asanisimasa

Edward Norton kvázi jutalomjátéka ez a film, melyben a kettős főszerep mellett a produceri teendőket is ellátta. Az alapötlet azonban a filmet író, rendező, valamint egy kisebb, de nem jelentéktelen szerepben (ő a kertész Norton állandó és hűséges társa) is feltűnő Tim Blake Nelsoné, aki életrajzi adatai szerint az oklahomai Tulsában született. Hogy a Leaves of Grass (mondjuk: a Fűszálak, és utal egy Walt Whitman-versre és a marihuánára egyaránt) önéletrajzi elemekre, vagy csak egy hallott sztori motívumaira épül, azt nem tudni, lényeg, hogy a Norton által alakított egyik főszereplő, egy fényes jövő előtt álló filozófiaprofesszor éppen Tulsában élő ikertestvérének temetésére érkezik -12 év után először- haza. Az öcsike (szintén Norton) azonban meglepetésre él és virul, azonban háztáji marihuánakertészete kapcsán felmerülő kölcsönügylet vissza(nem)térítése ügyében meglehetős córeszbe került a tulsai zsidó hitközség egyik prominensével, Puggal (Richard Dreyfuss). Az ügylet megoldására eszelt ki a kertész öcsi egy agyafúrt tervet, mintegy jelezve, hogy szellemi képességek terén felveszi a versenyt professzor testvérével, legfeljebb az a különbség kettejük között, hogy a kertész testvér agya másfele csavarodik. Erről nyilván a genetika is tehet: az ikrek anyja (Susan Sarandon) huzamos kábítószerfogyasztás miatti módosult tudatállapot miatt szanatóriumban kényszerül élni. Professzor tesó persze menne vissza, elfoglalni harvardi katedráját, azonban kertész tesónak igen nyomós érvei vannak a maradásra.

A címmel és a felvázolt szinopszissal ellentétben mégsem drogfilm a Leaves of Grass. Egy igazi, friss ízesítésű független drámával van dolgunk, melyben néhol nevethetünk, néhol picit szomorkodunk, a vége azonban olyan…jó. Nyilván akad a filmben hightech marihuánalabor, melynek termését nyilvánosan használják is Nortonék, azonban itt a testvéri szeretet fázisainak és az egymás iránti felelősségvállalásnak van inkább dramaturgiai funkciója, mint a bongolásnak. Ehhez jön még az anyuval való furcsa kapcsolat is, valamint nem kicsit meghökkentő mellékszálként, egy kis zsidózás. Ja, és a szerelmi szál. Egy szóval, Tim Blake Nelson egy szép kis történetet kerít elénk az elromlott világ megjavításáról, a végtelenben összetartó párhuzamosokról, a szvasztika jelentéseiről és effélékről. Jó a film ritmusa, jó a humora és drámaisága sem ciki. Csak a countryzene picit sok, de hát Oklahoma az Oklahoma… Norton természetesen ügyesen megoldja a kettős szerep okozta ziccert, különösen érdekes angolul nézni, hiszen a kertész öcsi igazi, vidéki aouklahoumai tájszólásban beszél, ellentétben a prof. öcsi sima, választékos, harvardi angoljával. Ez a magyar szinkronban nyilván szarul lesz megoldva, mert nem lehet jól megoldani – a magyar parasztos beszéd az magyar parasztos beszéd, nem pedig oklahomai akcentus. Vicces módon, erre a utalnak a film egyik dialógjában is, aki megtalálja, kap egy éves asanisimasa-előfizetést. Szóval, jó kis film ez. Asanisimasa: 8/10

Sok, ma is aktuális asszociáció eszünkbe juthat Patrice Chéreau ’94-es komoly közönség- és szakmai sikert aratott Margó királyné című filmje kapcsán, a holokauszttól akár a mai Magyarországot két részre osztó, bal-jobb, mennek a majmok óvodásszintű háborúskodásig. A XVI. századi Franciaországban, a katolikusok és a protestáns hugenották vallásháborúja idején, Medici Katalin beleegyezik, hogy lánya, Valois Margit, államérdekből feleségül menjen a protestáns Navarrai Henrikhez. A frigytől várt békeremények azonban gyorsan szertefoszlanak, amikor kiderül, hogy az anyakirályné és fiai az esküvőre meghívott hugenották lemészárlását tervezik. 1572. augusztus 24-én, Szent Bertalan éjszakáján sor került a véres tömeggyilkosságra. A film központi témája Margit és a férfiakkal való bonyolult szerelmi élete, melynek során azért a királynőből valódi történelmi személyiség is vált, akinek személyisége egy egész korszakot jelez pontosan.

A film legfontosabb erénye, hogy mer kritikai módon mesélni a francia történelem egyik igen sötét korszakáról. Ennek megfelelően, az általa közvetített kép is sötét, a szó szoros értelmében is. Éles fények hasítják darabokra az alapvetően félhomályos, sötét terekben, árnyékos zugokban zajló történetet. A film képi világa festői, talán Rembrandt óriási, drámai hatású vásznainak fényhatásait idézik (operatőr: Philippe Rousselot). Ennyit az erényekről.

Chéreau a jó hangütés és szemléletmód ellenére alapvetően zavaros filmet készített Margó királyné életének meghatározó szakaszáról. Egyszer tipikus romantikus, kosztümös történelmi szerelmi dráma, máskor szeletelős vérszimfónia, melyben az elébbi romantikus történet bábszerű férfialakjai tétován esnek egymásnak. Rengeteg a vér a filmben, nyilván illusztrálandó, micsoda szörnyű kor volt ez, azonban a film egészéből ez a szörnyűség mégsem jön le: sok a vér, de kevés a valódi, elemi durvaság, brutalitás, sőt, az átélhető drámaiság. Parfümös budoárok mélyén mély dekoltázsban szaladgálnak vihánc udvarhölgyek, mintha csak egy mai divatbemutató kulisszái mögé tekintenénk. Az egyik sarokban ötletes mérgezési eljárásokat dolgoznak ki sundámbundám alakok. Nyitott, lobogó ingben, lobogó hajú katolikusok handabandáznak, míg a nyakig zárt gallérban feszengő, feketeruhás protestánsok bólogatva hohmecolnak hozzá, ám a köztük lévő feszültség nem több egy mai barátságos kocsmai zsidózásnál, valahol az Újlipótvárosban, egy sarki kocsmában. Nem érzeni a tétet. A filmben persze lezajlik és meg is mutatódik minden szörnyű esemény, még sincs meg annak tragikus drámaisága, hogy mi nézők is bólogathassunk: ez valóban egy szörnyű kor volt. Ezenkívül a film rettenetesen hosszú (140 perc, de tűnik az bő három órának is), ám ugyanilyen rettenetesen unalmas is. Ez utóbbi persze szubjektív vélemény, de nem tehetek róla, kétszer is belealudtam a filmbe.

Az unalomról részben a rendező Chéreau tehet, részben pedig a színészek: a Margót alakító Isabelle Adjani túlvilágian üres szemeivel és állandóan félig nyitott, nyilván erotikus szenvedélyt sugározni vélt ajkaival leginkább egy szecessziós festmény halott nimfáját játssza, a tüzes királynétől elvárt szenvedély viszont teljesen hiányzik belőle. Annyi az erotika benne, mint egy termetes tükörpontyban. Navarrai Henrikként Daniel Auteuil inkább tűnik egy másnapos udvari bohócnak, mint lázadó vallású renegát királynak. A gonosz Medici Katalin, Virna Lisi alakításában viszont valóban gonosz boszorka. A film számomra legszimpatikusabb karaktere IX.Károly, Jean-Hugues Anglade alakításában, az ő sorsában valóban érezni a drámai fordulatokat, s vele történik is valami, ami miatt bizonyos emberek alakját érdemes filmen, színpadon, festményen megörökíteni. Egy szóval, számomra egyértelmű csalódás, alaposan túlértékelt, terjengős, ám bizonytalan film ez. Éppen Margó sorsának alakulását, az ő igen összetett személyiségét, döntéseinek motivációit nem értjük meg általa, holott talán éppen ez lenne a célja. Asanisimasa: 5/10

A kertben kissé ugyan modoros, de ezzel együtt elbűvölő és harmatosan üde szlovák film, Martin Sulik alkotása. Picit ugyan feleslegesnek érzem az erőltetett, írott regény fejezeteire szakaszolt narrációt, talán elég lett volna a jó öreg leblende-fekete-felblende is a jelenetek lapozásszerű tagolására, kissé ugyan eltúlzottan művészies-misztikus hatást kelt néhány jelenet (a fordított írás, Helena levitációja), ám ezt nyugodtan fel lehet írni a filmet átható naiv, Vissza a természetbe! rousseau-i iránymutatását (melyet ugyan maga, a francia filozófus sohasem mondott) magáévá tevő szemléletmód számlájára. Ekképpen a film leginkább egy filozófiai tételfilm, azonban ennek igencsak szórakoztató.

A főhős, Jakub, tanár a városban, férjes asszony szeretője, akit az apja tehetségtelen naplopónak tart, egy nap felkerekedik, hogy megkeresse nagyapja tanyáját, valahol az isten háta mögötti szlovák hegyekben. A súlyosan városi Jakub kezdetben idegenül mozog a rozoga házban, azonban néhány csodás és több kevésbé csodás esemény hatására megízleli és megszereti a vidéki élet ízét, ami egész életére, családi és szerelmi kapcsolataira nézve is óriási hatással bír. Sulik a film minden csodásan fényképezett kockáját a városból vidékre migrálás eszméjének szenteli, olyannyira, hogy az egyik jelenetben maga Rousseau is megjelenik egy felhőmintás Citroen “kacsában”. De megidéződik Assisi Szent Ferenc is egy birkapásztor alakjában, szintén a szegénység és természetközeliség prófétájaként, Jakub szívét pedig egy csodatévő szűz ejti rabul. A néző arcára a film folyamán egyre szélesebb mosoly ül, a végén pedig elégedetten bólogat: “Minden úgy van, ahogy lennie kell”. Asanisimasa: 8/10

Gus Van Sant ezzel a filmmel tűzte fel névjegyét a globális filmvászonra, mely egyben rendezői nagyfilmes debütációja is. A gyógyszertári cowboy nem western, hanem drogfilm, ráadásul a maga korában meglehetősen lényeglátó, tabudöntő – tehát nagyjából pontosan felvázolta a rendező későbbi pályáját. ’89 óta persze készültek ennél brutálisabb, felkavaróbb, provokatívabb és szociológiailag, pszichológiailag hitelesebb művek is kábítószer témájában, azonban Van Sant filmjének van egy olyan találmánya, vagy inkább megközelítési módja, ami megkerülhetetlen ebben a témában.

Nevezetesen az, hogy a film drogos szereplői tökéletesen hétköznapi alakok. Nem látunk a filmben súlyos tetkókat, bőrcuccokat, motorokat, illetve semmi hippis pszichedéliát (a film cselekménye a hetvenes évek elején játszódik), nincsenek karikás szemek, zombimódra támolygó, belőtt alakok, nincsenek dílerek, már a megszokott filmes sablon szerint; szóval e filmben egy darabot nem találunk a temérdek kábítószer-témájú filmben látott kliséből. A fiatal Matt Dillon által alakított srác és négytagú baráti társasága tipikus középosztálybeli, kertvárosi fazon, szó sincs itt nehéz életről, és egyéb hasonló okról, amit jellemzően a droghoz vezető trambulinként szokás emlegetni. Ezek a srácok szeretnek drogozni, ennek megfelelően, nem remegő kézzel tolják vénába a cuccot, hanem vigyorogva, határozott mozdulattal. Az anyagot is ugyanilyen határozottan szerzik meg: gyógyszertárakat, kórházakat rabolnak ki. Ennek megfelelően, nem heroint, kokaint és hasonló más szereket tolnak, amit csak a maffia közreműködésével szerezhetnének meg maguknak, hanem morfint és dexedrint, vagyis tulajdonképpen orvosi amfetamint. (Ezt a “kultúrkört” amúgy a híres, keménydrogos múlttal is rendelkező rockköltő, Lou Reed is jól ismerte, megénekelte a Sword of Damocles című számában.) A hatás nagyjából ugyanaz. egy kemény drogos számára csupán egyetlen sors létezik, használjon bárhonnan származó, bármilyen komoly cuccot. Van Sant azonban azzal, hogy tökéletesen átlagos kinézetű kábítószereseket mutat, talán először szembesíti a “tiszta” társadalmat azzal, hogy a drogprobléma nem valami szociális egzotikum, nem a hippik, punkok és egyéb rockerek egyéni problémája, hanem igenis köztünk él, akár a szomszédban. Akár az a helyes, jólfésült szomszéd srác, sőt tán egy katolikus lelkész is lehet drogos. Egy ilyen szerepben, drogos papként az egyik legkomolyabb író szaktekintély, William S. Burroughs tűnik fel, mintegy a témában megkerülhetetlen személyiségével is alátámasztandó e filmnek hitelét. Nem mellesleg, Burroughs a film forgatókönyvének írásában is közreműködött. Ezt a “hétköznapiasító” aspektust erősíti pl. Dillon természetes és sallangmentes játéka is, mellyel csak nagyon finoman érzékelteti személyiségének törvényszerű széthullását. Az pedig, hogy akkor sújt le rá Damoklész kardja, amikor már majdnem normális életet él, az maga a valóság egzakt tragikuma.

A gyógyszertári cowboy persze nem tehet arról, hogy azóta nála szuggesztívebb, erősebb hatású drogfilmek is készültek, a témában a mai napig fontos alkotás. Asanisimasa: 8/10

A tavaly elhunyt Frank McCourt hazánkban is nagy sikert aratott önéletrajzi regényéből rendezte ezt a filmet Alan Parker, mely több olyan néző véleménye szerint is méltó filmes változata a regénynek, akik korábban olvasták a regényt. Nem sok ilyen van a filmtörténetben, hogy egy korábbi, sikeres irodalmi mű rajongói ne esnének azonnal neki a mozgóképes változatnak. Persze, a filmet rendező Alan Parker sem mondható nyeretlen kétévesnek, sem filmesként, de még irodalmi művek filmre adaptálásában sem: életművének jó részét irodalmi és/vagy színpadi művek feldolgozásai teszik ki.

Cinikusan persze ezt értelmezhetjük úgy is, hogy szegény Parkerbe nem sok eredetiség szorult, persze az nyilván a józan értékelés másik véglete lenne. Az Angyal a lépcsőn, miképpen Parker legtöbb filmje, egy igen tisztességes, nívós munka, mondhatnám mestermű. 145 perces hossza már önmagában jelzi, hogy a rendező kezét nem kötötte nagyon semmilyen produceri nyereségérdekelt kicsinyesség, hiszen ennyi minimum kell egy éveken átívelő cselekményű regény méltó megfilmesítéséhez. McCourt regénye -így a film is- egy Frank nevű ír kisfiú felcseperedésének története. Frank nyilván az író, maga. A huszadik század húszas-harmincas éveiben vagyunk, Frank és családjának sorsa mai ésszel alig felfoghatóan nehéz. Brooklynban kezdődik a történet, ahonnan Frank családja, a szokásostól eltérően, vissza kénytelen emigrálni a “lucskos, nyirkos Írországba”, ahol az emberek tömegeit az éhínség és a tüdővész gyilkolja. Ennyi elég annak érzékeltetésére, hogy Frankék helyzete mennyire nem irigylésre méltó. A sokgyermekes család hullik, mint az eső, van a filmben jó néhány temetés. nem várt csattanó nincs, és nem is lehet a film végén, hiszen McCourt 66 éves korában írta meg a regényt, így nyilvánvaló, hogy Frank túlélte szörnyű gyermekkorát. Komor hangulatú a film, a nap talán csak a legutolsó kockákon süt ki először, azonban rengeteget esik. Szinte árad a dohos penészszag a filmből. Hányás fröccsen, ürülék loccsan a házak közötti utca közepén futó árokba. Elvakult ír nacionalizmussal feltupírozott bigott katolikus hit az emberek egyetlen mentsvára, egyben sorsuk kerékkötője is. Frank családja és szinte a teljes ír társadalom ezt mókuskereket hajtja. Komoly probléma az alkoholizmus, Frank apja révén tapasztalja meg ennek áldatlan hatásait. Azonban Frank mégiscsak felnő, és még a szerelmet is megtapasztalja, igaz, azt sem sokáig – szerelme megismerkedésüket követően, hamarosan meghal tüdővészben. Azonban, a lentnél nincs lejjebb, és a sors kereke előbb-utóbb felfelé kezd lódulni…

A film éppen csak annyira dagályos, hogy még emészthető maradjon. Ahogy Parkernél megszokhattuk, néha túlhúzza művét szentimentál-fokozatba, amit aztán biztos érzékkel rendre vissza is tud rántani néhány földhözragadtan ocsmány jelenettel a reáliába. Atmoszféra-teremtése hibátlan, tökéletes illúziót keltő. Igen jó a film szereposztása, remek Robert Carlyle az alapvetően szerencsétlen, kilátástalan sorsát megoldani nem tudó, gyenge jellemű, alkoholista apaként, visszafogottságában megrázó Emily Watson, és remek a Franket három különböző életkorában alakító gyerekszínész is. Azonban maga a sztori, egészen a halvány reményt keltő végkifejletig annyira szomorú, hogy nem könnyű nézni a filmet. Viszont, ha beszippant, akkor már nem is enged. Aprókat lehetne kötözködni, lehetett volna belemenősebb a durva jeleneteknél Parker, lehetett volna sarkosabban szólni az ír katolicizmus képmutatásáról, hogyan hunyt szemet emberek tragédiája felett és hogyan méricskélt kettős mércével, nyúlhatott volna szabadabban McCourt regényéhez, azonban a végeredmény így is hatásos, felkavaró és megrendítő mű. Asanisimasa: 8/10

Első felindultságomban azonnal ráragasztanám e filmre a címkét, miszerint a Defendor (vagy magyarosan Véderő. Mint a Csillagok háborújában, csak ő nélkül…) minden idők legmeghatóbb, legmegrázóbb és leghősiesebb szuperhős-filmje, de másodikra is csak bólogatni tudok: ez egy igen tökös kis film ám. Az egy dolog, hogy Woody Harrelson (Stohl Buci remekbe szabott szinkronjával, ha magyarul nézzük, valamint elejétől végig kitűnő és szinte hibátlan magyar szöveggel. Írnám, ki fordította, de már nincs kezeim között a DVD, így megköszönném, ha valaki bekommentelné a nevét, mert bár a haska nem crack, ám ennek ellenére megérdemli a megemlékezést.), szóval Woody Harrelson parádés. Eszement, gügye, félnótás, óriási, ember, ez mind külön-külön és egyszerre is. 80-as IQ-val, de túlfejlett igazságérzettel ő egy önjelölt igazságosztó, aki csetlik-botlik, ráadásul mindig a legdrámaibb szituációban, mégis egyszerre veszi fel a harcot a korrupt rendőrökkel és a gaz fegyver-, kábítószer- és lánykereskedő szerb maffiával. Meglehetősen sérülékeny szuperhős Defendor, sérül is, talán többet is, mint az összes igazi, együttvéve, mégis ő áll a szívünkhöz legközelebb – talán éppen emiatt, s hogy még így is harcol. Természetesen győz a végén, de nem úgy, ahogy másoktól megszoktuk.

Az egy másik dolog, hogy a filmet író-rendező Peter Stebbings, akit eddig leginkább különböző TV-sorozatok kisebb-nagyobb szerepeiben színészként láthatott a néző, képes volt a kánonnál is szentimentálisabb hős-sorsot olyan valódi, véres rögvalósággal realizálni, hogy a végeredmény szinte majdnem egy naturalista dokumentumdrámát eredményezzen. Semmi olyan helyszín, karakter nincs e filmben, mint amit amúgy megszokhattunk. Koszlott külsőbb kerületek kutyaszaros sikátorai, pitiáner, tényleg kisstílű bűnözők, Jim Jarmusch-filmekből kiragadott kávézók, gyorsbüfék, lassú kiszolgálással, mosodák, művezetők, narkós kurvák. Mocskos kifejezések még mocskosabb kötőszavakkal. Innen emelkedik ki ez a szerencsétlen önjelölt igazságtevő, magasra, tisztán, félelem nélkül, 80-as IQ-val.

S hagyján, hogy végig úgy érezzük, Stebbings parodizál, talán sokáig így is van, azonban a végén úgy ver arcon a szívlapáttal, a hősének elhivatottságához hasonlóan naiv, de reális és igaz fináléval, hogy komolyan megrendülünk. Kiváló, gondolatébresztő, mégis szórakoztató kis film ez, a párbeszédekben sűrűn elpattintott egészen barom szóviccekkel, melyből egyet e cikk első mondatában is idézek, mintegy ízelítőül. Asanisimasa: 8/10