asanisimasa

A szabad sajtó magyar ünnepnapján nem is lehetne húsba vágóbb témájú filmmel előállni, mint ez a Jobb, ha hallgatsz című, valóban megtörtént eseményeket feldolgozó alkotással – ami, sajnos nem olyan jó, mint amilyen lehetne és mint amilyennek lennie kéne. A történet még a Reagan-adminisztráció alatt történt meg a szabad sajtó “bezzeg-hazájában”, az Amerikai Egyesült Államokban. Egy kis kaliforniai újság sokáig parkolópályán lébecoló, nem túlzottan ambiciózus oknyomozó újságírója, Gary Webb (Jeremy Renner) egy nap váratlanul szagot fog és súlyos titokra döbben rá: az amerikai hírszerzőügynökség, a CIA, tehát egy kiemelt fontosságú állami szerv úgy segítette az akkoriban a nicaraguai rezsim ellen küzdő kontrákat, hogy részvételükkel crack-kokaint csempésztek az Államokba. Nem holmi piti ügyletről van szó, a behozott -igen addiktív, valóban gyilkos drog- tonnákban mérhető mennyiségű és sok milliárd dollár haszonnal járt. Ergo, Webb rájött, hogy az amerikai kormány az amerikai adófizetők pénzéből mérgezi saját polgárait. Mivel mégis “újságíróból készült”, ahogy szagott fogott, a témát nem is engedte. Drogot csempészett a CIA, megírta.

Michael Cuesta e filmben azt meséli el, végül hogyan gyűrte be Webbet a nagyhatalmú kormányszerv, valamint az általa manipulált sajtó, tehát akár örülhetnének is a hazai Amerika-fóbiás idióták, hogy nini, a nagy Amerikában sincs sajtószabadság, de “sajnos” a filmben és ezúttal a valóságban az is megmutatkozik, hogy bizony Webb dolgozatának, minden áskálódás ellenére, igen komoly hatása lett, súlyos személyi és anyagi konzekvenciákkal. Az üzenet tehát rendben is lenne, az viszont annál inkább baj, hogy a film mégis unalmas.

Talán Webb flegmatikus hozzáállása (amit Renner tulajdonképpen hibátlanul közvetít) az, hogy ami egy fimben izgalmas lehet, az a valóságban, így e filmben is, végül nem történik meg. Nem feltétlenül akciójelenetekre gondolok, hanem arra a nyomasztó, már-már üldözési mániás pszichikai terrorra, amire a hatalom képes, ha valaki – főleg egy ilyen “bosszantó kis mikiegér”- százas szöget döf a seggébe, így provokálva ki azt az ordítást, amivel óhatatlanul kimutatja foga fehérjét… Márpedig a CIA (annak ellenére, hogy ugyebár alkotmányosan nem folytathat műveleteket amerikai állampolgárok ellen) tényleg mindent megtett Webb elhallgattatására. Ebből viszont mi nézők, nem éreztünk túl sokat (vagy már túl lent van az ingerküszöbünk).

Pedig látszólag stimmel minden, hiteles a korabeli környezet megteremtése, a híradófelvételek is ezt az érzetet támasztják alá, a történet problematikája is világos, az összes messze- és mélyre ható összefüggéseivel – mégse működik a film. Márpedig a szabad sajtónak, a szabad és bátor újságírói munkának ennél nagyobb jelentősége van…

Asanisimasa: 6/10

Na, ez egy tipikusan olyan filmféleség, amit legszívesebben állandóan néznék. Nincs benne semmi “nagy”, semmi “jelentős”, semmi “világmegváltó”, pont olyan, mint egy régi Zorán-dal. Van benne néhány gitár, néhány szeretetreméltó, kedves, bohókás karakter, néhány összebújt buksi, whisky vizespohárban, féltve őrzött, de mélyen titkolt gyengeségek, csöpögősen nyálas kedvenc dalok és sok kedvesség, őszinteség, pozitív életérzés. És benne vagyok egy kicsit én is.

Bár nem vagyok sem feltörekvő, sem soha meg nem értett gitáros, nem is akartam popsztár lenni sohasem, de nem vagyok lecsúszófélben lévő, független lemezkiadó sem, mégis kifejezetten személyes élmény nézni rettenetes magyar címet kapott Szerelemre hangszerelve (angol eredetiben: Begin Again) című mozit. Ismerős benne minden karakter, de főleg, minden élethelyzet, minden mondat és minden gondolat, és baromi jó elengednem magam, miközben nézem (Te mosolyogva nézed a tévét? – kérdezte a melóból éppen hazaérkező párom, mikor észlelte, hogy már megint nélküle kényszerültem mozizni…).

John Carney független ízű romantikus komédiájának titka a keresetlen, minden felesleges manírt, nagyképűséget és nagyot mondani akarást nélkülöző, fesztelen őszinteség. Mondok egy példát: van egy jelenet a filmben, amikor a Keira Kinghtley által (az eddigiekhez méltó lazasággal) játszott, éppen “lepattintott” gitáros csaj dzsemmel valami nagyon személyes üzenettel bíró dalt egy régi zenészhaver (Steve – James Corden) lakásában, és elkezd összeállni a szöveg és a zene, a zongorán kísérő havert elkapja az ihlet és szájtrombitaszólóba kezd, mire a csaj spontán elmosolyodva leinti, mert ő már tudja a szöveg fordulatát, amit a srác nem sejthet – és a szóló amúgy sem passzolt volna a dal “elbocsájtó szép üzenet” hangulatához… Annyira igazi gesztus volt Keiráé, és annyira igazi volt, ahogy azt Steve lereagálta, hogy ilyet megrendezni vagy egyáltalán, forgatókönyvben kitalálni, nem lehet. Viszont pont ilyen igazi pillanatokból áll össze az igazi élet, tehát ha ezt egy filmen látom, akkor az a film egy igaz film.

Valóban nincs mély konfliktus a történetben, ami mégis, az gyorsan el is simul. Mégis, micsoda különbség van pozitív üzenet és pozitív üzenet között! Mennyit röhögtünk (ha nem sírtunk elkeseredett, értetlen dühünkben) az olyan marhaságokon, mint “Nyílik a pipacs pitypang! Megírom!” és effélék, miközben itt kizárólag jófej, szerethető és szeretetre is méltó arcok segítik egymást önzetlenül, és érnek el közösen sikereket, miközben senkit nem aláznak szarrá és senki, senkinek érdeke nem sérül meg közben. Sehol nincs irigység, sehol áskálódás, sehol semmi gonoszság, önzés és agresszió… Ilyennek kéne lenni az életnek.

Oké, a dalok kis tinglitanglik, árvalányhajas popköltészet, egy szál gitáron, Bob Dylan viszont tényleg nagy pozőr, a Casablanca pedig a világ legjobb filmje; ahogy meg Mark Ruffalo meglátja a zenét, az tényleg úgy van. Tanúsítom.

Asanisimasa: 9/10

A meg nem értett zseni prototípusaként is jellemezhetnénk Heinrich von Kleist figuráját, hiszen rendkívül rövidre szabott életében jobbára csak elutasításokban volt része, miközben ma már nincs olyan magára valamit is adó színház szerte a világban, amely ne tűzné műsorára rendszeresen Kleist valamelyik darabját, a Heilbronni Katicától a Homburg hercegéig, a Pentheszileától az Amphitryonig, vagy valamelyik Kohlhaas Mihály-adaptációig. Szerb Antal így beszél Kleistről: „Ez a beteg lélek beteg remekműveket írt, borzalmasan nagyszerű alkotásokat”, Hegedüs Géza pedig ekképpen értékeli pályáját: „már régóta kétségtelen, hogy a 19. század első évtizedének Goethe és Schiller mellett Kleist a harmadik legnagyobb drámaírója.” Nincsen, nem létezhet modern dráma Kleist nélkül, pedig a maga korában még Goethe is simán lepattintotta a nála írásairól véleményt kérő ifjú zsenit. Művei általában annyira tömörek, lényegre törőek, általános erejűek, egyben egyediek, figurái történetei tipikusak, hogy a maguk veretes, klasszicizáló nyelvezetében is szinte absztrakt, modern alkotások, nem véletlenül birizgálják a mai napig is az alkotók fantáziáját. Még élt, bár igen szegényen, szeretetlenül, megtörten, amikor a Pentheszileát már maga korában is formabontó módon, pantomim-színházi formában mutatták be Berlinben.

Az osztrák Jessica Hausner (az ismert katolikus zarándokhelyről készült Lourdes című filmjét mindenki nézze meg, ha tudja) Őrült szerelem című alkotása Kleist utolsó napjait, valamint rettenetesen romantikus és még rettenetesebben teátrális öngyilkosságának történetét meséli el, mondhatni Kleist szövegeinek szűkszavú, tömör, díszítetlenségében pontos modorában, viszont szinte az elébb említett korabeli előadás elidegenített, absztrakt felfogásában. Természetesen, itt azért nincs szó pantomimről, de a színészek mégis valamiféle bábukként, egy babaház figuráiként vannak jelen a történetben, mintsem hús-vér figurákként. Egy-két jellemző karakterét mutatják meg a szerepük szerinti személynek, akik rendszerint mozdulatlanul állnak, ülnek vagy éppen fekszenek a poroszos visszafogottsággal, mégis hangulatosan berendezett, levegős terekben. Akkurátusan ki van minden zavaró körülmény, csicsa, sallang pucolva, hogy csakis az alkarnyi kenderkötelekként húzódó, láthatatlan, elfojtott energiák és antienergiák, hogy csak a lecsupaszított érzelmek és lelkek legyenek jelen a történetben.

A filmből effektíve nem is tudjuk meg, hogy az az elfogódott, furcsa pali, aki bizarr zsarolással próbálja kikényszeríteni a fatális szerelmet állandó vendéglátójától, a férjezett, gyermekes, tisztes asszonytól, az a Heinrich, a “mi kis írónk” az Kleist tulajdonképpen. Valaki a társaságból, aki néha szót kap, ha senki nem zongorázik, énekel, vagy szaval. Homályos utalás csupán, hogy az a bizonyos márkiné, akit emleget felolvasásaiban, az nyilván O. márkiné, Kleist kevés sikert aratott művének hőse. Hausner azt az őrült szerelmet kívánta e filmben elmesélni Kleist modorában, stílusában, mely Kleist utolsó szerelme volt, azt az ördögi gondolatkört, mely a szeretettel való zsarolás ma is sokszor, sok helyen, sok területen megjelenő bűnében nyilvánul meg: “…csupán te létezel számomra, ebben a rideg, szeretetlen, gyűlöletes világban, a halálomig szeretni foglak, haljunk meg együtt és akkor egész életünkben csak egymást szerettük és akkor leszünk boldogok és legyőzzük még a halált is…”

Közben fejest ugrunk a 18-19. század fordulójának liberalizálódó német (porosz) nemességének mindennapjaiba, megízleljük a szépre fogékony, ám érzéseit magában tartó helyi mentalitást, ahol mindenki tudott hangszereken játszani, kottát olvasni, még akkor is, ha a zenéhez közben semmi közük nem volt, ahol a nagymama adekvát módon szól bele a fiatalok gyűszűnyi likőr melletti irodalomkritikai csevegésébe, az orvostudomány azonban kimerült az érvágásban és köpölyözésben. Csodás empire stílusú enteriőrök, bútorok, ruhák.

A cselekmény nem mondható pergőnek, tulajdonképpen híven imitálja ritmusában a korabeli élet “pezsgését”. A felhangzó zenék olykor fülsértően hamisan szólnak, azonban így hitelesek, hiszen nem mindenki engedhette meg magának hogy egy Schubert, vagy egy Beethoven zenéljen a szokásos esti teapartiján… Színészi teljesítményt egyedül Kleist végzetes szerelmét, Henriette Vogelt alakító Birte Schnoeink nyújt a mentálisan súlyosan sérült írót visszafogottan alakító Christian Friedel mellett, a többiek csupán arcok, alakok, félmondatok, de ennyi kell belőlük, hisz a történet nem róluk szól. Látszólag könnyű, az asztalról egyetlen legyintéssel lesöpörhető, ám valójában igen nehéz, komoly film. Nem tesz semmit azért, hogy szeretni lehessen, hogy tessen, miközben mindvégig a szerelemről beszél. Benne van Kleist szelleme.

Asanisimasa: 8/10

Hosszú, mozivásznak és tévéképernyők előtt eltöltött pályafutásom alatt nem nagyon emlékszem olyan filmre, mely már a legelső kockákat is a szponzorok felsorolásának szentelné. Nem arra gondolok, hogy a “Nagyfilm Pikcsörsz” és az Rtl 3 bemutatja, vagy hogy a végén köszönetet mondanak a Lujza Panziónak, az Emberminisztériumnak és Pista bácsinak, hanem hogy pacekba, az arcodba nyomják: a szponzorok voltak a Fiat, a Santander Bank, a Coca&Cola, és a többi. Utána jön, hogy a Conspiração Filmes, blablabla. bemutatja a Rio, szeretlek! című filmjüket (portugálul, persze). Értem én, hogy volt a focivébé, jön az olimpia, miközben baromira nincs rendben Brazíliában semmi sem, irtják az esőerdőket, üveghangon pörög a munkanélküliség és a bűnözés, a GDP szárnyal, a baj csak az, hogy csak a statisztikákban, belőle sok tízmilliónyi brazil mit sem érez; tehát kell a reklám, kell az országimázs, de azért ne így már…

Persze, Rio de Janeiro valóban a világ legszebb városa, főleg az madártávlatból, a brazilok is mókás népek a maguk csiricsáré sokszínűségében és ha egyszer bekúszik a füledbe a szamba zakatoló, fülledt és buja ritmusa, akkor simán benne lesz egy jó darabig, komolyan meghatározva szíved verését. Rio nyilván megér egy misét és még szeretni is lehet, még úgy is, ahogy eddig szerettük Párizst, New Yorkot vagy Havannát, és szeretni fogjuk például Berlint. Össze is jött hozzá a stáb, köztük az Oscar-jelölt Guillermo Arriaga, Fernando Meirelles, Carlos Saldanha és César Charlone, az Oscar-díjas Paolo Sorrentino vagy a világhírű John Turturro, leszerződtettek színésznek olyan neveket, mint Harvey Keitelt, Vincent Cassellt, vagy a popzenéből ismert Vanessa Paradist, illetve Bebel Gilbertot és sokan másokat, összedugták fejecskéjüket és kiókumlálták ezt az “izét”, amivel jobb híján szoktam jelezni az esztétikailag nehezen megfogható minőséget.

A szkeccsfilm nem ördögtől való öszvérműfaj, felfoghatjuk akár mozgóképes novellafüzérnek, kisfilmantológiának, akárminek, jónéhány ilyen született már a RoGoPaG-tól a 110901-en át az éppen idevágó Nekem Budapestig, még akkor is, ha ezen filmek túlnyomó része inkább érdekes, mint sikeres alkotás. Nyilván elvész a sok bába közt a gyerek, nyilván nem fér meg sok rendező egy filmben, a sokféle látásmódot igen nehéz összesimítani, de próbálkozni nyilván lehet és szabad. A Rió, szeretlekben is van néhány igen jó öltet. Izgalmas és tipikusan latinos temperamentumú kis sztori a félkezű bunyósé, aki fausti dilemmába kerül tolószékbe kényszerült feleségét megmentendő. Erős, bár kissé banális végkimenetelő, intenzív hatású formai kísérletként értelmezhető a Vincent Cassel által főszerepelt homokszobrász szkeccs. Anélkül is felismertem Sorrentino munkáját, hogy előzőleg utánanéztem volna, melyik lesz az (na, melyik?). A koreai Sang-soo Im favellabeli vámpírmeséje már annyira bizarr, hogy hangosan felnevettem. Kedves a Harvey Keitel-es Jézus-telefonos cucc is, bár ott a göndör kiscsávó simán elviszi a balhét.

De Turturrónak például már látványosan nem jutott eszébe semmi sem Rióról, helyette csinált egy giccses, naplementés-melodramatikus videoklipet az erősen hervadó szépségű Vanessa Paradisnak… A fáradt és pökhendi tinisztár és a szószátyár taxis Cukorsüveghegy-mászós történet is kissé béna lett, főleg a néhány fordulóval későbbi csattanóval (nem a tartalma, hanem a formája, kitalálatlansága, erőltetettsége zavar). Mi volt még? A többit már el is felejtettem…

A szép számmal bemutatott légi panorámák tényleg lenyűgözőek, főleg moziban. A tulajdonképpen szépen egybesimított, összeszőtt kisfilmek összességéből valóban kiderül valamiféle árnyalt, ám mégis szeretetteljes kép Rióról, a riói emberekről, életstílusról és egy kicsit a brazil valóságról is, de a mindenen átható, erősen sulykolt országimázs üzenete sajnos mindent felülír.

Asanisimasa: 5/10

Mikor ezt a filmet Magyarországon bemutatják, Alain Resnais, a film rendezője, éppen egy éve nincs már köztünk. Ennek okán, de a filmet látva sem lehet megkerülni tehát azt a kijelentést, hogy a Szeretni, inni és énekelni Resnais életösszegző búcsúfilmje. Fantasztikus elégtétel a sorstól, ha valaki ilyen szépen, ilyen kompakt módon tudja befejezni evilági pályáját, ahogy a 92 évet élt mesternek megadatott, hiszen Alan Ayckbourn drámája, amit e film adaptál, éppen arról szól, hogy egy baráti társaság egyik tagját halálos kór fenyegeti és a többiek hogyan tudják ezt feldolgozni. Resnais tehát tulajdonképpen utolsó filmjében “lemodellezte” saját halálát, ám ezen túlmenően csodálatos gesztust gyakorolva megteremtette az alkalmat közeli barátainak, feleségének – Sabine Azéma, Resnais valódi felesége például a társaság egyik tagját, Kathrynt alakítja – hogy játék közben búcsúzzanak el barátjuktól. Kívánhat egy rendező ennél szebbet? Kívánhatnak-e egy haldokló színházi- és filmrendező barátai, rokonai ennél meghatóbb búcsút?

Resnais amúgy (a Szívek és a majd’ 300 perces Smoking/No Smoking után) már harmadszor nyúl Ayckbourn-színdarabhoz, mely ismét az angliai Yorkshire vidékének kanyargós kis utakkal szabdalt, dombok völgyén megbúvó bájos házikóiban, udvarházaiban játszódik – pontosabban egy elvont térben, mely erre a vidékre utal, de valójában egy színházi előadás díszlete. Itt készülnek egy új színdarab bemutatójára az egyik yorkshire-i kisváros amatőr-színpadának színészei, mikor meghallják a szörnyű hírt, hogy egyik barátjuk rákos beteg és hónapjai vannak csupán hátra. A békés, csupán joviálisan csipkelődő, évtizedek óta ugyanazokat a köröket futó társasági élet éles váltással az elmúlással, barátjuk majdani hiányával és az ő felettük is elszálló idő kegyetlen természete körül kezd forogni, miközben a hölgytagok (akik szinte mindegyiküknek volt valaha, valamilyen intim köze a haldoklóhoz) azon kezdenek versengeni egymással, hogy ki kísérje el utolsó útjára, Tenerife szigetére barátjukat – miközben a férjek csak kapkodják a fejüket a hirtelen megpezsdült érzelmi viharban. A végére természetesen másként alakulnak a dolgok, mint várja mindenki, már ahogyan az életben és a színdarabokban szokásos…

Sajnos, a film csupán a fenti információk birtokában működik kellő súllyal, mert amúgy nem több egy szomorkás-kedélyes, édesbús melodrámánál; formailag pedig egy lefényképezett bulvárszínházi előadásnál. Így, a komor és szomorú valóság híreivel együtt válik különösen személyessé és igazán méllyé ez a film. Resnais, bár idős korában is rendezett néhány komolyabb elismerést arató filmet, az igazság szerint képtelen volt megismételni a Szerelmem, Hirosima és a Tavaly Marienbadban filmtörténelmi súlyú, időtlen esztétikáját, kevesek által ismert, középszerű, ám megbecsült művészként élte le életét. Önmagában ez a történet sem ad hozzá sokat ahhoz a számtalanszor, számtalan formában és műfajban feldolgozott toposzhoz, melyben a színház (illetve művészet) világa keveredik, reflektál és kölcsönhatásban van a valósággal (a való valósággal és a történet valóságával egyaránt). A Szeretni, inni és énekelni vallomását is elsősorban sorszerű, szomorú aktualitása, valamint különös bátorsága és őszintesége teszi igazi élménnyé.

Asanisimasa: 7/10

Igen, hajlamosak vagyunk rácsodálkozni tinédzserkorú gyermekeink furcsa, érthetetlen szokásaira, miért öltöznek úgy, ahogy, miért áll úgy a hajuk, ahogy, miért nem tanulnak és miért bámulják a tévét/netet, miért nem olvasnak, miért nem ez, mért nem az. Holott csak egy picit kellene messzebbre emlékezni, mint a tegnapelőtt, amikor mi jártunk hasonló cipőben. Pont ugyanaz megy ma is, csak másképpen (ahogy mondani szokás). Elkallódó gyerekekről, társadalmi kényszerpályákon veszteglő, vagy sokszor kisikló sorsok sem lehetnek ismeretlenek, legutóbb például Budapest “nyóckerbe” született Viktóriát láttuk svájci kurvának állni egy remek filmben, de elég csak nyitott szemmel kilépni a kapun. A téma ott van, de már át is léptünk rajta. Válaszaink, magyarázataink, bűnöseink és bűnbakjaink mindig vannak, legtöbbször azonban sokkal gyorsabban, mint magát a dolgot megismernénk.

Párizst legutóbb a Charlie Hebdo című hecclap ellen elkövetett embertelen merénylet okán emlegettük, mely során senki nem mulasztotta el megemlíteni a hajdani francia gyarmatbirodalom hozadékaként mára teljes jogú francia állampolgárokként élő, különféle vallású, etnikumú és kultúrájú észak- és fekete-afrikai származású emberek okozta társadalmi feszültségeket, mint robbanásközeli állapotot. Az alacsony iskolázottság, melynek egyenes következménye az alacsony szintű foglalkoztatás, illetve a nagyarányú munkanélküliség, ami viszont a bűnözés, illetve különféle radikális eszmék, a düh és a gyűlölet termékeny táptalaja. Céline Sciamma Lux-díjra is jelölt Csajkor (Bande de filles) filmje ennek a közegnek a kellős közepébe, egy túlnyomórészt fekete-afrikai származású bevándorlók lakta lakótelepre, illetve egy lány (Marieme) életébe enged bepillantást.

A magyar cím által sugallt Sráckortól eltérően, Marieme e történetben tárgyalt sorsa inkább az elébb említett magyar Viktóriáéra hajaz, mind életének, családjának szociális körülményeiben, mind saját életlehetőségeiben, mind tényszerűségében. A különbség mindössze annyi, hogy Mariemének nem kell egy ismeretlen nyelvű országba utazni ehhez, csupán felszállni a metróra és bedöcögni vele Párizsba. Nem kurva lesz belőle, hanem drogárus, de a különbség nem számottevő, ahogy ezt egzakt módon meg is fogalmazza a filmben az egyik “kollegina”.

Marieme idáig vezető útja is tipikusnak, valamint általános, nemzetközi érvényűnek tekinthető. Mivel az iskolai eredményei gyengék, a továbbtanulásból automatikusan kizárja magát, marad a csellengés, hiszen anyja munkája, aki takarító egy irodaházban, “büdös” és egyáltalában nem “menő”. Rövidesen egy utcai csajbandában találja magát, jön a plázázás, kisebb lopások a butikokból, céltalan, üres bulizás, rivális bandákkal való balhézás, a kultúra kimerül a hiphop-videoklipek segget rázó, mutogató, kivagyi esztétikájában, valamint a videojátékokban. Céltalan, sehonnan sehová nem tartó időtöltés, melyet még a család és hagyományok tiltotta szerelem sem tud igazán megédesíteni, az csupán a családdal való szakításhoz vezet. Marieme, immár magányosan, kitagadottként, rövidesen a környék drogkereskedőjének kezei között találja magát.

Sciamma Marieme sorsának felvillantásával semmiképpen nem csinál forradalmat, hiszen úgy gondolom, akik ezt a filmet majd megnézik, túlontúl tisztában vannak a realitásokkal, meglepődni, elszörnyedni nem fognak. Azok, akik leghatékonyabban tudnának tenni az efféle sorsutak ellen, a politikusok, a szülők és a nevelők, azok nem fogják látni, mert eszükbe sem jutna beülni egy “ilyen” filmre. Ha mégis, majd fogják a fejüket, hogy micsoda világ, hová vezet ez… Pedig a filmben ott van a probléma gyökere, a valóság. Még csak be sem kell menni érte a “dzsumbujba”.

Ennyi. Pontos, hiteles látlelet a film, majd nyilván fognak erre is hivatkozni néhány szűkkörű, szakmai fórumon. Ettől függetlenül, Mariemék számára még sokáig ez lesz szinte az egyetlen életpályamodell. Lehet utálkozni, gyűlölködni, hangzatos lózungokat ordibálni és fenyegetően menetelni – semmit nem fog változtatni, legfeljebb olaj lesz a tűzre.

Asanisimasa: 7/10

Az a helyzet, hogy ha ez a Holtodiglan (Gone Girl) lenne David Fincher első filmje, akkor egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a következőt is olyan felfokozott várakozással várná a filmrajongók tömege világszerte, mint ahogyan ezt várta. Nem rossz film ez, szó sincs róla, egy igen ügyes, szórakoztató regényadaptáció (Gillian Flynn hasonló című bestsellerét több mint 6 millióan olvasták csak Amerikában…), nagyvonalúan, lezseren kezelt, ám pontosan megtervezett formában, csak hát a tartalom az azért nem sok újdonságot tartalmaz az olyan épeszű, értelmes nézők számára, akik töltöttek már hosszabb időt párkapcsolatban. Természetesen, ér ráismerni saját magunk, saját életünk, kapcsolatunk hülyeségeire is, ám ahhoz viszont túl extrém a filmbeli házaspár (Amy és Nick Dunne, azaz Rosamund Pike és Ben Affleck) asszója. Éppen ezért legfeljebb érdekes lehet, de ennél több már nincs benne.

Valljuk meg, azért egyáltalán nem életközeli az, ahogyan, ami módon Amy, mint bosszúálló feleség elégtételt vesz pipogya, de nagyon sármos, ezért elcsábuló férjén (vagy ahogy az az elégtétel a férj képzeletében, félelmeiben megjelenik). Sokféle gonoszságra képesek a megcsalt nők (mint ahogy a megcsalt férfiak is), de azért egy ilyen vad szívatást tényleg csak regényírók találnak ki az íróasztaluknál, amikor megelégelték a csendes kis tóra való kibámulást, amivel az utóbbi hónapokat töltötték… Ráadásul az addig szépen ívelt ötlet is megbicsaklik picit annál a pontnál, amikor elrabolják Amy dugipénzét. Ezen a ponton veszti el a lendületét a cselekmény és lesüllyed a tucatkrimik szintjére. Szinte érezni az írói igyekezetet közben, hogy valahogyan visszavezesse Amyt Nickhez (vagy Nicket Amyhoz). A slusszpoén pedig annyira banális, hogy így bő 140 perc múltán már nehéz értékelni.

Két dolog viszont tetszett: az egyik a vidéki rendőrpáros komikus nyomozati munkája, valamint a két figura (Kim Dickens és Patrick Fugit) közti viszony dinamikája, a másik az Amy Dunne eltűnésére rendezett “társadalmi” akció, valamint az azt, és a nyomozást kísérő, hisztérikus sajtóérdeklődés erősen szatirikus bemutatása. Ha a film ez utóbbi irányba ment volna el, már sokkal jobban tetszett volna, mint ahogy azt is szívesen vettem volna, ha nemcsak egy félmondat erejéig tudnám megemlíteni Bergman Jelenetek egy házasságból című dolgozatát, vagy netán egy-két Woody Allen-filmet. Amy és Nick viszonya, a miértek, a megismert okok és az okozat azonban nem “süllyednek le” az imént említett példák szintjéig.

Persze, nem is kell mindenkinek mindig mélyen szántani, de akkor egy szórakoztató családi thrillerbe se lássunk bele olyasmit, amit legfeljebb csak a felszínen karcol meg. Fincher jelenleg a világ legjobb thriller-specialistája. Mondanám, hogy a mai Hitchcock, ha feltalált volna valami egyedit, eredetit, de valójában csak a műfaj Sir Alfred (és más klasszikusok) által megszabott kliséit variálja, igen nagy tehetséggel. Megbélyegezhetnénk a Holtodiglant is azzal, hogy formabontó thriller, de nem az. A sztori pont annyi, mint amennyi szinte bármelyik Castle, Mentalista, vagy Dr. Csont-epizódban látható, csak hosszabban, jobb színészekkel (Pike kapott is Oscar-jelölést, mint legjobb női főszerep), több pénzből és nagyobb szakmai tudással, tehetséggel megvalósítva. Egy jó kis mozi, ami után nem feltétlenül kéred vissza a pénzed – de ennyi, nem több. Ami több, az a te házasságod, kapcsolatod, de ahhoz ez a film nem ad többet a banális közhelynél (a bizalom alapja az őszinteség és a szeretet).

Na, de mi van akkor a Harcosok klubjával? A Jászt/ma, vagy a Hetedik című remekművekkel?

Asanisimasa: 7/10 (és jószívű voltam.)