asanisimasa

A múltkor a Facebookon volt egy buta kis teszt, melynek az volt a kérdése, hogy ki lennék, ha filmrendező lennék? Nos, ha filmrendező lennék, én lennék Jean-Luc Godard, pedig kétszer is végigmentem a teszten… Amúgy örültem ennek az eredménynek, hogy mégse valami Spielberg, Coppola vagy Kubrick székét adta nekem Zuckerberg szelleme, hanem egy igazi lázadóét, egy stílus-, műfaj- és filmnyelvteremtő különcét, aki ha mással nem, a Kifulladásiggal, az Éli az életéttel és a Bolond Pierrot-val mindenképpen ott van a valódi kedvenceim között is. Mit mondhatnék tehát erre az idén Cannes-ban hangosan kifújolt, ám valahogyan mégis a zsűri különdíjával jutalmazott Búcsú a nyelvtől című, vadonatúj Godard-dolgozatra? Hogy természetesen jó? Természetesen rossz? Hogy ilyen volt? Olyan? Amolyan?

Nem. Akinek semmi fogalma nincs az idén 84 éves Godard életművéről, az ne is próbálkozzon ezzel a filmmel. Nem jut közelebb hozzá akkor sem, ha elolvassa a guglin, amit összeírtak róla az okosok. Semmiképpen nem tekinthető normális filmnek a Búcsú a nyelvtől, mint ahogy semmiképpen nem tekinthetőek normálisnak azok sem, akik megnézik. Godard filmje egy manapság a sötétben bujkáló, földalatti, trendeken kívüli művelt réteghez szól, azokhoz, akiknek lételemük még a kérdésre is rákérdezés, akik még a reggeli szaráskakáláshoz olvasott reklámújságot is úgy elemzik, mintha az egy könyvtár mélyéről előkerül, poros filozófiai nagydoktori lenne; akik ott voltak a bölcsészkar hajdani francia új hullámos filmklubjainak éjszakába nyúló, cigarettafüstös vitáin, melyeken mondjuk a Bolond Pierrot anarchizmusra utaló motívumait szedték darabokra.

Nincs semmi ebben a filmben, ami a hagyományos filmnyelv részét képezné, azon kívül, hogy képek egymásutániságából áll és alatta vannak bizonyos szöveg-, párbeszéd- és idézettöredékek, valamint kísérőzene. Nincs cselekmény, nincs történet. Godard végérvényesen elköszön a filmnyelvtől is. A hetven percnyi képfolyam valamiféle mozgóképes jegyzetfüzet csupán, érzetekről, gondolatokról, szerelemről és az együttélésről, filozófiáról és a filozófia hiábavalóságáról, a legjobb barátról, főleg a legjobb barátról, aki egyedüliként az élővilágban “jobban szeret téged, mint saját magát”. Vau.

Godard agyilag kékharisnya. Olyan utalásözönt és idézetzuhatagot zúdít az óvatlan nézőre, hogy az ilyen mennyiségben halálos dózis. Minden mondata a filmnek egy-egy szentencia, amivel külön-külön is sokezer lájkot lehetne szakítani a Facebookon. Godard pöffeteg, arrogáns provokatőr, aki akkor a legzseniálisabb, amikor nem csinál semmit, nem “alkot” és nem “művész”. Kézikamerás, kaotikus, vadul összekaszabolt filmkölteményét ezúttal 3D-ben adja közre (az utolsó képen ő és kamerája látható), ám ezt a cukros-ragadós popkornmozikban megszokott, parasztvakító vizuális technikát virtuális baltaként használva állítja bele mondandóját a néző fejébe, a jobb és bal agyfélteke közti kis hosszanti vágatba. Máskor meg virágokat, őszi faleveleket, szélfútta lombokat mutat térben és időben. Ehhez kell az évek hosszú során át felszedett türelem, műveltség, figyelem és nem kevés mazochizmus.

Mondom, hogy nem jó és nem rossz.

(Dr. No-nak) Egy minapi beszélgetés kapcsán szeretnék szólni erről a filmről, mely a szerintem meglehetősen túlértékelt Csillagok között című Christopher Nolan-film kapcsán folyt itt a blogon. Dr. No kolléga vetette fel, hogy az említett kasszasiker egyik cselekményszála (a Matt Damonos) önmagában is bőven elegendő lenne egy igazán jó filmhez. Nos, ez a 2010-es no-budget scifi, bizonyos Sandy Collora Hunter Prey (pl. Vadászzsákmány) című alkotása, pont valami ilyesmi lenne…

Egy sivatagos bolygón lezuhan egy űrhajó, mely egy veszélyes fegyencet szállít. Szkafanderes smasszerek üldözik a szökésben lévő rabot, aki meglehetős ügyességgel szépen ritkítja őket, egészen addig, míg a felállás 1:1 nem marad. Közben kiderül, hogy az űrhajú a rab machinációja miatt zuhant le, és egy fajok közti világháború végkifejletében járunk. Az egyik faj az ember, ám egy darabig mi sem tudjuk, melyik. A mindössze 425 000 dollárból készült film mindvégig a sivatagos bolygón játszódik, jobbára két szereplő között, akik addig szívatják egymást oda-vissza, amolyan róka fogta csuka-módra, amíg morálisan meg nem oldják egymás közt a világaik közti válságot. A film végkifejlete persze, orbitálisan banális, de ne legyünk telhetetlenek. Ennyi pénzből ez így világbajnokság, főleg összevetve Nolan csilliódolláros szemfényvesztésével…

A filmszakmában eddig jobbára “segédmunkákkal” jelenlévő Collora meglepetésszerűen épkézláb történetet mesél el, meglehetősen ingerszegény, minimalista, de igen hatásos környezetben, kevés szereplővel. A hagyományos üldözéses-sztori elemi szintű bodycountja éppen kifullad, amikor a történet átfordul még emészthető mennyiségű moralizálásba, melynek témája a katona feladata és felelőssége kontra emberi (vagyis értelmes lényektől elvárt) tisztesség. Beszélhetünk persze a kommunikáció természetéről is, mert azért ez is igen fontos tényező a cselekményben.

Ugorjuk át azt, hogy az angol immár csillagok közti világnyelv, és ugorjuk át azt is, hogy a két (három), tényleg komoly csavar utáni slusszpoén majdnem fáj – a Hunter Prey példa arra, hogy nem kell giga költségvetés és tengernyi CGI egy jó sci-fihez, elég, ha az ötlet, a koncepció jó (és nem csak koppintja Wolfgang Petersen Kedves ellenségem című klasszikusát).

Asanisimasa: 7/10

Most a hasamra ütök és azt mondom, hogy sehol a világon nem készül annyi vígjáték, mint a franciáknál. Ez nyilván nincs így, de valamiért a legtöbb mozinézőben az ugrik be, ha francia film, akkor valamilyen komédia. Ez is hülyeség, mert mi van akkor a hetvenes évek ködös, ballonkabátos, cápa-Citroënes, cigarettafüstbe burkolózó krimijeivel, a hatvanas évek francia új hullámával, az ötvenes évek lobogó inges, kardozó kalandfilmjeivel, miközben volt Fernandel, Louis de Funes és a seregnyi többi francia nevettető, akik Moliére-től és a vásári csepűrágástól eredeztetve mindig is komédiákat gyártottak. Ez van. Megint egy francia komédia, mely ezúttal a klasszikus “who done it?”, azaz “ki a gyilkos?” típusú krimi elemeit keveri a kétbalkezes, szerencsétlen kisember vs. ártatlan, de tűzrőlpattant menyecske-féle romantikus, szerelmi vígjáték kliséivel.

A Körberajzolva című film azonban mégsem mondható lejárt lemeznek, ugyanis akad benne néhány eredeti momentum, néhány tényleg vicces poén, szórakoztató karakter, ami azért adhat okot reményre (például egy majdani tévésorozathoz). Eleve ötletes a fő karakter, Jean Renault, a hajdan szépreményű, mára azonban lecsúszott színész, akinek csak a neve hajaz a valódi nagy filmsztárra, Jean Renóra (kitűnő választás a szerepre a belga François Damiens, aki lényének természetes kisugárzása már önmagában adja a figurát…), mára jobbára csak megalázó reklámfilmekben kap szerepet, vagy már azokban sem – ezért vállalja el a szintén megalázó, napi 350 eurós (itt egy elnyomott káromkodás hangzott el) megbízást, melynek során a rendőrség felkérésére egy gyilkosság bírósági rekonstrukciójában kell alakítania az áldozat hulláját. Jean azonban képtelen elnyomni fel-felbuggyanó, elfojtott kreatív énjét és hajdani, filmgyártási tapasztalatait felidézve, beleszól a bizonyítási eljárásba és a nyomozásba, minek következtében, természetesen, megoldja a bonyolult esetet. A minden lében kanál, olykor kifejezetten kellemetlen, meglehetősen tahó humorú Jean úgy mozog a nyomozásban, mint elefánt a porcelánboltban, ami kezdetben jó az elkövetőnek, de nem tetszik az eljárást vezető fiatal bírónőnek (Géraldine Nakache). Később aztán fény derül, megenyhül és elnyeri, ahogyan az egy ilyen filmben kötelező.

Jean-Paul Salomé, a film rendezője szerencsére nem akar mást, mint szórakoztatni, ami hellyel-közzel sikerül is neki. Jean bumfordi személyisége, valamint az általa közvetített, filmes utalásoktól és kiszólásoktól hemzsegő poénok elviszik a filmet, még akkor is, ha a krimi-szál nem túlzottan érdekes, még akkor sem, ha a helyszínül szolgáló, idény előtti alpesi táj, a még kihalt sícentrumokkal, de már teljes díszkivilágításban önmagában is elég lidérces hangulatot áraszt (lásd Bíbor folyók, vagy Ragyogás). Főleg a film második felére kinyílik Jean partnernője, a bírónő is, pajkosan villogó fekete szemeiben én látok fantáziát, főleg egy későbbi krimisorozatra. Ahhoz azonban ennél lényegesen pörgősebbre írt sztorik kellenének, de a két fő karakterben meglévő tartalékok, valamint a köztük lévő dinamika engem megvett. Az átlagnéző számára a karácsonyi nyáltengerben egy viszonylag szórakoztató alternatíva lehet ez a film.

Asanisimasa: 5/10

Eredetinek semmiképpen nem lehet tekinteni ezt a Kisvárosi doktor című kanadai filmet. Egyrészt azért nem, mert remake, igaz, az eredetit nem hiszem, hogy sokan látták. A Seducing Doctor Lewis szintén kanadai produkcióban készült, nem is oly régen, 2003-ban, csak éppen francia nyelven, noname színészekkel. A történet viszont nagyjából ugyanaz, mindkét filmben, persze, ugyanaz az író is: Ken Scott. A Kisvárosi doktor viszont már angolul forgott, két neves színésszel a főbb szerepekben (míg viszont ennek angol eredeti címe The Grand Seduction, annak franciául volt az La grande séduction… LÖ Big Mac-effekt. 🙂 ) Az igazi zavart viszont az okozza, hogy maga, a -a szívet melengető, egyben igen közérthetően aktuális- történet leginkább mégis a jóval korábbi Miért éppen Alaszka című tévésorozatra hajaz. Ott egy echte brooklyni zsidó orvosnak kell leköltöznie az isten háta mögé, valahová hideg, messzi, zord Alaszkába, ha jól emlékszem, tandíjhitel-törlesztés okából, ahol aztán a zsigerileg urbános dokit behálózza az idilli vidéki élet bűbájos romantikája. Itt a szitu nagyjából hasonló, azonban nem Alaszka, hanem Új-Fundland, és az idilli vidéki életet azért beárnyékolja a halászfalvakat a halászati kvóták bevezetése miatt sújtó, egyre növekvő és egyre kilátástalanabb munkanélküliség társadalmi igazságtalansága.

A filmbeli halászfalu -illetve, kikötő, ahogy a helyiek hívják lakhelyüket- más lehetőség híján kizárólag a halászatból élt, más tevékenységre a földrajzi elhelyezkedése miatt nem igazán van lehetőség. Ahogy bevezették a halászatot korlátozó kvótát, hirtelen mindenki munka nélkül maradt, a falu/kikötő pedig lassú agóniába fulladt. Váratlanul azonban halvány reménysugárként érdekezett a hír arról, hogy egy nagy olajipari konszern hulladékfeldolgozó üzemet létesítene, ami munkát adna a hajdani halászoknak, egy kitétel van csupán, hogy a közösségnek rendelkeznie kell egy főállású orvossal. Kapóra jön, hogy a közösség egyik elszármazott, immár reptéri biztonsági őrként dolgozó tagja hálóján fennakad az éppen győztes krikettgyőzelmét némi kokainba és alkoholba fojtó ifjú dr. Lewis (Taylor Kitsch), a nagymenő plasztikai sebész, akit e lebukás fényében viszonylag könnyen rá lehet bírni egy hónapos új-fundlandi praxisra. Miután dr. Lewis megérkezik az isten háta mögé, Murray (Brendan Gleeson), a közösség ambiciózus vezetője, valamint (majdnem) teljes nyája mindent elkövet, hogy a sármos, fiatal orvost marasztalni tudja – mert akkor nincs akadálya a gyárépítésnek. Közben természetesen, dr. Lewis is ráébred “az élet igazi ízére”…

Szóval, láttunk már sok ilyen történetet, melyben ütközik a városi és a vidéki életstílus, szokások és lehetőségek, ezúttal azonban érdekes plusz jelentést hordoz a munkanélküliség és az orvoshiány aktualitása, valamint az ész nélküli környezetvédelem itt-ott elejtett okos kritikája, melyek nálunk is pontosan érthetőek és átélhetőek. A felsejlő (kis)realizmus azonban nem tudja, de nem is akarja feledtetni az életigenlő, derűs és joviális romantikus komédiát, valamint az Észak-Atlanti partvidék vad és vacogós természeti szépségeit. Hiteles, szerethető karakterek, kedves poénok egy kedves kis filmben.

Asanisimasa: 7/10

Akár mondhatnám azt is, hogy Grüss Gott, der knédli-western ist geboren! A Sötét völgy című új osztrák film ugyan nem olyan nyúlós, nem olyan hosszú, mint a déli szomszédtól megszokott spagetti, néha ugyan kicsit nyögvenyelős, de alapvetően laktató, tápláló, s ha később még kicsit szikkad is, akkor akár rombolásra is kitűnő. Viccet félretéve, Andreas Prochaska filmjét nem véletlenül tartották érdemesnek arra, hogy benevezzék a 2015. évi Oscar-díjkiosztás legjobb idegennyelvű filmjének címéért való versenybe.

Persze, nem is igazán westernről van szó, hiszen a történet színhelye az osztrák Alpok egyik eldugott völgye, valamikor a XIX. század vége felé, ahová már nem ér el Ferenc Jóska császár keze, és a helyi földesúr, egy bizonyos Brenner gazda, valamint az hat marcona fia gyakorolja a törvényt, brutális önkénnyel. A télelő egy napján ismeretlen, titokzatos férfi érkezik a völgybe, Amerikából hazatérő fényképész, akit a Brenner-fiúk egy kis szívatás után el is szállásolnak az egyik házban. Greider (Sam Riley), a bütykös kezű, durva arcú és még durvább lelkű helybéliekhez képest finom úriembernek tűnik és úgy is viselkedik. Ahogy beköszönt a tél, hirtelen furcsa, megmagyarázhatatlan halálesetek borzolják a völgybéli közösség életét, hiszen az áldozatok kivétel nélkül a Brenner-fiúk közül kerülnek ki…

Szürke-fehér, jeges, kegyetlen bosszúdráma Herr Greider sötét völgyben lezajló története, melyet a rendező Prochaska (Thomas Willmann nálunk még meg nem jelent sikerregénye alapján) kevés szóval, inkább rusztikusan darabos, de általában lényegre törő, beszédes jelenetekkel meséli el, pompásan megfelelve fő filmes mániámnak, a képekkel elbeszélt történet ideájának. Tapsolok is. A sztori szinte balladaian tömör és kemény, legyen elég most róla annyi, hogy az apropója lényegében valahol a történelemben nálunk is jól ismert “első éjszaka joga” körül keresendő. A karakterek szintén kevéssé cizellált jellemmel bírnak, de ez a néhány jellemző tulajdonság most elég is a főbb arcoknak, a mellékalakok pedig vagy jók, vagy rosszak – szerepük amúgy sem több a jelenlétnél és a nézésnél.

A bosszú, mint fő motívum, tökéletesen megfelelne a western műfajának is, ráadásul a fő kellékek, a széles karimájú kalap (nem néztem utána, hogy 120 évvel ezelőtt a dél-tiroli hegyi parasztok milyen ancúgban jártak, de tőlem, akár járhattak így is…), a lovas, puskás férfiak, a Winchester-karabély is ide hajaznak, ráadásul, még havas hegyek is vannak Amerikában. Németül azonban Gojko Mitić indiános filmjei óta nem beszélünk westernfilmekben. 🙂 Így azonban, hogy kézenfekvő csavarral, euro-westernkörnyezetbe játszódik a történet, nincs ezzel hiba egy szál sem (főleg, hogy olyan erős akcentussal beszélik a deutschot, hogy 6 évnyi német-tanulással is alig értettem belőle valamit – volt viszont magyar felirat).

Picit talán lehetett volna még szorosabbra húzni a néhol elbátortalanodó ritmusú cselekményt, Prochaska lehetett volna következetesebb az R-kategóriás jeleneteknél, hogy mit mutat meg és mit nem; a csúcsjelenet zenei aláfestése is lehetne valami (bármi) más, mint ami, de nagyobb baj nincs ezzel a jó ropogós, friss hegyi levegőtől átitatott, masszív kis filmmel. A nyitó és záró főcím Sinner Man-verziói nekem tetszettek, az alatta látható képekhez és a közbefoglalt történethez képest anakronisztikus zenei keret csak erősíti a történet súlyát, ráadásul ad valami trendi, nu-westernes fílinget is az egész projeknek. Hogy aztán beválogatják-e a végső öt film közé, azt nem tudom megmondani.

Asanisimasa: 8/10

A mára már szép emlékű Dr. (jog)Erőss Pál Jogi eseteinek filmes illusztrációit idéző didaktika és Robert Bresson életművének, vagy Ingmar Bergman hatvanas években készült filmjeinek szikár, száraz képi poézise, valamint kíméletlenül őszinte, feltáró erejű látásmód jellemzi az izraeli Ronit és Shlomi Elkabetz igen sok külföldi fesztiválon elismeréssel fogadott Gett – Válólevél című drámáját. A film cselekménye látszólag egyszerű, valójában azonban igen bonyolult, mély és gondolatébresztő. Gyakorlatilag semmi nem történik a filmben, minthogy Viviane (Ronit Elkabetz) el akar válni hites urától, Elishától (Simon Abkarian), és ezért a zsidó vallási törvényeket követve, a rabbinikus bíróság elé járulnak, hogy adja meg az engedélyt arra, hogy a férj megadhassa a válási levelet a feleségnek. A film ezt az öt éven át (!!!) zajló ceremóniát (a zsidó vallási szertartás szerinti válás nem egyszerű procedúrájáról bővebben itt) követi végig számtalan ülésben, kizárólag a bíróság rideg, barátságtalan termében zajló jelenetekben, kizárólag a váló felek, a három rabbiból álló bét din, ügyvédek, tanúk és a jegyző szofer jelenlétében. A nő el akar válni, mert már nem szereti a férfit, a férfi azonban nem nagyon akarja ezt. Az okok, indítékok, az érzelmek és azok hiánya, a körülmények és tulajdonképpen egy házasság története a hosszadalmas per alatti megszólalások alapján derül ki.

Elkabetzék filmjének legnagyobb erénye mindenképpen az, hogy a magunkfajta gójok számára betekintést enged egy olyan ceremóniába, amiről eleddig nem nagyon lehetett képünk. Azt azért eddig is tudtuk, hogy nem kevés macera van egy rendes kóser háztartás vezetésével, s hovatovább a rendes, vallásos zsidó élettel, úgy önmagában is. Amit viszont itt, egy viszonylag problémamentesnek tűnő -hisz’ számtalanszor elhangzik, hogy semmi különös oka nincs a válásnak, csupán a szeretet hiánya- válás kapcsán látunk, abból igen sokat megérthetünk az egész zsidó létre vonatkozóan is. Természetesen, nem a semmit gurigatják majd’ két óra hosszan a felek; azért felfeslenek dolgok, apró tüskék, sőt, durvább szögek is, melyek közül viszont már sok igencsak általános érvénnyel is bír. A férfi kultúráktól függetlenül hagyományos uralkodó szerepét fantáziátlanul, görcsösen követő, valójában azonban kisszerű, átlagos kvalitású férj, aki képtelen társként, érző lényként nézni feleségére, aki szó szerint fizikailag szenved a szeretetlenségtől, bár kezet soha nem emeltek rá (még csak a kutya sem volt útban). Tételesen az asszony el volt látva mindennel, volt pénz a háztartásra, ruhákra, a gyerekek járhattak iskolába, tehát a vallás törvénye szerint a férj ellátta feladatát. A feleség is, hiszen szült, főzött, vezette a háztartást. A maratoni válási hercehurca arra világít rá metszően éles fénykarikában, hogy a bigott vallásgyakorlás mennyire figyelmen hagyja az embert, az emberi érzelmeket és tulajdonképpen a józan észt.

A film puritán képi világa, a cselekmény szinte repetitív ritmusa és a per szereplőire koncentráló szemlélet ritkán láthatóan intenzív színészi teljesítményekre ad teret. Modern filmeken nem is nagyon látni már ennyire a színészekre, azok gesztusaira, mimikáira, pillantásaira építő történetmesélést, mely azonban még mindig olyan erővel szegez a vászon elé, hogy a néző képtelen kivonni magát a hatás alól. A “valósághű”, az “igazi” nem takarja a hitelességnek azt a fokát, amit a rendező páros, és annak a főszerepet is alakító női tagja, valamint az többi színész teljesít. Döbbenetes erejű, de bensőnket erős abroncsokkal szorító élmény a film, amihez képest még ez a ködös novemberi magyar rögvaló is szabadság langymeleg tavasza…

Asanisimasa: 9/10

És íme, itt a másik oldal is, bemutatkozik Eleanor Rigby (Jessica Chastain) pasija, ex-férje Conor Ludlow (James McAvoy). A beavatatlanoknak mondom, hogy az Egy szerelem története: a férfi című romantikus dráma az Egy szerelem története: a nő párja. Hogy ne legyen ennyire szimmetrikus az eset, a rendező Ned Benson jelentkezni fog még ugyanebben a tárgyban egy harmadik filmmel is, mely az ‘Ők‘ alcímet fogja viselni, de az egyelőre még nincs rajta az eseményhorizontunkon.

A kissé melankolikusra hangolt, puha és nőies ‘Nő’ című filmnek Claude Lelouch Egy férfi és egy nő című klasszikus, ballonkabátos románca volt a “logója”, a Férfi-verzió viszont Jean-Luc Godard férfiasabb, lazább, markánsabb és lendületesebb Hímnem-nőnemjét tette meg zászlajául. A háttérben kifüggesztett filmtörténeti utaláson, valamint a téma kézenfekvő hasonlatosságán kívül nem sok mindenben követi a klasszikus ösvényt Benson filmje, inkább csak amolyan posztmodern gesztus, egy hipszter fricska ez, nem több. A ‘Férfi’ is megmarad annak a parttalan, melankolikus ömlengésnek, amit a ‘Nő’ esetében is láthattunk, azt azonban le kell szögezni, hogy így, együtt már sokkal érdekesebb az összkép. A kérdés csak az, hogy ki emlékszik még arra, milyen a ‘Nő’?

Optimális esetben, egymás után nézzük meg e két filmet, hiszen szorosan egymásra épül, egymásra reflektál, hiszen egy tragikus párkapcsolat boncolódik fel benne, méghozzá a két legfontosabb nézőpontból. Nekem azonban csak a ‘Férfi’ közepére kezdett derengeni valami, mentségemre legyen mondva hajlott korom tompuló memóriája, valamint az azóta eltelt egy hónap alatt megnézett -teljesen más jellegű- filmek tömege, meg a többi córesz, ami terheli az ember agyát manapság. Ez persze, lehet egyéni szociális probléma is, tegyük tehát fel, hogy a néző agya friss, pattog, mint a nikkelbolha, és nincs más dolga az életben, minthogy egy tök ismeretlen, tök átlagos, amúgy szimpatikus New York-i pár életét szemlélje. A két film együtt már sokkal jobban működik tehát, mint külön-külön. Benson természetesen nem tesz meg semmit annak érdekében, hogy megszerettesse “hőseit” a nézővel, nem követ semmilyen műfaji klisét, hatásvadász dramaturgiát, ellenben érdekli a pár személyiségének, életének, egymással, illetve szüleivel meglévő kapcsolatának természetrajza, pszichológiája. Ha minket is érdekel ez, akkor helyben vagyunk – ha nem, akkor unatkozunk. Nem vagyunk egyformák. A ‘Nő’ és a ‘Férfi’, így együtt, egy igen hiteles, átélhető és részleteiben/egészében nyilván át is élt szakasza két átlagember életének, aminek fordulatai következtében bonyolult érzelmek, vágyak, dühök és vádak gerjednek, melyek mintha a címszereplők személyiségének “csontvázaként”, amolyan boncasztalon lennének kiterítve, közszemlére téve (igen remek alakítást nyújt Chastain és McAvoy). Egy szelet élet, mondhatnám. Semmivel sem érdekesebb, izgalmasabb, tipikusabb, látványosabb, mint a mienk, hanem pontosan olyan. Hmm…

Asanisimasa: (a ‘Nő’ és a ‘Férfi’ együtt) 7/10

(Ja, és fantasztikus volt látni az a rengeteg biciklit és biciklistát, akik életvitelszerűen ellepik New Yorkot… De még fantasztikusabb volt látni azt, ahogyan ezek a legkülönbözőbb életkorú, nemritkán azonban szemlátomást vad külsejű, szénné varrt, seggig érő rasztákban pompázó, vagy néha sokezer dolláros outikat edzésjelleggel taposó) bringások türelmesen várakoznak a pirosnál, hogy zöldre váltson!)

Az 1972-es születésű dán Anders Thomas Jensen a kortárs film egyik legérdekesebb, legkreatívabb filmírója, de azért azon többen felkaptuk a fejünket, hogy új filmje “igazi western” lesz. Mi érdekelhette, mi inspirálhatta a hajdani dán Dogma egyik jellegzetes alakját egy ilyen ásatag, idegen, széjjelbeszélt, kizsigerelt és agyonjátszott műfajban, melynek alapvetései márványba öntött monolitok, szabályszerűségei kőtáblába vésettek, melyeket még a kései megreformálására tett kísérletek sem tudták átírni? Nos, valószínűleg semmi több, mint egy stílusgyakorlat, egy próba lehetősége, hiszen a Kristian Levring által rendezett The Salvation (magyar címe egyelőre még nincs) tulajdonképpen egy ízig-vérig önazonos, klasszikus, veretes western. Azon felül, hogy a főszereplő karakter (Jon – ki más, mint Mads Mikkelsen) dán származású, semmi klasszikusan dán nemzeti specifikum, netán sztereotípia nem lelhető fel az alkotásban. Ha nagyon akarom, a már szinte iróniának ható szűkszavúság és a mogorva, betonarcú, kemény nézések is inkább az olasz spagetti-westerneket juttatja eszünkbe.

A másfél óránál is rövidebb hossz sem az a tipikus western-jegy, mégis azt mondom, hogy ez a film tulajdonképpen mesterdarab a saját műfajában. A sztoriban, a cselekményben felsorolódik szinte az összes jellegzetes western-klisé, a magányos telepestől az újonnan felfedezendő olajmezőket kihasználni vágyó, simlis üzletemberig, a sunyi, korrupt kisvárosi potentátoktól a bevadult hadúrként önkényeskedő, polgárháborús veteránokig, a bosszú motívuma, az önmaga igazáért a végsőkig küzdő telepes karaktere, postakocsi, akasztófa, saloon, hardware shop, temetkezési vállalkozó, vonat érkezése, a Volt egyszer egy vadnyugat ominózus csizmapoénjának ügyes variációja, háttérben az elmaradhatatlan, homokkő táblahegy, a végén pedig el a naplementébe. Jensen zseniális szertelenséggel mixeli a máshol már halálra unt sablonokat, a film tempójában egy pillanat üresjárat sincs, még csak olvasni sem kell a galuskás dán angollal elvakkantott, ritkás dialógokat, mert alig vannak, az akciójelenetek pedig ötletes koreográfiában produkálnak elég szép body countot. Mikkelsen Mikkelsen, baltával faragott arcából néz, fut, esik, kel, lóg és lő, mindemellett igaza van és annak érvényt is tud szerezni. Egy igazi, színhús westernhős. Mellette Eva Green néma szerepben is rejtélyes, míg a hajdani focisztár Eric Cantona sima gunmanként asszisztál a történetben, dicstelen haláláig. Tök rendben van minden.

Illetve, mégsem. A vadnyugati táj és az akciójelenetek nagy részének CGI-je elég nevetséges színvonalú, nem is értem, mi végre kellett ezeket a természetellenes színekben pompázó, homályos gagyit erőltetni. Úgy tűnik, Jensen könyve is áldozatául esett a másfél órás limitnek, illetve a vágóollónak. Jon és bátyja elfogása kissé össze lett csapva, ennek logikai magyarázata mindössze egy odavetett félmondattal lett elintézve, a néma lány – a Hercegnő- és a brutál sógor története viszont még ennyivel sem. Ezek azonban pici logikai huppanók ezen a rövid, de tempós úton, a végcél elérést azonban semmiben nem akadályozzák.

Asanisimasa: 7/10