asanisimasa

Nyakas fickók vannak ott down under. Az új-zélandi illetőségű Martin Campbell (Casino Royale) például már másodjára vág bele ugyanabba a filmbe, holott az első sem volt sikertelen. A veterán Troy Kennedy-Martin (Kelly hősei, Vörös zsaru, Olasz meló) által írt “futurisztikus ökológiai thriller” első, 1985-ben képernyőkre került tévéváltozata is már magasan az átlag fölé nőtt merész témaválasztásával és logikus cselekményszervezésével. Valamilyen okból Campbell azonban úgy érezte, még egyszer neki óhajt látni a projektnek, ehhez híres kollégát is megnyert a főszerepre, a szomszéd szigetről: az ausztrál Mel Gibson alakítja eme új változatban a lányának gyilkosát a föld alól is előkerítő zsarut. A két vén kecske azonban most nem nyal sót.

A sötétség határán erős expozícióval indít: az öregedő, magányosan élő zsaru, Tom (Gibson) régen nem látott lányát várja, aki meg is érkezik. Múló rosszullétnek tűnik a röpke hányás a kocsiban, Tom nem veszi észre a jeleket. Otthon azonban rosszabbul lesz a csaj, mire Tom felnyalábolja és orvoshoz viszi. Ahogy kilép az ajtón, egy autó fékez a ház előtt, egy pacák kiugrik belőle és hasba lövi a csajt. Tom kezdetben azt hiszi, hogy ő volt a célpont, csak elhibázták. Azonban hamarosan rá kell jönnie, hogy nem. A gyilkos pontosan célzott. Homlokon ér kidagad, szem kidülled, Tom a dolgok végére jár.

A jó felütés után azonban ezúttal Campbell bácsi már igencsak belebonyolódott Kennedy-Martin szövevényes történetébe, melyet nem nagyon sikerül a továbbiakban belegyömöszölnie a rendelkezésére álló szűk két órába. Nem arról van szó ugyanis, hogy a megszokott módon, Mel Gibson fogja magát, telerakja autóját fegyverekkel, foga közé túlélőkést szorít és felhajtja a gonoszokat, akiknek a végére vérét veszi, mert ez csak az egyik vonulata a sztorinak. Emellett a magaspolitika bűzös bugyraiba vesző atombizniszről is mesélni kell, a bennfoglalt karakterek motivációival, kapcsolatrendszereivel, satöbbivel színezve, aztán környezetvédő anarchisták is feltűnnek, valamint Tom rendőr lánya elvesztése feletti lelki tusájával is foglalkozni kell, méghozzá, pszichológiai alapossággal. Ez mind bele van írva a történetbe. Campbell ehelyett ide kap, oda kap, igen sok elvarratlan szál lóg ki a sztori amúgy is lyukas szövetéből. A túlzottan laza cselekményt nem tudja helyre pofozni a néhány, amúgy bravúros akciójelenet, de az aggasztóan öregedő Gibson sem, főleg, hogy rajta kívül más színész nincs is a filmben. A filmben elmesélt történet teljes kibontása nagyban a néző fantáziájára van bízva, ami amúgy nem lenne baj, csakhogy ez nem az a műfaj, ahol ez tolerálható, sőt, elvárt lenne. A végkifejlet színtiszta szentimentalizmusa pedig még a végén jól seggbe is rúgja ezt az amúgy is eléggé elfuserált, ám jobb sorsra érdemes kis thrillert. Ennek megfelelően, asanisimasa: 4/10

Olyan ez a film, mint amilyenek a Bud Spencer-Terence Hill filmek lehetnének, ha azok nem adnák olyan olcsón és nem merülnének ki a méretes parasztlengők pufogtatása közben bárgyú pofával előadott kaki-puki poénok óvodás szintű szórakoztatásában. A különbség persze, nem csak a színészeken múlik, bár nem kérdés, hogy Gene Hackman jobb színész Bud Spencernél, és Al Pacino se mérhető össze Terence Hill-lel, ami ezúttal természetesen nem a szőke, égszínkék szemű bájgúnárt fényezi. Vannak olyan filmesek, akik bőven megelégszenek azzal, hogy a közönség elsődleges igényei alá mennek, és ha az kacag, akkor a dolog elintézettnek van tekintve, és van olyanok, aki egy picit mélyebbre szeretnek nyúlni, kicsit többről szeretnek beszélni, minthogy vannak a rosszak és vannak jók, és a végén győz a jó: Jerry Schatzberg Madárijesztő című filmjében legalábbis ez utóbbira tesz kísérletet.

A Hackman által alakított bumfordi, zsémbes, problémáit előszeretettel ökleivel rendező Max és az izgága, vicces kedvű, beszédes, de kedves Lion (Pacino) valahol a néptelen országúton találkoznak, miközben stoppolni szeretnének. Lionnak kemény munkájába kerül, hogy társául szegődjön a mogorva, hat évnyi sitt után szabadult Max-nek, azonban végül elválaszthatatlan barátokká válnak, s együtt haladnak immár közös céljuk, egy Pittsburghben megnyitandó autómosó megnyitása felé. Az út azonban több buktatót tartalmaz számukra, mint azt szeretnék.

A Madárijesztő alapvetően egy vagabund road-movie. Történéseinek következtében két főszereplője tulajdonképpen ellentétes irányú személyiségfejlődésen megy keresztül, Max életrevalóbbá, szeretetre méltóbbá válik, Lion pedig… Nos, az ő sorsa ezzel éppen ellentétes irányba halad, a film keserédes alaphangulatának keserűbb felhangjait megadva. Az “édesebb” hangok Max felemelkedését kísérik, miközben azért nem feledjük, ebben Lionnak milyen óriási szerepe van.

Zsigmond Vilmos levegős képkompozíciói kitűnő játékteret adnak a két tökéletesen ellentétes habitusú, ekkor még pályája elején járó nagy színésznek, egyben érzékletesen mutatja meg azt az amerikai tájat, mely egyszerre csodálatos és embert próbálóan kemény vidék. Schatzberg annak idején Cannes-ban Arany Pálmával díjazott filmjében hús-vér karaktereket, összetett emberi sorsokat mutat meg a maga természetességében, mindenféle katedraízű moralizálástól mentesen. Ritkaság alapvetően hollywoodi filmben, a hetvenes évek elején, bármiféle szociális érzékenységet, bármiféle realista igényű környezetábrázolást fellelni, a Madárijesztő ebben is kivétel, mely azonban sikerrel kerüli a túlzott dokumentarizmus száraz tárgyilagosságának nézőtaszító csapdáját is. Kissé ugyan komótos, de alapvetően emberi, megható film, érvényes figurákkal és megoldással. Asanisimasa: 8/10

Gothár Péter ’96-os, a filmszemlén, amúgy Lola T-Fordosan, mindent vivő filmjében, a Haggyállógva Vászkában Vászka, a városi rabló egy koszlott szentpétervári (vagy már leningrádi?) lakás ablakán, másnaposan kinézve egy koporsót cipelő menetet lát, mely a szokástól eltérően, éktelen ricsajjal vonul végig az amúgy néptelen utcán. A gyászmenet botokkal sétapálcával, gereblyével üti-vágja, csépeli a koporsót. Vászka azonmód ingben-gatyában kiugrik az ablakon, és kérdi a gyásznépet: Miért bántjátok azt a koporsót? Tartozik nekünk, aki benne van és úgy ment el, hogy nem rendezte! – kiáltozza a nép. Vászka zsebébe nyúl és egy marok papírpénzzel kifizeti a hőbörgő népet, majd fogja a koporsó taligáját, és egymaga viszi a temetőbe az ismeretlen halottat. Mit írjunk a fejfára? – kérdi a szintén megkent sírásó. Csak ennyit: -mondja Vászka, 19 óra 56 perc.

Gothár persze nem váltja meg ezzel a filmmel ’56 emlékét, nem is ez a szándéka. Vászka, és a mellészegődő Ványka, a falusi tolvaj népmesei figuráinak szürreális, groteszk és abszurd története a törvényen kívüli, mégis a törvény által sújtott, de lelkükben, szellemükben szabad, vagabund félvilági alakoknak állít tündéri szépségű mementót, akik ügyeskedve, tehetségüket, kurázsijukat latba vetve próbálták túlélni a zsarnokságot. E filmben jelesül Zinovjev szovjet terrorját az Auróra hadihajó híres-hírhedt lövése utáni éveket élő Szentpétervárban, de értsd úgy, hogy bárhol, bármilyen diktatúrában.

Gózon Francisco ritkán látható minőségű esztétikai értéket lehelt a kényszerűségből még SP Betára forgatott, majd arról filmre felnagyított film képkockáiba, melyek tökéletesen teremtik meg egy elképzelt, valahol véletlenül megtalált, korabeli némafilm illúzióját, és adnak semmivel össze nem téveszthető, egyedi hangulatot a filmnek. A markáns orosz színészek által megjelenített groteszk karakterek fergeteges kavalkádja olykor Truffaut Jules és Jimjét idézi meg, de eszünkbe juthat Vizi és Ecsédi is, a Cseh-Bereményi-féle Frontátvonulásból, máskor meg Eizenstein Patyomkin páncélosa klasszikus képeinek parafrázisait látjuk, asszociációk özönének tűzijátékát gerjesztve az erre fogékony elmékben. Gothár filmje valódi művészi élményt nyújtani képes, időtálló alkotás. Asanisimasa: 9/10

Csalafinta egy pali ez a Kenneth Branagh, aki Shakespeare V.Henrik című, honszeretettől duzzadó drámáját arra használta fel, hogy általa, annak mozivászonra adaptálásában, a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt kérje meg imádottja, Emma Thomson kezét. Csoda, hogy a válasz igen volt? Viszont nem csoda, hogy a frigy sem tartott örökké (’95-ben már el is váltak). A nagy csinnadrattával beharangozott cirkusz gyorsan továbbáll, nyomában rendszerint csak a keréknyomokkal szabdalt sártenger marad.

V.Henrik valami olyasmi királyuk lehet az angoloknak, mint nekünk volt Mátyás, az igazságos. Mátyásról azt tartjuk, hogy jó király volt, álruhában tesztelte az ország és a nép állapotát, igazságot osztott, és még a török bajszát is húzogatta, miközben olyan adókat vetett ki, hogy tőle csillagokat láttak az adófizetők, hírhedt fekete serege pedig gyakorlatilag egy jól szervezett rablóhadsereg volt, aminek az volt a feladata, hogy amit gazdag nyugati szomszédok nem adtak oda önként Mátyás birodalmi költségvetésének kiegészítésére, azt elvették erővel. Henrik fiatal korát ifjú nemesekkel, köztük Sir Falstaffal London kocsmáinak és bordélyainak látogatásával, korántsem csendes iddogálással töltötte, aztán amikor király lett, hirtelen meglepte őt a keresztényi alázat, valamint a haza mély szeretete. Gond nélkül jogot formált a sajátja mellett a francia trónra is, melyhez annyi köze volt amúgy, mint a mi Mátyásunknak a bécsire, ám Henrik véres csatában, Azincourt mellett azt meg is szerezte. Ráadásul úgy, hogy háromszoros túlerőt győzött le idegenben (értsd: Paris St.Germain-Arsenal 0:3), porrá gyalázva a franciákat. Azonban a csata vége béke lett, mindenki megkapta, ami neki jár: Henrik a francia király, V.Károly lányát feleségnek, s azzal együtt a koronát, Károly halála után. Ez utóbbi aztán mégsem jött össze neki, de erről Shakespeare William már nem mesél – V.Henrik azonban az angolok szemében mégis jó király maradt, hiszen megverte a franciákat, emellett igazságos és türelmes volt az alattvalókkal is.

V. Henrik című filmjében Branagh a katona királyra fókuszál, annak hősiességét, hazaszeretetét emeli ki, valamint azt, hogy katonáival milyen emberségesen bánt. Azzal az apró-cseprő logikai buktatóval ő sem vacakol, hogy Henrik tulajdonképpen agresszorként lépett fel a francia trónnal szemben, erősebb kutya baszik alapon, az angoloknak van igaza. Becsületére legyen mondva, hogy a háborút vériszamos pusztulatként láttatja, nem pedig dicsőséges diadalmenetként. A klasszikus drámaadaptációknál mára megszokott elidegenítő keretben tulajdonképpen veretes, Shakespeare-hű angolsággal mondja fel a leckét, melynek közepén, mikor Henrik fogvacogtató hidegben és zuhogó esőben a végső ütközetre készül (felröhögtem!), csicsergő madárhangokra és langymeleg napsütésben bevágja a francia királyi udvarban angol szavakat csacsogó francia királylányt, Katalint (ő Emma), aki fivérétől és apjától eltérően, egyáltalán nem tűnik ellenségesnek a hódító angolokkal szemben. Aztán vissza a vérszivattyúba, minek a vége tudjuk, mi. Vége a filmnek, de nem! Béketárgyaláson Károly belemegy mindenbe, de Henrik csalafinta módon nem a koronát kéri egyből, hanem Katalin kezét (és így a francia korona természetszerűleg száll fejére). Katalin cseppet vonakodik az illendőség kedvéért, de különösebb hercehurca nélkül, tört angolsággal mond yea-t. Ez így volt a valóságban, legalábbis Shakespeare így írta meg. Én azonban mégsem tudom ezt a filmet másképpen kezelni, mint az angol nemzeti büszkeség egyik modern és népszerű, de mégiscsak egyoldalú, nacionalista propagandáját, valamint a hajdani Branagh-Thomson házaspár pazar kiállítású családi videóját. Asanisimasa: 5/10

Az Alice étterme című film alighanem egyetlen az egyetemes filmtörténetben, mely egy dal alapján íródott. A dalt Arlo Guthrie, a híres countryénekes írta és énekli, és egy Alice nevű lányról szól, aki éttermet készül nyitni egy használaton kívüli templomban. Ez persze inkább csak egy kiragadott motívum abból a több mint 18 percnyi zenei monológból, amit Guthrie előad (így természetesen a dal definíciót sem kell szó szerint érteni). Szóba kerül itt minden, kisvárosi unalomtól vietnami besorozás kikerüléséig, tehát olyasmi ez a film magyarán, mintha valaki mondjuk Cseh Tamás Frontátvonulásából csinálna filmet. Íme a sztori, jó néhány évvel később előadva, sajnos nem beágyazhatóan.

Ennek megfelelően, nincs is tulajdonképpeni sztorija a filmnek, kisebb történetek, történetecskék laza láncolatát látjuk, melyet a főszereplő, az önmagát alakít Arlo Guthrie, valamint Alice és az ő férje, Ray (őket színészek alakítják) kötnek össze. Mai szemmel már furcsán hathat ez a kissé összevissza, hányavetin összepakolt filmezés, melyet amúgy Arthur Penn, a hatvanas évek egyik legkreatívabb legendás hollywoodi rendezőegyénisége jelez – bár talán csak elszoktunk már az egyedi, lírai hangú filmes narrációtól. Penn (aki nem apja Sean Penn-nek) csinálta egyebek mellett a klasszikus Bonnie és Clyde-ot, Warren Beatty-vel és Faye Dunaway-jel, a Kis nagy embert Dustin Hoffmannal és a Missouri fejvadászt Marlon Brandóval és Jack Nicholsonnal. Ez a film is fontos, bár az előbbiekhez nem mérhető mű, leginkább valamiféle kordokumentumként egy hippikommuna felemelkedésének és lassú hanyatlásának krónikája, valamint egy egzakt knowhow arról, hogyan lehet kibújni a vietnami vérszivattyúban való részvétel alól. Ez utóbbi ’69-ben több volt, mint forradalom. Az előbbi pedig váteszi éleslátásról tesz tanúbizonyságot, hiszen ekkor érte fénykorát a hippizmus. ’69 Woodstock, és a rockzene egyik legszebb éve.

E filmben nincsenek más Penn-filmekhez mérhető nagy színészi alakítások, Arlo Guthrie és még több karakter önmagát alakítja, beleértve a kisvárosi seriffig, másokat pedig viszonylag névtelen színészek játszanak, a lényeg inkább a film sajátos modorában rejlik. A fanyar humorral, de alapvetően realista módon elmesélt kis sztorik összefűzve mégis valamiféle bájos mozgóképes líraként működnek, mely szellemiségében autentikusan közvetíti azt az atmoszférát, amelyben a hippizmus virágzott. Penn zsenialitását dicséri, hogy ennek ellenére, benne van minden, ami végül is a hippik kommunisztikus ideájának bukását is jelenteni fogja, majd évekkel később. Ma viszont kifejezetten üdítő megnézni ezt a filmet, teljesen újszerű, friss és ropogós bájjal hat. Asanisimasa: 7/10