asanisimasa

Naná, hogy ismét egy zsidó történet a Wish I Was Here (magyar címe nincs még), melyben az író-rendező-főszereplő keresi útját, próbálja meghatározni viszonyát saját zsidóságához, egyáltalán, élni valahogyan ebben a modern világban… Nem lepődhetünk meg ezen, hiszen tudjuk jól, hogy ők az urai Hollywoodnak, sőt az egész világnak. Ezen a “közismert tényen” csak picit árnyal, hogy e filmet mégis a nagy, puccos fesztiválok között a felhajtást, pénzt, paripát tekintve fapadosnak minősülő Sundance-en mutattak be, amellett, hogy Hollywood valódi urai igen sok nációból érkeztek, s hogy a világ legbefolyásosabb hatalmasságai között találhatók zsidók száma éppen hogy fordított arányban áll a tudomány és a művészvilág zsidó származású hírességeinek számával; hogy számos zsidó, vagy zsidó származású ismerősöm, barátom, exem, szomszédom éppen olyan átlagember, mint te vagy én – sőt, néhányat közülük még tán jobban is sújt a mindennapi élet, mint másokat, például ebben a szép országban, itt…

A kérdés inkább az, hogy más náció miért nem veszi a fáradtságot (áldoz pénzt, paripát, miegymást) azért, hogy kibeszélje belső problémáit, hogy szembenézzen magával, önvizsgálatot tartson és próbálja megkeresni a számára legjobban járható utat… Mint például e filmben teszi Zach Braff, aki korábbi munkáit elnézve messze nem tartozik Hollywood császárai közé, hiszen filmográfiájának tetemes részét videojátékok szinkronszerepei teszik ki, ami azért messze nem a szakma csúcsa. A történet vélhetően saját magáról szól, hiszen a filmbeli Aidan Bloom egy 35 éves, állástalan színész, egy tinédzserkorú lánnyal, valamint egy kisiskolás fiúval, akiket anyu (Kate Hudson) tart el egyáltalán nem irigylendő adatfeldolgozói munkájából. A nagyapa hajdan neves mikrobiológus, ma hívő ortodox zsidó (Mandy Patinkin) és végstádiumú rákos, öccse pedig egy megkattanófélben lévő, anno zseniálisnak tartott programozó az élet perifériáján. Eddig a nagypapa fizette az unokák illő, hívő zsidóhoz méltó taníttatását a tekintélyes rabbik vezette jesivában, amit állapota nem enged tovább. Aidan Bloom felelős döntés előtt áll: ha azt akarja, hogy gyerekei továbbtanulhassanak, fel kell adnia színészi álmait, rá kell találnia saját zsidó identitására, valamint fel kell vállalnia végre azt a felelősségteljes életutat, amit egy családapának, egy testvérnek, egy férjnek és egy fiúgyereknek muszáj, ha zsidónak született, ha nem.

Braff ezt a szomorkás, tragikus felhangokkal bíró, amúgy származástól, kultúrától, vallásosságtól teljesen függetlenül is értelmezhető hétköznapi, mondhatni, banális történetet meséli el egyenesen, őszintén, sallangoktól mentes spontán módon. Aki a Bloom-család bármely tagja által megélt problémák bármelyikét hasonlatosnak találja a saját élet keserítő córeszhez, annak jól jöhet a dolgok megoldásának itt látható módja. Aki egy kedves, édesbús családi történetet akar, az is megkaphatja a magáét, de ne várjon senki valami nagy katarzist, óriási drámát, őrjöngést, ajtócsapkodást. Értelmes emberek próbálnak itt normális életet élni és ha gondok akadnak, akkor azt normálisan, értelmes módon kívánják azokat megoldani. A halál kérdése, a hagyományokkal, vallással való azonosulás, a modern világ kihívásaival kontrasztban, a felelősségvállalás nehézsége, az álmok kontra realitás problémájának felgöngyölítése mindenkit érint, legalábbis szerintem érinteni kell. Bloomék, vagyis Zach Braff ezeket így oldotta meg, ti/Önök hogyan?

Asanisimasa: 7/10

Törökország messze nem sorolható a legbigottabb iszlám államok közé, mégha kedves vezetőjük, Erdogan mostanában ezt nem is nézi jó szemmel. Ráadásul, a török kultúra is (a maga rendkívüli sokszínűségében) egy markáns, külön vonulatot képvisel a kisázsiai, közel-keleti népek között. A törökök történelmük során mindig is erős kapcsokkal fűződtek hozzá a nyugati világ értékeihez, ma, amikor sokmilliónyi török dolgozik Európában és az otthon maradottak között is sokan vágyják azt, hogy országuk teljes jogú tagja legyen az Európai Uniónak, talán még fokozottabban így van – miközben az iszlám is újra erőre kapott az egyik legliberálisabb muzulmán vallású országban. Azt azonban nem gondolnám, hogy az alkoholizmus társadalmi problémaként jelentkezne, hiszen részegeskedést a Próféta egyáltalán nem ajánlja, sem a hithű, sem a hitetlen követőinek. Nuri Bulge Ceylan tavaly Cannes-ban Arany Pálmára érdemesített Téli álom című filmjében viszont több részeget látni, mint a valaha iszlám országban készült filmben összesen sem.

Erős túlzás lenne azonban azt állítani, hogy az emberes hosszúságú (196 perces!) filmnek a piálás lenne a fő témája, az csupán amolyan leitmotiv, illetve hozománya az egyik topiknak, miszerint a török társadalom leszakadó, szegényebb fele bizony nem feltétlenül a Koránban találja meg a boldogulást, ellenben a bűnben és az alkoholban igen. A varázslatos Kappadókiában történő történet főszereplője Aydin, egy tehetős ember (ezt látjuk, hiszen helyes kis szállodát működtet a világhírű barlangvárosban, emellett állandóan samesze kíséri, de többször ő maga is elmondja magáról), akit untatnak a hétköznapi dolgok, és legszívesebben könyvei között, felszínesen moralizáló cikkek írásával és a majdan általa megírandó török színháztörténetéhez való készülgetéssel idejét töltve áltatja magát azzal, hogy ő egy jó ember. Ifjú felesége, valamint velük élő, friss válása után kissé érdes modorú húga hiába próbálják szembesíteni elefántcsonttoronyba zárkózásának mély hazugságával, Aydin inkább még jobban belefordul a hóba burkolózó, turisták által elhagyott, mesebeli táj álomvilágába. Hosszadalmas, nyakatekert beszélgetésekben, elmélkedésekben építi folyamatosan a falat maga köré, melyet még az a kisfiú sem képes áttörni, aki szegény, megszégyenített, részeg apja helyett próbál elégtételt venni egy Aydin felé dobott kővel.

Kell a bő háromórás vetítési idő, hogy Aydin képes legyen átlátni azt a szakadékot, ami az ő liberális, kifinomult, nyugatias világa és a mai török társadalom nagy része között húzódik, és egyedül ez nem is megy neki. Kell ennyi idő, hogy mi nézők megérthessük azt a sértettséget, amit egy szegénységében megalázott ember érezhet és azt a büszkeséget, ami hajtja az igazságtétel felé (mely akár áttételesen még nagyobb kárt is okoz neki). Nem kell viszont ennyi idő Aydin végtelen civakodásaira, amit feleségével, illetve a háta mögötti pamlagon elheverő húgával folytatott.

Mindazonáltal, Aydin egyszerre csehovi és tarkovszkiji figura. Ceylan nem is rejti véka alá, hogy filmjét és a történetet három Csehov-novella ihlette, és a dialógokhoz különböző Tolsztoj és Voltaire-szövegeket is felhasznált. Az a vidéki téli tétlenség gerjesztette önmarcangoló elvágyódás, amit e film szereplői éreznek, az színtiszta csehovi toposz. Az őszülő, idősödő értelmiségi férfi számvetése múltjával, jelenével és jövőjével, ahogy áll a hóesésben hosszú kabátjában a temető mellett, ahogy hallgat, az Tarkovszkij. Ahogy moralizál, ahogyan a meleg szobából és kényelmes fotelből megítéli a kinti szegények nyomorúságát, abban viszont Tolsztoj gróf köszön vissza. A film kulcsjelentét képező vadászat, és főleg az előtte való ivászat is nagyon “oroszos”. A film mégis török bír maradni és képes arra, hogy általa érzékileg megtapasztaljunk különböző élethelyzeteket, megérezzünk valamit a különböző udvariassági formulák (vendégség, kínálás, cipőlevétel, stb.) társadalmat meghatározó szerepéről.

Érdekes Isten (Allah) szerepe a filmben, hiszen bár a helyi hodzsa (hittanár, hitszónok) fontos szereplője a történetnek, valamint Aydin is értekezik a vallásról, és ír, ha másról nem is, mint az imádkozó imámok büdös lábáról. NINCS jelen semmilyen formában, Ceylan filmjében inkább Isten (Allah) és a benne való igazi hit hiányáról beszél. Még a hodzsát sem látjuk tevékenysége közben (ami persze, nem jelenti azt, hogy ebbéli tevékenységét hanyagolná), azonban az anyagiasság, a pénzhez való különféle viszony annál súlyozottabban van jelen.

Ceylan korábbi, Három majom című filmje szintén a hatalom, a pénz és az ezeket nélkülözők háromszögében kutakodik. Ez a Téli álom azonban annál, ha lehet, súlyosabb, szomorúbb és hidegebb alkotás.

Asanisimasa: 7/10

A hajdan híres Fojtogatók nevű zenekar Nincsenek hősök többé című slágere, vagyis inkább e slágert tartalmazó lemez borítója járt az eszemben, miközben néztem ezt a Piszkos pénz című mozit. A borítóképen egy gyönyörű, égővörös rózsacsokor közepében egy randa patkány terpeszkedett, valahogy úgy, ahogy e film (ritkás) cselekményének vezérfonalát afféle búvópatakként jelképező kiskutya is csücsült abban a külvárosi kukában, ahol Tom Hardy, vagyis az általa alakított karakter (Bob Saginowski) megtalálta. Vice versa.

Persze, ez a Bob sem az a kiköpött hőstípus, egyszerű, hétköznapi srác, még talán egy kicsit együgyűnek is tűnik. Az elején tényleg csak abból sejtjük, hogy azért a látszat csalni fog nyilván, mert hát Tom Hardy, az ő sűrű, masszív egyéniségével csak nem fog ilyen teszetosza lúzert játszani?! Na, hát nem is, bár ahogy kúszunk előre a dolgok menetében, úgy kezdjük látni a valós erőviszonyokat, melyek a végkifejletben minden kétséget kizáróan érvényesülnek majd.

Korántsem szokványos amerikai krimivel van dolgunk amúgy, még a műfaj, egyáltalán, a műfajiság sem egyértelmű. Igen nehezen meghatározható e mozi milyensége, stílszerűen szólva csak erőszakkal lehet belekényszeríteni e filmet bármilyen skatulyába. Ha krimit, drámát nem is mondhatunk egyértelműen, tán valami bűnfilmet igen, ha van ilyen. Legyen.

A történetet az a Dennis Lehane jegyzi, akinek korábbi munkái közül a Titokzatos folyóból Clint Eastwood készített Oscar-díjas filmet, a Hideg nyomont Ben Affleck filmesítette meg, míg a Viharszigetet Martin Scorsese vitte vászonra. Nem lehet meglepetés tehát, hogy két lábbal állunk ezúttal is a mocsokban (jelen esetben a fagyott földön). A történet hőse (Bob) hajdani bunyós, de ezt csak egy félmondatból tudjuk meg – most csapos a hajdani zugbukméker Marv (James Gandolfini – élete utolsó szerepében) bárjában, ami már valójában a csecsen maffia pénzmosodája – ami miatt viszont Marv neheztel a csecsenekre, de szólni nem mer, érthetően. Szerepelnek még: egy furcsa, baljós hangulatot árasztó junkie, aki azt híreszteli magáról, hogy már ölt embert, és egy lány (Noomi Rapace), sebhellyel a nyakán, aki előtt Bob megtalálja a kiskutyát és aki segít neki a gondozással járó teendőkben. Továbbá csecsenek, kocsmavendégek, kotnyeles rendőrök, hullák. És (minden bizonnyal) piszkos pénz. Színhely: nagyrészt Marv kocsmája, valamint külső Brooklyn néptelen, kietlen utcái. Játszódik: napjainkban.

Marv, furmányos haditervvel meg akarja szerezni a maffia piszkos pénzét, amihez felhasználja a zizi csávót, aki viszont a kutya valódi gazdája, amit a mit sem sejtő Bob megtalált. Ő vissza akarja szerezni a kutyát, vagy legalább érte némi pénzt – Bob pedig szeretne békén lenni. A nagy amerikai kóboj-történetekhez hasonlóan, természetesen övé a hős státusza, azonban Bob sem ártatlan. Azok az idők elmúltak már, amikor makulátlan jellemű hősök aratták le a babérokat és lovagoltak el a naplementébe…

A Bikanyak című, szintén igen szigorú filmmel dobbantó belga Michael R. Roskam a lehető legjobb választás volt a rendezői székbe, hiszen Bob karakterét hasonló plaszticitással kellett megteremteni, mint első filmjében Jacky farmerét. Ott Matthias Schoenaerts volt a médium, itt Tom Hardy. A legjobb anyag. Itt ugyan nem húz olyan látványos pszichopatát magára, mint azt tette például a Bronsonban, de amilyen ártatlan bájjal szemébe hazudik az őt faggató rendőrnek, ahogyan csomagol, azért megfagy bennünk a vér. És ő a jófiú, de tényleg!

Szegény Gandolfinié már kevésbé hálás szerep, de ilyen a színészsors. Neki ilyen szerepkör jutott, amit ő a maga bumfordi bölény formájával mindig hozott is.

A párbeszédek már szinte dadaista módon tömörek, bár aki járt már kocsmában, az tudja, hogy ott bizony olykor igen abszurd dialógok hagyják el a fogyasztó vendégek ekkor már cseppet sem szomjas ajkait. Értékdeficites, kemény, fekete-fehér világban járunk, ahol nem élnek meg a széplelkek. Itt a törvényt az erősebb kutya diktálja, és egyedüli érték a pénz, ami ritkán tiszta. Hősök nincsenek, csak túlélők.

A Piszkos pénz egyszerű, tiszta, szögegyenes film, mint egy dal, egy blues, vagy egy száraz, érzelemmentes country-ballada. Semmi cécó. Bumm a fejbe, halott vagy, haver.

Asanisimasa: 8/10

Igen, végül is meghatározhatjuk úgy a ‘független film’ fogalmát, hogy az a film ‘független film’, amelyikben rengeteget beszélnek. Ez persze baromságnak tűnik, de ha belegondolunk, hogy az említett kategóriába sorolt/sorolandó (amerikai) filmek általában mekkora költségvetéssel készülnek (kicsivel, főleg a nagy hollywoodi produkciókhoz képest), akkor tán már érthetőbb, ha egy fiatal filmes inkább szekond plánban beszélő fejek lényegesen költséghatékonyabb, tévéfilmes képi világában, verbális síkon próbálja mondanivalóját megfogalmazni, mint nagyszabású látványban, neadjisten szélesvásznú tömeg- és akciójelenetekkel. Ez természetesen lehet rettenetes élmény is, hiszen mindenki találkozott már olyan “ilyen” filmmel, amely semmivel nem nyújt többet, mint beülni egy romkocsmába egy csapat fűtől, sörtől és környezettudatos életmódtól zsibbadt agyú lumberszexuális neohippivel… Az meg mégis más élőben, ugyebár, ha már.

Szerencsére azonban többször izgalmas élmény, hiszen végre valódi embereket, igazi történeteket és életszerű konfliktusokat láthatunk, mentesen a legtöbb professzionalista bűbájtól, melyek a minél nagyobb bevétel reményében herélnek ki szinte minden “igazi”, “nagy” hollywoodi filmet. Craig Johnson második filmje is ezek közé tartozik. (A) The Skeleton Twins egy testvérpár történetét mesélik el, akik tíz év múltán, immár felnőttként találkoznak újra, miután egymástól függetlenül, egyszerre próbálnak véget vetni életüket. Mivel ez a film eleje, értelemszerűen nem sikerülhet az aktus, de csak azért nem, mert a másikat épp az elkövetés pillanatában zavarnak meg a hírrel, hogy az egyik már kórházban fekszik öngyilkossági kísérlet miatt. A történet végére még visszatérünk, egyfajta súlyos, ám morbid keretként a másikhoz, de ehhez kell a közte lévő másfél óra, ami megvilágít sok mindent okokról, körülményekről, indíttatásról, családról és egy sajátos(an erős) testvéri szeretetről.

A furcsa (testvér)pár (Kristen Viig és Bill Hader) természetesen végigpofázza a filmet, folyamatosan ugratják, provokálják és szórakoztatják egymást, a külvilág és az esetleges élettársak (pl. Luke Wilson) igényeinek teljes figyelmen kívül hagyásával. Kulcsszavak: gyerekmolesztálás, homoszexualitás, búvárkodás, halloween, gyerekvállalás, karrier, karaoke, léggitár.

Ha érdekel, akkor jó lesz, ha nem, akkor nem. (Legjobb forgatókönyv – Sundance)

Asanisimasa: 8/10

Mike Cahill, a független filmes szcéna romantikus-filozofikus sci-fikben utazó specialistája ott folytatja, ahol az Egy másik Földben abbahagyta. Az I Originsben is pont azon a kötélen táncol, ami az ezoterikus blöff és a tiszta művészet között húzódik, miközben alant a nyúlós, ragacsos giccstenger hullámai vetnek tarajokat.

A fillérekből készült független film látszólag egy sírig, sőt azon túl is tartó szerelem története, miközben megbirkózik egymással a megfoghatatlan, spirituális transzcendencia a kizárólag egzakt, tapasztalati alapokon nyugvó, aprólékos bizonyítási eljárásokon kikristályosodott tudománnyal. Rázós, meredek téma, hiszen mindkét oldalról lehet támadni a filmet, ennek ellenére bizonyítja Cahill tehetségét, hogy a végkifejletre elegánsan ki tudja húzni fejét a hurokból és a történetet be tudja fejezni oly módon, amire mindkét oldal harcosai rá tudnak bólintani – feltéve, ha valamennyire komolyan veszik magukat, illetve a másikat.

A szem a lélek tükre – ez a mondás képezi az I Origins sztorijának alapképletét is. Egy ifjú tudós azzal szeretné bebizonyítani a kreacionisták előtt hogy Isten nem létezik, hogy megtalálja a szem evolúciójának nulladik fázisát, azt az őssejtet, ami még nem szem, de már észleli a fény váltakozását (szerintem amúgy a tudomány már régen ismeri a fényérzékeny sejteket, de ehhez végképp nem értek…). Közben találkozik egy lánnyal, aki élete szerelme lesz és akinek csodálatos írisze van, amire az ifjú tudós különösen bukik, hiszen részben szakmába vág, részben pedig ez a hobbija is: szemeket fényképez. Minden szivárványhártya egyedi, ám e történetben mégis megesik, hogy két, egymástól földrajzilag, kulturálisan és időben is messze lévő embernek pontosan megegyezik a szivárványhártyája, ami viszont nem másra, mint a lélekvándorlásra lenne bizonyíték. Ezt a tudós kezdetben nem tudja elfogadni…

A két, egymásnak homlokegyenesen ellentmondó gondolkodásmód a végére mégis kéz a kézben ballag el a lenyugvó naplementébe. Ha cinikusan szemléljük ezt a végkifejletet, akkor sem kell feltétlenül legyintünk erre, bár tudnivaló, hogy a cinikusoknak nincsen se lelkük, se szívük – a mellkasukban dobogó valami nem más, mint egy igen kitartóan dolgozó izom. De ők nem is jószívű emberek… Ha viszont szívvel-lélekkel élő hívők vagyunk, akkor sem tudunk dévaj tort ülni a hitetlen materialisták felett, hiszen bármennyire is szeretnénk, nekik is igaza van.

Szép kis film ez. Szerény, okos és bátran érzelmes.

Asanisimasa: 7/10

Juliette Binoche kereste meg a később Sils Maria felhői címet kapott film ötletével Olivier Assayast (korábbi filmjeiről itt, itt és itt), a neves francia -édesanyja révén magyar származású- művészfilmest, hogy készítse el a középkorú színésznő önvallomását a színészetről, a szereppel, a szöveggel, az egyre gyarapodó évek okozta nyomokkal, a médiával, valamint a fiatal, a mai médiát készségszinten kezelő riválisokkal való, egyre reménytelenebb küzdelemről. A Binoche alakította filmbeli színésznő, Maria Enders, ma befutott sztárja a filmvilágnak és a nemzetközi színházi életnek, de már eljátszotta szinte az összes nagy szerepet. Még sok évvel ezelőtt, első sikerét Sigrid, a törtető, gátlástalan csábító lány szerepével aratta, aki fondorlatos módon hajszolja öngyilkosságba főnöknőjét, Helenát. Most, hogy a filmbeli -fiktív- színdarab neves -fiktív- szerzője elhunyt, a darabot újra bemutatják, Maria Endersre azonban a vesztes, tragikus sorsú Helena figuráját bízzák, míg Sigridet Hollywood botrányos életű, eddig értéktelen, de rendkívül népszerű vackokban teljesítő üdvöskéjére, Jo-Ann (Chloe Grace Moretz) fogja játszani. Amikor Maria elfogadja a felkérést, már maga is tudja, mekkora terhet vesz magára, ezért a darab írójának svájci villájába költözik asszisztensével (Kirsten Stewart), hogy a világtól elzárt, lélegzetelállító szépségű alpesi táj közepén küzdjön meg a szereppel és önmagával.

Alapvetően kétfenekű a film, hiszen egyrészt a történet középkorú színésznője küzd meg ifjú, feltörekvő pályatársával, miközben a valóságban is egy középkorú, sokszor bizonyított, zseniális színésznőt látunk küzdeni egy fiatalabb, meglehetősen kétes értékű filmecskékben bizonyított, feltörekvő kolléganőjével. Érzékeinket tovább zavarja az a “játék”, mely a cselekményből adódik, ahogyan Maria és asszisztense gyakorolják a darab szövegét, Maria tanulja Helenát, miközben az asszisztens Sigrid szövegét “adja fel” neki. A szöveg azonban szinte minden mondatában Maria valós -tehát a történetbeli- magánéletére reflektál, miközben nem tudunk szabadulni attól a szemmel látható feszültségtől sem, ami Binoche és Stewart között jön létre. Rendkívül izgalmas ez a meccs. Binoche-nál természetesebben mozgó, érző, létező színésznőt nem nagyon mutattak még meg a filmvásznak, ebben a filmben ráadásul kvázi saját magát kell adnia. Egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy hibázik, egyszerre önmaga, Juliette Binoche, miközben Maria Enders is. Kristen Stewart viszont eddig éppen nem természetességével hódított. Az Alkonyat-sorozat vámpír/vérfarkasrománcában játszott szerepe inkább a színjátszás megcsúfolásának nevezhető azzal az egyetlen, porcelán arcú, világfájdalmas nézéssel (egyéb jelenései sem győztek meg eddig túlzottan, még az Útonban nyújtott sem!). Itt azonban fel tudott nőni a szerephez, hiszen elhittem neki a asszisztens pörgős, ám zilált érzelmi életű karakterét, miközben a szereptanulás és a Mariával való élet közben képes megvillantania tulajdonképpeni önmagát -a hollywoodi sztárocskát- is. Kemény, kard-ki-kard küzdelmet vív Binoche és Stewart, melynek tétje: ki a jobb, ki a természetesebb színésznő. Azt mondom, hogy Binoche, mert Stewartnál azért érezni, hogy csak játssza, csak mutatja azt, hogy milyen laza, milyen szabad, miközben kőkeményen dolgozik ezen. Binoche viszont él. Azonban tisztelet Stewartnak, hogy felvette a kesztyűt és kiállt küzdeni. Szegény Chloe Grace Moretznek nem jutott tér ebben a csatában, azonban ő is hitelesen hozza a Kristen Stewart-(Selena Gomez, stb.)karaktert.

A film címe amúgy egy ritka, magas hegyek között tapasztalható meteorológiai jelenségre utal, amikor a déli, melegebb tavak felől megindul a pára a hűvösebb észak felé, a völgybe, melyen felhőkígyóként kúszik végig, mintegy körbefonva az égbe szökő hegyek lábait. Maloja kígyójának is hívják a jelenséget, film is készült róla 1924-ben, melynek részletét e film is felhasználja egy fontos jelenetben. A hagyomány szerint, ha Maloja kígyója megjelenik, akkor rossz időre lehet számítani – ez a borongós érzet határozza meg a film hangulatát, de a cselekményét is.

Assayas filmje intellektuális mű, igazi művészfilm (akár azok számára is, akik ezt a kifejezést pejoratív értelemben szokták használni). Az idősödő színésznők igen bonyolult lelki életén túl olyan “belterjes” dolgokról beszél keresetlen őszinteséggel, néhol frivol iróniával, mint például egy adott irodalmi szöveg jelentésének permutációi, annak függvényében, hogy milyen körülmények között, milyen közegben hangzanak el? Mi a szerep és mi a színészet? Mi az őszinteség? Mi a művészi alkotó munka? Mi a média és mit jelent jelen lenni a médiában? Ilyenek…

A Sils Maria felhői rendkívül érdekes film, feltéve, ha érdekel minket az, mi zajlik a színfalak, illetve azon arcok mögött, akiket a vásznon látunk. Asanisimasa: 8/10