üres folyosón, az égben, stb.), miközben elvileg a film történése zajlik… Persze, jó ez a technikai virblizés arra, hogy ne vegyük észre, tartalmilag mennyire sovány ez a történet (persze, Iñárritu korábbi nagyszerű filmjeihez, a 21 grammhoz, a Bábelhez, a Korcs szerelmekhez, a Biutifulhoz képest).

Az alkotói, egzisztenciális válságba került művész/színész problematikája rendszeresen visszaköszön a különböző művészeti alkotásokban, azok saját jellegükből fakadó “természetes velejárója”. Ezt a filmet tulajdonképpen megcsinálta már Bob Fosse a Mindhalálig zenében, Cassavates a Premierben és Dömötör Tamás az ő Premierjében, Aronofksy a Fekete hattyúban, Szabó, Fellini és mág sokan mások sok-sok filmben. Persze, nem szó szerint, hiszen az egyik főhős a teljesítménykényszertől parázik, a másik az öregedéstől, a harmadik saját tehetségtelenségétől, a negyedik a megfelelési kényszertől, de a lényeg mindben ugyanaz: a színész/művész ül a sminktükör előtt magát bámulva és nincs benne semmi erő, nincs benne semmi, csak végtelen üresség… A Birdman főszereplője, bizonyos Riggan Thomsont (Michael Keaton) az kísérti, hogy ismertté “alja munkával”, bombasztikus képregényfilmek együgyű hőskarakterével vált és a szakmából senki nem tartja őt komoly művésznek. Valós probléma, mi tagadás, nincs az a magát művésznek tartó színész, aki ne került volna szembe a dilemmával, hogy legyen művész fillérekért, vagy váljon belőle sztár,”celeb” milliókért tévéshowkban, blockbusterekben, netán zsíros reklámszerződések által. A kritikai elismerés és babérkoszorú, vagy sokszámjegyű bankszámla, rajongótábor, és szellemi üresség?

Természetesen, mindegyik említett példa és ez a film is azt mondja, alkotni, tenni és küzdeni kell, még akkor is, ha belehalunk, mert nevünk így tovább fennmarad, mintha gazdag, üresfejű pojácákként menekülnénk a rajongók és a paparazzók elől. Iñárritu természetesen bravúrosan kergeti végig korábbi énjével meghasonlott színészét a nagy művészetet jelentő darabjának próbafolyamatán, egészen a premierig; van itt csehovi pisztoly, mefisztói üzlet, parakinézis és művérrealizmus, valamint egy csomó pazar színészi alakítás (például Edward Norton vagy Emma Stone), rengeteg apró poén, amiket talán csak a színházak kulisszák mögötti világát ismerők vesznek észre és rengeteg vaskos poén, melyeken viszont a színház világától jobbára idegen popkultúra, a blockbusterek és képregények univerzumának lakói röhögnek.

És ez számomra a másik visszássága e filmnek. Iñárritu mintha az egész filmet annak szánta volna, hogy provokálja vele Hollywoodot, a kommersz tömegfilm jellegzetes alakjait, nobilitásait; a baj csak az, hogy közben ő is tagja ma már ugyanennek világnak. Nyoma sincs a hajdani ügyes, felelős és önérzetes, mélyen gondolkozó mexikói filmesnek, Iñárritu ma már épp olyan profi, a szakmáját virtuóz módon alkalmazni képes hollywoodi filmes, olyan mint Nolan, Fincher, Cameron és Michael Bay, akiket és akiknek munkáit éppen itt cinkeli. Mintha elvesztette volna a talajt lába alól, még mindig szegény, harmadik világból érkezett, rendkívül tehetséges művészfilmesnek hiszi magát és valamiféle esztétikai “magas lóról” szól le az alantas fesztiválokon, partikon bulizó sztárokhoz, hogy íme, nézzétek, ezek vagytok, holott valójában ő is ott pezsgőzik közöttük.

Ha Iñárritu következő filmje valami blocbuster lesz, azt kíméletlenül porba fogom tiporni, valahogy úgy, ahogy a Birdman kocsmapultnál iszogató, isten-komplexusos kritikusa is teszi Riggan Thomson “élete előadásával”… (Western lesz, Tom Hardyval és Leo diCaprióval…) 🙂

Asanisimasa: 7/10

Sajnos, megint azzal kell kezdeni, hogy az eredeti mindig a legjobb, ami természetesen a címadásra is érvényes. Az Esélylesők című olasz dráma (vagy inkább társadalmi példázat?) eredeti címe Az emberi tőke, és aki végignézi a filmet, az tudni fogja, miért ez. Aztán azért is értetlenkedek, mert ilyen magyar címmel létezik már egy 1984-es kalandfilm is, aminek természetesen szintén tök más az eredeti címe…

És hát szó sincs thrillerről, ahogy például a port.hu jelzi (az imdb drámának mondja, így én is ezt a műfaji kategóriát használom, jobb híján)… Ami viszont öröm, hogy ezzel nagyjából az Esélylesőkkel kapcsolatos negatívumokat ki is veséztük. Paolo Virzi filmje nem véletlenül lett Oscarra jelölve, mégha nem is jutott be a “döntőbe”, akár be is juthatott volna, mert jelen pillanatban is vannak ott ennél lényegesen gyengébb munkák… A történet alapvetően drámai. Egy pincér éjszaka, munka után biciklivel indul haza, mikor egy autó elgázolja. Közben egy pitiáner ingatlanügynök gyorsan akar nagyot kaszálni, ezért megragadja az alkalmat, hogy lánya a kőgazdag befektetési bankár fiával jár és e kapcsolatot felhasználva, összes anyagi tartalékát kockára téve behízelgi magát a bankár egy új, nagy hozammal kecsegtető, de igencsak rizikós projektjébe. A bankár unatkozó felesége valami értelmes dologba kezdene, hogy megtöltse valamivel üres életét, azonban egy régi színház színházcélú felújítása nem az a vállalkozás, ami túlzottan lázba hozza a pénzt, mint Mammont imádó férjét. Az ingatlanügynök lánya azonban szakít a milliárdos bankár fiával, aki ezt nehezen emészti meg, ezért salakra issza magát, miközben a lány új barátjával van. Az elgázol pincér meghal a kórházban és közben a baleset gyanúja a bankár fiára terelődik, aki magatehetetlen állapotban került haza és vadiúj kocsija is az udvarban parkol, oldalán ütközés nyomaival…

Virzi és alkotótársai egy nem igazán ismeretlen, de mégis igen izgalmasan használható narratívát alkalmaztak e történet elmesélésére. A sztorit regényformátumra, négy különálló, ám tartalmukban cipzárszerűen egymásba kapcsolódó, egymásra utaló és egymásból következő fejezetre tagolták, mely három szereplő, az ingatlanügynök (Dino – Fabrizio Bentivoglio), a bankár felesége (Carla – Valeria Bruni Tedeschi), valamint a lány (Serena – Matilde Gioli) nézőpontjából láttatja a történetet, melybe az abban szereplőkhöz semmilyen kapcsolattal nem rendelkező, teljesen ártatlan ember belehal. A negyedik fejezet az, amikor minden kiderül és amikor Virzi, amúgy Paul Haggis-módra, összegzi az addig látottakat és megalkotja társadalomkritikáját, ami igen keserű, cinikus és lesújtó – és nagyon is igaz.

Azt tudjuk, hogy ember embernek farkasa, és hogy vannak, akik a pénz (ergo a hatalom) érdekében mindenre, sőt bármire képesek. A pénzük és hatalmuk megvédésére pedig még annál is többre. Ennek érdekében zokszó nélkül lépnek át formális és informális törvényeken, szabályokon és elveken, embereken, ellenségeken, állítólagos barátokon, sőt vérrokonokon is. Virzi állítása szerint ezek az emberek sohasem buknak el, mindig fennmaradnak, mert körülöttük csakis olyan emberek keringenek, akik éppen olyanok, mint ők maguk. Egymásból élnek és egymást táplálják akkor is, ha éppen, pillanatnyilag megsemmisítik. Tőkét kovácsolnak mindenből, még országok, kormányok bukásából is, sőt, sokszor kifejezetten arra játszanak… Ha jól belegondolunk, nagyon is ismerős képlet ez, elég csak belenéznünk a még valóban híreket közlő híradókba, újságokba. E tőkének a tömegét azonban emberi életek, sorsok alkotják, akik rendszerint fogalmuk sincsen, mikor vannak éppen rosszkor, rossz helyen.

Az Esélylesők története ugyan nem vállalkozik átfogó, globális, részletekbe menő társadalomrajz megalkotására, de az a réteg, az a meghatározó embertípus, akiket célkeresztjébe fog, az viszont igen karakteresen, igen precízen elemezve kerül szemlére. Az így ábrázolt folyamatok tipikusnak, általánosan jellemzőnek tekinthetők szerte a világon (a film remake-jogát már meg is vette Hollywood). A karakterek markánsak, találók (különösen Dino, az ingatlanos csúszómászó figurája bicskanyitogató, a törtető bankár, illetve unatkozó felesége, a sznob társaság, valamint elkényeztetett fiacskájuk közhelyesek – de ha egyszer pont ilyenek). Pici csalásként élem meg, hogy a végkifejlet hagy némi reményt, mégha az jól esik is. A valóságban viszont még ennyi sincs…

Asanisimasa: 9/10

Vaskos közhely, de a tapasztalat sem mond mást, hogy a rendkívül színvonalas skandináv film (irodalom, színház, stb.) javát különféle bonyolult lelki folyamatok száraz, szinte tudományos ábrázolása tölti meg tartalommal. Egyaránt érvényes ez a svéd, norvég, finn, izlandi és dán filmekre, melyek szellemisége, pszichologizáló és moralizáló hajlama Ibsen és Strindberg drámáiban gyökerezik. Suzanne Bier és Anders Thomas Jensen, a dán film két nemzetközi hírű reprezentánsa is ezt az utat járja, tulajdonképpen mindig is ezt az utat járta, és a Második esély című új filmjükben sem tesznek másképp.

A történet ezúttal a szülői felelősség témakörét járja körül. Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) fiatal rendőr, aki látszólag boldogan él meghitt, tengerparti házikójában szép feleségével (Maria Bonnevie), valamint néhány hetes újszülött kisfiával. Munkája során állandó társával, a komoly alkoholproblémákkal küzdő Simonnal (Ulrich Thomsen) egy nap egy balhézó drogos pár (Nikolaj Lie Kaas és May Andersen) lakására mennek ki, ahol Andreas döbbenten látja a pár övéhez hasonló korú csecsemőjét, ahogy az elhanyagolt lakás fürdőszobájának mocskos kövén bömböl, nyakig kakisan és pisisen. A fiatal rendőrt mélyen felháborítja az önző, felelőtlen szülői gondatlanság és nem érti meg, hogyan vállalhatnak ilyen, még saját életüket kezelni sem képes emberek gyermeket… Amikor néhány nap múlva, egy szörnyű, fatális véletlen folytán saját gyermeke meghal, Andreas zaklatott lelkiállapotban ellopja a drogos pár gyermekét, hogy azt neveljék fel feleségével a sajátjuk helyett…

Azt világosan látjuk, hogy a drogos pár, egy különösen agresszív, börtönből frissen szabadult apa és a herointól permanensen öntudatlan anya alkalmatlan bármire is, nemhogy egy kisgyermek felnevelésére. Amikor magukhoz térnek a napi kábulatból, még azt sem veszik észre, hogy a fürdőszobában heverő halott csecsemő nem az övék. Azt is látjuk, hogy a saját gyermekének tragédiáján bekattant zsaru tette is elfogadhatatlan – bár látva békés(nek tűnő), biztonságos(nak tűnő) életvitelét, a feleség gondoskodó szeretetét, talán magunkban hajlamosak vagyunk őt felmenteni a gyermekrablás bűne alól. A nagy kérdőjel Andreas feleségének reakciója… ami viszont egy gyökeresen más irányba fordítja a történet kerekét. Ráadásul Andreas partnere, Simon is kijózanodik és további, számára furcsa dolgokra lesz figyelmes.

Körülbelül a film feléig kényelmetlenül fészkelődtem a székemben, részben a téma miatt is, de sokkal inkább Bier és Jensen történetének kimódoltsága, íróasztalszaga miatt. Nagyon érződött, hogy alaposan kiszámították az alapszituáció “koordináta-rendszerét”, melynek azonban mindössze annyi a funkciója, hogy el lehessen jutni róla az alkotók által kifejteni szándékozott végkifejlethez. Ennek megfelelően, a bevezető, első jelenetek, valamint a cselekmény első felének fordulatai kifejezetten természetellenesnek hatnak. Annyira viszont már lehet bízni a dán párosban, hogy biztosan nem fogják ennyiben hagyni a dolgokat. A sztori nagy csavarja után viszonylag helyére is kerül minden. Eddig minden olyannak tűnik, mint egy IKEA áruház berendezett nappalija; túl megtervezett, túl kisakkozott, túl bemért, élettelen, művi, hideg minden, de ahogy a sztori élni kezd a nagy fordulat után, sok minden más lesz. Még kicsit “jó” is lesz, amit az elején nehezen tudunk elképzelni… (De miért pont árufeltöltő?! OMG)

Mindazonáltal, nekem legjobban mégis Andreasék tengerparti háza tetszett… Azok az óriási ablakok, és tíz méterre a tenger. Nem érdekelne a dán időjárás, annyi biztos. Persze, a film sem rossz, ahogyan a tehetséges emberek kevésbé sikerült produkciója is mindig jobb, mint a szürke átlag. A skandináv színészek is jók rendszerint, de Kaas és Thomsen most is elviszi a balhét. Az előbbinél brutálisabb barmot nehéz elképzelni, míg a másikban az a lenyűgöző, hogy milyen jelentéktelen, szürke kis figura tud lenni, holott… Suzanne Bier Második esély című drámája is pont olyan tiszta, elegáns, intelligens és intellektuális munka, mint a rendezőnő korábbi -talán erősebbnek ható- darabjai, tulajdonképpen egyetlen nagyobb hibája van, mégpedig paradox módon a precíz, tudatos profizmus. A végkifejlet tipikusan nőies, mondhatni anyai gondolat, az oda vezető dráma viszont férfiasan izgalmas. Érdekes módon azonban a női figurák kevésbé részletgazdagok, mint a férfi karakterek, különösen Andreas feleségének motivációi maradnak kissé homályban. Teljesebb, összetettebb lenne vele a film összképe.

Asanisimasa: 7/10

Folyamatosan azon gondolkoztam, míg néztem ezt az Éjjeli féreg című filmet, hogy melyik régebbi filmben volt az, hogy egy ambiciózus, de nem igazán tehetséges újságíró mindenáron a “nagy sztorit” hajkurássza, de mindig lekésik róla, mígnem megelégeli az áldatlan sikertelenséget és maga terveli ki és követi el azt a bűntényt, amiről aztán -exkluzíve- tudósít is… Valakinek rémlik ilyesmi? Vagy ezt is én találtam ki? Az Éjjeli féreg, persze, nem igazán erről szól, csak valami ilyesmiről.

Újságíró itt is a főszereplő, bár Louis Bloom (Jake Gyllenhaal) csak véletlenül vált azzá. Féktelen ambíció hajtja őt is, mégpedig mindegy hogyan, mi módon, csak előre, feljebb, magasabbra, többre. Bloom gyakorló szocio- és pszichopata, valamint a történet elején munkanélküli. Mindent elkövet, hogy munkát találjon, bármilyen munkát, mígnem egy számára szerencsés közúti baleset felgyújtja fejében azt a bizonyos 100-as égőt és hamarosan már ő is a rendőrségi CB-rádiót hallgatja és ha hall valami érdekes riasztást, akkor fogja a kis kameráját és rohan, hogy elsőnek készíthessen felvételt az esetről, melyen ha lehet, minél több szörnyűség látszik, mert akkor lehet a felvételt jó pénzért eladni a botrányból, balhéból és balesetekből élő bulvártévék híradóiba. Egy ilyen melót épeszű, normális ember nem tud sokáig csinálni, hiszen amit Bloom és a többi katasztrófa-paparazzo művel, az gyakorlatilag legális hullarablás. Gyllenhaal is elkövette azt a színésztrüvájt, amit előtte Robert de Niro, vagy Christian Bale, és ő is leadott jó néhány kilót egy szerepért, hogy minél eltökéltebb, minél őrültebb figurát teremtsen Bloomnak. Tekintete lézersugárként lövell ki szemeiből, arca alig rezdül, és csak egyszer esik ki “szerepéből”, akkor viszont fölrobban a vászon/képernyő. Kíméletlen és kegyetlen hiénát (nem is férget…) teremt, aki magányosan rója az utcákat zsákmányra (mások tragédiájára) vadászva. Később lesz társa is, aki még maga sem tudja, hogy valójában áldozat…

Részben igaza van azoknak, akik Travis Bickle reinkarnációját látják Bloom figurájában, hiszen ő is a bűn utcáit járja a bűnre vadászva, azonban benne már nincs meg az a beszűkültségében, radikalizmusában is meglévő morális motiváció, ami de Niro és Scorsese taxisofőrjét hajtja. Bloomban nincs ilyesmi. Ő kihasználja azt, amit az utca termel számára. Keselyű. Hiéna. Féreg. Ő maga azonban nem öl, a vér legfeljebb azért fröcsköl rá, mert túl közel ment a véres eseményekhez (lásd: Robert Capa…). Viszont híján van mindenféle igazságot feltáró újságírói szabadságvágynak és minden ehhez kapcsolódó etikai korlátnak is. Semmi más nem hajtja, csakis az egyéni becsvágy és a pénz. Valós figura, aki picit is ismerős a sajtó világában, maga is ismer jónéhány ilyen alakot…

Mindazonáltal, Gyllenhaal és a filmet író-rendező Dan Gilroy igen nagyot -kimondom: ikont, vagy ha teszik, antiikont- alkotott Bloom figurájával és megállíthatatlan karrierjének történetével. Az Éjjeli féreg egy hibátlan, ám mégis formabontó thriller, egyben a média egy jellemző, közismert területének igen pontos kritikája is, olyan, mintha Aaron Sorkin remek The Newsroomjának egy furcsa, 18-as karikás oldalhajtása lenne. Gilroy ügyesen egyensúlyoz: egy pillanatra sem adja fel a thrilleri szuszpenz fokozódó feszültségét, amit egy bunkósbot csapásának megfelelő erejű, relatíve pozitív végkifejlettel fejez be és le, miközben felvet néhány igen fontos újságíró-etikai problémát (a halál, egy holttest ábrázolása, az újságíró beavatkozása, illetve be nem avatkozása a történésekbe, stb.) is. Erős, és főleg korszerűségében fontos film ez.

Asanisimasa: 9/10

Nagy kedvelője vagyok Ferzan Özpetek filmjeinek (korábban írtam A Szaturnusz gyűrűje, a Szent szív, A szemközti ablak és a Titokzatos társaság című munkáiról), és amúgy sem könnyű engem már holmi mozifilmekkel zavarba hozni, de ezzel a legújabb Öveket becsatolni! című darabbal mégis sikerült összerántania a szemöldökömet. Nem mintha valami őrült, érzékeket összekavaró, pokoli száguldásba kezdett volna a kedves török-olasz maestro, de az a loop (spirál, bukfenc), amit a történet cselekményszövésében bemutat, azért korántsem megszokott; tőle egyáltalán nem, de amúgy se nagyon.

Persze, már a film első fele is meglepő, az általában finom eleganciával fogalmazó, mélyen intellektuális, művelt filmestől. A történet tulajdonképpen egy tökéletes Almodovar-filmet klónoz. Pont olyan harsány, fergeteges ritmusú, fel- és elszabadult, frivol purparlé, mint a nagy spanyol mester legtöbb alkotása, hiszen egy vérbő, zsigeri macsó, egy rasszista, homofób faszkalap zuttyan bele a csinos Elena finom, művelt, szabados és szabad társaságába, ahol a legnagyobb barátságban buliznak együtt melegek és heterók, és ölelik keblükre a világot. Antonio, a macsó toszkán fasiszta és Elena, a libsi városi tyúk szerelmesek lesznek egymásba, a társaság legnagyobb megrökönyödésére. Egy akár bravúrosnak is nevezhető fordulattal azonban ugrunk egyet az időben és Antoniót látjuk Elenával házasságban, mintegy 13 év múlva. Az első részhez képest fájdalmasan banális házasságban, veszekedő gyerekek, üzleti tervek, félredugások, etc. Elenáról ekkor mintegy véletlenül kiderül, hogy rákos…

Utólag már okosabb az ember, de azt mindenképpen el kell mondanom minden különösebb spoilerezés nélkül, hogy az első két jelenet nagyon fontos, mondhatni kulcsa az egész filmnek. A szakadó esőben futó lábak lassított felvétele, majd a tolakodás a buszmegállóban, valamint Elena munkahelyén az a jancsóian furmányos hosszú snitt, melyben tulajdonképpen megismerjük a történet összes többi szereplőjét. Az idő, az idő kezelése az, ami fontos, természetesen azon kívül, ami e jelenetekből lejön.

Az összkép alapján természetesen Özpetek nem lett Almodóvar, mégha rengeteg dolog össze is köti a két művészt, megmaradt pont olyan szuverén hangú alkotónak, mint amilyennek megismertük. E filmben is gyönyörű emberek élik (meg) életüket, amiknek még a legbizarrabb fordulatait is olyan magától értetődő spontaneitással mutatja meg a rendező, amilyet tényleg ritkán és nagyon kevesektől látni. Az üzenet most is a szeretet, valamint a másik elfogadásának szükségessége, legyen az a másik bármilyen más, mint amilyenek mi vagyunk. Mondják, hogy egy igazi filmes mindig ugyanazt a filmet forgatja újra és újra – Ferzan Özpetek márpedig igazi filmes. Nagy mesélő.

Az az érdekes, hogy e filmje is jóval azután kezd el működni, hogy kijöttem a moziból. Ahogy peregtek a vége főcím feliratai, szólt a bombasztikus olasz popzene alatta, és néztem a kis standfotókat a forgatáson lőtt vicces jelenetekkel, azt gondoltam, hogy az öreg megfáradt. De nem, most már biztosan tudom, hogy nem fáradt, ott ül valamelyik piazzán egy teraszon, bölcs mosollyal kavargatja kávéját és szemében furcsa szikra csillog…

Asanisimasa: 8/10

Úgy tűnik, fordulóban van a világ trendkereke, hiszen a filmek hőseivé újból kreatív, úttörő figurákat, felfedezőket, tudósokat tesznek az alkotók. Vége (remélhetőleg most egy hosszabb időre) az elmúlt időszak konjunktúralovagjainak, természetfeletti mesefiguráinak, szupermeneknek, vége a válságnak, jöhetnek a hétköznapi hősök, jöhetnek azok, akik teremteni akarnak, nem pedig rombolni, vagy csak menteni a még menthetőt. Nekik sem lesz könnyebb dolguk azonban, hiszen egy hatalmas, egynemű, szürke masszából kell felküzdeniük magukat a felszínre, hogy ott levegőt véve megmutassák, merre a merre, mennyi az annyi és főleg, mikor érünk oda. Szép hajnal dereng, jönnek a tudósok.

Az idei Oscar-konteszt belső körében már megismerkedhettünk korunk egyértelmű tudóssztárjával, Stephen Hawkinggal, illetve az ő szerelmi életével, ezúttal viszont a modern kor meghatározó tudományágát, a számítástechnikát kvázi megalapozó egyéniségek közül találkozhatunk eggyel, rögtön egy igen izgalmas életet élt figurával, Alan Turinggal. A 8 (!) Oscar-díjra jelölt Kódjátszma tulajdonképpen az ő életrajza, s ebben a minőségében sokkal jobb, komplettebb és sokatmondóbb munka, mint a Hawking-film volt.

A norvég Morten Tyldum (2011-es Fejvadászok című remek thrilleréről itt) által rendezett angol-amerikai film címe Turing másik jelentős teljesítményére, a nácik Enigma nevű feltörhetetlennek tartott kódológépének feltörésére utal, ami óriási lépést jelentett a szövetségesek számára a nácik végső legyőzéséhez. A film cselekménye részben ennek a Christopher névre keresztelt kódtörő gépnek a kifejlesztését követi nyomon (az Engima elleni küzdelem több filmben megjelent már, egy másik igen jól sikerült darab az Enigma című 2011-es Michael Apted-film volt), de összességében Turing életének három meghatározó momentumát tárja fel, melynek csupán egyike volt a kódtörő gép megalkotása. A három idősíkban játszódó történet bemutatja, hogy eszmélt rá Turing saját homoszexualitására, valamint szól arról, hogy ez hogyan okozta -közvetett módon- halálát.

Gondolhatnánk, hogy ebben nem sok érdekes lehet, hiszen egy matematikus, ahogy számol, ahogyan a fejét töri, ahogy összeszerel egy primitív számítógépet, az nem túl látványos, nem igazán akciódús sztori. Bentlakásos angol fiúiskolában szárba szökkenő kamaszfiú-szerelmet is meséltek már jónéhány filmben és a buta, értetlen, közönyös tömeggel szemben az igazságot látó és ismerő, annak eléréséért minden gáncson, áskálódáson és bürokratikus akadályon átszökkenő tehetséget is láttuk már érvényesülni. A norvég rendező viszont képes volt megtalálni ebben az érdekeset, az izgalmasat. Látunk egy izgalmas háborús kalandot, de látjuk és érezzük a konvenciókon és merev szabályokon a zseni tisztánlátásával áthágó, élénk elme küzdelmének drámáját, amit tovább súlyosbít egy olyan -mellesleg háborútól sújtott- kor ostoba “erkölcsisége”, mely brutális büntetéssel sújtja a homoszexualitásnak akárcsak a gyanúját is. (Most nyilván örömmel csapnak asztalra a homofóbia mai hívei, bár ha megnézik a filmet, akkor tán megértik, hogy mit okoznak ezzel: csupán mély és visszafordíthatatlan egyéni tragédiákat. Megváltoztatni, átnevelni sosem fognak senkit)) 114 percbe sűrítve megtapasztalhatjuk egy igazi nagyformátumú elme létezésének tragédiáját, ami azért szép teljesítmény.

Forradalomról természetesen nincs szó, filmnyelvi, formai értelemben. A Kódjátszma egy teljesen szokványos dramaturgiát alkalmazó életrajz egy érdekes és izgalmas személyiségről, pont olyan, ami díjakat szokott nyerni. Nagyon komoly energiákat mutat Benedict Cumberbatch Turing figurájában, és ma már nyilvánvaló, hogyha valamilyen furcsa, extrém, némileg egzaltált, de mégis igen erőteljes, dinamikus karaktert kell eljátszani, akkor már nem az ebből kiöregedett John Malkovichot hívják, hanem Cumberbatch a nyerő választás. Drukkolok, hogy meg is kapja a szobort ezért az alakításért, mely minden szempontból mélyebb, drámaibb és intenzívebb, mint Redmayne-é Hawking itt és most rivális szerepében. A partnerei számára a történet túl nagy lehetőséget nem adott a karakterek plasztikus megformálásán túl, s ezt hozzák is, bár Keira Knightley szemlátomást nehezen bírja követni Cumberbatch tempóját. Valamiért azonban szeretik őt az Akadémián…

Tyldum rendezése tiszta, világos, dráma és lényegre törő, határozottan tartja magát a meghatározott úton, s nem tesz engedményeket egyik oldal felé sem (értsd: nem üt meg túlzottan populáris hangot, de nem is válik száraz, tudományos adathalmazzá). Ízléses, elegáns munka a film, mai is érvényes mondanivalóval.

Asanisimasa: 8/10