asanisimasa

Általában nincs kifogásom az ellen, ha filmesek belenyomják az orrom az általuk feltárni kívánt témába, sőt, legtöbbször még el is várom ezt tőlük. Ezúttal azonban kifejezetten kényelmetlen, rossz érzést keltett bennem az angol Andrew Hulme ilyetén gesztusa, ugyanis Hó az édenkertben című “bűn és bűnhődés”-drámájának főhőse, Dave (Frederick Schmidt) számomra kifejezetten antipatikus, rossz kisugárzású alak. S ha a főhősben nincs semmi rokonszenves, akkor a film is igen nehezen fogja megszerettetni magát (velem)…

Hulme filmjének erős vizualitása azonban nem (alig) hagy menekülési útvonalat. Szinte végig szuperközelikben követjük a főhőst útján, legtöbbször ráadásul a tarkóját látjuk. Egyszerű, átlagosnak mondható külvárosi csávó -gondolom- valamelyik londoni külső kerületből. Apja nyomán tehetséges bunyósnak indult, de hamar tönkretette pályáját a narkó, amiben amúgy az egész családja utazott. Két út áll előtte, hogy vagy agresszíven feltörekvő nagybátyjához, vagy a már vastagon befutott “apa legjobb barátjához” áll be dolgozni – a kábítószernagykereskedelembe. Valódi emberi kapcsolat azonban csak haverjához, a pakisztáni származású Tariqhoz (Aymen Hamdouchi) fűzi, aki azonban hamar áldozatául esik az angolszász nemzeti érzésektől is fűtött “üzleti életnek”, amit Dave képtelen feldolgozni. Bosszúvágytól fűtött kanyargós ámokfutása Dave-t a Tariq által látogatott muszlim közösséghez vezeti…

A legnagyobb probléma az, hogy Dave személyisége annyira durva, beszűkült, környezete pedig ingerszegény, lepusztult és igénytelen, hogy nehéz azonosulni vele. Ahogy vergődik, miközben egyre szorultabb helyzetbe kerül, szánalmat ugyan ébreszt, de igazából maga mellé nem állít senkit. Ráadásul a kamera végig ott lohol a hónaljában, a tarkójában, szinte érezni a szagát. Ahogy az őt befogadó muszlim közösségben is viselkedik, annak elviseléséhez, annak kezeléséhez tényleg eltökélt, erős hit szükséges.

Persze, a történet karakterei, a lepukkant, külvárosi környezet egyaránt hitelesen mutatkoznak meg a filmben, talán éppen ezért is zavaró, hiteltelen, amikor Dave -echte angol létére- az iszlámban keres menedéket. Még akkor is, ha tudvalevően a radikális dzsihadisták sorában ténylegesen sok származásából és neveltetéséből fakadóan nyugat-európai fiatal harcol. E filmben azonban hangsúlyosan nem ilyen csoport szerepel, ők az iszlám misztikus, békét és a tökéletes jó felé irányuló belső küzdelem fontosságát hirdető szufi irányzatot követik. Mindazonáltal, Dave további sorsát illetően egyáltalán nem megnyugtató, őrült, zaklatott áhítatban zárul a film. Nem hiszem el, hogy Dave sorsa megváltozik, mint ahogy azt sem, hogy Dave útja ez lenne a jobb élet felé.

Márpedig, ha ezt a film rendezője nem képes elhitetni velem, akkor a film kudarc. De legalábbis félsiker…

Asanisimasa: 5/10

Érteni vélem Xavier Beauvois (korábban például Istenek és emberek) szándékát ezzel a filmmel. Valóban érdekes, furcsa, egyszerre morbid, tragikomikus és nagyon mélyen emberi az a történet, melyben két szegény, nyomorúságos körülmények között élő bevándorló tetemes váltságdíj reményében kihantolja és ellopja az épp akkoriban elhunyt filmlegenda, Charlie Chaplin holttestét rejtő koporsóját; a végeredmény azonban nem sikerült túl jól. A meghökkentő sztori éppúgy a valóság szüleménye, mint volt a rendező korábbi, nagy kritikai sikert aratott alkotásánál. 1978 március 2-án valóban kiásta és elrabolta két lúzer (a belga származású Eddy és az algériai Osman) Chaplin koporsóját, minden úgy történt, ahogyan ezt A hírnév ára című filmben is látjuk. Érezzük azt a párhuzamot is, ami Chaplin pályája, az általa kitalált, ikonikus figura valamint az elkövetők között fennáll, pontosan ugyanaz a szomorkás, keserédes, tragikomikus hangulat járja át a történetet, és pont ugyanaz -a bizarr téma ellenére is- mély humanizmus hajtja, ami Chaplin legnagyobb filmjeit (az Aranylázat, A kölyköt, a Cirkuszt, a Nagyvárosi fényeket és a többit) is jellemzi – a különbség mégis ég és föld.

Talán Michel Legrand, a film zenéjét szerző világhírű zeneszerző valósította meg legjobban azt, ahogy ennek a filmnek szólnia kellett volna. Parttalanul romantikus és a legnevetségesebb, legszánalmasabb pillanatokban is szemtelenül heroikusnak ható, szélesen hömpölygő szólamai -lazán és görcsmentesen, afféle leitmotivként beleszőve Chaplin világslágerének, a Két kicsiny balettcipőnek dallamát- egyszerre idézik meg Chaplin és a régi, nagy mozifilmek nagyszerű nimbuszát, és ezzel éles kontrasztban ellenpontozzák a földközeli valóság nyomorúságát.

A mai francia film jelenleg egyik legjobb komikusa, Benoit Poelvoerde (a börtönből frissen szabadult Eddy szerepében) viszont mintha megijedt volna a szerep és a film kínálta lehetőségtől. Mintha szó szerint vette volna a forgatókönyv első mondatát, amivel a börtönőr becsapta utána a kaput: Na, most már vége a komédiázásnak! Tétova, remegő kezű jelenléte mindvégig bizonytalanul hat és semmiben nem segíti a film kohézióját. Partnere, Roschdy Zem pontosan hozza az életben tisztességes, becsületes munkával elért kevésért is aggódó, a rosszba kizárólag családja érdekében beszálló Osmant – az ő természetszerűleg visszafogott karaktere azonban semmiképpen nem lehet a történet motorja.

Itt van az összes Chaplin-toposz. Osman tündéri kislánya (Séli Gmach) balettcipőkben tipeg és padödőz, majd hazamegy az Aranyláz helyszínét idéző, düledező viskóba, ahol spagetti a vacsora – igaz, nem bakancsfűzőből. Eddy és Osman nincstelen, chaplini csavargók, akik azért keverednek bűnbe, mert nincs más lehetőségük jobbítani sorsukon, de nem is elsősorban sajátjukén, hanem a kislányén, illetve Osman kórházban fekvő, súlyosan beteg feleségén. A gazdag nagyváros fényei beláthatatlan, messzi távolban pislákolnak. A cirkusz menedéket jelent a nyomor elől. Csak az a báj, kecs és kellem hiányzik, az a sárm, az a megmagyarázhatatlan dolog, amivel Chaplin bele tudja magát lopni az emberek szívébe. Míg Chaplin a nyomorúságos csavargóként nagyszerű, addig Eddy és Osman fájdalmasan és kiábrándítóan kisszerűek. Túl igaziak, hogy a mese tündérmese legyen – bár sírgyalázásból és hullarablásból amúgy is elég nehéz tündérmesét faragni…

Ezenkívül Beauvois rendezése is ritmustalan, tétova, mondhatni, pontatlan. A hetvenes évek környezete viszont hibátlanul jelenik meg… Nem mondom, hogy érdektelen film, sőt, egyáltalán nem az, legfeljebb azt, hogy nem sikerült jól. Érdekességként, amolyan furcsa hommage-ként Chaplinre emlékezve azonban mindenképpen nézendő alkotás.

Asanisimasa: 6/10

Visszatérés Ithakába, mondja a film eredeti címe, mely nyilván arra utal, hogy a főszereplő 16 évnyi -ahogy azt látni fogjuk, részben önkéntes- száműzetés után tér vissza szülővárosába, ahogyan Homérosz eposzában Odüsszeusz is; Amadeo, a hajdan ígéretes író Ithakája azonban Havanna, a kubai nagyváros. Hasonló a káosz is, amit tapasztal, de neki nem felesége kezéért legyeskedő kérőkkel kell megküzdenie, hanem saját múltjával, melyben a kubai értelmiség összes sértettsége, kiábrándultsága és csalódottsága sűrűsödik össze.

Amadeo annak a ma ötvenes-hatvanas generációnak a tagja, akik Castro forradalmának első gyermekei voltak, és a szocialista Kuba “mennyországának” igézetében nőttek fel. A legnagyobb természetességnek vették a kötelező építőtáborokat, hiszen mindenkinek hozzá kell járulni az építéshez, hamar túllendültek a sok ‘nincs’-en, megértették még azt is, hogy a párt tiltott minden nyugati kultúrát, így a Beatlest és a Stonest is, hogy életüket ezen a paradicsomi -de rettenetesen szegény- szigeten kell leélniük… Hittek Castróban, a pártban, a szocializmusban. Aztán, ahogy felnőttek, egyre jobban átlátták a nehézségeket, felismerték a visszásságokat, a kettős mércét, de a legtöbben maradtak – Amadeo például egy spanyolországi színházi turné alkalmával disszidált. Most, amikor már Kubából is szabad az utazás (legfeljebb nem mindenhová kapnak beutazási vízumot a kubaiak), amikor Fidelt már csak a még mindig rajongó hírekben látni élőként, négy-öt órás maratoni beszédeit már elfújta a szabadság szele, tömegek ébrednek rá és szembesülnek azzal, miben is éltek, miben is hittek eddig. Havanna, a hajdani decens mulatóváros mára foszló vakolatú, szétmálló nyomortanyává züllött, ahogyan azt sokmillióan megismerhették Wim Wenders világhírű Buena Vista Social Clubjából. A francia Laurent Cantet teljes egészében Havannában, igaz, mindvégig egyetlen tetőteraszon forgott Havannai éjszaka című filmje megmutatja Kuba egy másik arcát is, melyben nem szól a zene, vagy ha igen, akkor az idegesítő, ahogyan a túláradó életöröm zaja is, a szitkozódások, veszekedések és káromkodások, amikor a város közepén vágnak ki tudja, honnan szerzett disznót, melynek bűze belepi a környéket, amikor a legendás kubai rum silány lőre, a méregdrága szivarokról pedig szó sem esik.

Amadeo, a hajdan tehetséges író idegenben nem írt már egy sort sem, Tanía maradt, ő orvos lett, aki filléres fizetését a betegeitől kapott tyúkokkal, szappannal és efféle hálaadományokkal egészíti ki. Rafa, a festő elébb felhagyott a festéssel és alkoholista lett, majd kitisztulva giccses tájképeket kezd festeni, amit el tud adni a turistáknak néhány pesóért. Aldo, a mérnők ma lopott alkatrészekből barkácsol akkumulátorokat, abból él meg úgy, ahogy. Egyedül Eddynek, a bölcsésznek sikerült az élet, ő beállt a sorba és az üzleti életben csinált karriert, nyilvánvalóan törvénysértések sorozatával, korrupt módon. A csapat sok év után, Amadeo hazatértének megünneplésére jönnek össze Aldo házának tetőteraszán. Fogy a külföldről hozott whisky, a spanyol bor, felelevenednek a régi emlékek, az ugratások, de ahogy az már lenni szokott, az alkohol hamarosan előhozza a társaság tagjaiból a mélyen eltemetett sérelmeket, bűnöket is.

Az osztály című filmjével korábban Arany Pálmával jutalmazott francia Cantet már készített egy szkeccset a 2012-ben bemutatott Havanna, szeretlek! című antológiába, tehát már hosszabb ideje tanulmányozza a kubai társadalom és a “kubai álom” lassú, komótos változását ahhoz, hogy a kellő hitelességgel tudjon előállni egy ilyen leleplező erejű kamaradrámával. A Havannai éjszaka ennek az álomnak az elröppenését mutatja be, melyet mintegy alátámasztandó, a szereplők többször is illusztrálnak egy széles, “huss!” gesztussal. Helyében azonban nem friss, energikus ébrenlét, hanem egy elgyötört, kiégett és kiábrándult, fej- és gyomorfájós másnaposság lép, amit igen nehéz lesz kipihenni. Ahogy a címből (és az eddigiekből) következik, egyetlen éjszaka történetét meséli el a film, berúgással, rengeteg beszélgetéssel, némi tánccal, némi sértődéssel, majd kibéküléssel és a bili nagy kiborításával. Csalódott kubai értelmiségieket, művészeket látunk, ennek ellenére nyugodtan a helyükbe képzelhetjük a magyar hatvanas-hetvenesek generációját is, akik Kádár alatt nőttek fel, lettek orvosok, mérnökök, művészek (politikusok), akik “megcsinálták” a rendszerváltást és akik aztán hagyták szétrohadni azt a francba. Ugyanaz a történet – melyet nálunk még alig mertek elmesélni. Nincs más hátra tehát, mint e francia-kubai példából tanulni.

Asanisimasa: 8/10

Marie Heurtin története valóságos történet, mely a XIX. század végén történt meg valahol Közép-Franciaországban, a Loire völgyétől délre. Marie egy Vertue nevű kis faluban született 1885-ben, siketen és vakon. Szülei, egyszerű emberek lévén, a szülői szereteten túl nem tudtak mit kezdeni a világgal kizárólag tapintás, ízlelés és szaglás útján érintkező, az emberi lét lehető legelemibb, legvadabb állapotában élő lánnyal. A helyi körorvos azt javasolta, hogy küldjék a lányt elmegyógyintézetbe, mást nagyon úgysem tehetnek, ám a szülők erre nem voltak hajlandóak, hiszen nem tudhatták azt sem, hogy lányuk értelme, pszichéje sérült-e egyáltalán, nyilvánvaló testi fogyatékosságai mellett. Marie-t apja inkább a Poitiers közelében fekvő Larnay-intézetbe vitte, ahol apácák neveltek süket gyermekeket, hátha ők tudnak valamit kezdeni a nemcsak süket, de vak lánnyal. Sajnos, ott is elutasításra talált, hiszen az apácák nem találkoztak még siket és vak gyermekkel, azonban az egyik fiatal nővér, Marguerite megvilágosodásszerűen -halálos tüdőbetegsége ellenére- erőt érzett magában a lehetetlennek tetsző feladatra, és kiharcolta Marie felvételét az intézetbe. Közel 10 éves elkeseredett küzdelem kezdődött Marie és Marguerite, melynek során a nővér sziszifuszi, óriási hitet és lelkierőt igénylő munkában “kinyitotta” Marie személyiségét, és bonyolult módszerekkel kommunikációra kényszerítette őt. Marie-ból az évek során, az adottságaihoz mérten normális ember vált, tudott kommunikálni Braille-írásban, valamint a siketek által használt jelnyelvvel, majd később még a hozzá hasonló siket és vak sorstársain is segíteni tudott, mígnem mindössze 11 évvel túlélve tanítóját Marguerite nővért, ugyanabban a kórban hunyt el, mint ő, 1921-ben.

Tehát nem egyedi sors Marie-é. Nemrégiben még az RTL Klub Fókusz című műsora is bemutatott egy budapesti párt, akik siketen és vakon élnek egymással boldogan úgy, hogy kizárólag egymás tenyerébe írt jelekkel beszélgetnek egymással, a szerelmesek egyéb, mindenki más által is használt módozatain túl. Rettenetesen szomorú történet az övék, egyben felemelő és csodálatos is, hiszen gondoljunk csak bele, kéz a kézben élik le életüket, mint a mondai Philémon és Baukisz, csak éppen nem fákként, hanem élő, érző emberi lényekként, akik történetesen nem látnak és nem hallanak… A filmtörténetben is készült már film e témában, Helen Kellernek, valamint tanárának, Anne Sullivannek történetéről egyenesen három is. Ez azonban messze nem jelenti azt, hogy akkor már nem is kell megismerkednünk Marie Heurtin történetével.

Jean-Pierre Améris megkapó szépségű képekben komponált, olykor még talán valami nagyon halvány, árvalányhajasan ártatlan erotikát és finom humort is felvillantó filmje elsősorban Marie életének arra a közel egy évtizedére koncentrál, amely a Larnay-intézetbe való érkezésétől Marguerite nővér haláláig tart, középpontban annak a túlzás nélkül megveszekedettnek nevezhető, fizikai és szellemi harccal, amit a nővér vívott meg az önmagába zárt világában raboskodó lánnyal. A nemritkán fizikai verekedésbe torkolló tanulási folyamat jelenti a cselekmény túlnyomó részét, melynek fejlődési pontjai tornázzák egyre feljebb annak érzelmi hőfokát. Ahogy Marie megtanul valamit, rájön, ráismer valamire, úgy emelkedik a nézőben a “meg kell a szívnek szakadni” érzés – és hát, tényleg meg kell. Felemelő, kristálytiszta, varázslatos történet Marie-é és Marguerite-é, mely mentes minden manírtól és a hittel manipuláló, katolikus bűbájtól.

Hihetetlenül intenzív alakítást nyújt a címszerepben a valóságban is siket, ám látó Ariana Rivoire, néha szinte felszisszentem néhány kifejezetten önveszélyes mozdulatán, de ő végül is saját sorsát játssza a filmben. Isabelle Carré viszont egészséges, francia színésznőként tanult meg mintegy fél év alatt jelelni, de ezen felül is lenyűgözően adja az óriási hitű, példamutató életet élt Marguerite nővért. Kettejük harmonikus, egyben dinamikus összjátéka pedig simán magával ragadja az nézőt egy furcsa, legtöbbünk számára láthatatlan és hallhatatlan világba.

Külön dicséretet érdemel a film, illetve a történet drámai hatásait kiválóan ellenpontozó, és tanítani valón visszafogott zenehasználat (Sonia Wieder-Atherton Janácek moldvai népdalaira, illetve szlovák népdalokra írt különféle variációi).

Asanisimasa: 9/10

Ez a formailag minden szempontból hagyományos tévéjáték küllemű tévéjáték szerintem az egyik legvérfagyasztóbb történet a második világháború túlságosan is gazdag témaköréből. Még úgy is, hogy ez a történet valójában alig történet, hiszen a film java része egyetlen asztal körül zajlik, melyet férfiak, a náci Németország különféle hatalmi szerveit, minisztériumait képviselő tisztek, hivatalnokok ülnek körül, hogy közös egyetértésüket öntések virtuális márványba a zsidók végső megsemmisítésének sátáni tárgyában. Az összeesküvés a Berlin melletti Wannsee üdülőtelep egyik decens kastélyában történt meg a háború második esztendejének telén, minden földi finomságok, drága italok és minőségi szivarok körítésében. Az értekezlet a legteljesebb titokban zajlott, a résztvevők titoktartási fogadalmat tettek az ott elhangzottak felől és csak a vak véletlennek köszönhetően maradt fenn egyetlen jegyzőkönyv az ülésről: ez alapján szerzett tudomást a világ az endlösung elindításáról, és ez alapján készült ez a tévéfilm is, mely igazi németes precizitással – ahogyan a jegyzőkönyv is készült – és történelmi hitelességgel tárja fel a történteket.

Technikailag fennhéjázó, pökhendi és bicskanyitogató cinizmussal, a felsőbbrendűség biztos tudatában elpattogtatott, szörnyűséges tartalmú mondatok gyűjteménye ez a film, amelyeknél embertelenebbet emberi száj aligha ejtett ki a száján. Mintha egymást szerették volna felülmúlni a résztvevők az aljasabbnál aljasabb kiszólásokban: ezeket nem is ragoznám, mert forog tőlük a gyomrom. Azonban túl sokan vannak még mindig, akikkel hetekig nézetném a filmet, non stop.

Frank Pierson rendezése (a film maga HBO produkció) formai szempontból erősen hajaz olyan klasszikusokra, mint a 12 dühös ember (bár itt a vita teljesen más természetű) vagy akár a Wannseei konferencia szerves folyományaként is felfogható nürnbergi pert feldolgozó Ítélet Nürnbergben. E film is erősen épít az intenzív színészi játékra, Kenneth Branagh (Heydrich tábornok), Stanley Tucci (Eichmann), Colin Firth (Dr. Stuckart) vagy a például Downton Abbeyból ismerős Brendan Coyle (Müller tábornok) mellett egytől egyig markáns és karakteres alakításokat láthatunk a többi, viszonylag ismeretlenebb színésztől, a kivételesen igen jól sikerült magyar szinkronnak köszönhetően így még az sem zavaró, hogy eredetiben a német tisztek ékes angolsággal beszélnek.

Szóval, döbbenetes hatású film Az összeesküvés, én most azonban a kézenfekvőtől kicsit eltérő olvasatáról beszélnék. Arról, hogy mennyire pontosan mutatja meg a film egy nyilvánvalóan gonosz, bűnös terv érdekében, ennek megfelelően a kellő konspirációk közepette létrejött értekezlet (konferencia, kormány- vagy igazgatósági tanácsülés, stb.) dramaturgiáját és pszichológiáját. Gonosz, bűnös tervek csak gonosz és bűnös rendszerekben jöhetnek szóba, így az a rendszer mindig autoriter, diktatórikus rendszer, így a résztvevők között is erős hierarchia uralkodik, szigorúan alá-fölérendeltségi viszonyban. Mindig van egy vezéralak, aki az akaratát tűzön-vízen keresztülviszi, akinek mindig van a személyéhez, illetve a személye által képviselt “ügyhöz” végletekig lojális asszisztenciája. Vannak a tétovák, a hajlékony derekú vazallusok, akik elébb-utóbb meghajolnak az erő és a hatalom előtt. Vannak aztán a riválisok, akik rendszerint a végén baráti jobbot nyújtanak (ha nem sikerül a puccsuk). Vannak mindig olyanok, akik mindenáron a saját érdekeiket tartják szem előtt, és ennek érdekében bármire hajlandóak. E filmben is pontosan ki lehet osztani a szerepeket, akár a napi politikából vett valósi figurákkal lehet behelyettesíteni a metszően intelligens és végletesen cinikus Heydrich tábornok vagy akár a hájas, élveteg és kínosan tuskó pártfunkcionárius Klopfer (Ian McNeice) alakját. Szinte láttam végig egy olyan színházi előadást, melyben minden náci külsőségtől mentesen, mai modern öltönyben, szolid visszafogottsággal adják elő a színészek e film szövegét, mégis mindenki pontosan tudja, hogy nem sterilizációról és nem endlösungról van most szó, hanem “package, you know, package”-ről, országépítésnek hazudott ezermilliárdos közpénzlopásról és effélékről. A néző a végén így is, úgy is lehajtott fejjel és tompa, de súlyos nyomással a gyomrában hallgathatja Schubert “bécsi nyavalygását”, C mollban.

Asanisimasa: 10/10

Bill Murray-t végre szentté avatják ebben a St. Vincent című filmben. Ami jár, az jár, mégha ezúttal neki csak a szerep jut, amiben végre átélheti a kanonizáció emelkedett hangulatát. Ezért jó színésznek lenni. Persze, ha ismerjük Bill bácsi munkásságát, akkor nyilván érezzük azt is, hogy nála szó sem lehet semmiféle mirhába és tömjénbe burkolózó keresztényi hablatyról, az ő száraz, blazírt, morózus és cinikus egyénisége akkor is levetne magáról minden vallásos leplet, ha azt maga, a római pontifex adná rá. Hogy ebből a Vincentből (maradjunk a továbbiakban csak ennyiben) hogyan válik mégis “szent”, az maradjon a film titka – érdemes megnézni.

Még akkor is érdemes, ha tulajdonképpen csupa ismerős klisé “kreatív újrahasznosításáról” van szó ezúttal. Dennis, a komisz és a szomszéd Wilson bácsi ezúttal tulajdonságokat, karaktert cseréltek, hiszen e történetben Wilson, azaz Vincent lesz a komisz, míg a szomszédban lakó kisfiú, a kicsi, ügyetlen és félénk (ám igen okos) Oliver (Jaeden Lieberher) ölti magára a balek szeretetreméltó szerepét. Az öreg iszákos, emberkerülő és embergyűlölő, lóversenyező és kurvázó Vincent egyedül éldegél kis házában kósza fillérekből, így kapóra jön neki, hogy a szomszédba egy egyedülálló anyuka költözik kisfiával. A szerencsétlen/szerencsés véletlenek azonban Bill Murray aurájának kötelező velejárói, így a kissrác hamarosan a morc öreg szárnyai alá kerül, némi készpénzért elvállat gyermekfelügyelet formájában. A továbbiakban aztán elszabadul a pokol, csak épp a fordított irányban, mint például Dennis közismert történetében, Wilsonról Vincentről érdekes, sőt mi több, meglepő dolgok derülnek ki, miközben a kis Oliver is hasznos képességekkel és “technikákkal” gazdagodik – közben persze a külvilág “haja” égnek áll.

Theodore Melfi rendezői bemutatkozása, ha eredetinek nem is (Dennis mellett egy másik nyilvánvaló párhuzam Coenék és Jeff Bridges Lebowskija, aki szinte csak életkorban különbözik Vincenttől, valamint abban, hogy ami nála a teke, itt a lovi), de mindenképpen tisztességes munkának tekinthető. Bölcs humorú, életigenlő (értsd: pozitív életszemléletű), mégis vagány, tökös mese ez egy okos kisfiú és egy zord külső alatt érző szívet rejtő öregember barátságáról. Vincent figurája Bill Muray-nek természetesen jutalomjáték, amivel a maga mackós slendriánságával lazán él is, érdemes őt saját hangján hallgatni, nem szinkronnal, mert az külön vicces,  hogy milyen hangokat ad ki magából, végig, az egész filmvégi stáblista alatt… Meg amúgy végig, az egész filmben. Remek Naomi Watts is Daka, a közönséges, de mégis emberséges orosz prostituált szerepében.

Alkalmas a film arra, hogy egy szar nap után helyre tegye a lelkünket.

Asanisimasa: 8/10

Azok közé tartozom, akik méltatlanul alulértékeltnek tartják a Precious – A boldogság árával és a szintén az afroamerikai témában “utazó” Komornyikkal ismertté vált Lee Daniels, annak idején Cannesban Arany Pálmára is jelölt Az újságos fiú című filmjét. Kevesen vagyunk (imdb: 5.8/port.hu: 6.1), ráadásul a sajtó sem támogat, de kitartunk, mert igazunk van. Arról persze, nincs szó, hogy hibátlan lenne ez a film, azonban annyira szabálytalan, annyira igazi, hiteles hangulatot áraszt és minden kuszasága ellenére is olyan részletgazdag képest fest az Államok déli, fülledt, forró, gyűlölettel és szinte minden emberi aljassággal teli klímájáról, hogy aki ezt nem érzi, az menthetetlen.

Persze, aki a patikamérlegen kidekázott, költség- és bevételhatékonyság szempontjából a végletekig kiszámított -ergo unalmas- tutiságokra gerjed, az nyilván ráncolja homlokát, hogy mi ez az éktelen, slendrián összevisszaság. Tény, hogy Az újságos fiú narratívája jobbára az élőbeszéd csapongó, akadozó vagy éppen felgyorsuló ritmusú, asszociációkba bonyolódó, érzelmi indíttatású kitörésekkel színezett szófolyamára emlékeztet – nyilván ilyen hangvétel jellemzi Pete Dexter hasonló című riportregényét is, ami alapján e film készült. (Nem olvastam.) De abban biztos vagyok, hogyha valaki valamit szeretne megérezni a rabszolgatartás kényelmétől megfosztott Dél feszültségteli légköréből, akkor az elsőnek ezt a filmet nézze meg, mert benne van minden, tokkal-vonóval. Mindazonáltal, aki figyel, az előtt nem marad homályban egyetlen részlet sem, a merész, provokatív jelenetek pedig… azok annyira trükkösen vannak ábrázolva, hogy még a 16-os karikát is túlzónak érzem.

Igen, Nicole Kidman tényleg levizeli benne Zac Efront (akit medúzák martak meg, és arra valóban ez a leghatásosabb “népi” gyógymód). Igen, Efron sokat mászkál alsógatyában, és igen, és igen, minden úgy van, ahogy a pletyka mondja. Prüdéria über alles. A sztori amúgy viszonylag egyszerű: egy floridai mocsarak (a “Glades”) mellett fekvő kisváros a feketéket illető kíméletlen intézkedéseinek köszönhetően fehérek körében népszerű seriffjét valaki több késszúrással megölte. A gyilkosságért -bár mindenki feketéket sejtett mögötte- a fehér mocsárlakót, Hillaryt (John Cusack) csukják le. Később két újságíró (a helybeli származású, fehér Ward – Matthew McConaughey és a fekete sztár, Yardley – David Oyelowo) érkezik Miamiból azzal, hogy megpróbálja kideríteni mi történt valójában, mert úgy hiszik, Hillary ártatlan. Csatlakozik hozzájuk titkárnőnek a városka fodrászatának hervadó szépségű, de még azért dögös alkalmazottja, Charlotte (Nicole Kidman – aki levelezés útján beleszeretett Hillaryba), valamint Ward egyetemről kicsapott, jelenleg a város újságjánál kifutóként dolgozó öccse, Jack (Zac Efron), aki szinte azonnal szerelmes lesz Charlotte kilométeres lábaiba. A nyomozás eseményei -többek között Charlotte, valamint Jack és Ward családjánál cselédként dolgozó fekete Anita (Macy Gray) elmesélése nyomán- aztán a negyven fokos, párás hőségben terjengenek az egyszerre szívszorítóan romantikus és brutálisan véres végkifejlet felé…

A történet alapmotívuma a szerelem, amit az édesanyját korán elvesztett, ártatlan fiú érez a nála jóval idősebb nő iránt, aki ráadásul egy veszélyes, gonosz gyilkos szeretője. ’69 nyarán járunk. Martin Luther Kinget még csak két éve gyilkolták meg és még a déli feketék sem fogták fel teljesen az egyenjogúságot, nemhogy a fehérek. Mindenki azt hiszi, hogy a seriff gyilkosa fekete és Hillary ártatlanul ül. Paradox módon, éppen egy fekete sztárújságíró próbálja meg őt tisztázni, ám mivel fekete, ezért az ő dolga is akadályokkal telt. Társa, bár fehér, de azért ő is támadható (hogy mást ne mondjak…). Szép lassan bomlik ki a bizarr, olykor vérbőn közönséges, máshol véresen komoly fordulatokban (pl. az említett pisijelent, vagy Charlotte és Hillary frenetikus távszexjelenete a börtönben…), izzadtságban és más testnedvekben tocsogó történet, melyből igen aprólékos műgonddal festődik fel Dél rendkívül összetett, igen bonyolult előítélet-hálókkal átszőtt lelkivilága.

Nicole Kidman már régen volt ilyen meggyőző, szinte lubickol a dévaj módon közönséges Charlotte szerepében. John Cusack, kissé meghízva, lenőtt, zsíros hajjal olyan hiteles tahó, hogy a fal adja a másikat. Aki most látja először, soha nem hinné el, hogy milyen szerepkörben indult színészi pályája. Matthew McConaughey az utóbbi években csúcsformában van, itt azért nem éppen Killer Joe, de a figura itt is megvan. Különös, nehezen megfogható, igen pimasz és nagyképű karaktert formáz David Oleyowo, amit csupán egyetlen félmondatban magyaráz meg – ha ezt elmulasszuk, nem is értjük igazán. Zac Efron mindent megmutat, amit e történetben naiv szépfiúként meg kell mutatnia, sőt, még többet is, kellemes csalódás számomra. Ki nem néztem volna ezt az épkézláb teljesítményt egy hozzá hasonló, bugyinedvesítő tinisztárból.

Az egészen eszement Tamla Motown-soundtrack pedig sajátos, lebegő idézőjelbe helyezi ezt a frenetikus, egyben lusta lazasággal előadott igényes történetet.

Asanisimasa: 8/10