asanisimasa

Gyakorlatilag letarolta a patinás Brit Független Filmdíj-átadót (Moët British Independent Film Awards – MBIFA) a Büszkeség és bányászélet, hiszen megnyerte a legjobb független filmnek járó díjat, emellett a vígjátékban nyújtott alakításáért Imelda Staunton megkapta a legjobb női mellékszereplő, Andrew Scott pedig a legjobb férfi főszereplő elismerését is. Abban viszont csak reménykedhetünk, hogy a híresen masszív magyar tufaságon is képes faragni valamit, vagy kénytelenek leszünk továbbra is százéves sérelmeken gyötrődni és szidni a zsidókat, az amerikaiakat, a románokat, a norvégokat, a teljes világot saját tehetetlenségünk és ostobaságunk miatt…

Persze, már megint egy film, amely a melegeket “ajnározza”, és “lenézi” a hagyományos keresztényi értékeket, a családot, amit egy férfi és egy nő alkot, és csak a buzzík, a buzik, a fasszopóköcsögök, a perverzállatok, riariahungária, fradikaaaaa… Mindezt megkapták a filmbeli srácok és csajok is, melegek, leszbikusok, akik még 1984-ben (szép évszám!), Margaret Thatcher autoriter kormányzása idején a munkahelyükért, valamint jogaikért sztrájkoló walesi bányászok mellé álltak, pénzt gyűjtöttek és áldozatos munkával segítették a sztrájkolókat, úgy, hogy közben saját magukat, saját, eltérő életmódjukat is el kellett fogadtatniuk azokkal, akiket támogattak. Egyikük éppen azért nem vett részt a támogató akciókban, mert ő is bányászvidékről származott, ahol iskolába menet minden reggel és minden este megverték nyilvánvaló homoszexualitása miatt – éppen a munkába igyekvő bányászok. Angliában sem volt fenékig tejfel a melegek élete. Most sem az, nyilván, még akkor sem, hogy a londoni Pride (a Meleg Büszkeség Napja) ma már a világ legnagyobb utcai karneváljai közé tartozik. De hogy ma sokkal többen vállalják fel magukat, és élnek többé-kevésbé normális, hétköznapi életet, ahhoz ez a történet is nagyban hozzájárult.

Az angol filmben mindig is komoly hagyományai voltak a társadalmi igazságtalanságok, munkás-történetek szociografikus igényű feldolgozásának, a drámától a vígjátékig terjedő műfaji skálán. Matthew Warchus, a film rendezője, bár közben komoly színpadi sikereket aratott, de filmet nem rendezett 15 éve (első filmje a Simpatico volt), mégis biztos kézzel vezényli le ezt a valós eseményeket szimpatikus érzelmekkel, és csak a kellő dramaturgiával elmesélő történetet. A minta ehhez a korábbi, nagy sikerű Alul semmi volt, mely szintén érzékeny társadalmi témát dolgoz fel, igen pikáns és mulatságos körítésben. Ott persze, igazi, húsvér, alapvetően heteroszexuális, munkanélküli melósok álltak be csippendélezni, hogy így segítsenek sanyarú sorsukon, itt pedig a saját maguk jogaiért küzdő melegek kerítettek maguknak szövetségeseket, mégpedig tulajdonképpen az ellentábor sűrűjéből, azok kezdeti, igen erős ellenállásával szemben is. A tökös, bátor civil kurázsi ünnepe ez a film, mégpedig mindkét oldalra értve. Az, hogy tökéletes hitelességgel idéződik meg a nyolcvanas évek közepének világa, hogy Imelda Staunton és a többiek úgy játszanak, mint az istenek, hogy a film hasít, felráz, állásfoglalásra késztet, lelkesít és biztat, az csak a hab a tortán. A büszkeség kéz a kézben jár akár a kemény, kérges bányászélettel is, miközben semmi sem kötelező!

Nem szereti a film a konzervatív, begyepesedett, merev kispolgári kertvárosi életet, nem szereti az önző, keménykedő kormányt és az ostoba rendőröket. Gúnyolja a pitiáner popszakmát, a gonoszságot, a korlátolt szűklátókörűséget. Viszont szereti és becsüli az egyszerű embereket, tiszteli azt, aki hajlandó tenni is sorsa jobbra fordulásáért és hálás, amikor látja, hogy annak volt értelme… Remélem, ez nem baj.

Példamutató történet tehát ez nekünk, magyaroknak, a dorogi, a komlói, a tatabányai bányászoknak, és a dunaújvárosi, csepeli, miskolci vasművek hajdani dolgozóinak is, akik közül ma sokan a gyűlölködő, kirekesztő, másra mutogató szélsőjobbot támogatják – jobb híján. Pedig a jó példa itt van, ebben a filmben.

Asanisimasa: 10/10

Amit vállalt, azt szépen, stílusosan és elegánsan teszi ez a film – és ez egy divattervező, sőt, az egyik legnagyobb divattervező életrajzánál kifejezetten fő szempontnak számít. Aki viszont fel akar háborodni azon, akinek megrázkódtató újdonság, hogy Yves Saint Laurent amellett, hogy korszakalkotó figurája a divat világának, ikonikus alakja a huszadik század második felének, magánéletében homoszexuális volt, drogos és egzaltált, mint minden valamirevaló divattervező, ahogy “a sztereotípia mondja”, az fel is fog háborodni.

Jalil Jespert, a rendelkezésére álló, mondhatni konfekciós 106 percben mindent elmond YSL-ről, amit általánosságban tudni érdemes, szól életének meghatározó fordulópontjairól, egyáltalán nem szégyellősen szól kapcsolatairól, konfliktusairól, hitelesen teremt korhű hangulatot és környezetet, ráadásul láthatunk egy csomó eredeti (és itt a hangsúly az “eredetin” van!) Yves Saint Laurent-kollekciót, melyek közül sok ma már nívós múzeumok tárlatain látható csupán. A divattervező (Pierre Niney) életét élete párja, Pierre Bergé (Guillaume Gallienne) meséli el a dramaturgia szerint, afféle flashbackekben, ami kézenfekvő és viszonylag könnyen kezelhető struktúra egy évtizedeket átölelő történet elmesélésére. Értelemszerűen a hangsúly Saint Laurent emberi kapcsolatain van, valamint alakján, ahogy ezeket Bergé látja. A film erénye, hogy ezekből összeáll YSL karaktere, személyiségének jellegzetes vonásai, tehát lesz egy képünk a fazonról, emellett betekintést nyerhetünk a párizsi haute couture aranykorszakának belső világába is.

Újdonság, neadjisten, zaftos pletyi viszont nincs a filmben, Jespert nem költ hozzá semmi YSL életéhez, ami ebben az olvasatban pont olyan, mint egy rocksztár vagy egy filmsztár élete: sex&drugs&rockandroll, avagy siker, pénz és csillogás, mögötte viszont depresszió, magány, mély depresszió és még nagyobb magány. Csak éppen itt ez az egész tünetegyüttes a végletekig kifinomult eleganciával kerül előadásra.

Asanisimasa: 7/10

Én speciel Alain Tanner óta nem nagyon találkoztam echte svájci filmmel, pedig nem állok ellen semmilyen egzotikus filmélménynek… Nyilván akkora ott a jólét, hogy nincs miről filmet csinálni, mert ők ott azért még nem tartanak, hogy annak örvendeznek, hogy esik a hó az Alpokban, vagy hogy kisütött a nap a Genfi-tó felett. Nyilván sarkítok, amikor azt gondolom, hogy egy olyan világban, ahol minden klappol, minden jól működik, a művészet halott, de arról tényleg nem lehet filmet csinálni, hogy például, már megint a gyepre szart a szomszéd kutyája! Vagy. Nem vitték el a szemetet a ház elől!

Pierre Monnard tavalyi romantikus komédiája – mivel csak van svájci film – nagyjából hasonló szituációból indul, hiszen főhőse egy decens kisváros szemétfelügyelője, akinek az a dolga, hogy rajtakapja a titkon szemetelőket, felügyelje a gondosan szétválogatott szemét elszállítását. Hansjörg Stähli (Bruno Cathomas) szemétfelügyelő azonban magányos, egyetlen társa magát kerekesszékhez kötő, alkoholista édesanyja. Reménytelenül szerelmes a helyi burgerfaloda pultoslányába, a rendkívül rendetlen kislányát (Luna Dutli) egyedül nevelő, rendkívül rendetlen Lilybe (Johanna Bantzer). Talán ezek fényében már nem túl nagy meglepetés, hogy az Újrahasznosított szerelem című romantikus komédia tétje az, hogy összejönnek-e a végére?

Nyilván. A dramaturgiát tekintve a film egy svájci zsebóra szerkezetének precizitásával követi a műfaj íratlan, de agyonragozott alapszabályait, így nyugodtan lehet kliségyűjteménynek is nevezni. Más kérdés, hogy éppen ettől működik ez a műfaj – lehet lekváralapon, mustárral is készíteni a pörköltet, de akkor is csak az lesz jó pörkölt, ha vöröshagymán és kalocsai pirospaprikán (ha van még olyan egyáltalán) pörkölődik meg a husi. Hansjörg klasszikus kisember, akiben azért van annyi kurázsi, hogy felülkerekedjen a zsarnokoskodó anyucin és hosszas munkával, valamint áldozatos erőfeszítésekkel meghódítsa szíve választottját, aki szintén klasszikus -chaplini- módon, amolyan szürke kis veréb. Egymáshoz illenek, még akkor is, ha a lány váltig hangoztatja, hogy nem. Pedig de. A cserfes kislány zsigerileg érzi ezt, és vele megvan a kötelező gyerek is a sikerhez, amolyan katalizátorként.

A banális kis szerelmi történet finoman önirónikus felhangokkal ecseteli a jellegzetes svájci(német) életstílust, a tüchtig kerteket, a sarkos, elvágólag berendezett kertvárosokat, valamint azt a jóllakott, méla unalmat, amit senki nem mulaszt el megemlíteni, ha legalább egyszer eltöltött hosszabb időt Svájcban. (Mégis, mennyien szeretnék azt a “méla unalmat” élni, abban a szociális, politikai és gazdasági helyzetben, ami alanyi jogon jár egy svájci állampolgárnak…) A film elrajzolt, szinte már rajzfilmszerűen groteszk (néha például Wes Anderson filmjeit idéző) képi világa is ezt az ironikus szemléletmódot támasztja alá, mely azonban mégis inkább a svájciaknak lehet szórakoztató – nekünk egy picit mégis uncsi, ahogyan a kiszámítható, sokszor látott szerelmi történet is.

Németül tudóknak külön élmény lehet az a filmben beszélt tökéletesen érthetetlen “svícertűcs“, amit a svájciak német nyelvnek hisznek, de valójában inkább hangzik egy két hete részeg svéd finnül előadott szavalatának, mint rendes németnek.

Asanisimasa: 6/10

Azért nem könnyű így karácsonytájt, amikor bepörögnek a filmforgalmazók és dömpingben zúdítják a nézőre a romantikus komédiát, mint egyedül méltónak tartott műfajt, még akkor is, ha történetesen semmi köze nincs az adott film sztorijának a közelgő ünnephez. Épp tegnap estem át egy Zűrös olasz esküvőn, erre ma már itt is egy Válás francia módra.

Még jó, hogy ismerős arcokkal találkozhattam, no, nem az olasz lagzis filmből, hanem a minapi, helyenként vicces Körberajzolva című krimikomédiából, illetve olykor egésze jó olasz filmekből (pl. a véres Bűnügyi regényből vagy az igen könnyes, A ház kulcsai című drámából). A természetesség megejtő bájával játszó Géraldine Nakache és az ezúttal karakterét néha kissé túlhúzó Kim Rossi Stuart miatt, valamint a remek párizsi, illetve földrajzilag meghatározhatatlan olasz utcaképek, hangulatok miatt nézhető ez a film elsősorban.

A cselekmény egy vicc. Eleve kezdjük ott, hogy olyan egyszerűen nem létezhet, mint amit az első jelenetben látunk. Olyan nincs, hogy egy szimfonikus zenekar zenészei hangszereiket széjjelhagyva dorbézolnak a fellépés színhelyén! Aki ezt mondja, az soha nem látott még komoly zenészt. Nem mintha nem innának a zenészek, főleg, ha alkalom van rá, nincs is erről szó. De ilyen alkalmakkor az általában igen méregdrága hangszert előzőleg MINDIG biztonságba helyezik, és nem a több tízezer eurós antik hegedűk között tivornyáznak zenészek. Sokszor láttam szabadtéri előadásokon, ahogy egy csepp eső is leesik, a zenészek abban a pillanatban csomagoltak és még az esélyét sem kockáztatták annak, hogy megázzon a hangszerük… Most akkor képzeljük el, ahogyan egy Stradivarira vörösbor csöppen…

Lapozzunk. Szóval, a cselekmény egy vicc. A szólóhegedűs csajszi (Nakache) válni szeretne olasz, ám csupán egy 200 fős falvacskában tanító férjétől (Rossi), hogy férjhez mehessen a nagyon menő karmesterhez (Pascal Demolon). Mivel azonban Olaszországban egy válás ügyintézése minimum három év, és Franciaországban csak néhány nap, a pár Párizsba utazik válni – holott anno, az elhalasztott nászútjuk is oda szólt volna. Aztán a szerelem fővárosában, ahogy az már lenni szokott, nehéz elválni. Na.

Picit bezavarhat az, hogy korábban is volt már egy Válás francia módra című mozi (James Ivory kevésbé sikerült alkotása), ez egy másik fordítói lelemény, viszont ez sem sikerült jobban. A banális, kiszámítható történet -a fent említett “jó pontok” ellenére- gyorsan eléri csúcspontját, és ha nem aludtunk el közben, viszonylag gyorsan ki is hullik memóriánkból. Ha ez volt a cél, akkor hiba nincs is…

Asanisimasa: 4/10

Minden bizonnyal, kizárólag Osvárt Andrea szereplésének köszönhetjük, hogy a magyar mozik is vetíteni fogják Carlo Vanzina romantikus komédiáját, mely színvonalában semmivel nem tud többet, mint a hasonló műfajú magyar alkotások. Ugyanaz a körzővel, vonalzóval megszerkesztett, amúgy rém unalmas, szereptévesztős, feleség-, férj- és szerető-csereberés, érettségi-találkozós kavalkád, ugyanaz az első pillanatban kiszámítható végkifejlethez vezető cselekmény, mely ezúttal egy Zűrös olasz esküvő formájában zajlik le. Ugyanazok az elrajzolt, klisészerű, ostoba módon sztereotipikus karakterek, értékelhetetlen színészi alakításokkal -nettó ripacskodással- elővezetve, mint amit megszoktunk Kabay Barna, Sas Tamás és társaik honi “remekműveiből”.

Elhiszem, hogy nagyon jólesne már töppedt, ernyedt nemzeti önbecsülésünket fényezni valami világraszóló, nemzetközi sikerrel, de ez a szegény Andrea -aki amúgy csupán egyik főszereplő a sok, és ráadásul még a jobbak közül- egészen biztosan “nem csinál nyarat”. Ezzel a filmmel biztosan nem (hiszen ennél még az elébb említett magyar vetélytársaknál nagyságrendekkel frissebb Megdönteni Hajnal Tímeát?-ban is jobb volt)… Ha már ernyedt, töpörödött dolgok feltupírozása lenne a cél, akkor talán érdemesebb lenne más Itáliába szakadt honfitársnőinknél kutakodni, hiszen például Staller Ilona legalább már bizonyított ezen a területen. Vagy megnézni, milyen színésznő valójában Osvárt Andrea?

Ezt a közhelyekkel telezsúfolt, alapvetően unalmas vígjátékot szerintem legszívesebben ő is gyorsan elfelejtené. A Zűrös olasz esküvő olyan, mintha egy RAI UNO-n futó, a jó ízlést híresen messze száműző, vasárnap esti showműsor szereplőit kizavarták volna a Zürichi-tó partjára, Svájcba, hogy érezzék jól magukat ott. Mi meg ezt nézzük…

Asanisimasa: 3/10

Még régebben, kevésbé felvilágosultabb korokban az volt az emberek meggyőződése, s ezt az egyház is előszeretettel sulykolta, hogy a túl sok szex nemhogy halálos bűn, de egyenesen halált is okoz. Talán innen ered a szexuális aktust betetőző orgazmusra a mai napig is használt ‘kis halál’ kifejezés, amit elsősorban a franciák közvetítettek ki a világba, hiszen ők valamilyen okból vindikálják maguknak az erotikus, szerelmi témákban való, átlag feletti jártasságot. Szóval, a ‘le petite mort’ eljutott Ausztráliába is, hogy ott aztán egy bizonyos Josh Lawson első játékfilmjének rögtön a címévé is váljon. Természetesen, a ‘The Little Death’ csupán egy része, de leginkább célja a Szexterápiának, amivé a magyar nyelvben szelídült az alkotás.

Lawson nemcsak rendezte, de írta is a filmet, amiben az egyik szerepet is eljátssza (rögtön az első jelenetben látjuk, a lábujjakkal). A történet négy átlagos, kertvárosi (házas)pár nemi életébe kalauzolja el a nézőt, melyek valamilyen okból mind egy szexterapeutánál végződnek. Hogy ennek mi állhat a hátterében, ahhoz a film legfelemelőbb ötödik epizódja adja meg a kulcsot. Nem lövöm le a poént, de annyi biztos, minden idők egyik legmeghatóbb, legeredetibb és legviccesebb szerelmi történetét vitte filmre Lawson Monica, a süketnéma jeltolmács lány (Erin James) esetével. Komolyan megkönnyeztem.

A Szexterápia cselekménye tehát öt lazán összefüggő kis sztori, amiket egy szintén vicces kis karakter, valamint a párok lakhelye, társadalmi státusza és meglehetősen nyomorult szexuális élete köt össze egymással. Mindegyik kudarcos lepedőcsata mögött az őszinteség és bizalom szinte teljes hiánya áll. Az egyik pár hölgytagja nem meri elmondani bele kiskutyamód szerelmes párjának, hogy keményebb, férfiasabb, hovatovább, erőszakosabb szexre vágyik. Egy másik hölgy férfikönnyekre gerjed, míg egy férj -terápiás céllal- szerepjátékokban látja a megoldást. Van, akiben csak akkor támad gerjedelem, ha társa már békésen hortyog mellette… Megannyi, valóságban is létező szexuális magatartás, és mind mögött az eltérő igények, valamint azok kibeszéletlensége áll. És erre jön a slusszpoén 1., valamint slusszpoén 2., amit szintén nem részleteznék.

Nem pornófilmet nézünk, hanem normális, civilizált felnőtteket, ahogy tulajdonképpen mindennapi problémáikkal küzdenek, melyek közül sok a rossz szexuális élet eredménye, sok viszont éppen oka a rossz szexuális életnek. Lawson ezeket a problémákat merész humorral és színészi játékkal jeleníti meg, helyenként frenetikus erővel, mely azonban néha kissé túl van húzva, túl van magyarázva. Legtöbb esetben megoldást is kínál, amit viszont nem tud megoldani, azt frappáns módon zárja le a slusszpoén 2.-ben. Mindezzel együtt, mégis az az érzésem, hogy az alapvető ötlet mégiscsak a süketnéma lány esete lenne, ez a többi csak a töltelék a filmben. Viszont legalább ki lehet bírni így is, és főleg, érdemes is kibírni.

Asanisimasa: 8/10

Argentína nagyon messze van, és egyáltalán, hajlamosak vagyunk az egész latin-amerikai kontinenst elintézni valami lesajnáló, üresfejű, csipőt himbáló, egyszerű léhaságnak, holott egy csomó világhírű művész jött onnan, Garcia Marqueztől Boris Vallejóig, Jobimtól Astor Piazzoláig. Argentína nagyon messze van, és ha jobban belegondolok, én még rossz filmet nem is nagyon láttam, ami onnan jött – és most nem a végtelen szappanoperákra gondolok, hanem például a Kínai, elvitelre, a Szemekbe zárt titkok, az Aura, vagy a Bonbon, a kutya című filmekre…

Ebbe a sorba tartozik az Eszeveszett mesék is, Damián Szifron filmje is, mely egyrészt Argentína idei Oscar-nevezettje, másrészt pedig, minden idők legnagyobb hazai (tehát argentin) kasszasikere, pedig ráadásul nem is “normális” film ez, hanem csak amolyan szkeccsfilm, vagy filmszkeccs, nevezzük, ahogy tetszik. Hat kis történet, melyek ráadásul az égadta világon semmilyen kapcsolatban nem állnak egymással, s ezt a rendező hangsúlyos fekete blankokkal is jelzi. Pontosabban nem, mégis összeköti valami e filmeket, mégpedig az, hogy mindegyik metsző élességgel reflektál az argentin társadalom mindennapi, banális, ám mégis dühítő problémáira, melyek lényegükben pontosan olyanok, mintha azok Budapesten történnének. (Vagy bárhol a világon, de a mai Magyarország társadalmi, politikai állapotában, a mindent ellepő korrupcióban és idióta bürokráciában, a hétköznapi erőszakos megnyilvánulásokban, az emberi kapcsolatok végletességében gyanúsan ugyanolyan, mint a mai Argentína – csak ők gazdagabbak.)

Az első kis mese, még rögtön a főcím előtt, egy bevezető, szimpla kis bosszútörténet, amolyan buñueli abszurd. Egy repülő száll fel Buenos Aires egyik repteréről, melyen hamarosan kiderül, hogy minden utas kötődik egy bizonyos férfihoz, ráadásul nem éppen pozitívan… Az emberi kapcsolataink és amennyire azokra nem fordítunk elég figyelmet. Utána következő mese a bunkó pincérnő, avagy a suttyó vendég témakörét meríti ki, szintén a bosszú kérdésében, ám még morbidabb humorral, mint az elébb. Később jól öltözött férfi hajt az üres országúton vadonatúj, légkondicionált Audiján, ám egy eőtte haladó, ütött-kopott, talicskával, bödönökkel megpakolt tragacs vezetője nem engedi előzni. Szó szót követ, ujj mutat felfelé, nagy gáz és a végén mindenki elnyeri azt, amit érdemel. Az argentin közlekedési intelligencia is nagyjából ugyanaz, mint a pesti – ezért is szimpatikus az itt látható megoldás. Majd a parkolás és a büntetés ügyintézésének témaköre kerül terítékre. Aki próbált már Pesten parkolni, az érteni fogja e mesét, aki nem az is. A tanulság pedig példamutató, itt is. Súlyos a csattanója a következő mesének is, melyben egy gazdag ember fiacskája halálos közlekedési balesetet okoz, ám azt az ügyvédje a nyomozó ügyésszel karöltve próbálja meg eltusolni, igen sok dollárbankó fejében. Az igazság fájdalmas itt is, és az összes előző történetben is: Damián Szifron tálalásában pontosan a helyén van minden, közérthetően és egyértelműen elmondva, hogy mindenki megértse – gondolom, érti is, hiszen ezért a példátlan hazai közönségsiker.

Az utolsó történet kissé elüt a többitől, az ugyanis egy tánc. Látszólag keringő, egy fényűző lakodalmon, valójában azonban egy igazi, argentin tangót látunk, egy vad, tüzes héjanászt az avaron, csábítással, hódítással, megcsalatással, in flagrantival és bosszúval. Tortacsata, szédítő mélység, kések és vér. Káosz. A mai argentin társadalom torz vigyorú önarcképe.

Nézhetjük azonban mi is, mert ránk is hasonlít.

Asanisimasa: 8/10