asanisimasa

Majd’ két évig pihentette dobozban első, egész estés nagyjátékfilmjét az eddig főként karakterszínészként ismert és méltán népszerű William H. Macy, miután 2014-ben végre bemutatta a Sundance fesztiválon. Pedig nincs mit szégyellni a Sodródva című mozin, mert egy igen becsületes, férfiasan érzelmes történet, tisztességesen elmesélve. Kasszát persze nem fog robbantani. A tömeg nem az ilyen egyszerű, igaz történetekre gerjed, azonban ahol a többi független film megtalálja közönségét, ott erre is lesz vevő, abban biztos vagyok.

A film nyitójelenetében egy fiatal, szimpatikus srácot látunk, aki egyedül ül szobájában, gitárral a kezében és számítógépre énekeli saját szomorkás, melankolikus (enyhén Nick Drake-es) dalát, mely -ha jól értettem- úgy kezdődik: I’m an asshole. Én egy seggfej vagyok. A dicséretes önkritikáról árulkodó dal a későbbiekben magyarázatot is nyer egy tragikus fordulatban, de nem lövöm le a poént. Az egyetem könyvtárában történt lövöldözés áldozatai között van ő is, megesik az ilyesmi, látjuk a híradóban. A srác családja ekkor már kettészakadt, anyja egy új kapcsolatba menekült, sikeres reklámszakemberként dolgozó apját (Billy Crudup) viszont teljesen padlóra küldi fia felfoghatatlan halála. Munkáját feladja és egy vitorláshajón tölti idejét, elsősorban masszív piálással. Egy nap, fia hagyatékai között egy dobozt talál, benne a fiú dalaival, dalszövegeivel és ahogyan belemélyed azok világába, egyre inkább tudatosodik benne fia tündöklő, ám hamvába holt tehetsége. Gitárt ragad és megpróbálja lepötyögni a dalokat, melyek hamar a sajátjaivá válnak és nemsokára már törzskocsmája színpadán szólalnak meg az apa előadásában. A különös hangulatú dalokra felfigyel a kocsmában dalok és zenekar nélkül lézengő, néhai fiával egyidős srác (Anton Yelchin), aki addig nyüstöli az eredetileg csak egy fellépésre vállalkozó férfit, hogy közös zenekar alakításába fognak…

Ennyiből is látszik, hogy egy furcsa apa-fiú történetet mesél el a filmben magának kedves mellékszerepet (ő a kocsmáros, akinél az apa fellép fia dalaival) is osztó Macy, amit gond nélkül kombinál a klasszikus zenekar-karrier filmek kliséivel, mígnem… Nem bonyolítja túl a narratívát, simán, egyenesen, pacekba’ küldi a sztorit, amit egészen kellemes, hallgatható soundtrack támogat stabilan (akkora mértékben, hogy simán jár a filmre a ‘zenés’ jelző). A sztori természetesen az apa figurájára és jellemének hullámvasútszerű alakulására koncentrál. Crudup kevés eszközzel, de hitelesen kelti életre a karaktert, azt is simán elhisszük neki, hogy ő maga énekli és játssza is a dalokat (némelyikkel valóban így is van). A problémákkal való szembenézés helyett a magányos italozásba menekülő középkorú férfi motívumának közhelyességétől ugyan sírva fakadok, de tudom azt is, hogy ez a valóságban is igen sokszor van így. Ismerek például kétdiplomás ötvenes férfit, aki majdnem éhen halt felesége tragikus halála után, mert képtelen volt magának kaját csinálni és akár hetekig is ugyanabban a ruhában járt, mert a mosógépet sem tudta bekapcsolni… Macy és Crudup azonban az őszinteség erejével feledtetni tudja a közhelyesség látszatát, így a film és a történet, az igen hatásos végkifejlettel együtt is igaz. A rock pedig never die.

Asanisimasa: 7/10

Huszárik Zoltán zseniális rövidfilmjében, a Játékban két egymás mellett sínylődő rab személytelen kapcsolata kerül egy pillanatra metafizikus dimenzióba az idő kíméleten sodrában. A hírhedt guantanamói koncentrációs táborból “tudósító” Camp X-ray esetében természetesen nincs szó metafizikáról, csupán amerikai viszonylatban igen bátornak mondható békepárti idealizmusról – a dolgok 2001. szeptember 11-e utáni amerikai álláspontját ismerve azonban ez is igen nagy szó.

A történet tartalmi részein túl Peter Sattler író/rendező abban is kivételes bátorságot mutat, hogy a börtöndráma lényegi részét mindössze két szereplő közti, a minimálisnál is minimálisabb személyes interakciójában mutatja meg. Konkrét és masszív kamaradráma a film. Hogy mennyi a sztori igazságtartalma, az tulajdonképpen mindegy is, mert annál sokkal fontosabb az az üzenet, amit a film a végén majdnem katartikus erővel közöl, az amin nekünk, kívülállóknak (és nekünk, érintetteknek) kell elgondolkodnunk. Hogy mi az üzenet, azt nyilván nem rágom senkinek a szájába, legyen elég annyi, hogy Sattler sem tartja indokoltnak azt a fokú emberi brutalitást, amit az amerikai hadsereg bizonyítottan elkövetett a kubai Guantanamóban fogvatartottakon.

Egy kamaradrámához sosem kell nagyregény méretű cselekmény. Itt egy ifjú, vidéki lányka (Kirsten Stewart) sorsát követjük nyomon, aki a vidéki nihilből való kitöréshez a sereget választotta (valószínűleg a lehetséges egyetlen módozatként). A kiképzés utáni első szolgálati helye lesz a guantanamói támaszpont, ahol a fogvatartott terroristagyanús elemek őrzése lesz a feladata. A sajtóban megjelent durva bántalmazásokról e filmben nem kapunk képet (hiszen mégis csak amerikai alkotásról van szó), azonban Guantanamo itt látható körülményei sem nevezhetők túlzottan emberinek. A rabok (akiket kínos precizitással kötelező fogvatartottaknak nevezni) szűkös magánzárkákban élnek, és gyakorlatilag nulla a kommunikáció egymás között, de az őrökkel sem bonyolódhatnak személyes kapcsolatba. Amy, a fiatal, szabálykövető és engedelmes katona azonban az egyértelmű parancs ellenére, az unalmas szolgálat hosszú órái alatt lassan mégis mély kapcsolatba kerül Alival (Peyman Moaadi), az egyetemet végzett intelligens “fogvatartottal”. A tiltás persze, többoldalú, hiszen nemcsak az őr nem merülhet személyes viszonyba a rabokkal, de a muszlim vallású fogvatartottak sem állhatnak szóba nővel, főleg nem egy amerikai nővel, de egy amerikai katonanővel egyáltalában nem. Amy és Ali között nem szövődik szerelem, erről szó sincsen, emberi kapcsolatról lesz szó a továbbiakban. Hogyan legyünk emberek egy embertelen világban?

Azt már régóta lehet tudni, hogy az Alkonyatból kinőtt Stewart, ha nem is virtuóz színészi eszköztárral, de a rendelkezésére álló néhány tudománnyal képes komoly alakításokra (pl. Sils Maria felhői) – itt sincs másképpen. Persze, egy meglehetősen alul művelt, egyszerű lelkű vidéki lány megformálásához nem kell Meryl Streep-i bravúr. Peyman Moaadi kitűnő partner, kettejük között mindvégig érzékelhető az erőtér, pedig mindvégig egy vastag vasajtó van közöttük. Rendben van a film, erős, egyenletes, következetesen végighúzott dráma, kötelező üzenettel.

Asanisimasa: 7/10

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy abban a gazdag Németországban mindenki fenékig él a tejfelben, a kerítést eszi vacsorára, hiszen az kolbászból van és tejjel mézzel fürdik este, lefekvés előtt. Ezt a vélekedést hajlamosak tovább erősíteni az ideiglenesen ott pénzt kereső magyarok is, akik minden mondatukat úgy kezdenek, hogy “bezzeg a németeknél…” Edward Berger tavaly Berlinben Arany Medvéért is versenyzett filmje, a Jack azonban egy teljesen más, igen ismerős német világot mutat meg nekünk.

A tízéves címszereplő üzemelteti gyakorlatilag a családot. Ő kelti minden reggel kisöccsét, ő készít neki reggelit, ő fürdeti meg, ő öltözteti fel, ő mos rá, miután és mielőtt ugyanezeket a teendőket megcsinálja saját részre is. Apjukat nem ismerik a srácok, anyjuk pedig éli a korán, vélhetően véletlenül megesett lányanyák tudathasadásos életét: miközben a gyerekek ridegtartásban gondoskodnak magukról, addig anyuka semmivel sem törődve hajtja a pasikat, akik rendszerint megrettenve tapasztalják, hogy az éjjel felszedett dögös csaj nincs otthon egyedül… Mindenre azonban nem tud figyelni ez a talpraesett, kemény kis srác sem, öccse egy este leforrázza magát, aminek következtében kórházba kerül – a gyermekvédelem pedig Jacket azonnal elszakítja anyjától (és öccsétől) és nevelőotthonba helyezi.

Jack léha anyukájáról nem mondható el, hogy nem szereti gyermekeit, sőt, nagyon is szereti őket – arról van szó, hogy hiányzik belőle a gyermeknevelés felelőssége, éretlen, felelőtlen személyiség. Hiányzik belőle a maga sorsa iránti felelősségvállalás is, nem véletlenül dolgozik az éjszakához köthető, alkalmai jellegű munkahelyeken (stadiont, diszkót takarít). Jack is erősen ragaszkodik édesanyjához, kis családjuk lehetne akár egy szegény, de boldog család is, de a német gyámügyi hatóságok nem a lágyszívűségükről híresek.

Jack nevelőotthona viszont tényleg nevetséges, nagyjából ilyen lehet egy luxus nyári tábor, nálunk: korlátlan fogyasztás a 100%-os gyümölcsléből, romantikus, kertes, ligetes környezet, egész nap játék, móka, kacagás, teljes ellátás. A gyerekek azonban országtól, rendszertől és gazdasági helyzettől függetlenül, mindenhol ugyanolyanok. Jack jó gyerek, mások nem igazán. Egy jó és rossz közti összezördülés után Jack elszökik az intézetből, vissza az általa irányított, jól kiismert életébe: a lakás azonban zárva van, anyja telefonján pedig csak az üzenetrögzítő beszél.

Kemény, rideg, messze nem empatikus világot mutat be Berger filmje, amit a végére (10 éves korára) a címszereplő kissrác is a magáénak tudhat. A sors kikényszeríti nála, hogy alaposan kiismerje azokat a farkastörvényeket, melyek a kinti, felnőtt, vad világot irányítják és idő előtt kell megtanulnia, hogy ha megütnek, akkor vissza kell ütnöd, különben alulmaradsz.

A kis Ivo Pietzcker éppen olyan tökösen, karakánul húzza végig ezt a számára nem éppen ideális élethelyzeteket megmutató történetet, ahogyan álomszuszék, mindig éhes kisöccsét is, ott bent, a sztoriban, amit el kell hitetnie a néző nénikkel és bácsikkal, azt gond nélkül el is hiteti. A filmet író-rendező Berger is jól ismeri a témát, azt a környezetet, amit bemutat (bár tán ilyen lepukkant, a hajdani pesti FMK-t idéző acid-bárok már Kreuzbergben sincsenek), s az a döntés, amit kis hősével meghozat, egyáltalában nem a megszokott. Mi innen, Magyarországról, a mi, itthon szerzett tapasztalatainkból következtetve picit mégis csodálkozunk Jack döntésén, miközben látjuk Jack otthoni helyzetének tarthatatlanságát is. Viszont túlontúl ismerjük azt a szituációt is, amikor két rossz közül kell választanunk…

Jack története kicsit szomorkás, kicsit megható és kicsit kalandos film, nem feltétlenül felnőtteknek, talán komolyabb gyerekeknek is.

Asanisimasa: 7/10

Afféle családi moziként is felfoghatjuk ezt a Party Girl című francia doku-drámát, hiszen a három (!) rendezője közül az egyiknek az édesanyja a film cím- és főszerelője. Kétségünk sem lehet afelől, hogy a történet is a való élet töredéke, s amit látunk, az valóban Angélique Litzenburger elbaltázott nászéjszakájának története. Dokumentum-játékfilm, láttunk már ilyet, hogy ne menjünk messzebb a Budapesti Iskola filmjeinél. A szereplők saját nevükön játsszák saját magukat, a film cselekménye pedig hellyel-közzel saját életük egy -önkényesen- kiragadott részlete.

Angélique a filmet Marie Amachoukeli és Claire Burger társaságában rendező Samuel Theis édesanyja és egy kisvárosi night club hostesseként dolgozta le eddigi életét. Nem prostituált a szó hagyományos értelmében, hanem a bár amolyan fizetett vendéglátója, akinek az a dolga, hogy a vendégeket szórakoztassa, itassa. Közben nyilván megesett ez-az, bizonyságok erre Angélique gyermekei, akiknek apját még saját anyjuk sem tudja pontosan, de ezt a már erősen hervadó szépségű nő csupán foglalkozási ártalomnak tekinti. Angélique az éjszaka hercegnője, minden buli középpontja, az örök party girl, aki egész életét szerelemben töltötte. Szerelmes volt elsősorban az éjszakába, a féktelen bulizásba, néha szerelmes volt azokban a férfiakba, akik éppen karjaik között tartották – hatvanéves korára azonban elérkezett a pillanat, amikor valaki veszi a bátorságot és megkéri a kezét. Senki nem gondolná, hogy Angélique életében ez a rendszerint ártatlan és romantikus tett fogja a legmélyebb traumát okozni.

Angélique elfogadta, hogy életmódjára való tekintettel összes gyermekét elvették tőle, elfogadta azt, hogy kollégái, táncosnők és egyéb félvilági nők cinkos, de nem kifejezetten megbízható, egzisztenciálisan bizonytalan barátságában élje le az életét, ezért éri földrengésként a szerény, egyszerű, békés életre vágyó hajdani bányász (egyedül az ő karakterét játssza színész: Joseph Bour) lánykérése. Angélique tudja, hogy el kell fogadnia az ajánlatot, de ezt vére, álmai és szíve nehezen engedi…

Samuel Theis (alkotótársai segítségével) kíméletlen szemérmetlenséggel tárja fel saját kiterjedt, nem túl fényes körülmények között élő családja legbelsőbb ügyeit, melyeket legtöbbünk adott esetben legszívesebben inkább elfelejtene. Édesanyja portréja is bár nincs híján szeretetnek, közel sem hízelgő: Angélique olyan éjszakai pillangó, aki utolsó erejével, ernyedt szárnycsapásokkal is a fényre vergődne, számára az életet jelentő utcai lámpáig, tán még el is jut odáig, de azt már nem látjuk, ahogyan megpörkölődött szárnyakkal hull alá… Angélique esküvőjének történetét akár úgy is jellemezhetnénk, hogy a “rock&roll az nem egy tánc”, hanem maga az élet. Görcsös igyekezettel küzdjük magunkat a boldogság illúziója felé, annyira kaparunk, hogy észre sem vesszük, mennyi kapaszkodót, ugródeszkát és trambulint mulasztunk el útközben. Annyira akarjuk a boldogságot, hogy nem vesszük észre, hányszor és milyen közel voltunk hozzá. Erről szól Angélique esküvőjének és Angélique életének szomorú sztorija…

Asanisimasa: 8/10

Szerintem tökéletesen félreértik a “népek” Jason Reitman (pl. Pszichoszingli, Egek ura) Chad Kultgen regényéből adaptált Férfiak, nők és gyerekek című filmjét, amikor azt mondják, hogy a történet az internet és a közösségi média káros hatásairól szól. Nyilván fokozza az értetlenséget, hogy a népes -ám jobbára teljesen egyenrangú- szereplőgárda élén az általában kritikán aluli kakipuki filmjeiről ismert Adam Sandler neve díszeleg. Természetesen, szó sincs efféléről sem… Reitman igen okosan elmesélt, lényeglátó és a lényeget pontosan megragadni és megfogalmazni is képes filmje leginkább talán Robert Altman szinte abszurdba hajló társadalmi kaleidoszkópjaira (pl. Rövidre vágva) emlékeztet, azzal a különbséggel, hogy ez egy igen nyomasztó, igen sötét jelent felfestő (és még sötétebb jövőt sejtető) történet.

Szó van benne természetesen az internetfüggésről, a játékfüggésről, a szex- és pornófüggésről, ezzel szoros összefüggésben a kényszeres maszturbációról és a merevedési problémákról, de szó esik az anorexiáról is, szó esik a tizenéves lányok körében dúló többi őrületről, a megfelelési kényszer-hajtotta, pánikszerű szüzességelveszésről, a Facebook-, Twitter-, Tumblr-, Pinterest- és ki tudja még milyen közösségi média-függésről; de leginkább arról a deficitről szól, amit mindezek a normális emberi kapcsolatokban okoznak. Szó van azonban erről a félelemről is, ami pont annyira bénítja meg ugyanazokat az emberi kapcsolatokat, melyeket például a másik oldalról a nap minden szabad percében űzött internetes szerepjátékokban való részvétel okoz… Reitman sokszereplős, több párhuzamos szálon bonyolódó – igen, didaktikus, de szándékoltan sarkított példákkal operáló- filmje szinte egy tudományos igényű esszé alapossággal modellezi és tárja fel a modern, jóléti társadalmak lelki életét torzító folyamatokat. Emma Thompson okos narrátorszövege vezeti végig a nézőt a komplex társadalmi példázaton, mely ijesztően, szinte már kényelmetlenül hasonlít a saját, okostelefont, laptopot, tabletet babráló, monitorra, LCD LED HD-képernyőre meredő életünkre, hogy a film harmadánál már kényelmetlenül fészkelődünk (talán elő is vesszük drága telónkat, hogy a virtuális világ rejtsen el minket a való világgal való szembesülés kíméletlen igazságától.

Ennyire pontosan és komplexen kevés film fogott meg társadalmi jelenséget, mint a Férfiak, nők és gyerekek. Végkifejlete ugyan idealisztikus, hiszen hitet tesz az ember és ember közti személyes kapcsolatok elengedhetetlen volta, az érintés, ölelés és a csók virtuálisan soha nem pótolható, soha meg nem idézhetően meghitt intimitása mellett, azonban kozmikus távlatokból is igazolja ennek szükségszerűségét, amivel nehéz vitatkozni. Reitman és Kultgen szellemiségét dicséri, hogy az említett virtuális bigyók sem vettetnek pokol tüzére, a józan ész ül diadalt e filmben, még akkor is, ha figyelmeztetőleg felemelt mutatóujja vet sötét árnyat miránk. Nem mellesleg, megy egy film is közben, szerelmekkel, szakításokkal, házastársi konfliktusokkal, egyebekkel. Asanisimasa: 8/10

Valóban nagyon jó lányok, pontosabban, nagyon jó barátnők a Very Good Girls (magyar címről, forgalmazásról egyelőre nincs hír) főszereplői. Mi fiúk -legalábbis én, fiú- kezdetben kissé nevetségesnek tartottuk az osztályban, a banda perifériáján mindig jelenlévő, állandóan összebújva viháncoló, kéz a kézben WC-re szökdöső “óriási barátosnékat”, aztán ahogy telt a kíméletlen idő, úgy széledt világgá az osztály, oszlott szét a banda, a barátnők viszont még mindig megvannak, köszönik az érdeklődést. Jó látni őket a filmvásznon is.

Ehhez természetesen, kell némi irigységgel vegyes kíváncsiság is, ami mindig ott mocorog a hangos, túl hangos csúfolódás alatt, mely a “most vajon mit szövetkeznek ezek a luvnyák”-tól a “a faszt tudnak ezek ennyit beszélgetni”-n keresztül a “de jó nekik, hogy így kitartanak egymás mellett”-ig terjed. Naomi Foner tiszta, egyenes, sima filmje egy ilyen szélesen áradó barátnői párkapcsolatba avatja be a nézőt, ráadásul az egyik legizgalmasabb időszakban, amikor a legnagyobb problémát annak a pici, jelentőségéhez képest mégis igen költőien elnevezett bőrdarabkának a megléte, illetve elvesztésének körülményei okozzák, mely ott lent szerénykedik, a lányok szemérmesen összezárt combjai között.

Szóval, Lilly (Dakota Fanning) és Gerri (Elizabeth Olsen) valóban nagyon jó lányok, legalábbis az aktuális trendeket követő többséghez képest. Például egészen az egyetemi tanulmányaik megkezdéséig meg tudták őrizni szüzességüket, pedig egyikük sem mondható taszító jelenségnek. Bájos, értelmes, vagány csajok, akiket magától értetődő természetességgel jelenít meg a két hajdani gyereksztár (akik, úgy tűnik, viszonylag gond nélkül úszták meg a gyerekkori sztárságot, és semmi nem menti meg őket attól, hogy elsőrangú felnőtt színésznők, vagy például ahogyan az Olsen lány esetében láthatjuk/hallhatjuk, akár énekesnők is legyenek).

Történetük konfliktusa a szüzesség mihamarabbi elvesztése, illetve az, hogy az erre kiszemelt srác (Sterling Jones), bár hajlandónak mutatkozik az aktusra, végül egyikükbe (Lillybe) lesz szerelmes, így Gerri viszont lemaradni látszik a “buszról”. Lilly és David, a srác próbálja a kapcsolatot titokban tartani, részben Lilly szigorúbb elveket valló családja miatt, részben azért, mert Gerrinek szintén nem lenne ellenére David esetleges közeledése. Ezt a konfliktust a legtöbb errefelé orientálódó film/filmes hangos, röhögős, altesti poénokban és sörhabban úszó, majd naplementés giccsben feloldódó közhelyparádéban oldaná meg, itt azonban a ’46-os (!) születésű, esőfilmes rendező (Foner korábban főleg producerként dolgozott) finom ízléssel, szolid humorral, de szókimondó éleslátással rajzol kettős portrét a két még szűz barátnőről. A célkeresztben főleg Lilly figurája áll, az immár húszéves Dakota remek is benne, igazi, raszteres karakter. A többiek amolyan halvány, pasztellszínekkel felkent, csupán egy-két határozottabb vonással jellemzett alakok, de ez ezúttal egyáltalában nem baj, hiszen pontosan illenek a történet sodrához, hangulatához. Apró, személyes világmegváltó történet bontakozik meg a szemünk előtt, amiben tényleg nincs semmi különös – egyszerűen jó látni azt, amikor a dolgok jobbra fordulnak. Az igen szerethető, csendes, okos, olyan “független filmes ízű” történet fényét olyan komoly nevek emelik, mint Ellen Barkin (Lilly kőkemény anyja), vagy a mostanában igen vicces méretű külsővel élő, magyar származású Richard Dreyfuss (Gerri vadliberális apja). Én feltétlenül ajánlanám e kedves kis filmet megtekintésre annak, aki be tudja szerezni.

Asanisimasa: 7/10

Bovaryné ezúttal nem Gustave Flaubert, hanem a frankomán, borissza és bútorrestaurátorként dolgozó férje oldalán az olykor ködös, máskor napfényes Normandiába költöző Gemma. Azonban pontosan annyira nem illik a bájos, ám mégis túlzottan vidéki kisvárosba, mint Flaubert híres hősnője, így nem csoda, hogy a helyi bulanzsé, azaz pék fantáziájában épp olyan unatkozó, szerelemre és kéjre vágyó szépasszonyként jelenik, mint a híres-hírhedt klasszikus regény hősnője. A valóság történései ráadásul döbbenetesen hajaznak a Flaubert által feltárt sztorira, így Martin, a pék hamarosan a klasszikus regényben érezheti magát.

A Gemma Bovery azonban nem klasszikus mű, és nem is Flaubert regényén alapszik, hanem egy bizonyos Posy Simmonds ’99-ben megjelent képregényén. Természetesen, ezúttal nem amolyan amerikai típusú, világmegmentő, szuperhősös képregényről van szó, hanem olyan, főleg női magazinok mellékleteként megjelenő, romantikus történeteket rajzban elmesélő képregényről. Gemma szomorú története párhuzamos vágányon fut Mme Bovary tragédiája felé – Anne Fontaine (én korábban a Perfect Mothers, illetve a Coco avant Channel című filmjeit láttam) rendezésében ez azonban egy szórakoztató, szerethető, mondhatni bájos történet, az előre sejthetően tragikus végkifejletet kissé morbid humorral elütő lezárásával együtt is.

A mókásan csodálkozó arckifejezésekkel szívesen operáló Fabrice Luchini adja Martint, a kíváncsi, középkorú péket, akiben a szexualitás már régen elfeledett forró hullámait kelti újra fel a szomszédba költöző, tagadhatatlanul érzéki szépségű Gemma (Gemma Arterton), aki hamar a munkájába feledkező férje mellett nem találja magát a normandiai kisváros kulturálisan és társasági életében egyaránt szegényes miliőjében. Pajkos ártatlansággal flörtöl az őt tágra nyílt szemmel bámuló pékkel, de komolyan esély sincs arra, hogy ebből bármi is komolyra forduljon. Annál inkább a szomszéd kastély lakójával, a fiatal joghallgató Hervével (Niels Schneider), aki viszont zsarnoki anyjától való félelmében és szimpla karrierféltésből cserben hagyja a vele izzó kapcsolatba merülő nőt, akinek lelkén az sem segít, hogy hamarosan felbukkan régi szerelme is, aki korábban szintén faképnél hagyta őt.

Ebből a történetből azonban hiányzik mindaz a társadalomkritikai él, amit Flaubert beleszőtt a realista (sőt, naturalista) regényírás egyik alapköveként emlegetett regényébe. Ez a történet napjainkban játszódik, amikor már nincs értelme bigott erkölcsökről beszélni (Martin például azt javasolja számítógépes játékokba feledkezett fiának, hogy inkább drogozna a Call of Duty helyett…), így Fontaine a történetet inkább valamiféle levendulavirágok, düledező terméskőkerítések mögött rejtező bájos vidéki udvarházak és illatozó péksütemények között játszódó romantikus vidéki meseként tálalja. A közhelyes angol sznobizmus és a sértődötten arrogáns francia nacionalizmus is csupán egy-két elejtett félmondatban feszül egymásnak, hogy aztán egy korty whisky és egy slukk cigaretta azonnal el is felejtse az ellentétet. Gemma tényleg jó nő, Martin ínycsiklandozó kenyereket süt, csinos házikókat lehet látni – tényleg nem tudom, mi van még ebben a filmben, de mégsem tudom azt mondani, hogy nem érte meg megnézni.

Asanisimasa: 6/10