Libanon, Bejrút. Az egyik háborúnak már régen vége, a másik még nem kezdődött el. A napfényes város egyik fodrászszalonjában öt nő találkozik nap, mint nap. A fiatal Nadine Labaki első játékfilmje az öt nő különböző, de egymásba fonódó sorsán keresztül mutatja be a nők életét a mai, sokvallású és állandó háború sújtotta Libanonban.
Templom, kocsma, piac, fodrászüzlet
Hajdanán, békeidőben nálunk is gyakorlatilag négy helyszínen zajlott a város társadalmi életének java. Ez fokozottan így van a mai napig is a mediterráneumban, az európai civilizáció bölcsőjében. A templom a spiritualitás ünnepélyes helyszíne, oda főleg ünnepnapokon jár az ember, kiöltözve, önmagába fordulva. A kocsmában (vagy alkoholt kevésbé preferáló kultúrákban a kávézóban) a férfiak – immár kifelé fordulva – vitatták meg a napi politikai, üzleti és sportdolgokat, míg a nők a piacon cseréltek pletykát, receptet és más praktikus információkat. A fodrászüzlet volt az intim dolgok helyszíne, nem véletlenül, itt az illatszerek bódító illatában az élesre fent ollók és borotvák között finomabban fogalmaz az ember, mint a kocsmában vagy a piacon, itt nyílik alkalom a legbelsőbb titkok feltárására is. A fodrász pedig figyelmes és diszkrét hallgatója ezeknek. Kézenfekvő ötlet volt az elsőfilmes libanoni rendezőnőtől, Nadine Labakitól, hogy amikor kitalálta, nőkről fogja debütáló filmjét elkészíteni, annak helyszínét egy fodrászszalonba teszi. Hiszen ez az a hely, ahol a legkülönfélébb társadalmi státuszú nők megfordulnak ebben a legszabadelvűbbnek tartott, de még mindig sok dologban nagyon konzervatív arab nyelvű országban. Egy fodrászüzlet emellett adekvát helyszíne az intim dolgok feltárulásának is.
Éppen béke van a cédrusok alatt,
amikor a Karamell című film története játszódik, egy, a rendezőnővel készült interjúból azonban tudhatjuk, a forgatást befejezését követő héten újra harcok törtek ki, de a röpke békeidőszakban a bejrúti lakosság magától értetődő módon és nagy igyekezettel tereli bele életét a normális kerékvágásába. Ebben a furcsa világban, ahol arabul mondják a Miatyánkot, de franciául köszön a rendőr, ahol több ezer éve él egymás mellett síita és szunnita arab a zsidóval, örmény, szír, görög és római katolikus, emellett kopt, káldeus és még ki tudja milyen felekezetű, békeidőben lüktet az élet, keveredik a muzulmán a kereszténnyel, a kávézókból és kocsmákból dal hallatszik, nem véletlenül nevezik ilyenkor Bejrútot Kelet Párizsának. A nők itt gyönyörűek, ez látható, de életük azért még messze nem olyan szabad, mint Nyugaton. Egy fodrászüzletben öt nő találkozik nap, mint nap. Layale (akit maga a rendezőnő alakít) egy nős embert szeret, de nem veszi észre a kis sarki közrendőr rajongását. Nisrine muzulmán, nemsokára férjhez megy, de van egy komoly problémája: már nem szűz. Rima nő létére a nőkhöz vonzódik. Jamale, aki állítólag hajdan színésznő volt, mindent elkövet, hogy fiatalabbnak látszódjon koránál, nem sok sikerrel. Rose egész életét bolond nővére ápolására szentelte, egy tisztes, ősz külföldi úr azonban egyre többet tűnik fel nála. Ez az öt karakter gyakorlatilag lefedi a teljes libanoni nőtársadalmat, életük problémái tipikusak. Layale állandó házasságtörésben él, miközben harmincéves korára még nem ment férjhez, ami mind a keresztényeknél, mind a muzulmánoknál nagy bűn. Nem kisebb bűn Nisrine bűne sem: nem tolerálja egyik vallás sem, ha egy menyasszony szüzességét vesztve megy férjhez, a muzulmánoknál szélsőséges esetben tragikus vége is lehet ennek. A női homoszexualitás még a liberális nyugati államokban is kényes téma, nem kétséges, itt is nagybetűs tabu. Jamale, az állandó szépészeti korrekcióival is olyanra törekszik, amit ellenez mindkét vallás. Meg akarja változtatni, amit Isten, Allah megteremtett és elrendelt, ellen akar állni az öregedésnek, ráadásul még nőiességét is kihívóan hangsúlyozza. Az idősödő Rose a sors akaratából, de főleg a háborúk miatt férj nélkül maradt libanoni nők tipikus életútját példázza, egy idő után már nincs joga a nőnek a szerelemhez, még akkor sem, ha az ajtóban kopogtat.
Belülről irányítva
Nem példa nélküli a filmtörténetben, hogy valaki saját magát rendezi, Woody Allentől Robert De Niróig hosszú a sor, az már viszont nem annyira megszokott, hogy nő létére, első filmjében tegye ugyanezt. Hatalmas önbizalom és bátorság kell hozzá, de úgy tűnik, a libanoni cédrusok alatt zajló kegyetlen idők kemény nőket nevelnek. Labaki laza természetességgel játszik filmjében, majd’ minden jelenetben benne van, ennek viszont megvan az az előnye is, hogy alig kell leállítani jelenetet, azonnal, mintegy belülről lehet korrigálni az improvizációból adódó esetleges hibákat. A film narrációja ugyanilyen laza természetességgel, egy áradó, pergő nyelvű, de egy részletet ki nem felejtő elbeszélésfolyamban valósul meg. A zippzár fogaihoz hasonlóan egymásba kapcsolódó történetszálak masszív, de mégis átlátható szövetben állnak össze egésszé. Nagy teljesítmény ez a fiatal rendezőnőtől, tekintve, hogy játszik is a filmjében, és főleg azért, mert nem volt előre megírt dialógus. Labaki ragaszkodott hozzá, hogy a nagyobb hitelesség miatt a szereplők (akik szintén nem profi színészek) a szituációkat saját szavaikkal adják elő. A megvalósítás pazarul sikerült, soha nem láttam ilyen hibátlan improvizációt, főleg nem amatőr szereplőktől, bár nyilván alapos próba előzte meg a jelenetek felvételét, amit látunk, az szinte a valóság.
Karamell, de nem ragacs
A film címéül szolgáló anyag majdnem azonos azzal, amit mi a cukrászdából ismerhetünk. A karamell Közel-Keleten azonban hagyományos szépészeti eszköz is. A cukrot citrommal és vízzel addig forralják, míg egy nyúlós, ragadós massza nem lesz belőle, amit aztán a szőrös bőrfelületre kennek, majd egy gyors rántással eltávolítanak a nem kívánt randa szőrrel együtt. Eme kegyetlen eszköz ízre édes és fanyarkás; édes, kegyetlen és fanyarkás, mint az élet. Labaki filmje is ilyen, de nagy erénye, hogy nem válik ragacsos sziruppá. Végig friss, szellemes, sőt bölcs tud maradni, történetfűzése is lazán pergő, a szereplők pedig egytől egyig elbűvölőek, de különösen a Rose-t és idős bolond nővérét, Lilit alakító Siham Haddad és Aziza Semaan. A rendező/főszereplő Nadine Labaki pedig még gyönyörű is. Filmje figyelemreméltó dolgozat a barátságról, életről, halálról, a kultúrák és vallások egymás mellett éléséről, abból a világból, ahol ez a valóságban is szó szerint életbevágó probléma. Asanisimasa: 10/8
A frászkitörős filmet Peter Jackson rendezte, még a Gyűrűk ura előtt, s ahogy a címéből is könnyen kikövetkeztethető, ez egy horror-vígjáték, méghozzá kifejezetten a szellemes fajtából. Jó ritmusú, helyenként tényleg vicces kis film a még egészséges Michael J. Foxszal. (A képen) A film a Viasat3-on lesz, 21.10-től.
bejön neki. Ettől még persze, nem biztos, hogy boldog is lesz… Nem tudom, milyen a film, de Ozont nagyon bírom. Állítólag nem ez élete főműve. Nos, majd meglátjuk.
nem kedveznek az Oscar-esőhöz, még akkor sem, ha nyilvánvaló, Robert Downey Jr. olyan baromi jó színész, mint ide a Tau Ceti. Ezt a képregényvilágban is kissé különc figurát, a szenvedélybeteg feltaláló Starkot is olyan sármmal, bájjal és laza eleganciával ruházza fel, hogy ilyet rajzolni nem lehet. Ebben a második részben is.
álreklámspotokból, áltévéshowk és áltévéjátékok részleteiből állított össze Tatti Sanguineti. E film részben bizonyíték, hogy Rodriguez és Tarantino előtt is volt élet a mozikban, de főleg hagyaték. Fellininek, a mozgókép egyik legnagyobb művészének hagyatéka. Emellett még mulatságos is. (m2, 20.30)
értelmet találnak az ottani létben. De válhat-e otthonukká a fekete kontinens valaha is? Megszokhatja-e a jómódú polgári élethez szokott német zsidó család az afrikai gyarmati életkörülményeket? Képes-e asszimilálódni a valahol szintén rasszista angol gyarmati társadalomba?
wim
efes
perry55
szaszo
