Úgy tűnik, valami zenei világnap…
Mindenesetre, az öszes állami köztévé egyszerre négy csatornán ontja magából a zenei tárgyú műsorokat:
m1, 21.35 – Rolling Stones Scorsese szemével – koncertfilm interjúkkal és archív részletekkel a rockmatuzsálemekről. Pont azt nyújtja a film, amit a címben lehet olvasni.
Előtte az m2-n, 20.30-kor A kivételes Karajanról nézhetünk meg egy portrét, utána egy kis Jack Bauer (ha nem láttad az előzményeket, kihagyhatod, mert úgysem érted), majd a Bécsi Filharmonikusok koncertje következik, hogy mi lesz műsoron, nem tudom, a port.hu nem köti az orrunkra. Ha én lennék az m2 műsorszerkesztője (mint ahogy nem vagyok), akkor valami olyat tolnék itt, amiben maga Herr Herbert dirigál. Amúgy a bécsi fiúk és lányok általában igen jól húzzák.
A Dunán lesz egy Carmina Burana, ami mára sajnos annyira túljátszott remekmű, hogy a közhely kategóriába tartozik műsorra tűzése (Duna, 22.15). A másik Dunán egy emlékhangverseny a kiváló operaénekes-tanár Bende Zsolt tiszteletére (Duna II, 22.15), majd kisebb közszolgálati közjáték és F-dúr toccata és fúga után a legendás harmonikásról, Tabányiról nézhetünk meg egy portrét. (Duna II, 0.20). Ennyit a zenéről – mi tagadás, lehetne azért mélyebbet is meríteni ebből a csodálatos művészeti ágból…
A többi tévé a szokásos pénteki menüsort zsolozmázza, még jó, hogy ők nem kapcsolódnak bele a Zenei világnapba, hiszen azért az fájna, ha mondjuk Karajannak SP-vel kéne versenyeznie. Szóval CIS, NCIS SNIS CCSNNIS, mittudomén.
A Dunán 0.05-től Ördöggerinc ami jó kis film Guillermo Del Torótól, ajánlottam már sokszor.
Én a Zene Világnapjához az alábbi produkció közzétételével szeretnék hozzájárulni, bizonyítandó mintegy, hogy a zenéhez nem kell gyakorlatilag semmi, a hangszereken kívül:
Avatar-féle tűzijátékok által már alaposan elrontott szemünkkkel nézve, megmosolyogtatóan gyermetegek, ezen kívül maga, Lynch sem volt túlzottan elégedett filmjével, ám Herbert -aki végig felügyelte a forgatást- áldását adta rá, és ez az, ami dönt. Már, hitelességet illetően. Mint regényadaptáció, igen érdekes vállalkozás ez a film, tekintve, hogy maga az alapanyag nem az a 100 oldalas papírfüzetecske… (A mellékelt képen a film egyik ismert szereplője látható.)
karikatúrákon is mulathatunk, melyek mind beleszövődtek a mesébe. Olvasva mindenképpen, ez, erre a filmes változatra azonban nem nagyon érvényes, mert Tim Burton 
mindig színész marad, még ha rendez is, viszont rendezőként tudja azt is, hogy filmjének főszerepe olyan ziccer, hogy azt színészként nem adhatja ki a kezéből. Viszont ha a színésznek az adott film az első rendezése, akkor azt még nem tudhatja, milyen veszedelmesen kemény meló önmagát rendezni úgy, hogy a film is megálljon a lábán. Persze, sokaknak sikerült már, nem Amalric az első ilyen, jó hír, hogy ő sem vallott szégyent. A film középpontjában „a” kisember áll, jelen esetben egy turnémenedzser, aki Amerikából importált sztriptíz-kabaréval járja Franciaország lokáljait. Kisstílű, pitiáner trükköktől meg nem riadó, de alapvetően tisztességes fazon, amúgy egy lúzer, egy slemil, egy szerencsétlen figura. Woody Allen túl intellektuális ehhez, ilyen karakterben Danny De Vito, Al Pacino, Dustin Hoffman vagy Joe Pesci tudna brillírozni, vagy mondjuk, amilyen Tom Waits maga – erre viszont Amalric is képes. Persze, 
mulatságos. Amalricnak megvan az a képessége, hogy minden esetlensége ellenére rokonszenvet ébresszen a nézőben maga iránt: talán ez teszi igazán alkalmassá e szerep (illetve, a kisember toposzának) eljátszására.
Helyenként komédia, néhol tragikomédia, máskor kisrealista derű, vagy éppen mélabús melodráma. Egyszer frivol és harsány revüfilm, máskor kapkodó kézikamerás, életszagú doksi. Vagy ha akarom, markáns kontúrokkal, erős színekkel megrajzolt transzparens a telt női idomok védelmében, illetve a divatcézárok által sulykolt vállfa-alkatú, anorexiás-bulimiás csontkollekciók ellenében. Tele van a film olyan ellesett pillanatokkal, amilyeneket egész egyszerűen lehetetlen megrendezni. A kulisszák mögötti világ, amit a színpad csillogásától elkáprázott néző szinte sosem lát, mindig tele van szenvedéssel, fájó lábakkal. Itt látszik, hogy a feszesen kihúzott derék és a magasra kitolt keblek legtöbbször csak a gondosan kimunkált színpadi rutin szemfényvesztései, az izgató harisnyán pedig szalad a szem. A sokévnyi éjszakázás nyomai elébb-utóbb lesminkelhetetlenek. Tanulságos látni viszont a párducmintás miniruhában, húszcentis tűsarkakon, arasznyi műszempillás szemekben megjelenő valódi, őszinte érdeklődést, a komoly élettapasztalatokat és valami mély szomorúságot. Ez az, amivel soha nem találkozni a Fókuszban. Jó film tehát a Turné, kicsit olyan, mint amikor szegény Roy Scheider 
Groó Diána második nagyjátékfilmjében, a 
műve, hiszen első nagyjátékfilmjének erősen idehajazó címet adott. E film ugyan nem kifejezetten szegénység és nyomorúság témakörében játszódik, mint az említett mesteré, itt egy magyar zsidó lány keresi etnikai és vallási identitását a lengyelországi Krakkóban, ami az ismert történelmi okokból, szintén nem egy egyszerű feladat. Egy zsidóságát kereső fiatal nő, egy idegen világban olyan sebeket téphet fel azokban, akikkel találkozik, illetve saját magában is, amire nem számíthat, így e kutakodás komoly konfliktusok forrásává is válhat. Groó e filmben a múlt felsejlő nyomorúságát csomagolja be valami tündéri, meseszerű fátyolba, mely így válik mágikusan reálissá. Itt nem találjuk a más zsidó tematikájú filmek esetében sokszor látott rettenetes képeket az auschwitzi haláltáborból, a zsidó lét és a zsidó vallás bájos, meseszerű és transzcendentális elemei viszont sűrűn szövik át Groó Diána bemutatkozó filmjét.
ép bőrrel ússza meg a kalandot. Hogy a robogó sorsa mi lett? Az benne van a filmben, onnan mindenki számára ki fog derülni minden.
A 
filmvásznon. Ezúttal Joel Silver, a kult-filmmé vált Mátrix producere érzett késztetést arra, hogy belenyúljon a tutiba. Oakland városában két ellenséges család – egy kínai és egy afro-amerikai – között folyik a viaskodás a város vízparti-kikötői területeinek ellenőrzéséért. A kínai klán “benjáminja” az egyik este rossz helyre – egy hip-hop klubba -téved be, majd az ott faji alapon kirobbanó csetepaté után az utcasarkon végezi egy kötélen lógva. A gyilkosság híre hamar eljut Hongkongba börtönbüntetését töltő bátyjához, Hanhoz (Jet Li, a híres ázsiai akció-sztár játssza), aki erre gyorsan péppé veri a teljes fegyőr állományt és megszökik. Hamarosan már az oaklandi taxi-vállalat egyik üresen álló kocsijában próbál az események fősodrába beilleszkedni. Éppen el akar szelelni a járgánnyal, amikor hogy-hogy nem, egy enyhén zilált fekete szépség ugrik be az ülésre. Ő Trish (Aaliyah pop-sztár domborítja), a kínai családdal konkurens feka família fejének a kisleánya. Kézenfekvő, hogy első látásra kitör a szerelem kettejük között. Az ismert dramaturgia szerint a két család persze ferde, illetve kerek, de semmiképpen sem jó szemmel nézi a két fiatal bimbózó románcát, mert hát az első mindig az üzlet. Így azután, amikor az afro-amerikai O’Day család legifjabb tagja elhalálozik a Sing család erős emberének golyói által, kezdetét veszi a leszámolás a két klán között.
veronai szerelmesek tragédiájában megírta? Az 
nyomozással, úgy mosódik el a határvonal gyilkosság és öngyilkosság, ép és zavarodott elme között. A Millió Dolláros Hotelbarátságról, bizalomról, árulásról, a feltétlen szerelem szívszakasztó, mindent elsöprő erejéről mesél, mulatságos, sötét, fordulatos és magával ragadó történetében.A Millió Dolláros Hotel a világhírű Wim Wenders harmincéves filmkarrierjének huszadik filmje. Az eredeti ötletet a film elején és a végén feltűnő, valaha szebb napokat látott, a valóságban is működő szálloda teteje ihlette. Felfedezője Bono, az ír forradalmi rock-együttes, a U2 vezetője. A zenekar itt forgatta “Where The Streets Have No Name” című dalának videoklipjét. Bono a film producere és a történet társszerzője is egyben.
A film operatőre, Phedon Papamichael szépen komponált képekkel, kísérteties, de éppen ezért hiteles világítással festi meg a szállodában terjengő őrület hátterét. Wenders mester valószínűleg sokat merített a kubai zenész-aggastyánoktól, mert az ezt megelőző két filmjének (A világ végéig, Az erőszak vége) kiábrándult vértelen ürességét igazi, emberi melegséggel tudta felváltani. A film zenéjét természetesen Bono jegyzi, társául választva egykori zenei rendezőjét, az experimentális guruként funkcionáló Brian Eno-t. Kérem szépen, üljön be mindenki a Millió Dolláros Hotelbe, ha valami olyasmire vágyik, amit kiváló szórakozásként definiálhatnánk. Figyelem, Wenderstől ilyet még nem láttak! (2000 október 4) Asanisimasa: 
Valószínűleg e filmnek is komoly valóságalapjai lehetnek, hiszen maga az alapszituáció olyan érdekes, amilyet csak az élet tud produkálni. 
wim
efes
perry55
szaszo
