asanisimasa

Rettenetesen egy elcseszett film ez, kifejezetten feldühített. Másfél óráig úgy tűnik, hogy egy izgalmas, thriller-elemekkel dúsított kisvárosi dráma ez, aztán úgy van vége, mint a botnak. Olyan suta, tufa, banális egyszerűséggel, amilyet csak az élet tud produkálni egy-egy kisebb élettörténet végére. Csakhogy, azokat meg nem szoktuk filmen, színházban nézni, regényben, novellákban olvasni, mert hétköznapiak, s így szellemi élvezetként sem működnek. Egyszerűen unalmasak.

Valószínűleg e filmnek is komoly valóságalapjai lehetnek, hiszen maga az alapszituáció olyan érdekes, amilyet csak az élet tud produkálni. Peacock egy közép-nyugati, jelentéktelen amerikai kisváros, itt él John, aki minden erejével azon van, hogy láthatatlan, észrevétlen maradjon. Az ok egyszerű: John kettős személyiséggel rendelkezik. A “másikat” Emmának hívják, aki minden reggel elvégzi a háztartási munkákat, és még John reggelijét is ő készíti. Johnt mindenki ismeri, Emmát még soha senki nem látta… Aztán történik egy vonatbaleset, fény derül Emma létezésére, akiről a szomszédok azt hiszik, John felesége. A férfi pedig igyekszik fenntartani a férj-feleség látszatát, csak Maggie, az egyedülálló, nehéz sorsot élő anya tudja John titkát… Ebből az alapszituációból lehetne bármi is, jeges pszichothrillertől kezdve mélylélektani drámán át akár komédia is, ehelyett Michael Lander író-rendező megelégedett azzal, hogy részletekbe menő pszichológiai alapossággal felvigye a vászonra a kétfelé szakadt személyiségű John-Emma történetét, befejezni azt már nem tudta, vagy nem akarta. Legalábbis valami minimális drámai végkifejletet, katarzist, effélét nem sikerült a filmbe vinnie. John sorsát még úgy, ahogy megoldja (bár az is méltatlanul olcsó ‘poén’), de Emmával, Maggie-vel, az ő életükkel már nem tud mit kezdeni. Olyan ez a film, mint egy pszichológiai esetleírás, tanulság, lelki, szellemi élvezet nélkül. Így viszont hiába a hiteles atmoszférateremtés, karakterábrázolás- és építés, ha nincs a végén megnyugtató (vagy akár idegesítő, felzaklató, elgondolkodtató vagy nyugtalanító) pont.

Másrészt a film valódi jutalomjáték is lehetne Cillian Murphy számára, akiről tudjuk, hogy már régebben is bravúrosan alakított női (illetve, transzvesztita) szerepeket, itt azonban emellett egy zakkant férfikaraktert is meg kellett jelenítenie (nos, ezt már kissé erőltetetten teszi). Jellemzően akkor a legerősebb, amikor Emma, Johnnak öltözve játssza Johnt. De még így, ezért is kapna fesztiváldíjat, ha a film maga jó lenne, de hát az a vég, csak azt tudnám feledni. Ekképpen, hiába nyújt megrázóan drámai alakítást a tehetséges Ellen Page (Maggie-ként), hiába erősítik a háttér hitelét olyanok, mint a mindig kiváló Susan Sarandon vagy Bill Pullman, ha a film a végén van agyonvágva. Asanisimasa dühös: 4/10

Azért ott még messze nem tartunk, hogy ismét jó magyarnak lenni Hollywoodban, Antal Nimród személyében viszont van egy jó, megbízható B-kategóriás rendezőnk, ami egészen biztosan több, mint a semmi. A Ragadozókban az égadta világon semmi egyedi, semmi egyéni nincs, úgy tűnik, Nimród itthon hagyta kreativitását, illetve ha magával vitte Amerikába, azt a bőröndben hagyta, gondosan lezsírozva, valahol a padláson. Tisztességes iparosmunka a film, nem több, viszont még így is méltó folytatása John McTiernan ’87-es Predatorjának, melyben Arnold sárral maszkírozva gyakta szét a rasztahajú alient, de főleg amióta emberfia nem teszi be úgy a lábát dzsungelbe, hogy lopva ne tekintsen a lombok felé, hogy nem gubbaszt véletlenül valamelyik ágon valami nem oda való. A felejthető korábbi folytatásoknál mindenképpen jobb film a Nimródé. Mindazt tudja, amit egy ilyen filmtől elvárunk. Pereg, fut, szalad, robban, fröccsen, ín szakad, gerinc kitép, bél kiomlik.

Persze, egy komolyabb forgatókönyv azért elfért volna a mondjuk a scifi-akció-horror műfaji határai között, nem feltétlenül kell még egy hangsúlyosan B-re hangolt moziban sem csupa két-háromszavas, banális tőmondatokat adni az ennél talán lényegesen többet is megjegyezni képes színészek szájába. A kissé sablonosan kiválogatott karakterek egyéni sorsait is lehetett volna kicsit cizellálni, hiszen ahogy pl. szegény Danny Trejóval elbánnak, az azért megalázó. Laurence Fishburne-nek se érte meg lefogyni néhány jelenetes jelenése miatt, így játszott kövéren. Adrien Brody pedig, valós színészi tehetségét bizonyítandó, butábbnak látszik a legbutább profi akcióhősnél. Szinte már-már lundgrenien ostoba, amin szájába adott cinikus megjegyzései is csak alig tompítanak. Viszont, hülyén is nézne ki egy választékosan fogalmazó filosz abban a pokoli dzsungelben, élet-halál között, így azt kell mondani: Brody teljesítménye kitűnő ebben a számára talán idegennek tűnő szerepben is. A legjobb karakter a jakuza-csávó volt (Louis Ozawa Changchien – milyen szép név, már csak ezért is érdemes felvenni a címkefelhőbe), kardcsatáját elnéztem volna még, közelebbről is. Titokzatos, markáns karakter, mintha a Lostból teleportált volna ide. De még ő is csak néhány vonallal megrajzolt, kétdimenziós figura csupán, a többi pedig még nála is elnagyoltabb, levegőben lógó.

Vagy éppen zuhanó, mint a film egyik legjobb jelenetében, a nyitóban (a szinte megrajzolt zenei kísérettel). A cselekmény szervezésében is meglehetősen nagyvonalú a film, itt is a matematikai ‘fogadjuk el’ kitétel érvényes a nézőre nézve, fogadjuk el, hogy így alakulnak a dolgok, én ezt most nem magyarázom tovább – mondja Nimród, gondolom, produceri nyomásra. A cselekmény itt egy dologra való, mégpedig hogy kitöltse azt a vetítési időt, ami a fináléban történő végső leszámolásig tart – kvázi ugyanaz, mint amikor egy pornófilmben a szereplők egy pamlagon elnyúlva, de még felöltözve, kényszeredetten beszélgetnek, miközben majd szétrobbannak az idő előtt bevett Viagrától. Itt is, meglepetés nélkül, menetrendszerűen ritkul a csapat, míg nem egy (vagy mennyi) maradhat, szemtől szembe, majd ellovaglás a naplementébe (akárhova). De mondom, amúgy működik a film. Kivitelezése minden igényt kielégítő, Pados Gyula hibátlan teljesítményt nyújt, és ő még be tud suvasztani néhány olyan képet a filmbe, ami bizony műfajidegen módon, kifejezetten esztétikus. Mindent összevetve, ha ezt a filmet Nimród itthon csinálta volna, felállva tapsolnám, így azonban, hollywoodi bérmunkaként, a pontszám csak erős közepes. Asanisimasa: 6/10

Jó sokan üresre futnak, akik szentírásként veszik a különböző filmes adatlapok forgalmazók sugallta műfaji besorolásait. A Hibrid szerepel thrillerként (port.hu), scifi-thriller-drámaként (imdb), nyilván néhányan előzetesen horrorként könyvelték el, hiszen a rendező Vincenzo Natali rendezte még 1997-ben a méltán kultikus státuszt elérő Kocka című horrort. Na, de mit kezdenek akkor az ezután következő Nothinggal, ami van annyira beteg alkotás, hogy ugyanúgy nem lehet belegyömöszölni egyik skatulyába sem, mint ahogy belefér mindegyikbe. Szóval, annyit lehetett sejteni, Kocka ide, kocka oda, Natali egyáltalán nem az a kocka fazon, akit gond nélkül be lehet tenne a polcra, hogy aztán ott porosodjon az életműdíjig.

Nos, ha valaki hülye, azzal nincs is különösebb baj, csak akkor, ha ennek hangot is ad. Én egy horrorra ültem be, hát hol van az én horrorom?! – csattannak fel hőzöngő fórumozók szerte filmes fórumokon (remélem itt nem). A helyes hozzáállás a pozitív, elfogadó érdeklődés lenne itt is, mint ahogy mindig. A Hibrid szerintem egy romantikus scifi, melyben ugyan vannak horrorelemek, de legalább ennyi kifejezetten melodramatikus jelenet is, miközben az egész leginkább egy többé-kevésbé elegáns Frankenstein-parafrázis. A film nem a néző ijesztgetését, paráztatását, arcának levételét és hasonló thrilleket szeretne elérni, mint egy szokványos horror, vagy thriller, hanem inkább valamiféle (igaz, bulvárszintű) elmélkedést igyekszik beindítani a néző elméjében a klónozás és gyógyszeripar-topik erkölcsi-etikai hozadékait illetően. Így az, hogy néha az arcunkba freccsen a vér, még nem jelenti azt, hogy egy sima, agyatlan hentelést nézünk. Natali filmjének középpontjában, ahogy Shelley Frankensteinjében is, az isteni teremtést reprodukálni szándékozó tudós ember áll, valamint nem emberi teremtményével kialakuló érzelmi viszonya. Itt a teremtést kísértő tudós egyenesen egy házaspár, kiknek filmbéli nevei talányosan egy 1935-ös Bride of Frankenstein c. filmhez kapcsolódnak. Clive Nicoli (Adrien Brody) a Henry Frankeinsteint játszó Colin Clive nevének anagrammája, Elza (Sarah Polley) pedig a Mary Wollstonecraft Shelleyt játszó Elsa Lanchesterről kapta a nevét. A teremtmény neve pedig a nerd-öt egyszerűen visszafelé olvasva Dren. (via Filmdroid, via imdb)

Spoiler. Natali bizonyos értelemben Shelleynél még tovább is megy, hiszen konkrét szerelmi viszonyt épít szereplői között, bár a végkifejlet végül is ugyanoda vezet, mint a klasszikus alapesetnél: Isten utánozhatatlan. Drent itt nem villámcsapás (ami azért valahol mégiscsak isteni jellegű), hanem egyenesen Elza DNS-e kelti életre, így nem véletlen, hogy egy hipergyors nemi érés után (végül is scifit nézünk) szerelmes lesz a nagy orrú Clive-be. Szexjelenetük pedig mainstreamben szerintem forradalmi, hiszen ilyen explicit dugást ember és nem (egészen) emberi lény között mozivásznon még volt látható (az Avatar óvodáspusziját mégse nevezzük azért szexnek, annak pornóverziója pedig nem mainstream). A hírek szerint Natali a film készítése közben folyamatosan konzultált genetikusokkal, hogy túl nagy marhaság ne kerüljön a filmbe, így még az is tudományosan leírt, ismert és dokumentált eset, ami sokaknak nem megy le a torkán: igenis léteznek nemváltó fajok. Ha a klónozás lehetséges, akkor nemváltó fajokat is lehetséges klónozni. (Irodalom)

Persze, vannak itt azért rendes, ótvaros klisék is, én például vinnyogok a trashmetált hallgató, kócos, szakadt farmeres tudós sablonjától, itt Brody mégis épp ilyet hoz. Cronenberg klasszikus Légy című műve is többször beköszön, de inkább csak mint jelentéserősítő párhuzam, vagy sorvezető. Folyamatosan jelen van, de sohasem az jut eszünkbe, hogy hoppá, ezt a Légyből nyúlta Natali! Szóval, szerintem nincs baj ezzel a filmmel, csak nem horrorként, hanem inkább romantikus filmként kell nézni. A Kocka és a Semmi eredetiségét ugyan felülmúlni nem tudja a Hibrid, de letagadni sem kell az életműből. Korrekt, tehetséges darab. Asanisimasa szerint: 7/10