asanisimasa

Hihetetlen, mennyire bele tud feledkezni az ember az amerikai filmipar által diktált dömpingbe… Még én is, aki azért tudatosan trenírozom magam, hogy nem csak Amerika a világ, nem csak Amerika a világ, még én is magamra tudom borítani a hollywoodi álomkoktélt. csak amikor teljesen véletlenül fut bele valami egészen másba, akkor kap a fejéhez, hogy basszus, EZ MI?!

Nos, a Borgman például egy holland thriller. Illetőségét tekintve egyáltalán nem állunk tehát messze Amerikától, kulturálisan viszont már igen. Nem csak a “jó öreg kontinens” ódonsága az, ami szemet szúr, mert az nem szúr szemet, hanem a gondolkodás, a témaválasztás és a hangvétel az, ami teljesen más, ami furcsa az amerikai tucatmozikhoz szokott agynak. Tíz nézőből hat-hét fejében ki is gyullad a villogó, vörös WTF? felirat, a maradék, aki rendelkezik még némi avíttas, klasszikus műveltséggel, annak meg a szeme csillan, hogy végre, valami izgalmas.

Végre valami izgalmas látnivaló, amit nem akar senki a szánkba rágni, túlmagyarázni, amin lehet filózni, lehet értelmezni, aminek kapcsán asszociálni tudunk. A neves, több korábbi filmjével is komoly nemzetközi elismeréseket begyűjtött Alex van Warmerdam, tavaly Cannes-ban Arany Pálmára is jelölt filmje már kezdő képiben megadja a későbbieket is meghatározó alaphangot. Markáns, erős, de hétköznapi férfiak kapnak kapára, kaszára, ugranak gumicsizmába, egy pap pedig alig várja, hogy vége legyen szószéken tartott mondókájának és ő is duplacsöves vadászpuskát ragad. A kis csapat szemlátomást valakit, valamit üldözve ront be az erdőbe és rövidesen rá is talál egy katonai álcatechnikával elrejtett, földbe vájt összkomfortos üregre, melynek lakója azonban óriási füstfelleget keltve már eliszkolt egy föld alatti alagúton. Míg az üldözők az üreggel vannak elfoglalva, messzebb egy torzonborz alak bújik elő a föld alól, zakóban, kezében sporttáska és sietve lépdel kifelé az erdőből, közben sebtiben felriaszt még két magához hasonló üreglakót, aki mit sem sejtve, szintén szedelőzködni kezdenek… A torzonborz alak egy benzinkút WC-jében kicsit rendbe szedi magát, és a következő képben már egy gazdag kertvárosi villanegyedben látjuk. Bekopog az egyik villába, hogy szeretne megtisztálkodni, de elhajtják. Egy másikban még jól meg is veri a ház bősz ura, de a feleség megszánja és a kertvégi lakban rejti a férfit…

A film, mivel tényleg thrillerről van szó, ettől kezdve az “idegen a házban” típusú műfaji klisékkel játszik el, azonban semmi sem úgy megy innen kezdve, ahogyan a klisék alapján sejthetnénk. Van Warmerdam a középkori misztériumjátékok és egyéb ördögi babonák (lidércek, stb.) elemeivel, valamint jó adag abszurdba hajlón bizarr és igen sötét humorral “ütötte fel” a sztorit, de könnyen észrevehetjük Bulgakov Mester és Margaritájának Woland-szálával való párhuzamokat. A címbeli Borgman szinte éppúgy veszi be egyre népesebb társaságával a decens luxusvillát, ahogyan Woland Behemóttal, Azazellóval, Korovjovval, Hellával Moszkvát – szinte várjuk is a végén, hogy lángba boruljon minden… Nem fog, de ez nem jelenti azt, hogy minden megoldódik, felkel a nap és az emberek kézen fogva, nevetgélve táncikálnak a virágba borult réten, ellenben nagyon meg fogjuk érteni a nyitó képek dühödt hajtóvadászatának motivációit.

A film megfejtése során szerintem nem érdemes keresni a mai világ(unk)ra utaló szimbólumokat, allegóriákat. A történetet sem érdemes értelmezni a maga logikájából (vagy annak hiányából) kiragadva, és nem hiszem azt sem, hogy lenne e történetnek valamiféle társadalomkritikai vonulata – illetve, ami van, az általános jellegű társadalombírálat. Kérdőjelek vannak, annyi biztos, de ahol nincsenek, ott válaszok sincsenek. Maradjunk ennyiben. Asanisimasa: 7/10

Látszólag robban a cukiság-torta e nem különösebben (jóra) csábító, Göndör fürtök című (ráadásul) venezuelai filmben, hiszen egy ártatlan tekintetű, tejeskávészín-bőrű, göndör fürtű kisfiú és egy kövérkés, vicces ábrázatú kislány mosolyog velünk szembe az első jelenetekben, de aztán… Sok mindent elmond Caracas szegények lakta lakótelepeiről, hogy még a tizedik emeleti erkélyek is alkarvastag rácsokkal vannak fedve, padlótól a plafonig; hogy amikor a foszló vakolatú, nyomorúságos lakásban, ahol még tévé sincs (a szappanoperák hazájában vagyunk!), a földön játszó gyerekeknek még az arcizmuk sem rezdül, amikor kintről lövések zaja hallatszik, legfeljebb annyit szólnak, hogy: Ne állj fel, már megint felénk lőnek! Nem a hírhedt favellákban vagyunk, ez egy rendes(nek épült) lakótelep, még lift is van, igaz, víz csak néha. A falakon graffitik, például Da Vinci Utolsó vacsorájának jellemző parafrázisa, melyen Jézus ül a fő helyen, osztja vérét és húsát, az apostolok azonban Che Guevara, Castro, Marx, Engels, Lenin, Hugo Chavez, Evo Morales és hasonlók. Rádióból hírek szólnak: az elnöki palota előtt venezuelaiak tömegei borotválják kopaszra a hajukat, így támogatva a rák ellen küzdő elnöküket (Chavezt).

Ebben a környezetben él Junior, a göndör kissrác éppen munkanélküli anyjával és csecsemőkorú kistestvérével. Juniornak minden vágya, hogy egyenes hajú popsztárként legyen lefényképezve az iskola albumába. Michael Jackson-effektus, hiszen Junior göndör hajúnak és barna bőrűnek született. Mivel szeret táncolni és énekelni, anyja állandóan orvoshoz hordja, mert azon retteg, hogy a fia homoszexualitása ébredezik – ami egy olyan keményen macsó országban, mint Venezuela, egyenlő a halálos ítélettel, főleg az ő körülményei között (lásd fent). Junior azonban küzdelemre termett kiskorú férfiember, aki mindent megtesz álmai beteljesüléséért, ha beledöglik is…

Mariana Rondón második játékfilmjében tiszta, lényeglátó realista felfogásban ábrázolja a tipikusnak mondható venezuelai szegénységben hőseit, Juniort és munkáért küzdő, s azért bármit megtenni hajlandó édesanyját. Múltjuk zűrzavaros, jelenül zűrzavaros és a jövőjükre nézve sincs sok remény – ez utóbbira konkrét jelzéseket látunk a filmben. A temperamentumos, érzelmes nép a sanyarú életkörülmények, a teljesen hétköznapi erőszakos bűnözés és a kilátástalan jövőkép miatt elvadulva, teljes érzelmileg sivárságban tengeti életét, szinte napról napra, amelybe tényleg csak a futballmeccsek, valamint a csiricsáré tévés showműsorok és szappanoperák hoznak csupán némi színt (meg a drog és az alkohol, ami e filmben ezúttal nem kapott helyet). Hiteles sorosokat, hiteles élethelyzeteket látunk, még akkor is, ha történetesen soha nem jártunk Dél-Amerikában. De fordíthatunk is a dolgon és nézzük e filmet utópikusan: nem Caracasban vagyunk, hanem Káposztásmegyeren, mondjuk 2019-ben, Orbániában. Nincs semmilyen hiszti, csak reálisan nézzük a dolgokat, tendenciákat, politikai széljárásokat, és átkonvertáljuk e mai, venezuelai filmet egy mai magyar utópiává. Minden jel ugyanerre mutat, úgyhogy, hajrá, hajrá. Asanisimasa: 8/10

Viszonylag ritkán kerül elém távol-keleti thriller, pedig a kétezres évek elején onnan jöttek a műfajba új lendületet, új hangvételt és ha szabad ezt mondani, friss vért hozó, igazán érdekes alkotások. A japán, tajvani, hongkongi zsaru-, maffia- (és most ne hasogassunk műfajilag hajszálakat!), bosszú- és sorozatgyilkos-filmek mezőnyében az élvonalt a dél-koreai filmipar képviselte. Park Chan-wook vagy Kim Ji-woon neveit ma már rebegő áhítattal emlegetik az igazán véres, erőszakos bűnfilmek rajongói, de az igényes művészmozik kedvelői is élvezettel csettintenek egy-egy kiemelkedő alkotás láttán. A dél-koreai thriller-hullám aztán 2006-2007 után kifulladt, önismétlővé, sablonossá vált, tehát elérte a sorozatgyártás jól ismert végzete.

A forgatókönyvíróként is ismert (I Saw The Devil című filmjét láttam én is – tényleg az volt 🙂 ) Park Hoon-jung New World című új filmje is már csak elvétve, nyomokban hordozza a dél-koreai thrillerek jellegzetes jegyeit. Néha egy elképesztő kaszabolás legalább 356 fő makulátlan öltönyös alkalmazott között, szplínes, kiégett zsaru, a kulcsjelenetekben a szakadó eső, effélék, de ezek ezúttal már csupán színes motívumok, melyek egy tulajdonképpen klasszikus maffiatörténetet tesznek kvázi “helyiérdekűvé”. A legeslegutolsó slusszpoéntól eltekintve, mintha egy tipikus olasz maffiatörténetet néznénk, lassan hömpölygő, epikus modorban előadva. Méltóságteljes, nagy temetések, komor öltönyös figurák, hatalmas fekete luxusautók, irtó nagymenő arcok igazgatósági üléseken, akik nem egy nagyvállalatot irányítanak, hanem egy szerteágazó, óriási bűnszervezetet (mintha a kettő nem lenne ugyanaz – a politikával megkeverve…). Közben szól a fülbemászó, panaszos, “Végzet hatalma”-zene… Tisztára A Keresztapa, na.

Csak éppen koreaiul. Asszociálhatunk azonnal a Samsung, Daewoo, vagy bármely más híres dél-koreai konszernre, de rögtön az elején mondja az inzert, hogy minden filmben feltűnő személy, szervezet és esemény a képzelet műve. Na persze, hogy az. Értjük mi, Cattani felügyelő sem volt valós személy, és olyan maffiacsalád sem létezett soha, akit Corleone-nak hívtak. A film címe –Új Világ– egy titkos rendőrségi akció fedőnevére utal, melyet arra szerveztek meg, hogy az egyik legnagyobb dél-koreai bűnszervezetbe beépüljön egy rendőrségnek lekötelezett arc, miközben a szervezet elnökének zűrzavaros halála miatt annak birtoklásáért folyik a harc.

Ezt a sztorit ragozgatja aztán Park Hoon-jung bőven két óra feletti játékidőben, és az ehhez méltó tempóban, igen komoly fordulatokon keresztül. Akciójelenetekben viszont nem bővelkedik a film, ami viszont van, az jó véres – bár a végletekig soha nem merészkedik el (értem ezalatt, hogy a bugyli késsel való fejlevágást konkrétan nem mutatja meg…). Két igazi karakter van a filmben, a öreg zsarué, valamint a mezítlábas kínai gengszteré, a többi azonban – számomra legalábbis- egymástól igen nehezen megkülönböztethető koreai arc, ráadásul sötét egyenöltönybe, fehér ingbe, nyakkendőbe öltöztetve. Ez baj, mert amúgy a történetnek van még két fő, és még néhány szintén fontos mellékszereplője is. Végül is azért ez az egyneműség a történet megértésében nem zavar, de azért az “élvezeti értékből” sokat levon, hogy minden jelenésnél az az első kérdés, hogy “most ez akkor melyik is?”. Egynek elment két kisfröccsel, de azért például a Bosszú-trilógia egy másik szint. Asanisimasa: 6/10

Boris Vian méltán kultikus regénye talán harminc éve került a kezembe, nagyjából egy “kalapban” Kerouac Útonjával, Burroughs Meztelen ebédjével, Mailer A hóhér dala című portréregényével, Keyes Száll a kakukk fészkére és a többi efféle beat, jazz, hippi, vagy milyen szubkulturális irományokkal, de megmondom őszintén, minden nyilvánvaló erénye ellenére, eltűnt a forgatagban. Legalábbis ki nem emelkedett ebből a kalapból, mint önmaga farkán felkapaszkodó fehér nyuszi, és Jean Sol Partre zseniális szójátékán, valamint általában a fergetegesen burjánzó szójátékokon kívül másra nem emlékszem. De utóbbiakból is csak annyira, hogy voltak – de idézni már nem tudnék közülük. Ja, meg hogy lótuszvirág nő a lány mellében…

Ehhez képest Michael Gondry Tajtékos napok-adaptációja kifejezetten jól sikerült, hiszen sikerrel idézte fel bennem az évtizedek óta nem olvasott sorokat. Az persze, tiszta sor, hogy ha valaki, akkor ma talán Gondry (és esetleg Wes Anderson, bár az ő világa azért más…) az, aki adekvát módon képes hozzányúlni egy olyan, szürreális képekben, vad képzettársításokban, a jazz lüktető ritmusában és ezzel együtt, megkapó romantikában úszó, valódi irodalmi szöveghez, mint Viané. Az ő fantáziája olyan szertelenül csapongó, őrült módon kreatív, hogy képes legyen legalább megközelítően olyan világot létrehozni, mint a Tajtékos napoké, persze, ehhez neki is töméntelen pénz kell, amit nem kapna meg mondjuk az iszonyat tehetséges, de névtelen és ifjú kolléga… Arról nem is szólva, hogy az övé is csupán egy olvasat. Pont a Vian-féle szürreális, irodalmi világ az, amelyik a legjobban veszi igénybe az olvasói képalkotó fantáziát, ami túlzás nélkül, annyi formában jelenik meg, ahány olvasó olvassa ugyanazt a szövetet. Én, mivel alig emlékeztem az eredetire, ezt a Gondry-féle olvasatot mégis el tudtam fogadni, mert tökéletesen fel tudta idézni bennem Vian olvasásának általam már elfeledett élményét.

Persze, van azért az  olyan parttalanul áradó kreativitásnak is árnyoldala, mint amivel Gondry bombázza le a nézőket. Az első percekben még elkápráztat, hamarosan azonban már elkezd zsongani a fejünk, káprázni a szemünk a folyvást tekergő, nyúló, pörgő és dimenziókat váltó, barokkosan túlpakolt képektől, s meg kell vallani, amikor Gondry nem “atmoszférát termet”, hanem olyan “apró-cseprő” dolgokkal kell foglalkoznia, mint a történetmesélés, akkor bizony rögtön unalmassá is válik. (Persze, Vian története egyáltalán nem ördöglakat, kb. annyi, mintha Puccini Bohémélet című operájának librettóját egy részeg tördelőszerkesztő átírta volna… Az pedig tudvalevő, hogy az operákat nem feltétlenül az agyoncizellált cselekményükért szeretjük.) Ezzel együtt szép ötlet, ahogyan a csiricsáré színes világ a végére tompa szürkébe megy át, miközben minden átsző az enyészet…

Míg a szereplőkkel általában nincs bajom, pont olyan kissé elrajzolt, groteszk karakterek, mint ami Gondry látomásához kell, de Audrey Tautou kissé öregecske már ehhez a szerephez. Nem kínos módon, de azért öreg. Sok idő, sok -többségében gyengécske- film eltelt már Amélie Poulain pajkoskodásai óta, márpedig a tüdőbajban (lótuszvirág) haldokló Chloé szívszorító melodrámája igazán akkor lenne hatásos, ha Chloé húszéves, hamvas, szinte érintetlen ifjú hölgy. Tautou pedig már mindezen túl van. Nem tetszett továbbá az sem, hogy Gondry többször elengedte a jazzt, és olykor popzenét lopott be helyére, holott Boris Vian és a jazz egy és ugyanaz, szerves, elválaszthatatlan egység. Oké, nem az a korosztály – de akkor is. (Persze, ahol még az ún. “szakértők” sem értik annak a mondatnak a lényegét, hitelességét, hogy “Magát Duke Ellington hangszerelte?“, ott ennek tényleg nincs jelentősége. Szólhatna akár putty-putty technó is…) Asanisimasa: 7/10

Minap az amúgy kitűnő Nebraska kapcsán meglehetősen dehonesztáló kiszólással illettem -a priori- Jim Jarmusch Halhatatlan szeretők című új moziját, pusztán a témaválasztása miatt. Mi tagadás, a vámpírok-tematikát meglehetősen elhasználták az utóbbi években sok mindenre, ezért e megütközés, hogy miért kell még egy bőrt leráncigálni a vérfarkasrólvámpírról, főleg egyik kedvencemnek, az amerikai független filmezés egyik nagy alakjának. De hát valaki attól lesz legenda, mert semmit nem úgy csinál, mint azt elvárnák tőle, így természetesen Jarmusch vámpírfilmje sem úgy vámpírfilm, ahogyan azt Lugosi Bélától Robert Pattinsonig megszokhattuk.

Jarmusch vámpírjai XXI. századi vámpírok, akik a zombik (értsd: élőhalottak, tehát mi, emberek) között tengetik örökké tartó napjaikat, már nem lopóznak senki háta mögé, hogy belemélyesszék annak nyakába hosszú szemfogaikat (csak ha nagyon muszáj), a mindennapi betevő véradagjukat bár bonyolult úton-módon, kórházak vérraktáraiból, alulfizetett egészségügyi dolgozók megvesztegetésével szerzik be. Életvitelük végletesen kifinomult, mivel már hosszú évszázadok óta élnek, személyesen ismerték az emberiség összes nagy művészét, gondolkodóját és tudósát, s az őket így ért élmények azért befolyással bírnak még egy vámpír természetfeletti személyiségre is. Lényük minden rezdülése a kultúra szívdobbanása – mivel azonban a zombik (mi) már mindent felhabzsoltak, életterük vészesen lecsökkent. A vámpírok a végnapjaikat élik.

Nem nehéz észrevenni, hogy e vámpírok Jarmusch régi figurái, életcéljukat, lendületüket vesztett, furcsa figurák, akik ódon eszményekért, túlvilági, éteri gyengédségért, művészi finomságért lelkesednek. Zsúfolva van a film Jarmusch jellegzetes toposzaival, különféle, finommívű, legendás, antik elektromos gitárokkal, bakelitlemezekkel, ReVox orsós magnóval és más analóg kütyüvel, a párbeszédekben például Shakespeare-rel folytatott végtelenül izgalmas vitákról esik szó, melyek már soha nem történnek meg. Elvesztek, elenyésztek, eltűntek a világ és az élet valódi értékei, egyikük haldoklik, másikuk fából készült lövedéket készíttet, hogy azzal vessen véget evilági létének, hiszen már emberi hősök sincsenek (csak zombi rajongók, mint a piaci legyek), akik karót verjenek mellkasukba…

Mélységesen romantikus, melankolikus és dekadens történet Jarmusch vámpírmeséje, melyben két halhatatlan szerelmes lép a végzet számukra egyetlen járható útjára – ami igen sötét humorú csattanóval a végén, mégis az emberiség halálát vetíti elő, híven az igazi vámpírtörténetekhez.

Formailag a Halhatatlan szeretők Jarmusch talál legkonvencionálisabb filmje, hiszen az egyszerű, szerelmes történet tiszta, világos vonalakban fejtődik fel. A karakteres színészek ( egyaránt telitalálat Tilda Swinton, Mia Wasikowska, Tom Hiddleston és John Hurt is) tiszta, erős karaktereket játszanak, akik között szinte láthatóak az energiavonalak. Jarmusch üzenete, világlátása csupán a jelenetekben elhelyezett kellékekből, a párbeszédek rejtett utalásaiból és effélékből jut a néző tudomására. A képi világ (Yorick Le Saux) azonban korántsem olyan markáns, mint volt Jarmusch korábbi filmjeiben Robby Müllernek köszönhetően. Ránézésre ez már nem az a Jarmusch, akivel együtt nőttünk fel ’84 óta, a Florida, a paradicsom óta – mint ahogy mi sem vagyunk már azok. De ha találkozunk, akkor azt a régi fazont keressük – az ember ilyen, de a vámpírok is (lásd azok a régi jó beszélgetések azzal a kurafi Shakespeare-rel…). Asanisimasa: 7/10

Mondják, hogy soha, senkinél ne firtassuk, honnan van az első milliója. Természetesen, olyan emberekről beszélünk, akik nagyon gazdagok, emellett (!) sikeresek, irigyeltek és még kedveltek is, mert jótékonykodnak, adakoznak vagyonukból, segítik a szegényeket, stb. Senki nem lett multimilliomos közalkalmazotti fizetésből, tiszta sor. De szélesítsünk egy picit a körön. Ma Norvégia az egyik legirigyeltebb bezzegország, nemcsak európai-, de világviszonylatban. A nem éppen kellemes időjárás ellenére kiváló életkörülmények, biztos szociális háló, jólét, gazdagság – nem is akarnak EU-tagok lenni, hiszen ők jól elvannak az Északi-tengeri olaj- és földgáztermelés gigantikus bevételeiből. Ez az idillikus állapot azonban csak a hetvenes évek közepe-vége óta áll fenn, azelőtt ez az északi ország egy tisztes, ám de nem túl gazdag, periférikus halászközösség volt, kis túlzással a világ vége. Erik Skjoldbjærg Pionér (Pioneer/Úttörő) című filmje éppen arról az időszakról szól, amikor elplántálódott a mai gazdagság magja, amikor elkezdődött az Északi-tengeri olaj- és gázbiznisz.

Mindenki ismeri a hatalmas, lábakon álló fúrószigeteket, látott már ilyeneket a tévében. Állítólag baromi jól lehet keresni rajtuk, baromi kemény munkával, amihez viszont még így is csak kihalásos alapon lehet hozzájutni. Nos, ahhoz, hogy e tornyokból a szárazföldre jusson az olaj, hosszú tengeralatti csővezetékeket kellett építeni, legtöbbször nulla fok közeli, sok száz méter mélyen. Ez a környezet nem igazán támogatja az emberi életet. E csővezetékrendszer megépülése, míg a megfelelően működő szerelési munkafolyamatok kikristályosodtak, gerjesztett néhány csúnya problémát – nos, éppen ezek Norvégia ma gazdagságának “első milliói”. Az súlyosan megbetegedett és lerokkant csővezeték-építő munkások ügye a brüsszeli bíróság előtt van, ennek egy szála pedig dramatizált formában itt kerül kifejtésre.

Skjoldbjærg filmje tulajdonképpen termelési thriller, ha szabad ilyen csúnya kifejezést használnom (szerintem alkotnom), hiszen tulajdonképpen egy tragikus végű munkahelyi baleset körülményeit próbálja feltárni. A több száz méteres mélységben való hegesztés komoly próbákat, felkészülést igénylő, rendkívül bonyolult és macerás munkafolyamat, melyet egy amerikai-norvég vegyescsapatnak kell megoldania. Az első éles merülésnél aztán történt valami és az egyik norvég búvár holtan került a vízfelszínre. Testvére, aki szintén lent volt az esetnél, érzi, hogy nem egyszerű baleset történt, azonban abban a pillanatban ő elvesztette az eszméletét. Egyszerre nyomasztja saját felelősségének tudata és a gyanú, hogy a balesetben bizonyos külső tényezők is közrejátszhattak… Ez utóbbinak kiderülése nem érdeke sem az amerikai félnek, sem az egész olajprojekt vezetőségének.

Az igen nyomasztó, klausztrofób jelenetekben természetszerűleg bővelkedő film igen pontosan, szinte dokumentumszerűen idézi meg a hetvenes évek második felének hangulatát, azonban éppen ez az aprólékosan kivitelezett korhitelesség fosztja meg a thriller elvárt izgalmától. Míg maga a felvetett probléma igen érdekes, sokféle irányba (környezetvédelem, gazdaság, gazdaságpolitika, stb.) elkalandozó asszociációkat gerjesztő, a cselekmény néha bizony unalmassá válik, ahogy ez a szerencsétlen Petter nevű kisember (Aksel Hennie) rohangászik az igaza után a kikötőben és a tengeralatti munka laboratóriumában, nyomában a gaz kapitalisták elvtelen szolgáival, és a cinikus amerikai riválisokkal. Személyes tragédiája nem jön át a képernyőn. Az a bátortalan, ám ennek ellenére igencsak didaktikusan “zöld” rendezői vörös farok, mely ott fityeg a film végén, már nem ront semmin. A probléma megjelent, elgondolkodtunk rajta, szomorú, de mit tehetnénk? Norvégia mindennek ellenére és éppen ezért, köszöni, jól van. Asanisimasa: 5/10

Jude Law nagy arc. Amit művelt a minap Pesten, azt egy az egybe’ adja elő a Dom Hemingway című, jobb híján krimi-komédiának becézett műben. A hajdani angyalarcú, égszínkék tekintetű férfi, lányszobák falainak kitüntetett szereplője, beérett és rendes, pocakosodó, sörös leheletű kan lett, hiszen ahogy e filmben tolja, arra nincsen olyan kifejezés, amit bármilyen asszociatív kontextusba lehetne hozni a romantika bármelyik területével. Ámbár?

Ahogy sakkrészegen elkapta annak a butuska magyar celebcsajnak a seggét, elérte hogy hajdani lányrajongóinak jelentős része végleg és sikoltva tépték le a fényképét a falról, e filmben leadott bevezető monológja, de főleg annak csattanója után viszont még az is tíz körmével vakarja a falat, aki már volt fiúval (netán lánnyal) valaha is. A film címszereplője, akit Jude küld séróból, egy masszív önbizalmú, zsigerileg tahó, macsó sutyerák, mellesleg, a világ egyik legjobb széftörője, Lemmy Kilmister pofakeféjével és ha ihletet kap, egy hétnapos ivászat után túlpörgött Shakespeare szertelen szókincsével rögtönöz ódákat a legkülönfélébb témákban, jelen esetben a saját farkának mennyei tökélyéről. Dom jelenleg éppen 12 éve ül börtönben egy bizonyos ügy miatt, de már nem sokáig. Története egy szétcsúszott életű vagány sztorija, aki bár kezdetben nem nagyon akarja, de végül lassan megérti, hogy az igazi értékek nem feltétlenül fejezhetőek ki angol font vakos kötegeiben.

Bizonyos Richard Shepard írta és rendezte e filmet, aki már korábban is jelentkezett néhány átlagosnál érdekesebb filmmel, melynek első fele erőteljes Guy Ritchie-s hatásokat mutat, mely azonban gond nélkül oldódik, vagyis inkább sűrűsödik be a végére például a Ken Loach által fémjelzett, nagyszerű angol drámák közé. (Persze, csak kicsit.) Dom Hemingway elementáris fazon, kibírhatatlanul nagyképű, gátlástalan és tökéletesen felelőtlen, a film tétje pedig mindössze annyi, hogy megmutassa benne az emberit, hogy szerethetővé tegye. A cselekmény nagy része féktelen bulikkal és a “komámasszony, hol a lóvém”-klisé pörgetésével zajlik, de ahogyan haladunk egyre beljebb Dom elméjének széthullásába, úgy bújik elő annak szerethető lénye is.

Kivételesen trágár, de mégis szinte irodalmi igényű párbeszédeken, de főleg Dom monológjain röhöghetünk, amihez kell Jude Law színészi kvalitása is, hiszen tényleg remek, jól megírt, nagy ívet húzó szpícsek ezek. Szerintem jobban játszik, mint hasonló szerepben Leonardo a minap, és legalább úgy, mint Matthew, szintén nemrég. Tökéletesen laza, híján van minden hiúságnak, dülleszti a pocakját és megy le kutyába, szinte élvezettel lubickol még a legtahóbb jelenetekben is – miközben játszik, alkot. Nem hiszem, hogy láttam valaha ilyen jónak. Igen jó untermannja a félkezű Dickie-t játszó Richard E. Grant is, aki blőd alázattal adja fel a labdát, ha kell, vagy éppen csapja le azt, ha arra van szükség. Kifejezetten szórakoztató, s minden ocsmánysága ellenére kedves film ez – kár, hogy túl rövidre van vágva (alig 90 perc). Néztem volna még hosszabban is… Asanisimasa: 8/10

A népek valamiért nem voltak annyira oda ezért a Veronica Mars-sorozatért, hiszen 2004-től 2007-ig tartó pályafutása alatt mindössze három évadot és összesen 64 epizódot élt meg. A kritika azonban bírta, Rob Thomas kreátor és Ron Silver producer pedig hitt a kritikáknak, ezért idén/tavaly még egyszer nekiveselkedtek egy rebootnak, ezúttal a mozifilm-formátumot betámadva: ebből lett ez a Veronica Mars című film.

Az alapszitu, ugye, annyi, hogy Veronica (Kristen Bell) a dél-kaliforniai Neptune-ben él, átlagos gimnazistalány és krimirajongó, így hobbiból besegít apjának, a helyi seriffnek is bizonyos ügyek megoldásában. A három évad alatt ezekből volt tehát 64 darab, plusz jónéhány epizódokon átívelő nagyobb, igen homályos és részben homályban is maradó rejtély, minek köszönhetően Veronica apja elveszti állását és magánnyomozó lesz, de Veronica sem válik a közösség kedvencévé. Azóta eltelt néhány év, Veronica (Kristen Bell – a képen) közben pszichológiai és jogi diplomát szerzett, nem is akárhol, a Stanfordon, egy menő New York-i ügyvédi iroda még állást is ajánlott neki, mikor megtudja, hogy volt barátját, Logant (Jason Dohring), aki közben fess tengerésztiszt lett, a régebbről szintén ismerős Carrie Bishopnak, a később Bonnie DeVille néven ismertté vált popsztárnak meggyilkolásával vádolják. Veronica egyből otthagy csapot, papot, hatszámjegyű fizetést, puccos állást, és hazamegy kis falujába, hogy mindent ott folytasson, ahol 2007-ben abbahagyta.

Az alapötlet nem lenne rossz, hiszen egy modern környezetben játszódó film noirban van luft, s bár a dohányzás, mint e műfaj fontos kelléke, gyakorlatilag tilos (legalábbis tuti az 18-as karikaR besorolás), azért a kaliforniai nap még mindig ugyanúgy tűz be a rolettákon keresztül, a fanyar, csípős humor pedig még mindig jó, ha jó. Veronica ráadásul a kemény öklöket is humorával és éles eszével pótolja. A fiatal lány/nő, aki karaklán kiállásával férfiakat megszégyenítő módon old meg bonyolult ügyeket, szintén kurrens cikk a mai trendekben. Maga a film azonban mégsem több egy hosszúra nyújtott sorozatepizódnál. Ennek oka a nem túl érdekes sztoriban van, valamint a nem túl érdekes karakterekben, amiket ráadásul az az azokat alakító színészek sem tudnak feldobni. Álmosan lepi be a langyos kaliforniai napsütésben szunnyadó történetet a középszerűség. Asanisimasa: 4/10