asanisimasa

Az afgán származású Khaled Hosseini, gyaníthatóan valóban önéletrajzi ihletésű, nagy sikerű regénye szolgáltatja a Papírsárkányok című film alapját, mely azonban ízig-vérig hollywoodi alkotás, jobbára a szó jó értelmében. Gyártója, forgalmazója a Dreamworks, amely ugye, Spielberg-cég, ez pedig önmagában biztosíték egyrészről a magas szakmai minőségre, másrészről egyfajta jól felismerhető ízlésre.

A film (és nyilván a könyv is) egy érzelmes történet két fiú barátságáról, mely a hetvenes évek végi, még viszonylag liberális Afganisztánban kezdődik, és napjaink Amerikájában cseng ki. Közben Afganisztánban volt egy orosz megszállás, majd jött a tálib horror, amit a mai, amerikai ellenőrzés ellenére meglehetősen ingatag rendszer követ. A főszereplő Amir a helyi liberális értelmiség prominensének gyermekeként kiváltságos helyzetet élvez. Állandó kísérője, a család szolgálójának Hasszán nevű fia mindentől védi, odaadó szeretettel követi az érzékeny lelkű, meséket költő Amirt. Közösen nyerik meg a városi papírsárkány-eregető versenyt. Ennek közvetett folyományaként Hasszánt a rivális utcagyerekek brutálisan bántalmazzák, Amir az esetet gyáván félrehúzódva nézi. Az eset után szégyenében, nem tudva szembenézni saját maga tehetetlenségével, gyávaságával Amir a lehető legszánalmasabb megoldást választva, koholt indokok alapján eltávolíttatja a családot. Később a tálibok elől maguk is menekülni kényszerülnek, már amerikai íróként a felnőtt Amir azonban egy telefonhívás hatására visszatér a tálib rendszer halálos veszélyeket rejtő Afganisztánjába…

A filmet rendező Marc Forster rendezett már egész jó filmet (Én, Pán Péter) és rettentően giccses blöffparádét (Maradj!), ez pedig -mintegy ezek eredőjeként- egész jó, csak egy picit giccses lett. A két, különböző társadalmi kasztba tartozó kissrác barátsága mértéktartóan, ízléssel van ábrázolva, hasonlóan a felnőtt karakterek is tiszteletteljesen, de korrekt rajzolatú figurák, a tálibok (és elődjeik, a mollák, szóban) azonban olyan vastagon vannak démonizálva, hogy már-már nevetségesek. Nem hiszem, hogy valótlan ez az ördögi kép, csak azt mondom, hogy hatásában inkább gyengítő az efféle egyoldalúan elvetemült ábrázolásmód. Ezt persze írhatjuk a Dreamwork számlájára is, de lehet, hogy eredetileg is ilyen sötétnek festi le őket az előlük menekülő Khaled Hosseini. A film egészének finom ízlésegyensúlya súlyosan billen a tálibos résznél, ha ez tudatos hatásvadászat, ha eltúlzott érzelmi kisülés, mindenképpen a giccs felé viszi a filmet. Vagy a propaganda felé, amely még rosszabb.

Azonban a barátság, az árulás, és annak késői kiengesztelésének szándéka szép és pontos, miképpen finom a különböző afgán társadalmi osztályok egymáshoz való viszonyainak ábrázolása is, Afganisztánban és emigrációban egyaránt. Megejtő hitelességgel vannak jelen a filmben az etnikailag (innen nézve) autentikus szereplők, különösen a fiatal Hasszánt alakító Ahmad Khan Mahmidzada. Ezekért a film: 7/10.

Viccesen kezdi Mundruczó legújabb filmjét, mely amúgy később egyáltalán nem lesz vicces: a rendező által a filmben alakított Rendező a budai rakparton autózik, közben telefonbeszélgetést folytat producerével (vagy más kollégájával, barátjával) éppen készülő, legújabb filmjéről. Arról van szó, hogy egy olyan arcot keres filmjéhez a rendező, amelyiket az elkövetkezendő hosszas alkotói munka során képes lesz nézni, amelyik nem válik unalmassá s amelyik nem annyira elhasznált, rutinszerű és kiégett, mint a hivatásos színészeké. Mondja ezt az amúgy színész szakon végzett Mundruczó, akinek cipóarcát majd ezen az egész filmen át néznünk kell. Annyi biztos, hogy a színész szak nem látszik meg Kornélon, és ezzel semmi baj sincs. Önmagát alakítja, így elég ha a filmen természetesen viselkedik. Hogy aztán a későbbiekben kiválasztott szereplőket miért gondolja a rendező (a filmbéli és az igazi egyaránt) úgy, hogy ők azok, akik a filmvásznon történő természetességet hibátlanul képviselik, azt nem tudni. Székely B. Miklós és volt neje, Monori Lili hibátlanul és karcmentesen hozzák a lepukkant, bérházlakó, alkoholista, pesti lumpenprolit, na de hát ők hivatásos színészek. A két arc, aki Mundruczón kívül gyakorlatilag az egész filmet végigviszi, az körülbelül annyira természetes, mint két frissen felravatalozott hulla, vagy ha szimpatikusabb avatárt keresünk nekik, akkor két angyal. A lényeg, hogy az életet csak annak transzcendentális megközelítésében élik. Frecska Rudolf (aki csak névrokonom) egyetlen egykedvű arccal ácsorogja, bandukolja végig a filmet. Tekintete kifejezéstelen, bár néha mintha valami halvány szánalom tükröződne szemeiben, nyilván az őt körülvevő hercehurcát illetően. Érzelem semmi. Sírok. – mondja rezzenéstelen arccal, amikor a filmet bevezető castingon azt kéri tőle a rendező, hogy sírjon. A következő jelenése -még mindig a castingon- egy brutális gyilkosság lesz, amit hidegvérrel hajt végre, majd angolosan távozik. Később tűnik fel a filmben a Csíkos Kitty által megjelenített másik “természetes” karakter, na benne egyszer felcsillan valami élő, amikor Rudolffal elfogyasztanak egy fél konzervnyi barackbefőttet: Kitty kislányos mohósággal habzsolja az édes gyümölcsöt. De amúgy kerek és üres tekintettel vár sorára. Sorsára. Az élet és a természetesség, ahogyan azt Mundruczó elképzeli. Valahol az Északi-sarkon, talán.

Az a furcsa ebben az egészben, hogy Mundruczó csupán rossz kifejezést használ, ebbe a filmbe éppen ilyen asztráltestű, tünékeny lények kellenek, mint amilyen a két fiatalé, két angyalt kell formálniuk, amihez tényleg nem kell semmi vérbő és emberi. Vágyaik, érzelmeik tiszták, egyenesek és kérlelhetetlenek. És igen, természetesek. Az Istent játszó ember teremtménye pedig angyali. Már nem ember, még nem…

Természetesen, Mary Shelley klasszikus Frankenstein-történetének lénye sem emberi lény, bár azt/őt a doktor temetőből előásott emberi tetemek testrészeiből varrta össze, amikor csodás módon mégis életre kelt, tragédiája éppen az lett, hogy emberként akart viselkedni, érezni, szeretni, azonban ezt környezete embertelen külseje miatt nem tudta tőle elfogadni. A Frecska Rudolf által megszemélyesített filmbéli lény (Rudi) persze, nem embertelen külsejű, azonban éppen olyan értetlenül, idegenül, fázósan mozog az őt körülvevő világban, ahová őt teremtője, az apja és a Rendező kétszeresen is beleteremtette. a külvilág kihívásaira tett reakciói is ugyanazok, mint híres, toldozott-foldozott irodalmi megfelelőjéé, de sorsa is éppoly tragikus. Az Északi-sark helyett egy behavazott, tiroli völgyben hagyja sorsára a Teremtő életképtelen teremtményét.

Rengeteg kérdést vet fel Mundruczó filmje, hasonlatosan irodalmi kiindulópontjához, melynek válaszai ugyanazok. Az alkotás, a teremtés vágya minden emberben ott motoszkál, mely alkotásban, termelésben, vagy ha másban nem, hát az utódok nemzésében nyilvánul meg. Azonban mennyi felelősségünk van ebben, meddig terjed az és egyáltalán, alkalmasunk vagyunk-e arra, hogy gondoskodással viseltessünk teremtményünk iránt? Tudjuk-e, hogy mit teszünk, amikor erre a hideg, rideg és embertelen világba indítunk el egy ártatlan entitást? Vállalhatjuk-e a felelősséget annak tetteiért, az általa okozott következményekért, amikor beláthatatlan közegben előre nem láthatóan viselkedik?

A Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv című filmben egyszerre két aspektusra kapunk nem egészen megnyugtató választ: a művészi alkotásra és a felelőtlen gyermek nemzésére. Mundruczó a filmben a klasszikus válaszokat mai, szociologikus értelmezésben is megadja, emellett, ahogyan Shelley klasszikusa egyben a horror műfaj egyik alapköve, így ez a film tulajdonképpen thriller is. Ne tévesszen meg senkit az, hogy közben esetleg a nézőnek gondolkodnia is kell. Pergő képek, karfaszorongató izgalom ugyan nincs a filmben, mégsem hatástalan a nézőre. Erdély Mátyás képei csodálatosak, atmoszferikusak, ahogyan pedig filmvégi tanulságként a kavargó hóesésben szinte vakon, zavarodottan futó rendezőt ábrázolja, az kifejezetten filozofikus (még ha Tarr Béla Sátántangójának “hosszú menetelését” idézi is). A gyilkossági jelenetek viszont bravúrosak, egyben sokkolóak. A Szelíd teremtés modern, de mégis időtlen, egzakt adaptációja Shelley Frankensteinjének, s bár kisebb dramaturgiai bibik (pl. Rudi eleste, vagy a “kalapács”) hathatnak zavaróan, alapvetően a szinte kibírhatatlanságig lelassított, de még éppen követhető ritmus ellenére egy erős és gondolatébresztő alkotás ez. Asanisimasa: 7/10

Az új évszázad első tele ugyanolyan volt Budapesten, mint az előzőek. Hideg, ködös és nyirkos. A figyelmes járókelő azonban furcsa változásokat vehetett észre. A végtelen (akkor még) Felvonulási téren komor építmény nőtt ki a kockakövekből, és német nyelvű cégtáblák tűntek fel a lepusztultabb épületeken, a város több pontján. A tapasztaltabb pestiek rögtön tudták: -Á, filmet forgatnak! Később aztán már mindenki beszélte, és a kis fruskáktól az őszülő üzletasszonyokig Budapest szinte teljes nőnemű lakosságának szíve dobbant hatalmasat: nálunk forgat a Robert Redford és a Brad Pitt. Volt is dolga a forgatási helyszíneket őrző-védőknek, távoltartani az imádott sztárokat megleső nagyszámú rajongót. Nos, a hírek igazak voltak, a film is elkészült, láttuk és most újra kezünkbe került, mivel Pitt mester újra nálunk van, bár most csak nejét, Pittné Jolit kísérte el. A körítés most is kb. ugyanez, mint akkor, ott.

A feszített tempójú, igényes akciófilmek mestere Tony Scott, akit az egyik legmegbízhatóbb, legprofibb hollywoodi rendezőnek tartanak, és olyan sikerek fémjelzik korábbi tevékenységét, mint a Top Gun, A rajongó, vagy A közellenség, ez alkalommal is megbízható, jó iparosmunkát végzett. Biztos ízléssel varázsolt Budapestből húsz évvel ezelőtti Kelet-Berlint, éppúgy, mint Casablancából szétbombázott Beirutot, egy 16. századi angol börtönből mai, ám rettenetes állapotú kínai fegyintézetet, amely helyszíneken a nyugdíjba készülő CIA-ügynök, Nathan Muir (Robert Redford) és fiatal, tehetséges tanítványa, Tom Bishop (Brad Pitt) története, a Kémjátszma játszódik. Bishopot akció közben elfogják a kínai hatóságok, komoly diplomáciai botrány kirobbanása fenyeget. A CIA főhadiszállásán Muir utolsó munkanapját tölti, amikor az igazgatóságra hívatják, mivel kiderült, ő szervezte be Bishopot. Információkat akarnak a likvidálandó renitens ügynökről, ám a Céggel ellentétben a mester nem hagyja cserben bajba jutott tanítványát.

Muir ügynök szinte jegyzőkönyvszerűen ábrázolt kihallgatását meg-megszakítva ugrik vissza a történet korábbi helyszínekre és korokba, így mutatva meg a higgadt és tapasztalt mester-kém és fiatal, önfejű, de tehetséges tanítványának nem mindennapi kapcsolatát. A kémek életéről nekünk, átlagembereknek kevés fogalmunk lehet, csak gyanítható, hogy a kultikus 007-es történetek kevéssé fedik a valóságot. Viszont akárhol a világban történik valami kalamajka, az biztos, hogy arrafelé fokozott kémtevékenység folyik. Nem hiszem, hogy a kifogástalan öltöny és a vodka-martini szopogatása jellemzi a kémek munkáját, annál inkább az önös érdekből jól kitalált hazugságok paranoiája, az intrikák, álcák és álruhák, hamis személyazonosságok mögé rejtőzködés a titkosügynökök valóságos élete. Ezt a képet erősíti ez a film is. Nincs csillogás, fényűző életmód, nincsenek szép nők, kémnek csak azok álljanak, akik tudják vállalni az állandó életveszélyt, a már szinte paranoiás bizalmatlanságot minden és mindenki iránt, képesek az életet egyetlen, halálos sakkjátszmának felfogni, és ha sikerül megérni a nyugdíjas kort, annyi pénzt összegyűjteni, hogy el lehessen költözni egy meleg szigetre, nyugodtan meghalni. Ebbe az izgalmas és veszélyes világba nyújt betekintést Tony Scott feszes ritmusú, izgalmas kém-históriája, élesen vágott szuggesztív képekkel ábrázolva a kémek és kémszervezetek valószínűleg valóságos, ám a nem beavatottak számára láthatatlan mindennapjait. Az átlagnál kevésbé véres, ám mégis látványos, pergő akciófilmben a két sztár a profi biztonságával formálja meg a két csávába került kémet, az illő és jól sikerült zeneválasztás teszi kerekké ezt a tisztes akciófilmet. Asanisimasa: 7/10

Néhányan talán meghökkentek, milyen film az, ami elvihette a biztos befutónak tartott Fehér szalag elől az idei, 2010-es legjobb nem angol-nyelvű filmnek járó Oscart. Nos, ilyen. Egy évtizedeket átölelő, szövevényes cselekményű, érzelmes, néhol vicces, mégis felkavaró erejű, tipikusan dél-amerikai történet. 

Itt Európában, Dél-Amerikát emlegetve, a legtöbb ember azonnal a végeláthatatlan, nyúlós és ragadós szappanoperákra gondol, a férfiak talán még a focira. Amazonas, a világ legnagyobb folyója – erre is tán sokan emlékeznek még az általános iskolai földrajzórákról. Hogy idén az irodalmi Nobel-díjat egy dél-amerikai író kapta, az már rétegműfaj ebben a ’Ki tud többet Dél-Amerikáról’ kontesztben. Az pedig, hogy Maria Vargas Llosa nevét is tudja valaki, tényleg plusz hangszórót érő találat. Ilyen világot élünk most, ne csodálkozzunk semmin sem. Ha valaki Llosa mellé még odabiggyeszti Borges, Garcia Marquez vagy esetleg Julio Cortázar nevét, akkor egy rejtőzködő könyvmoly-gerillát találtunk. Minden könnyebb lenne persze, ha ezeket az urakat, pontosabban, azokat, akik még élnek közülük, valaki benevezné egy valóságshowba… Filmek terén is hasonló a helyzet, néhány díjnyertes alkotás, amikre csak néhány éles szemű (értsd: még látó) filmrajongó emlékszik. Központi pályaudvar, az Isten városa, az Aura, és még jó néhány más, jobb sorsra érdemes latin-amerikai mozi porosodik érdemtelenül a videotékák legalsó polcain (ha egyáltalán ki vannak még rakva). A Szemekbe zárt titkokra is ilyen sors vár, hiába nyerte el idén az esélyesebbnek tartott Fehér szalag, és más, amúgy szintén kitűnő alkotások elől a legjobb nem angol-nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Az efféle gondolatgazdag, érzékeny, lassú ritmusú filmek ma már nem vehetik fel a versenyt a mozikat ellepő és a nézőket elkápráztató, térhatású színorgiával. Ha esetleg nyernek valami nagyobb díjat, akkor is be kell érniük az erre az alkalomra rájuk vetülő néhány hétnyi reflektorfénnyel. Ebből a szempontból vétkes késedelemmel érkezett el hozzánk ez a mozi… 2010 azonban mindenképpen a dél-amerikai kultúra nagy éve, akár tudunk róla, akár nem. Természetesen én azon vagyok, hogy tudjunk mindenről…

A filmezést az amerikai tévéiparban kitanult, és már a 2001-es Örömfiúval is Oscarra jelölt Juan José Campanella filmje egy törvényszéki nyomozóról szól, aki nyugdíjba vonulása alkalmából úgy határoz, hogy regényírásra adja fejét. Benjamin (akit az előbb említett Aurából is ismert és Campanellával már az Örömfiúban is együtt dolgozó Ricardo Darín alakít, gyakorlatilag tökéletesen), mint minden jó író, saját életébe nyúl vissza témáért. A pályája elején történt szörnyű gyilkosságból kiindulva, annak egész életére kihatással lévő, szerteágazó következményei, szerelmek, barátságok, magány, politika, történelem, karrier, bűn és bűnhődés, bosszú és megbocsátás fonódik össze a filmmel kvázi együtt íródó regényében. A film amúgy igazából Eduardo Sacheri önéletrajzi ihletésű regénye nyomán készült, tehát igen erős a film irodalmi vonatkozása: így kerek a világ.

A végletekig feszíti azt a bizonyos húrt Campanella filmjében, melyet kriminek csak az eléje ragasztott ’rendhagyó’ jelzővel lehet csak illetni. A Szemekbe zárt titkok csak annyiban krimi, amennyiben krimi Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. Van benne bűnügy, sőt ez az egész origója, rendben van. Van benne nyomozás is, méghozzá olyan, amely az egész filmen végighúzódik, ám mégsem beszélhetünk vegytiszta krimiről. Lényegesen többről szól ez a film egy megdöbbentően brutális gyilkosságnál, okának, illetve elkövetőjének kiderítéséről, sőt még a bűnhődés metafizikájának sajátos kifejtésénél is. Egybefonódik a krimivel Argentína utóbbi harminc évének zűrös történelme, belpolitikai viszályai, társadalmának sajátos viszonyai, valamint a főhős, Benjamin Esposito főnökével, a gyönyörű és okos Irene-vel (Soledad Villamil kőkemény, titokzatos, emellett igazi latin temperamentumú asszonyfigurát alakít) folytatott bonyolult kapcsolata, mely leginkább talán a soha be nem teljesülő, elérhetetlen szerelemként lehetne legjobban jellemezni. Kiválóan eltalált, olykor a makrókig menően intim, máskor, mint pl. a stadionjelenetnél, elképesztően bravúros, nyaktörő kameramozgásokig terjedő képi világa van a filmnek: Félix Monti volt az operatőr. A mellékszerepekben egyáltalán nem mellékesen, remek karaktereket láthatunk. Parádésak a dialógok, különösen a Benjamin és kissé szittyós haverja közötti ugratások szellemesek. A virtuóz módon megírt forgatókönyv hibátlanul van filmre ültetve, tökéletes egységben simulnak egybe a vicces ugratások az önironikus és önreflexív „beszólásokkal”, a krimi megdöbbentő brutalitásával és a Perón utáni diktatúra titkosrendőrsége által megnyomorított társadalom pontos korrajzával. Az összetett filmet két hatalmas ívben fogja össze a romantikus szerelmi szál, valamint a bűnhődés és a bosszú sajátosan megoldott erkölcsi dilemmája. Asanisimasa: 9/10

A dél-franciaországi Lourdes az egyik leglátogatottabb katolikus zarándokhely. Hívők és betegek milliói érkeznek ide évről évre, csodás gyógyulásért imádkozni, abban a reményben, hogy innen már egészségesen térhetnek haza. Az osztrák Jessica Hausner kerekesszékben élő főhősnője csupán kirándulni szeretne és néhány napra kiszakadni az egyedüllétből…

Bernadette Soubirous

Nemrég volt 150 éve, hogy a Pireneusok déli lankáin fekvő Lourdes mellett, a Gave-folyó mentén egy barlangban egy tizennégy éves parasztlány, bizonyos Bernadette Soubirous először meglátta Szűz Máriát. Hófehér ruhában volt Jézus anyja, kezében rózsafüzérrel. Szótlanul a lányra mosolygott, majd elsétált. Ezután Mária még 17 alkalommal jelent meg Bernadette-nek, később már szólt is hozzá, majd megmutatta neki a barlang mélyén rejtőző forrást. Azt mondta ekkor Mária: Építtess ide templomot, hogy zarándokok jöhessenek ide, mert ez a forrás gyógyító erejű. Bernadette a falu és az egyház kezdeti hitetlenkedései ellenére véghezvitte Szűz Mária akaratát, ebben segítségére volt az a néhány eset is, amikor korábban gyógyíthatatlannak tartott betegek (állítólag) tényleg meggyógyultak a forrás vizétől. Bernadette később –nyilván e meghatározó élmény hatására– apácának állt, de a Teremtő neki életében nem tartogatott több csodát: mindössze 35 éves volt, amikor csonttuberkulózisban meghalt. Később testét többször is kihantolták, és mindannyiszor megrökönyödve tapasztalták, hogy Bernadette teteme tökéletes állapotban fekszik sírjában, az oszlás legkisebb nyoma nélkül. XII.Pius pápa, halála után 54 évvel, 1933-ban avatta szentté. Lourdes azóta a világ legnépszerűbb búcsújáró Mária-kegyhelye.

Vicc a filmből

A Szentlélek, Jézus és Szűz Mária beszélget a mennyekben, egy felhőn ülve, hova menjenek nyaralni: – Menjünk talán Betlehembe! – mondja a Szentlélek.

– Ne már, Betlehemben annyiszor voltunk már! – mondja Jézus és Mária együtt.

– Akkor menjünk… Jeruzsálembe!

– Ott is sokszor voltunk már…

– Akkor menjünk Lourdesbe! – vágja ki a rezet a Szentlélek.

– Hurrá, ott még úgysem voltam! – lelkendezik Szűz Mária.

E viccet egy máltai-keresztes hivatásos segítő meséli egy pohár bor mellett egy papnak és egy nővérnek a lourdes-i zarándokszállás büféjében.

Tiszteletteljes együttérzés, vagy szatíra?

Jessica Hausner Lourdes című filmje leginkább talán egyszerre mindkettő. A film egy néhány napos lourdes-i zarándokút története, a résztvevők nagyrészt kerekesszékhez kötött, gyógyíthatatlan betegek, valamint hivatásos segítőik, nővérek, papok, apácák. A kamera többé-kevésbé szemérmesen követi szinte minden percüket, amit mutat, az viszont nem mindig felemelő. Egy magatehetetlen beteg mindennapjai igencsak nyomorúságosak, ezt könnyű belátni. Az állandó magány, a kiszolgáltatottság ritkán teszi az embert sugárzón jókedvűvé, azonban itt a betegek, a csoda közvetlen közelében még akkor is élénkebbek, ha esetleg nem nagyon hisznek benne. Ami viszont tényleg nem nyújt emelkedett látványt, az a szinte nagyipari jellegű, lelketlen és szinte hitetlen üdvösség-gyár. A kegyhelyig vezető hosszú út csiricsáré ajándékboltokkal van tele, de ez még hagyján. A betegek mellé rendelt segítő nővérek leginkább a segítő fiúkkal cicáznának, akár az ebéd közepén ottfelejtve a rájuk bízott, magatehetetlen betegeket. A papok apácákkal boroznak a szálló büféjében. A már csak a jól reklámozott csodában reménykedő betegeket az „üdvözletgyár” „munkásai” megalázó módon, embertelenül, mint a marhákat terelik a csodatévő forráshoz – ám legjobban ők lepődnek meg, amikor a film főszereplője, a súlyos fokú multiplex szklerózis által nyaktól lefelé béna Christine (Sylvie Testud megrázó erejű alakításában) először még csak rejtve érinti meg a barlang falát, majd hirtelen magától felkel tolószékéből. A lourdes-i csodagyárat hivatásszerűen működtető papok és egyéb segítők hitetlenkedve nézik, ahogy a csoda bekövetkezik.

A filmet író-rendező Hausner tiszta hittel, de legalábbis várakozással szemléli a hősével bekövetkező csodát, ám ez nem tartja vissza attól, hogy finom humorral, a visszásságokat éles szemmel észrevéve jól elironizálgasson a lourdes-i csoda-bizniszen. Érzékletesen és pontosan mutatja meg az emberi érzelmeket, amikor mással történik meg a csoda, de szép az is, ahogy a hőse küzd meg hirtelen jött egészségével, sőt, a vele megesett csodával. Viszont ironikus, hogy Christine magyarázata mennyire nem vallásos természetű. Hausner viszonya (e film alapján) a katolikus hittel és a csodavárással kapcsolatosan igen sajátos: belülről látja, hol s mennyire van megereszkedve az egyház épülete. Ezekre is felhívja figyelmünket ebben a lassú, de mégis jól megszerkesztett, olykor bizony tragikomikusan mulatságos, ám igencsak megható filmben.

Asanisimasa: 9/10