asanisimasa

Úgy tűnik, szegény Sean Penn nem igazán tudott mit kezdeni Friedrich Dürrenmatt egyik zseniális kisregényével (Az Ígéret), hiszen bármennyire próbálta azt amerikanizálni, aktualizálni, bármennyire zsúfolta tele filmjét Jack Nicholsonnal súlyosbított kiváló szereplőgárdával; bármennyire egészen jó és teljesen formabontó krimi onnan nézve Az ígéret megszállottja: tulajdonképpen minden benne van, csak éppen a lényeg nem jön le belőle. Az a lényeg, amit Dürrenmatt a forgatókönyv alapjául szolgáló regénybe beleírt.

Ez sajnos borítja az egész filmet.Penn sajátos atmoszférát teremt, lebegős, vészterhes hangulat lengi végig be a filmet, még akkor is, amikor a közepe táján Jerry (Nicholson) már nyugdíjasként látszólag megnyugodva a békés benzinkutas-pecázós életformát választja. Mint krimi, tompa, de egyre növekvő feszültséggel és nem várt csavarokkal, jól működik a film, egészen a végkifejletig. Erre mondom, hogy onnan nézve jó, bár formabontó a film – hiszen az, ha úgy tetszik nem egy krimi befejezése, illetve ha az, akkor az nagyon szemtelen. Mondhatni, fatális, sorsszerű. Viszont, ha elkezdjük a Jack Nicholson által alakított nyugdíjas zsaru karakterét jobban elemezni, akkor egyből kitűnik, hogy bár Jack jó szokásához híven, odateszi magát keményen, nagyon tudja adni a kattant faszit – a karakter leépülése, bekattanása csak néhány stációjában van jelen, folyamatában nem. Holott éppen ez lenne a dürrenmatti gondolat lényege, hogy bemutassuk a tőlünk független igazság kiderítésének lehetetlenségébe beleőrülő hivatásos igazságszolgáltató széthullását. Folyamatában, nem pedig ritkás pillanatfelvételekben. Ezzel a mély, pszichologizáló aspektussal nem tud Penn mit kezdeni. Amíg krimizni kell, nincs gond, de Dürrenmatt száraz, precíz, analitikus okfejtését és karakterépítését (bár itt inkább a rombolás lenne a helyes kifejezés) már nem tudja a filmbe átültetni. És ez csak az egyik dolog, a másik, hogy így a pimasz és jobb híján formabontónak titulált befejezés is csak egy szimpla vicc, egy légből kapott, pimasz ötlet, nem pedig az egyetlen logikus befejezése a történetnek, ahogyan az az eredeti műben történik. Én még azt is feltételezem, hogy Penn egyáltalán nem értette meg Dürrenmatt lényegét, és nem arról van szó, hogy nem tudta azt filmre ültetni. Csak a krimit látta a könyvben, a pszichológiát már nem, ezért lett a film ilyen, amilyen. Asanisimasa: 6/10

Douglas Adams ominózus meghatározásán kívül talán Thomas McCarthy Az állomásfőnök című filmjében találhatjuk meg a választ az örök kérdésre: Mi az élet értelme? Ott van a végén a válasz, az egész film pedig a kérdés feltevése.

Egy törpe örököl valahol Új-Fundland zeg-zugában egy használaton kívüli vasútállomást, s mivel életében eddig is vasutakkal, igaz, modellvasutakkal foglalkozott, számára akár a mennyország is eljöhet, ő a helyén van. Igazi vasút, állomás, sorompók, szemafor. Hősünk azonban magának való, szűkszavú, vagyis inkább kifejezetten szótlan, mogorva figura, így túl nagy boldogságot rajta nem látunk, csak a tényekből gondolhatjuk azt, amit. Szomszédja, egy életvidám kubai srác egy igazi üvegtigris-büfét üzemeltet, míg apja betegeskedik, na ő nincs a helyén: konkrétan halálra unja magát. Egy furcsa nő kétszer egymás után üti el az úton törpe hősünket, mégis ő az, akinek először sikerül feltörni a törpe hallgatását. Két tipikus vidéki tahó persze gyökér módon szól be. A könyvtáros lány pedig csak egy levélre vár, hogy kinyílhasson. Törpe hősünk néha felkerekedik, és a sínek között sétálgat, s ha jön a vonat, jól megnézi. Mit keresnek ezek a teljesen eltérő korú, beállítottságú emberek az isten háta mögötti kisvárosban, és megtalálják-e ott életük értelmét?

A filmnek nincs igazán a szó szoros értelmében vett története, életképek, szituációk szövete csupán, a szereplőkkel mégis komoly dolgok történnek, határozott jellem- és személyiségfejlődésen mennek át, sőt a végére megtalálják a “helyi Nirvánát” is. A film méltán aratott nagy sikert a legjelentősebb független-filmes seregszemlén, a Sundance-on, hiszen kevés eszközzel, kevés szereplővel, de eredeti, okos látásmódjával, finom hangulataival és humorával tényleg egy tipikus független feelgood mozi. Nem műfaji film, de nem is fennhéjázó, pökhendi “művészet”, hanem egy egyenes, tiszta, meleg és emberi hangú filmalkotás teljességgel hétköznapi emberekről, hogy mit tudnak kezdeni helyzetükkel, életükkel, sorsukkal. Imádtam és elnéztem volna még kétszer ennyi ideig is. Olyan “cseh új hullámos” mellékízei vannak… Asanisimasa: 9/10

Az általában émelyítően szétfolyó, giccses, ragadós karácsonyi filmkínálat egyik, a sorból kilógó, ám kifejezetten üdítő darabja volt, és lehet még sok éven át Richard Curtis Igazából szerelem című, kétórás szerelmi kaleidoszkópja. A film egy kiválóan megírt és ugyanilyen jól megszerkesztett romkom, szuper karakterekkel, ezekhez méltó színészi alakításokkal, minimális mélységgel, de mégsem felszínességgel, a karácsonyi tematikához mérten olykor meghökkentően frivol, de még vicces szabadszájúsággal.

Már a kezdő képsorok megadják az alaphangot: egy lepukkant, ex-, vagy tán még gyakorló heroinista testalkatú, hatvan körüli rockzenész (Bill Nighy) valamelyik híres fiúegyüttes nyálas karácsonyi számát próbálja lemezre énekelni, erőltetetten nyálasan – képzeljük el Mick Jaggert, amint a Last Christmassal próbálkozik. Az új angol miniszterelnök (Hugh Grant) nőtlen, fiatal, és nagyon csajozna. Egy szerelemben csalódott író a világvégére (Dél-Franciaországba) bujdokol, de a ráleselkedő szerelem elől sehová nem bújhat. Egy kissrác még dobolni is megtanul, hogy magára vonja a menő csaj figyelmet, apja pedig felesége halála óta csakis Claudia Schifferrel bújna ágyba. A főnökre óriási energiával cuppan rá rámenős és gátlástalan, viszont csinos beosztottja, miközben felesége azt hiszi, minden a legnagyobb rendben van. Ilyen és efféle sok-sok kis történet kavarog a filmben, mint karácsonykor a szellőben kavargó hópihék, hogy aztán szépen sorban színes díszekké fűződjenek fel a szeretet hatalmas karácsonyfájára. Valaki azonban az áhítatos csendben fojtott pukit enged el, minek köszönhetően fuldokló röhögés rázza az egybegyűlteket. A szeretet mégis áradat (ahogyan Cassavetes is állította volt), és áthat mindent, és ez így van jól. Ez így jó (csak kicsit sok benne a szar zene…). Asanisimasa: 8/10

A Magyar Narancs-főszerkesztőként és Tarantino-biográfusként elhíresült Vágvölgyi B. András már erősen középkorúként vágott bele ezzel a filmmel a rendezői karrierjébe. Mondhatjuk, hogy így legalább volt ideje felkészülnie rá. A Kolorádó Kid ettől függetlenül és ehhez képest viszonylag jó film, ’56-os tematikában pedig szerintem az egyik legjobb eddig, a Szamárköhögés mellett.

Vágvölgyi a magyar alternatív, illetve most már kőszínházban is ügyeletes rosszfiúját, Nagy Zsoltot találta meg főszereplőnek, aki egy véletlenül Corvin-közi hőssé lett srácot alakít, zsigerileg hitelesen. A nemrégiben elhunyt kitűnő író és költő Eörsi István személyében Vágvölgyi talált egy avatott ’56-os tudósítót a filmhez (még annak életében), így a történet és a cselekmény erkölcsileg és történetileg is támadhatatlanul erős, igaz és valódi. Sőt, a dialógok már olyan szinte azok, hogy kissé barokkosan annyira túl is vannak zsúfolva korabeli argó kifejezésekkel, hogy sok helyen akár még egy magyar-magyar feliratozás is elkelne.

A Kolorádó Kid egy kifejezetten közönségbarát, mainstream, romantikus történelmi film, viszont nekem éppen ezzel van egy pici bajom. Én Vágvölgyitől, Narancsos múltja, Tarantino-, valamint japánbrutál-mániája alapján azért ennél lényegesen vadabb, sarkosabb, sőt, megmondósabb dolgozatot vártam, azonban úgy tűnik, a hazafias hősök szentimentalizmusa kissé őt is elragadta. Viszont annyi nyoma megmaradt előéletének, hogy még így is meg tudta őrizni reális és a nagyot mondó pátosztól mentes, emberi léptékű és józan hangját. Mintegy mellesleg, a film egyfajta panteonja is a mindenkori magyar politikai és művészi alternatív kultúrának, hiszen kisebb-nagyobb jelenésekben olyan jelképes figurákat láthatunk, mint Menyhárt Jenő (URH, Európa Kiadó), Bárdos Deák Ági (Kontroll Csoport), Dr. Máriáss, Kiss Tibi (Quimby) és sokan mások. Önironikus figura a filmben, akár a rendező alteregóját, de akár saját magát is alakíthatja Bakács Tibor Settenkedő, mint keserűségét alkoholba fojtó tipikus, magyar “bukott értelmiségi”. Asanisimasa: 7/10