asanisimasa

Kis túlzással szólva, amelyik tavalyi fesztiválon, filmes megmérettetésen nem volt jelölve valamilyen díjra az iráni Ashgar Farhadi A múlt című filmje, ott nyert. Természetesen, az iráni film -okkal, ok nélkül- mindig is felülreprezentált státuszban van a világ világosabbik felén, hiszen nyugatról nézve ott bizony sötét középkor uralkodik, az alapvető szabadságjogokat pedig még a hírből sem ismerik, így munkál bennünk (illetve a fesztiválszervezőkben, valamint -zsűriben) a kiscserkész. Anélkül, hogy belemennénk az iráni közállapotokról tudott dolgok valóságtartalmának elemzésébe, egyezünk ki most talán annyiban, hogy nem fenékig tejfel az élet Perzsiában, annyi szent. Farhadi, a film rendezője például már Franciaországban forgatta ezt a filmjét, lehet találgatni, miért: muszájból, kalandvágyból, pénzből avagy?

A történet nem lép túl Nader és Simin teheráni történetén, azaz ismét a válás áll a középpontban, mint a család (ami a legfontosabb atomi egysége az iszlám társadalomnak) felbomlása. A résztvevők ugyanúgy középosztálybeli, liberális polgárok (itt a nő gyógyszerész, a egyik férfi pedig saját mosodáját vezeti), a helyszín azonban már a francia emigrációban van. Egy férfi (Ahmad) érkezik Teheránból Párizsba, hogy elváljon attól a nőtől (Marie), akivel már négy éve külön élnek. A nő azóta már egy másik férfivel (Samir) él együtt, akinek gyermekét hordja a szíve alatt. Velük él közös kislányuk, Léa, valamint Marie egy korábbi kapcsolatából született nagylánya, Lucie, és Samir fia, Fouad. Samir felesége eközben kórházban fekszik kómában, amibe teátrális öngyilkossága miatt került. Ebbe a bonyolult kapcsolaterdőbe, a kiszámíthatatlanul feszülő indulathálóba pottyan Ahmad és neki kell rendet vágni benne – mert más erre önmaga erejéből képtelen, viszont ő maga is vastagon érintett az ügyben.

A tetemes hosszúságú (jó bő két óra) film egyfajta melodramatikus érzelmi thrillerként (ahogyan nagyjából Elly történetében is láthattuk) ennek kibogozását tűzte ki célul, amit teljesít is, elsősorban a technikailag kitűnően megírt és bonyolított cselekménynek köszönhetően. Farhadit mindennél jobban érdekli az emberi lélek minden rezdülése, ezeket térképezi, finoman piszkálgatja, játszik velük, mint rosszgyerek a pók hálójával, és ebben nagy segítségére vannak áldozatos munkára kész, példamutatóan alázatos színészei. Érthetően, van türelme is bogozgatni a szálakat, sajnos, közben azonban ez a filmje is lassan, de feltartóztathatatlanul csúszik bele a melodráma mocsarába. Ilyen bonyolult családi viszályokat sok(k) nézni ennyi időn át, aki ezt szereti, az vagy mazochista, vagy szappanopera-drogon van. Farhadi nem viccel, full komolyba’ nyomja, ami persze, egy darabig érdekes is, de hát van az a pillanat, amikor mindenki bejön a gangból, mert már bőven elég a szokásos perpatvarból, amit a negyediken tolnak már megint… Ez a pillanat e filmben nekem úgy a félidőben jött el, attól kezdve csak vártam, hogy jöjjön a megváltó vége-főcím. Asanisimasa: 5/10

Elsősorban a szociális szférában dolgozó pedagógusok és szociális munkások, természetesen az ellátottjaik, valamint a független-filmes szcéna kedvelőinek érdeklődésére tarthat számot ez a remek kis film, az Átmeneti állomás, mely egy gyermekeknek fenntartott nevelőotthon falai között játszódik. A történet főszereplői az otthon huszonéves, szintén zűrös körülmények között felnőtt nevelői, valamint az otthon “rendes” lakói. Középpontban az erős, határozott Grace (Brie Larson) áll, aki bonyolult kapcsolatban áll Masonnel (John Gallagher Jr.), a kissé bohókás kollégával. Új lakó érkezik az otthonba, önfejű és cinikus tinédzser Jayden (Kaitlyn Dever) személyében, aki már többször kísérelt meg öngyilkosságot. Közben az otthon nehézfiúja, a tehetséges, de igen nehéz természetű rapper, Marcus (Lakeith Lee Stanfield) elérvén a 18 éves életkort, elhagyni készül a kótert és ettől senki nem lesz nyugodtabb, valamint Grace terhességi tesztje is -Masonnek köszönhetően- pozitív lesz.

A film cselekménye tehát pontosan olyan, mintha az élet írta volna egy teljességgel szokványos nevelőotthon hétköznapjaiban, ennyiben az Átmeneti otthon meg is felel a független-film jellegzetes ismérvének, miszerint spontán, életszagú, természetes és hiteles. Destin Cretton munkája azonban annyival túlnő az efféle témát boncolgató dokumentumfilm szárazságán, hogy ezeket a banális, hol megdöbbentő és gyomorszorító, hol viszont szívet melengető, vagy akár kifejezetten vicces pillanatokat szép ívet húzó drámai történetté tudja kifeszíteni. Klasszikusan szép, keretes szerkezetű történet ez nehéz sorsokról, valamint az azon való felülemelkedés különféle módozatairól, a felelős gondolkodásról és gondoskodásról, szeretetről, szerelemről és barátságról.

Mindazonáltal, Cretton nem megy el szó nélkül e nehéz munka buktatói, problémái mellett sem. A cselekmény egyik fő motorja tulajdonképpen az a gigászi munka, amit a nevelők annak érdekében folytatnak, hogy egyáltalán szóba tudjanak állni a legtöbbször konokul összezárt ajkakkal, ökölbe szorított kézzel és merő görcsben hozzájuk kerülő gyerekekkel, akikkel kivétel nélkül olyan dolgok történtek korábban, amelyeket címlapon szoktak közölni az olcsó bulvárlapok. Szó esik arról a konfliktusról is, mely a gyerekek között, a “sűrűjében” dolgozó nevelők és az íróasztal mögött ülő, egyetemet végzett, teoretikusan gondolkodó vezető (pszichológusok) között áll fenn és aminek következtében sok helyen borulni is szokott az íróasztal. Ezekhez képest szinte csak részletkérdésként kerülnek elő olyan személyes kérdések, mint egy ilyen helyzetben, ilyen munkában, ilyen előélettel való gyermekvállalás, a magánélet és a munka összehangolása, valamint az, hogy az intézet falain kívül meddig van joga, lehetősége és indoka beavatkozni a nevelőnek… A felvetett kérdések közül mindre természetesen nem születhet válasz, viszont gondolkozni ér. Sőt, kötelező. Asanisimasa: 8/10

Tavaly (2013) szeptember elsején Hayao Miyazaki bejelentette, hogy a Szél támad lesz pályájának utolsó filmje, ezután szögre akasztja rajzfilmkészítő eszközeit, és -minden bizonnyal- a békés szemlélődésnek szenteli további éveit. A bejelentés, bár a rajongók körében pánikot keltett, valójában logikus lezárása az életét tudatos alkotással töltő, nagy tiszteletet munkáival kiérdemelt sensei pályájának, aki innen nyugatról nézve, az anime műfajának legnagyobb alakjának tűnik. Aprólékos műgonddal kidolgozott hátterei, kavargó fellegei, varázslatos álomképei mindig is sziszifuszi kézimunkával készültek, ám ma már eljárt felettük az idő, győzött a CGI. Mindamellett, a 73 év sem múlik el nyomtalanul. Ez van.

Első látásra ez az utolsó mozielőadás is pont olyan, mint a mester többi filmje, sőt egyik jellegzetes motívumának, a repülésnek és a repülőgépeknek valamiféle alaposabb kibontása lenne. A történet azonban nélkülöz minden meseszerű momentumot, ugyanis valós történelmi eseményeket mesél el Tatsuo Hori 1937-ben megjelent The Wind Has Risen (風立ちぬ) című novellája alapján. A történet főhőse Jiro Horikoshi, akinek nevéhez fűződik a Mitsubishi A5M típusú repülőgép megalkotása, mely később a japán légierő gerincét képezte, de leginkább a kamikaze-pilóták bevetéseiről vált ismertté. Jiro szakmai fejlődése és pályája képezi a film cselekményének egyik vonulatát, míg a másik egy romantikus szál, Jiro és a súlyos tüdőbeteg Naoko tragikus szerelme.

A történet és cselekmény, valamint a narráció tekintetében a Szél támad inkább rokona Ari Folman amúgy zseniális Libanoni keringőjének, mint mondjuk A vándorló palotának, a képek azonban hamisítatlanok, tipikusan Hayao Miyazakira jellemző csodák. Hátterekre, banális, apró momentumokra soha, senki nem fektetett olyan figyelmet, annyi energiát, mint Hayao, és talán a zen-központú, vagy sintóista gondolkozásra is visszavezethető az, hogy a tárgyakhoz, a föld, fa, kövek, az ég és a felhős textúráihoz, a növényekhez és az állatokhoz képet az emberek kifejezetten elnagyoltak, kvázi “hibásak”, “primitívek”. Az elbűvölő rajzokért érdemes végignézni a filmet.

Amúgy, ha nem rajzolva lenne minden, és nem egy igazi nagy mester búcsúfilmjéről lenne szó, akkor viszont más a helyzet. A Szél támad így egy már-már nézhetetlenül szentimentális, könnyben ázó, mélabús, romantikus dráma, egy közepesen érdekes, ám olykor kifejezetten patetikus hangvételű karriertörténettel átszőve. Nincs mese, ami nélkül viszont nincs semmi, nincsenek csodák, nincs misztikum, csak stilizált történelem és a szentimentális melodráma. Az meg uncsi. Asanisimasa: 5/10

A svéd Lukas Moodysson (pl. Mamut, Együtt) jelenleg a világ legjobb családi filmese. Nem azért, mintha olyan családbarát módon langyos, “apa-anya kuncog, gyerekek izgulnak, aztán mindenki nevet”-jellegű hollywoodi vackokat termelne, amiből tizenkettő egy tucat, viszont tele van velük hétvégente, de főleg ünnepek alatt az összes televízió, hanem inkább azért, mert ő az, aki eddigi pályájának túlnyomó részét a család és benne az egyén különféle lehetséges viszonyrendszereinek feltérképezésére szentelte. Még éppen emészthető módon didaktikus történetei duzzadnak a toleranciáról, de úgy, hogy a néző általában tényleg csak irigykedhet, hogy ilyen a világban nincs. Pedig Moodysson titka éppen a hitelesség, hogy úgy, olyan természetességgel meséli el az adott történetet, ami bárhol, bárkivel megtörténhetett – sőt, valahol, valakikkel minden bizonnyal meg is történt.

A Mi vagyunk a legjobbak három kis főhősének története például szinte mindenkiben érzékeny, nosztalgikus hangokat fog megpendíteni, akik valaha is törték a fejüket gyerekkorukban zenekar alapításán. Mindegy, hogy vonósnégyesről, jazz-szeptettről vagy éppen punkbandáról legyen szó, a punk csak azért jön elő a legtöbbekben, mert ahhoz nem kell tudni zenélni. Elég három akkord! – ugye, bár ez a tétel azért már megdőlt azóta. A három hetedikes kislány, akik punkbandázásba kezdenek, három gyökeresen eltérő családból érkezik: Bobo szülei elváltak, az anyukájával él, aki folyamatos magánéleti válságban gyötrődik a válás óta. Állandóan bepasizik és állandóan csalódik, Bobo pedig telefonon éli életét egyetlen barátnőjével, Klarával, aki viszont éppen túlzottan liberális szülei által a számára hagyott szabadságtól szenved. Kakastaréj, felnőtt férfi ingek, XXL-es férfipulóverek, a kötelező biztosítótű, Martens-bakancs. Ez jó banda, azok tök bénák. A társaik állandóan cikizik őket, hogy néznek ki, ezért zenekarukat is dacból alapítják meg, csak éppen zenélni nem tudnak. Ezért veszik be a csapatba a klasszikus gitárt tanuló Hedviget, aki hozzájuk hasonlóan magányos, kiközösített lány, csak ő éppen vallásossága miatt lett az. A furcsa trió ennek ellenére gyorsan egymásra hangolódik, s bár a világhír igen messze van, az addig tartó út pedig rögös és kátyúkkal teli, ahhoz kétség sem fér, hogy kik is a legjobbak.

A film Moodysson feleségének, Coco Moodyssonnak -nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű- képregényén alapszik, de ennek csak személyes, átélt hitelességét őrizte meg, a műfajra jellemző fragmentált darabosság, a groteszkbe hajló elnagyoltság és kétdimenziós jellemábrázolás a kukában kötött ki. Amellett, hogy tökéletesen jelenik meg a nyolcvanas évek elejének aurája a filmben, abszolút hiteles a tizenéves punktanoncok jellegzetes allűrjei is: pattognak a zenekarnevek, szövegidézetek, a punk divatra/életformára utaló, valódi tartalommal nem igazán rendelkező politikai kijelentések, zöld és antifasiszta szólamok, valamint a társadalom elleni lázadást üres gyorséttermi botrányokban és hasonlókban megoldó balhézás. Figyelemreméltó, ahogyan a három lányt alakító kiscsaj hozza a karaktereket, mintha magukat játszanák, tehát figyelemreméltó, ahogyan Moodysson vezeti őket. Tökéletes illúzióját keltik a valóságnak. Néhány jól eltalált és jól megrendezett jelenet pontosan fogja meg a gyerekek családi környezetét, látjuk, érezzük és megértjük a szituációt, amiből ki szeretnének törni, mindamellett egy szemernyi gyűlölet sincs bennük – és nincs a filmben sem. Az egymás iránt tanúsítandó, mindenható toleranciába vetett gyermeki tisztaságú hit lengi át ezt a kedves filmet. Asanisimasa: 9/10

Igen, látszólag tényleg olyasmiről van szó, mint a Brokeback Mountain meleg cowboyos love sztorijában, hiszen ezúttal is kemény férfiak között, tesztoszterontól lüktető környezetben szökken szárba a szerelem, azonban a Szabadesés mégis inkább Császi Ádám Viharsarok című filmjével rokonítható. Stephan Lacant rendező/író, Császihoz hasonlóan, nem elégedett meg egy homoszexuális szerelem epikus elmesélésével, hanem sokkal jobban érdekelte az a rendkívül összetett konfliktushelyzet, amely a mai, a magyarnál szexuális értelemben mindig is elfogadóbb, nyitottabb és toleránsabb Németországban övez(het)i két férfi nemi és érzelmi kapcsolatát.

Ja, ők találták ki a Love Paradét, meg minden, de azért ott is nyílik a bicska egyes bürgerek zsebében, ha smároló férfiakba botlanak. Lacant filmjének cselekményét ráadásul egy meglehetősen zárt közösségbe, egy rendőri bevetési egységbe helyezte, akiknek munkájuk az erőszak, így mindenféle feminin gyengédség kvázi tiltólistán van, a homoszexuális szerelemről nem is szólva. A közösség összetartó ereje a szigorú alá-fölé rendelő parancsnoki és a mellérendelő bajtársi viszony, amely nem enged meg semmiféle renitens magatartást, amely a bizalom meggyengülését vonná maga után. Ott, ahol nap, mint nap férfiak férfiakkal vállvetve küzdenek adott feladataik végrehajtásáért, egy gyenge, vagy gyengének tartott láncszem maga lehet a végzet. Másrészről pedig, ahol ennyire létkérdés a férfiasság hangsúlyozása, ott nagyobb az elutasítása is mindennek, ami ezt gyengítené. Kai (Max Riemelt) mégis felvételt nyert ebbe az elit egységbe, bár sokáig titokba tudja tartani speciális szokásait, hogy szívesen szív füvet és azt, hogy meleg. Marc (Hanno Koffler) rendes, átlagos fiú, nagy karrier előtt áll a rendőrségnél, csinos felesége is nemsokára megszüli közös gyereküket – azonban egy futóedzésen Kai és Marc hullámhosszai egy pillanatra, majd a későbbiekben egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig szinkronba kerülnek.

Miközben éppen csak a szükséges mértékig merülünk a férfiszerelem technikai mélységeibe, a tét egyre inkább az, hogy mi lesz, illetve, mi lehet a sorsa Kainak és Marcnak? Először is, Marcnak meg kell emésztenie nem várt, és kezdetben undorral fogadott felismerését, hogy számára – akit otthon vár terhes felesége- igenis vonzó Kai szerelme. A későbbiekben pedig, meddig tartható titokban, illetve, titokban tartható-e egyáltalán kapcsolatuk, egy olyan közegben, ahol a szolgálat rendszeresen “testközelben” zajlik és közös tusolásban végződik? És mi történik, ha a “dolog” kitudódik? Hogyan fogadják bajtársaik, hogyan a parancsnokok és hogyan Marc felesége és szülei? Mi lehet Marc sorsa?

Nincs happy endje természetesen a történetnek, és a meghozható válaszok is jobbára borítékolhatóak, a film mégis igen fontos mérföldkő azzal, ahogyan megfogja ezt a valós, mindig is aktuális problematikát. Lacant rendezése hűvös, ízléses, precíz és távolságtartó, hitelesen, hiteles szereplőkkel mutatja be a történetet. Nem provokál, nem agitál, csupán láttat, szemlél és rákérdez. Ismerve a téma által kiváltott indulatokat, ez a legokosabb, amit tehet. Asanisimasa: 7/10

Egészen biztos vagyok abban, hogy Wes Anderson soha nem lesz igazán nagy, korszakos filmrendező. Megmarad a fesztiválok és művészfilm-klubok szép- és gyermeklelkű közönségének szívében, ahová korábbi filmjeivel (pl. Tenenbaum, a háziátok, vagy a Holdfény királyság…) befészkelte magát. Illetve, most már ehhez a relatíve széles, de azért mégiscsak rétegközönséghez hozzájönnek még Budapest főváros lokálpatriótái is, akik nem várt, ráadásul ingyen promóciót kaptak e film címében (ha mást aztán nem is), de mondjuk, húsz év múlva, ha valahol, filmbarát társaságban szóba kerül majd Anderson neve, akkor úgy fognak róla beszélni, mint egy figyelemreméltó fantáziájú csudabogárról, aki szép, színes, meghökkentő vizuális poénokkal és öncélú firle-francokkal telezsúfolt filmjeivel okozott vidám perceket a mozi alkonyában. Hogy aztán azok a filmek miről is szóltak, arra már a kutya sem fog emlékezni, valószínűleg azért, mert igazán magát Wes Andersont sem érdekli túlzottan az ún. sztori, történet, mondanivaló, ilyenek.

Azért is érdekes ez, mert Anderson szinte minden filmje klasszikusan regényszerű, fejezetekre tagolt dramaturgián alapszik, cselekménye többé-kevésbé a szigorúan konzervatív egyenes vonalban halad előre. A Grand Budapest Hotel is így folyik, szintén igen konzervatív keretes szerkezetben, melyből mintegy visszaemlékezve bomlik ki a decens szálloda birtoklásának története, ugyanis erről van szó a filmben. A főcímből kiderül, hogy a forgatókönyvet Stefan Zweig regényei inspirálták, tehát a szerkezeten kívül az ún. “kenyérbetű” is súlyosan irodalmi közegből származik, maga a film cselekménye mégis elég soványka. Meglehetősen sablonos fordulatokkal, léha aranyifjakkal, szegény árvákkal, idős, ám gazdag nőkkel és azok kapzsi örököseivel, valamint pszichopata gyilkosokkal operáló romantikus krimi, Agatha Christie egész életműve szinte csak ezt ragozza, és akkor csupán egyetlen “írói előképet” említettem. Abba pedig végképp ne menjünk bele, hogy konkrét történelmi, politikai vagy akár földrajzi és kultúrtörténeti analógiákat keressünk, mert ezeket is meglehetős szabadsággal kezeli szárnyaló fantáziájú Anderson barátunk. Sommásan azt mondanám, hogy zagyvaság a film ebből a szempontból, bár azért tagadhatatlan, van benne valami rendszer…

Amit viszont képben mutat, hangulatban fokoz és trükkökben elbűvöl, azért tényleg érdemes a filmet nagyvásznon nézni (mégha a képarányokkal való játék teljességgel felesleges is vala). Bravúrosan száguldó képzelőerővel megálmodott és hihetetlen precizitással elkészített a film minden kockája, és azoknak minden egyes négyzetmillimétere. Tényleg érdemes akár kockáról kockára nézni a filmet, mint egy Gross Arnold-albumot, és ebből a szempontból igaza is van Andersonnak, amikor úgy dönt, hogy nem ragozza túl a film, mint médium történetmesélő funkcióját. A Grand Budapest Hotel egy különböző irodalmi, fotográfiai és történelmi emlékek sajátos interpretációján alapuló, 100 perces költői képeslap, egy leporelló egy elképzelt, XX. század eleji, közép-európai, kifinomult “aranykorról”, egy életmód és művelődéstörténeti értekezés a mesebeli Futrinka-utca hangulatában, egy olyan fiatalember agyából, aki ezt soha meg nem tapasztalta, csupán elképzelte.

Van még benne sok sztár is, ahogyan ez megszokott Andersonnál, de ez esetben ők most nem annyira lényegesek. Asanisimasa: 8/10

Készen állsz? Felkészültél? BIZTOS? Rendben van, Helen nem átlagos tinédzser, azonban az az első látásra elborzasztó tünetegyüttes, amit ez a 18 éves lány végül is, magától értetődő természetességgel visel, részleteiben, darabjaiban, bárkinél előfordulhatnak. Ne a kakiszexen lovagoljunk, hiszen az azért egyértelműen az extrém szex kategóriája (és végül nem is Helennél jelenik meg), de a szőrtelenítés problematikája, a nemi szerepek közötti járható út megtalálása, a nemi szervek működésének megtanulása, hogy a karfiolszerűen kidudorodó aranyér kínjairól ne is szóljunk; ezek már bárkinek meg lehetettek. Helennek bejött a szex, és nem mondható betegesen tisztaságmániásnak, hát, nekem legyen mondva…

Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy a Készen állsz Helenre? című német tini-tragikomédia a legtöbb nézőben komolyan ki fog akasztani valamit. Charlotte Roche szabados, kíméletlenül őszinte és provokatív önéletrajzi regényéből (melyből több mint másfél millió példányt adtak el 2009 óta!) David Wnendt kendőzetlen, provokatív filmet rendezett, melynek még a puhább részei is bőven alkalmasak a gyengébb idegzetűek satöbbi, satöbbi. Helen (Carla Juri elképesztően hiteles és önfeláldozó alakításában) valamiféle beteges vonzódást érez a tisztaság vétkes hiánya iránt, emellett gondolatainak túlnyomó része a szex, a legkülönfélébb életfolyamatok természetes működéséből fakadó testnedvek mibenléte, valamint saját testének nyílásai körül zajlanak, melynek csupán a legkisebb oka az ánuszában lüktető, idült aranyérgyulladás. A nagyobb okról szól a film tulajdonképpen, ha van gyomrunk kivárni.

Részben hasonló életpályát ismerünk meg, mint amivel Lars von Trier vakított mostanában, azonban Helen története igazibb, bizarrabb, de főleg realistább. Hangvétele is lényegesen személyesebb, tekintve, hogy a történetet annak főszereplője meséli el. Hogy szóhasználata, mániái, véleménye milyen, az egy dolog, nem kell velük egyetérteni – de legalább tudomásul kel venni, hogy van ilyen is. Helen amúgy semmi olyan dologról nem beszél, ami ne fordult volna meg sohasem senki fejében, legfeljebb az amplitúdók lehetnek eltérőek. Nőnek lenni nehéz (lehet), ha az ember igazán kíváncsi a dolgok valós menetére… Ne a véres tamponon, az olykor kifejezetten undorító dolgokon, a néha váratlanul explicit orális szexen lovagoljunk, hanem azon, hogy ezen tényleg soha nem gondolkodtunk? Roche, tehát Helen kimondta, ráadásul szépen és artikuláltan, Wnendt pedig megfilmesítette. Ennyi.

Külön érdekes a film szintén igen provokatív, máshonnan nézve friss és lendületes képi világa is – de csak az erős gyomrúaknak. Asanisimasa: 7/10