asanisimasa

Hát, nekem Ricky Gervais nagyjátékfilmes jelenései eddig nem igazán jöttek be. A tulajdonképpen szerzői filmként is jegyezhető Lódító hódítók alig az átlag feletti komédia volt csak, a Csillagporban pedig a sok sztár mellett felejthető mellékszerep jutott csupán neki. Holott tévésorozataiban, az általa írt és főszerepelt Hivatalban illetve a Futottak még…-ben az új évezred egyik legeredetibb humoristáját ismerhettük meg személyében. Mert gyökér, vérsuttyó, politikai értelemben véve meredeken inkorrekt, mégis szerethető, esendő fazon lenni, s ezt a közönség és a szakma is díjazta.

A Kísértetváros nem az ő filmje, csak játszik benne, de a karaktert kifejezetten rá írták a film kitalálói. Sajnos, éppen Gervais érdekesebb vonásai estek áldozatául a családi romantikus vígjátékra fazonírozott koncepciónak, a szöges, karcos, kiálló részeket alaposan lesmirglizték a David Koepp író-rendező által vezetett csapat tagjai, így Rickyből csupán egy alig morcos, még emészthetően goromba jóllakott-napközis fazon maradt, aki szokás szerint nem tud becsajozni (s ezért, mintegy védekezésképpen goromba). Kicsit hátulról elővakart fordulattal, alaposan legömbölyített hősünk egyszerre csak látni tudja a holtak szellemeit, sőt beszélni is tud velük, amiből -érthetően- komoly bonyodalmak származnak. Ebből az alapszituációból kanyarodik ki az a végül is közepes, vasárnap délutánra hangolt, romantikus vígjáték, melyből tizenkettő éppen egy tucat. Szóval semmi különös, pedig Gervais mellett a mindig, így most is kiváló Téa Leoni és Greg Kinnear partnerkedik, csak hát ebben a kísértetsztoriban nincs meg az eredetiség, a kellő luft egy nagyobb pukkanáshoz. Ezzel, és a túlságosan is átlagos balfékre fazonírozott Gervais esetlenkedésével együtt ez a film csak közepes, nézhető, de felejthető romkom. Asanisimasa: 5/10

Elég fura képződmény ez a film, de hát Spike Lee sem akárki, így ne is várjunk tőle akármilyen tucat-kocka filmet. A belső emberben Lee már messze nem azt az afro-amerikai öntudatos, szociografikus ihletettségű protesztfilmezést csinálja, mint amivel méltán híressé vált, tulajdonképen ez egy tipikus zsáner, a bankrablós-túszejtéses-csavaros fajtából. A faramuci, bézbólsapkás faszi azonban van annyira pofátlan, hogy a zsánert kliséire bontsa, azokat egyenként kiszínezze, de legalábbis kifordítsa, majd miután ezekkel végzett, jól összekeverve azokat újra szerves egészbe öntse.

A főszereplő persze most is fekete, Denzel Washington hozza a pikírt modorú, piperkőc nyomozót – őt szokásosan egy modellalkatú fekete szépség várja otthon egészen a film végéig, előírásszerűen selyem babydollban. Közben megoldja azt az elképesztő esetet, melyben valaki (Clive Owen, aki kitűnően játszik szinte végig egy kendővel az arcán. Komolyan.) társaival behatol egy manhattani bankba, ott túszul ejti az alkalmazottakat, valamint az éppen ott tartózkodó kuncsaftokat; kibekkel egy rendes rendőrségi attakot, majd amilyen zseniálisan megoldotta a behatolást, ugyanolyan zseniálisan távozik is – csak éppen zsákmány nélkül! A bankból, legalábbis első blikkre, semmit sem vittek el. Tehát van egy bűnügy, ami tulajdonképpen meg sem történt… A szálak azonban messzire vezetnek, főleg, hogy azt dörzsölt nagymenők (Jodie Foster és Christopher Plummer) még jól össze is csomózzák, ám végül – a műfaj szabályainak megfelelően – jön Denzel, és Nagy Sándorként belevág a tutiba.

Pici spoiler. E film jó alkalom Leenek, hogy zsidózzon egy kicsit, persze nem rasszista alapon, hanem szigorúan erkölcsileg: céltáblájában azok a gazdag zsidók állnak, akik vagyonukat éppen abban az időben szerezték meg, amikor hitsorsosaik millióit gyilkolták meg a nácik a haláltáborokban. Emellett a film, Spike Leetől már megszokottan, egy színes new yorki karikatúragyűjtemény is. A pontosan, jellemző kulturális vonásokkal megrajzolt mellékfigurák adják a filmhez a hiteles hátteret. Van itt igazi, zsigerileg rasszista amerikai olasz rendőr, learabozott turbános szikh, van persze a kötelező fekete öntudat, és van tipikus idős zsidó házaspár is, akik megejtő bájjal és bölcs humorral veszik az eléjük sodródott akadályokat, mintegy a cselekmény céljának ellenpontjaként és igazságaként.

A belső ember alapvetően szellemesen, bár néhol kissé terjengősen halad nem várt fordulatokat tartalmazó végkifejlete felé, ritmusa néhol kissé lagymataggá lassul, olykor kisebb logikai bakik is be-becsúsznak, Denzel Washington helyenként túljátssza karakterét, így az összkép nem mentes a felhőktől. De a kisebb felhőpamacsok ellenére alapvetően derűs, tehát egy jó kis szórakoztató két óra a film, mely azonban semmiképpen nem tartozik Spike Lee életművének élvonalába. Asanisimasa: 6/10

Ezek az öntelt, nagypofájú és magabiztos amerikaiak azért eléggé félősek is tudnak lenni, más szóval a paranoia, az üldözési mánia népbetegség náluk. Talán a hidegháború kezdetén, valamikor a múlt század ötvenes éveiben amerikaiak tömegei kezdtek földbe ásott betonbunkereket építeni, ahová több évre való élelmiszert, ivóvizet, gyógyszereket halmoztak fel. Ma már tudjuk, azért valóban volt mitől félniük, hiszen például Kennedy elnöksége alatt, a kubai konfliktus idején, mikor is a Szovjetunió atomrakétákat telepített Kubába, komoly esély volt egy mindent elpusztító nukleáris katasztrófára.

Akkor az szerencsére nem történt meg, a házilag barkácsolt bunkerek óvóhatása azonban kétségesnek mondható, de a lelkekben azért valószínűleg csökkentette a félelmet, a lényeg pedig inkább ez volt. Az atomveszély (talán) elmúlt, de az egyre növekvő bűnözés új félelmeket szült a gazdagabb polgárokban. El kell ismerni, luxuslakások széfjeiben elrejtett értékek nagy csáberővel hatnak a betöréses lopásra szakosodott és bűnöző életmódot folytató amerikaiakra, akik nem riadnak vissza kisebb-nagyobb erőszaktól sem. Bizonyíték erre a börtönök közismert túlzsúfoltságán és az önvédelemre tartott lőfegyverek hatalmas arzenálján kívül az úgynevezett pánikszobák elterjedése is.

Ezek tulajdonképpen amolyan biztonsági szobácskák, ahová betörés vagy támadás esetén a lakás tulajdonosa be tud menekülni családjával és értékeivel, egy pillanat alatt az összes ajtót golyóbiztosan be lehet zárni, az itt található telefonon kihívott rendőri segítség megérkeztéig a család élete biztonságban van. Kinn a farkas, benn a bárány… Baj csak akkor lehet, ha a betörő ismeri a pánikszoba szerkezetét, technikai megoldásait, mivel éppen ő építette azt.

Éppen ez a kínos helyzet áll elő már a Hetedikkel, a Harcosok klubjával és a Játsz/mával is nagymenő rendezővé vált David Fincher thrillerjében. A Pánikszoba egy minden igényt kielégítő luxuslakás tartozéka, ahová a dúsgazdag férjétől éppen elvált Meg (Jodie Foster) költözik vagány, ám súlyosan cukorbeteg lányával. Ám az első éjszakán sötét alakok törnek be a házba, vezetőjük Burnham (Forest Whitaker), aki egy biztonságtechnikai cég alkalmazottjaként éppen azt a szobát építette, ahová Meg a lányával bemenekül. Úgy tűnik, hiába a mindent látó kamerarendszer, az atombiztos acélajtó, Burnham tudja a megoldást, és a szobában az előző tulajdonos által elrejtett 22 millió dollárért mindenre képes. Benn a bárány, de benn van a farkas is lassan…

Mint említettem, David Fincher nagymenő a thriller műfajában, a csavaros cselekmény, az igényes képi világ nagymestere ő, az általa megadott minőséget most is tartja. A hosszú évek óta talán legelegánsabb kezdő főcím után jó kis borzongás veszi kezdetét. Az egész film zárt térben, a még majdnem üres lakásban játszódik, kevés (5) szereplővel, ebből a fojtott légkörből törvényszerűen adódnak a jellegzetesen thrilleri szituációk, amelyek megoldása viszont mentes a közhelyektől, több helyütt kifejezetten szellemes. Nem igen láttam még olyat, hogy az áldozat kezdettől fogva látja a betörő rossz arcokat, míg azok csak sejtik hol van, de megközelíteni sokáig nem tudják. Ám az alulvilágított üres ház amúgy is épp elég sejtelmes, hát még hogy három betörő sertepeltél benne, a védtelen nő és beteg kislánya pedig egy acélszobában vacog.

A kétszeres Oscar-díjas Jodie Foster és gömbölyded mackós, ám félig leengedett szemhéja alól vészjósló pillantású Forest Whitaker megbízható alakítása, a furfangos technikai és dramaturgiai megoldások mellett az elsőrangú operatőri munka –Conrad W.Hall és Darius Khondji közös munkája- teszi ezt a valóban feszült hangulatú thrillert megtekintésre érdemessé. Asanisimasa: 8/10 (port.hu, 2002.04.29)

Valahogy olyannak tűnik ez a Repo Men című film, mintha egy mikroköltségvetésű spanyol vagy mondjuk, dél-koreai scifi-kultfilm sok pénzből, igazi sztárokal elkészített hollywoodi remake-je lenne… De nem az, Miguel Sapochnik kaszabolós-szeletelős scifi-déja vu revüje kvázi eredeti mű. Annak viszont nem túl jó, sőt.

Szinte érezni a filmen az azon dolgozó szkriptdoktorok, forgatókönyvírók, kreatív producerek és más okosok homlokán sűrű sorokban gyöngyöző izzadságcseppeket, annyira erőltetetten bonyolódik az amúgy faék-egyszerűségű cselekmény. Össze van itt kérem kutyulva minden Ridley Scott Szárnyas fejvadászától kezdve az összes azóta elkészült A, B és az ábécé összes betűjével minősített, legkülönbözőbb színvonalú cyber-, mátrix- és robot-filmekig, sőt egészen Dexter vérnyomszakértő barátunk mambóritmusú, morbid henteléséig, a klasszikus kreatív főzés receptje szerint: egy picit innen, egy picit onnan. Az innen-onnan összelopkodott motívumok könnyebb összepasszítására egy meglehetősen banális fordulatokkal operáló, szögegyszerű sztori szolgál, melynek értelmezéséhez nem árt a logika szokásosnál szabadabb, megengedőbb használata. Két kemény csávó a film főszereplője, akik egy emberi szervimplantátumok kezelésével foglalkozó gigacég megbízásából tevékenykednek: amelyik kuncsaft nem tudja fizetni a beleépített implantátum horrorisztikus árának törlesztését, abból brutális egyszerűséggel kiszedik azt. Na persze, hogy az egyikük különös okokból átkerül az adós oldalra. Lesz még szerelmes szál is, mutatóba, romantika nélkül. És sok akció, spriccelő vér, késes, fűrészes, kalapácsos verekedés. Aztán nagyjából ennyi is, mintha ugyan felvetődne pici szándék arra nézve, hogy talán elfilózgatunk azon, hogy mettől meddig ember az ember, és hogy mitől az, de ezt szépen elmossák az első szemünk közé spriccelő vércseppek. Néhol indokolatlanul/érthetetlenül cinikus humorú, agyatlan hentelés, mint egy közepes B-moziban.

Forest Whitaker vagy Jude Law, ahogy mondani szokás, még a telefonkönyvet is eljátsszák, ha kell, így megküzdenek ezzel a két idióta szervbehajtó karakterrel is, bár Law a végén már-már szegény Stallonénak hasonló(an gagyi) drámai szituációban mimikáját is megidézi erőlködésében. Rajtuk nem múlik ez a film, teszik a dolgukat. Látványban is rendben van, kicsit darkos, sötét, utópikus feelinget közvetít a mozi, a buta sztorit kell csak megemésztenünk. Néhány extra-tejszínhabos vasárnap délutáni sütivel elmegy a film, de taposni nem muszáj megtekintéséért. Asanisimasa szerint: 5/10

Nagysikerű regény adaptációja
A Mese a szerelemről-t Eric Holder francia nyelvterületen és elsősorban a női olvasók körében komoly sikereket arató, Mademoiselle Chambon című regényéből írta és rendezte Stéphane Brizé. Az eredeti műben Antonio, a portugál származású kőműves békés és munkás életet él feleségével, Anne-Marie-val és kisfiukkal, Kevinnel az idilli francia kisvárosban, Montmirailban. A férfi keményen dolgozik. Egy nap Antoniót behívatják az iskolába, hogy gond van a gyerekkel, aki amúgy rendes, szorgalmas gyerek, csak a tananyag túl nehéz neki. Antonio meglepve tapasztalja, hogy a fiú tanárnője egy fiatal, törékeny, kedves nő, aki ráadásul segítőkésznek is mutatkozik Kevin problémáinak kezelésében. Az egyszerű munkásember és a magányos tanárnő között már az első pillanatban erős vonzalom támad, amit a köztük lévő kulturális és társadalmi különbözőség még dinamikusabbá tesz. Amikor a tanárnő megkéri a férfit, hogy javítsa meg lakásában az ablakot, e vonzalom még erősebbé válik ? Antonio, látva a lakásban, hogy a tanárnő kedvtelésből hegedül, megkéri a nőt, hogy játsszon neki valamit. A nő egy Bartók-szonátával ejti rabul végleg a nagy, erős, kérges kezű kőművest. Lehet-e jövőjük, beteljesülhet-e a szerelem két ennyire különböző társadalmi rétegbe tartozó, ennyire eltérő érdeklődésű, műveltségű ember között? Mi lesz Antonio családjával? Mi lesz a tanárnővel? E kérdéseket boncolgatja a könyv, melynek filmes adaptációja szinte egy az egyben vette át a regény cselekményének főbb vonulatait, a szikár, tőmondatos, egyszerű elbeszélőmódot éppúgy, mint kérdésfelvetéseit és a lehetséges megoldásait is. A helyszín maradt tehát, a cselekmény is, csak a portugál Antonióból lett echte francia Jean, Kevinből Jérémy, valamint a francia filmben, francia fülnek talán túl vad, túl egzotikus Bartók-darab cserélődött le Edward Elgar lényegesen lágyabb, melankolikusabb, de ami a fő, romantikusabb hangzású hegedűszonátájára.

Tiszta vonalak
A filmet rendező Brizé elegáns, letisztult vonalakkal, nagy türelemmel és bölcs visszafogottsággal rajzolja meg e meglehetősen hétköznapi, már szinte banális történetet, mely azonban mégis az egyik legtipikusabb romantikus szerelmi mese. A két szerelmes különbözőségét sok finom eszközzel mutatja meg: Jean például mereven ragaszkodik a megszólítás hivatalos formulájához, ezért is a film címe eredetiben “Chambon kisasszony”, jelezve a szinte áthidalhatatlan társadalmi, kulturális szakadékot. Jean lakása egyszerű, funkcionális, olcsó, de jó minőségű tárgyakkal van berendezve, míg a tanárnőé piciny kis apartman, telezsúfolva apró tárgyakkal, bigyókkal, rengeteg kacattal. Többször látjuk mindkettőjüket munkában, Jean keményen melózik, falat bont, zsaluzik vagy téglákat pakol, míg Chambon kisasszony szelíden, türelemmel tanít, vagy éppen csak törékeny kezeit ölébe ejtve ábrándozik. Amikor együtt vannak, az akadozó párbeszédeket hosszú, de a vonzalom feszültségétől vibráló csend veszi körül. Brizé nem takarékoskodik az idővel sem, meri akár percekig is mutatni az egymáshoz szóló szavakat akár percekig tartó csöndben kereső párt, éppen e látszólag üres percek adják meg a film erejét és hitelét. Minden elkapott tekintetnek, minden tétova kézmozdulatnak, nagy jelentősége van a két kéz, a durva munkás és finom, hegedű húrjain játszó női kéz közötti kontrasztnak, minden percnyi csendnek, minden zajnak és zörejnek jelentése van, nem véletlenül, zene is szinte csak annyi van a filmben, amit a lány játszik a hegedűn. Jean pedig közben óriási csapásokkal falat bont. A rendezés eleganciáját és ízlését mutatja az is, hogy a film a felmerülő morális kérdéseiben is tud mértéket tartani és a könnyebb siker érdekében nem merül bele a geil szentimentalizmus rózsaszín mocsarába és képes e mélyen romantikus történetet szinte balladai tisztaságban, tömörségben elmesélni.

Hiteles figurák
Persze, nem működne ez a rendezői szándék, ha nincsenek ezeket megvalósítani képes színészek. A pengeszájú és leginkább Homér Simpsonra, a rajzfilmhősre emlékeztető karakterű Vincent Lindon ismét tanúbizonyságát adja, hogy nagy színész. Nem csak abban mérjük a nagy színészeket, hogy “fú, apám, mekkora Hamlet!”, hanem abban is, ha csupán egy egyszerű kőművest kell játszania, akkor nem esik ki a kezéből a fándli. Lindon úgy falaz, úgy keni a purhabot, mintha egész életében azt csinálná, emellett viszont képes felépíteni Jean egyszerű, de számára igen komplex problémával megküzdő személyiségét is. A törékeny Sandrine Kiberlaint (Veronique Chambon) szinte féltjük mellette, pedig óriási őzikeszemeiben forró vágy lakozik. Néhány finom, de pontos gesztussal épít fontos és intuitív karaktert Aure Atika (Anne-Marie), mint Jean nehéz időket megélő felesége. Egyszóval, kiváló színészi alakítások egy tiszta, egyszerű, szép és igaz szerelmes filmben.
Asanisimasa: 7/10