asanisimasa

A zsidóság példátlan életrevalóságát szerintem annak köszönheti, hogy gazdag hagyományaikban mindig fontos szerepet kapott a dolgokra rákérdezés, a vitatkozás, az egészséges szkepticizmus. A történelem folyamán megtanulták, hogy nem szabad semmit feltétel nélkül elfogadni, legyen az egy falat kenyér, vagy egy szóbeli útbaigazítás, komolyabb, nagyobb súlyú dolgokról nem is szólva. Ha egy gój (vagyis nem zsidó) bepillantana egy vallásos zsidó iskolába, talán meglepődve tapasztalná, hogy nebulók nem vigyázzállásban darálják feleltetéskor a bemagolt szöveget, dogmákat, hanem egymással, és a tanárral is vitatkozva érvelnek mellette, vagy éppen ellene. A zsidó lét fontos jellemzője, hogy szinte minden pillanatban szembesülnek saját zsidóságukról, akár belülről, akár kívülről érik őket az ezt kiváltó hatások. Folyamatosan újradefiniálják magukat, elhelyezik magukat a saját kultúrájukban, és az egész világban, de a vallásukban is. Talán ezért van, hogy minden zsidó származású művész életművének komoly szeletét saját zsidóságával való viszonyának tisztázásának szenteli. A kortárs mainstream film egyik meghatározó alkotópárja, Joel és Ethan Coen ezzel az ismét Oscarra jelölt filmjét (is) áldozza ennek. Az Egy komoly ember bevallottan önéletrajzi ihletből készült, a fő karaktert, Larry Gopnik matematika-tanárt a Coen-testvérek saját apjukról mintázták, így nyilvánvalóan a tizenévesek minden problémájával és éppen bar micvója (tehát saját zsidó indentitásuknak nagy nyilvánosság előtt elkövetett coming out-ja) körüli teendőkbe bonyolódott csúnya kisfiú is a két filmes egybegyúrt gyermekkori emlékképe. A plasztikus, és külön-külön is eredeti háttértörténetbe bugyolált mellékszereplők is mind annyira valóságosak, hogy minden bizonnyal valóban nem az amúgy fürge fantáziájú Coen-gyerekek képzeletéből pattantak elő.

Sajnos a film legfőbb hibája talán éppen ez, hogy Coenék ezúttal nem tudtak határt szabni a feltoluló emlékeknek, sztoriknak, a film cselekménye így vészesen túlzsúfoltnak, ebből fakadóan viszont szétesőnek, szétszórtnak tűnik. Nincs igazi drámai íve a filmnek. Bár van benne tragédia, éppúgy, mint komikus elem, mégis inkább valamiféle életkép ez a késő hatvanas évek tipikus közép-nyugati kertvárosának zsidó mikroközösségéről, egy családi ünnepség köré felfűzött anekdota-csokor és/vagy alapfokú héber/jiddis nyelvlecke. Azonban pontos és karakteres mellékfigurákat láthatunk Roger Deakins megszokott minőségű képein. Picit mosolyoghatunk, picit könnyezhetünk, de ne várjunk olyan apokaliptikus földbedöngölést, mint amit a Fargótól vagy a Nem vénnek való vidéktől kaptunk, nem is szórakoztat úgy, mint a Nagy Lebowski vagy az Ó testvér, merre visz utad? Ez csak amolyan személyes vallomás Coenéktől, ami azonban az előbbiekhez semmilyen tekintetben nem mérhető. Asanisimasa szerint: 6/10.

Valérie Tasso, az újságíróból lett luxuskurva (muhahaha, van visszirányú fejlődés is!) szókimondó és kíméletlen önéletrajzi bestsellerének laza filmadaptációja ez 2008-ban, Christian Molina által rendezett spanyol film. Az Egy nimfomániás naplója azonban se nem szókimondó, se nem kíméletlen, viszont alapvetően egy rossz film.

Nem tudom, Valérie miket írt magáról a könyvében, az interneten található részletekbe beleolvasva kvázi pornót képzelek el, ehhez képest Molina filmje a kereskedelmitévé-kompatibilis erotikus filmek szintjét hozza, gondosan alsónadrágba és ágyneműbe burkolt, kókadt fütyikkel, frissen epilált fanszőrzetekkel, álsóhajokkal, és tagadhatatlanul esztétikusan fényképezett ágybeli tornamutatványokkal. Tehát “viharos tengerként ziháló hasra forró lávaként kilövellő” érzelmekre ne számítsunk. Ez talán nem is baj, hiszen mindenkinek van az otthonában kábeltévé, a kábeltévén pedig pornócsatorna, valamint az interneten is könnyen beszerezhető néhány kattintással az efféle élmény, az már viszont baj, hogy a nimfomániás nőről, mint olyanról, annál többet nem tudunk meg, minthogy állandóan kúrni akar. Nahát, ki gondolta volna! De hogy szegénykém hogyan éli meg ezt a nem egészen normális állapotot, hogyan van ez kihatással munkájára, érzelmi és lelki életére, családjára, arról szinte semmi nem jön le ebből a filmből. Ehelyett jó néhány stációját látjuk Valérie férfifaló életének, a fentebb jelzett erotikus(nak szánt) ágybalettek sűrű citálásában, melyek következtében a nő egyre mélyebbre süllyed szociológiai értelemben, ám egyre közelebb kerül saját vágyainak megértéshez. Ezt persze mi úgy tudjuk meg a filmből, hogy ő mondja el nekünk. A végén Valérie megnyugszik: Hurrá, én egy nimfa vagyok. Nahálistennek, tényleg? Mi tartott eddig? A film első mondata az a közhely, miszerint az a férfi, aki sok nővel hál, az egy irigyelt macsó, ám az a nő, aki sok férfivel hál, az csak egy ócska kurva. Mit mondjak még? Jó, hogy Valérie inkább kurvának állt, és nem maradt újságíró… Asanisimasa: 2/10

Pozsgai Zsolt író-rendező darabját, melyben a sopronkőhidai börtönben raboskodó Mindszenty bíborost Jávor Pál, a színész faggatja fontos dolgokról, több mint tíz éven át játszották színpadon, sikerrel. Ez a film kísérlet a darab mozgóképes feldolgozására, ami ha másként nem is, annak dokumentációjaként mindenképpen megállja helyét. 

Az természetesen tény, hogy Mindszenty József raboskodott a sopronkőhidai börtönben, a nyilasok zárták be oda őt, mikor még veszprémi püspökként megtagadta egyházmegyéjében istentiszteletek tartását a nyilasok lelki üdvére, és Jávor Pál is nagyjából éppen ebben az időben került oda, mégpedig a németek által, akik zsidó származású felesége miatt zárták be őt börtönbe. Az már Pozsgai Zsolt írói fantáziájának szüleménye, hogy megtörténhetett-e az, hogy egy zárkában üljön a két híresség. Elképzelhető, hogy igen. Izgalmas lehet eljátszani azzal a gondolattal is, hogy ha igen, akkor vajon miről beszélgethettek. Mindszenty, az ambiciózus, fennkölt és mártíromságra hajló büszke főpap és az ízig-vérig világi, mulatós, duhaj és dévaj életet élő Jávor Pál, a kor híres színésze – egy világ két véglete. Pozsgai erre a fiktív szituációra Goethe Faustját és Madách Ember tragédiáját hívta segítségül, a Pap és a Színész beszélgetése legalábbis erősen hajaz ezekre. A Színész (aki könnyedén veszi kölcsön Mefisztó vagy Lucifer alakját a színpadról) olyan hitét, jövendőjét és életének értelmét érintő kérdéseket tesz fel a Papnak, hogy az ennek következtében (miképpen Ádám a Tragédiában) végigjárja életének múltjában, jelenében és jövőjében megélt sorsfordulóit. Mindszenty életrajza ezeket mind tartalmazza, tényszerűleg, bár a valóságban már egyáltalán nem biztos, hogy éppen azok voltak annak szereplői, mint a darabban. Viszont az, hogy a színpadon (s a filmben) Szálasi, Péter Gábor, Rákosi, Kodály és Szekfű Gyula, valamint Tildy Zoltán azok, akik azokon a fordulópontokon jelen voltak, egy történelmi tabló távlatait adják a műnek. E történelmi figurák azonban csak apropók arra, hogy általuk Mindszenty megnyíljon és kinyilatkoztasson, legalábbis ahogyan ezt Pozsgai Zsolt elképzeli.

A Mindszenty – Szeretlek, Faust filmváltozata ugyanabban a szereposztásban készült el, mint ahogyan azt Pozsgai a VAM Design Centerben megrendezte. Képernyőn, mozivásznon kevéssé látott, ám annál többször hallott színészek alakítják a darab figuráit, néhányan egyszerre többet is. Mindszentyt Lux Ádám formálja meg, néha bizony túlságosan is nagy igyekezettel, feledve talán azt, hogy ami esetleg a színpadon elég, az a képernyőn sok. Kautzky Armand játssza Jávort, valamint a Tanácsköztársaság zalaegerszegi rendőrkapitányát, Tildy Zoltán ex-miniszterelnököt és VI.Pál pápát – a színész kifinomult sármja gyakran zavaróan üt át a különböző karaktereken, melyek így igen könnyen összekeverhetők. A darab és a film jolly jokere ifj. Jászai László, aki szabatos artikulációval és igen jól eltalált, túlhajtott ripacskodással kelti életre a ziccer-figurákat, a tahó Szálasit, Rákosit, a cigányprímást, vagy az ávós Péter Gábort, az ördögi bürokratát. Egyedül ő tudja közvetíteni a filmváltozatban azt a groteszk, sőt bizonyos szempontból bizarr szellemiséget, amit Pozsgai darabjából kiérezni vélek, a többiek sajnos nem. Lux túlságosan igyekvő, ezáltal túl komoly, Kautzky pedig túl bűbájos és túl sármőr, de ami a nagyobb baj, hogy mindketten direkten azok, amik, és nem teszik idézőjelbe karaktereiket, mint azt szerintem kellene.

Az összkép igen zavaros. Kezdjük a színészeknél: míg Jászai bővérűen játszik valamiféle tenyeres-talpas szatírát, addig Lux egy inkább hisztérikus, mint prófétai hajlamokkal megáldott/megvert, tragikus életutat bejáró főpapot hoz, miközben Kautzky valamiféle kedélyes Mefisztóként paráztatja múltjával, s jövendőjével. Lehet, hogy ez a felállás működött a színpadon, a filmvászon, a képernyő sajnos ezt ledobja magáról. Ráadásul, Mindszenty alakja a katolikus hívők körében komoly kultusznak örvend, ám a filmből hiányzik mindenféle utalás arra vonatkozóan, hogy ez nem a valóság és nem a történelem, itt csupán játék folyik a lehetőségekkel, eszmékkel és tényekkel. Az az elvont, elrajzolt és groteszk tér, mely talán a színpadon alapból él és érthető, a film intimitásában szintén magyarázatra szorulna. Természetesen nem didaktikusan, hanem mintegy a narrációból, dramaturgiából fakadóan. Itt ez hiányzik, ráadásul a Terror Háza Múzeum, mint díszlet? Háááát…. Amúgy a film vizualitása szerintem jó koncepción alapszik, ez a dogmás, leselkedő, izgő-mozgó kézikamerázás igen szuggesztív tud lenni, ha látjuk az arcokat, szemeket, árnyékokat és fénycsíkokat. Azt tudom hajdani elvetélt operatőri múltamból, hogy igen nehéz premier- és szuperplánokat tűélesen fényképezni egy alulvilágított térben, kézből, sok-sok ide-oda skurccal és svenkkel, ezekkel Győri Márk is alaposan megküzdött, a művészi szándék látszik is, de a végeredménybe bántóan sok élességprobléma is becsúszott. Mindezek, azzal együtt, hogy az alig több mint egyórásra húzott műből nem igazán jön le az a groteszk szemléletmód és kérdésfelvetés, ami szerintem alapvetően benne van, úgy tűnik, végzetesen megfúrják e filmet.

Most, hogy sikerült elegánsan félrelépni Christopher Nolan legújabb filmjét övező, óriási hype elől, azért a napnál is világosabban látszik, hogy ez is csak egy lufi a sok közül. Szép, színes, trendi, de mégiscsak lufi. Másképpen mondva, a tetszetős csomagolás igen egyszerű, pikkpakk kis szerkezetet takar: Az Eredet nem több tulajdonképpen egy szimpla, egyszerű bankrablós filmnél, melyet egy tehetséges forgatókönyvíró (Nolan) innen (Mátrix), onnan (Aranypolgár) elcsent motívumokból, agyafúrt cselekményszövéssel gyúrt egybe. Világot azonban ez a film nem vált, stílust, műfajt nem teremt, emberek nem fogják miatta ezentúl másképpen látni a világot – vagy ha mégis, akkor talán el kellene tűnődni azon is, hogy eddig láttak-e belőle egyáltalán bármit is.

Nem rossz film az Eredet, csak éppen kissé túlértékelt. Heist-(vagyis bankrablós)filmek között azonban mindenképpen kiemelkedő. Itt még a legbiztonságosabban őrzött svájci széfnél is rejtettebb trezort kell feltörni hőseinknek: egy ember tudatalattiját. Egy ötletes fordulattal azonban onnan nem ellopni, hanem oda a tulaj tudta nélkül (höhöhö, hiszen a tudat alatt vagyunk!) éppen hogy be kell csempészni valamit: egy gondolatot, ami eddig meg sem fordult ott. A film tulajdonképpen erről az akcióról szól, amit egy ügyes álomrabló (Cobb – Leonardo Di Caprio) és kis csapata visz véghez. A film a szokásos ötlet(megbízás)-tervezés, szervezés-végrehajtás kisebb bibivel-kasza–léc cselekménysorra épül, mely a speciális környezetben, az álom tudattalanjának “síkjaiban” zajlik, melyhez egy, a film fősodrához nem igazán illő, de marketingszempontból mindenképpen ügyes türkkel egy melodramatikus szálat illeszt a forgatókönyvíró (Nolan): Cobb a különböző álomsíkokon való szörfölés közben saját felesége elvesztése miatti traumájába is belebotlik, amit fel is kell valahogyan dolgoznia. De aki álomszörfre adja fejét, nyilván fel is köti a gatyáját… Amúgy Nolan az Eredet forgatókönyvének első változatát akkoriban írta, amikor első nagy sikerét, a Mementót is, a körkörös, önmagába, önmagához visszatérő narratív séma ugyanaz mindkettőnél, a tartalom más.

Azonban míg a Mementónál minden energiáját a film egyetlen kérdésének megoldására (ki a gyilkos?) fordítja, addig későbbi filmjeiben (a Batman: Kezdődik-től) már a megfelelő, egyedi és szemkápráztató látványvilágra koncentrál. Ez a Denevérember leporolása alkalmával még hathat üdítő erővel, főleg hogy az egyik legnagyobb amerikai pop-kulturális mítoszt érinti, azonban más filmjeinél (pl. Prestige-nél, bár az sok más szempontból jóval erősebb film és ennél) már elsősorban a tömegigények kiszolgálásával a mind nagyobb bevétel elérését szolgálja. Látványos film tehát az Eredet is, azonban az agyat már messze nem dolgoztatja meg úgy, mint a Memento. Az élet egy álom, az álom valósága igazi valóság-e, mi van, ha az életedet is csak valaki álmodja, ezek azért meglehetősen egysíkú szellemi kalandok, melyek filozófiai mélységű kibontásában ne is reménykedjünk. Az álom különböző fázisait, “síkjait” ugyan leírja a tudomány is, de hogy abban fizikai lökések segítségével, ráadásul a külvilágból, álmon kívülről indított fizikai behatásokkal tudjanak beavatott személyek ide-oda ugrálni, azért elég gyerekes, mondhatni pofonegyszerű ötlet. Az ilyenekre szokta mondani Woody, hogy: Bár csak minden ilyen flottul menne! Na és akkor hogy képzeljük el ezeket az álomsíkokat? Mint egy krémest, végtelen kiterjedésű lapokból? És akkor mi van a legmélyebb szint alatt? Vagy a legfelső szint – ami ugye az ébrenlét – felett? Hiszen, ha horizontálisan végtelen az adott álomsík, akkor miért kell behatároltnak lennie vertikálisan? Ha belemegyünk a filmben látványosan ábrázolt képlékeny álombéli tér felfogásába, akkor is kézenfekvő a kérdés, ha ez az egész határtalan, akkor miért látom annak határait? Ha a kollektív tudattalanban vagyunk képesek (mert másképpen hogyan?) behatolni mások álomvilágába, akkor annak érzékelt környezetét, háttereit, eszközeit miért a velem hozott “építész” tervezi meg? Persze, nem is érdemes ennyire részletesen belegondolni, hiszen az Eredet mégis csak egy akció-thriller, érdekességképpen, erős scifi felhangokkal. De Rambótól sem kérdezzük, hogyan tud 100-at lőni a 30 lövetű tárból, legfeljebb kiröhögjük. Válasz úgy sincs, vagyis csak egy lehet: a “csak”. A bibi csak az, hogy az Eredet kérdéseit maga a rendező veti fel, válaszai azonban neki sincsenek. Csak a “csak”, mert úgy akarom. Ezért jó rendezőnek lenni, de ezért rossz figyelmes, gondolkodó nézőnek, mert így csak bosszankodom, ahelyett, hogy tiszta sor alapon elmeséljen egy hihetetlen sztorit, amit játszi könnyedséggel elhiszek neki. Nolan azonban szemfényvesztő, filozófiát sejtet, holott szó sem lehet efféléről. Az Eredet túl látványos, túl sok benne az akciójelenet, lövöldözés ahhoz, hogy komolyan el lehessen gondolkodni a felvetett problémákon, az álom különböző szintjeinek megjelenítése erősen meseszerű, ráadásul erősen sugallt is, a folyamatos déja vu ellenére is. Nekem ne mondja meg senki, milyen az én tudattalattim. ha pedig megmondja, akkor az már nem az enyém. Ennyire egyszerű.

Végig vártam a filmben, mikor jutnak már el végre a széfhez, mikor tudjuk meg, mi is itt a rózsabimbó, s mikor végre jóval több mint két óra múlva megtudjuk, már nem is érdekel: ez a film legnagyobb hibája. Ennek oka pedig egyértelműen a mismásoló, nagyot mondó és nagyot mutatni akaró rendezői attitűdben keresendő. Az intellektualizmus és a érzékekre ható látványzuhatag kizárja egymást. Nem emlékszem például a film szereplőire. Nem emlékszem Leo arcára, tekintetére… Pedig van neki, tudom. Csak éppen nem ebben a filmben. Asanisimasa: 6/10

Mira Nair minden bizonnyal a legnyugatibb hangú indiai filmrendező(nő), aki úgy képes a nyugati filmfesztiválok igényes, de sokszor finnyás közönségét elbűvölni, hogy közben egy pillanatra sem szűnik meg igazi indiainak lenni. Kíváncsi lennék, otthon, Indiában hogyan fogadják filmjeit – nyilván ott sem lehet mindenki próféta a saját hazájában. Mindenesetre, ha itt, Nyugaton, indiai filmről van szó, akkor elsősorban a Salaam Bombay, vagy az Esküvő monszun idején ugrik be az átlagnézőnek, ezek pedig Mira Nair filmjei.

A valóságban Nair filmes nyelvezete nagyjából úgy aránylik az igazi, bollywoodi indiai filmekhez, mint az a csirke tikka massala, amit itt, az Andrássy úton kapsz ahhoz, amit mondjuk Bombay, vagyis most már Mumbai valamelyik utcai kifőzdéjében. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy ez vagy az jobb, csak azt, hogy az általános nyugati ízlésvilágnak inkább ez (az Andrássy úti tikka massala, illetve Mira Nair) felel meg, épeszű budapesti átlagnéző képtelen lenne végignézni egy hagyományos, minimum háromórás, éktelenül színes, hallgathatatlanul hangos és émelyítően édes, sematikus karakterekkel, alibi-konfliktusokkal és idióta revübetétekkel telezsúfolt bollywoodi szuperprodukciót, de két sürgetően híg fosás között tüzet hányna a mumbai utcán sütött csirkétől is. Szóval, jó nekünk ez a lebutított India-feeling…

Főleg, hogy az Idegen név (is) jó film, benne van sok minden Indiáról az indiaiakról (OK, elsősorban a magasabb, értelmiségi, illetve művész-kasztokból), több, mint amit egyheti intenzív Travel Channel-nézéssel magunkba szívhatunk. Persze, a személyes tapasztalatszerzést semmi sem pótolhatja, Mira Nair ebben a filmben mégis többet mond el az idegen földre kivándoroltak belső életéről, problémáiról, konfliktusairól, mint akár egy teljes, hivatástudat nélkül végzett utcai szociális munka. Leginkább azért, mert belülről mutatja meg egy New Yorkba költözött bengáli család két generációjának életét, hogyan képesek saját kulturális, és vallási hagyományaikat megőrizve alkalmazkodni az amerikai életvitelhez. Fontos leszögezni a teljesség kedvéért, e filmben nem elsősorban a szegénység elől menekülőkről van szó, Ashima Ganguli reményteljes száloptikus-mérnökként ment Amerikába dolgozni.

Mira Nair igazi finom női érzékenységgel ábrázolja a családot, néhol finom, fanyar humorral, máskor mély átéléssel, érzelemmel, de felesleges, túlzó színpadias gesztusok nélkül. Az idegen név -amit a fiú kap apja kedvenc írójáról, Gogolról- mintegy narratív “búvópatakként” fűzi össze a filmet, de egyben beszél jellemző módon arról az érzésről, amit egy bármilyen idegen kultúrából érkezett érezhet egy övétől szokásaiban szögesen eltérő másik világban. Kitűnő indiai (származású) színészek alakítják gyakorlatilag önmagukat, hitelesen, köztük pl. Kal Penn-nel (ő játssza Gogol Gangulit, az indiai-amerikai fiút, akinek idegen neve van), aki innen Dr.House stábjába, majd onnan egyenesen Barack Obama csapatába igazolt. Kedves, könnyed (de azért több mint kétórás), olykor megható, máskor elbűvölő, de gondolatokat is ébresztő, szép film az Idegen név. Asanisimasa: 8/10