asanisimasa

Az 1944-es varsói felkelés a lengyel nép Mohácsa volt (nem tévesztendő össze az egy évvel korábbi gettófelkeléssel, ami egy másik Mohács volt). Több mint 200 ezer áldozat, a lengyel főváros 90%-a lerombolva, és egy igen komoly ok, amiért a lengyelek nem szeretik az oroszokat (tán még jobban, mint a németeket, akik ellen kitört a felkelés). Andrzej Wajda már 1957-ben megpróbálta feldolgozni a traumát Csatorna című nagy hatású filmjében, azonban azóta felnőtt jónéhány generáció, akiket szerencséjükre már fizikailag nem érintett meg a háború rothadó lehelete, sokan nagyon el sem hiszik azokat a borzalmakat, amiket nagyszüleik, esetleg szüleik gyerekként átéltek (ha túlélték).

A mai tizen-, huszonéves fiatalok számára a 2. világháború jobbára csupán egy esemény a történelemkönyvben, holott annak okai és okozatai sajnos túlontúl jelen vannak a mai világban is. Nyilvánvalóan őket célozza meg Jan Komasa igen komoly költségvetésből előállított (a film elején percekig csak a támogató cégek logóit látjuk), helyenként valóban látványos Varsó 1944 című filmdrámája, melyet én azonban inkább úgy jellemeznék, hogy ez a film a lengyelek Szabadság, szerelme. Nem mondom, hogy megcsúfolja a történelmet, illetve az adott események hőseit, ártatlan áldozatait, és meghazudtolja túlélőit, de mint művészeti alkotás, nem állja ki az összehasonlítást Wajda mélyebb, összetettebb, árnyaltabb, mégis heroikusabb, de főleg méltóbb alkotásával.

Pedig Komasa tényleg megtesz mindent, szinte tételesen megmutatja az összes borzalmat, ami megtörtént ’44 nyarán Varsóban, látunk tömegével szétrobbanó testeket, gyereket, terhes nőket fejbe lőve összeesni, a város alatti csatornákban, szarban, húgyban, szennyvízben bujkáló polgárokat, akik egymáson áttaposva, síró csecsemőjüket hátrahagyva mentették saját életüket, látjuk a hűvös, cinikus kegyetlenséggel gyilkoló német nácikat és nem látjuk a ruszkikat, akiket félelemmel, rettegve várnak hiába a szétlőtt, szétbombázott városuk romjai alatt sebzett patkányokként vergődő varsóiak. A főszerepben tettre kész, szép arcú fiatalokat látunk – hiszen ők voltak a felkelés derékhada a valóságban is – szerelemből esve háborúba, és szeretkezni golyózáporban, szétrobbanó házak nappalijában, majd látjuk őket elpusztulni is. Látunk két túlélőt is a fináléban, akik megalapozzák az új Varsót, a kötelező bombasztikus tűzijátékot a lerombolt lengyel főváros romjainak lángjai festik az égre mögöttük.

Az extrém módon látványos harci jeleneteken, a bekamerázott géppisztolyon, a zombiseregként temetőben támolygó sebesülteken, a háború borzalmát b-kategóriás horrorlátomásokon és a dubstepre szeretkező és németeket megtámadó lengyel hazafiak képtelen tablóján ámulhatunk, de mást nem tehetünk, mivel a film cselekménye teljesen a háttérbe szorult a látvány, és az egyéb érzéki hatások mögött. Komasát vélhetően teljesen megszédítette a rázuhant, szemlátomást tetemes méretű büdzsé, és nem ismert korlátot: megcsinált mindent, mi eszébe jutott. Csakhogy közben elfelejtett mesélni. Képet kapunk a varsói felkelésről, igen expresszív, hatásos, látványos képeket, de pont azok maradnak ismeretlen papírmaséfigurák, akik ezt az egészet túlélték. Az igen szimpatikus arcú fiatal lengyelek nem jönnek le a vászonról, nem ülnek le mellém, nem fogják meg a kezem, és nem szólnak hozzám, nem mesélik el mindazt a borzalmat, amit átéltek. Márpedig a lényeg éppen az lenne, elmondják: nem lehet elpusztítani az életet, nincs világvége.

Ehelyett egy háborús videojátékban érezzük magunkat. Húzzuk a ravaszt, futunk, vetődünk, letöröljük a várt az arcunkról, ami a mellettünk fejbe lőtt társunkról freccsen ránk, kortyolunk egyet a kólánkból, tömünk egy maréknyi chilis chipset a pofánkba, húzzuk a ravaszt, felvesszük a telefont, szia, még kb. fél óra a film, aztán hová megyünk?

Asanisimasa: 5/10

Azt írtam a Nyomtalanul című dán krimi recenziója elején, hogy “szinte tökéletes sorozatindító, duplahosszú pilotnak gondolom a dán Mikkel Nørgaard krimi-thrillerjét, mely Jussi Adler-Olsen azonos című, magyarul is olvasható bestsellere alapján készült”. Hát, így legyen ötösöm a lottón, hiszen akár még egyszer is elsüthetném ugyanezt a mondatot, hiszen minden stimmel, csak az adott film címét kell kicserélni Nyomtalanulról Fácángyilkosokra. Adler-Olsen ezen könyvét is kiadták magyarul, szintén azonos címen, így tényleg passzol minden, tehát úgy tűnik, Vörös Erik vad szelleme sem menti meg Nikolaj Lie Kaast és Fares Farest, azaz Carl Morck nyomozót és társát, Assadot, a dán rendőrség lezáratlan aktáit gondozó Q-ügyosztály tagjait, hogy életük végéig el legyenek látva biztos pénzkeresettel.

A vezető karaktereket tehát ismerjük, a hangulat is a megszokott skandináv, tehát majdnem mindig esik az eső, párás, szemlátomást vacogós idő van, a rendőrség betonudvarán terjengő tócsában telihold kukucskál a felhős közül. Carl még mindig nem iszik, de pont olyan fád módon zizi, mint az első részben. Assad picit komolyodott, és van egy új kollegina, azonban neki nem sok szerep jut. Ordító klisével kezdődik a fácángyilkosok története. Először egy kissé suta utalás kedvenc krimisorozatbeli rendőrfőnök-helyettesünkre, Brenda Johnsonra (De 7.5?! Idióta imdb!), pontosabban az ő Cicus nevű cicusára, ami persze részletkérdés, az azonban semmiképpen nem, hogy mennyiszer láttuk már azt, amikor nagyon gazdag, nagyon befolyásos családba született, unatkozó gyerekek vadulni kezdenek, ami vadulás aztán úgy eldurvul, hogy -általában ártatlan, szegény sorsú- áldozatok maradnak utánuk a helyszínen. A családi kapcsolatoknak köszönhetően a felelősségre vonás azonban elmarad, hiszen jó pénzért mindig kapható olyan lúzer, aki magára vállalja a börtönbe vonulás ódiumát, és akad olyan rendőrtisztviselő, aki tudja, mikor kell félrenézni. Ugyanez történik itt is, azzal a variációval, hogy itt az áldozat apja egy rendőrfelügyelő, aki nem hagyja a dolgot annyiban. Őt még sikerrel kicsinálja a “hatalmi gépezet”, de utolsó leheletével még beleülteti a kisördögöt az éppen zizi Carl fülébe, és ezzel akár elintézettnek is tekinthető az ügy.

Persze, addig még azért történik egy s más, hiszen ez a film a nyomozásról, a bűnös megbüntetéséről szól, ami természetesen meg is történik a végén. Addig azonban az alapszituációt adó kliséből egy korrekt, erős krimi válik, mely ugyan nem vált paradigmát, nem vés új mintákat a műfaj agyonfaragott gránittömbjébe, hozza a szakmai eszköztár javát, a maga hűvös, furcsa humorú, a kegyetlen fordulatokat sem nélkülöző, mégis komótos skandináv/dán hangvételében. Nincs baj, de nincs hozsánna sem, simán nézhető darab, de nem hagyunk ki semmit, ha valamiért kimarad.

Asanisimasa: 6/10

Életrevalók a Samba hősei is, bármennyire tűnik is úgy, hogy a sors inkább az élet “sáros oldalára” kényszerítette őket. A címszereplő srác, a szenegáli születésű Samba Cissé (Omar Sy) már tíz éve él Franciaországban abból a célból, hogy egyszer majd igazi, éttermi szakács váljon belőle. Jellemző módon még mindig a feketemosogatóban “csellózik” fillérekért – aminek nagy részét küldi is haza családjának. Mondjuk ki, szolid nyomorban tengődik nagybátyja alagsori garzonjában. Samba jó kiállású, bivalyerős, de szelíd, jólelkű fiatalember, a rendőrség mégis bezsuppolja: arca, bőrszíne alapján szúrják ki és kitoloncolás vár rá, mert nincs meg a hivatalos tartózkodási engedélye. Alice (Charlotte Gainsbourg) fehérként, diplomás nőként és franciaként látszólag jóval kedvezőbb helyzetben van (bár korántsem annyira, mint az Életrevalók kerekesszékes fele), ám őt meg egyszerre sújtja a burnout szindróma, a depresszió és a magány ördögi szentháromsága, mint a fejlett társadalmak egyik jellemző kórtünete. Eric Toledano és Olivier Nakache, a jelentős sikert aratott Életrevalók alkotói még egyszer nekirugaszkodtak tehát, hogy újra megmutassák, még a mi érték-vesztett, rohanó és egyre embertelenebb jóléti társadalmainkban is lehet élni, van miért élni és van szeretet, van jókedv is, ha rendesen megküzdünk érte.

Nyilván, a cinikus alapállásból ítélkezők nem fogják kihagyni a “na, ezek is jól lehúznak még egy bőrt a rókáról” kritikai kliséjét, ami felületesen nézve még akár jogos is lehet. Azonban ostobaság, sőt kifejezetten vakság nem látni azt, hogy mennyire valós, mindennapos probléma az, amiről itt újfent szó esik. Nem lehet ugyanis elégszer, eléggé kibeszélni a társadalmi mértetekben jelentkező migráció okozta sokkot, amivel Európa (és amúgy az egész világ) lakossága szembesül. Persze, a film alkotói szinte kizárólag a migráció pozitív vonásairól beszélnek. Samba, de a filmben szereplő összes bevándorló is egytől egyig becsületes, szelíd és jóravaló ember, holott a valóságban nyilván van annyi rosszember közöttük, mint mondjuk arányaiban a befogadó társadalomban is akad. Ráadásul Afrika az, aki az életet, az életörömet és az életenergiát adja hozzá olvasatukban a betegeskedő, halódó nyugati társadalomba, és általa lőn bódottá, happy end, tűzijáték. Fényre is derül a haza. A másik viszont az, hogy senki nem állítja, hogy az Életrevalók vagy a Samba dokumentumfilmek lennének, amiknek a feladata lenne hitelesen és reálisan ábrázolni a fekete-afrikaiak a francia társadalomba való beilleszkedési nehézségeit…

Samba és Alice története alapvetően romantikus szerelmi történet, mely azonban biztosan nyugszik a valóság szolidan idealizált talapzatán. Egymásra találásuk példamutató erejű, akár még meseszerű is, viszont éppen ezért hat az összes, egymástól különböző kultúrát képviselő ember számára, akiket időről időre bármilyen okból együttélésre kényszerülnek egymással. A sztori minden idealizált vonása ellenére is hiteles az összes benne szereplő karakter. Jó látni jó embereket, ahogy leküzdik az élet által eléjük tornyozott nehézségeket és a végén boldogan borulnak egymás karjaiba. EZ az élet, nem a gyűlölködés, a bizalmatlanság, az öntelt felsőbbrendűség és a bármilyen szempontból tőlünk és szokásainktól különböző ember kirekesztése.

Persze, van megint zene, van tánc és egy jó adag humor is, hiszen a lényeg ezúttal is az életöröm szakadatlan áramlása, a felszabadult vidámság. Legyünk pozitívak! Hakuna matata!

Asanisimasa: 9/10

És még mondja valaki, hogy nem az élet írja a legbrutálisabb forgatókönyveket… Minapi hír, hogy egy francia túlélő-valóságshow szereplői -köztük világhírű sportolók- szenvedtek halálos balesetet, miközben a terveknek megfelelően utaztak az argentin forgatási helyszínre, ahol minimális eszközökkel, csakis saját magukra, kitartásukra és találékonyságukra utalva kellett eljutniuk a végcélig. Nem szórakoztatási céllal, hanem kizárólag belső indíttatásból jártak majdnem ugyanígy A küzdők című francia film hősei – tehát lehet valami a francia néplélekben, hogy ennyire mániákusan keresik a lehetetlen, élhetetlen és minél kényelmetlenebb élethelyzeteket…

Az is igaz, hogy 3000 méter feletti hegyi túrákon szinte bárhol találkozhatunk francia turistákkal, miközben más nációk inkább tengerszinten maradnak és áztatják a langyos vízben fáradt lábikráikat. A film két tinédzserkorú főszereplője, a nagyszájú, vagány Madeleine (Adele Haenel), valamint a kissé félszeg, egyszerű lelkű, szerény és becsületes Arnaud (Kévin Azais) persze kissé más motivációktól hajtva jártak majdnem pórul ott kinn, a vad és kegyetlen természetben. Ők a tipikus mai tizenévesek problémáival küzdenek, vagyis a túl homályos jövőképpel, a kiábrándultsággal, valamint szinte szenvednek a jólét okozta minimális kihívásoktól. Tökéletesen jelzi mindennapos állapotukat, hogy miközben hazafelé sétálnak a diszkóból, a legjobb szórakozást az jelenti a számukra, amikor bukósisakos fejüket ütik egy benga nagy faággal…

Arnaud persze, kicsit kivétel, hiszen semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy apjuk halála után bátyjával továbbvigyék a családi asztalosvállalkozást, Madeleine azonban csinos lány létére, csakis a lehető legkényelmetlenebb szituációkban érzi magát jól, viselkedésében férfiasabb az összes korában hasonló, környékbeli fiúknál – nem véletlen, hogy egyetlen kiutat lát életet megjavítandó, ha beáll hivatásos katonának. A katonalét ideája azonban számára a már említett valóságshow-kon, Call of Duty-féle számítógépes játékokon és akciófilmeken alapszik, tehát valójában semmi köze nincs a realitásokhoz. Arnaud és bátyja épp Madeleine szüleinél épít szaletlit a medansz mellé, amelyben a lány tempózik vadul, hátán cserepekkel megpakolt hátizsákkal, hogy ne legyen már túl könnyű. A fiút lenyűgözi a vad és energikus lány, és követi őt a francia hadsereg egyik nyári toborzótáborába, ahol is…

Nos, a sereg mindig is tökéletesen működött, mint olvasztótégely, az évezredek alatt kikristályosodott módszerrel szabja le az egyéniség “kinövéseit” és öltöztet mindenkit egyen-szürkészöld egyenruhába. Így volt ez a boldogult Magyar Néphadsereg kötelékében is, már a saját tapasztalataim szerint, és pont ugyanígy mennek a dolgok a mai, modern francia hadseregben is. A kicsit félénk Arnaud-ból a kemény kiképzés férfit farag, viszont az önfejű, nagyszájú lány (majdnem) kezesbárány lesz.

Ez azonban Thomas Cailley klisésnek semmiképpen nem mondható romantikus szerelmi történetének csupán a vége, a lényeg az, ahogyan eljutunk addig. Jó a helyszín. Egy tengerparti nyaralóhelyen vagyunk, még idény előtt, amikor üresek még a strandok, de már langyos meleg van. Sajátos, világvégi, illetve a vihar előtti csendhez hasonló fojtott hangulat lengi be a kisvárost, ebben unatkoznak a különösebb célok nélkül tébláboló helyi fiatalok. A környékbeli erdőség, amit mellesleg egy igen veszélyes bozóttűz fenyeget, ennek tökéletes ellentéte, maga a vad természet, amely csalfa csábítóként hívogatja a kalandra éhes fiatalokat kitárulkozó, lágy ölével. A történet veleje Madeleine és Arnaud között játszódik, akiket a két fiatal színész megejtő, önazonos természetességgel hoz. Bármennyire nem illenek össze látszólag, annál inkább izgalmas az az erős “kémia”, ami összeköti őket – Cailley finom érzékiséggel tudja ezt megmutatni. A két főszereplő közti dinamika kitart egészen a megnyugtató végkifejletig, tehát tulajdonképpen elviszi az egész történetet “a hátán”. Erénye még a filmnek a minden részletre, mellékszereplőre és mellékszálra kiterjedő hitelesség, valamint az olykor képtelennek tűnő, ám valóságos dolgok természetes ábrázolásából fakadó humor is. Régen láttam ilyen kedves, ártatlan, trendkerülő és tán éppen ezért is szerethető tinédzserrománcot…

Asanisimasa: 8/10

Roy Andersson véleményem szerintem a legmenőbb filmes a világon, hiszen nála szabadabban aligha filmez bárki is, miközben egész eddigi (1967 óta tartó!) életműve egyetlen, egyenes ívű pálya. Abszolút értelemben vett művész, mégpedig független művész, aki megengedheti magának, hogy úgy filmezzen, mint egy alanyi költő, nem kell tekintettel lennie producerek elvárásaira, a közönség tetszésére-nem tetszésére, magasról pottyanthat a kritikára úgy, hogy az egésznek azért nem az a tétje, hogy egy telefirkált papírlapot az íróasztal fiókjába rejt, aztán a sarki krimóban dől kardjába, mint meg nem értett zseni, hanem filmeket készít, filmeket mutat be, ráadásul nem átallja azokat a legnívósabb fesztiválokon (tavaly Velencében nyert Arany Oroszlánt az itt tárgyalt alkotása) is bemutatni, olykor meglepő sikerrel (és egy szűkebb, de elvetemültebb rajongótábor kitartó ovációja közepette). Andersson a svéd reklámipar mára már szakmai körben legendássá vált, elismert figurája, aki filmjeit jórészt saját pénzéből készíti. Hoppá, ugye?

Az Egy galamb leült egy ágra, hogy tűnődjön a létezésről egy trilógia befejező része, mely a Dalok a második emeletről című opusszal kezdődött 2000-ben, és a Te, aki élsz-szel folytatódott 2007-ben, s mely triptichon nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy egy közös elmélkedésre invitálja a vállalkozó kedvű nézőket az élet értelmét illetően. Elmélkedésre, közös gondolkozásra, nem pedig észosztásra és megmondásra, itt nem lesz negyvenkettőzés, és efféle más jópofizás, Andersson évtizedek alatt kikristályosodott, sajátos nyelvén (masszívan leszúrt kamera előtt beállított, rendszerint erősen geometrikus, szimmetrikus, vagy éppen aszimmetrikus kompozícióba rendezett életkép, mely aztán megmozdul – vagy sem), morbid, groteszk, bizarr humorral mutat képeket, mint amolyan pszichológus a díványon fekvő páciensének, mondjuk egy Rorschach-tesztet. A gondolat szabad, mindenki arra asszociál, amire akar. Andersson nem rág senki szájába semmit.

Viszont kevés nála szórakoztatóbb filmes alkot manapság, bár az is igaz, hogy igen széles azon nézők tábora, akik simán megfojtanák egy kanál vízben. Van akit lehet provokálni, van aki el is várja, hogy provokálják, vannak viszont olyanok, igen sokan, akiket nem lehet provokálni, mert zárlatot kap az agyuk. Andersson humora sajátos, engem leginkább a Tiger Lillies világára emlékeztet, csak éppen annak extremitásai nélkül. A jóllakott napközisként élő svéd közép-, de inkább kispolgárság hétköznapjai köszönnek vissza a filmek “stációiból”, azonban kafkai módon kiforgatva azokat, elrajzolt, Munch és Otto Dix expresszionista képeit idéző módon. Látásmódja gunyoros, mélyen fekete humorú, valahogyan azonban mégis humánus. A szeretetet, az egymásra figyelést, a barátságosságot keresi, kutatja a modern, elidegenedett és elembertelenedett társadalomban és olykor fel is mutat néha találatot, leginkább azzal, hogy jelzi ezek hiányát, méghozzá igen látványosan.

Két fiatal magyar operatőr jegyzi a film képi világát, Pálos Gergely és Borbás István tökéletesen azonosultak Andersson erős hatású, markáns vizualitásával. Pasztellszínű képeiken sápadt fehérre maszkolt arcú figurák mozognak amolyan plüssmackóba oltott zombikként, akiket a levegős, világos, ám mégis nyomasztó terek meghökkentő szögekben zárnak körül. Kitörési pont nincs.

Ez a film a halálról szól – miközben nevetünk, feltéve, ha vesszük a lapot.

Asanisimasa: 8/10

A szabad sajtó magyar ünnepnapján nem is lehetne húsba vágóbb témájú filmmel előállni, mint ez a Jobb, ha hallgatsz című, valóban megtörtént eseményeket feldolgozó alkotással – ami, sajnos nem olyan jó, mint amilyen lehetne és mint amilyennek lennie kéne. A történet még a Reagan-adminisztráció alatt történt meg a szabad sajtó “bezzeg-hazájában”, az Amerikai Egyesült Államokban. Egy kis kaliforniai újság sokáig parkolópályán lébecoló, nem túlzottan ambiciózus oknyomozó újságírója, Gary Webb (Jeremy Renner) egy nap váratlanul szagot fog és súlyos titokra döbben rá: az amerikai hírszerzőügynökség, a CIA, tehát egy kiemelt fontosságú állami szerv úgy segítette az akkoriban a nicaraguai rezsim ellen küzdő kontrákat, hogy részvételükkel crack-kokaint csempésztek az Államokba. Nem holmi piti ügyletről van szó, a behozott -igen addiktív, valóban gyilkos drog- tonnákban mérhető mennyiségű és sok milliárd dollár haszonnal járt. Ergo, Webb rájött, hogy az amerikai kormány az amerikai adófizetők pénzéből mérgezi saját polgárait. Mivel mégis “újságíróból készült”, ahogy szagott fogott, a témát nem is engedte. Drogot csempészett a CIA, megírta.

Michael Cuesta e filmben azt meséli el, végül hogyan gyűrte be Webbet a nagyhatalmú kormányszerv, valamint az általa manipulált sajtó, tehát akár örülhetnének is a hazai Amerika-fóbiás idióták, hogy nini, a nagy Amerikában sincs sajtószabadság, de “sajnos” a filmben és ezúttal a valóságban az is megmutatkozik, hogy bizony Webb dolgozatának, minden áskálódás ellenére, igen komoly hatása lett, súlyos személyi és anyagi konzekvenciákkal. Az üzenet tehát rendben is lenne, az viszont annál inkább baj, hogy a film mégis unalmas.

Talán Webb flegmatikus hozzáállása (amit Renner tulajdonképpen hibátlanul közvetít) az, hogy ami egy fimben izgalmas lehet, az a valóságban, így e filmben is, végül nem történik meg. Nem feltétlenül akciójelenetekre gondolok, hanem arra a nyomasztó, már-már üldözési mániás pszichikai terrorra, amire a hatalom képes, ha valaki – főleg egy ilyen “bosszantó kis mikiegér”- százas szöget döf a seggébe, így provokálva ki azt az ordítást, amivel óhatatlanul kimutatja foga fehérjét… Márpedig a CIA (annak ellenére, hogy ugyebár alkotmányosan nem folytathat műveleteket amerikai állampolgárok ellen) tényleg mindent megtett Webb elhallgattatására. Ebből viszont mi nézők, nem éreztünk túl sokat (vagy már túl lent van az ingerküszöbünk).

Pedig látszólag stimmel minden, hiteles a korabeli környezet megteremtése, a híradófelvételek is ezt az érzetet támasztják alá, a történet problematikája is világos, az összes messze- és mélyre ható összefüggéseivel – mégse működik a film. Márpedig a szabad sajtónak, a szabad és bátor újságírói munkának ennél nagyobb jelentősége van…

Asanisimasa: 6/10

Na, ez egy tipikusan olyan filmféleség, amit legszívesebben állandóan néznék. Nincs benne semmi “nagy”, semmi “jelentős”, semmi “világmegváltó”, pont olyan, mint egy régi Zorán-dal. Van benne néhány gitár, néhány szeretetreméltó, kedves, bohókás karakter, néhány összebújt buksi, whisky vizespohárban, féltve őrzött, de mélyen titkolt gyengeségek, csöpögősen nyálas kedvenc dalok és sok kedvesség, őszinteség, pozitív életérzés. És benne vagyok egy kicsit én is.

Bár nem vagyok sem feltörekvő, sem soha meg nem értett gitáros, nem is akartam popsztár lenni sohasem, de nem vagyok lecsúszófélben lévő, független lemezkiadó sem, mégis kifejezetten személyes élmény nézni rettenetes magyar címet kapott Szerelemre hangszerelve (angol eredetiben: Begin Again) című mozit. Ismerős benne minden karakter, de főleg, minden élethelyzet, minden mondat és minden gondolat, és baromi jó elengednem magam, miközben nézem (Te mosolyogva nézed a tévét? – kérdezte a melóból éppen hazaérkező párom, mikor észlelte, hogy már megint nélküle kényszerültem mozizni…).

John Carney független ízű romantikus komédiájának titka a keresetlen, minden felesleges manírt, nagyképűséget és nagyot mondani akarást nélkülöző, fesztelen őszinteség. Mondok egy példát: van egy jelenet a filmben, amikor a Keira Kinghtley által (az eddigiekhez méltó lazasággal) játszott, éppen “lepattintott” gitáros csaj dzsemmel valami nagyon személyes üzenettel bíró dalt egy régi zenészhaver (Steve – James Corden) lakásában, és elkezd összeállni a szöveg és a zene, a zongorán kísérő havert elkapja az ihlet és szájtrombitaszólóba kezd, mire a csaj spontán elmosolyodva leinti, mert ő már tudja a szöveg fordulatát, amit a srác nem sejthet – és a szóló amúgy sem passzolt volna a dal “elbocsájtó szép üzenet” hangulatához… Annyira igazi gesztus volt Keiráé, és annyira igazi volt, ahogy azt Steve lereagálta, hogy ilyet megrendezni vagy egyáltalán, forgatókönyvben kitalálni, nem lehet. Viszont pont ilyen igazi pillanatokból áll össze az igazi élet, tehát ha ezt egy filmen látom, akkor az a film egy igaz film.

Valóban nincs mély konfliktus a történetben, ami mégis, az gyorsan el is simul. Mégis, micsoda különbség van pozitív üzenet és pozitív üzenet között! Mennyit röhögtünk (ha nem sírtunk elkeseredett, értetlen dühünkben) az olyan marhaságokon, mint “Nyílik a pipacs pitypang! Megírom!” és effélék, miközben itt kizárólag jófej, szerethető és szeretetre is méltó arcok segítik egymást önzetlenül, és érnek el közösen sikereket, miközben senkit nem aláznak szarrá és senki, senkinek érdeke nem sérül meg közben. Sehol nincs irigység, sehol áskálódás, sehol semmi gonoszság, önzés és agresszió… Ilyennek kéne lenni az életnek.

Oké, a dalok kis tinglitanglik, árvalányhajas popköltészet, egy szál gitáron, Bob Dylan viszont tényleg nagy pozőr, a Casablanca pedig a világ legjobb filmje; ahogy meg Mark Ruffalo meglátja a zenét, az tényleg úgy van. Tanúsítom.

Asanisimasa: 9/10

A meg nem értett zseni prototípusaként is jellemezhetnénk Heinrich von Kleist figuráját, hiszen rendkívül rövidre szabott életében jobbára csak elutasításokban volt része, miközben ma már nincs olyan magára valamit is adó színház szerte a világban, amely ne tűzné műsorára rendszeresen Kleist valamelyik darabját, a Heilbronni Katicától a Homburg hercegéig, a Pentheszileától az Amphitryonig, vagy valamelyik Kohlhaas Mihály-adaptációig. Szerb Antal így beszél Kleistről: „Ez a beteg lélek beteg remekműveket írt, borzalmasan nagyszerű alkotásokat”, Hegedüs Géza pedig ekképpen értékeli pályáját: „már régóta kétségtelen, hogy a 19. század első évtizedének Goethe és Schiller mellett Kleist a harmadik legnagyobb drámaírója.” Nincsen, nem létezhet modern dráma Kleist nélkül, pedig a maga korában még Goethe is simán lepattintotta a nála írásairól véleményt kérő ifjú zsenit. Művei általában annyira tömörek, lényegre törőek, általános erejűek, egyben egyediek, figurái történetei tipikusak, hogy a maguk veretes, klasszicizáló nyelvezetében is szinte absztrakt, modern alkotások, nem véletlenül birizgálják a mai napig is az alkotók fantáziáját. Még élt, bár igen szegényen, szeretetlenül, megtörten, amikor a Pentheszileát már maga korában is formabontó módon, pantomim-színházi formában mutatták be Berlinben.

Az osztrák Jessica Hausner (az ismert katolikus zarándokhelyről készült Lourdes című filmjét mindenki nézze meg, ha tudja) Őrült szerelem című alkotása Kleist utolsó napjait, valamint rettenetesen romantikus és még rettenetesebben teátrális öngyilkosságának történetét meséli el, mondhatni Kleist szövegeinek szűkszavú, tömör, díszítetlenségében pontos modorában, viszont szinte az elébb említett korabeli előadás elidegenített, absztrakt felfogásában. Természetesen, itt azért nincs szó pantomimről, de a színészek mégis valamiféle bábukként, egy babaház figuráiként vannak jelen a történetben, mintsem hús-vér figurákként. Egy-két jellemző karakterét mutatják meg a szerepük szerinti személynek, akik rendszerint mozdulatlanul állnak, ülnek vagy éppen fekszenek a poroszos visszafogottsággal, mégis hangulatosan berendezett, levegős terekben. Akkurátusan ki van minden zavaró körülmény, csicsa, sallang pucolva, hogy csakis az alkarnyi kenderkötelekként húzódó, láthatatlan, elfojtott energiák és antienergiák, hogy csak a lecsupaszított érzelmek és lelkek legyenek jelen a történetben.

A filmből effektíve nem is tudjuk meg, hogy az az elfogódott, furcsa pali, aki bizarr zsarolással próbálja kikényszeríteni a fatális szerelmet állandó vendéglátójától, a férjezett, gyermekes, tisztes asszonytól, az a Heinrich, a “mi kis írónk” az Kleist tulajdonképpen. Valaki a társaságból, aki néha szót kap, ha senki nem zongorázik, énekel, vagy szaval. Homályos utalás csupán, hogy az a bizonyos márkiné, akit emleget felolvasásaiban, az nyilván O. márkiné, Kleist kevés sikert aratott művének hőse. Hausner azt az őrült szerelmet kívánta e filmben elmesélni Kleist modorában, stílusában, mely Kleist utolsó szerelme volt, azt az ördögi gondolatkört, mely a szeretettel való zsarolás ma is sokszor, sok helyen, sok területen megjelenő bűnében nyilvánul meg: “…csupán te létezel számomra, ebben a rideg, szeretetlen, gyűlöletes világban, a halálomig szeretni foglak, haljunk meg együtt és akkor egész életünkben csak egymást szerettük és akkor leszünk boldogok és legyőzzük még a halált is…”

Közben fejest ugrunk a 18-19. század fordulójának liberalizálódó német (porosz) nemességének mindennapjaiba, megízleljük a szépre fogékony, ám érzéseit magában tartó helyi mentalitást, ahol mindenki tudott hangszereken játszani, kottát olvasni, még akkor is, ha a zenéhez közben semmi közük nem volt, ahol a nagymama adekvát módon szól bele a fiatalok gyűszűnyi likőr melletti irodalomkritikai csevegésébe, az orvostudomány azonban kimerült az érvágásban és köpölyözésben. Csodás empire stílusú enteriőrök, bútorok, ruhák.

A cselekmény nem mondható pergőnek, tulajdonképpen híven imitálja ritmusában a korabeli élet “pezsgését”. A felhangzó zenék olykor fülsértően hamisan szólnak, azonban így hitelesek, hiszen nem mindenki engedhette meg magának hogy egy Schubert, vagy egy Beethoven zenéljen a szokásos esti teapartiján… Színészi teljesítményt egyedül Kleist végzetes szerelmét, Henriette Vogelt alakító Birte Schnoeink nyújt a mentálisan súlyosan sérült írót visszafogottan alakító Christian Friedel mellett, a többiek csupán arcok, alakok, félmondatok, de ennyi kell belőlük, hisz a történet nem róluk szól. Látszólag könnyű, az asztalról egyetlen legyintéssel lesöpörhető, ám valójában igen nehéz, komoly film. Nem tesz semmit azért, hogy szeretni lehessen, hogy tessen, miközben mindvégig a szerelemről beszél. Benne van Kleist szelleme.

Asanisimasa: 8/10