asanisimasa

Hosszú, mozivásznak és tévéképernyők előtt eltöltött pályafutásom alatt nem nagyon emlékszem olyan filmre, mely már a legelső kockákat is a szponzorok felsorolásának szentelné. Nem arra gondolok, hogy a “Nagyfilm Pikcsörsz” és az Rtl 3 bemutatja, vagy hogy a végén köszönetet mondanak a Lujza Panziónak, az Emberminisztériumnak és Pista bácsinak, hanem hogy pacekba, az arcodba nyomják: a szponzorok voltak a Fiat, a Santander Bank, a Coca&Cola, és a többi. Utána jön, hogy a Conspiração Filmes, blablabla. bemutatja a Rio, szeretlek! című filmjüket (portugálul, persze). Értem én, hogy volt a focivébé, jön az olimpia, miközben baromira nincs rendben Brazíliában semmi sem, irtják az esőerdőket, üveghangon pörög a munkanélküliség és a bűnözés, a GDP szárnyal, a baj csak az, hogy csak a statisztikákban, belőle sok tízmilliónyi brazil mit sem érez; tehát kell a reklám, kell az országimázs, de azért ne így már…

Persze, Rio de Janeiro valóban a világ legszebb városa, főleg az madártávlatból, a brazilok is mókás népek a maguk csiricsáré sokszínűségében és ha egyszer bekúszik a füledbe a szamba zakatoló, fülledt és buja ritmusa, akkor simán benne lesz egy jó darabig, komolyan meghatározva szíved verését. Rio nyilván megér egy misét és még szeretni is lehet, még úgy is, ahogy eddig szerettük Párizst, New Yorkot vagy Havannát, és szeretni fogjuk például Berlint. Össze is jött hozzá a stáb, köztük az Oscar-jelölt Guillermo Arriaga, Fernando Meirelles, Carlos Saldanha és César Charlone, az Oscar-díjas Paolo Sorrentino vagy a világhírű John Turturro, leszerződtettek színésznek olyan neveket, mint Harvey Keitelt, Vincent Cassellt, vagy a popzenéből ismert Vanessa Paradist, illetve Bebel Gilbertot és sokan másokat, összedugták fejecskéjüket és kiókumlálták ezt az “izét”, amivel jobb híján szoktam jelezni az esztétikailag nehezen megfogható minőséget.

A szkeccsfilm nem ördögtől való öszvérműfaj, felfoghatjuk akár mozgóképes novellafüzérnek, kisfilmantológiának, akárminek, jónéhány ilyen született már a RoGoPaG-tól a 110901-en át az éppen idevágó Nekem Budapestig, még akkor is, ha ezen filmek túlnyomó része inkább érdekes, mint sikeres alkotás. Nyilván elvész a sok bába közt a gyerek, nyilván nem fér meg sok rendező egy filmben, a sokféle látásmódot igen nehéz összesimítani, de próbálkozni nyilván lehet és szabad. A Rió, szeretlekben is van néhány igen jó öltet. Izgalmas és tipikusan latinos temperamentumú kis sztori a félkezű bunyósé, aki fausti dilemmába kerül tolószékbe kényszerült feleségét megmentendő. Erős, bár kissé banális végkimenetelő, intenzív hatású formai kísérletként értelmezhető a Vincent Cassel által főszerepelt homokszobrász szkeccs. Anélkül is felismertem Sorrentino munkáját, hogy előzőleg utánanéztem volna, melyik lesz az (na, melyik?). A koreai Sang-soo Im favellabeli vámpírmeséje már annyira bizarr, hogy hangosan felnevettem. Kedves a Harvey Keitel-es Jézus-telefonos cucc is, bár ott a göndör kiscsávó simán elviszi a balhét.

De Turturrónak például már látványosan nem jutott eszébe semmi sem Rióról, helyette csinált egy giccses, naplementés-melodramatikus videoklipet az erősen hervadó szépségű Vanessa Paradisnak… A fáradt és pökhendi tinisztár és a szószátyár taxis Cukorsüveghegy-mászós történet is kissé béna lett, főleg a néhány fordulóval későbbi csattanóval (nem a tartalma, hanem a formája, kitalálatlansága, erőltetettsége zavar). Mi volt még? A többit már el is felejtettem…

A szép számmal bemutatott légi panorámák tényleg lenyűgözőek, főleg moziban. A tulajdonképpen szépen egybesimított, összeszőtt kisfilmek összességéből valóban kiderül valamiféle árnyalt, ám mégis szeretetteljes kép Rióról, a riói emberekről, életstílusról és egy kicsit a brazil valóságról is, de a mindenen átható, erősen sulykolt országimázs üzenete sajnos mindent felülír.

Asanisimasa: 5/10

Mikor ezt a filmet Magyarországon bemutatják, Alain Resnais, a film rendezője, éppen egy éve nincs már köztünk. Ennek okán, de a filmet látva sem lehet megkerülni tehát azt a kijelentést, hogy a Szeretni, inni és énekelni Resnais életösszegző búcsúfilmje. Fantasztikus elégtétel a sorstól, ha valaki ilyen szépen, ilyen kompakt módon tudja befejezni evilági pályáját, ahogy a 92 évet élt mesternek megadatott, hiszen Alan Ayckbourn drámája, amit e film adaptál, éppen arról szól, hogy egy baráti társaság egyik tagját halálos kór fenyegeti és a többiek hogyan tudják ezt feldolgozni. Resnais tehát tulajdonképpen utolsó filmjében “lemodellezte” saját halálát, ám ezen túlmenően csodálatos gesztust gyakorolva megteremtette az alkalmat közeli barátainak, feleségének – Sabine Azéma, Resnais valódi felesége például a társaság egyik tagját, Kathrynt alakítja – hogy játék közben búcsúzzanak el barátjuktól. Kívánhat egy rendező ennél szebbet? Kívánhatnak-e egy haldokló színházi- és filmrendező barátai, rokonai ennél meghatóbb búcsút?

Resnais amúgy (a Szívek és a majd’ 300 perces Smoking/No Smoking után) már harmadszor nyúl Ayckbourn-színdarabhoz, mely ismét az angliai Yorkshire vidékének kanyargós kis utakkal szabdalt, dombok völgyén megbúvó bájos házikóiban, udvarházaiban játszódik – pontosabban egy elvont térben, mely erre a vidékre utal, de valójában egy színházi előadás díszlete. Itt készülnek egy új színdarab bemutatójára az egyik yorkshire-i kisváros amatőr-színpadának színészei, mikor meghallják a szörnyű hírt, hogy egyik barátjuk rákos beteg és hónapjai vannak csupán hátra. A békés, csupán joviálisan csipkelődő, évtizedek óta ugyanazokat a köröket futó társasági élet éles váltással az elmúlással, barátjuk majdani hiányával és az ő felettük is elszálló idő kegyetlen természete körül kezd forogni, miközben a hölgytagok (akik szinte mindegyiküknek volt valaha, valamilyen intim köze a haldoklóhoz) azon kezdenek versengeni egymással, hogy ki kísérje el utolsó útjára, Tenerife szigetére barátjukat – miközben a férjek csak kapkodják a fejüket a hirtelen megpezsdült érzelmi viharban. A végére természetesen másként alakulnak a dolgok, mint várja mindenki, már ahogyan az életben és a színdarabokban szokásos…

Sajnos, a film csupán a fenti információk birtokában működik kellő súllyal, mert amúgy nem több egy szomorkás-kedélyes, édesbús melodrámánál; formailag pedig egy lefényképezett bulvárszínházi előadásnál. Így, a komor és szomorú valóság híreivel együtt válik különösen személyessé és igazán méllyé ez a film. Resnais, bár idős korában is rendezett néhány komolyabb elismerést arató filmet, az igazság szerint képtelen volt megismételni a Szerelmem, Hirosima és a Tavaly Marienbadban filmtörténelmi súlyú, időtlen esztétikáját, kevesek által ismert, középszerű, ám megbecsült művészként élte le életét. Önmagában ez a történet sem ad hozzá sokat ahhoz a számtalanszor, számtalan formában és műfajban feldolgozott toposzhoz, melyben a színház (illetve művészet) világa keveredik, reflektál és kölcsönhatásban van a valósággal (a való valósággal és a történet valóságával egyaránt). A Szeretni, inni és énekelni vallomását is elsősorban sorszerű, szomorú aktualitása, valamint különös bátorsága és őszintesége teszi igazi élménnyé.

Asanisimasa: 7/10

Igen, hajlamosak vagyunk rácsodálkozni tinédzserkorú gyermekeink furcsa, érthetetlen szokásaira, miért öltöznek úgy, ahogy, miért áll úgy a hajuk, ahogy, miért nem tanulnak és miért bámulják a tévét/netet, miért nem olvasnak, miért nem ez, mért nem az. Holott csak egy picit kellene messzebbre emlékezni, mint a tegnapelőtt, amikor mi jártunk hasonló cipőben. Pont ugyanaz megy ma is, csak másképpen (ahogy mondani szokás). Elkallódó gyerekekről, társadalmi kényszerpályákon veszteglő, vagy sokszor kisikló sorsok sem lehetnek ismeretlenek, legutóbb például Budapest “nyóckerbe” született Viktóriát láttuk svájci kurvának állni egy remek filmben, de elég csak nyitott szemmel kilépni a kapun. A téma ott van, de már át is léptünk rajta. Válaszaink, magyarázataink, bűnöseink és bűnbakjaink mindig vannak, legtöbbször azonban sokkal gyorsabban, mint magát a dolgot megismernénk.

Párizst legutóbb a Charlie Hebdo című hecclap ellen elkövetett embertelen merénylet okán emlegettük, mely során senki nem mulasztotta el megemlíteni a hajdani francia gyarmatbirodalom hozadékaként mára teljes jogú francia állampolgárokként élő, különféle vallású, etnikumú és kultúrájú észak- és fekete-afrikai származású emberek okozta társadalmi feszültségeket, mint robbanásközeli állapotot. Az alacsony iskolázottság, melynek egyenes következménye az alacsony szintű foglalkoztatás, illetve a nagyarányú munkanélküliség, ami viszont a bűnözés, illetve különféle radikális eszmék, a düh és a gyűlölet termékeny táptalaja. Céline Sciamma Lux-díjra is jelölt Csajkor (Bande de filles) filmje ennek a közegnek a kellős közepébe, egy túlnyomórészt fekete-afrikai származású bevándorlók lakta lakótelepre, illetve egy lány (Marieme) életébe enged bepillantást.

A magyar cím által sugallt Sráckortól eltérően, Marieme e történetben tárgyalt sorsa inkább az elébb említett magyar Viktóriáéra hajaz, mind életének, családjának szociális körülményeiben, mind saját életlehetőségeiben, mind tényszerűségében. A különbség mindössze annyi, hogy Mariemének nem kell egy ismeretlen nyelvű országba utazni ehhez, csupán felszállni a metróra és bedöcögni vele Párizsba. Nem kurva lesz belőle, hanem drogárus, de a különbség nem számottevő, ahogy ezt egzakt módon meg is fogalmazza a filmben az egyik “kollegina”.

Marieme idáig vezető útja is tipikusnak, valamint általános, nemzetközi érvényűnek tekinthető. Mivel az iskolai eredményei gyengék, a továbbtanulásból automatikusan kizárja magát, marad a csellengés, hiszen anyja munkája, aki takarító egy irodaházban, “büdös” és egyáltalában nem “menő”. Rövidesen egy utcai csajbandában találja magát, jön a plázázás, kisebb lopások a butikokból, céltalan, üres bulizás, rivális bandákkal való balhézás, a kultúra kimerül a hiphop-videoklipek segget rázó, mutogató, kivagyi esztétikájában, valamint a videojátékokban. Céltalan, sehonnan sehová nem tartó időtöltés, melyet még a család és hagyományok tiltotta szerelem sem tud igazán megédesíteni, az csupán a családdal való szakításhoz vezet. Marieme, immár magányosan, kitagadottként, rövidesen a környék drogkereskedőjének kezei között találja magát.

Sciamma Marieme sorsának felvillantásával semmiképpen nem csinál forradalmat, hiszen úgy gondolom, akik ezt a filmet majd megnézik, túlontúl tisztában vannak a realitásokkal, meglepődni, elszörnyedni nem fognak. Azok, akik leghatékonyabban tudnának tenni az efféle sorsutak ellen, a politikusok, a szülők és a nevelők, azok nem fogják látni, mert eszükbe sem jutna beülni egy “ilyen” filmre. Ha mégis, majd fogják a fejüket, hogy micsoda világ, hová vezet ez… Pedig a filmben ott van a probléma gyökere, a valóság. Még csak be sem kell menni érte a “dzsumbujba”.

Ennyi. Pontos, hiteles látlelet a film, majd nyilván fognak erre is hivatkozni néhány szűkkörű, szakmai fórumon. Ettől függetlenül, Mariemék számára még sokáig ez lesz szinte az egyetlen életpályamodell. Lehet utálkozni, gyűlölködni, hangzatos lózungokat ordibálni és fenyegetően menetelni – semmit nem fog változtatni, legfeljebb olaj lesz a tűzre.

Asanisimasa: 7/10

Az a helyzet, hogy ha ez a Holtodiglan (Gone Girl) lenne David Fincher első filmje, akkor egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a következőt is olyan felfokozott várakozással várná a filmrajongók tömege világszerte, mint ahogyan ezt várta. Nem rossz film ez, szó sincs róla, egy igen ügyes, szórakoztató regényadaptáció (Gillian Flynn hasonló című bestsellerét több mint 6 millióan olvasták csak Amerikában…), nagyvonalúan, lezseren kezelt, ám pontosan megtervezett formában, csak hát a tartalom az azért nem sok újdonságot tartalmaz az olyan épeszű, értelmes nézők számára, akik töltöttek már hosszabb időt párkapcsolatban. Természetesen, ér ráismerni saját magunk, saját életünk, kapcsolatunk hülyeségeire is, ám ahhoz viszont túl extrém a filmbeli házaspár (Amy és Nick Dunne, azaz Rosamund Pike és Ben Affleck) asszója. Éppen ezért legfeljebb érdekes lehet, de ennél több már nincs benne.

Valljuk meg, azért egyáltalán nem életközeli az, ahogyan, ami módon Amy, mint bosszúálló feleség elégtételt vesz pipogya, de nagyon sármos, ezért elcsábuló férjén (vagy ahogy az az elégtétel a férj képzeletében, félelmeiben megjelenik). Sokféle gonoszságra képesek a megcsalt nők (mint ahogy a megcsalt férfiak is), de azért egy ilyen vad szívatást tényleg csak regényírók találnak ki az íróasztaluknál, amikor megelégelték a csendes kis tóra való kibámulást, amivel az utóbbi hónapokat töltötték… Ráadásul az addig szépen ívelt ötlet is megbicsaklik picit annál a pontnál, amikor elrabolják Amy dugipénzét. Ezen a ponton veszti el a lendületét a cselekmény és lesüllyed a tucatkrimik szintjére. Szinte érezni az írói igyekezetet közben, hogy valahogyan visszavezesse Amyt Nickhez (vagy Nicket Amyhoz). A slusszpoén pedig annyira banális, hogy így bő 140 perc múltán már nehéz értékelni.

Két dolog viszont tetszett: az egyik a vidéki rendőrpáros komikus nyomozati munkája, valamint a két figura (Kim Dickens és Patrick Fugit) közti viszony dinamikája, a másik az Amy Dunne eltűnésére rendezett “társadalmi” akció, valamint az azt, és a nyomozást kísérő, hisztérikus sajtóérdeklődés erősen szatirikus bemutatása. Ha a film ez utóbbi irányba ment volna el, már sokkal jobban tetszett volna, mint ahogy azt is szívesen vettem volna, ha nemcsak egy félmondat erejéig tudnám megemlíteni Bergman Jelenetek egy házasságból című dolgozatát, vagy netán egy-két Woody Allen-filmet. Amy és Nick viszonya, a miértek, a megismert okok és az okozat azonban nem “süllyednek le” az imént említett példák szintjéig.

Persze, nem is kell mindenkinek mindig mélyen szántani, de akkor egy szórakoztató családi thrillerbe se lássunk bele olyasmit, amit legfeljebb csak a felszínen karcol meg. Fincher jelenleg a világ legjobb thriller-specialistája. Mondanám, hogy a mai Hitchcock, ha feltalált volna valami egyedit, eredetit, de valójában csak a műfaj Sir Alfred (és más klasszikusok) által megszabott kliséit variálja, igen nagy tehetséggel. Megbélyegezhetnénk a Holtodiglant is azzal, hogy formabontó thriller, de nem az. A sztori pont annyi, mint amennyi szinte bármelyik Castle, Mentalista, vagy Dr. Csont-epizódban látható, csak hosszabban, jobb színészekkel (Pike kapott is Oscar-jelölést, mint legjobb női főszerep), több pénzből és nagyobb szakmai tudással, tehetséggel megvalósítva. Egy jó kis mozi, ami után nem feltétlenül kéred vissza a pénzed – de ennyi, nem több. Ami több, az a te házasságod, kapcsolatod, de ahhoz ez a film nem ad többet a banális közhelynél (a bizalom alapja az őszinteség és a szeretet).

Na, de mi van akkor a Harcosok klubjával? A Jászt/ma, vagy a Hetedik című remekművekkel?

Asanisimasa: 7/10 (és jószívű voltam.)

A meglehetősen furcsa összetételű zsűri (Jane Campion elnöklése mellett tagok voltak pl. Sofía Coppola, Nicolas W. Refn, Gael García Bernal vagy Willem Dafoe) igen furcsa filmeket díjazott a tavalyi, 2014-es cannes-i filmfesztiválon. Az Arany Pálmát egy jóval több mint háromórás török film (Téli álom), a zsűri díját megosztva az örök kísérletező Jean-Luc Godard új, 3D filmje (Búcsú a nyelvtől), illetve a csikókorú kanadai artfilmes fenegyerek, Xavier Dolan filmje kapta, ami szintén nem lesz blockbuster, sehol a világon. A fesztivál nagydíját pedig ez a Csodák című film nyerte el, melyben egy társadalomból kivonult, népes család rohangászik az elejétől a végéig, olykor bokáig mézben, máskor térdig sárban, de legtöbbször trottyos fenekű bugyiban vagy alsógatyában, miközben méhek zümmögnek és süt az a jó öreg olasz nap, vagy éppen esik a szomorú olasz eső.

Wolfgang, a családfő amolyan modern hippiféle lehet, aki tényleg komolyan vette ’68-’69 nyarainak üzenetét, és hátat fordított a német jóléti társadalomnak és feleségével, Angelicával, valamint egy másik nővel, az olykor jógába és napimádatba feledkező Cocóval egy düledező tengerparti udvarházba költöztek, hogy ott paradicsomot termesszenek és méheket, valamint birkákat tartsanak. Igazi műparasztok, ahogyan felénk, az Alföldön hívják az ilyen városi népeket, akik hirtelen felbuzdulásból egyszerű, paraszti életre cserélik a kényelmes városi létet. De Wolfgang elég jól csinálja a dolgokat, annyiban legalábbis mindenképpen, hogy az általa termelt méz és paradicsomlé finom, ízletes. A szomszédaival már kevésbé jön ki, az egyikkel azért perel, mert olyan gyomirtószert használ, ami mérgezi a méheit, a másikra meg rendszeres vadászatai miatt orrol, hogy azok megriasztják a méheket. A család tagja még négy lány, három kicsi, akik inkább csak láb alatt vannak, valamint a 12 éves Gelsomina, aki viszont már teljes jogú munkaerő, Wolfgang első számú segítője. A munkás, de mégis idilli hétköznapokat egy nap azonban két esemény zavarja meg: a családhoz érkezik valamiféle vidéki rehabilitációra egy fiatalkorú bűnöző, a német Martin (aki egy szót sem szól a filmben, viszont úgy fütyül, mint Hacki Tamás), valamint Gelsomina egy partizánakcióval benevezi a családot egy tévévetélkedőbe, mely érthetően alaposan felforgatja az önmagába zárt család saját törvényei szerinti életét.

A történet (ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni) főalakja egyrészt Wolfgang, aki valamikor (sacc/kb. évekkel ezelőtt) kiszakította magát abból a társadalomból, ahová született, és itt, valahol talán az Adriai-tenger partján, megteremtette a saját, külön világát, amit benépesített (sajnos, csupa lánnyal) és amelyet ádáz küzdelemben, olaszul, németül és néha franciául próbál megvédeni a külvilágtól, ami viszont feltartóztathatatlanul nyomakodik be az életükbe. A hórihorgas férfi hite az abszolút szabadság, és így neveli gyermekeit is – ami azonban alaposan vissza is köszön a legnagyobb lány, Gelsomina viselkedésében: nem elég, hogy az apa minden tiltása ellenére benevezi a családot a tévévetélkedőbe, így tulajdonképpen szélesre tárja a kaput az előtt, akitől/amitől apja mindenáron el akarja őket zárni/meg akarja őket védeni, ráadásul a lány megismeri a szerelem édes ízét is, amely édesebb minden méznél, mit apja valaha is termelni képes…

A filmet rendező Alice Rohrwacher (akinek nővére, Alba játssza Wolfgang feleségét, Angelicát) nem nagyon köt semmit a néző orrára, csupán jellemző társadalmi specifikumokra, kulturális nüanszokra történő pici, apró utalásokkal helyezi őt képbe. Gyakran használ költői szimbólumokat is (méz, méh, teve), utal kultúrtörténeti dolgokra, mint az etruszk élet(mód), melyek viszont inkább személyessé, mint közérthetővé, illetve általános érvényűvé (mondjuk, társadalmi példázattá) teszik a filmjét. Szabad, kissé kusza, kissé csapongó élménybeszámolónak tűnik, mely akár visszaemlékezés is lehet saját gyermekkorára (melyet egy eldugott toszkán farmon töltött). Az a furcsa, hogy (számomra legalábbis) ez a személyes, vagy személyesnek tűnő hangvétel egyszerre meg is magyarázza a film egyébként furcsának, megmagyarázatlannak tűnő dolgait (pl. Wolfgang haragját a külvilág “kihívásai” iránt, miért rohangál mindenki trottyos alsóban, stb.). A színészek (helyesebb tán a szereplőket mondani) tulajdonképpen önazonos, ám igen fesztelen játéka azonban lenyűgöző, a modern “műparaszti” romantika pedig megkapó. A film… hmm… Mondjuk azt: furcsa. Csodák nincsenek.

Asanisimasa: 6/10

A film kezdő képkockáiban egy pillanatra feltűnik egy vékony, szakállas, fiatal férfi, szinte srác még, akit sok más emberrel együtt rendőrök zsuppoltak be a rabszállítóba, miután 1988-ban feloszlattak egy spontán utcai csoportosulást, melyen az abban résztvevők az 1956-os forradalom, valamint Nagy Imre rehabilitációját követelték. Ekkor még talán senki nem gondolta komolyan, hogy vészesen repedezik a szocialista blokk legvidámabb barakkja, pedig már csak hónapok voltak hátra a negyven évnyi szovjet irányítású diktatúrából. Rövidesen sor került Nagy Imre jeltelen sírjából való kihantolására, majd újratemetésére, a nyugati határt (valójában a polgárok nyugatra disszidálása ellen) védő, vasfüggöny néven “becézett” elektromos határzár felszámolására, a többpártrendszer, valamint a szabad, parlamenti választások bevezetésére, tehát a politikai rendszer megváltoztatására. A magyarországi történések bár nem voltak közvetlen okozói az egész szocialista blokk felbomlását eredményező folyamatnak (ahhoz kellett Gorbacsov glasznosztya, és még egy csomó más hazai és nemzetközi történés szerencsés együttállása is), azért volt egy momentum, mely mára legalább olyan súlyú szimbólumává vált a szocialista rendszer váltásának, mint a berlini fal ledöntése: ez pedig a magyar-osztrák határ megnyitása, melyen NDK polgárok tízezreinek jelentett megmenekülést Honecker elvtárs halálos öleléséből.

Ugyanez a férfi, akit akkor még bezsuppoltak a rendőrök, majd később, mint nagyhangú ellenzéki vezető, már Nagy Imre újratemetési ceremóniáján fennen követelte a Magyarországon “ideiglenesen” állomásozó (ergo, megszálló) szovjet csapatok kivonását, mintegy huszonhat évvel később, immár őszülő halántékkal, gyógyszerektől és hatalmi gőgtől szétfolyó ábrázattal, a vágyott Európai Unió rosszgyerekeként, ám a mostani orosz vezető leghűségesebb tanítványaként vasfüggönyszerű zárat építene az ország ezúttal déli határára, így megakadályozva más elnyomó rendszerekből érkező, szegény és kiszolgáltatott nyomorultak szabad vándorlását – miközben fillérekért árulja az országot kevésbé szegény és kevésbé kiszolgáltatott keletieknek.

Az 1989 – Határon című dán-német-norvég-magyar gyártású, dramatizált dokumentumfilm azonban nem erről a fickóról, hanem egy másik őszülő halántékú férfiről szól, aki viszont tényleg közvetlen és tevékeny részese volt az 1989-es magyarországi történéseknek. A dán Anders Østergaard és a magyar Rácz Erzsébet Németh Miklóst, Magyarország akkori miniszterelnökét bírta rá egy hosszabb visszaemlékezésre, ő hogyan látta a magyar rendszerváltást. Mondhatjuk persze azt erre, hogy miért kellett ezzel ennyit várni, de azt hiszem, megfelelőbb a “jobb későn, mint soha”. Avagy, kérdezte volna meg valaki korábban Németh Miklóst…

Szóval, az akkori miniszterelnök jobbára szabatos, ám igen tankönyvszerű(en hangzó), egzakt monoki angolsággal tárja fel a rendszerváltás, illetve az ahhoz vezető események általa megélt olvasatát, ami így önmagában is érdekes, de különösen az Németh (valamint az alkotók) száraz humorú, finom gesztusokkal árnyalt előadásában. Pontosan jellemzi saját köreinek, a párt prominenseinek és a kormánytagoknak habitusukból, illetve politikai beállítódásaikból fakadó reakcióit, melyeket az alkotók színészek, illetve valódi politikusokról készült eredeti híradó- és riportfelvételek utólagos (ám történetileg hitelesnek minősített) átszinkronizálásával szerkesztettek dramaturgiailag kerek egésszé, mely Nagy Imre maradványainak kihantolásától az illegális határátlépésért magyar határőrök által utolsónak lelőtt NDK-s polgár tragikus történetéig, és a határok azt követő teljes megnyitásának eufóriájáig ível.

Adódhat a kérdés, miszerint mennyiben tekinthetünk hitelesnek egy olyan dokumentumfilmet, mely szemlátomást manipulált anyagokból építkezik? Nos, szigorúan véve természetesen semmiképpen. Ez alkalommal azonban a film alkotóinak szándékában sem állt a sok szempontú, objektív ténymegközelítés erőltetése, mindazonáltal -saját, abban az időszakban átélt emlékeimet is felidézve- kevés ennél autentikusabb összefoglalóval találkozhattunk az elmúlt 25 évben, a rendszerváltás illetően. Értelemszerűen, Németh Miklósnál senki nem ismerheti jobban az akkori magyar kormány és politikai vezetés, valamint a külpolitikai vonatkozások tényanyagát, első kézből való, kritikus és önkritikus szavai olyan összefüggésekre világítanak rá, melyek talán már annyira nem magától értetődőek azok számára, akik nem éltek, nem eszméltek még ekkoriban. Szó esik néhány sokáig tabunak szánt témáról is, (pl. atomtöltetek Magyarországon, a gyilkos Munkásőrség, stb…), miközben Horváth István belügyminiszter homlokán görgő izzadságcseppek önmagukban is beszédesek. Feltűnő viszont, hogy Németh szinte említésre sem méltatja az akkor már combos demokratikus ellenzék rendszerváltásban betöltött szerepét, éppúgy, mint azon hajdani MSZMP-s elvtársait is, akik hatalmukat, befolyásukat tulajdonképpen gond nélkül mentették át az új rendszerbe. A rendszerváltásról elsősorban annak külpolitikai, valamint belső, pártpolitikai vonatkozásaiban beszél.

Németh sajátos hangvételű visszaemlékezéseit szépen ellenpontozza a magyar határon lelőtt utolsó NDK-s történetének felfejtése, ami viszont a klasszikus dokumentumriport eszközeivel történik. Korabeli híradóanyagok illusztrálnak, színeznek, olykor magyaráznak, dramatizált, megrendezett jelenetek pedig pótolják olyan momentumok dokumentumait, melyek nem kerültek a szélesebb nyilvánosság elé. Meg lehetett volna viszont említeni Németh tanácsadói nevét, bár lehet, hogy ők ennek kevésbé örülnének (ha élnek még).

A film mindenesetre hiánypótló mű. Szórakoztat, egyben kibeszél. Nem igazán írható fel hibájának, hogy ezt nem teljes igénnyel, mindent feltáró jelleggel teszi, hiszen ezt már régen meg kellett volna tennie másoknak. Akkor talán nem tartanánk újra itt, hogy egypártrendszerű diktatúra épül, hogy határokat zárnak le, hogy oroszokat hívnak be…

P.s.: Van úgy, hogy pont az a jó, ha nincsen csók…

Asanisimasa: 8/10

Szóval, amikor az ember beül erre a Manieggs… Manieggs, tehát mint maniacs (mániákusok, dühöngő őrültek, bolondok, stb.), csak egy szócsavarral sok tojásra, azaz many eggs-re angolosítva, ÉRTED, maniacs, you know, many eggs – erre a Manieggs – Egy kemény tojás bosszúja című új, magyar animációs filmre és nyitóképként a pofájába tolnak egy bazi nagy vörös 18-as karikát, akkor azért az embernek fordul egyet a hosszú évtizedek alatt megjegecesedett világlátása. Azon persze már régen túl vagyunk, hogy fennakadjunk olyan nüanszokon, hogy az animációs filmekben sokszor állatok, sőt nem ritkán növények, sőt tárgyak kapnak személyiséget (lelket – hiszen az animáció szó maga is effélét jelent, lélekkel megtölteni vmit, vagy lásd e blog nevét is…), láttunk már beszélő, sőt menetelő fákat, mosolygó vagy akár gonosz virágokat is, de olyan filmet is, melynek az összes szereplője autó volt, szende autó, vagány autó, nagyképű autó, satöbbi, de hogy tojások? Miért pont tojások? Miért nem pirítós, vagy teszem azt, virágcserép?

De jó, legyenek tojások. Hiszen valahol mi emberek is olyanok vagyunk, mint 6 (vagy hány) milliárd tojás, főleg, ha a kis szürkék nézőpontjából nézzük. Kisebbek, nagyobbak, sápadtabbak vagy teltebbek, dagadtabbak, de valahol mindannyian ugyanúgy nézünk ki belülről. Azért lepörgött a film jó fele-harmada, míg napirendre tudtam térni afelett, hogy ezúttal tojásokat nézek akcióban. Merthogy a 18-as karika a mese műfajára, és a benne használt csúnya, trágár szavakra vonatkozik, gondolom, mert szétloccsanni alig látunk tojglit, az explicit szexről és más pikantériáról nem is szólva. Az amúgy méltán (külföldön főleg) megbecsült magyar animációs stúdiókban edződött Miklósy Zoltán által vezényelt film műfaja pediglen akció. (Valójában paródia, bár ennek felismeréséhez ki kell húzni a film második feléig…)

A sztori technikailag egy hozzávetőleg hibátlan amerikai B-mozi sztorijára hajaz, orbitális klisék orbitális klisék hátán, valójában a cselekmény összes eleme valamelyik közismert hollywoodi akció-thrillerből lett elcsenve, átírva főtt tojásokra és egymással összesimítva. Ergo, abszolúte vállalható – ezen a trashfilm területen. Működik, jó a ritmusa és a második felétől, amikor egymás hegyén-hátán pukkannak el a máshonnan már jól ismert filmes poénok (a The Walking Deadtől A király beszédéig) tojásosra kiforgatva, már tulajdonképpen szórakoztató is. Ekkor a Manieggs abszolúte hozza azt a fajta csúfondáros, pimasz és szemtelen humort, amivel például a South Park, és társai hódítanak, és felfelé lendül a kinyújtott középső ujj is, mint ethosz és paradigma. Mind a filmet, az akció-thrillert, mint műfajt, mind Hollywoodot, mint autoriter, elnyomó kulturális hatalmat illetően érvényes ez a gesztus, ezért kár az első fél-háromnegyed óra határozatlankodásáért. Értelemszerűen, ezen nem is lép túl a film, megelégszik azzal, hogy a közismert és már százszor körberöhögött, béna, túlzó és hihetetlen kliséket új kontextusba helyezve leránt róluk még egy “bőrt” és ez a vicces, ezen kell, és ezen lehet néha röhögni – új utat, új perspektívákat, neadjisten, új esztétikát nem mutat fel. Nem szabad azonban elhallgatni azt sem, hogy szemmel láthatóan sok poén viszont besült, látszott az alkotói szándék, hogy “ez itt most vicc”, de valamiért mégsem működött. vagy azért, mert rossz ritmusban lett elsütve, vagy azért, mert egyáltalán nem volt vicces…

Az “egyik tojás olyan, mint a másik” analógiát tovább bontva, látni fogjuk, hogy a történetnek tulajdonképpen nincs pozitív szereplője. Nagyjából, mint az emberek világában, ahol mindenki bűnös, mindenkinek van vaj a füle mögött, itt is a főszereplő tojás (Johnny Cupido) bár ártatlanul került börtönbe, azért gond nélkül rabol bankot és ejt később túszokat később, mégha saját igazát is védendő. A zsaru tojás látszólag szuperzsaru tojás, valójában azonban pont olyan korrupt szemétláda, mint az emberi világban mindegyik, és így tovább. Le lehetne ezt az egészet forgatni élő színészekkel is, de akkor tényleg nem lenne érdekes, hiszen a könyökünkön jön ki az összes ilyen történet. Így tojásokkal, valamint az alkotók pattanásos kamasz bájával és gimnazista humorával legalább valamilyen. Ahogy nézem, Andy keze sincs a dologban, tehát a produkció tisztának, merésznek, vállalhatónak tűnik. Tisztelet tehát az alkotóknak elszántságukért, a rengeteg munkáért és az áldozatokért. A Manieggs technikailag tökéletes film, tartalmilag azonban olykor hézagos, mondhatni támadható. Nehezen indul, de végül lesznek egészen jó pillanatai is.

Asanisimasa: 6/10

Ahogy mondani szokás, se kiköpni, se lenyelni nem tudja “a nép” Clint Eastwood 6 Oscar-díjra jelölt háborús életrajzi drámáját, az Amerikai mesterlövészt. Miközben Amerikában (műfajában) jegyeladási rekordokat döntöget a film, a kritikai hangok már megosztottabbak, de a közönség gondolkodó része is megütközik a film néhány jelenetén, illetve annak etikai vonatkozásán. A film valós történetet mesél el, Chris Kyle történetét, aki könyvben írta meg, hogyan vált egy egyszerű texasi parasztgyerekből Legendaként (az ellenfeleknél pedig el Shaitanként, “az Ördögként”) ismert háborús legenda, akinek számlájára 150 áldozatot ír a Pentagon. Igen, hivatásos gyilkos volt Kyle, akinek az volt a dolga, hogy lesből szemmel tartsa a tengerészgyalogosok bevetése idején a terepet és minden gyanús jelre -ha kell, terhes nőre, kisgyerekre- lőjön, így védve meg a katonái életét. E tevékenységét igen hatékonyan tette, minek köszönhetően valódi amerikai hőssé kiáltották ki hazájában – mégis egy pszichésen megbillent amerikai veterán végzett vele, már leszerelése után. Temetése napján csillagsávos lobogókat lengető amerikaiak ezrei kísérték utolsó útjára. Szép sors, filmre kívánkozik…

Az, hogy most akkor jogos-e lelőni egy felénk rohanó, kibiztosított kézigránátot lóbáló 10 éves arab kisfiút, vagy egy gyerekkocsiból AK 47-es géppisztolyt előrántó terhes anyát, vagy sem – meddő vita, adott helyzetben mindenki tudná, mi a teendő. Ha nem tudná, már halott lenne. Hogy mi az a szituáció, melyben egyáltalán felém rohan nyilvánvaló ölési szándékkal egy burnuszos kiscsávó, hogy egyáltalán, hogyan kerülhet éles kézigránát egy gyerek kezébe, hogy egy anya, leendő gyermekével a hasában felrobbantja magát egy tömött áruházban; az más kérdés, a mai kor egyik legfontosabb kérdése. De nem ennek a filmnek és nem Chris Kyle élettörténetének kérdése. A Legenda történetének megfilmesítésére még mindig Clint Eastwood volt a legjobb választás, képzeljük csak el, mint művelt volna ezzel egy Michael Bay…

Persze, az öreg barázdált arcú, köztudomásúlag republikánus filmes legenda sem ment a szomszédba némi pátoszért, a fináléban adta is, ahogy a csövön kifér, de végül is visszafogottan mesélte el Kyle sztoriját. Az “inkriminált” gyerek-, és anyagyilkosságot persze, nem hagyja ki, sőt, azzal indítja a filmet, de aztán ezt inkább arra használja, hogy Kyle emberi arcát domborítsa ki vele (melynek eredménye a film közepén egy másik, kissé már giccses kisgyerekes-RPG-s jelenet, mely viszont már túlzott, idealizált tulajdonságokkal ruházza fel a címszereplőt). Sajnos, Kyle jellemfejlődése nem igazán rajzolódik ki a filmben, hiszen a kemény, hazafias, hívő, republikánus családban felnőtt vidéki suttyóból különösebb átmenet nélkül lesz egy nem igazán ügyes, ráadásul túlkoros önkéntes, majd újabb ugrással mesteri mesterlövész, a “Legenda”, hogy aztán egy emberi roncsként térjen haza, ahol először a családja idegeire megy, majd egy újabb éles snittel, mintaszerű családapaként érjen fatális véget az élete… Bradley Cooper, Kyle megformálója valamit megérezhetett ebből az erősen szakadozott ívű életpályából, hiszen ugyanazzal az arccal játssza végig a címszereplő egész életét – így biztosan eltalálja a karaktert, bármi is történjen vele.

Értem, illetve, érteni vélem azt is, amit Eastwood láthat Kyle figurájában: az igazi amerikai hős toposzát, a szálfaegyenes tartású magányos cowboyét, aki meg tud felelni az őt érő kihívásoknak és kemény munkával teljesíti azt. Hisz Istenben (a maga módján), szereti hazáját és megvédi a gyengéket akár élete árán is. Nincsenek erkölcsi aggályai is ez ügyben, ő a Gonosz ellen harcol, a Gonosz pedig az, aki ellene és a népe ellen tör. Még passzol is ez a karakter Eastwood pályájának első feléhez, ahol Piszkos Harry, vagy a spagettiwesternek Jó cowboya is ilyen kíméletlen, de valahol mégis igazságos gyilkos volt, mint Chris Kyle. Ezt a figurát viszont már ismerjük, és ehhez nem is adódik hozzá semmi olyan, amit eddig ne tudnánk róla… Még egy igazi, amerikai hős, oké, lapozzunk. Clint bácsi idősebb kori, cizelláltabb jellemű, olykor kétkedő, bizonyos dolgokban korábbi elveit akár fel is adó -számomra jóval izgalmasabb- figurái viszont ezúttal a háttérbe szorultak.

Minden idők legsikeresebb háborús drámájaként, ahogy a szalagcímek hirdetik, még ennyire sem állja meg a helyét az Amerikai mesterlövész. Az embert próbáló kiképzés képei klisék, a harci jelenetek szintén közhely, ahogy a mesterlövészet feszült izgalma és a mutatóujj játéka a ravaszon is. Az akciójelenetek kevéssé látványosak, ennél még egy közepes számítógépes játék is többet nyújt. A háború lényegéről is beszélt már Eastwood korábban, A dicsőség zászlaja illetve a Levelek Iwo Jimáról azonban lényegesen komplexebb, mélyebb művek voltak, melyek sokkal közelebb segítették a nézőt a katona és a háború pszichológiájának megértésében, mint ez a számomra kissé összeférceltnek, összecsapottnak, felületesnek tűnő “nagy siker”.

Tökéletesen alkalmas film ez viszont a tömegek provokálására, felismerhető, beazonosítható ellenségkép sulykolására, primér, zsigeri érzelmek kiváltására, háborús propagandára. Példát azonban nem mutat, Kyle karakterében számomra legalábbis semmi rokonszenves nincs. A miérteket, a hogyanokat és egyéb lényeges kérdéseket pedig megválaszolatlanul hagyja.

Asanisimasa: 5/10