asanisimasa

Vaskos közhely, de a tapasztalat sem mond mást, hogy a rendkívül színvonalas skandináv film (irodalom, színház, stb.) javát különféle bonyolult lelki folyamatok száraz, szinte tudományos ábrázolása tölti meg tartalommal. Egyaránt érvényes ez a svéd, norvég, finn, izlandi és dán filmekre, melyek szellemisége, pszichologizáló és moralizáló hajlama Ibsen és Strindberg drámáiban gyökerezik. Suzanne Bier és Anders Thomas Jensen, a dán film két nemzetközi hírű reprezentánsa is ezt az utat járja, tulajdonképpen mindig is ezt az utat járta, és a Második esély című új filmjükben sem tesznek másképp.

A történet ezúttal a szülői felelősség témakörét járja körül. Andreas (Nikolaj Coster-Waldau) fiatal rendőr, aki látszólag boldogan él meghitt, tengerparti házikójában szép feleségével (Maria Bonnevie), valamint néhány hetes újszülött kisfiával. Munkája során állandó társával, a komoly alkoholproblémákkal küzdő Simonnal (Ulrich Thomsen) egy nap egy balhézó drogos pár (Nikolaj Lie Kaas és May Andersen) lakására mennek ki, ahol Andreas döbbenten látja a pár övéhez hasonló korú csecsemőjét, ahogy az elhanyagolt lakás fürdőszobájának mocskos kövén bömböl, nyakig kakisan és pisisen. A fiatal rendőrt mélyen felháborítja az önző, felelőtlen szülői gondatlanság és nem érti meg, hogyan vállalhatnak ilyen, még saját életüket kezelni sem képes emberek gyermeket… Amikor néhány nap múlva, egy szörnyű, fatális véletlen folytán saját gyermeke meghal, Andreas zaklatott lelkiállapotban ellopja a drogos pár gyermekét, hogy azt neveljék fel feleségével a sajátjuk helyett…

Azt világosan látjuk, hogy a drogos pár, egy különösen agresszív, börtönből frissen szabadult apa és a herointól permanensen öntudatlan anya alkalmatlan bármire is, nemhogy egy kisgyermek felnevelésére. Amikor magukhoz térnek a napi kábulatból, még azt sem veszik észre, hogy a fürdőszobában heverő halott csecsemő nem az övék. Azt is látjuk, hogy a saját gyermekének tragédiáján bekattant zsaru tette is elfogadhatatlan – bár látva békés(nek tűnő), biztonságos(nak tűnő) életvitelét, a feleség gondoskodó szeretetét, talán magunkban hajlamosak vagyunk őt felmenteni a gyermekrablás bűne alól. A nagy kérdőjel Andreas feleségének reakciója… ami viszont egy gyökeresen más irányba fordítja a történet kerekét. Ráadásul Andreas partnere, Simon is kijózanodik és további, számára furcsa dolgokra lesz figyelmes.

Körülbelül a film feléig kényelmetlenül fészkelődtem a székemben, részben a téma miatt is, de sokkal inkább Bier és Jensen történetének kimódoltsága, íróasztalszaga miatt. Nagyon érződött, hogy alaposan kiszámították az alapszituáció “koordináta-rendszerét”, melynek azonban mindössze annyi a funkciója, hogy el lehessen jutni róla az alkotók által kifejteni szándékozott végkifejlethez. Ennek megfelelően, a bevezető, első jelenetek, valamint a cselekmény első felének fordulatai kifejezetten természetellenesnek hatnak. Annyira viszont már lehet bízni a dán párosban, hogy biztosan nem fogják ennyiben hagyni a dolgokat. A sztori nagy csavarja után viszonylag helyére is kerül minden. Eddig minden olyannak tűnik, mint egy IKEA áruház berendezett nappalija; túl megtervezett, túl kisakkozott, túl bemért, élettelen, művi, hideg minden, de ahogy a sztori élni kezd a nagy fordulat után, sok minden más lesz. Még kicsit “jó” is lesz, amit az elején nehezen tudunk elképzelni… (De miért pont árufeltöltő?! OMG)

Mindazonáltal, nekem legjobban mégis Andreasék tengerparti háza tetszett… Azok az óriási ablakok, és tíz méterre a tenger. Nem érdekelne a dán időjárás, annyi biztos. Persze, a film sem rossz, ahogyan a tehetséges emberek kevésbé sikerült produkciója is mindig jobb, mint a szürke átlag. A skandináv színészek is jók rendszerint, de Kaas és Thomsen most is elviszi a balhét. Az előbbinél brutálisabb barmot nehéz elképzelni, míg a másikban az a lenyűgöző, hogy milyen jelentéktelen, szürke kis figura tud lenni, holott… Suzanne Bier Második esély című drámája is pont olyan tiszta, elegáns, intelligens és intellektuális munka, mint a rendezőnő korábbi -talán erősebbnek ható- darabjai, tulajdonképpen egyetlen nagyobb hibája van, mégpedig paradox módon a precíz, tudatos profizmus. A végkifejlet tipikusan nőies, mondhatni anyai gondolat, az oda vezető dráma viszont férfiasan izgalmas. Érdekes módon azonban a női figurák kevésbé részletgazdagok, mint a férfi karakterek, különösen Andreas feleségének motivációi maradnak kissé homályban. Teljesebb, összetettebb lenne vele a film összképe.

Asanisimasa: 7/10

Folyamatosan azon gondolkoztam, míg néztem ezt az Éjjeli féreg című filmet, hogy melyik régebbi filmben volt az, hogy egy ambiciózus, de nem igazán tehetséges újságíró mindenáron a “nagy sztorit” hajkurássza, de mindig lekésik róla, mígnem megelégeli az áldatlan sikertelenséget és maga terveli ki és követi el azt a bűntényt, amiről aztán -exkluzíve- tudósít is… Valakinek rémlik ilyesmi? Vagy ezt is én találtam ki? Az Éjjeli féreg, persze, nem igazán erről szól, csak valami ilyesmiről.

Újságíró itt is a főszereplő, bár Louis Bloom (Jake Gyllenhaal) csak véletlenül vált azzá. Féktelen ambíció hajtja őt is, mégpedig mindegy hogyan, mi módon, csak előre, feljebb, magasabbra, többre. Bloom gyakorló szocio- és pszichopata, valamint a történet elején munkanélküli. Mindent elkövet, hogy munkát találjon, bármilyen munkát, mígnem egy számára szerencsés közúti baleset felgyújtja fejében azt a bizonyos 100-as égőt és hamarosan már ő is a rendőrségi CB-rádiót hallgatja és ha hall valami érdekes riasztást, akkor fogja a kis kameráját és rohan, hogy elsőnek készíthessen felvételt az esetről, melyen ha lehet, minél több szörnyűség látszik, mert akkor lehet a felvételt jó pénzért eladni a botrányból, balhéból és balesetekből élő bulvártévék híradóiba. Egy ilyen melót épeszű, normális ember nem tud sokáig csinálni, hiszen amit Bloom és a többi katasztrófa-paparazzo művel, az gyakorlatilag legális hullarablás. Gyllenhaal is elkövette azt a színésztrüvájt, amit előtte Robert de Niro, vagy Christian Bale, és ő is leadott jó néhány kilót egy szerepért, hogy minél eltökéltebb, minél őrültebb figurát teremtsen Bloomnak. Tekintete lézersugárként lövell ki szemeiből, arca alig rezdül, és csak egyszer esik ki “szerepéből”, akkor viszont fölrobban a vászon/képernyő. Kíméletlen és kegyetlen hiénát (nem is férget…) teremt, aki magányosan rója az utcákat zsákmányra (mások tragédiájára) vadászva. Később lesz társa is, aki még maga sem tudja, hogy valójában áldozat…

Részben igaza van azoknak, akik Travis Bickle reinkarnációját látják Bloom figurájában, hiszen ő is a bűn utcáit járja a bűnre vadászva, azonban benne már nincs meg az a beszűkültségében, radikalizmusában is meglévő morális motiváció, ami de Niro és Scorsese taxisofőrjét hajtja. Bloomban nincs ilyesmi. Ő kihasználja azt, amit az utca termel számára. Keselyű. Hiéna. Féreg. Ő maga azonban nem öl, a vér legfeljebb azért fröcsköl rá, mert túl közel ment a véres eseményekhez (lásd: Robert Capa…). Viszont híján van mindenféle igazságot feltáró újságírói szabadságvágynak és minden ehhez kapcsolódó etikai korlátnak is. Semmi más nem hajtja, csakis az egyéni becsvágy és a pénz. Valós figura, aki picit is ismerős a sajtó világában, maga is ismer jónéhány ilyen alakot…

Mindazonáltal, Gyllenhaal és a filmet író-rendező Dan Gilroy igen nagyot -kimondom: ikont, vagy ha teszik, antiikont- alkotott Bloom figurájával és megállíthatatlan karrierjének történetével. Az Éjjeli féreg egy hibátlan, ám mégis formabontó thriller, egyben a média egy jellemző, közismert területének igen pontos kritikája is, olyan, mintha Aaron Sorkin remek The Newsroomjának egy furcsa, 18-as karikás oldalhajtása lenne. Gilroy ügyesen egyensúlyoz: egy pillanatra sem adja fel a thrilleri szuszpenz fokozódó feszültségét, amit egy bunkósbot csapásának megfelelő erejű, relatíve pozitív végkifejlettel fejez be és le, miközben felvet néhány igen fontos újságíró-etikai problémát (a halál, egy holttest ábrázolása, az újságíró beavatkozása, illetve be nem avatkozása a történésekbe, stb.) is. Erős, és főleg korszerűségében fontos film ez.

Asanisimasa: 9/10

Nagy kedvelője vagyok Ferzan Özpetek filmjeinek (korábban írtam A Szaturnusz gyűrűje, a Szent szív, A szemközti ablak és a Titokzatos társaság című munkáiról), és amúgy sem könnyű engem már holmi mozifilmekkel zavarba hozni, de ezzel a legújabb Öveket becsatolni! című darabbal mégis sikerült összerántania a szemöldökömet. Nem mintha valami őrült, érzékeket összekavaró, pokoli száguldásba kezdett volna a kedves török-olasz maestro, de az a loop (spirál, bukfenc), amit a történet cselekményszövésében bemutat, azért korántsem megszokott; tőle egyáltalán nem, de amúgy se nagyon.

Persze, már a film első fele is meglepő, az általában finom eleganciával fogalmazó, mélyen intellektuális, művelt filmestől. A történet tulajdonképpen egy tökéletes Almodovar-filmet klónoz. Pont olyan harsány, fergeteges ritmusú, fel- és elszabadult, frivol purparlé, mint a nagy spanyol mester legtöbb alkotása, hiszen egy vérbő, zsigeri macsó, egy rasszista, homofób faszkalap zuttyan bele a csinos Elena finom, művelt, szabados és szabad társaságába, ahol a legnagyobb barátságban buliznak együtt melegek és heterók, és ölelik keblükre a világot. Antonio, a macsó toszkán fasiszta és Elena, a libsi városi tyúk szerelmesek lesznek egymásba, a társaság legnagyobb megrökönyödésére. Egy akár bravúrosnak is nevezhető fordulattal azonban ugrunk egyet az időben és Antoniót látjuk Elenával házasságban, mintegy 13 év múlva. Az első részhez képest fájdalmasan banális házasságban, veszekedő gyerekek, üzleti tervek, félredugások, etc. Elenáról ekkor mintegy véletlenül kiderül, hogy rákos…

Utólag már okosabb az ember, de azt mindenképpen el kell mondanom minden különösebb spoilerezés nélkül, hogy az első két jelenet nagyon fontos, mondhatni kulcsa az egész filmnek. A szakadó esőben futó lábak lassított felvétele, majd a tolakodás a buszmegállóban, valamint Elena munkahelyén az a jancsóian furmányos hosszú snitt, melyben tulajdonképpen megismerjük a történet összes többi szereplőjét. Az idő, az idő kezelése az, ami fontos, természetesen azon kívül, ami e jelenetekből lejön.

Az összkép alapján természetesen Özpetek nem lett Almodóvar, mégha rengeteg dolog össze is köti a két művészt, megmaradt pont olyan szuverén hangú alkotónak, mint amilyennek megismertük. E filmben is gyönyörű emberek élik (meg) életüket, amiknek még a legbizarrabb fordulatait is olyan magától értetődő spontaneitással mutatja meg a rendező, amilyet tényleg ritkán és nagyon kevesektől látni. Az üzenet most is a szeretet, valamint a másik elfogadásának szükségessége, legyen az a másik bármilyen más, mint amilyenek mi vagyunk. Mondják, hogy egy igazi filmes mindig ugyanazt a filmet forgatja újra és újra – Ferzan Özpetek márpedig igazi filmes. Nagy mesélő.

Az az érdekes, hogy e filmje is jóval azután kezd el működni, hogy kijöttem a moziból. Ahogy peregtek a vége főcím feliratai, szólt a bombasztikus olasz popzene alatta, és néztem a kis standfotókat a forgatáson lőtt vicces jelenetekkel, azt gondoltam, hogy az öreg megfáradt. De nem, most már biztosan tudom, hogy nem fáradt, ott ül valamelyik piazzán egy teraszon, bölcs mosollyal kavargatja kávéját és szemében furcsa szikra csillog…

Asanisimasa: 8/10

Úgy tűnik, fordulóban van a világ trendkereke, hiszen a filmek hőseivé újból kreatív, úttörő figurákat, felfedezőket, tudósokat tesznek az alkotók. Vége (remélhetőleg most egy hosszabb időre) az elmúlt időszak konjunktúralovagjainak, természetfeletti mesefiguráinak, szupermeneknek, vége a válságnak, jöhetnek a hétköznapi hősök, jöhetnek azok, akik teremteni akarnak, nem pedig rombolni, vagy csak menteni a még menthetőt. Nekik sem lesz könnyebb dolguk azonban, hiszen egy hatalmas, egynemű, szürke masszából kell felküzdeniük magukat a felszínre, hogy ott levegőt véve megmutassák, merre a merre, mennyi az annyi és főleg, mikor érünk oda. Szép hajnal dereng, jönnek a tudósok.

Az idei Oscar-konteszt belső körében már megismerkedhettünk korunk egyértelmű tudóssztárjával, Stephen Hawkinggal, illetve az ő szerelmi életével, ezúttal viszont a modern kor meghatározó tudományágát, a számítástechnikát kvázi megalapozó egyéniségek közül találkozhatunk eggyel, rögtön egy igen izgalmas életet élt figurával, Alan Turinggal. A 8 (!) Oscar-díjra jelölt Kódjátszma tulajdonképpen az ő életrajza, s ebben a minőségében sokkal jobb, komplettebb és sokatmondóbb munka, mint a Hawking-film volt.

A norvég Morten Tyldum (2011-es Fejvadászok című remek thrilleréről itt) által rendezett angol-amerikai film címe Turing másik jelentős teljesítményére, a nácik Enigma nevű feltörhetetlennek tartott kódológépének feltörésére utal, ami óriási lépést jelentett a szövetségesek számára a nácik végső legyőzéséhez. A film cselekménye részben ennek a Christopher névre keresztelt kódtörő gépnek a kifejlesztését követi nyomon (az Engima elleni küzdelem több filmben megjelent már, egy másik igen jól sikerült darab az Enigma című 2011-es Michael Apted-film volt), de összességében Turing életének három meghatározó momentumát tárja fel, melynek csupán egyike volt a kódtörő gép megalkotása. A három idősíkban játszódó történet bemutatja, hogy eszmélt rá Turing saját homoszexualitására, valamint szól arról, hogy ez hogyan okozta -közvetett módon- halálát.

Gondolhatnánk, hogy ebben nem sok érdekes lehet, hiszen egy matematikus, ahogy számol, ahogyan a fejét töri, ahogy összeszerel egy primitív számítógépet, az nem túl látványos, nem igazán akciódús sztori. Bentlakásos angol fiúiskolában szárba szökkenő kamaszfiú-szerelmet is meséltek már jónéhány filmben és a buta, értetlen, közönyös tömeggel szemben az igazságot látó és ismerő, annak eléréséért minden gáncson, áskálódáson és bürokratikus akadályon átszökkenő tehetséget is láttuk már érvényesülni. A norvég rendező viszont képes volt megtalálni ebben az érdekeset, az izgalmasat. Látunk egy izgalmas háborús kalandot, de látjuk és érezzük a konvenciókon és merev szabályokon a zseni tisztánlátásával áthágó, élénk elme küzdelmének drámáját, amit tovább súlyosbít egy olyan -mellesleg háborútól sújtott- kor ostoba “erkölcsisége”, mely brutális büntetéssel sújtja a homoszexualitásnak akárcsak a gyanúját is. (Most nyilván örömmel csapnak asztalra a homofóbia mai hívei, bár ha megnézik a filmet, akkor tán megértik, hogy mit okoznak ezzel: csupán mély és visszafordíthatatlan egyéni tragédiákat. Megváltoztatni, átnevelni sosem fognak senkit)) 114 percbe sűrítve megtapasztalhatjuk egy igazi nagyformátumú elme létezésének tragédiáját, ami azért szép teljesítmény.

Forradalomról természetesen nincs szó, filmnyelvi, formai értelemben. A Kódjátszma egy teljesen szokványos dramaturgiát alkalmazó életrajz egy érdekes és izgalmas személyiségről, pont olyan, ami díjakat szokott nyerni. Nagyon komoly energiákat mutat Benedict Cumberbatch Turing figurájában, és ma már nyilvánvaló, hogyha valamilyen furcsa, extrém, némileg egzaltált, de mégis igen erőteljes, dinamikus karaktert kell eljátszani, akkor már nem az ebből kiöregedett John Malkovichot hívják, hanem Cumberbatch a nyerő választás. Drukkolok, hogy meg is kapja a szobort ezért az alakításért, mely minden szempontból mélyebb, drámaibb és intenzívebb, mint Redmayne-é Hawking itt és most rivális szerepében. A partnerei számára a történet túl nagy lehetőséget nem adott a karakterek plasztikus megformálásán túl, s ezt hozzák is, bár Keira Knightley szemlátomást nehezen bírja követni Cumberbatch tempóját. Valamiért azonban szeretik őt az Akadémián…

Tyldum rendezése tiszta, világos, dráma és lényegre törő, határozottan tartja magát a meghatározott úton, s nem tesz engedményeket egyik oldal felé sem (értsd: nem üt meg túlzottan populáris hangot, de nem is válik száraz, tudományos adathalmazzá). Ízléses, elegáns munka a film, mai is érvényes mondanivalóval.

Asanisimasa: 8/10

Valamiért odalent Ausztráliában nagyon rá vannak kattanva a világvége utáni életre, talán túlságosan is süti a fejüket az ózonlyukon át a nap, talán ők látják a helyzetet realistán, onnan messziről, tudja a fene. Az is lehet, hogy maga az élet Ausztráliában (a vidéki Ausztráliában) olyan, mintha vége lenne a világnak… Mad Maxből mindenesetre kozmikus mérető popikon (illetve franchise) vált, és eme Országúti bosszú magyar címet kapott alkotás esetében is nehéz megkerülni az azzal való párhuzamot, még akkor is, ha itt most mindössze néhány nem túl hosszú jelenetben látunk autós száguldást a végtelen sivatagi utakon, valahol lenn, nagyon Délen.

A film alkotója David Michôd, nem bonyolítja túl mondandóját: van egy pali (Guy Pearce), akitől három igen zizi, részben sebesült fazon ellopja autóját (gondolom, egy Rovert, nem értek hozzá), amin az útmenti benzinkútnál éppen frissítőjét fogyasztó fazon begurul és a három csóka otthagyott, karambolos kocsiján utánuk ered. Nem fél tőlük, ám mégis leütik, amikor puszta kézzel akar a három fegyveresen elégtételt venni. Mikor magához tér, nem adja fel és vaktában elindul valamerre. Felvesz egy furcsa, sebesült srácot (Robert Pattinson), akiről hamar kiderül, hogy a három fazonhoz tartozik és mérges, hogy otthagyták. Így ketten folytatják az üldözést… Aztán üldöznek, üldöznek, míg meg nem találják a rablókat és ki nem derül, miért volt olyan fontos az ellopott autó. Nem azért, amire most tippeltek.

Rögtön a film elején megtudjuk, hogy egy gazdasági összeomlás után vagyunk, ami ezután csak annyiból lesz fontos, hogy a törvény, mint olyan, nem igazán működik: ember embernek lesz farkasa (itt dingója), a rendfenntartó erők bürokraták, és minden szakadt, lepusztul. Kevés a víz, benzin, stb. Fúj a szél, perzsel a nap. A rádióban kínai nyelven karattyol a didzsé, de a mellékalakok fele is ázsiai – nyilván ők az okai minden összeomlásnak, vagy csak ők élik túl? Nem tudom. Fémes, delejes, monoton hangú hegedű vagy duda tágítja végtelenné a horizontot.

A film műfajilag western, vagyis ezúttal inkább southern, ne zavarjon senkit, hogy itt nem lovagolnak, nem köpnek nyeleset a rágott bagótól és nincs a végén naplemente (illetve, az van, csak belelovaglás nincs – bár ami van, az is autentikus műfajilag). Nagy hallgatások, szinte dadaistán töredékes párbeszédek. Olykor mintha már paródiáját látnánk az efféle filmeknek, csak a végkifejlet, amikor minden addigi értelmet nyer, az rántja össze az egészet.

Viszont nem elég véres, nem elég brutális a film, márpedig egy ilyen filmnek nem szabad illedelmeskedni, ha szétlövik benne valakinek a fejét. Az kell bele, nincs mese. Guy Pierce egy arccal játssza végig a filmet, az is félig egy jókora, őszes szakáll alá van rejtve, viszont a rövidnadrág vicces. Pattinson engem idegesített, főleg a végkifejletben. Bírtam azonban a hangulatot, bejön a “világvége”. A cselekményről nem érdemes sokat beszélni, hiszen szinte nincs is, néhány -amúgy ötletes, de nem igazán látványosan kidolgozott- akció akasztja meg csupán Guy Pearce karakterének útját a végkifejletig… Mindent összevetve, a végével együtt egy jó közepes mozi ez, ha nincs más.

Asanisimasa: 5/10

David Ayer rendező tulajdonképpen “megfilmesítette” azt, amit mi még csak poénként ismertünk, például a Kelly hősei című második világháborús szajré-bohóságból, miszerint: az amerikai Sherman-tankoknak gyenge a fegyverzete és a páncélzata, ezzel szemben a német Tigrisek tényleg vadállatok: szemből halálosak, viszont ha seggbe tudod durrantani, akkor legyőzheted őket… A Harag, ahogy a film címe is jól mutatja, ennél azonban több, és tényleg nem sok köze van az ártatlan viccelődéshez.

A címszereplő részben egy már említett Sherman-típusú tank, valamint annak legénysége, amely ekkor már gyakorlatilag végigharcolta az egész háborút – ennek megfelelően kemény, cinikus, nyakig a realitásban dagonyázó férfiak, akik valami kis puha plüssállatkaként néznek az egyik elhunyt bajtársuk helyére hozzájuk osztott puskaport még nem szagolt zöldfülűre. Másrészt viszont azt a lelkiállapotot is jelzi, amit ezek a harcedzett, kiégett és kiábrándult katonák éreznek, haragot, sőt, mély dühöt minden ellen, ami előttük van még. Ekkor a szövetségesek már mélyen a náci Németország belsejében nyomultak Berlin felé, de azt minden katona biztosan tudta, hogy amíg odaérnek, még rengetegen meghalnak közülük.

Maga a cselekmény egyszerű, mint a bakaszíj. Tulajdonképpen az újonc Norman (Logan Lerman) beavatási szertartását meséli el, miközben a háborús veterán Don őrmester (Brad Pitt) vezette egység körülbelül néhány tíz kilométert haladt előre Berlin irányában, közben azonban megvívott két ütközetet, valamint felszabadított egy kisvárost. A szende, elfogódott zöldfülű ezalatt pont olyan pszichopata gyilkológéppé válik, mint beavatói, és az Isten sem menti meg attól, hogy a végén hősként kaparják ki a sárból.

Ép érzésű, gondolkodó ember ma már nehezen fogad el olyan háborús drámát, mely a háborút valami magasztos eszközként, a benne harcoló katonákat pedig valamiféle szent hősként mutassa be. A háborúban nincsen semmi hősies, semmi magasztos és semmi felemelő: oktalan, brutális és ostoba vérontás. Aki esetleg túléli, azt a roncsot nevezik hősnek, mint ahogy Norman is megkapja e film végén: Hős lettél, haver. Pont a végén, nem felkiáltójel. Mivel azonban mind a mai napig akadnak elmebetegek a világban, akik ezt nem így gondolják, és egyre rafináltabb módon szítják tovább a háborúskodás szikráját, nem árt újra és újra leszembesíteni a népet azzal, hogy azért vigyázni a kardcsörtetéssel, mert abból sosem azok húzzák a hasznot, akik egymásnak esnek a harctéren…

A Harag című mozi azonban idáig nem megy el, megmarad a háború kereteiben és megelégszik a modern hadviselés egyik leglátványosabb típusával, a tankcsaták brutálisan halálos robajának freskószerű megfestésével. Egyáltalán nem vicces, mint a már említett Kelly hősei, de nem is olyan misztikus, mint minapi hasonló témájú orosz példa, az amúgy szintén igen jó Fehér tigris. Mivel a végkifejlet is úgy alakul, hogy azért picit kikandikál az a bizonyos csillagsávos farok, alapvető háborús tablónak sem mondanám, de egy igen látványos, tanulságoktól sem mentes, igen reális háborús akciófilmnek viszont bőven elmegy. A csatajelenetek rendkívül látványosak, még akkor is, ha a nyomjelző lövedékek túlzott használata miatt azok úgy néznek ki mintha egy highttech first person shooting videojátékban lőnénk az ellent, hogy ne mondjam, egy ismeretlen Star Wars jelenet került volna elő, szemkápráztató lézerágyúzással. A gigászi lövedékzáporban szánalmasan gyengén teljesítő emberi testekről leszakadó végtagok, szétrobbanó fejek, kiomló belek látványa sokkoló, bár ebben a műfajban nem egyedi – viszont gondolom, hiteles. Emellett az a vékonyka kis jellemfejlődés/lepusztulás is szépen kibomlik, olyan röpke, de jól eltalált jelenetek mellett, mint a háború mocskában tomboló tesztoszteron fenyegetésében hirtelen kibimbózó szerelem, és annak még hirtelenebb elhamvadása.

Át tudtam élni.

Asanisimasa: 8/10

Vicces hangú poszt kérte az Amerikai Filmakadémia tagjait, hogy még véletlenül se jelöljék az idei (2015-ös) Oscar-parádé legjobb férfi alakításának járó szobráért folyó versenybe Eddie Redmayne-t, aki Stephen Hawkingot, a híres tudóst alakítja az annak életéről szóló filmben. Az indokok között -természetesen- első helyen állt az, hogy a betegsége miatt kerekesszékbe kényszerülő, önállóan beszélni, lélegezni, mozogni képtelen tudós eljátszásához nem kell különösebb színészi kvalitás, amellett -hogy mondjanak valami komolyabb, ám nem kevésbé szubjektív indokot is- vannak a mezőnyben más, arra érdemesebb teljesítményt nyújtó színészek is. Eddie Redmayne-t természetesen mégis jelölte a Filmakadémia, csakúgy, mint A mindenség elmélete című fimet is, ez utóbbit négy további kategóriában.

Leszögezném gyorsan, hogy Redmayne, minden cinkelés ellenére, megérdemelné a szobrot, már ha egyáltalán ki lehet azt érdemelni, hiszen nem csak a lebénult Hawking grimaszait és jellegzetes, kényszerű testtartását másolta le, gyakorlatilag pontosan, hanem eljátszotta őt fiatal korában, amikor még egészségesnek tűnt, valamit azt a folyamatot, ahogyan elhatalmasodott rajta a betegség. Ez valóban szép és látványos teljesítmény, amit Redmanye nyújt. Csodálkoznék, ha nem kapná meg a szobrot, hiszen -és ebben viszont a fent linkelt cikknek maximálisan igaza van- az Oscarok szívesen ülnek oda különféle betegségeket elmesélő, megjelenítő, illetve azokkal akár elrettenteni szándékozó bácsik/nénik ölébe (feltéve, ha nem nyomják fullba’ a kretént, ha tetszik érteni…). A mindenség elmélete azonban számomra nyilvánvaló párhuzamot von egy korábbi nagy Oscar-szivaccsal, az Esőemberrel (8 Oscar-jelölés, amiből 4 be is jött), ahol mindenki Dustin Hoffmanon ámuldozott (jött is neki az Oscar), viszont az igazi, komoly színészi alakítást Tom Cruise hozta, díjazatlanul (azóta is). Jó ebben a filmben Redmayne, csorog a nyála, csuklik-nyaklik az egész figura, ahogyan szegény Hawking is, azonban a feleségét alakító Felicity Jones játssza az igazit, ahogyan megformálja azt a nőt, aki önfeláldozóan, hatalmas lelkierőről tanúságot téve végigkísérte Hawkingot életének legnehezebb, legelviselhetetlenebb évein.

A filmre azonban nem mondanám, hogy ez egy Oscar-díjas alkotás. A mindenség elmélete egy átlagos életrajzi film, mely ráadásul azt az aggályt is felveti, hogy témája még él (72 évesen), így tulajdonképpen arról van szó, mintha élő személynek állítanánk szobort, ami -valljuk be- mindig izé valahol. Ekképpen hiányzik belőle az életrajzok természetes drámai íve is. A forgatókönyv a történetet a halál általi katartikus, ám természetes lezárása helyett Hawking meglepő (erre utal a film is) gyermeknemző tevékenységére és az ebből fakadó család felmutatására helyezi a hangsúlyt, ami azért jóval puhábbá, lágyabbá, melodramatikusabbá színezi az összképet, amit az élénk, de mégis természetellenesen csiricsáré képi világ tovább erősít.

Baj van azzal is, hogy a cél bár Hawking életrajza lenne, a cselekmény valójában csak Jane Hawkinggal való -amúgy igen érdekesen alakuló- kapcsolatra fókuszál, a két ember kapcsolatára, amiből viszont szinte teljesen kimaradnak a gyerekek, valamint a fontos szerepet betöltő mellékszereplők (különösen az egy időben velük élő Jonathan Jones, akit Charlie Cox alakít/ana), valamint Hwaking életének utóbbi, kb. 30 éve, melyben igazán világhírűvé vált és egy amolyan valódi tudóssztárként, tudományos megmondóemberként tevékenykedik, és amelyben fő társa a filmben csak néhány jelenetben feltűnő Eilene (Maxine Peake). Az ok nyilvánvaló. A forgatókönyv ugyanis Jane Hawking visszaemlékezésein alapszik, aminek jogaiért az alkotók a hírek szerint évtizedekig küzdöttek, viszont az érezhető a filmből, hogy Jane és Eilene viszonya nem alakult éppen felhőtlenül – ám éppen ezért kellett volna ennél sokkal nagyobb súllyal szerepelnie a filmben… Szóval.

Erősen felemás az élmény. Azt viszont mindenképpen javára írom a filmnek, hogy az Oscar-körüli hírveréssel keltett hullámok talán olyan helyekre is elsodorják Stephen Hawking valóban figyelemreméltó, valóban zseniális gondolatait, ahová amúgy nem biztos, hogy azok önmaguktól eljutnának.

Asanisimasa: 6/10

Pontosabb és keményebb valláskritikát fogalmaz meg Dietrich Brüggemann Keresztút című filmje, mint a manapság tragikus okokból elhíresült francia Charlie Hebdo nevű élclap fennállása során összesen, és ehhez még gúnyolódnia, sértegetnie sem kell a híveket, a vallást és az egyházat, elég egy jól kiválasztott témát, esetet úgy bemutatni, úgy ábrázolni, ahogy az hitelesen megtörténhetett egy fundamentalista-keresztény, katolikus közösségben. Ehhez természetesen behatóan ismernie kellett az alkotóknak azt, amiről éppen beszélnek, ez az ismeret látszik is a film minden másodpercén. Brüggemannék alapvetően belülről, ha tetszik, Jézus tanításainak, valamint a katolikus liturgiának és kánonnak megfelelően festik meg a bigott vakhit fatális keresztútját, miközben hősének transzcendentális mártíromságának csodáját is elismerik – bár az isteni üdvösség nem képes áttörni a komor, borús fellegeken…

A tizennégy éves Maria (Lea van Acken), családja körében gyakorolja egy ókeresztény elveket valló katolikus közösség kőkemény, puritán, és a Biblia betűit szó szerint követő hitéletet. Ez a hitük szerint Istennek tetsző élet azonban szinte minden pillanatban ütközésbe kerül a modern, civilizált élet és életmód “kihívásaival”, az ifjú, elhivatott pap (Florian Stetter), aki a gyülekezetet vezeti, szinte mindent sátáni csábításként definiál, ami nincs benne az Újszövetség valamelyik passzusában. Maria ennek megfelelően idegenként, megbélyegzettként bolyong a popzenét hallgató, bimbózó szexualitásukat próbálgató, egyszerűen csak normális életet élő osztálytársai között és képtelet felfogni a hite és a “kinti” élet közti áthidalhatatlan szakadékot. Meglepően erőszakos, fanatikus hitű anyja (Franziska Weisz) szinte inkvizítorként hajlik fölé, menedéket csupán a család francia származású bébiszitter, Bernadette (Lucie Aron) gyengéd és megbocsájtó szeretete jelent számára, aki még képes összeegyeztetni a katolikus hitet a normális, hétköznapi, emberi élettel. Maria a tarthatatlan helyzetből a hite szerint Jézust követve próbál kitörni, amikor magára veszi beteg kistestvére “keresztjét” és áldozathozatalként saját életét ajánlja fel az ő gyógyulásáért cserébe.

Maria történetét, tettét talán nem is lehetne nem hívő szemmel, aggyal és szívvel ábrázolni, felfogni még talán, de megérteni semmiképpen. Brüggemann filmjében (melynek feleségével írt forgatókönyvét Berlinben a Legjobbként díjazták) Jézus Krisztus keresztútjának analógiáját használva próbálja megértetni Maria önzetlen áldozathozatalát, csodálja azt, egyben élesen láttatja is annak és az odavezető bigott hitnek az életszerűtlenségét is. A tizennégy stációra tagolt film Jézus tizennégy stációjának megfelelve, szinte kivétel nélkül statikus kompozícióba rendezett jelenetekben követi végig Maria szenvedését a tizennegyedik stáció megtisztító, egyben megvilágosító katarzisáig.

A Maria története által feltárt probléma aktualitásához kétség sem férhet, hiszen a vallás, és most lényegtelen, milyen hitben, milyen felekezetben, de a mai, modern világban is jelen van és napi szinte okoz konfliktushelyzeteket az azt toleráló, illetve elutasító társadalmi közegben. A külvilág sajátosságaira fittyet hányó, kizárólag önmaga körül forgó, befelé forduló, bezáruló hitgyakorlás kritikai vizsgálata mindenki számára fontos: a hívőknek azért, mert valahol az ő hitükről van szó, a “hitetleneknek” pedig azért, hogy megérthessék egy olyan jelenség titkát, amitől ők talán éppen annyira rettegnek, mint amennyire tőlük rettegnek a bigott vakhitűek. Megérteni a rettegést, leleplezni a Mumust, Sátánt, Agyrágóbogarat, bármit, amitől rettegünk; ez az, ami igazán fontos mindenki számára. Kiváló apropót nyújt e film egy ilyen ön- és megtisztító elmélkedéshez, emellett erősen javasolnám Maria történetét megvitatásra hittant tanuló, hívő gimnazisták számára, értő moderátor mellett.

Asanisimasa: 9/10