asanisimasa

Zack Snyder nem tud kilépni a bőréből, hiába áll elő látszólag egy gyerekfilmmel, mint ez alkalommal is, egy akciófilm, egy akcióban szintén nem szűkölködő képregényfilm, valamint egy ultrabrutál, élőszereplős-animációs, ókori vérszimfónia után a baglyok között is komoly ritkítást végez. A felnőtt nézőben közben kultikus mozifilmek híres jelenetei ötlenek fel, a gyerekek pedig egyre mélyebbre süllyednek a piros plüssbe…

A nagy fa-galeri története

A nagy fa neve Ga’Hoole Kathryn Lasky 15 részből álló fantasy-regényciklusában, itt laknak azok a hős baglyok, akiket Őrzőkként aposztrofálunk ezentúl ebben a tárgykörben. Az őrzők legendája című film a sorozat első három részéből íródott, melyből eddig csak az első, A katlan titka olvasható magyarul. Ami késik, nyilván nem múlik. A főhős Soren, az ifjú bagoly, aki szüleivel és testvérkéivel éldegél valahol egy erdőben. Apja esténként mesét mond, melyben távoli, mesés csatákról és nagy győzelmekről van szó, melynek kivívói az Őrzők, akik vigyáznak a szegény kis átlagos baglyokra, ha baj van. Védelmezik, meggyógyítják, segítik őket, azonban akkora baj még nem történt, hogy meg is jelenjenek. A kis Soren azonban szentül hisz bennük. Egy nap azonban egy renitens, szakadár bagolycsapat csap le az éppen szárnyukat próbálgató kis baglyokra és elrabolják őket. Egy távoli sziklára viszik Sorenéket, ahol egy gonosz, hófehér nagy bagoly uralkodik. A dolgok úgy állnak, hogy a hófehér, gonosz Nyrát fogják szolgálni ezentúl rabszolgaként, aki ez ügyben bevett minden eszközt, még a pszichózist is, melynek következtében azok, akikből nem érdemes önfeláldozó harcost nevelni, alvajáró zombibaglyokká válnak. A kis Soren útközben került kis társával azonban cselesen megszökik, és kétségbeesésében elindul megkeresni az Őrzőket. Viszontagságos útja végén egy óriási viharba kerül, ahonnan csodás módon egy óriási fán (a Ga’Hoole-on) tér magához, körülötte rengeteg bagoly sertepertél, repked, izeg-mozog. Soren megtalálta az Őrzőket, vagy az Őrzők találták meg Sorent? A történet azonban csak most kezdődik, hiszen Soren testvérkéi még mindig a gonosz Nyra fogságában vannak…

Nagy talány volt előzetesen, vajon Snyder képes lesz-e korhatár nélkül megtekinthető filmet készíteni, hiszen eddig minden filmje 16-os karikás volt, az ókori spártaiak thermopülai élet-halálharcát érzékletesen megörökítő 300 kifejezetten tapicskolt a kifröccsenő –igaz, rajzolt– vérben, levágott végtagokban, effélékben. Nos, a rendező e filmben is csak minimális mértékben fogja vissza magát. Annyit azonban le kell szögezni: vér egy csepp sincs a filmben, azonban a végső nagy csata, azért elég rendesen ott van, pestiesen szólva. A baglyok Leonidász vértezetére emlékeztető szerelésben játszanak, a karmaik óriási, pengeélesre csiszolt műkarmokban végződnek, melyeknek egymáshoz csattanó, vészjósló pendülései, csisszanásai valódi csatazajt adnak, a nyak- és szárnytörő légi ütközetek lassított felvételei is meglehetősen expresszívek, szinte az első világháborús repülőgépes ütközeteit idézik. Mivel ez egy igazi harc, áldozatok is vannak, sőt… Tudom, hogy a mai gyerkőcök ingerküszöbe már máshol van, annyit azonban el kell mondanom, hogy a mellettem ülő, kb. 7-8 év körüli kiskorúak szinte eltűntek ekkor az ülésben. Egy nyikkanás sem hallatszott.

Hát, talán azt azért nem, bár Snyder ügyesen idézget meg jól ismert kultmozikat, A gyűrűk urától a Csillagok háborúján át a Mátrixig, sőt az Avatárig, ráadásul úgy, hogy sohasem másol. Mégis, ahogy Nyra először megjelenik, s bár hófehér, mégis Dart Vader jut eszünkbe, amikor megérkezik két piros ruhás testőrével A birodalom visszavágban. A végső légi csata akár lehetne a Csillagok háborúja harmadik részének nyitójelenete is, ahogy pedig Sorent tanítgatja a kis félszemű, sánta bagoly, az teljesen Luke és Yoda hasonló jelenetét juttatja eszünkbe a negyedik részből. Nyra vára és denevérhadserege Vasudvardot és az orkok seregét idézi a Gyűrűk urából, ahogy Soren repülni tanul, az majdnem olyan, mint az Avatar hasonló jelenete, ahogy pedig rájön a repülés lényegére, az meg majdnem olyan, mint amikor Neo érzi át a Mátrix lényegét. Ezen jelenetek megtalálása lehet jó játék is, van még bőven. Egy filmművelt felnőtt azonban simán siklik át a filmen, nagyon semmi nem fogja megakasztani. De talán ásítozni sem fog.

Ma már talán kissé idejétmúltnak tűnhetnek a lassú ritmusú, gyakorlatilag történet nélküli, kizárólag hangulatokra, képekre és gondolatfoszlányokra épülő filmek. De az is lehet, hogy ma már csak kevesebb időnk van végiggondolni, kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk VALÓJÁBAN…

Ködben bolyongó

Soha nem felejtem el, amikor jó néhány évvel ezelőtt egy Tarkovszkij-filmklub délutáni vetítésére (talán az Áldozathozatal ment?) néhány perccel a kezdés után esett be rohanva, lihegve az egyik néző. Hiába mondtam neki, hogy nyugi, igyon egy teát, fújja ki magát, ő azonban az elvárt és minél gyorsabban abszolválandó intellektuális élményt hajtva csak beült a filmre. Kisvártatva, talán öt perc múlva kijött, hogy ő nem bírja most ezt a lassú tempót… Még az olyan, egyébként értelmes, művelt embereket is begyűri a civilizáció kíméletlen mókuskereke, mint az említett nézőt is, aki tudja, érti, hogy mire számítson, ám az állandó rohanásban már akkor is nehezére esik egy picit megállni, amikor agyában világosan ott a gondolat, hogy itt most tényleg meg kellene állni.

A török Semih Kaplanoglu Yumurta (vagyis Tojás) című filmjének első, igen hosszú jelenetében a mozdulatlan kamera egy szántóföldet mutat, a háttérben ködbe vesző fákkal. Egy nőalak tűnik fel a ködben, lassan, komótosan jön felénk. Már talán két perce jön felénk… A sajtóvetítésen az egyik kolléga ekkor, nyilván önmagának, de a csendben mégis jól hallhatóan megjegyzi: – Jöhetne egy kicsit gyorsabban is ez a néni!… Nemsokára a néni, kendőt viselő idős asszony, egészen közel ér a mozdulatlan kamerához, arca elfoglalja az egész vásznat, megáll egy pillanatra, majd jobbra el, ugyanebben a komótos tempóban. A kamera elfordulva mutatja, ahogy lassan távolodik, vissza, bele a ködbe… Aztán néhány jelenettel később tudatosodik bennünk, hogy ez a bevezető hosszú szekvencia egy idős asszony halálának egyszerűségében is nemes, lírai megfogalmazása volt, aminek fényében a kolléga megjegyzése finoman szólva is morbid színezetet kapott, de ami fontosabb, hogy jól illusztrálja, mennyire elszoktak még az értő nézők is az efféle lassú, meditatív, merengő ábrázolásmódtól. Viszont egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ebben a film, illetve az alkotója a hibás…

Külföldi értetlenség, hazai siker

Beleolvasgatva a különböző külföldi nézői véleményekbe, szembetűnő, hogy Törökországon kívüli nézők mennyire nem tudtak mit kezdeni egy ilyen filmmel. A lassú ritmust még csak elfogadták, de a történetnélküliséget már csak nagyon nyögvenyelősen, holott egyikük még Antonioni nevét is citálta… Pedig nem volt az olyan régen, amikor a művészi igényű filmezésnek még markáns és meghatározó vonulatai voltak azok a szerzői filmek, melyek inkább a szereplő, vagy a szereplők belső bolyongásaira, lelki, érzelmi vagy szellemi fejlődésére koncentráltak, nem csupán egy egyszerű, vagy akár bonyolultabb történetet akartak elmesélni. Az elébb említett Antonioni is készített ilyen filmeket, de Tarkovszkij életműve szinte teljes egészében az állandó útvesztőben lévő intellektuális hősök belső vívódására koncentrált, hogy honnan jöttek és hová tartanak. Akad persze erre az alkotói attitűdre magyar példa is, bőséggel. Jancsó Oldás és kötése, Zolnay vagy Huszárik filmjei más-más stílusban, de ugyanerről szólnak. Kaplanoglu hőse is akár szerepelhetne egy hetvenes évek eleji Zolnay filmben: a kiapadt tollú, negyven körüli költő egy kis könyvesboltot vezet a városban, amikor hírt kap, a messzi faluban élő édesanyja elhunyt. Rögtön bezárja a boltot, kocsiba ül és a faluba utazik, ahol a leromlott állagú szülői ház és egy fiatal lány várja. A férfiból emlékek törnek elő, melyek által átfogalmazódik benne egész eddigi és ezt követő élete.

Belső utak filmje

Gondolom, az egyértelmű, hogy egy olyan film hősét, aki éppen önmagát próbálja újragondolni egy komoly lelki megrázkódtatás után, nehéz lehet hitelesen úgy ábrázolni, hogy egyik akcióból a másikba esik, köztük el-elnyom néhány humorpetárdát, hogy rendesen ki legyen szolgálva a fizető néző. Kaplanoglu hősei sem rohannak sehová, ha autóban ülnek, akkor is némán, az elsuhanó tájba feledkezve ülnek a nyolcvant sohasem meghaladó tempóban. Vagy éppen a konyhában ülnek egy hokedlin és dohányoznak, teát szürcsölnek, vagy a kertben sétálnak és olykor lehajolva letépnek egy fűszálat. Ez a film, mint ahogy az efféle filmek, úgy általában, nem szórakoztatnak, hanem kifejezett együttműködést várnak el a nézőtől. Ha a néző hajlandó a filmmel együtt menni, akkor az a fontos, ami a nézőben e film hatására történik. Ha jó a film, és nem önös művészi érdekek, személyes ambíciók kerülnek általa előtérbe, hanem a film szó szerint vett meditatív hangulata dominál, akkor az erre fogékony néző is ebbe az állapotba kerül, így a film is eléri a célját. A néző is bejár vele egyfajta belső utat: olyan ez, mint egy közös ima. Valószínűleg a mohamedán Törökországban ezért is ért el jóval nagyobb sikert, elismerést ez a film, mint az elmélkedést keleti luxusnak hívő nyugati országokban. A még mélyen meglévő kulturális és vallási tradíciók miatt ott még talán még inkább van lelki erejük az embereknek egy közös elmélkedésre. De talán még itt is kíváncsi lehet néhány ember egy szépen fényképezett, lassú tempójú kiruccanásra a hétköznapi lelketlen gürizésből, csak hogy végiggondolja, mi végre is megy ez az egész… Asanisimasa: 9/10

Nem gondolom, hogy bármiféle búcsúszimfóniát, vagy műfaj-temetést láthatunk Sylvester Stallone akció-revüjében, hiszen bárki, aki picit is jártas az akciómozik világában, mondhat legalább öt sztár-státuszú figurát, aki NEM szerepel az ágyútöltelékekre, vagy A feláldozhatókra magyarított The Expendables című filmben. Hol van Chuck Norris, Michael Dudikoff, Vin Diesel, Wesley Snipes vagy mittudomén, Mark Dacascos? Nyilván jönnek a következő részben. Annyi biztos, hogy Seagal és Van Damme hülye volt. Ők is szerepelhettek volna ebben a bombasztikus all action-star gálában, nyavalyogtak (Van Damme visszaadta, Seagal pedig el sem vállalta a felkínált szerepet), kimaradtak. Megszívták, mert a film jó bulinak bizonyul.

Szóval, szó sincs az akciófilmek hanyatlásáról, legfeljebb ma más a trend. De akciófilmek a mai napig készülnek (épp e cikk írása közben is forog egy Budapesten, a Rózsák terén), legfeljebb moziba jut el kevesebb, mint a nyolcvanas-kilencvenes években. De minden műfajból kevesebb jut el a még működő egyre csökkenő számú mozikba, úgyhogy… miről beszélünk?

Az akciófilm tulajdonképpen az egyik legegyszerűbb műfaj, nem igényel nagy sztorit, igazán nagy költségvetést se, nem kell gigasztároknak sem fenntartani sok tízmillió dollárt gázsira. Legyen benne akció, robbanás, futás, lövöldözés, oszt’ annyi. Ha van benne legalább villanásra jó csaj, néhány bumfordi, de még vicces benyögés, picit cizellált közelharc, picit trükkösebb üldözési jelenetek és picit látványosabb robbanások, akkor az akciófilmek rajongója köszöni szépen, ő jól van. A The Expendables mindezt tudja, hozza, szállítja, ráadásul Stallone bácsinak azért sikerült egy -a műfajban- meglehetősen látványos bagázst összecsődíteni erre a géppisztolyos kánkánra. Két közvetlen partnere a műfaj újabb sztárjai: Jason Statham, mint késes gyilkos és Jet Li, mint családjáért aggódó, kicsi, de gyors ölőgép, ők a műfaj jelene. Itt van Seagal és Van Damme kartársa, Dolph Lundgren, a benga szőke is, egy igen baromarcú karakterben, mint a műfaj közelmúltja. Mickey Rourke a Pankrátorral úgy jött fel, mint anno Travolta a Ponyvaregényben, hogy azóta kihagyhatatlan minden olyan filmből, amiben egy kiöregedett, de még tökös faszagyerek játszik fontos szerepet. Kifejezetten szellemes és önironikus cameoban olyan akcióikonokat láthatunk, mint Bruce Willis vagy Arnold Schwartzenegger. A manapság ábécévégi-kategóriás szemetekben szerepet kapó Eric Roberts szegény, minden idők egyik legtökéletesebb geciembere, én már nem is tudom elképzelni pozitív szerepkörben, pedig játszott ő olyat is régebben, méghozzá nem is rosszul. E filmben is remek. Mellékszerepekben kisebb nevek, de egyáltalán nem mellékesen. S végül, a főnök: Stallone itt is szinte önmaga karikatúráját hozza, még a rendezés és producerkedés mellett sem képes hibázni. Nem mondom, hogy egy Al Pacino, de amióta nem is akar az lenni, egyből helyén is van. Szerintem iszonyú jókat röhög saját magán, s ennél nem nagyon van pozitívabb emberi tulajdonság. Mi is vele röhögünk.

Na, nagy matek, az tényleg nincs a filmben, de mint említettem, arra ebben a műfajban nincs is szükség. Bemutatkoznak a hősök, pici belső konfliktus, aztán jön a megrendelés, elfogadják, odamennek és teljesítik. Ennyi. Ami közben van, na éppen azért néz az ember efféle buta filmeket. Néhány jó benyögés, plusz piros pont a ‘Buda és Pestért’, fasza rockzene, még egy piros pont a vége főcím alatti Boys Are Back In Town-ért. Látványos verekedések, ultrabrutális tűzharcok, kötelező tűztenger. Én bírtam, jó volt. Nem értem a fanyalgókat, mi a jó lófaszt várnak egy akciófilmtől, ami ebben a filmben nincs benne?! Asanisimasa: 7/10 (Azért 7, mert azért maga a műfaj alapvetően nem a szívem csücske.:)

Hát, igaza volt azoknak a kritikusoknak, akik e film bemutatója után úgy vélekedtek, hogy az Eszeveszett küzdelemnek tévében a helye. Ahogy olykor a Hallmark (vagy hogy hívják most) csatornára tévedek, na ott szoktak efféle lányok-asszonyok-érző szívű férfiak könnyzacskóira apelláló filmek a műsorra kerülni, meg általában a kereskedelmi tévék ebéd utáni (altatásos) idősávjában. A jobbára idióta, baromarcú filmekből ismert Brendan Fraser egy apát alakít, aki feladva menő üzletemberi karrierjét, halálosan beteg gyermekeinek megmentéséért indít eszeveszett küzdelmet. Van valahol az isten háta megetti Nebraskában egy tudós (Harrison Ford), amolyan dr.House-fazon, aki jó úton halad afelé, hogy kifejlessze a gyermekek betegségének gyógyszerét – ő és az apa meccse a film tulajdonképpen, egymással harcban-szövetségben, de a pénzéhes egészségipar ellenében.

Szóval. Egyből két gyerek haldoklik. Egy gyermek haldoklása is elég, sőt túl sok is, azonban itt rögtön kettő. Annyira a két férfi harcára van kihegyezve a film, hogy igazából az első negyedóra után kétségünk sincs afelől, ki nyeri a meccset. A két haldokló gyermek, a megtört anyával csupán ok, hogy a két faszi harcáról lehessen mesélni. Eh… A néző tíz perc után kotorászik a zsebkendőért, mert ez a szemét hollywoodi dramaturgia így van kitalálva, nincs az az épeszű ember, aki gyermekek szenvedésén ne rendülne meg. Még ha esetleg azt csak egy filmen látja.

Fraser amúgy meglepően normálisan játszik, JonesSoloFord is lazán megoldja a House-karaktert, a film is működik, csak hát… Komoly gondok vannak itt. Túl sok ebben a filmben minden. Asanisimasa: 5/10

Egész pofás kis kamarathriller lenne ez az Emlékezetkiesés című dolgozat, ha a Simon Brand által vezetett alkotói gárda keze nem remeg meg az utolsó (előtti) pillanatban, nem enged az addig kifejezetten ügyesen felépített klausztrofób szuszpenzen és kerekít végül egy közepes emberrablásos B-filmet. Ezen a buta engedményen nem segít a cselekmény végére odacsomózott többszörös fordulat sem, ami kifejezetten úgy néz ki, mint kopaszodó divatrasztán a műhajból készült dreadlock: szervetlenül és idegenül fityeg.

Maga, ahogy a film elindul és tulajdonképpen míg eljut a végkifejletig, az tényleg ötletes. Na jó, a gáz-téma tényleg gáz, de hát valahogyan el kellett érni, hogy a düledező gyárcsarnokba összezárt alkalmi társaság egyszerre nem emlékezzen semmire. Brandnek nem ártott volna a filmfőiskolán bejárnia az órákra, amikor Bunuel volt soron, a megoldáshoz onnan meríthetett volna ihletet. De most már mindegy, mint a matekórán, fogadjuk el, hogy gáz van. OK. Ezenkívül tényleg izgalmas a ‘ki kicsoda és főleg ki kivel van’-játék, ez a rész ügyes, megfelelően kidolgozva, kicsit húzva-sűrítve akár még színpadon is megállná a helyét. Jók a színészek: Jim Caviezel riadt szemeiből elhisszük, hogy tényleg nem tudja, most mi van. Greg Kinnear és a többi kiváló színész pedig egyáltalán nem segíti abban, hogy erre rájöjjön, hiszen ők maguk sincsenek tisztában a helyzettel – kitűnően játszanak. Percenként változnak a viszonyok. Aztán csak megy az ide-odavagdalkozás és lassan elgondolkozunk, hogy akkor most mi lesz ennek a megoldása, de érezzük, az alkotók is ezen tökölnek: aztán asztalra csapnak és rosszul döntenek. Amikor először kivág a film a külvilágba, na ott szökik el a luft. Kár érte, mert így csak félig jó a film. Asanisimasa: 5/10