asanisimasa

Az Intim vallomások tipikusan felnőtteknek való film. Nem azért, mert például bomló agyvelejű zombik üzekednek benne ordítva, fejen állva, hanem azért, mert bizonyos életkort meg kell élnie, bizonyos élettapasztalatokat meg kell szereznie a nézőnek, hogy teljességében át tudja érezni ezt a csendes, kicsit melankolikus, de alapjában mégis derűs filmet. Más dolog úgy magányosnak lenni, hogy mögöttünk már van egy hosszú, sokéves kapcsolat, mint úgy magányosnak lenni, hogy már legalább két perce nem szól hozzánk senki, ahogy általában magányosnak szokták magukat érezni emberek.

A filmbéli adótanácsadónak is van már egy házasság a háta mögött. Munkája azonban saját irodájához köti, ahol ugyan ott ül szintén adótanácsadó apjától örökölt ódon titkárnő, akit éppúgy nem lehet társaságnak tekinteni, mint ahogy nem társaság a különböző zűrös adóügyekkel hozzáforduló kuncsaftok sem. Monsieur Faber érzelmileg magányos. Ezért villanyozza fel szürke és egyforma napjait a csinos Anna, aki egy nap véletlenül toppan be irodájába, összekeverve az ajtókat a szomszédban rendelő pszichológuséval. Anna nagy lendülettel belekezd romokban lévő házasságának kibeszélésébe, időt, teret sem engedve a megszeppent adótanácsadónak, hogy közölje a nővel: rossz ajtón jött be, nem ő a pszichológus.

Ebből az expozícióból sokfelé ágazhat el a film: lehet belőle klasszikus tévedések vígjátéka, lehet belőle erotikus szerelmi háromszög-thriller féltékeny dúvad férjjel, Woody Allenes álpszichológussal és dévaj femme fatale-lal, a rutinos, korrekt, színvonalas filmjeiről ismert Patrice Leconte inkább arra koncentrált, vajon mihez kezd egymással a két kisiklott, pontosabban inkább mellékvágányon ácsorgó élet: a magányos adószakértő és a kissé zaklatott, válni készülő nő. Nem egyszerű menet, tekintve, hogy az őt ért megrázkódtatások hatására maga Faber fordul tanácsért rövidesen a szomszéd pszichológushoz, egyben feltárva a szerepcserét. Anna intim vallomásai néha mulatságos, máskor szomorkás jelenetekben, nem várt fordulatokon keresztül mélyülnek el, és már az igazság ismeretében válnak számára is egyre fontosabbá. Azonban az élet egyáltalán nem olyan, mint a rossz filmekben, itt sem mindig úgy alakul, ahogy az ideális, illetve elvárt lenne, s éppen ettől lesz ez egy jó film. Valamint a két kiváló színésztől, akik gyakorlatilag vállukon viszik el az egészet: Sandrine Bonnaire Annaként, illetve Fabrice Luchini Faberként egyaránt perfekt. Kellemes, okos és még emészthetően érzelmes film ez. Asanisimasa: 8/10

Bár a Filmdroidon mindent elkövettek, hogy lebeszéljenek erről a Jonah Hex című izéről, én csak megnéztem, mit tudni, meg hogy nem vagyunk egyformák. Nem is mondom azt, amit sokan ott, én -bár egyszer belealudtam, de ez beszámítható ez ebéd következményének is- tulajdonképpen végigröhögtem. Persze, sejtettem, hogy alapvetően ez egy szar film, amit legjobban úgy lehet élvezni, ha szórakozik az ember rajta. Szóval, ez egy western-zombis steampunk crossover(öszvér). (Ez már önmagában ok a kacajra.) Láttunk már kísérleteket a western műfajának modernizálására, kiváló művészi igényű példák akadtak manapság (úgy en bloc a Nem vénnek való vidék Oscarjával megkoronázott nuwestern-vonulat), volt szerintem vicces western-steampunk, a Vadiúj Vadnyugat, volt scifi-western, a bukása ellenére kitűnő Firefly-Serenity filmek, zombis western talán még nem készült (bár az ábécévégi szeméttenger mélységei végtelenek). Főleg nem erőteljes steampunk ornamentikával feltupírozva…

Nyilván erre az ötletre adták a pénzt a producerek, mely a DC Comics egyik viszonylag oldalvizen futó (futott?) képregényén alapul. Magában az ötletben amúgy én is látok fantáziát, a film bukása szerintem abban rejlik, hogy vagy az amúgy a Horton 3D-animációval ügyes munkát végző Jimmy Hayward nem képes élő szereplőkkel dolgozni, ergo nem tudta megrendezni a filmet, vagy pedig a producerek paráztak be valamin a forgatás alatt. A valóságban nyilván mindkét tényező, netalántán esetleges ismeretlen faktorral való való összeadódása történhetett. A rendező elbénázta, mire a producerek beparáztak, a színészek elkezdték fúrni a dolgot, néhány okos megmondó kívülről bombázta a projektet, stb., stb. nagyon fontos részek maradtak ki a filmből, illetve lettek iszonyú rövidre vágva. Első és legfontosabb, az Jonah Hex karakterének a megteremtése, pontosabban ennek hiánya – az a néhány odavetett snitt kevés egy olyan nézőnek, aki nem olvasta a képregényeket. Hiába Josh Brolin karakteres figurája, Jonah Hex-szel nem tudunk azonosulni. Miért kéne neki drukkolni? Ellenfele dettó. Miért kéne utálnunk a manapság szinte kizárólag szar filmekben játszó John Malkovich Quentin TarantinoTurnbullját? Mert el akarja kenni a noname amerikai elnök száját? Ez lehetne még akár fasza punkcselekedet is, aminek drukkolni lehet… Továbbá ott van a százas szögnél is egyszerűbb cselekmény. Egy ennyire egyszerű bosszú-történet legfeljebb szikár balladai formában áll meg a lábán, egy alapvetően blockbusternek szánt produkcióban nem. Kicsit meg kellett volna ezt még firkálni talán, még mielőtt elkezdtük a filmet forgatni… Akkor még talán lehetett volna agyalni ezeknél a 80-as IQ-val rendelkező agyroggyantak felfogási képességét alig meghaladó dialógokon is. Az egyszerű tőmondatokon túl is létezik a nyelvnek birodalma, amely ráadásul gyakorlatilag határtalan, így viszonylag könnyű elképzelni, micsoda kincseket rejthet még. Van még itt ez a Megan Fox nevű csaj is, legalább őt vetkeztették volna le rendesen, de még ezt sem tették meg a nézők örömére. Így csak a kárörvendés olcsó szórakozása maradt a bevállalós nézőnek, ami ugyan több mint a semmi, de csak alig. Asanisimasa: 3/10

Mindenkinek minden útja egyetlen, méghozzá ugyanolyan lépéssel kezdődik – az ismert távol-keleti bölcsesség e variációja lehetne ennek a francia filmnek a mottója, egyben tanulsága is. A filmben négy kisbaba fejlődését követhetjük nyomon a születéstől az első szülinapig, a világ négy táján, négy teljesen különböző kultúrában. 

Dokumentumfilm a moziban?

Volt már jó néhány precedens erre, a mozi mai általános recessziójában azonban talán ismét jogos a kérdés: Van-e helye a mozikban a dokumentumfilmnek egy olyan világban, amikor tuti recept alapján tömegszórakoztatásra kihegyezett közönségfilmek buknak akkorát, mint ide Hollywood? Egy ilyen gazdasági szituációban megéri egy alapvetően jobb sorsra érdemes, de mégis csak rétegműfajt esetleges megalázó helyzetbe hozni, hogy egy-egy példánya néhány száz fős nézettség után egy-két hét után kukába kerüljön? Nos, vannak, akiknek igen, és van, amit igen. Hála istennek, vannak még forgalmazók, akik olykor le mernek lépni a gondosan kikövezett főútról, és egy-egy periférikus alkotást olykor méltónak tartanak arra, hogy lesz-ami-lesz alapon a nézők kényére-kedvére bocsájtsák, és igen, vannak olyan dokumentumfilmek, melyek igenis méltók a moziforgalmazásra. Némelyik, mint pl. Godfrey Reggio Koyaanisqatsija, Ron Fricke Barakája, Jacques Perrin Vándormadarakja, vagy a Nuridsany-Pérennou páros által jegyzett Mikrokozmosz-Füvek népe ma már kultuszfilmmé vált több, egymást is metsző halmazt képező szubkultúrában, míg mások tényleg említés nélkül kerültek le a napirendről. Az ok egyszerű: ezek a filmek látványban olyat képesek nyújtani, ami az óriási mozivásznon is megállja helyét, sőt még túl is képes tenni a legtöbb játékfilmen e tekintetben, emellett túlmutatnak a dokumentumfilmek klasszikus definícióin is. Nem csak a valóság mennél objektívebb megragadására törekszenek, hanem a képek, a zene és az általuk sugallt hangulat segítségével akár elvont filozófiai elmélkedésre, hovatovább meditációra is alkalmasak. Thomas Balmes Babák című filmje is ebbe a vonulatba tartozik.

Balmes filmjének alapkoncepciója minden bizonnyal az emberi faj egyenlőségének csodás eszménye lehetett, amikor kiválasztották a film főszerepére a négy babát, pontosabban, akkor még a négy anyát. Egy baba az afrikai Namíbia szavannájáról, egy a gazdag San Franciscóból, egy a mongol sztyeppéről és egy Tokió közepéről. A namíbiai és a mongol anyuka állattartásból él, a természettel teljes harmóniában, ám az afrikai család gyakorlatilag őskori körülmények között, a tágabb külvilágtól teljes elzártságban tölti idejét, a mongol jurtát már televízió, telefon és egy óriási parabolaernyő kapcsolja be a világba. Az amerikai anyuka a filmiparban, míg a japán a divatszakmában dolgozik, a civilizáció minden hasznával megverve. Akinek családjában akad csecsemő, az tudja, hogy egy ilyen emberkének minden pillanata csoda, és minden pillanata színtiszta burleszk. Ekképpen a Babák című film minden jelenete ellenállhatatlanul mulatságos, ám emellett tanulságos is. Az afrikai skacc a világ legtermészetesebb módján lóg anyja csecsén, míg az amerikai kollégája türelmetlenül várja, míg anyja egy nagyipari tejfejő automata segítségével lefeji anyatejét. Az utóbbi nyilván kímélni akarja mellének formáját, ami érthető, hiszen látjuk, ahogyan az afrikai baba agresszívan követeli a betevőjét, az azért mellmasszázsnak elég durva. Ennek ellenére –hisz’ erről szól a film– túlzott különbség nem látszik a két anya melle között férfiszemmel: a tejfejő automata sem igazán könyörületes. Lehetne sorolni az ehhez hasonló párhuzamokat, vagy a babák csetlését-botlását, maradjon azonban ez meg a nézők örömére. Annyit szögeznék még a végére, hogy a film, gyakorlatilag szavak nélkül, csakis a képek tanúsító erejével bizonyítja mindenféle rasszizmus hiábavaló oktalanságát: szülessen egy egészséges gyermek akármilyen kultúrába, akármilyen családba, nem fog gyorsabban fejlődni egyetlen év alatt a másiknál. Azok a bizonyos első lépések minden embergyermek számára ugyanakkorák. Asanisimasa: 9/10

Épp most olvasom az egyik kajálósblogon, hogy van aki inkább a francia Riviéra méregdrága haléttermeit kóstolgatja, nem a lepukkant libanonit… Nos, nyilván vannak olyan magyarok, akik ezt is megengedhetik maguknak (bár az is lehet, hogy éppen ott mosogat), a túlnyomó többség azonban örül, ha kilát a fejéből. Sokuk szemében Nyugat-Európában még mindig kolbászból van a kerítés, meg hát a Marika fiának a sógora is Angliába’ dolgozik, és annak azóta minden évben eggyel nagyobb lakásba költözik a családja. Meg mondta a híradó is, hogy nem éri meg itthon betegnek lenni, mert a magyar egészségügy működő része is odakint fusizik (ami azért majdnem így is van). A valóság azonban az, hogy ott sem könnyű az élet, s a szerencséjét is csak az tudja megcsinálni, akinek ehhez megfelelő képzettsége, nyelvtudása és szerencséje is van. Nyilván kell szerencse a szerencséhez is. Ám erre igen sokan csak odakint döbbennek rá, amikor munkaközvetítőnek álcázott gazemberek kényére-kedvére dolgoztatják őket, és embertelen körülmények között, gyakorlatilag hajléktalanként élnek. Annyi pénzt sem tudnak keresni, hogy hazamenjenek.

Ám ez a szegény Ken Loach is hiába csinálta meg a Szabad világ című filmjét róluk, hiszen éppen ők nem fogják látni soha. Mint ahogy azok sem, akik még itthon álmodoznak arról a bizonyos kolbászból font kerítésről. Az efféle valóság közeli, földhözragadt drámák megmaradnak az elvetemültebb közszolgálati tévék szűk értelmiségi réteg számára fenntartott késő esti műsorsávjában, akik aztán félálomban jól elbólogathatnak, hogy: “Igen, igen, hát mennyire borzasztó is ez a szabad világ…”

A film főszereplője egy már hervadófélbe lépő kisvárosi bombázó, aki kényszerből vállalkozóvá váló hr-ügynökként illegálisan Angliában tartózkodó feketemunkásoknak próbál munkát szerezni. Kezdetben lelkesedésből, s olykor még nyomokban fellelhető emberbarátságból (persze, már akkor is úgy számolt, mint egy csirkefarmos: kilóra, darabra), de ahogy a szabad világ farkastörvényei fizikailag is hatni kezdenek rá, úgy válik tipikus tagjává annak az embertelen rendszernek, mely tíz- és százezrével csábítja a jobb életre vágyó kelet-európaiakat, közel- és középkeletieket Angliába, s akikből végül kőkeményen még a szart is kisajtolja. Története, bár kicsit sarkított és talán manipulatív is, alapvetően igaz, mint ahogy ez Ken Loach filmjeire mindig is jellemző. Az ábrázolni szándékozott problematika, valamint a főhős negatív irányú személyiségfejlődése, no meg a dráma érdekében is a sztoriba meglepő csavarok is épülnek, melyek ugyan picit elemelik a filmet a rögvalótól, de egyben ezek jelentik a nézői élményt, ha lehet így fogalmazni. De hát így van az, ha valaki egyedül van, de fontos és igaz dologról akar beszélni, az hangosabban beszél, erősebb kifejezéseket használ, hovatovább, “poentíroz” – hátha így könnyebben odafigyelnek rá. A szabad világban a média farkastörvényei ilyenek…

A filmnek borzalmas a magyar szinkronja, így aki teheti, az eredeti nyelven nézze. Amúgy is érdekes a film nyelvi szövete, hogyan töri kerékbe a nagyszámú és soknemzetiségű amatőr szereplő Shakespeare nyelvét, emellett ez így hiteles is. Érdekes, hiánypótló film ez is, mint általában Loach összes filmje, megtekintése azonban elsősorban szociálisan érzékenyebb nézőknek javallott – bár mások meg úgysem nézik meg. Asanisimasa: 8/10

Ez a Takashi Miike megosztó egy fazon, néhány pattanásos, szemüveges filmbuzi félistenként rajongja körül, a nagyközönség -ha ismeri egyáltalán- felháborodik és undorodik filmjein, az igényes sznobéria pedig hallott róla, tud róla, de odáig már nem merészkedik, hogy legalább egyetlen opuszt is végignézzen tőle. Persze, egyetlen film alapján amúgy sem lehet megítélni senkit sem, főleg nem Takashi Miikét, aki évi 4-5(!!!) filmet szór ki magából. Emellett az ipse mindent el is követ annak érdekében, hogy ne legyen könnyen befogadható és megfogható: filmjei tobzódnak a legbetegebb explicit erőszakban és perverziókban, a zongorahúrral való végtagcsonkolásoktól hullákra való onanizálásig. A Meghallgatás talán negyedik-ötödik filmje, amit láttam. Nem vagyok rajongója, de van valami benne, ami miatt nem adom fel a műveivel történő ismerkedést. Ezzel a művel is egy picit sarkítottabb lett a róla bennem élő zavaros kép.

Persze, hogy nem pszicho és nem thriller a Meghallgatás, de horror sem. Takashi Miike egy különösen beteg, egyéni hangú és még egyénibb látásmódú művészfilmes, akinek szinte minden filmje a társadalmat, sőt az emberiséget érintő mondanivalót rejt. Ezeket az okosságokat persze nem egyszerű előbányászni a levágott emberi testdarabok és a hektoliternyi vér alól. Azonban ez a filmje tulajdonképpen egy költői hangú személyes vallomás, egy kapuzárási pánik előtt álló férfi újranősülése előtti paragyűjteménye. A film felütése sallangmentes és kézenfekvő. Egy filmproducer a kórházi ágynál siratja épp elhunyt feleségét. Sok évvel később ugyanez a pasas fia és barátja unszolására újra nősülésre adja fejét. Egy középkorú filmes hogy ismerkedik? Meghallgatást, castingot tart. Azonban hősünk már a meghallgatás előtt kiszúrja a számára tökéletes jelöltet, s ez a vágy személyes jelenés után csak erősödik. Egy 45 éves férfiban azonban már adódnak bizonyos kétségek egy 24 éves ifjú hölggyel való hosszas kapcsolatot illetően. A film tulajdonképpen ennek a parázásnak lírai, beteg, perverz, de pszichológiailag hiteles, és főleg indokolt feldolgozása. Megtekintése csak erős idegzetűeknek, illetve kapuzárási pánik előtti nősülés előtt állóknak ajánlott.

Takashi (vagy Miike, sose tudom ezeknél melyik a családnév) ezt a filmet bravúrosan szerkesztette meg. Minden képnek ott van a helye a filmben, ahol van, összeolvasva, vagyis összenézve őket egy komplett, kerek egészt adnak ki. A vége főcím alatt szóló amúgy szokásos j-pop slágertől eltekintve a film képi világával egyenértékű és azt segítő, aláhúzó a film zaj, zene és zörejkörnyezete. Verbálisan nincs túlbonyolítva a film, banális, tulajdonképpen lényegtelen dialógokat hallunk, de a lényeg amúgy is azon van, amit látunk. Ha csak néhány, húzósabb jelenetet ragadunk ki, persze, ez egy igazi szeletelős horror-pornó. Egyben az egész viszont messze több ennél. Szép és őszinte film egy érzékeny férfi lelkéről. Asanisimasa: 8/10