asanisimasa

Általában eléggé el nem ítélhető módon, de előítéletes vagyok a mai gyártású fekete-fehér filmekkel kapcsolatban, mert nehezen tudom elfogadni a 4K HDR sok-sokcollos képernyők korában mi indokolja azt, hogy egy lebutított képi világban meséljen el nekem bárki bármit. Öncélú művészkedést, de leginkább ostoba, üres modorosságot érzek, ámde! A Ripley minden egyes fekete-fehérben komponált képkockája úgy süt a 4K HDR mittudoménmilyen hightech képernyőn, mintha fullszínes lenne. Minden egyes képkocka keretbe való és simán ki lehetne állítani, bárhol a világon, bármelyik galériában. Mintha egy fotósorozatot néznénk, amely mozog. De hát valahol pont ez lenne a film, mint művészet lényege, nem?

Patricia Highsmith 1955-ben először megjelent, A tehetséges Mr. Ripley című krimijének ez -talán- a hatodik mozgóképes verziója, ám mindenképpen a legjobb, legsikerültebb, legegyénibb, leg-leg-leg. Steve Zaillian Robert Elswitt operatőr és David Gropman látványtervező állítom, hogy televíziós-sorozat-történelmi mérföldkövet készített, ugyanis ilyen minőségű, ennyire átgondolt, ilyen magas esztétikájú, ráadásul a bravúrosan felépített cselekménnyel hibátlanul szervülő vizualitást még nem láttunk képernyőn, mozivásznon is csak ritkán és elég régen. Fellini pacsizik itt Hitchcockkal, Sorrentino őszinte sajnálatára, ám annál nagyobb tiszteletére. Miközben az első jelenetekben akár Kerouac Dean Moriartyját látnánk, valahol útközben, New Yorkban. A továbbiakban pedig egy monumentális szerelmi vallomásba fúlunk az olaszságba, mint olyanba, a dolce vítába, a hatvanas évek Amalfi-partjának időtlen romantikájába, Róma, Velence, Palermo költeménybe illő kolor lokáljába, miközben úgy szippant be a címszereplő (Andew Scott alakítása emblematikus) blazírt pofával lebonyolított, gyilkos átverés-improvizációja, mint a monda szerint a Messinai-szorosban lakó Kharübdisz halálos örvénye. Nézünk, mint a moziban, holott csak otthon ülünk, a Netflix előtt. Ámulat, költészet, izgalom és művészet.

Annak idején egy jófej kistanárnő ajánlotta elolvasásra az Életben maradtak című könyvet, mely egy argentin rögbicsapat túlélőjátszmáját mesélte el: ők az Andok csúcsai között zuhantak le repülőjükkel, hogy aztán néhányan végig is játsszák a játékot, miután a többség ottmaradt. Kéthónapnyi szenvedés, élelem nélkül, minek után még kannibalizmus is előfordult – ahogyan a valóságban, hiszen a regény valóban megtörtént eseményt mesélt el. Ez a most Netflixen futó, eredetileg a Showtime-on bemutatott Túlélőjátszma letagadhatatlanul ennek fiktív variációja.

Alkotói, Ashley Lyle és Bart Nickerson két dologban gondolták tovább a történetet. Itt egy leány focicsapat zuhan le valahol a Sziklás-hegységben, ami már önmagában hordozza az erdőben bolyongós, sikoltozós tinihorrorok kliséjét, a lányok között szintén közhelyes, vérre menő rivalizálással és hisztérikusan kitörő érzelemzuhataggal, megfejelve ezt az egészet az erdőben bolyongás misztikus hozadékával, lásd még Evil Dead, és társai. Ami számomra érdekesebb, az a másik “újítás”, mely szerint a cselekmény másik fő vonulata a túlélők évtizedekkel későbbi életét követi végig, hogyan dolgozták fel azoknak a szörnyű napoknak történéseit (minden, ami az Életben maradtak túlélőivel és áldozataival megtörtént, csak négyzetre emelve). Az első évad éppen e másik szál miatt kifejezetten izgalmas volt, jók a színészek (különösen Christina Ricci kis kreténje tetszett), meghökkentők a fordulatok. A második évadban azonban túlsúlyba került az erdő szellemének misztériuma, meg egyéb nu age-es baromságok, amiktől amúgy is könnyen kapok sikítófrászt, úgyhogy, ezt már közel sem bírtam annyira… Valószínűleg megöregedtem.

Liu Ce-hszin (Liú Cíxīn, 刘慈欣) regénye első részét képezi A Föld múltjának emlékezete című (nálunk Háromtest-trilógiaként ismert) trilógiának, mely komoly népszerűséget ért el a scifi műfaját kedvelők táborában. A nagyívű, a Föld és az emberiség jövőjével foglalkozó történet sikere talán elsősorban abban van, hogy az írás mellett gyakorló tudósként is élő szerző valódi, komoly, vagy éppen hozzáértők számára akár komolyan is vehető gondolatokat vet fel a témában, valamint az ehhez kapcsolódó tudományágakban, mint asztrofizika, magfizika, általában az elméleti fizika szinte összes területe, illetve olyan, még csak teoretikusan létező tudományok, mint a kozmo-szociológia, és effélék. Borús, de alapvetően logikus gondolatok ezek, melyek végén azért ott pislákol valami halvány “vörös farok”, hogy ne vágja fel feltétlenül önnön ereit az olvasás után minden olvasó. Tehát, eme első regényből készítették a Netflix felkérésére ezt a hírek szerint zsíros költségvetéssel leforgatott A 3-test-probléma című sorozatot (illetve, annak első évadát, ha el nem kaszálják idő előtt…), a sorozat-műfajban akárhogyan is nézzük, jelentős eredményt -a Trónok harca-sorozat- felmutatni tudó alkotók, Dan Weiss és David Benioff.

Nem azért nem tetszik nekem ez a háromtestes cucc, mert a Trónok harcát is kidobtam az első évad vége előtt. Nem is azért, mert nem olvastam a regény-trilógiát, mert ha a filmverzió nem áll meg a lábán, akkor az a film rossz, hiába remek az irodalmi alapanyag. Mondjuk, a regények elolvasásához meghozta a kedvem ez a széria, de csak azért, mert felvillantja azokat a gondolatokat, melyeket fent jeleztem. Amúgy egy közepesen unalmas melodráma, közepesnél gyengébb színészekkel, akik között még nyomaiban sem lehet felfedezni bárminemű energiaáramlást, ami viszont azért nem ártana: az egész leöntve egy videojáték-szerű, távol-keleti misztikus szósszal és egy kevéssé érdekes, témája ellenére közhelyes fordulatokkal operáló krimivel. Ásítoztam, miközben a fenyegető jövőkép borult rám a képernyőről…

Nem véletlen a címazonosság (ezúttal), ennek az Úriembereknek valóban van köze ahhoz az Úriemberekhez: Guy Ritchie a Netflix felkérésére megspin-offolta magát, egyelőre egy évad erejéig. Csodákat várhatunk, de felesleges: akár ide is másolhatnám a 2019-es mozifilm kritikáját, hiszen szó szerint ugyanazt éreztem ezúttal is. Inkább csak linkelem, minden érvényes tehát erre a sorozatra is, mínusz sztárok.

Colin Farrell, a kitűnő Hugh Grant, vagy Matthew McConaughey helyett ezúttal csak Breaking Bad/Beter Call Saul-univerzumból érkező Giancarlo Esposito az ún. “nagyobb név”, Vinne Jones-t, Ritchie állandó színészét kivéve. Vinnie ezúttal egy rendkívül jólelkű gondnok, Esposito viszont maradt a karakterében, egy kifinomult ízlésű, kínosan választékos modorú és frizurájú pacákot alakít, aki az úri külső alatt mégiscsak gazember, de annak piszkosul gazdag. Itt nem csirkét süt álcaképpen, hanem amerikai gazdag fasziként tűnik fel a színen, aki mindent fel akar vásárolni Angliában. A cselekmény amúgy újfent az angol arisztokrácia köreiben bonyolódik, mondanám, hogy Downton Abbey, Guy Ritchie-módra. Újfent a Ritchie-nél megszokott téma, mint pl. gigantikus fű-, és kokóbiznisz, féllegális ökölvívás, meghekkelt szerencsejátékbalhé, különböző nációjú, de egyöntetűen iszonyat suttyó maffiák és maffiózók, elképesztő melegítőkben, vagy éppen feszes black tie-ban, igen cizellált, szinte már irodalmian szép csúnya párbeszédek, átverés átverés hátán és a többi szokásos. Nem mondom, hogy nem szórakoztató, de valahol pont olyan, mint KFC (hogy ne mondjam, Los Pollos Hermanos), jóllaktat, még finom is, de azért mégsem fine dining; mégsem vágnék fel vele társaságban.

Túlontúl ismerős ez a Mocsár, amiről Jan Holoubek mesél immár két három évadban: a közelmúlt lengyel történelmének és a közéletének jellemzői, jellegzetességei nagyjából ugyanazok, amiket nálunk is tapasztalni. Ugyanabban a táborban csücsültünk negyven éve, ugyanabban a szarban csücsülnk ma is, mégha a polákok valahogyan -úgy tűnik- most kintebb is vannak. Lényegileg egy, illetve most már két, három szövevényes bűneset felderítését és a messzire kanyargózó szálak kibontását elmesélő lengyel krimisorozatról beszélünk, melyek a manapság oly divatos skandináv stílust képviselik, meglehetős precizitással és ugyanazokkal a főbb karakterekkel.

Bár, ha lehet, még az északinál is komótosabb ritmusban. Az első évad 1984-ben játszódik. Egy kommunista ifjúsági vezető és egy kurva holtteste indítja a cselekményt, mely aztán az állandósuló fő karakterek, egy évek óta disszidálásra készülődő, kiégett újságíró, egy törekvő, fiatal firkász, valamint többé-kevésbé korrupt rendőrök, volt kommunista párt-emberek, később üzletemberek, kurvák, stricik, ügyészek szerteágazó és a második világháború ködébe vesző közreműködésével tisztázódnak. Az elsőben tulajdonképpen teljesen, a helyi rendszerváltás után, 1997-ben játszódó második évadban részben, szép, kampós cliffhangereket hagyva a végén, hogy legyen muníció a harmadik évadra (és a negyedikre, stb.) is. A második évad örvénye amúgy egy árvíznek kinéző szabotázzsal és egy véletlennek tetsző gyermekhalállal örvénylik be – miközben az elsőből megismert, de már tizenhárom évvel idősebbnek sminkelt kulcsszereplőink folytatják véget nem érő nyomozásukat. A harmadik évad két idősíkon, a közelgő 2000-es ezredforduló idején, illetve 1964-ben játszódik. A kulcsfigura ezúttal a kisváros szállodájának igazgatója, illetve az ő karriertörténete, a megszokott fő figurákkal, azonban kissé már pörgősebb tempóban, két elég rendesen megcsinált, látványos akciójelenet között elmesélve. A forgatókönyv is igényes, visz magával a cselekmény, miközben rendre visszautalást kapunk az előző évadok eseményeire is, tehát mindvégig érezzük, hogy egy komplex, nagy történet kirakósdarabkáinak vagyunk tanúi évadonként. (Úgy tűnik, lesz negyedik évad is.)

Szóval, a sorozat krimivonulata, bár nem elsősorban a körömrágó, karfaszorongató izgalmakkal operál, ennek ellenére mégis izgalmasnak mondható, ha felvesszük ritmusát. A több szálra bomló, össze-, majd megint szétcsomózódó cselekmény jól és logikusan íródott meg. De -számomra legalábbis- nem ez a Mocsár-évadok fő vonzereje: sokkal inkább érdekesebb a magyarral oly sok párhuzamot alkotó korszak többrétű, részletgazdag és hiteles megjelenítése, a mai napig ható visszásságok feltáró erejű cselekménybe szövése és a fő- és mellékkarakterek alapos jellemzése az, ami nézeti velünk ezt a lengyel sorozatot – a Netflixen.