asanisimasa

A meglehetősen furcsa összetételű zsűri (Jane Campion elnöklése mellett tagok voltak pl. Sofía Coppola, Nicolas W. Refn, Gael García Bernal vagy Willem Dafoe) igen furcsa filmeket díjazott a tavalyi, 2014-es cannes-i filmfesztiválon. Az Arany Pálmát egy jóval több mint háromórás török film (Téli álom), a zsűri díját megosztva az örök kísérletező Jean-Luc Godard új, 3D filmje (Búcsú a nyelvtől), illetve a csikókorú kanadai artfilmes fenegyerek, Xavier Dolan filmje kapta, ami szintén nem lesz blockbuster, sehol a világon. A fesztivál nagydíját pedig ez a Csodák című film nyerte el, melyben egy társadalomból kivonult, népes család rohangászik az elejétől a végéig, olykor bokáig mézben, máskor térdig sárban, de legtöbbször trottyos fenekű bugyiban vagy alsógatyában, miközben méhek zümmögnek és süt az a jó öreg olasz nap, vagy éppen esik a szomorú olasz eső.

Wolfgang, a családfő amolyan modern hippiféle lehet, aki tényleg komolyan vette ’68-’69 nyarainak üzenetét, és hátat fordított a német jóléti társadalomnak és feleségével, Angelicával, valamint egy másik nővel, az olykor jógába és napimádatba feledkező Cocóval egy düledező tengerparti udvarházba költöztek, hogy ott paradicsomot termesszenek és méheket, valamint birkákat tartsanak. Igazi műparasztok, ahogyan felénk, az Alföldön hívják az ilyen városi népeket, akik hirtelen felbuzdulásból egyszerű, paraszti életre cserélik a kényelmes városi létet. De Wolfgang elég jól csinálja a dolgokat, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy az általa termelt méz és paradicsomlé finom, ízletes. A szomszédaival már kevésbé jön ki, az egyikkel azért perel, mert olyan gyomirtószert használ, ami mérgezi a méheit, a másikra meg rendszeres vadászatai miatt orrol, hogy azok megriasztják a méheket. A család tagja még négy lány, három kicsi, akik inkább csak láb alatt vannak, valamint a 12 éves Gelsomina, aki viszont már teljes jogú munkaerő, Wolfgang első számú segítője. A munkás, de mégis idilli hétköznapokat egy nap azonban két esemény zavarja meg: a családhoz érkezik valamiféle vidéki rehabilitációra egy fiatalkorú bűnöző, a német Martin (aki egy szót sem szól a filmben, viszont úgy fütyül, mint Hacki Tamás), valamint Gelsomina egy partizánakcióval benevezi a családot egy tévévetélkedőbe, mely érthetően alaposan felforgatja az önmagába zárt család saját törvényei szerinti életét.

A történet (ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni) főalakja egyrészt Wolfgang, aki valamikor (sacc/kb. évekkel ezelőtt) kiszakította magát abból a társadalomból, ahová született, és itt, valahol talán az Adriai-tenger partján, megteremtette a saját, külön világát, amit benépesített (sajnos, csupa lánnyal) és amelyet ádáz küzdelemben, olaszul, németül és néha franciául próbál megvédeni a külvilágtól, ami viszont feltartóztathatatlanul nyomakodik be az életükbe. A hórihorgas férfi hite az abszolút szabadság, és így neveli gyermekeit is – ami azonban alaposan vissza is köszön a legnagyobb lány, Gelsomina viselkedésében: nem elég, hogy az apa minden tiltása ellenére benevezi a családot a tévévetélkedőbe, így tulajdonképpen szélesre tárja a kaput az előtt, akitől/amitől apja mindenáron el akarja őket zárni/meg akarja őket védeni, ráadásul a lány megismeri a szerelem édes ízét is, amely édesebb minden méznél, mit apja valaha is termelni képes…

A filmet rendező Alice Rohrwacher (akinek nővére, Alba játssza Wolfgang feleségét, Angelicát) nem nagyon köt semmit a néző orrára, csupán jellemző társadalmi specifikumokra, kulturális nüanszokra történő pici, apró utalásokkal helyezi őt képbe. Gyakran használ költői szimbólumokat is (méz, méh, teve), utal kultúrtörténeti dolgokra, mint az etruszk élet(mód), melyek viszont inkább személyessé, mint közérthetővé, illetve általános érvényűvé (mondjuk, társadalmi példázattá) teszik a filmjét. Szabad, kissé kusza, kissé csapongó élménybeszámolónak tűnik, mely akár visszaemlékezés is lehet saját gyermekkorára (melyet egy eldugott toszkán farmon töltött). Az a furcsa, hogy (számomra legalábbis) ez a személyes, vagy személyesnek tűnő hangvétel egyszerre meg is magyarázza a film egyébként furcsának, megmagyarázatlannak tűnő dolgait (pl. Wolfgang haragját a külvilág “kihívásai” iránt, miért rohangál mindenki trottyos alsóban, stb.). A színészek (helyesebb tán a szereplőket mondani) tulajdonképpen önazonos, ám igen fesztelen játéka azonban lenyűgöző, a modern “műparaszti” romantika pedig megkapó. A film… hmm… Mondjuk azt: furcsa. Csodák nincsenek.

Asanisimasa: 6/10

A film kezdő képkockáiban egy pillanatra feltűnik egy vékony, szakállas, fiatal férfi, szinte srác még, akit sok más emberrel együtt rendőrök zsuppoltak be a rabszállítóba, miután 1988-ban feloszlattak egy spontán utcai csoportosulást, melyen az abban résztvevők az 1956-os forradalom, valamint Nagy Imre rehabilitációját követelték. Ekkor még talán senki nem gondolta komolyan, hogy vészesen repedezik a szocialista blokk legvidámabb barakkja, pedig már csak hónapok voltak hátra a negyven évnyi szovjet irányítású diktatúrából. Rövidesen sor került Nagy Imre jeltelen sírjából való kihantolására, majd újratemetésére, a nyugati határt (valójában a polgárok nyugatra disszidálása ellen) védő, vasfüggöny néven “becézett” elektromos határzár felszámolására, a többpártrendszer, valamint a szabad, parlamenti választások bevezetésére, tehát a politikai rendszer megváltoztatására. A magyarországi történések bár nem voltak közvetlen okozói az egész szocialista blokk felbomlását eredményező folyamatnak (ahhoz kellett Gorbacsov glasznosztya, és még egy csomó más hazai és nemzetközi történés szerencsés együttállása is), azért volt egy momentum, mely mára legalább olyan súlyú szimbólumává vált a szocialista rendszer váltásának, mint a berlini fal ledöntése: ez pedig a magyar-osztrák határ megnyitása, melyen NDK polgárok tízezreinek jelentett megmenekülést Honecker elvtárs halálos öleléséből.

Ugyanez a férfi, akit akkor még bezsuppoltak a rendőrök, majd később, mint nagyhangú ellenzéki vezető, már Nagy Imre újratemetési ceremóniáján fennen követelte a Magyarországon “ideiglenesen” állomásozó (ergo, megszálló) szovjet csapatok kivonását, mintegy huszonhat évvel később, immár őszülő halántékkal, gyógyszerektől és hatalmi gőgtől szétfolyó ábrázattal, a vágyott Európai Unió rosszgyerekeként, ám a mostani orosz vezető leghűségesebb tanítványaként vasfüggönyszerű zárat építene az ország ezúttal déli határára, így megakadályozva más elnyomó rendszerekből érkező, szegény és kiszolgáltatott nyomorultak szabad vándorlását – miközben fillérekért árulja az országot kevésbé szegény és kevésbé kiszolgáltatott keletieknek.

Az 1989 – Határon című dán-német-norvég-magyar gyártású, dramatizált dokumentumfilm azonban nem erről a fickóról, hanem egy másik őszülő halántékú férfiről szól, aki viszont tényleg közvetlen és tevékeny részese volt az 1989-es magyarországi történéseknek. A dán Anders Østergaard és a magyar Rácz Erzsébet Németh Miklóst, Magyarország akkori miniszterelnökét bírta rá egy hosszabb visszaemlékezésre, ő hogyan látta a magyar rendszerváltást. Mondhatjuk persze azt erre, hogy miért kellett ezzel ennyit várni, de azt hiszem, megfelelőbb a “jobb későn, mint soha”. Avagy, kérdezte volna meg valaki korábban Németh Miklóst…

Szóval, az akkori miniszterelnök jobbára szabatos, ám igen tankönyvszerű(en hangzó), egzakt monoki angolsággal tárja fel a rendszerváltás, illetve az ahhoz vezető események általa megélt olvasatát, ami így önmagában is érdekes, de különösen az Németh (valamint az alkotók) száraz humorú, finom gesztusokkal árnyalt előadásában. Pontosan jellemzi saját köreinek, a párt prominenseinek és a kormánytagoknak habitusukból, illetve politikai beállítódásaikból fakadó reakcióit, melyeket az alkotók színészek, illetve valódi politikusokról készült eredeti híradó- és riportfelvételek utólagos (ám történetileg hitelesnek minősített) átszinkronizálásával szerkesztettek dramaturgiailag kerek egésszé, mely Nagy Imre maradványainak kihantolásától az illegális határátlépésért magyar határőrök által utolsónak lelőtt NDK-s polgár tragikus történetéig, és a határok azt követő teljes megnyitásának eufóriájáig ível.

Adódhat a kérdés, miszerint mennyiben tekinthetünk hitelesnek egy olyan dokumentumfilmet, mely szemlátomást manipulált anyagokból építkezik? Nos, szigorúan véve természetesen semmiképpen. Ez alkalommal azonban a film alkotóinak szándékában sem állt a sok szempontú, objektív ténymegközelítés erőltetése, mindazonáltal -saját, abban az időszakban átélt emlékeimet is felidézve- kevés ennél autentikusabb összefoglalóval találkozhattunk az elmúlt 25 évben, a rendszerváltás illetően. Értelemszerűen, Németh Miklósnál senki nem ismerheti jobban az akkori magyar kormány és politikai vezetés, valamint a külpolitikai vonatkozások tényanyagát, első kézből való, kritikus és önkritikus szavai olyan összefüggésekre világítanak rá, melyek talán már annyira nem magától értetődőek azok számára, akik nem éltek, nem eszméltek még ekkoriban. Szó esik néhány sokáig tabunak szánt témáról is, (pl. atomtöltetek Magyarországon, a gyilkos Munkásőrség, stb…), miközben Horváth István belügyminiszter homlokán görgő izzadságcseppek önmagukban is beszédesek. Feltűnő viszont, hogy Németh szinte említésre sem méltatja az akkor már combos demokratikus ellenzék rendszerváltásban betöltött szerepét, éppúgy, mint azon hajdani MSZMP-s elvtársait is, akik hatalmukat, befolyásukat tulajdonképpen gond nélkül mentették át az új rendszerbe. A rendszerváltásról elsősorban annak külpolitikai, valamint belső, pártpolitikai vonatkozásaiban beszél.

Németh sajátos hangvételű visszaemlékezéseit szépen ellenpontozza a magyar határon lelőtt utolsó NDK-s történetének felfejtése, ami viszont a klasszikus dokumentumriport eszközeivel történik. Korabeli híradóanyagok illusztrálnak, színeznek, olykor magyaráznak, dramatizált, megrendezett jelenetek pedig pótolják olyan momentumok dokumentumait, melyek nem kerültek a szélesebb nyilvánosság elé. Meg lehetett volna viszont említeni Németh tanácsadói nevét, bár lehet, hogy ők ennek kevésbé örülnének (ha élnek még).

A film mindenesetre hiánypótló mű. Szórakoztat, egyben kibeszél. Nem igazán írható fel hibájának, hogy ezt nem teljes igénnyel, mindent feltáró jelleggel teszi, hiszen ezt már régen meg kellett volna tennie másoknak. Akkor talán nem tartanánk újra itt, hogy egypártrendszerű diktatúra épül, hogy határokat zárnak le, hogy oroszokat hívnak be…

P.s.: Van úgy, hogy pont az a jó, ha nincsen csók…

Asanisimasa: 8/10

Szóval, amikor az ember beül erre a Manieggs… Manieggs, tehát mint maniacs (mániákusok, dühöngő őrültek, bolondok, stb.), csak egy szócsavarral sok tojásra, azaz many eggs-re angolosítva, ÉRTED, maniacs, you know, many eggs – erre a Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja című új, magyar animációs filmre és nyitóképként a pofájába tolnak egy bazi nagy vörös 18-as karikát, akkor azért az embernek fordul egyet a hosszú évtizedek alatt megjegecesedett világlátása. Azon persze már régen túl vagyunk, hogy fennakadjunk olyan nüanszokon, hogy az animációs filmekben sokszor állatok, sőt nem ritkán növények, sőt tárgyak kapnak személyiséget (lelket – hiszen az animáció szó maga is effélét jelent, lélekkel megtölteni vmit, vagy lásd e blog nevét is…), láttunk már beszélő, sőt menetelő fákat, mosolygó vagy akár gonosz virágokat is, de olyan filmet is, melynek az összes szereplője autó volt, szende autó, vagány autó, nagyképű autó, satöbbi, de hogy tojások? Miért pont tojások? Miért nem pirítós, vagy teszem azt, virágcserép?

De jó, legyenek tojások. Hiszen valahol mi emberek is olyanok vagyunk, mint 6 (vagy hány) milliárd tojás, főleg, ha a kis szürkék nézőpontjából nézzük. Kisebbek, nagyobbak, sápadtabbak vagy teltebbek, dagadtabbak, de valahol mindannyian ugyanúgy nézünk ki belülről. Azért lepörgött a film jó fele-harmada, míg napirendre tudtam térni afelett, hogy ezúttal tojásokat nézek akcióban. Merthogy a 18-as karika a mese műfajára, és a benne használt csúnya, trágár szavakra vonatkozik, gondolom, mert szétloccsanni alig látunk tojglit, az explicit szexről és más pikantériáról nem is szólva. Az amúgy méltán (külföldön főleg) megbecsült magyar animációs stúdiókban edződött Miklósy Zoltán által vezényelt film műfaja pediglen akció. (Valójában paródia, bár ennek felismeréséhez ki kell húzni a film második feléig…)

A sztori technikailag egy hozzávetőleg hibátlan amerikai B-mozi sztorijára hajaz, orbitális klisék orbitális klisék hátán, valójában a cselekmény összes eleme valamelyik közismert hollywoodi akció-thrillerből lett elcsenve, átírva főtt tojásokra és egymással összesimítva. Ergo, abszolúte vállalható – ezen a trashfilm területen. Működik, jó a ritmusa és a második felétől, amikor egymás hegyén-hátán pukkannak el a máshonnan már jól ismert filmes poénok (a The Walking Deadtől A király beszédéig) tojásosra kiforgatva, már tulajdonképpen szórakoztató is. Ekkor a Manieggs abszolúte hozza azt a fajta csúfondáros, pimasz és szemtelen humort, amivel például a South Park, és társai hódítanak, és felfelé lendül a kinyújtott középső ujj is, mint ethosz és paradigma. Mind a filmet, az akció-thrillert, mint műfajt, mind Hollywoodot, mint autoriter, elnyomó kulturális hatalmat illetően érvényes ez a gesztus, ezért kár az első fél-háromnegyed óra határozatlankodásáért. Értelemszerűen, ezen nem is lép túl a film, megelégszik azzal, hogy a közismert és már százszor körberöhögött, béna, túlzó és hihetetlen kliséket új kontextusba helyezve leránt róluk még egy “bőrt” és ez a vicces, ezen kell, és ezen lehet néha röhögni – új utat, új perspektívákat, neadjisten, új esztétikát nem mutat fel. Nem szabad azonban elhallgatni azt sem, hogy szemmel láthatóan sok poén viszont besült, látszott az alkotói szándék, hogy “ez itt most vicc”, de valamiért mégsem működött. vagy azért, mert rossz ritmusban lett elsütve, vagy azért, mert egyáltalán nem volt vicces…

Az “egyik tojás olyan, mint a másik” analógiát tovább bontva, látni fogjuk, hogy a történetnek tulajdonképpen nincs pozitív szereplője. Nagyjából, mint az emberek világában, ahol mindenki bűnös, mindenkinek van vaj a füle mögött, itt is a főszereplő tojás (Johnny Cupido) bár ártatlanul került börtönbe, azért gond nélkül rabol bankot és ejt később túszokat később, mégha saját igazát is védendő. A zsaru tojás látszólag szuperzsaru tojás, valójában azonban pont olyan korrupt szemétláda, mint az emberi világban mindegyik, és így tovább. Le lehetne ezt az egészet forgatni élő színészekkel is, de akkor tényleg nem lenne érdekes, hiszen a könyökünkön jön ki az összes ilyen történet. Így tojásokkal, valamint az alkotók pattanásos kamasz bájával és gimnazista humorával legalább valamilyen. Ahogy nézem, Andy keze sincs a dologban, tehát a produkció tisztának, merésznek, vállalhatónak tűnik. Tisztelet tehát az alkotóknak elszántságukért, a rengeteg munkáért és az áldozatokért. A Manieggs technikailag tökéletes film, tartalmilag azonban olykor hézagos, mondhatni támadható. Nehezen indul, de végül lesznek egészen jó pillanatai is.

Asanisimasa: 6/10

Ahogy mondani szokás, se kiköpni, se lenyelni nem tudja “a nép” Clint Eastwood 6 Oscar-díjra jelölt háborús életrajzi drámáját, az Amerikai mesterlövészt. Miközben Amerikában (műfajában) jegyeladási rekordokat döntöget a film, a kritikai hangok már megosztottabbak, de a közönség gondolkodó része is megütközik a film néhány jelenetén, illetve annak etikai vonatkozásán. A film valós történetet mesél el, Chris Kyle történetét, aki könyvben írta meg, hogyan vált egy egyszerű texasi parasztgyerekből Legendaként (az ellenfeleknél pedig el Shaitanként, “az Ördögként”) ismert háborús legenda, akinek számlájára 150 áldozatot ír a Pentagon. Igen, hivatásos gyilkos volt Kyle, akinek az volt a dolga, hogy lesből szemmel tartsa a tengerészgyalogosok bevetése idején a terepet és minden gyanús jelre -ha kell, terhes nőre, kisgyerekre- lőjön, így védve meg a katonái életét. E tevékenységét igen hatékonyan tette, minek köszönhetően valódi amerikai hőssé kiáltották ki hazájában – mégis egy pszichésen megbillent amerikai veterán végzett vele, már leszerelése után. Temetése napján csillagsávos lobogókat lengető amerikaiak ezrei kísérték utolsó útjára. Szép sors, filmre kívánkozik…

Az, hogy most akkor jogos-e lelőni egy felénk rohanó, kibiztosított kézigránátot lóbáló 10 éves arab kisfiút, vagy egy gyerekkocsiból AK 47-es géppisztolyt előrántó terhes anyát, vagy sem – meddő vita, adott helyzetben mindenki tudná, mi a teendő. Ha nem tudná, már halott lenne. Hogy mi az a szituáció, melyben egyáltalán felém rohan nyilvánvaló ölési szándékkal egy burnuszos kiscsávó, hogy egyáltalán, hogyan kerülhet éles kézigránát egy gyerek kezébe, hogy egy anya, leendő gyermekével a hasában felrobbantja magát egy tömött áruházban; az más kérdés, a mai kor egyik legfontosabb kérdése. De nem ennek a filmnek és nem Chris Kyle élettörténetének kérdése. A Legenda történetének megfilmesítésére még mindig Clint Eastwood volt a legjobb választás, képzeljük csak el, mint művelt volna ezzel egy Michael Bay…

Persze, az öreg barázdált arcú, köztudomásúlag republikánus filmes legenda sem ment a szomszédba némi pátoszért, a fináléban adta is, ahogy a csövön kifér, de végül is visszafogottan mesélte el Kyle sztoriját. Az “inkriminált” gyerek-, és anyagyilkosságot persze, nem hagyja ki, sőt, azzal indítja a filmet, de aztán ezt inkább arra használja, hogy Kyle emberi arcát domborítsa ki vele (melynek eredménye a film közepén egy másik, kissé már giccses kisgyerekes-RPG-s jelenet, mely viszont már túlzott, idealizált tulajdonságokkal ruházza fel a címszereplőt). Sajnos, Kyle jellemfejlődése nem igazán rajzolódik ki a filmben, hiszen a kemény, hazafias, hívő, republikánus családban felnőtt vidéki suttyóból különösebb átmenet nélkül lesz egy nem igazán ügyes, ráadásul túlkoros önkéntes, majd újabb ugrással mesteri mesterlövész, a “Legenda”, hogy aztán egy emberi roncsként térjen haza, ahol először a családja idegeire megy, majd egy újabb éles snittel, mintaszerű családapaként érjen fatális véget az élete… Bradley Cooper, Kyle megformálója valamit megérezhetett ebből az erősen szakadozott ívű életpályából, hiszen ugyanazzal az arccal játssza végig a címszereplő egész életét – így biztosan eltalálja a karaktert, bármi is történjen vele.

Értem, illetve, érteni vélem azt is, amit Eastwood láthat Kyle figurájában: az igazi amerikai hős toposzát, a szálfaegyenes tartású magányos cowboyét, aki meg tud felelni az őt érő kihívásoknak és kemény munkával teljesíti azt. Hisz Istenben (a maga módján), szereti hazáját és megvédi a gyengéket akár élete árán is. Nincsenek erkölcsi aggályai is ez ügyben, ő a Gonosz ellen harcol, a Gonosz pedig az, aki ellene és a népe ellen tör. Még passzol is ez a karakter Eastwood pályájának első feléhez, ahol Piszkos Harry, vagy a spagettiwesternek Jó cowboya is ilyen kíméletlen, de valahol mégis igazságos gyilkos volt, mint Chris Kyle. Ezt a figurát viszont már ismerjük, és ehhez nem is adódik hozzá semmi olyan, amit eddig ne tudnánk róla… Még egy igazi, amerikai hős, oké, lapozzunk. Clint bácsi idősebb kori, cizelláltabb jellemű, olykor kétkedő, bizonyos dolgokban korábbi elveit akár fel is adó -számomra jóval izgalmasabb- figurái viszont ezúttal a háttérbe szorultak.

Minden idők legsikeresebb háborús drámájaként, ahogy a szalagcímek hirdetik, még ennyire sem állja meg a helyét az Amerikai mesterlövész. Az embert próbáló kiképzés képei klisék, a harci jelenetek szintén közhely, ahogy a mesterlövészet feszült izgalma és a mutatóujj játéka a ravaszon is. Az akciójelenetek kevéssé látványosak, ennél még egy közepes számítógépes játék is többet nyújt. A háború lényegéről is beszélt már Eastwood korábban, A dicsőség zászlaja illetve a Levelek Iwo Jimáról azonban lényegesen komplexebb, mélyebb művek voltak, melyek sokkal közelebb segítették a nézőt a katona és a háború pszichológiájának megértésében, mint ez a számomra kissé összeférceltnek, összecsapottnak, felületesnek tűnő “nagy siker”.

Tökéletesen alkalmas film ez viszont a tömegek provokálására, felismerhető, beazonosítható ellenségkép sulykolására, primér, zsigeri érzelmek kiváltására, háborús propagandára. Példát azonban nem mutat, Kyle karakterében számomra legalábbis semmi rokonszenves nincs. A miérteket, a hogyanokat és egyéb lényeges kérdéseket pedig megválaszolatlanul hagyja.

Asanisimasa: 5/10

Lelkendeznem kéne, és hát lelkendezem is, csak… Nem felhőtlen az öröm, pedig látszólag minden okom meg lenne rá. Ujj Mészáros Károly és stábja persze, örülhet, koccinthat, akár be is rúghat, tényleg megvan minden oka rá, hiszen a Liza, a rókatündér jó kis film. Megkockáztatom, nem nagyon láttunk még ilyen technikai szempontból igényes kivitelezésű, ritmusában, látványában professzionális magyar filmet, melynek minden másodperce büszkén vállalható bárhol a világon, de természetesen, egyben nézve sincs komoly baja. Tényleg, le a kalappal.

Nyoma sincs a magyar filmektől a szájtáti közönséget elriasztó szociografikus megközelítésnek, holott a történet nagyjából végig egy dohos pesti bérház dohos lakásában játszódik, eltekintve néhány ügyesen fényképezett nevezetességtől, melyek azonban inkább valamiféle fantáziavilág képét sugallják, mint egy decens világváros pompáját. Nyoma sincs annak a sokak szerint (olykor szerintem is) öncélú művészkedésnek, melyek láttán még az esztétika-filmelmélet szakos filmklubosoknak is feláll a szőr a tenyerükön, holott Ujj Mészáros szemmel látható energiákat fektetett abba, hogy első nagyjátékfilmje egyedi, szuverén és különleges alkotás legyen. Egy kitűnő magyar filmet látunk, amely úgy néz ki, mintha… És itt van az a nüansz, ami miatt nem tudok örülni! Persze, Ujj Mészáros okosan már a film bemutatása előtt bevallja, hogy azért nem légből kapottak azok az érzetek, melyekben Jean-Pierre Jenuet Amélie Poulainje mosolyog ránk azzal a csalafinta gombszemeivel. Mondja az alkotó, hogy igen, így van, a Liza, a rókatündér készítése közben valóban sokszor eszükbe jutott Amélie története, de “csakis a történet megformálásának igényessége, az élvezhetőség, a többféle nézőréteget kielégítő történet szempontjából” – és a történet megközelítése, humora, elbeszélőmódja, kicsit a vizualitása és a CGI használata alapján is, teszem hozzá én. Amélie pincérlány valahol egy kis Montmartre-i kávézóban, Liza ápolónő egy házsártos, ám súlyos asztmában szenvedő nő (Molnár Piroska) mellett (akinek gyors eltávozásával meg is örökli annak ócska lakását). Mindketten szerelemre vágynak és nem árulok el titkot, hogy a végére meg is találják. Szól Ujj Mészáros Aki Kaurismakiról is, igen, az ő filmjeinek olykor már bizarrba forduló groteszkje is jelen van Liza történetében, ott van picit Coenék Fargója is, legalábbis morbiditásban. Eszünkbe juthat még Kar Wai Wong is, az ő esős spleenjével és mélabús romantikájával, Wes Anderson a játékosságával, meg még egy csomó más dolog is, de közben egyre jobban kíváncsiak vagyunk arra, kicsoda ez az Ujj Mészáros Károly? Egy magyar Tarantino, aki szerteágazó filmes műveltségéből építi fel -biztos stílusérzékkel- ezt kedves, szerethető, valóságon túli, posztmodern mesevilágot, vagy van neki saját hangja, saját nyelve is? Ha ez a saját hangja, akkor még kicsit áthallásos, bátortalan, kicsit déja vu… Mint amikor valaki azért húz farmert, hogy ezzel lázadjon és kitűnjön a tömegből, aztán kimegy az utcára és látja, hogy mindenki farmerben flangál.

És hát Molnár Piroskát is láttam már beteg, zsémbes öregasszonyként, akinek egyetlen boldogsága az evés, Reviczky Gábort is láttam mocskos szájú, pöffeszkedő “nagy emberként”, Hajdú Steve-et dadogó, elfogódott antihősszerelmesként, Gubik Ágit dévaj, ám számító csábítóként, Kovács Lehelt paragépként, Szabó Győzőt bumfordi bérgyilkosként… Viszont nem láttam még Schmied Zoltánt macsó bájgúnárként, egyszerre önazonosan és önironikusan, Bán Jánost pedig végképp nem szívtipró szerepben. Bede Fazekas Szabolcsot pedig filmben egyáltalán nem láttam még, de főszerepben semmiképpen nem… Balsai Mónit azonban bármikor elnézem, főleg, ha japánul vagy finnül beszél és énekel, mert akkor egyenesen zabálnivaló. Törékeny, ártatlan teremtés, még akkor is, ha történetesen nem az. Ujj Mészáros ügyesen oldja meg azt a magyar komédiákat rendszerint megbuktató, német, francia és olasz eredetű problémát, miszerint a rendezők hagyják a színészeket mindent túljátszani. Ő ezzel szemben kifejezetten visszafogott, blazírt játékot kért színészeitől, amihez például Bede Fazekas kitűnő partnernek bizonyult: tényleg bőven elég ennyit játszani, főleg egy ilyen groteszk karakterhez, melyben az adott szituáció, a környezet és a körülmények adják meg a vastag kontúrokat, amibe a színésznek csak bele kell bújnia.

A történet amúgy romantikus fekete komédia, melyben a címszereplő egy örök lúzer (ha lehet ilyet mondani egy szerencsétlen sorsú leányra), akire ha rámosolyog a szerencse, akkor valaki mindig meghal a környezetében – kivéve az állandóan mellette lévő, de sokáig észrevétlen másik lúzert, mígnem. Liza “rókatündérsége” egy japán meséből jön a történetbe, ezt olvasgatja a lány, amikor szomorú és néha tüzes japán rockandrollokat énekel hozzá Tomy Tani (David Sakurai), a fiú a falon lévő plakátról, aki valójában egy gonosz démon, de psszt! Mindennek van/lesz értelme, bármennyire is értelmetlen zagyvaságnak tűnik.

A történet fontos elemei bizonyos már említett japán, és még nem említett finn vonatkozásuk, melyeket reprezentálandó Tövisházi Ambrus bravúros stílusérzékkel írta és adta elő a remekbe szabott zenéket. A bizarr japán twist-számok és mézédes finn countrymelódiák markáns hangzó körítései ennek a meglepő, mégis ismerős, de azért teljesen szórakoztató történetnek, s még jobban azok lennének, ha kettővel kevesebbszer szólalnának meg.

Panaszra azonban tényleg nincs különösebb ok és drukkolok Lizának, hogy slágerfilm legyen, mert ennek a lehetősége abszolút benne van.

Asanisimasa: 8/10

Az a helyzet, hogy bár A bíró című film cselekményét olyan motívumok díszítik, mint “lehugyozás”, “hányás”, “leköpés” és “befosás”, mégis régen láthattunk ilyen szép, de főleg őszinte feldolgozását az amúgy igen közhelyes apa-fiú konfliktusnak, ráadásul mindezt az ún. “tárgyalótermi dráma” műfajában, az adott klisék ügyes, kreatív felhasználásával elővezetve; miközben a történet a végére nem átall az amerikai jogrendszer igazságossága mellett határozottan kiállni, a csillagsávos lobogó pedig büszkén lobog a háttérben… Zavarba ejtő darabnak is gondolhatnánk David Dobkin méretes (141 percnyi) darabját, pedig még ezt sem mondhatjuk megtekintése után. Minden pátosza, hazafias meggyőződése, hite ellenére egy egyszerű, egyenes finom és becsületes film ez – tán nem akkora baj ez.

Szóval, az alapkonfliktus: a fiú (Robert Downey Jr.) ma jólmenő sztárügyvéd a nagyvárosban, az apa tekintélyes bíró valahol isten háta mögött, a kisvárosban. Apa (Robert Duvall) nem beszél már régóta fiával, mert az egy link, tisztességtelen pernahajder, ráadásul közvetve bár, de felelős fényes baseball-karrier előtt álló bátyjának (Vincent D’Onofrio) végzetes sérülésében, márpedig a baseballnál nincs fontosabb dolog egy keresztény, középnyugati kisvárosban (Amerikában). Anya azonban hirtelen elhalálozik, így a fiú hazautazik a kisvárosba – apa épp csak odabiccent neki. Később azonban kiderül, hogy apa makulátlan renoméjába hiba csúszott, a rendőrség kezdetben gondatlanságból elkövetett emberöléssel gyanúsítja, ám később egy ennél nagyobb, komolyabb ügy fenyegető körvonala rajzolódik ki, melyben úgy alakul, hogy a fiú védi az apát a bírósági perben, melynek tétje valójában az apa (a hajdani bíró) egész addigi életpályája, tisztessége, szakmai, bírói hitele.

Ehhez képest, a fiú valóban sztárügyvéd, fesztelen, lezser fazon, a nyitójelenetben simán levizeli ügyészkollégája cipőjét, amikor az éppen alkalmatlan pillanatban próbál peregyezséget kicsikarni tőle. Bőbeszédű, mint minden filmbeli sztárügyvéd, szinte “hányja” a szavakat magából, mondhatni “szófosó”, ehhez képest vidéki kollégája csupán idegességében nyit minden napot azzal, hogy gyomortartalmát a bíróság lépcsőjére üríti. Nem részletezem, a történet folyamán végig fontos szerephez jutnak a különféle testnedvek, gyomor- és béltartalmak szokásos és szokatlan ürítései, de fontos leszögezni azt is, hogy ezeknek semmilyen öncélú szerepük nincsen, nem undorítani, bosszantani vagy provokálni akarják a nézőt, csupán bizonyos helyzetek, jellemek, illetve állapotok természetes velejáróiként történnek meg a vásznon, melyek viszont a történet lényeges mozzanatai. Mindamellett kitűnően ellenpontozzák is a cselekmény, olykor igen érzelmes fordulatait, így téve azt tisztává, egyenessé és őszintévé.

A tárgyalótermi dráma műfaja mindig vastagon moralizál, éppolyan kötelme ez, mint az ismert, sokszor látott amerikai jogrend perrendtartásának szinte hitchcockian szuszpenzes dramaturgiája. A tét itt az amerikai igazságszolgáltatás kvázi csúcsának, a bírói intézménynek a feddhetetlensége, hogy létezik-e olyan emberi, humánus, erkölcsi indok, magyarázat, mely megengedi, hogy helyrehozza egy bíró saját korábbi ítélkezésbeli hibáját, ráadásul törvénytelen módon, és ez mennyiben hat vissza pályájára, saját megítélésére. Fölülírhatja-e az emberi tisztesség, a természetes igazságvágy a törvényt? A film megadja a választ, viszont azt is sikerrel eléri, hogy nekünk, nézőknek ne kelljen rögön hánynunk a szájunkba rágott amerikai propagandától.

Ehhez elsősorban az kell, hogy az apa és tékozló fiának viszonya szépen ki legyen fejtve (ami megtörténik), és a történet szereplőinek, magának a konfliktusnak és a történetnek ne legyen hiteltelen mozzanata, élőnek, valódinak és igazinak kell hatnia. Szerintem ebben nincs is hiba, még akkor sem, ha néhány fordulat kiszámítható. Mindamellett, jutalomjáték is ez a mozi két kitűnő színésznek: Robert Downey Jr. játszhat akármit, idétlen képregényhőst, klasszikus detektívfigurát, romantikus komédiában bájgúnárt, akciókrimiben lúzert, nyomhatja fullba’ a kretént, tulajdonképpen hibátlan mindben – drámai szerepben is, mint e filmben. Kevés nála természetesebb, spontánabb figura van ma Hollywoodban, ő tényleg el tudná játszani a Beverly Hillsi telefonkönyvet is, ha arról lenne szó. Robert Duvall pedig egy nagy bölény, hatalmas színész, olyan alázattal és olyan lendülettel, hogy az tényleg tiszteletre méltó.

Gazdag cselekményű, értékes, érzelmes és tanulságos film, Janusz Kaminski elegáns fényképezésében.

Asanisimasa: 8/10

Nem nagyon találni aktuálisabb témát manapság, mint az egyre jobban aktivizálódó radikális muszlim csoportok egyre brutálisabb, egyre elvakultabb tevékenysége. Bárhol tartózkodunk a világban, ha beletekintünk egy ottani híradóba, egészen biztosan lesz benne hír az Iszlám Államról (ISIS), a Boko Haramról, vagy valamilyen más csoportról, hogy már megint nyilvánosan lefejeztek egy újságírót, egy segélyszervezeti aktivistát, egy papot, hogy amerre terjeszkednek, ott napirenden van a vallási és etnikai indíttatású népirtás. Indokaik természetesen vannak embertelen tetteikre, amiket azonban nem igazol sem az iszlám, sem a Korán, sem semmilyen egyetemes emberi törvény. Kivételes bátorságról és szinte emberfeletti eltökéltségről tesz tanúbizonyságot az, aki ezeket a magukat “szent harcosoknak” tartó csoportokat kritikai megjegyzésekkel illeti, s egyenesen szentnek (illetve annak muszlim megfelelőjének, sidinek) kell tekinteni azt, aki ezt “belülről”, a szembenállást nyíltan felvállalva teszi. A mauritániai származású Abderrahmane Sissako részben egy néhány éve megtörtént, halálra kövezéssel végződő esetet felhasználva, mégis ezt teszi Timbuktu című Oscar-díjra is jelölt filmjében.

A címadó híres város Mali északnyugati részén fekszik, néhány kilométerre a Niger folyótól, mégis a Szahara szívében. Timbuktu Afrika egyik arca, ősidők óta lakott település, a Világörökség része, elsősorban a világ legnagyobb sárból tapasztott temploma, a Djinguereber mecset okán, de központja a világhírű mali zenének, a “mali bluesnak” is, valamint a környéken él az a dogon törzs is, melyek azokat a híres, különös szépségű maszkokat csinálják, melyek mintha egy másik univerzum lényeit idéznék meg delejes erővel. Egyszóval, az egész világ szellemi hagyatékának egyik fontos területén járunk – ahol a kezdőképekben épp az elébb említett maszkokon gyakorol valaki célba lövést. Tetőtől talpig lepedőkbe, sálakba és kendőkbe burkolózó, Kalasnyikovokat lóbáló, sötéten villanó tekintetű férfiak, a dzsipjükön a híradókból jól ismert fekete, arab feliratos zászló. Utánanéztem, onnan tudom, hogy az Ansar Dine nevű szervezet katonái ezek, akik magukat a “hit védelmezőinek”, vagy az “iszlám vallás segítőinek” nevezik magukat, valójában ugyanazok a militáns vakhitű, nemzetközi brigád, mint a többi efféle. Sissako finoman, de tévedhetetlen pontossággal jellemzi őket azzal, hogy néha egymás között is többszörös tolmácsolással beszélnek, annyira szedett-vedett, soknemzetiségű és még több nyelvű bagázs. Viszont dzsihádot, vagyis vallási szabadságharcot folytatnak, minek köszönhetően -a helyi vallási elöljáró minden tiltakozása ellenére- Timbuktuban betiltották a dalt, a táncot és a zenét, a dohányzást, sőt, a focit (a focit!) is, a nőket pedig nemcsak a teljes csador, hanem kesztyű és zokni viselésére is kötelezték. Szerintük Allahnak így tetszik, a nép, a timbuktuiak szerint viszont ez hülyeség – a milícia azonban a saríára, vagyis az iszlám törvényekre való hivatkozással minden kihágást megtorol, egyre brutálisabb erővel.

A történet főalakja egy fiatal marhapásztor, aki feleségével és kislányával éldegél békésen a dűnék között, legelteti néhány gebe marháját azon a ritkás kórókon, amik megteremnek a sivatagban. Egy nap azonban, amikor a szomszéd gyerek itatni vitte a marhákat, az egyik vemhes állat -a GPS nevű- kitört és széttaposta a túloldalon halászó másik férfi hálóját, amiért a halász rögtön elégtételt is vett egy lándzsával és megölte szegény GPS-t. A marhákért felelős gyerek sírva rohant az állatok gazdájához, aki fogta fegyverét (fegyvere és mobiltelefonja mindenkinek van) és elment számon kérni a dolgot a halászon, de dulakodni kezdtek, a fegyver elsült s a halász halva maradt a folyóparton. Értelemszerűen, ahol halk gitározásért is simán halálra köveznek bárkit, még Allah igazhitű gyermekét is, ott nincs kegyelem egy gyilkos számára sem.

A történet tényleg ilyen balladisztikusan sűrű sorstragédia, a filmet alkotó Sissako számára érezhetően apropóként szolgált arra, hogy hiteles környezetben, hiteles módon bemutathassa egy jellegzetes iszlám fanatikus csoport tevékenységét és jellemző figuráit, természetesen nem kisebbítve a pásztor és felesége, valamint a történetben szereplő többi ártatlan áldozat tragédiájának súlyát. A bűnös dzsihadisták alól viszont finom mozdulatokkal húzza ki a szőnyeget. Egyikük rejtve dohányzik, és nyíltan vágyakozik más feleségére, a másik látványosan zavarba jön, amikor éjszakai járőrözés közben zenét és éneket hall, ami tiltott, viszont az ének Allahot dicsőíti – mi ilyenkor a teendő? Kétségbeesetten telefonál fűhöz-fához. Szép pillanat, amikor a gyerekek labda nélkül játszanak focimeccset, hiszen csak a labda nélküli futkosás nincs betiltva, csak a foci, amihez tudvalevőleg labda szükséges… A lázadás szép motívuma ez, melyben Antonioni Nagyításának híres teniszmeccse köszön vissza.

Fantasztikusan szép képekben látjuk a címadó várost, annak lakóit és a sivatagot, a film alatt pedig csodaszép a zene, ami szól. Nincs kétségünk afelől, hogy Isten, Allah, nevezzük akárhogyan, hol s kinek az oldalán áll.

Asanisimasa: 9/10

„Akkor mondta Káin az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám.” (1Móz 4,13) Nagyjából ennyi Gerő Marcell filmjének a tanulsága is. Káin gyermekei ezelőtt több mint harminc évvel buktak el, ahogyan megismerhettük őket annak idején Monory Mész András nagy port felvert, ezért be is tiltott Bebukottak című, a tököli fiatalkorúak börtönében készült kőkemény hatású dokumentumfilmjéből; ebből filmből pedig megtudhatjuk, hogy bár a gyilkosságokért, melyeket elkövettek, leülték az akkori bíróság által kiszabott, évtizedes szabadságvesztéseket, az igazi büntetés viszont haláluk napjáig szól.

Gerő a Bebukottak szereplői közül három hajdani tinédzserkorú gyilkosnak eredt nyomába, azzal a szándékkal, hogy kideríti, mi történt velük az azóta eltelt harminc évben. Milyen eséllyel válhat a társadalom tagjává egy ember, akit 14-15 éves korában, indulatból, felelőtlen forrófejűségből elkövetett bűnért ül tizenegynéhány évet, és majdnem harminc, amikor szabadul? Milyen életre nevel a börtön? Mennyiben befolyásolja az adott bűnelkövetőt az a társadalmi, gazdasági környezet, ahonnan jött és az, ahová szabadul? A börtönben elöltött büntetés valóban büntetés-e, vagy csupán a bíróság által megszabott kizárás a társadalom “normális menetéből”, minden különösebb valós büntetés nélkül? Ilyen és ehhez hasonló kérdések vetődnek fel a film közben és nyilván ezek motiválták alkotóit annak elkészítésére is.

A filmből megismert három életút természetesen három különböző ember eltérő irányú életútját mutatja be. A hajdani megdöbbentően tiszta, nyílt tekintetű srácokból mára középkorú férfiak váltak, akik -nem árulok el titkot- képtelenek beljebb vergődni a társadalom perifériáiról. Egyikük –Pál– magányosan él valahol egy borsodi kis faluban, egy putriban, nem messze volt feleségétől, aki egyedül neveli tőle és más férfiaktól származó szekérderéknyi gyermekét. Néha pecázni jár, teng, leng. Másikuk –József– valahol Baranyában húzza meg magát egy düledező házban élettársával, és kukázásból, valamint gyűjtögetésből tartja fenn magát. A harmadikat –Zsoltot- több súlyos bűncselekmény elkövetése után a pszichiátrián kezelik, mint ön- és közveszélyes pszichopatát. Egyikről sem lehet elmondani tehát, hogy fiatalkori botlásuk után megtisztulva sikerült nekik az élet, sőt, éppen az ezzel ellenkező, igen reménytelen és kiábrándító sors az övéké.

Gerő megmutatja a filmben azt is, amire a Bebukottak nem vállalkozott, látjuk és megismerjük azt a környezetet, ahonnan a film szereplői jöttek és ahol elkövették végzetes, életüket visszafordíthatatlanul befolyásoló bűnüket. Megismerkedünk az esetleges családtagokkal, homályos visszaemlékezéseket hallunk azokra a régi, szörnyű időkre vonatkozóan, és bár senki nem mondja ki, de mégis egyre jobban megérteni véljük, eleve elrendeltnek és szinte szükségszerűnek hisszük azokat a szörnyű, és fel nem menthető bűnöket, amit Pál, József és Zsolt elkövettek. Az igazi bűnös nyilvánvalóan a társadalom, a politika, mely hagyta, hogy emberek ilyenekké váljanak, hogy így éljenek. Gyomorszorító pillanat a filmben, amikor a teljesen szétszedált Zsolt a pszichiátria ágyán ezt kerek, világos mondatokban, kristálytisztán és metsző éleslátással megfogalmazza… És azt illik is igen komolyan venni, ha ezt egy többszörös gyilkos mondja.

Más, igen éles kontraszt is árnyalja a képet: József hajléka tele van újságokkal és könyvekkel, melyek helyett inkább kikukázott rongyokkal és gyerekcipőkkel fűt, élettársa számítógépen játszik, sőt még ennél is megdöbbentőbb tulajdonságokat is mutat, Pál (és József) olyan megrendítő emberinek mutatkozik a kamera előtt, amire senki nem számít “egy gyilkostól”. Gerő Marcell filmjének (és rendezésének) ez a legnagyobb dicsérete, hogy ezeket a mélyen emberi pillanatokat képes megmutatni, illetve, hogy ezeket a megkeseredett, nehéz sorsú embereket képes még egyszer megnyitni a kamera előtt.

Asanisimasa: 10/10

A minap láttam a tévében valamelyik “okoscsatornán” egy igen érdekes útifilmet, mely egy fiatal francia pár fotóprojektjéről számolt be. Egy minibusszal járták be Délkelet-Ázsiát, plusz Nepált és Tibetet és ahol megálltak egy hosszabb időre, ott egyszerűen kezelhető digitális fényképezőgépeket osztottak szét a helybeliek között, hogy fényképezzenek vele amit gondolnak, magukat, a tájat, ahol élnek, ahogy élnek. Néhány nap múltán a legsikerültebb képekből aztán kiállítást rendeztek a helybeliek számára, akik érthető módon, jót derültek saját magukon… Mi viszont az egészből már csak a döbbenetes hitelességű, vad és szokatlan fényképeket láttuk, amit a pár válogatott ki ezekből a képekből. Valahogy ugyanezt éreztem a tanzán(iai) illetőségű Fehér árnyék című filmet nézve. Itt is mintha csak odanyomták volna az egyik helybéli kezébe a kamerát, hogy vegye fel vele, amit lát, és amit látott, abból valaki egy sárkunyhóban összeollózott egy majd’ kétórányi mozgóképfolyamot, melyen a fekete-afrikai falusi lét titkos, misztikus és babonák által vezérelt hétköznapjai láthatók, eddig soha nem látott intenzitással és cáfolhatatlan hitellel.

Pedig a film alkotói korántsem fekete-afrikaiak. Az író-rendező-operatőr Noaz Deshe izraeli születésű német-amerikai állampolgár, alkotótársa, James Masson ausztrál, az igen delejes hatású képi világért felelős másik operatőr –Armin Dierolf– pedig német, a filmszakmát mindannyian neves egyetemeken tanulták. A sztori viszont masszívan afrikai, ott játszódik, ahonnan a woodoo ered, ahol a kereszténység és az iszlám tanai keverednek az ősi, törzsi babonákkal, hiedelmekkel, ahol a sírhoz keresztet állítanak, de azért a biztonság kedvéért még körbe is locsolják a frissen, ott helyben elmetszett nyakú fekete kakas vérével, hogy baj ne legyen. Itt él az albínó Alias, akinek családját egy helyi boszorkánydoktor parancsára bestiális kegyetlenséggel lemészárolták, abban híve, hogy az albínók testrészei, szervei csodatévő erővel bírnak. Alias el tudott menekülni, de az ő fejére is vérdíjat tűztek ki, hiszen bár a rituális célú gyilkosság is gyilkosság, a végtagokért és szervekért, különösen az albínó feketék szívéért rengeteg pénzt hajlandóak fizetni a babonás, egészségükért és erekciójukért aggódó helybeliek. A történet Alias menekülését és megmenekülését meséli el, folyamatosan egybeolvadva és különválva, mélyen spirituális síkon és sárban, szúrós gazban dagonyázó vérrög-valóságban.

Rendkívül intenzív élmény a filmet nézni, de egyben igen megterhelő is. Eleve nehéz majd” két órán át nézni azt az európai agynak (és gyomornak) felfoghatatlan nyomort, amiben Fekete-Afrika leledzik. A történet problematikájának felszínét még csak meg tudjuk érteni, hiszen ha valaki áttetszően fehér bőrrel, szőkés-vörös hajjal és barnás-vörös szemekkel születik négernek Afrikában, az olyan (vagy még olyanabb), mintha a gólya nálunk, egy masszívan jobbra szavazó magyar családba pottyantana egy göndör, fekete hajú, csokiszínű kisbabát. A dúsmagyar nemzeti öntudat kontra eltérő bőrszín (vallás, szexus, stb.) dinamika azonban sehol sincs ahhoz a mély hiedelemvilághoz, mely például e filmbeli, tanzániai falu közösségét irányítja. Azt kell, hogy mondjam, Deshe és Dierolf tökéletesen megteremtette ennek a világnak az illúzióját, az egész film vibrál, forog, hullámzik és visszhangzik, amit a hangzó zenei és zöreji környezet (Deshe és Masson munkája) csak még tovább mélyít. Ezt a zaklatott kép- és hangfolyamot viszont egy idő után már lehetetlen befogadni, és akkor még nem is gondoltunk túl mélyen bele abba az állapotba, amit a feketék között fehér bőrű négernek született Alias átélni kénytelen. Rettenet és borzalom.

Nem kevés kíváncsiság kell a film végignézéséhez, amit az alkotók meglehetősen kevéssé támogatnak. A Fehér árnyék részben merénylet a nézők ellen, de ugyanennyire figyelemre méltó alkotás is, hiszen olyan környezetet, olyan kultúrát mutat be, amit ilyen hitelességgel tényleg csak akkor ismerhetünk meg, ha oda megyünk.

Asanisimasa: 5/10

1971 Belfastban egy igen kemény időszak volt. Az északír főváros utcáin mindennaposak voltak a véres összecsapások az ír katolikusok és az angolszász protestánsok között, az angol hadsereg és a helyi rendőrség aktív részvételével. Könnyen előfordulhatott az arra tévedő vidékivel, hogy befordult egy sarkon és egy ütközet kellős közepében találta magát, akár áldozatként, mert ír katolikusnak, angol protestánsnak nézték. A város etnikailag és vallásilag élesen elkülönülő kerületekre tagolódott, és valóban konkrét életveszély volt átsétálni az egyikből a másikba. Ebben a zűrzavaros helyzetben a helyi rendőrség is vastagon benne volt, hiszen tagjai éppen ezekből a kerületekből tevődtek ki, miközben az Angliából odavezényelt brit katonaság kapkodta a fejét, hogy hová került. Ma már állítólag nyugi van Belfastban, ’71-ben viszont nem volt az.

Yann Demange ezt a zűrzavart próbálja megfogni egy ügyesen kivitelezett kamara-akcióthriller formájában. A filmet – úgy tűnik- szépen fogadták mindkét oldalon, ami mutatja, hogy sikerült megtalálni azt a hangot, amely a legközelebb áll az igazság képéhez (amiből viszont annyi van, ahány oldalról nézzük, ugyebár). Egy újonc brit katona (Jack O’Connell) a főhős, akit egységével váratlanul Belfastba vezényeltek a rendet fenntartani és a helyi rendőrséget kisegíteni. Egy rutinfeladatnak tűnő razzia alkalmával azonban az egység nem várt ellenállásba ütközik az ír katolikusok negyedében. Az IRA tagjainak egy fiatal, dühös csoportja megtámadja a tapasztalatlan és felkészületlen katonák alakzatát, egyiküket kiragadják, fegyverét elveszik, magát pedig közelről arcon lövi az egyik tinédzserkorú “szabadságharcos”. A történet főhőse társa segítségére siet, majd az ellopott fegyver után rohan, bele az ír negyed közepébe, ahol nincs számára segítség, viszont élete a legnagyobb veszélyben van.

Demange feszes ritmusú filmje érzékletesen mutatja be azt a pokoli időszakot, amely tombolt ekkoriban Belfastban. A katona menekülése képezi a film cselekményét, miközben megismerjük a konfliktusban résztvevő felek tipikus szereplőit is: egyszerű, hétköznapi figurákat, férfiakat, asszonyokat, gyerekeket, akik egy adott pillanatban valamiért mégis gyilkosokká, szabadságharcosokká, terroristákká képesek válni – attól függ, őket melyik oldalról, miként nézzük. A kor, a helyszín, a karakterek, a hajviseletek, a ruhák, egyéb kellékek híven idézik a kora hetvenes éveket, a film feszült és izgalmas – ha ennél többet nem is nyújt, messzebbre és főleg mélyebbre nem is merészkedik. Az eltűnt katona utáni, nagy éjszakai hajsza kavarodásában azonban nagyon kell figyelni, hogy a sok hosszú hajú, bajuszos, micisapkás ír és brit közül éppen ki kicsoda, és ki kivel van. Bár gondolom, ez annak idején sem volt egyszerű…

Asanisimasa: 7/10