asanisimasa

Lelkendeznem kéne, és hát lelkendezem is, csak… Nem felhőtlen az öröm, pedig látszólag minden okom meg lenne rá. Ujj Mészáros Károly és stábja persze, örülhet, koccinthat, akár be is rúghat, tényleg megvan minden oka rá, hiszen a Liza, a rókatündér jó kis film. Megkockáztatom, nem nagyon láttunk még ilyen technikai szempontból igényes kivitelezésű, ritmusában, látványában professzionális magyar filmet, melynek minden másodperce büszkén vállalható bárhol a világon, de természetesen, egyben nézve sincs komoly baja. Tényleg, le a kalappal.

Nyoma sincs a magyar filmektől a szájtáti közönséget elriasztó szociografikus megközelítésnek, holott a történet nagyjából végig egy dohos pesti bérház dohos lakásában játszódik, eltekintve néhány ügyesen fényképezett nevezetességtől, melyek azonban inkább valamiféle fantáziavilág képét sugallják, mint egy decens világváros pompáját. Nyoma sincs annak a sokak szerint (olykor szerintem is) öncélú művészkedésnek, melyek láttán még az esztétika-filmelmélet szakos filmklubosoknak is feláll a szőr a tenyerükön, holott Ujj Mészáros szemmel látható energiákat fektetett abba, hogy első nagyjátékfilmje egyedi, szuverén és különleges alkotás legyen. Egy kitűnő magyar filmet látunk, amely úgy néz ki, mintha… És itt van az a nüansz, ami miatt nem tudok örülni! Persze, Ujj Mészáros okosan már a film bemutatása előtt bevallja, hogy azért nem légből kapottak azok az érzetek, melyekben Jean-Pierre Jenuet Amélie Poulainje mosolyog ránk azzal a csalafinta gombszemeivel. Mondja az alkotó, hogy igen, így van, a Liza, a rókatündér készítése közben valóban sokszor eszükbe jutott Amélie története, de “csakis a történet megformálásának igényessége, az élvezhetőség, a többféle nézőréteget kielégítő történet szempontjából” – és a történet megközelítése, humora, elbeszélőmódja, kicsit a vizualitása és a CGI használata alapján is, teszem hozzá én. Amélie pincérlány valahol egy kis Montmartre-i kávézóban, Liza ápolónő egy házsártos, ám súlyos asztmában szenvedő nő (Molnár Piroska) mellett (akinek gyors eltávozásával meg is örökli annak ócska lakását). Mindketten szerelemre vágynak és nem árulok el titkot, hogy a végére meg is találják. Szól Ujj Mészáros Aki Kaurismakiról is, igen, az ő filmjeinek olykor már bizarrba forduló groteszkje is jelen van Liza történetében, ott van picit Coenék Fargója is, legalábbis morbiditásban. Eszünkbe juthat még Kar Wai Wong is, az ő esős spleenjével és mélabús romantikájával, Wes Anderson a játékosságával, meg még egy csomó más dolog is, de közben egyre jobban kíváncsiak vagyunk arra, kicsoda ez az Ujj Mészáros Károly? Egy magyar Tarantino, aki szerteágazó filmes műveltségéből építi fel -biztos stílusérzékkel- ezt kedves, szerethető, valóságon túli, posztmodern mesevilágot, vagy van neki saját hangja, saját nyelve is? Ha ez a saját hangja, akkor még kicsit áthallásos, bátortalan, kicsit déja vu… Mint amikor valaki azért húz farmert, hogy ezzel lázadjon és kitűnjön a tömegből, aztán kimegy az utcára és látja, hogy mindenki farmerben flangál.

És hát Molnár Piroskát is láttam már beteg, zsémbes öregasszonyként, akinek egyetlen boldogsága az evés, Reviczky Gábort is láttam mocskos szájú, pöffeszkedő “nagy emberként”, Hajdú Steve-et dadogó, elfogódott antihősszerelmesként, Gubik Ágit dévaj, ám számító csábítóként, Kovács Lehelt paragépként, Szabó Győzőt bumfordi bérgyilkosként… Viszont nem láttam még Schmied Zoltánt macsó bájgúnárként, egyszerre önazonosan és önironikusan, Bán Jánost pedig végképp nem szívtipró szerepben. Bede Fazekas Szabolcsot pedig filmben egyáltalán nem láttam még, de főszerepben semmiképpen nem… Balsai Mónit azonban bármikor elnézem, főleg, ha japánul vagy finnül beszél és énekel, mert akkor egyenesen zabálnivaló. Törékeny, ártatlan teremtés, még akkor is, ha történetesen nem az. Ujj Mészáros ügyesen oldja meg azt a magyar komédiákat rendszerint megbuktató, német, francia és olasz eredetű problémát, miszerint a rendezők hagyják a színészeket mindent túljátszani. Ő ezzel szemben kifejezetten visszafogott, blazírt játékot kért színészeitől, amihez például Bede Fazekas kitűnő partnernek bizonyult: tényleg bőven elég ennyit játszani, főleg egy ilyen groteszk karakterhez, melyben az adott szituáció, a környezet és a körülmények adják meg a vastag kontúrokat, amibe a színésznek csak bele kell bújnia.

A történet amúgy romantikus fekete komédia, melyben a címszereplő egy örök lúzer (ha lehet ilyet mondani egy szerencsétlen sorsú leányra), akire ha rámosolyog a szerencse, akkor valaki mindig meghal a környezetében – kivéve az állandóan mellette lévő, de sokáig észrevétlen másik lúzert, mígnem. Liza “rókatündérsége” egy japán meséből jön a történetbe, ezt olvasgatja a lány, amikor szomorú és néha tüzes japán rockandrollokat énekel hozzá Tomy Tani (David Sakurai), a fiú a falon lévő plakátról, aki valójában egy gonosz démon, de psszt! Mindennek van/lesz értelme, bármennyire is értelmetlen zagyvaságnak tűnik.

A történet fontos elemei bizonyos már említett japán, és még nem említett finn vonatkozásuk, melyeket reprezentálandó Tövisházi Ambrus bravúros stílusérzékkel írta és adta elő a remekbe szabott zenéket. A bizarr japán twist-számok és mézédes finn countrymelódiák markáns hangzó körítései ennek a meglepő, mégis ismerős, de azért teljesen szórakoztató történetnek, s még jobban azok lennének, ha kettővel kevesebbszer szólalnának meg.

Panaszra azonban tényleg nincs különösebb ok és drukkolok Lizának, hogy slágerfilm legyen, mert ennek a lehetősége abszolút benne van.

Asanisimasa: 8/10

Az a helyzet, hogy bár A bíró című film cselekményét olyan motívumok díszítik, mint “lehugyozás”, “hányás”, “leköpés” és “befosás”, mégis régen láthattunk ilyen szép, de főleg őszinte feldolgozását az amúgy igen közhelyes apa-fiú konfliktusnak, ráadásul mindezt az ún. “tárgyalótermi dráma” műfajában, az adott klisék ügyes, kreatív felhasználásával elővezetve; miközben a történet a végére nem átall az amerikai jogrendszer igazságossága mellett határozottan kiállni, a csillagsávos lobogó pedig büszkén lobog a háttérben… Zavarba ejtő darabnak is gondolhatnánk David Dobkin méretes (141 percnyi) darabját, pedig még ezt sem mondhatjuk megtekintése után. Minden pátosza, hazafias meggyőződése, hite ellenére egy egyszerű, egyenes finom és becsületes film ez – tán nem akkora baj ez.

Szóval, az alapkonfliktus: a fiú (Robert Downey Jr.) ma jólmenő sztárügyvéd a nagyvárosban, az apa tekintélyes bíró valahol isten háta mögött, a kisvárosban. Apa (Robert Duvall) nem beszél már régóta fiával, mert az egy link, tisztességtelen pernahajder, ráadásul közvetve bár, de felelős fényes baseball-karrier előtt álló bátyjának (Vincent D’Onofrio) végzetes sérülésében, márpedig a baseballnál nincs fontosabb dolog egy keresztény, középnyugati kisvárosban (Amerikában). Anya azonban hirtelen elhalálozik, így a fiú hazautazik a kisvárosba – apa épp csak odabiccent neki. Később azonban kiderül, hogy apa makulátlan renoméjába hiba csúszott, a rendőrség kezdetben gondatlanságból elkövetett emberöléssel gyanúsítja, ám később egy ennél nagyobb, komolyabb ügy fenyegető körvonala rajzolódik ki, melyben úgy alakul, hogy a fiú védi az apát a bírósági perben, melynek tétje valójában az apa (a hajdani bíró) egész addigi életpályája, tisztessége, szakmai, bírói hitele.

Ehhez képest, a fiú valóban sztárügyvéd, fesztelen, lezser fazon, a nyitójelenetben simán levizeli ügyészkollégája cipőjét, amikor az éppen alkalmatlan pillanatban próbál peregyezséget kicsikarni tőle. Bőbeszédű, mint minden filmbeli sztárügyvéd, szinte “hányja” a szavakat magából, mondhatni “szófosó”, ehhez képest vidéki kollégája csupán idegességében nyit minden napot azzal, hogy gyomortartalmát a bíróság lépcsőjére üríti. Nem részletezem, a történet folyamán végig fontos szerephez jutnak a különféle testnedvek, gyomor- és béltartalmak szokásos és szokatlan ürítései, de fontos leszögezni azt is, hogy ezeknek semmilyen öncélú szerepük nincsen, nem undorítani, bosszantani vagy provokálni akarják a nézőt, csupán bizonyos helyzetek, jellemek, illetve állapotok természetes velejáróiként történnek meg a vásznon, melyek viszont a történet lényeges mozzanatai. Mindamellett kitűnően ellenpontozzák is a cselekmény, olykor igen érzelmes fordulatait, így téve azt tisztává, egyenessé és őszintévé.

A tárgyalótermi dráma műfaja mindig vastagon moralizál, éppolyan kötelme ez, mint az ismert, sokszor látott amerikai jogrend perrendtartásának szinte hitchcockian szuszpenzes dramaturgiája. A tét itt az amerikai igazságszolgáltatás kvázi csúcsának, a bírói intézménynek a feddhetetlensége, hogy létezik-e olyan emberi, humánus, erkölcsi indok, magyarázat, mely megengedi, hogy helyrehozza egy bíró saját korábbi ítélkezésbeli hibáját, ráadásul törvénytelen módon, és ez mennyiben hat vissza pályájára, saját megítélésére. Fölülírhatja-e az emberi tisztesség, a természetes igazságvágy a törvényt? A film megadja a választ, viszont azt is sikerrel eléri, hogy nekünk, nézőknek ne kelljen rögön hánynunk a szájunkba rágott amerikai propagandától.

Ehhez elsősorban az kell, hogy az apa és tékozló fiának viszonya szépen ki legyen fejtve (ami megtörténik), és a történet szereplőinek, magának a konfliktusnak és a történetnek ne legyen hiteltelen mozzanata, élőnek, valódinak és igazinak kell hatnia. Szerintem ebben nincs is hiba, még akkor sem, ha néhány fordulat kiszámítható. Mindamellett, jutalomjáték is ez a mozi két kitűnő színésznek: Robert Downey Jr. játszhat akármit, idétlen képregényhőst, klasszikus detektívfigurát, romantikus komédiában bájgúnárt, akciókrimiben lúzert, nyomhatja fullba’ a kretént, tulajdonképpen hibátlan mindben – drámai szerepben is, mint e filmben. Kevés nála természetesebb, spontánabb figura van ma Hollywoodban, ő tényleg el tudná játszani a Beverly Hillsi telefonkönyvet is, ha arról lenne szó. Robert Duvall pedig egy nagy bölény, hatalmas színész, olyan alázattal és olyan lendülettel, hogy az tényleg tiszteletre méltó.

Gazdag cselekményű, értékes, érzelmes és tanulságos film, Janusz Kaminski elegáns fényképezésében.

Asanisimasa: 8/10

Nem nagyon találni aktuálisabb témát manapság, mint az egyre jobban aktivizálódó radikális muszlim csoportok egyre brutálisabb, egyre elvakultabb tevékenysége. Bárhol tartózkodunk a világban, ha beletekintünk egy ottani híradóba, egészen biztosan lesz benne hír az Iszlám Államról (ISIS), a Boko Haramról, vagy valamilyen más csoportról, hogy már megint nyilvánosan lefejeztek egy újságírót, egy segélyszervezeti aktivistát, egy papot, hogy amerre terjeszkednek, ott napirenden van a vallási és etnikai indíttatású népirtás. Indokaik természetesen vannak embertelen tetteikre, amiket azonban nem igazol sem az iszlám, sem a Korán, sem semmilyen egyetemes emberi törvény. Kivételes bátorságról és szinte emberfeletti eltökéltségről tesz tanúbizonyságot az, aki ezeket a magukat “szent harcosoknak” tartó csoportokat kritikai megjegyzésekkel illeti, s egyenesen szentnek (illetve annak muszlim megfelelőjének, sidinek) kell tekinteni azt, aki ezt “belülről”, a szembenállást nyíltan felvállalva teszi. A mauritániai származású Abderrahmane Sissako részben egy néhány éve megtörtént, halálra kövezéssel végződő esetet felhasználva, mégis ezt teszi Timbuktu című Oscar-díjra is jelölt filmjében.

A címadó híres város Mali északnyugati részén fekszik, néhány kilométerre a Niger folyótól, mégis a Szahara szívében. Timbuktu Afrika egyik arca, ősidők óta lakott település, a Világörökség része, elsősorban a világ legnagyobb sárból tapasztott temploma, a Djinguereber mecset okán, de központja a világhírű mali zenének, a “mali bluesnak” is, valamint a környéken él az a dogon törzs is, melyek azokat a híres, különös szépségű maszkokat csinálják, melyek mintha egy másik univerzum lényeit idéznék meg delejes erővel. Egyszóval, az egész világ szellemi hagyatékának egyik fontos területén járunk – ahol a kezdőképekben épp az elébb említett maszkokon gyakorol valaki célba lövést. Tetőtől talpig lepedőkbe, sálakba és kendőkbe burkolózó, Kalasnyikovokat lóbáló, sötéten villanó tekintetű férfiak, a dzsipjükön a híradókból jól ismert fekete, arab feliratos zászló. Utánanéztem, onnan tudom, hogy az Ansar Dine nevű szervezet katonái ezek, akik magukat a “hit védelmezőinek”, vagy az “iszlám vallás segítőinek” nevezik magukat, valójában ugyanazok a militáns vakhitű, nemzetközi brigád, mint a többi efféle. Sissako finoman, de tévedhetetlen pontossággal jellemzi őket azzal, hogy néha egymás között is többszörös tolmácsolással beszélnek, annyira szedett-vedett, soknemzetiségű és még több nyelvű bagázs. Viszont dzsihádot, vagyis vallási szabadságharcot folytatnak, minek köszönhetően -a helyi vallási elöljáró minden tiltakozása ellenére- Timbuktuban betiltották a dalt, a táncot és a zenét, a dohányzást, sőt, a focit (a focit!) is, a nőket pedig nemcsak a teljes csador, hanem kesztyű és zokni viselésére is kötelezték. Szerintük Allahnak így tetszik, a nép, a timbuktuiak szerint viszont ez hülyeség – a milícia azonban a saríára, vagyis az iszlám törvényekre való hivatkozással minden kihágást megtorol, egyre brutálisabb erővel.

A történet főalakja egy fiatal marhapásztor, aki feleségével és kislányával éldegél békésen a dűnék között, legelteti néhány gebe marháját azon a ritkás kórókon, amik megteremnek a sivatagban. Egy nap azonban, amikor a szomszéd gyerek itatni vitte a marhákat, az egyik vemhes állat -a GPS nevű- kitört és széttaposta a túloldalon halászó másik férfi hálóját, amiért a halász rögtön elégtételt is vett egy lándzsával és megölte szegény GPS-t. A marhákért felelős gyerek sírva rohant az állatok gazdájához, aki fogta fegyverét (fegyvere és mobiltelefonja mindenkinek van) és elment számon kérni a dolgot a halászon, de dulakodni kezdtek, a fegyver elsült s a halász halva maradt a folyóparton. Értelemszerűen, ahol halk gitározásért is simán halálra köveznek bárkit, még Allah igazhitű gyermekét is, ott nincs kegyelem egy gyilkos számára sem.

A történet tényleg ilyen balladisztikusan sűrű sorstragédia, a filmet alkotó Sissako számára érezhetően apropóként szolgált arra, hogy hiteles környezetben, hiteles módon bemutathassa egy jellegzetes iszlám fanatikus csoport tevékenységét és jellemző figuráit, természetesen nem kisebbítve a pásztor és felesége, valamint a történetben szereplő többi ártatlan áldozat tragédiájának súlyát. A bűnös dzsihadisták alól viszont finom mozdulatokkal húzza ki a szőnyeget. Egyikük rejtve dohányzik, és nyíltan vágyakozik más feleségére, a másik látványosan zavarba jön, amikor éjszakai járőrözés közben zenét és éneket hall, ami tiltott, viszont az ének Allahot dicsőíti – mi ilyenkor a teendő? Kétségbeesetten telefonál fűhöz-fához. Szép pillanat, amikor a gyerekek labda nélkül játszanak focimeccset, hiszen csak a labda nélküli futkosás nincs betiltva, csak a foci, amihez tudvalevőleg labda szükséges… A lázadás szép motívuma ez, melyben Antonioni Nagyításának híres teniszmeccse köszön vissza.

Fantasztikusan szép képekben látjuk a címadó várost, annak lakóit és a sivatagot, a film alatt pedig csodaszép a zene, ami szól. Nincs kétségünk afelől, hogy Isten, Allah, nevezzük akárhogyan, hol s kinek az oldalán áll.

Asanisimasa: 9/10

„Akkor mondta Káin az Úrnak: Nagyobb az én büntetésem, hogysem elhordozhatnám.” (1Móz 4,13) Nagyjából ennyi Gerő Marcell filmjének a tanulsága is. Káin gyermekei ezelőtt több mint harminc évvel buktak el, ahogyan megismerhettük őket annak idején Monory Mész András nagy port felvert, ezért be is tiltott Bebukottak című, a tököli fiatalkorúak börtönében készült kőkemény hatású dokumentumfilmjéből; ebből filmből pedig megtudhatjuk, hogy bár a gyilkosságokért, melyeket elkövettek, leülték az akkori bíróság által kiszabott, évtizedes szabadságvesztéseket, az igazi büntetés viszont haláluk napjáig szól.

Gerő a Bebukottak szereplői közül három hajdani tinédzserkorú gyilkosnak eredt nyomába, azzal a szándékkal, hogy kideríti, mi történt velük az azóta eltelt harminc évben. Milyen eséllyel válhat a társadalom tagjává egy ember, akit 14-15 éves korában, indulatból, felelőtlen forrófejűségből elkövetett bűnért ül tizenegynéhány évet, és majdnem harminc, amikor szabadul? Milyen életre nevel a börtön? Mennyiben befolyásolja az adott bűnelkövetőt az a társadalmi, gazdasági környezet, ahonnan jött és az, ahová szabadul? A börtönben elöltött büntetés valóban büntetés-e, vagy csupán a bíróság által megszabott kizárás a társadalom “normális menetéből”, minden különösebb valós büntetés nélkül? Ilyen és ehhez hasonló kérdések vetődnek fel a film közben és nyilván ezek motiválták alkotóit annak elkészítésére is.

A filmből megismert három életút természetesen három különböző ember eltérő irányú életútját mutatja be. A hajdani megdöbbentően tiszta, nyílt tekintetű srácokból mára középkorú férfiak váltak, akik -nem árulok el titkot- képtelenek beljebb vergődni a társadalom perifériáiról. Egyikük –Pál– magányosan él valahol egy borsodi kis faluban, egy putriban, nem messze volt feleségétől, aki egyedül neveli tőle és más férfiaktól származó szekérderéknyi gyermekét. Néha pecázni jár, teng, leng. Másikuk –József– valahol Baranyában húzza meg magát egy düledező házban élettársával, és kukázásból, valamint gyűjtögetésből tartja fenn magát. A harmadikat –Zsoltot- több súlyos bűncselekmény elkövetése után a pszichiátrián kezelik, mint ön- és közveszélyes pszichopatát. Egyikről sem lehet elmondani tehát, hogy fiatalkori botlásuk után megtisztulva sikerült nekik az élet, sőt, éppen az ezzel ellenkező, igen reménytelen és kiábrándító sors az övéké.

Gerő megmutatja a filmben azt is, amire a Bebukottak nem vállalkozott, látjuk és megismerjük azt a környezetet, ahonnan a film szereplői jöttek és ahol elkövették végzetes, életüket visszafordíthatatlanul befolyásoló bűnüket. Megismerkedünk az esetleges családtagokkal, homályos visszaemlékezéseket hallunk azokra a régi, szörnyű időkre vonatkozóan, és bár senki nem mondja ki, de mégis egyre jobban megérteni véljük, eleve elrendeltnek és szinte szükségszerűnek hisszük azokat a szörnyű, és fel nem menthető bűnöket, amit Pál, József és Zsolt elkövettek. Az igazi bűnös nyilvánvalóan a társadalom, a politika, mely hagyta, hogy emberek ilyenekké váljanak, hogy így éljenek. Gyomorszorító pillanat a filmben, amikor a teljesen szétszedált Zsolt a pszichiátria ágyán ezt kerek, világos mondatokban, kristálytisztán és metsző éleslátással megfogalmazza… És azt illik is igen komolyan venni, ha ezt egy többszörös gyilkos mondja.

Más, igen éles kontraszt is árnyalja a képet: József hajléka tele van újságokkal és könyvekkel, melyek helyett inkább kikukázott rongyokkal és gyerekcipőkkel fűt, élettársa számítógépen játszik, sőt még ennél is megdöbbentőbb tulajdonságokat is mutat, Pál (és József) olyan megrendítő emberinek mutatkozik a kamera előtt, amire senki nem számít “egy gyilkostól”. Gerő Marcell filmjének (és rendezésének) ez a legnagyobb dicsérete, hogy ezeket a mélyen emberi pillanatokat képes megmutatni, illetve, hogy ezeket a megkeseredett, nehéz sorsú embereket képes még egyszer megnyitni a kamera előtt.

Asanisimasa: 10/10

A minap láttam a tévében valamelyik “okoscsatornán” egy igen érdekes útifilmet, mely egy fiatal francia pár fotóprojektjéről számolt be. Egy minibusszal járták be Délkelet-Ázsiát, plusz Nepált és Tibetet és ahol megálltak egy hosszabb időre, ott egyszerűen kezelhető digitális fényképezőgépeket osztottak szét a helybeliek között, hogy fényképezzenek vele amit gondolnak, magukat, a tájat, ahol élnek, ahogy élnek. Néhány nap múltán a legsikerültebb képekből aztán kiállítást rendeztek a helybeliek számára, akik érthető módon, jót derültek saját magukon… Mi viszont az egészből már csak a döbbenetes hitelességű, vad és szokatlan fényképeket láttuk, amit a pár válogatott ki ezekből a képekből. Valahogy ugyanezt éreztem a tanzán(iai) illetőségű Fehér árnyék című filmet nézve. Itt is mintha csak odanyomták volna az egyik helybéli kezébe a kamerát, hogy vegye fel vele, amit lát, és amit látott, abból valaki egy sárkunyhóban összeollózott egy majd’ kétórányi mozgóképfolyamot, melyen a fekete-afrikai falusi lét titkos, misztikus és babonák által vezérelt hétköznapjai láthatók, eddig soha nem látott intenzitással és cáfolhatatlan hitellel.

Pedig a film alkotói korántsem fekete-afrikaiak. Az író-rendező-operatőr Noaz Deshe izraeli születésű német-amerikai állampolgár, alkotótársa, James Masson ausztrál, az igen delejes hatású képi világért felelős másik operatőr –Armin Dierolf– pedig német, a filmszakmát mindannyian neves egyetemeken tanulták. A sztori viszont masszívan afrikai, ott játszódik, ahonnan a woodoo ered, ahol a kereszténység és az iszlám tanai keverednek az ősi, törzsi babonákkal, hiedelmekkel, ahol a sírhoz keresztet állítanak, de azért a biztonság kedvéért még körbe is locsolják a frissen, ott helyben elmetszett nyakú fekete kakas vérével, hogy baj ne legyen. Itt él az albínó Alias, akinek családját egy helyi boszorkánydoktor parancsára bestiális kegyetlenséggel lemészárolták, abban híve, hogy az albínók testrészei, szervei csodatévő erővel bírnak. Alias el tudott menekülni, de az ő fejére is vérdíjat tűztek ki, hiszen bár a rituális célú gyilkosság is gyilkosság, a végtagokért és szervekért, különösen az albínó feketék szívéért rengeteg pénzt hajlandóak fizetni a babonás, egészségükért és erekciójukért aggódó helybeliek. A történet Alias menekülését és megmenekülését meséli el, folyamatosan egybeolvadva és különválva, mélyen spirituális síkon és sárban, szúrós gazban dagonyázó vérrög-valóságban.

Rendkívül intenzív élmény a filmet nézni, de egyben igen megterhelő is. Eleve nehéz majd” két órán át nézni azt az európai agynak (és gyomornak) felfoghatatlan nyomort, amiben Fekete-Afrika leledzik. A történet problematikájának felszínét még csak meg tudjuk érteni, hiszen ha valaki áttetszően fehér bőrrel, szőkés-vörös hajjal és barnás-vörös szemekkel születik négernek Afrikában, az olyan (vagy még olyanabb), mintha a gólya nálunk, egy masszívan jobbra szavazó magyar családba pottyantana egy göndör, fekete hajú, csokiszínű kisbabát. A dúsmagyar nemzeti öntudat kontra eltérő bőrszín (vallás, szexus, stb.) dinamika azonban sehol sincs ahhoz a mély hiedelemvilághoz, mely például e filmbeli, tanzániai falu közösségét irányítja. Azt kell, hogy mondjam, Deshe és Dierolf tökéletesen megteremtette ennek a világnak az illúzióját, az egész film vibrál, forog, hullámzik és visszhangzik, amit a hangzó zenei és zöreji környezet (Deshe és Masson munkája) csak még tovább mélyít. Ezt a zaklatott kép- és hangfolyamot viszont egy idő után már lehetetlen befogadni, és akkor még nem is gondoltunk túl mélyen bele abba az állapotba, amit a feketék között fehér bőrű négernek született Alias átélni kénytelen. Rettenet és borzalom.

Nem kevés kíváncsiság kell a film végignézéséhez, amit az alkotók meglehetősen kevéssé támogatnak. A Fehér árnyék részben merénylet a nézők ellen, de ugyanennyire figyelemre méltó alkotás is, hiszen olyan környezetet, olyan kultúrát mutat be, amit ilyen hitelességgel tényleg csak akkor ismerhetünk meg, ha oda megyünk.

Asanisimasa: 5/10

1971 Belfastban egy igen kemény időszak volt. Az északír főváros utcáin mindennaposak voltak a véres összecsapások az ír katolikusok és az angolszász protestánsok között, az angol hadsereg és a helyi rendőrség aktív részvételével. Könnyen előfordulhatott az arra tévedő vidékivel, hogy befordult egy sarkon és egy ütközet kellős közepében találta magát, akár áldozatként, mert ír katolikusnak, angol protestánsnak nézték. A város etnikailag és vallásilag élesen elkülönülő kerületekre tagolódott, és valóban konkrét életveszély volt átsétálni az egyikből a másikba. Ebben a zűrzavaros helyzetben a helyi rendőrség is vastagon benne volt, hiszen tagjai éppen ezekből a kerületekből tevődtek ki, miközben az Angliából odavezényelt brit katonaság kapkodta a fejét, hogy hová került. Ma már állítólag nyugi van Belfastban, ’71-ben viszont nem volt az.

Yann Demange ezt a zűrzavart próbálja megfogni egy ügyesen kivitelezett kamara-akcióthriller formájában. A filmet – úgy tűnik- szépen fogadták mindkét oldalon, ami mutatja, hogy sikerült megtalálni azt a hangot, amely a legközelebb áll az igazság képéhez (amiből viszont annyi van, ahány oldalról nézzük, ugyebár). Egy újonc brit katona (Jack O’Connell) a főhős, akit egységével váratlanul Belfastba vezényeltek a rendet fenntartani és a helyi rendőrséget kisegíteni. Egy rutinfeladatnak tűnő razzia alkalmával azonban az egység nem várt ellenállásba ütközik az ír katolikusok negyedében. Az IRA tagjainak egy fiatal, dühös csoportja megtámadja a tapasztalatlan és felkészületlen katonák alakzatát, egyiküket kiragadják, fegyverét elveszik, magát pedig közelről arcon lövi az egyik tinédzserkorú “szabadságharcos”. A történet főhőse társa segítségére siet, majd az ellopott fegyver után rohan, bele az ír negyed közepébe, ahol nincs számára segítség, viszont élete a legnagyobb veszélyben van.

Demange feszes ritmusú filmje érzékletesen mutatja be azt a pokoli időszakot, amely tombolt ekkoriban Belfastban. A katona menekülése képezi a film cselekményét, miközben megismerjük a konfliktusban résztvevő felek tipikus szereplőit is: egyszerű, hétköznapi figurákat, férfiakat, asszonyokat, gyerekeket, akik egy adott pillanatban valamiért mégis gyilkosokká, szabadságharcosokká, terroristákká képesek válni – attól függ, őket melyik oldalról, miként nézzük. A kor, a helyszín, a karakterek, a hajviseletek, a ruhák, egyéb kellékek híven idézik a kora hetvenes éveket, a film feszült és izgalmas – ha ennél többet nem is nyújt, messzebbre és főleg mélyebbre nem is merészkedik. Az eltűnt katona utáni, nagy éjszakai hajsza kavarodásában azonban nagyon kell figyelni, hogy a sok hosszú hajú, bajuszos, micisapkás ír és brit közül éppen ki kicsoda, és ki kivel van. Bár gondolom, ez annak idején sem volt egyszerű…

Asanisimasa: 7/10

John Eleuthére du Pont valóban rendkívüli egy pasas lehetett, s az a minimum, hogy alakja, bonyolult személyisége, furcsa hóbortjai megérnek egy filmet. Amellett, hogy az Egyesül Államok nagy hatalmú, elképzelhetetlenül gazdag és befolyásos arisztokráciájának saját jogú tagja volt hadi- és a vegyiparban prominens családja révén, ráadásul a legszűkebb, legbelsőbb körben, tudományos körökben is jegyzett madárkutatónak számított, múzeumot alapított, valamint olyan amatőr sportágakat, sportolókat támogatott, mint a birkózás, az úszás és az öttusa, melyek Amerikában semmiképpen nem tartoztak a tömegek érdeklődési körébe. Emellett magán hordozta az embertelen nagy hatalommal bíró emberek minden kínkeservét is: szenvedett a magánytól, viszont paranoiája (sőt, skizofréniája) miatt esélye sem lehetett normális emberi kapcsolatra (a házassága is mindössze 90 napig tartott). Számomra a Foxcatcher elsősorban róla szól, néhány életét fatálisan meghatározó év történéseit bemutatva.

Az öt Oscar-díjra jelölt film egyik többször is mutatott, emblematikus képén úgy ül hatalmas udvarházának (a Foxcatcher Farmnak) tornácán melegítőben, tornacipőben, metszett kristálypohárból whiskyjét kortyolgatva, mint valami mai, bizarr külsejű király. Körülötte senki, egyedül van a hatalmas térben, ívelt, tekintélyes sasorra mögül valahová messze, a végtelenbe néz. Senki nem érhet fel hozzá. Kétség nem férhet hozzá, hogy bármit megengedhet magának a világon, egyedül csupán anyjától tart. Alacsony termetű, kissé köpcös emberke volt, mint Napóleon.

Bukott is akkorát – de ehhez kellett a szabadfogású birkózó olimpiai bajnok Schultz-testvérpárhoz (Markhoz és Dave-hez) fűződő bonyolult kapcsolat, illetve annak kudarca. John du Pont valójában idős, ekkor már tolószékbe kényszerült anyjával folytatott vég nélküli harcot: részben rivalizált anyja kifinomult, arisztokratikus világával, mely (e film szerint) a nemes lovak tartásában és idomításában csúcsosodott ki, s amivel szembemenve John anyja által lenézett, alja tevékenységeket (mint az ornitológia, vagy például a birkózás támogatása, sőt, művelése) folytatott, részben viszont be is akarta bizonyítani, így meg is akart felelni anyja elvárásainak, miszerint ő, az ifjú, egyetlen du Pont-örökös méltó a család hírnevére. John ennek rendelt alá mindent, így e film történetét képező szponzori, edző-tanítványi, később baráti (sőt, tán szerelmi?), majd gyűlölt, ellenségi viszonyt is. Ehhez a hajtóerőt John du Pont mindent elsöprő személyes becsvágya és embereket saját tulajdonaként kezelő hatalmi arroganciája adta. nem túlzás, ami az anyjának a lovak, azok a fiúnak a (jelen esetben) birkózói voltak.

A két Schultz-testvér személyisége képezi a filmben du Pont hatalmi dominanciájának két ellenpólusát. Mark (a Los Angeles-i olimpiai bajnok, valamint a ’85-ös budapesti és a ’87-es Clermont-Ferrand-i világbajnok) volt az első, aki beúszott John du Pont hálójába. Egy egyszerű, szinte együgyű, bivalyerős srác, akire építette du Pont a farmjáról elnevezett birkózóklubját, s melynek célja a minél több olimpiai és világelsőség begyűjtése (valamint Amerika nagyságának helyreállítása, trallalala). Marknak több évébe, valamint ígéretes birkózókarrierjébe került annak felismerése, hogy valójában csak egy beteg elme babaházában volt egy darabig a kedvenc plüssmackó. Ekkor azonban már az elsősorban családjának és a sportnak élő bátyját is magával rántotta du Pont mániájába. Dave Schultz, a két lábbal a földön álló, józan világlátású (s öccsénél életrevalóbb, okosabb), szintén jelentős eredményeket produkáló sportoló számára azonban e találkozás végzetesnek bizonyult.

A Foxcatcher alkotóját, Bennett Millert nyugodtan nevezhetjük az életrajzi filmek specialistájának, hiszen eddigi filmjei mind híres ember-portrék voltak (a Capote Oscar-t hozott Philip Seymour Hoffmannak, míg a híres baseballjátékosról, majd ügynökről szóló Pénzcsináló Brad Pittből hozta ki a remek színészt), melyek azonban a karakter jellemző bemutatásán túl valami általános érvényűt is képesek voltak felmutatni az adott személyiség példáján keresztül. Ez alkalommal az emberek közti alá-fölérendelő viszony, valamint a túlzott hatalom egészségtelen voltáról kaptunk leckét. John du Pont karaktere pedig ezúttal Steve Carrell számára hozott akár Oscart is érő ziccert (a Dave Schultzot alakító Mark Ruffalóval együtt).

Miller a levegős, statikus jelenetszerkesztéssel, a sok csenddel, a furcsa, mindent átható ürességgel érzékletesen mutatja be a Foxcatcher Farmnak, valamint gazdájának világvégi állapotát. Azt az állapotot, amitől már nincs feljebb, nincs több. Már mindent elértünk, és ahol meg kellene állni, leülni és szemlélődni, de a lendület, a becsvágy, a teljesítménykényszer és más őrület tovább visz, egész addig, míg saját magunkat és az általunk elért, mindenki által irigyelt álomvilágot emésztjük fel. Ilyen lehet a mennyország, és ennyi kell csupán ahhoz, hogy pokollá változzon.

Természetesen most is remekelnek színészei (nyilván tud nekik mit mondani Miller). Carrell óriási maszkorrával bizarr és tényleg veszélyes fazon, egyszerre nevetséges és félelmetes, Hitler és Chaplin egy személyben. Remek Ruffalo, de remek a Markot alakító Channing Tatum is, azt a néhány fogást, amire itt szükség volt, tökéletesen megtanulták és képesek is voltak illúziót keltően bemutatni, megvan bennük az a dinamika és erő, ami kell ahhoz, hogy elhiggyem, valóban olimpiai bajnok birkózókat látok. Még a mozgásuk is olyan, mint a birkózóké, csupán a fülüket felejtették el összegyűrni, a “karfiolfül” hiányzik.

Megrendítő erejű, rendkívül igényes dráma a Foxcatcher. Több, mint sportdráma, több mint életrajz – egy igazi nagy film.

Asanisimasa: 9/10

Kicsit csalódás nekem a mexikói (most már persze inkább amerikai) Alejandro González Iñárritu idén 9 Oscarra jelölt Birdmanje. Persze, az azért előre sejthető volt, hogy a nép rögtön beájul, ha valami számára furcsát, szokatlant lát. (Illetve, séróból elutasít, mint ahogy van példa arra is.) Ki kellett volna várni a hype elcsitultát, de ha egyszer így esett, hogy megesett, akkor viszont nem tartom magamban. Az fix, hogy formailag, technikailag nagy truváj a mozi, mely gyakorlatilag egyetlen nagyon hosszú snittből áll (valójában persze nem, de erről később), amit ha szegény Jancsó Miki bácsi láthatott volna, besírt volna fájdalmában/gyönyörűségében. Nem mintha nem csináltak volna már egysnittes teljes hosszúságú mozifilmet a filmtörténelemben, a Birdman azok közül azért mindenképpen a leglátványosabb. Az én bajom viszont tulajdonképpen pont ez a truvájkodás. Mikor azon gondolkozom, miközben nézem a filmet, hogy miért nem látszódik a tükörben az operatőr, amely egy tükör előtt ülő alakot mutat körsvenkben, tehát nem arra figyelek, amiről a film szól(ni akar), hanem arra, hogyan készült, akkor ott azért bibis a cucc. Hogy hol vannak a vágópontok, merthogy azért nyilván voltak (például az üres folyosón, az égben, stb.), miközben elvileg a film történése zajlik… Persze, jó ez a technikai virblizés arra, hogy ne vegyük észre, tartalmilag mennyire sovány ez a történet (persze, Iñárritu korábbi nagyszerű filmjeihez, a 21 grammhoz, a Bábelhez, a Korcs szerelmekhez, a Biutifulhoz képest).

Az alkotói, egzisztenciális válságba került művész/színész problematikája rendszeresen visszaköszön a különböző művészeti alkotásokban, azok saját jellegükből fakadó “természetes velejárója”. Ezt a filmet tulajdonképpen megcsinálta már Bob Fosse a Mindhalálig zenében, Cassavates a Premierben és Dömötör Tamás az ő Premierjében, Aronofksy a Fekete hattyúban, Szabó, Fellini és mág sokan mások sok-sok filmben. Persze, nem szó szerint, hiszen az egyik főhős a teljesítménykényszertől parázik, a másik az öregedéstől, a harmadik saját tehetségtelenségétől, a negyedik a megfelelési kényszertől, de a lényeg mindben ugyanaz: a színész/művész ül a sminktükör előtt magát bámulva és nincs benne semmi erő, nincs benne semmi, csak végtelen üresség… A Birdman főszereplője, bizonyos Riggan Thomsont (Michael Keaton) az kísérti, hogy ismertté “alja munkával”, bombasztikus képregényfilmek együgyű hőskarakterével vált és a szakmából senki nem tartja őt komoly művésznek. Valós probléma, mi tagadás, nincs az a magát művésznek tartó színész, aki ne került volna szembe a dilemmával, hogy legyen művész fillérekért, vagy váljon belőle sztár,”celeb” milliókért tévéshowkban, blockbusterekben, netán zsíros reklámszerződések által. A kritikai elismerés és babérkoszorú, vagy sokszámjegyű bankszámla, rajongótábor, és szellemi üresség?

Természetesen, mindegyik említett példa és ez a film is azt mondja, alkotni, tenni és küzdeni kell, még akkor is, ha belehalunk, mert nevünk így tovább fennmarad, mintha gazdag, üresfejű pojácákként menekülnénk a rajongók és a paparazzók elől. Iñárritu természetesen bravúrosan kergeti végig korábbi énjével meghasonlott színészét a nagy művészetet jelentő darabjának próbafolyamatán, egészen a premierig; van itt csehovi pisztoly, mefisztói üzlet, parakinézis és művérrealizmus, valamint egy csomó pazar színészi alakítás (például Edward Norton vagy Emma Stone), rengeteg apró poén, amiket talán csak a színházak kulisszák mögötti világát ismerők vesznek észre és rengeteg vaskos poén, melyeken viszont a színház világától jobbára idegen popkultúra, a blockbusterek és képregények univerzumának lakói röhögnek.

És ez számomra a másik visszássága e filmnek. Iñárritu mintha az egész filmet annak szánta volna, hogy provokálja vele Hollywoodot, a kommersz tömegfilm jellegzetes alakjait, nobilitásait; a baj csak az, hogy közben ő is tagja ma már ugyanennek világnak. Nyoma sincs a hajdani ügyes, felelős és önérzetes, mélyen gondolkozó mexikói filmesnek, Iñárritu ma már épp olyan profi, a szakmáját virtuóz módon alkalmazni képes hollywoodi filmes, olyan mint Nolan, Fincher, Cameron és Michael Bay, akiket és akiknek munkáit éppen itt cinkeli. Mintha elvesztette volna a talajt lába alól, még mindig szegény, harmadik világból érkezett, rendkívül tehetséges művészfilmesnek hiszi magát és valamiféle esztétikai “magas lóról” szól le az alantas fesztiválokon, partikon bulizó sztárokhoz, hogy íme, nézzétek, ezek vagytok, holott valójában ő is ott pezsgőzik közöttük.

Ha Iñárritu következő filmje valami blocbuster lesz, azt kíméletlenül porba fogom tiporni, valahogy úgy, ahogy a Birdman kocsmapultnál iszogató, isten-komplexusos kritikusa is teszi Riggan Thomson “élete előadásával”… (Western lesz, Tom Hardyval és Leo diCaprióval…) 🙂

Asanisimasa: 7/10

Sajnos, megint azzal kell kezdeni, hogy az eredeti mindig a legjobb, ami természetesen a címadásra is érvényes. Az Esélylesők című olasz dráma (vagy inkább társadalmi példázat?) eredeti címe Az emberi tőke, és aki végignézi a filmet, az tudni fogja, miért ez. Aztán azért is értetlenkedek, mert ilyen magyar címmel létezik már egy 1984-es kalandfilm is, aminek természetesen szintén tök más az eredeti címe…

És hát szó sincs thrillerről, ahogy például a port.hu jelzi (az imdb drámának mondja, így én is ezt a műfaji kategóriát használom, jobb híján)… Ami viszont öröm, hogy ezzel nagyjából az Esélylesőkkel kapcsolatos negatívumokat ki is veséztük. Paolo Virzi filmje nem véletlenül lett Oscarra jelölve, mégha nem is jutott be a “döntőbe”, akár be is juthatott volna, mert jelen pillanatban is vannak ott ennél lényegesen gyengébb munkák… A történet alapvetően drámai. Egy pincér éjszaka, munka után biciklivel indul haza, mikor egy autó elgázolja. Közben egy pitiáner ingatlanügynök gyorsan akar nagyot kaszálni, ezért megragadja az alkalmat, hogy lánya a kőgazdag befektetési bankár fiával jár és e kapcsolatot felhasználva, összes anyagi tartalékát kockára téve behízelgi magát a bankár egy új, nagy hozammal kecsegtető, de igencsak rizikós projektjébe. A bankár unatkozó felesége valami értelmes dologba kezdene, hogy megtöltse valamivel üres életét, azonban egy régi színház színházcélú felújítása nem az a vállalkozás, ami túlzottan lázba hozza a pénzt, mint Mammont imádó férjét. Az ingatlanügynök lánya azonban szakít a milliárdos bankár fiával, aki ezt nehezen emészti meg, ezért salakra issza magát, miközben a lány új barátjával van. Az elgázol pincér meghal a kórházban és közben a baleset gyanúja a bankár fiára terelődik, aki magatehetetlen állapotban került haza és vadiúj kocsija is az udvarban parkol, oldalán ütközés nyomaival…

Virzi és alkotótársai egy nem igazán ismeretlen, de mégis igen izgalmasan használható narratívát alkalmaztak e történet elmesélésére. A sztorit regényformátumra, négy különálló, ám tartalmukban cipzárszerűen egymásba kapcsolódó, egymásra utaló és egymásból következő fejezetre tagolták, mely három szereplő, az ingatlanügynök (Dino – Fabrizio Bentivoglio), a bankár felesége (Carla – Valeria Bruni Tedeschi), valamint a lány (Serena – Matilde Gioli) nézőpontjából láttatja a történetet, melybe az abban szereplőkhöz semmilyen kapcsolattal nem rendelkező, teljesen ártatlan ember belehal. A negyedik fejezet az, amikor minden kiderül és amikor Virzi, amúgy Paul Haggis-módra, összegzi az addig látottakat és megalkotja társadalomkritikáját, ami igen keserű, cinikus és lesújtó – és nagyon is igaz.

Azt tudjuk, hogy ember embernek farkasa, és hogy vannak, akik a pénz (ergo a hatalom) érdekében mindenre, sőt bármire képesek. A pénzük és hatalmuk megvédésére pedig még annál is többre. Ennek érdekében zokszó nélkül lépnek át formális és informális törvényeken, szabályokon és elveken, embereken, ellenségeken, állítólagos barátokon, sőt vérrokonokon is. Virzi állítása szerint ezek az emberek sohasem buknak el, mindig fennmaradnak, mert körülöttük csakis olyan emberek keringenek, akik éppen olyanok, mint ők maguk. Egymásból élnek és egymást táplálják akkor is, ha éppen, pillanatnyilag megsemmisítik. Tőkét kovácsolnak mindenből, még országok, kormányok bukásából is, sőt, sokszor kifejezetten arra játszanak… Ha jól belegondolunk, nagyon is ismerős képlet ez, elég csak belenéznünk a még valóban híreket közlő híradókba, újságokba. E tőkének a tömegét azonban emberi életek, sorsok alkotják, akik rendszerint fogalmuk sincsen, mikor vannak éppen rosszkor, rossz helyen.

Az Esélylesők története ugyan nem vállalkozik átfogó, globális, részletekbe menő társadalomrajz megalkotására, de az a réteg, az a meghatározó embertípus, akiket célkeresztjébe fog, az viszont igen karakteresen, igen precízen elemezve kerül szemlére. Az így ábrázolt folyamatok tipikusnak, általánosan jellemzőnek tekinthetők szerte a világon (a film remake-jogát már meg is vette Hollywood). A karakterek markánsak, találók (különösen Dino, az ingatlanos csúszómászó figurája bicskanyitogató, a törtető bankár, illetve unatkozó felesége, a sznob társaság, valamint elkényeztetett fiacskájuk közhelyesek – de ha egyszer pont ilyenek). Pici csalásként élem meg, hogy a végkifejlet hagy némi reményt, mégha az jól esik is. A valóságban viszont még ennyi sincs…

Asanisimasa: 9/10