asanisimasa

Normális esetben, amióta film forog a Földön, egy nemzeti trauma társadalmi szintű feldolgozása úgy történhet meg legoptimálisabb módon, hogy az adott esemény többféle nézőpontból, hangnemben és hangulatban “feldolgozódik” különféle műfajú filmekben, melyek (amint azt Herr Goebbels és Tovaris Sztálin óta tudjuk) a propaganda leghatékonyabb eszközei. Jó példa erre az Amerikai Egyesült Államok, amelyik talán kissé elbizakodva a második világháború megnyerése okán, katonazubbonyt feszítő önbizalommal, a világ rendőre szerepben tetszelegve rendre belefut valamilyen számára megalázó kül- és katonapolitikai córeszbe. Tanulságos, hogyan jelenik mindez meg a filmeken (és most szűkítsük le a kört kizárólag a játékfilmekre): először vannak a buzdító, kardcsörgető propagandafilmek, melyeket, mintegy azokat igazolandó, követnek a patetikus, monstre hősi eposzok, majd ahogy ezek a valósággal szembesülve lecsengenek, jöhetnek a tényfeltáró, leleplező jellegű kritikus hangú alkotások. A legvégére pedig marad az illúziókkal való leszámolás, a kiüresedett köldöknézés és a takarítás. Oren Moverman A harcmező hírnökei című filmje ebbe a legutóbbi fakkba tartozik.

A film két főhőse két csata-viselt veterán, akiket olyan speciális feladattal bíznak meg, hogy ők legyenek azok, akik először felkeresik az ütközetben eltűnt katonák legközelebbi hozzátartozóit, és -egyenesen, katonás keménységgel- közlik velük a szörnyű hírt. A film kétharmad részben pontosan és szárazon ábrázolja ezt a lelketlen pokoljárást, melyen a két kiégett katona végigmegy, ezzel együtt szembesülünk a háború legszörnyűbb hozadékával: az áldozatok otthon maradt hozzátartozóinak fájdalmával. Moverman filmjében ezt a folyamatot érzékenyen és depresszív erővel közvetíti, azonban az utolsó harmadot egy számomra érthetetlen “vörös farokkal” a romantikus dráma felé kunkorítja, amivel egyben keresztülhúzza mindazt, amit addig elmondott. Egy háborúnak semmilyen feloldása nem lehet, márpedig itt -bár a beteljesülést nem látjuk- éppen ez történik. Történjen bármi, az élet az folyik tovább. Ez így van a valóságban, mert így kell lennie, de éppen egy halálos áldozatokban bővelkedő, ki tudja milyen indokkal vívott háború lezárásaként éppen ez az, amit nem szabad mondani egy alapvetően képletes filmben, hiszen ezzel semmi mást nem állítunk, minthogy nyugodtan küldjétek csak fiaitokat a háborúnkba, úgyis lesz valaki, aki gyámolítja majd az otthon maradottakat.

A film két Oscarra volt jelölve az idén (2010-ben), az egyik jelölés, a Legjobb forgatókönyvért járó, a fentiek értelmében nem állja meg a helyét, míg Woody Harrelson viszont megkaphatta volna a Legjobb mellékszereplőnek járó díjat, az egyik halálhírvivő katona megformálásért. Bár ennyi erővel a másik srác, Ben Foster is jelölve lehetett volna, két egyenrangúan erős és szuggesztív alakítás volt az övék. Asanisimasa: 6/10

Sajnos addig tököltem ezzel az új Polanski-filmmel, hogy már mindenki kitalálta róla a tutiságot, így csak én is ismételni tudom, hogy a Szellemíró igen jó film, a politikai-thriller alkategóriában pedig egyenesen kimagasló. Ami igazán zavaró viszont, hogy képtelen vagyok meghatározni, mitől megy a villamos, vagyis mitől működik ez a film… Nyilván, mert Roman Polanski zseni és a filmezés úgy van a kisujjában, hogy abból még háziőrizetben, gyakorlatilag távrendezéssel is remekművet képes kirázni. Mert mit látunk: van egy nímand írócska, aki rámenős ügynökének köszönhetően, beletenyerel a buliba, sajtó alá rendezheti a botrányos körülmények között lemondott brit miniszterelnök memorandumait. A pasi (Ewan McGregor) olvas, beszélget, kicsit autót vezet, egyszer felborít véletlenül egy pincérnőt, egyszer meg átmászik egy kerítésen. Na jó, egyszer megmutatja seggét is, de előtte azért leoltja a villanyt. A lemondott elnök története nem igazán érdekes. Átlagos seggfej politikus, átlagos sundámbundám ügyekkel, melyből az egyik nyilvánosabbá vált, mint azt szerették volna, így le kell mondania. Kis írócska dolgozik.

Szóval, nem valami akciódús történet, mégis úgy megy bele a nézőbe a frász, hogy észre sem veszi. A kitűnően megválasztott (szeles, esős kopár sziget viharos tengerpartján fekvő hipermodern villa) és pazarul fényképezett (Pawel Edelman) környezet eredményezi ezt a megmagyarázhatatlanul áradó és növekvő feszültséget? A kényszerű elzártságban dolgozó Polanski életével való párhuzam okozza ezt, vagy a film alapjául szolgáló könyv írójának, Robert Harrisnek Tony Blair valódi brit ex-miniszterelnökkel történt afférjából fakad a film pikantériája, nem tudni (de nyilván mindkettő közrejátszik). Egyszerűen működik a film, mely több mint két órás hossza ellenére, a meglehetősen unalmasnak tűnő témája ellenére mindvégig feszült és izgalmas, a vége pedig az ismert szívlapát-effektus. Jók a színészek. McGregorról tudható, hogy tud jó is lenni, ha akar és ha hagyják, de Pierce Brosnant (ő az elnök) még sohasem láttam ilyen jónak, egyszerre pökhendi seggfej és tragikus figura. Kis jelenésekben pedig olyan ikonikus arcokat láthatunk, mint James Belushi kerek-kövéren, Eli Wallach (aki annak idején a csúf Tuco volt a Jó és a Rossz mellett). Még a zenéje is kiváló, karakteres, igazi thillerzene (Alexandre Desblat bugyborékoló klarinétokat kevert a baljósan morajló vonósok fölé). Asanisimasa: 8/10

Már kezdtem picit értetlenkedni, mi végre az a díjözön, melyben annak idején részesült A csillagos ember című film, amikor egy egészen finom húzással -mondhatnám, visszahúzós csellel- Giuseppe Tornatore elkezdte összekapcsolgatni az addig meglehetősen sótlanul, akkurátusan egymás mellé pakolt filmbéli monológokat. A végére már egyáltalán nem kételkedtem semmiben. Szép és érzelmes film ez, ami nem mellesleg a második világháború utáni Szicília igencsak raszteres társadalmi portréja is egyben.

Tulajdonképpen egy piti szélhámos pikareszk-történetéről van itt szó: Joe Morelli (Sergio Castellitto markáns alakításában) ócska teherautóján Szicília falvait járja, melyek főterén kamerája elé csődíti a csórókat azzal, hogy a híres római filmstúdiók számára készít próbafelvételeket. Sztárstátuszt és milliós gázsikat ígér, az 1500 lírás felvételért cserébe, aminek aztán az éhínség és szegénység sújtotta szigeten sok csóró be is dől. Azonban Morellit elébb-utóbb eléri végzete és lelepleződik, éppen akkor, amikor addigi léha és könnyelmű élete komolyabbra fordulni látszik.

Tornatore minden különösebb narratív felvezetés nélkül, rövid monológokkal kezdi a filmet: különböző, szemlátomást egyszerű, vidéki emberek szavalnak, esetleg életük történetét mondják el, néha pedig csak néznek szembe némán, zavarodottan, szembe velünk, bele a kamerába. Aztán megismerjük Morellit is, ezzel együtt a monológokban elmondott történetekből kirajzolódik az elébb említett társadalmi portré. A monológok elmondói pedig, már a filmbéli kamerán kívül, Morelli további sorsára is komoly behatással lesznek. Tobzódik a film gyönyörű képekben (Dante Spinotti), hiteles és fülbemászó zenében (Ennio Morricone élete egyik legjobb formáját futja itt), valamint pazar kabinetalakításokban, hivatásos és amatőr szereplőktől egyaránt. Szinte minden jelenet rejt valamiféle filmes utalást: vagy direkten, vagy átvitt értelemben. A tipikusan olasz, bővérű és szabadszájú dialógokban korabeli filmek címei, sőt konkrét idézetei hangzanak el, és szinte lexikonszerűen említődnek meg a kor (20-as, 30-as, 40-es évek) híres mozisztárjai, rendezői, Rudolph Valentinótól Vittorio De Sicáig. De Tornatore megidéz konkrét filmeket is, egyszer az Országúton híres jelenete jut eszünkbe, máskor Visconti Vihar előttjéből, sőt még talán a Keresztapából is látunk jeleneteket, természetesen nem egy az egybe, hanem csak hommage-ként és a film fő vonulatához harmonizálva. Ebből fakadóan A csillagos ember egyfajta filmes enciklopédia is az olasz neorealizmus fénykoráról – azonban messze nem olyan száraz, kimért hangnemben mesél, hanem igazi délolasz temperamentummal, romantikus felhangokkal és kerettörténetben. Méltó megemlékezés ez a film készítésének idejében százéves jubileumát ünneplő FILM nevű művészetről. Asanisimasa: 8/10

Ahogy nézem, Robert Redford hosszú, és a mai napig töretlenül ívelő pályáján a Folyó szeli ketté című 1992-ben készült film a második rendezése, tehát tulajdonképpen egy kezdő rendező alkotása. Ehhez képest, ha egy filmes iskolában be kellene mutatnom a klasszikus hollywoodi típusú, veretes történetmesélésre egy tipikus példát, könnyen lehet, hogy ezt a filmet mutatnám be. A film egy masszív, vaskos oszlopokon nyugvó ház, mely szemre tetszetős, naptól, esőtől és hidegtől megvéd, tehát ha akarom, hibátlan, a célnak megfelelő építmény. Továbbá ez egészségre sem ártalmas, mert az biztos, hogy az izgalmaknak köszönhetően, e film alatt egészen biztosan nem fogunk sem infarktust, sem gyomorfekélyt kapni.

Ellenben, a kedélyes, élet-, természet- és horgászatszeretet sugárzó film mégis -bár tulajdonképpen egy családi tragédia története is a film- derűs, és szórakoztató filmélmény lehet. A Norman McLean önéletrajzi ihletésű regényéből készült adaptáció testes, plasztikus karaktereket mutat meg nekünk, melyeket kiváló színészi alakítások tesznek érzékletessé. A lassan hömpölygő történetet egy gyors folyású, hegyi folyócska szeli át, melyben a Brad Pitt és Craig Sheffer által alakított testvérpár űzi végtelen rivalizálását a műlegyes horgászatban, szigorú, de emberséges presbiteriánus lelkész apjuk (Tom Skerritt) vigyázó szeme előtt. Norman (Sheffer) nagy remény előtt álló, leendő irodalomprofesszor, míg Paul (Pitt) a léha, nőket és kártyát hajtó öcsi. Hosszú idő után tér haza Norman, és meglepődve látja, hogy Paul életmódja mennyire messze távolodott a család szigorú, de türelmes erkölcseitől. próbál öccse hóna alá nyúlni, de Paul tempóját képtelen felvenni, így gyakorlatilag tétlenül nézi, hogyan rohan a szakadék felé. Közben persze, az ő magánélete is zajlik, és a pecázásban is egyre mélyebbre merül, már “művészi” értelemben. Montana hegyei között, a folyócska naptól csillogó vizei mélyén a kövek alatt Isten szavai vannak elrejtve – ez a költői sor a film üzenete, értelme és lényege. Aki merengett már őszi erdőben, egy patak partján az élet értelmén, az könnyen megértheti ezt a filmet, de talán az is, aki még sosem. Redford filmje nem zárja egyszerű, de felemelő üzenetét ördöglakat alá, hanem tiszta, nemesen egyszerű formában és remekmívű képekben tárja elénk (amiért Philippe Rousselot Oscar-díjat kapott). Asanisimasa: 8/10