asanisimasa

Két okból is az év eddigi legbátrabb vállalkozása az eddig tisztes kritikai elismerés mellett erős nézői fitymálkozást arató Maggie című mozi. Az egyik az, hogy rezidens szerepkörében mára már ikonná szoborodott, ám azért jócskán lejárt szavatosságú, a pályát tulajdonképpen már elhagyott Arnold Schwarzeneggert szerepelteti drámai főszerepben; a másik pedig, hogy Henry Hobson/John Scott 3 rendező/író párosnak van pofája egy apokaliptikus zombitörténettel előállni bármiféle véres, kaszabolós hentelés nélkül… Nos, aki Terminátor Svarcit akarja, az nyomja is rendesen az alacsony pontszámokat és azok sem tétlenkednek, akik a Walking Deadben is áttekerik az uncsi, beszélgetős részeket és kizárólag a szeletelést nézik, azt viszont egymás után többször, hogy le ne maradjanak egy-egy látványos fejszétlövésről.

Pedig Arnold, így röpke politikusi karrier és számtalan akciószerep után, nem kis meglepetésre, képes úgy játszani, mint egy igazi színész, egyszer még, igaz, a tőle megszokott komoly izommunka eredményeképpen, még egy könnycsepp is megjelenik szeme sarkában. A viccet félretéve, abszolút hiteles az alakítása, melyben egy olyan apát formál meg, aki végigkíséri tinédzserkorú lányát annak utolsó néhány napján, mely a zombivírussal való megfertőzéstől az átalakulásig tart.

A műfaj tehát, bár zombitörténet, mégis alapvetően dráma. A Maggie a zombifilmek Torinói lova, maga a visszafordíthatatlan elmúlás -természetesen Tarrnál lényegesen érzelmesebb, szentimentálisabb és nem utolsósorban színesebb- reprezentációja. Hogy miért éppen zombiharapás és nem valami más, reálisabb vírus? Részben azért, hogy meglegyen az apa és a lány figurája közti mély és intenzív lelki kapcsot övező külvilág páni rettegése, amit egy normális betegség, legyen az HIV, vagy SARS, vagy bármilyen valós vírus, nehezen képes hitelesen előidézni egy film cselekményében, nem mellesleg, a Walking Dead példátlan sikere is teremt egyfajta pozitív marketinget e téma köré (a lepontozás ellenére is). Másrészt, a zombizálódás, mint misztikus átváltozás, immár messze elszakadva az eredeti vudu jelentésétől, de a korai, B-kategóriás, öncélú gusztustalanságoktól is, pompásan alkalmas negatív társadalmi folyamatok szimbolizálására. Beszélhetünk a jóléti társadalmak túltermelési, vagy éppen elkényelmesedési válságáról, akár diktatúrák társadalmi méretű agymosással operáló hatalomgyakorlási mechanizmusairól, bármilyen negatív utópiáról, egy zombijárvány mindig jól jön, mint közérthető, látványos allegória.

A Maggie azonban nem merészkedik ilyen vizekre, hiszen valójában nem több, mint egy igen érzelmes apa-lánya dráma, melyben a lánynak kell belátható, nagyon rövid idő alatt meghalni, s ezalatt a rövid idő alatt kell elintézni mindent, ami egy ilyen kapcsolatban, elsősorban lelki és érzelmi síkon történhet. Hobson ennek érdekében szinte nem is mutat direktben szörnyűségeket, kizárólag Schwarzenegger és a lányt alakító Abigail Breslin figurájára koncentrál, és végül is teljesíti is a lehetetlen küldetést. Az én ízlésemnek a film kicsit geil, túláradóan érzelmes, egyben nyúlósan melankolikus, de ismerek értelmes embereket, főleg fiatalabbakat, akiknek ez bejöhet.

Asanisimasa: 7/10

Úgy tűnik, idén sem ússzuk meg a nyarat hamisítatlan “nyári komédiák” nélkül, melyek közül egy dán produkció lesz (számomra) az első fecske. Rendezőnője, Hella Joof nem ismeretlen előttem (pl. Majdnem tökéletes szerelem, Lina esti naplója), sőt, kifejezetten szimpatikus csaj lehet, aki olyan igazi skandináv módon egyenes, nem kerülgeti a kínos témákat és belemondja a tutit a képedbe. Na, nem agresszíven, csak úgy kedves határozottsággal, ahogyan az erős, értelmes nők szokták mondani: Kisfiam, edd meg azt a spenótot, mert erős leszel tőle, és akkor már nem fogják beverni az orrod a sarkon azok a nagyfiúk.

A Szerelem Máltán története ismerős lehet azoknak, akik töltötték már szabadságukat all inkluzíve tengerparti nyaraláson, és volt alkalmuk jól “kifigyelni” utastársaikat. Az érzéketlen, gépies idegenvezető vezette csoportban mindig van bunkó család, mindig van magányos, ám mégis mindennel elégedetlen öregúr, mindig vannak, akik szemlátomást menekülnek valami, valaki elől és mindig vannak, akik a nyaralástól -meglepő módon- nem várnak semmi mást, mint felelőtlen szórakozást, röpke szerelmet, jó kajákat és jó italokat, napfényt és nevetést. Emellett, a sztori ismerős lehet azoknak is, akik jártasak a romantikus komédiák világában, hiszen a cselekmény szinte minden elemét láthattuk már sokszor, sokféle variációban, más filmekben. A hatvanas Lise (Bodil Jorgensen) végre el tudott válni férjétől, aki mellett szeretetlen házasságban töltötte el fél életét és ennek örömére két felnőtt lányával, a vad és szabados Dittével (Danica Curcic), és a kényszerűségből inkább az anyja útját követő, sokgyermekes Sigriddel (Maria Rossing) egy felhőtlennek ígérkező máltai nyaralásra utazik. A nők azonban már csak olyanok, hogy még a legbrutálisabb, leghóhányóbb, legcsalfább férfiak után is képesek sírni, így nem meglepetés, hogy Lise nyaralása szomorkás hangulatban kezdődik. Sigrid tartja a frontot sírdogáló anyja mellett, Ditte azonban nem bír magával és hamarosan egy őszülő halántékú, sármos máltai amorózó, Antonio (Diogo Infante) ágyában ébred, anyaszült meztelenül. A lány gyorsan túllép ezen a “baleseten”, azonban másnap, pityergő anyját látva vad ötlete támad: újra megkeresi Antoniót és ráveszi, flörtöljön egy estét édesanyjával, hátha attól jobb kedvre derül. Az ötlet és az este azonban túl jól sikerül…

Joof ezúttal sem kerülgeti a gőzölgő kását, és ebből az alapvetően banális kis történetből egy őszinte, szerethető, reális és bölcs tanulsággal szolgáló, hétköznapi embermesét varázsol. Lehetne a sztori könnyes, habosan romantikus, ám itt mindenki a két lábán, minden földközelben marad, tehát átélhető, átérezhető a három dán nő nyaralása. A banális fordulatokkal és az olcsó, kissé kopottas, szolid romantikával (ami azért “fékezett habzású” természetesen kihagyhatatlan egy romantikus komédiából), valamint a természetesen, szabadon játszó szereplőkkel operáló, egyszerű kis film üdítő fuvallat lehet a ránk váró, fullasztó hőségben.

Asanisimasa: 7/10

Úgy tűnik, David Cronenberg, a kollektív tudattalanunk avatott térképésze még viccelni is megtanult öregkorára. Humora természetesen éppen olyan gyilkos, mint amikor éppen nem viccel, hogy mást ne mondjak, szegény Julianne Moore-t simán fejbe vágja azzal az aranyszoborral, amire az már igen régóta vágyakozik… Hogy ezzel a “poénnal” mégis mennyire képben van, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Moore ugyanekkor –egy másik filmmel– a valóságban is megkapta az Oscart. Cronenberg otthon van Hollywoodban, ismeri az utolsó díszletraktárig, néz, figyel, jegyzetel, aztán sűrít, karcol és epét hány, persze, képletesen szólva. A Térkép a csillagokhoz ennek az igen gusztustalan végterméknek pontos, ám igen maró hatású lenyomata.

Nem voltam elájulva a kanadai mester legutóbbi filmjeitől (pl. Veszélyes vágy, Cosmopolis), és akkor még finoman is fogalmaztam. Itt azonban újra a Crash, az eXistenZ és a Videodrome pengeként metsző elméjű, kultikus rendezőjét köszönhetjük, nem véletlenül osztja, mintegy baltával, ketté a Térkép… is a közönségét (és a kritikát is). A film témája tehát maga az amerikai álom gyára, Hollywood, amely beteg. Vérfertőző, degenerált idióták, közveszélyes pszichopaták gyülekezete – legalábbis Cronenberg jelen leiratában. Elképzelhetetlen luxusban tespedő sztárok -csillagok- pimasz és pöffeszkedő szellemi igénytelensége, arrogáns, végtelenül pitiáner mániái lepik el az egyszerű, földi halandó képzelete által csodásnak, gondtalannak képzelt Alkony sugárút-menti villákat. Néha egyiküknél-másikuknál elszakad a cérna és akkor kárt tesz magában, vagy inkább másban.

A történet egy bel-Beverly Hillsi család drámáját meséli el, akik masszívan, több generációval tagozódnak bele a tárgyalt szűk társadalmi rétegbe. Az apa (John Cusack) sztárok életmód-tanácsadója, az anya (Olivia Williams) a fiú (Evan Bird) korán magasra szárnyaló, és majdnem megbicsakló karrierjét egyengeti, mikor megjelenik a lány (Mia Wasikowska), aki eddig egy magánklinikán gyógyult – mondjuk azt, hogy bizonyos “cérnaszakadás” okából. Mivel a család hangosan tiltakozik a lány ellen, az személyi titkári állást vállal a hervadó szépségű, és éppen pályája lejtőjén lefelé csúszó, hajdani sztárnál (Julianne Moore), aki viszont életmódját illetően éppen a lány apjától vesz leckéket. Filmes jellegű utalások tömkelegéből, illetve jellemző hollywoodi pletykák, személyiségek és celebek megidézésével csavarodik bele a történet Cronenberg legszebb (értsd: legbetegebb) filmjeire emlékeztető nettó őrületbe, hogy aztán azt a végső poént is behúzza, amit soha, senki nem húzna be, rajta kívül.

Julianne Moore természetesen dominálja ezt a filmet is (Cannesban legjobb női alakításra tartották érte érdemesnek), egészen egyszerűen lenyűgöző, ahogy minden szemérem nélkül csinál hülyét saját maga nimbuszából, illetve, minden elkényeztetett, de ma már csak régi hírnevéből élő filmsztárból. Szintén telitalálat egy girnyó Justin Timberlake-re emlékeztető nyikhajt alakító Evan Bird alakítása, mint ahogy John Cusack sem képes hibázni. Mia Wasikowskánál bájosabb pszichopatát pedig még nem mutattak filmvásznon.

Marón gúnyos szatíra ez a térkép Hollywood lentről fényesnek tűnő, de valójában üres, élhetetlen és sivár csillagairól.

Asanisimasa: 8/10

Két út áll az új Paul Thomas Anderson-film előtt: vagy semmivé foszlik az idők képlékeny homályában, vagy -igaz, csak egy relatíve szűk réteg számára- kultusszá válik és még akkor is a polcok dédelgetett helyén fog megbújni a lemez, amikor már senkinek nem lesz alkalmatossága lejátszani azt. Annyi bizonyos, hogy hősies munka a közfelkiáltással megfilmesíthetetlennek kikiáltott –hasonló című– Thomas Pynchon-szöveg megfilmesítése, hiszen számomra (és az amerikai Filmakadémia számára is, hiszen a forgatókönyv kapott Oscar-jelölést) kifejezetten olvasott szöveg élménye van a Beépített hiba című filmnek, bár magát, az eredeti művet nem olvastam. (A Súlyszivárványnak nekifeküdtem, de nyilván rossz pillanatban és lelkiállapotban, mert azt meg én találtam olvashatatlannak… Ez a film viszont meghozta Pynchonhoz a kedvem, tehát a film ennyiben maximális teljesítményt nyújt.)

Én magam éppen kiábrándulóban vagyok/voltam Andersonból, hiszen a kezdeti eufória (Kótyagos szerelem, Magnólia) után számomra a folytatás (pl a legutóbbi The Master is) nagyképű kudarcok sorozata. Ez a film viszont visszahozta a hitem, pedig szó sincs valami paradigmaváltásra sarkalló, filozofikus mélyen szántásról. A Beépített hiba leginkább olyan, mintha Pynchon/Anderson átolvasta volna Raymond Chandler összes művét, majd Philip Marlowe kezébe a whiskyspohár helyett spanglit (jointot, stukát, dzsoját, tehát ún. “füves cigit”) adott volna, majd feltett volna néhány lemezt a hippikorszak végéről, aztán elpöfékelt volna egy kövér spanyát és összegyúrta volna az olvasottakat, hallottakat, képzelteket egy szakadatlan hangulat-, érzelem-, vágy- és fantáziatöredék-áramlatba. Hihetetlenül szórakoztató, pszichedelikus álom, egy krimi-parafrázis, melyben az áldozat és az elkövető személye nem is igazán lényeges, és nem is mérhető jelentőségű magához, az ügy felgöngyölítéséhez (vö.: “a célnál sokkal fontosabb maga az út, amit addig megteszel” buddhista bölcselete). Persze, ma az értelmiség számára nem éppen divatos időtöltés a könnyű narkózás, nem úgy, mint volt régebben, így érthetően néznek is sokan, hogy hát ez most itt mi volt – pedig igen, éppen az volt. A Beépített hiba színtiszta pszichedélia, mely pontosan és hitelesen közvetíti a módosult tudatállapot sajátos realitás-, tér és időélményét; mint film, közvetlen “rokona” Kubrick Tágra zárt szemek című, szintén igen megosztó alkotásának, vagy akár Gilliam/Hunter S. Thomson Félelem és reszketés Las Vegasban című művének is.

És ha most azt mondom, hogy a Beépített hiba valójában egy furcsa humorú, ám mégis igen romantikus szerelmi történet, akkor nyilván még a megértőbbek is elhajtanak a francba, pedig hát erről van szó. Erről is, meg arról is, amit fentebb írtam. Ez egy ilyen film, kell hozzá a figyelem és a nyitott, befogadó tudat – és a káoszban hirtelen minden a helyére kerül és simán, csomómentesen elegyednek az összetevők egy sűrű, laktató, mégis könnyed és egészséges krémdesszertté. Joaquin Phoenix eszement fazon, olyan tekintete van, hogy néha tényleg muszáj feltenni azt a napszemüveget, mert tényleg azt várjuk, hogy végtelen sodrattá tekerednek a párhuzamosok. Josh Brolin kockafejű zsaruja, illetve annak brutális szögletessége tökéletes ellenpont hozzá, viszont amit Katherine Waterstone művel vele a kanapén – azt nagyon szerettem. Komoly arcok és komoly nevek a továbbiakban is, viszont egy olyan soundtracket hallhatunk közben, ami önmagában is megér jónéhány hallgatást.

Imádtam az egészet, tokkal-vonóval. Nyilván, mert bennem is van beépített hiba.

Asanisimasa: 9/10

Nagyon nehéz beleengednünk magunkat egy olyan történetbe, melynek főhősei az erdők, sőt kifejezetten az érintetlen őserdők haszoncélú, kíméletlen kiaknázásának szentelik életüket. Ma ilyen szaralakoknak nem drukkolunk, és ehhez még csak túlzottan radikális, vegán, anti-GMO és nagyon zöld(béke) aktivistáknak sem kell lennünk, csupán normális embernek. – Ne vágj ki minden fát! – nem véletlenül énekelte ezt már abban a ‘tűrt’ átkosban is Koncz Zsuzsi. Ráadásul, Ron Rash 2008-as, azonos című bestselleréből készült Serena című filmdráma hősei még gyilkolnak is, saját kezükkel, vagy erre mást felbérelve,tök mindegy; tehát morálisan igen nehezen igazolható karaktereket kell néznünk.

Természetesen, egyáltalán nem ördögtől való, ha alapvetően negatív karakterek válnak egy történet főhőseivé, az azonban kissé tétovává teszi a szemlélődő nézőt, ha ezeket a negatív jellemeket alapvetően egy romantikus, szenvedélyes és a főhősök számára igen tragikus véget érő drámában kell követnünk… Tényleg. Szemmel láthatóan, a korábban igen figyelemreméltó filmekkel (pl. Második esély, Egy jobb világ) jelentkező dán Susanne Bier sem tudott mit kezdeni ezzel a zavarba ejtő szituációval. Tippelem, hogy szeretett volna kezdeni valamit a sztori egyik pólusát jelentő és címszereplő női karakterrel, illetve a benne rejlő feminista vonásokkal, valamint, lehetséges, hogy az említett erdőirtásban is látott annyi botránykőt, hogy érdemes legyen ezzel foglalkozni – ezek azonban e filmből nem jöttek le. Serena története nem jön sehonnan és nem tart sehová sem – hacsak nem az lett volna a cél, hogy a saját hamis, önző és kapzsi vágyaiba belehaló vadkapitalizmus haldoklását szeretné bemutatni. Erről viszont szó sincs, a kapitalizmus köszöni szépen, jól van (tök mindegy, hogy ennek örülünk, vagy sem), és jól volt a múlt század 20-as, 30-as éveinek nagy világválsága idején is, mikor sokan azt hitték, ebbe bele fog dögleni.

George Pemberton (Bradley Cooper) tipikus pofa, bár azért az ő státuszában még mindennap borotválkoztak a fiatalemberek. Megvesz, irányít, politikusokat korrumpál és harcot vív az ekkoriban induló természetvédelmi projektekkel. Serena (Jennifer Lawrence) a hozzá illő pár, szintén egy nagybirtokos család leszármazottja, kétsége sincs afelől, hol a helye a társadalomban és ennek megtartására bármire képes. Szerelmük úgy perzsel, hogy szinte szikrát kapnak tőle a raktárban felstócolt öles rönkfahegyek. Gyermek azonban csak George korábbi úri félrelépéséből születik, miközben Serena elvetél. Közben George korábbi üzleti partnerei is egyre nehezebben tűrik Serena dominanciáját és a vállalkozás ellen fordulnak. A ködös hegyekben állítólag puma portyáz, a völgyben csörgőkígyó marja a favágókat, a magasban pedig sas vijjog.

Semmi bajom a teljesen hagyományos, epikus filmekkel, ez a történet, ez a film is lehetett volna ilyen, de pont a fentebb jelzett bizonytalanságok és eltévesztett irányok miatt nem lett az. A tétova rendező mellett aztán sem Cooper, sem Lawrence nem tudta pontosan, mit kéne csinálnia, így jobb híján kitartott egy sejtelmes pillanatot, nézett nagyokat, abból nagy baj nem lehet. Lett, mert ezek a film kínos másodpercei. A Toby Jones által alakított seriff figurája, valamint Rhys Ifans fiatal Jason Robardsot idéző, rejtelmes nyomkeresője korrekt mellékkarakter, de nem szervülnek bele ebbe a sztoriba, Hollywood-kompatibilis figurák, melyek bármelyik produkcióba beilleszthetők, gyakorlatilag ctrl+c, ctrl+v módszerrel. A film, sajnos, összességében nem több egy pompázatosan fényképezett kudarcnál. A továbbiakban értetlenkedve meredek magam elé…

Asanisimasa: 5/10

Lehet disco, lehet funk, lehet dubstep, lehet house, lehet rave és acid techno, big beat, break beat vagy drum&bass, Menyhárt Jenő után szabadon: nekem minden egyformán diszkózene. Ugyanígy vagyok ezzel a french houseként, garage house-ként vagy tőlem akár sittysutty-jajjajjajnak is nevezhető cuccal, amibe az Eden című film szolid, átlagos francia egyetemista főszereplője is rákattant, a kora kilencvenes években, amikor a világot elöntötték a fél- és illegális rave-partik, az ekkor 18-22 körüli korosztályból mindenki extasyn és LSD-bélyegen rángatózott és hétvégente önként és örömmel meneteltek bele a 100-120 bpm között lüktető dobgép ütemére és a stroboszkóp szakrális vibrálásában megteremtődő közös extázisba. Ők így vonultak be a történelembe, más generációk más külsőségek, más divatok, más drogok és más ritmusok közepette.

Általában egy bizonyos generáció életérzését megfogalmazni kívánó filmek buktatója szokott lenni, ha a sajátjukon kívül nem szólnak más korosztályokhoz. A megszólított réteg ettől még rajonghat érte, s ahogyan az idők telnek, úgy rakódik rá a fiatalság emlékeire a mindent megszépítő nosztalgia – de nincs annál kínosabb, amikor a tizenéves gyerek döbbenten kérdez rá: hogy anya/apa, ti ERRE táncoltatok? Természetesen, ha egy adott generációs film képes megfogalmazni általános érvényű tanulságot, üzenetet is, akkor más a helyzet (pl. Trainspotting vagy Hair). Az Eden ebből a tekintetben félsiker. Mia Hansen-Løve (korábban pl. Gyermekeim apja, illetve Viszlát, első szerelem!) bátyjával, a hajdan szintén DJ-ként dolgozó Svennel közösen, önéletrajzi elemekből is táplálkozó filmje egy DJ megszületését, tündöklését és bukását mutatja be. (A DJ a diszkó és mindenféle más stílusú, elektronikus zenére alapuló táncmulatság egyetlen sztárja, ceremóniamestere és főpapja.) Paul (Félix de Givry) története 1992 ködös őszén kezdődik, amikor egy Párizs környéki rave-partin beüt neki az LSD. Ettől kezdve a korábbi írói ambíciókat dédelgető, alapvetően szolid, értelmiségi családból származó fiú minden energiájával egy bizonyos stílus (a french house) felé fordul és hamarosan összebarátkozik a ma már világhírű Daft Punkkal, valamint elkezd DJ-zni. Egyetem, írói ambíciók off, lemezjátszó on. Sex&drugs&disco. Minden a jól ismert, sokszor elmesélt, mégis sokak által átélt kotta szerint alakul – sajnos pont olyan unalmasan, mint amilyen ez a Paul által játszott zenei stílus is unalmas.

Hansen-Løve a hosszan mutatott diszkójeleneteken, a kezdetben bájosan, később azonban már egyre idegesítőbben “civil” színészi alakításokban megmutatott fafejű önsorsromboláson és feltűnően akciómentes, azonban a kezdetétől pontosan előrelátható életpálya bemutatásán túl semmit nem tud közölni Paul sorsán keresztül. Még azt sem, hogy a drog jó/rossz… Paul alapvetően unalmas figura, a zenéje is unalmas, szerelmei és egész élete is unalmas. Nagyon komoly, valóban átélt élményeknek kell munkálni a nézőkben ahhoz, hogy a legkisebb mértékben is rokonszenvesnek találja a srác figuráját. A legrosszabb az, hogy még csak nem is ellenszenves… Paul annyira átlagos karakter, hogy még akkor is érdektelen, amikor rosszfiú. Mindemellett, Hansen-Løve az komolyabb, mélyebb tartalmat is felvető fordulatokon (pl. a jóbarát Cyril –Roman Kolinka– öngyilkossága) is egykedvűen továbblép. Az Eden tehát filmnek nem igazán jó, talán csak kordokumentumként, illetve egy zenei stílus, egy divat (és a múló, tünékeny divat), valamint egy jellemző és jellegzetes életérzés reprezentációjaként állja meg a helyét.

Asanisimasa: 6/10

Ha ezt a filmet valamilyen időparadoxon okán láthatnák az olasz neorealisták, vagy láthatná Szőts István, vagy mondjuk Sindó Kaneto, a Kopár sziget rendezője, akkor sírva fakadnának a gyönyörűségtől. Majdnem én is sírva fakadtam a gyönyörűségtől, talán csak a sajtóvetítéseken szokásos blazírt fapofa magamra erőltetése miatt nem sikerült elalélnom a (valószínúleg) grúz George Ovashvili szépen díjazott Kukoricasziget című filmjén. A film ugyanis azt a nyelvet használja magabiztosan, amit én mindig, minden filmben keresek: egy egyszerű történetet, de akár elvont gondolatot is, szinte kizárólag képek segítségével meséljenek el nekem az adott film alkotói. Mindeközben a képeknek minden beavatkozástól, manipulációtól mentesen a valóságot, vagy legalább a valóság hiteles illúzióját kell közvetíteniük, hogy József Attila után szabadon, az igazat is lássam, meg a valódit is. Azt persze, nem tudom, hogy egy ilyen köves, sáros, hordalékos talajon lehetséges-e kukoricát nevelni, mint azt a filmben láthatjuk; azt sem hiszem, hogy két ember, egy nagyapa és bakfiskorú unokája úgy éljen, dolgozzon, aludjon és egyen egymás mellett nagyjából egyetlen hektáron, hogy tavasztól őszig legfeljebb három mondatot szóljanak egymáshoz, és az is olyan legyen, amire kézenfekvő a válasz. Ezek nyilvánvalóan erős stilizációk, melyek a történet által kibontakoztatott erős, nagyívű allegória igazságát hivatottak körülrajzolni és aláhúzni, nem pedig a cselekmény eseményeinek hihetőségét reprezentálni. Természetesen, ismerni kell a Kukoricasziget értelmezéséhez Abházia és Grúzia közti igen problematikus viszonyt. Röviden annyi a szitu, hogy az abházok Grúzia területén élnek, de nem grúzok, és ki is kiáltották maguknak saját államukat, amit viszont alig ismer el valaki – a grúzok legkevésbé, ezért az egy tüzes vidék. A filmbeli nagyapó abház, aki elfoglal magának egy olyan, a Kaukázusból eredő folyók áradása folytán lehordott üledékből kiemelkedett, ideiglenes szigetet, melyen gyorsan házat emel, kukoricát vet, majd arat, hogy legyen miből élni télen. Ez tulajdonképpen a film sztorija, nagyapó az unokával szigetet foglal, házat épít, ás, vet, kapál, arat, közben az abház milícia és a grúz hadsereg járőrei felváltva kerülgetik, stb. Valójában azonban a szigetfoglalás az abház nép függetlenségi vágyát szimbolizálja: a teremtő adott nekik egy földet, ami kiemelkedett a nagy víz közepéből, amit aztán elfoglaltak maguknak, hogy ott éljenek és ahol élelmet termeljenek. Az Úr azonban egyik kezével ad, de a másikkal mindig el is vesz… Persze, vannak itt még más dolgok is, de nem fogom elmesélni a filmet, nem is fogom képről képre kielemezni, pedig megérné – de akkor mi marad a nézőnek? A lényeg különben is a személyes megismerésen, majd átélésen van. Nagy a córesz a mi világunkban is, sokan vágynak, vágyunk békére, megnyugvásra, amikor a magunk urai lehetünk és nem szól senki bele a dolgunkba, nem szorítanak olyan szabályrendszerekbe, amihez semmi közünk amúgy. Zavar a városi tülekedés, és legszívesebben elvonulnánk… mondjuk egy ilyen kis szigetre, kapálni. (Nincs áram, nincs tulajdonképpen semmi. Illetve, csak a Semmi van.) A legtöbben nyilván sikítva rohannánk vissza egy nap után a gyűlölt, idegbajos városi tülekedésbe, ahol “meleg van, nyugalom és fény”, de jó nézni az öreg abház mélyen barázdált, karakteresen gyönyörű arcát, az elhasznált szerszámokhoz hasonlatos kezeit, takarékos mozdulatait, nézni unokája félszeg, szégyenlős riadtságát, mely szöges ellentétben áll azzal a brutális természetességgel, ahogy puszta kézzel belezi ki az ősi módszerrel fogott halakat. Jó nézni Ragályi Elemér fantasztikus erejű, illúziót teremtő, mégis költői finomságú képeit – Ragályi tán még soha nem volt ilyen jó. Ilyen, semmiképpen. Ami viszont a legfontosabb, hogy ezek a képek képezik a rendező Ovashvili nyelvét, velük beszél, általuk fejezi ki gondolatait. És erre maradéktalanul képes is. Egy dolog zavart, amikor néha megszólaltak a szereplők. Nem az általuk beszélt furcsa, izgalmas hangzású nyelvek miatt, hanem azért, mert egyedül itt lehetett érezni, hogy olyan dolgot kell művelniük, amit a rendező kért tőlük. Így a film majdnem hibátlan. Asanisimasa: 9/10

Valamivel több idő telt el azóta, hogy Bill Rohant mogorva, de érző szívű nagyapja eltranszportírozta iskolakezdéskor leendő tanintézményébe, hogy aztán kisvártatva röhögve száguldjanak vissza a Temze-folyó Fáraó nevű szigetén megbúvó Szfinx nevű, mesebeli házukba, a kriketthez, a vízhez, a horgászáshoz és a többi kalandhoz. Az ok mindössze annyi, hogy az iskola is áldozatául esett a náci németek bombáinak, mint ahogy a kilencéves Bill gyerekkorát is alapvetően meghatározta a háború. Az 1988-ban öt Oscarra is jelölt Remény és dicsőség eme zárójelenetével kezdődik, mintegy 16-17 év múltán, A királynőért és a hazáért is, azonban Bill életében nem telt el több tíz évnél – pontosan ennyi is elég azonban ahhoz, hogy a háborút gyerekfejjel végigjátszó Billből William, egy 18 éves, helyes és fess fiatalember váljon. Tehát, eme rövid intervallumtól eltekintve, John Boorman saját tulajdonképpeni önéletrajzát ott folytatja, ahol anno abbahagyta. És úgy is, mégha ezúttal szobrok és szobrok árnyai nem is szegélyezik útját…

A háborús élmények igen mélyen beleivódnak azok lelkébe, akik kénytelenek voltak azt átélni, általában csak azok rázzák dühösen lándzsáikat, akiknek soha nem volt részük benne. Hallottam tavaly a bámészkodó tömegben, amely a Kodály-köröndi rettenetes tüzet nézte, hogy egy idős asszony azt mondta: – Ezt a szagot a háború óta nem éreztem! Nyilvánvalóan a háború élményét is sokan, sokféleképpen próbálták már feldolgozni, Az 1932-es születésű Boorman is ezt teszi, beleszőve saját gyermekkori emlékeit. A remény és dicsőség elbeszélőmódja engem valahol arra a szemléletre emlékeztetett, amit Kertész Imre írt meg a Sorstalanságban, ahogy egy tudatlan, még tiszta lelkű gyermek látja a szörnyűségeket, nem ismerve az azok mögött álló politikát, történelmet, a vallási, társadalmi és kulturális hátteret. Boormannak természetesen, semmi köze nincs a holokauszthoz, ő katolikus angol iskolában nevelkedett, holott családja nem volt katolikus – igaz, valószínűleg zsidó sem. Az ő szemüvegén keresztül érthetően jóval viccesebb, színesebb képet látunk, mint amilyet a pesti Köves Gyuri mesélt, hiszen bár az angol társadalom is kapott bőven Hitler “áldásából”, azért lényegesen kisebb veszteségekkel vészelték át a háborút, mint a közép-európai zsidóság. Boorman történetében például alig esik szó a háború áldozatairól, a család nagyjából végig együtt marad, s akit elvittek a harcolni, az is jobbára épen, egészségesen tért haza. Körülöttük természetesen robbannak a bombák, az ő házukat is találat éri, de a háború inkább tűnik egy izgalmas, furcsa és veszélyes játszótérnek – már a kilencéves Bill Rohannak, azaz John Boormannek. Abban a képben azonban, melyben a gyerekek dühödt energiával rombolják le a romokat, abban azért van filozófia és van költészet is. A középpontban azonban a háborúban normálisan, a jól körülírható, angol tradícióknak megfelelően élni próbáló, középosztálybeli angol család és benne Bill önarcképe áll, olykor szomorkás, de legtöbbször bájosan gunyoros hangnemben.

A királynőért és a hazáért keresőmezőjében viszont kissé távolabb került a család, és a már felcseperedett Bill (Callum Turner) ragadja magához a kormányrudat. Háború azonban mindig van, ez tematizálja a történet ezen részét is. Ezúttal a koreai háború zajlik, mint a kapitalizmus és a kommunizmus közti hidegháború első forró (vagy mint látni fogjuk, éppen hogy fagyos) aktusa. Bill sokáig várja a behívóparancsot, miközben a közelben filmet forgatnak (naná, hogy háborúsat), közben csónakozik, úszkál, és minden reggel meglesi azt a szép lányt, aki a parton biciklizik el dolgára – egyszer tán meg is fogja szólítani. Aztán megjön a behívó, kiképzés, bunkó törzsőrmester (David Thewlis), 22-es csapdája, pajzán szórakozás a kimenőn a helyi nővérnevelde lányaival, de különösen az az ismeretlen, elegáns, megközelíthetetlen lánnyal (Tamsin Egerton) való affér, mígnem Billből tényleg William lesz és megkoronázzák II. Erzsébet királynőt, aki ma is Anglia (és részei) királynője.

Miközben gyönyörűen köszönnek vissza az első rész jellemző motívumai, a családi ebéd, a viccesen részeg apa, a víz és a vízi élet élménye, ahogyan siklik a csónak, ahogyan csusszan a kéz a csónakot hajtó hosszú ródon, a hangverseny, a mozi, a szex különféle aktív és passzív élményei, fontos hangsúllyal van jelen a barátság, mely egyben bajtársiasság (Caleb Landry Jones) is, ami viszont igen szatirikus módon jelenik meg a háborúzásra tökéletesen alkalmatlan újoncok körében. Ahogyan Bill katona lesz, mód nyílik arra is, hogy meg lehessen mutatni a brit királyi hadsereg morálját, a degenerált tisztek (Richard E. Grant) felesleges, de elhagyhatatlan játékaitól a szolgálat hiábavalóságáig. Újra megjelenik a gépírás-oktatás, mint a brit haderő egyik legfontosabb fegyverneme, legalábbis a Rohan-család férfitagjainak szempontjából. Boorman itt nyíltan szatirikus hangnemre vált, mint színészvezetésben, mint a színészi alakításokban szinte az ötvenes/hatvanas évek Pitkin-, és Folytassa-filmjeinek stílusát utánozva. A koreai háborúra készülő királyi hadsereg hadereje ebben az olvasatban semmiben nem különbözik attól, amit oly sokan átélhettünk évtizedekkel később a varsói Szerződés honi alakulatainál: ami szögletes volt, azt gurítottuk, de ami gömbölyű volt, azt biztosan kézben kellett cipelnünk… A mellékszálként felfűzött sumákolásológiai karrier Redmond közlegény (Pat Shortt) előadásában csak tovább erősítette azt, hogy mennyire felesleges dolog is a katonáskodás, tök mindegy milyen ideológia, cél vagy parancs okán.

Boorman ezen filmjének is legnagyobb erénye a tapintható személyesség, és az ebből fakadó cáfolhatatlan hitelesség. Emellett bájos, olykor vicces, máskor megható, de mindvégig igen szórakoztató, amolyan sztorizgató történet, amit bármeddig el lehetne nézni. A királynőért és a hazáért emellett egyfajta szerelmi vallomás is a film, mint műfaj, valamint a mozi, mint intézmény iránt is, hiszen se szeri, se száma a különféle verbális, vagy direkt filmes idézeteknek, utalásoknak Kertész Casablancájától Edward G. Robinson klasszikus gengsztertörténetein keresztül egészen Kuroszaváig.

Asanisimasa: 8/10