asanisimasa

Sikerült jól végigkönnyeznem ezt a “fertelmes giccset”, melyben Sean Penn egy 70-es IQ-jú, gyermekelhelyezési perbe bonyolódó apát alakít, akinek a neve Sam. Igen, bedőltem és fejet hajtottam a legősibb hollywoodi sikerreceptnek, miszerint ha tuti sikert akarsz, először is végy egy gyereket. Dakota Fanning, a tündér jött is egynek, mint a gügye Sam okos lánya, aki 7 éves korára értelmesebb lett, mint édesapja, és úgy játszott, mint aki egész életében mást sem csinált, mint különböző karakterek bőrébe bújva besöpri az elismeréseket. Nyilván azért, mert valóban mást se csinál: Dakota Fanning egy ép ésszel szinte felfoghatatlan tehetség, aki csillogó és vibráló intellektussal, a lehető legfesztelenebbül él a vásznon, műfatól függetlenül, legyen az thriller, vígjáték, katasztrófafilm vagy akármi más. E filmben éppen indul vélhetően sokáig és magasra ívelő pályája, méghozzá lehengerlően. Mondhatni, padlógázzal, üveghangon. Ő egy gyerek a sikerhez, de ráadásnak itt egy másik is: az apja, Sam, egy másik elképesztő színész alakításában. Sean Penn persze sokat átvett Dustin Hoffman Oscart érő Raymondjából (Hoffman egy másik Oscaros filmje, a Kramer kontra Kramer is fontos szerepet tölt be a filmben, nyilván nem véletlenül), öltözettől kezdve az autistákra jellemző kényszeres mozgásokig, azonban ezekből mégis sikerült egy szuverén figurát teremtenie. Filmbéli lányával folytatott intim, érzékeny és bensőséges kettősei még az olyan cinizmusra erősen hajló, szőrös szívű nézőt is megrendítik, mint amilyen én vagyok.

A két pazar gyerekfigura mellé állat már nem is kell, bár a végén statisztaszerepben azok is feltűnnek, csokorpórázon, Sam mellett. A forgatókönyvíró-rendező Jessie Nelson műfajilag zseniális – amúgy aljas- húzással rögtön meg is osztja a film lendületes felvezetésével és a parádés szereplőválasztással már térdre kényszerített közönségét: az “oszd meg és uralkodj” elve működik a filmben is. A nézők egy csoportja egészen biztosan a szívére hallgat és Sam mellé áll, amikor a lelketlen gyámhivatal, egy korlátolt, drabális és szigorú fekete asszonyság képében el akarja venni tőle lányát, arra hivatkozva, hogy Sam képtelen ellátni őt. Látjuk, Jessie Nelson mutatja, hogy Sam és lánya között milyen gyengéd és szeretetteljes a kapcsolat, árad a szeretet, hogy ennek még a törtető és gátlástalan sztárügyvéd (Michelle Pfeiffer szintén kitűnő alakítása, ami felett talán hajlamosak vagyunk átsiklani, látva Pennt és Fanningot) sem képes ellenállni, és ingyen vállalja az együgyű Sam védelmét. A nézők másik csoportja viszont nyilván az eszére fog hallgatni és tudni fogja, hogy a kislány igenis nevelőszülőknél lesz a legjobb helyen, hiszen Sam tényleg súlyos eset. Az író-rendező további mocsoksága, hogy a befogadó család is irtó normális, Laura Dern maga a tökéletes pótmama, kétség sem férhet hozzá. De tényleg. A végén persze mindenkinek igaza lesz, mert hát a szív nem veszhet össze az ésszel, mert az nem lenne egészséges, a vége-főcím alatt összeszedjük elhullajtott és teleszipogott papírzsebkendőinket, és keresünk a tévében valahol valami véres box- vagy K1 meccset, méregtelenítésül.

Viccet félretéve, a Nevem Sam egy szórakoztató, érzelmes, helyenként vicces film, melynek azért komoly, elgondolkodtató rétegei is vannak, melyeket bár kissé didaktikusan tálal elénk a rendező, ennek itt csak örülni tudunk, hiszen az egymásra figyelés fontosságának, a feltétlen és érdek nélküli szeretet hangsúlyozásának nem lehet alternatívája. Főleg nem egy önző, válságokkal, politikai fixációkkal, gyűlölettel és kirekesztésekkel terhelt világban, melyben most élünk. Igen, kiszámított, hatásvadász film ez, amit akár nyugodtan le is giccsezhetünk, de csak azután, miután végignéztük és értelmét jól elraktároztuk valahová mélyre, legbelülre. Asanisimasa szerint: 9/10.

Brian De Palma a Coppola, Scorsese, Lucas és Spielberg nevével fémjelzett, “hollywoodi fenegyerekek”-nek titulált “filmes maffia” thriller- és krimispecialistája, a gengszterfilm és a film noir stílus szakértője, valamint Alfred Hitchcock leghűbb szellemi örököse. Mint ilyen, jobbára aprólékos műgonddal és nagy pontossággal kivitelezett műfaji filmeket készít, ám az ilyeneket ritkán díjazzák fesztiválokon és a közönség is visszafogottabban tolong a mozipénztáraknál; ezek a filmek a “nagy művészethez” képest stílus- és ujjgyakorlatok, amelyeknek csínját-bínját minden filmesnek tudnia, ismernie kell(ene). Ettől függetlenül nem érdektelen alkotások ezek. Éles szemét és pontos érzékeit mi sem jellemzi jobban, mint hogy ő fedezte fel a századvég emblematikus színészóriását Robert De Nirot (1968 – Üdvözletek), de azért elkészített olyan kultuszdarabokat is, mint a Carrie (az első Stephen King-adaptáció!) vagy a Sebhelyesarcú (az 1932-es gengszterklasszikus remake-je, Al Pacinóval). Az utóbbi időkben kissé beleszürkült a mezőnybe, de a nevével fémjelzett filmek (Mission Impossible I., Femme Fatale) mindig a műfaj minőségi, felső polcára vannak pakolva a videotékákban.

Legújabb művével azonban sikerült újra észrevétetnie magát a szakma és a vájtszemű közönség számára is, a Fekete Dália című filmjét több fesztiválon fődíjra, míg a film operatőrét, a magyar származású Zsigmond Vilmost Oscar-díjra jelölték. A film egy 1946-ban elkövetett bűnügy fiktív felgombolyítása, két, címeres rendőrré előlépett bokszoló által. Sok minden történik a filmben, brutális csonkolásos gyilkosság, bankrablás, leszámolás, korrupció, rivalizálás, szerelem, féltékenység és bosszú. A rettentően szövevényes eset elmesélésére Brian De Palma kézenfekvő, korban is stimmelő, ráadásul, a szívének is kedves stílust választott: a film noirt. (Tudjuk, hangsúlyos árnyékok, sűrű cigarettafüst, felhajtott ballonkabátgallérok, szembehúzott kalapok pereméről patakzik az eső, még ha a mindig napos Kaliforniában játszódik is a film, nincs egy makulátlan jellemű szereplő, még Humphrey Bogart és Lauren Bacall sem volt az.) Tipikusan film noir-os az egyes szám első személyű elbeszélőmód, ahogyan az egyik főszereplő (Bucky Bleichert) elmeséli az ügyet, szépen időrendben, lineárisan. Épp úgy feslik fel a sztori a néző előtt, mint ahogy a bunyós detektív előtt a “fiktív valóságban”, a maga első pillantásra logikátlan fatalizmusával, de aztán később minden szépen el lesz magyarázva. Titkok nincsenek, a korsó is addig jár a kútra, amíg el nem törik. Nincs semmi moralizálás, filozofikus általánosítás és egyéb intellektuális bűbáj: ez a film azért készült, hogy elmeséljen egy nem mindennapi bűnesetet, inkább a szórakoztatásunkra, mint okulásunkra. Ebben De Palma életművének újabb darabját követte el, egy virtuóz módon összerakott, mesteri zsánerfilmet, csak éppen ez alkalommal a film noir modorában.

Ahogy ezt teszi, az már érdekesebb az érdeklődőbb közönség számára is, itt van okunk büszkélkedni: Zsigmond Vilmos operatőri teljesítményét nem véletlenül jelölték Oscar-díjra. Zsigmond nem az eredeti fekete-fehér fényképezést, nem a modernebb, új keletű sárgásbarnára színezett film noir-os látványvilágot választotta, hanem kitalált egy újat: világos pasztellszíneket használ. Mintha túl lenne világítva, kicsit “be lenne égetve” a kép, de a kontúrok, az árnyékok mégis lágyak maradnak, így jobban a szemünkbe csap a többször is kifröccsenő vér égő vöröse. Fontos és művészi effektus, tekintve hogy véres történetet nézünk, hallgatunk. Ezenkívül aprólékos műgonddal részletezett negyvenes évekbeli szobabelsők, ruhák, a film noir-ra jellemző, félig lehúzott redőnyön át az állandóan gomolygó cigarettafüstöt átszelő fénysugarak… Precíz mestermunka.

A két hölgy főszereplő, a még sovány Marylin Monroe-ra hajazó Scarlett Johansson és az ezúttal nem bokszoló, hanem bokszolóba bonyolódó Hilary Swank hitelesen hozzák a majd’ hetven éves stílusú figurákat, úgy tartják a cigarettát, ahogy Lauren Bacall is tartotta, Aaron Eckhart (Lee) pedig kifejezetten az a fád, kissé kiégett és cinikus figura, akit Philip Marlowe-nak is el tudunk képzelni, sajnos az elbeszélő/főszereplő Josh Hartnett nem tud hozzájuk passzolni. Kezéből szinte kiesik a cigaretta, hajviselete, mosolya, gesztusai Tom Cruise-osak, ebben a műfajban viszont Humphrey Bogartot kellett volna utánoznia… Nem érti, mit keres ebben a filmben, de elrontani azért nem tudja. Asanisimasa: 8/10

De Sade márki valószínűleg ugyanúgy nyalogatná ujjait, mint Guillaume Apollinaire, miután összeszámolta mind a tizennégyezer vesszőjét, ha látták volna Takashi Miike Ichi, The Killer című őrületét, hiszen abban minden benne van, mi a nagy elődök szerint szép, kívánatos, izgató és emberi. Sőt, még tán néznének is nagyot, miket tudnak ezek a japánok, hogy mik nem jutnak eszükbe… Tény, hogy Takashi (vagy Miike, sosem tudom, mikor melyik a családnév) gyakorlatilag e filmben feltérképezte az emberi psziché teljes spektrumát, már ami a szadista-mazochista perverziókat illeti. Ichi, a síró gyilkos portréja nyilván ott függ frivol Orbán-bullaként minden S/M klub halljának vérvörös kárpitján, ha nem, akkor ott a helye. Ichi bemutat minden kunsztot, mit emberi elme elképzelhet élet kiontása terén, bár igen komoly versenyző a témában filmbéli ellenfele, KakamakiKakihara is, szélesre szabott mosolyával, és szőke hajával, melyhez sok japán számomra érthetetlen okból ragaszkodik – szerintem szimplán hülyén néznek ki így.

A film maga bosszútörténet, melyben Ichi egy rajta esett (megesett) gyermekkori erőszakot torol meg sziszifuszi munkával, szó szerint térdig vérben, emberi belsőségekben tocsogva. A műfaj szabályai szerint végén csak egy maradhat, vagy annyi sem. Másik olvasat egy speciális japán műfaj, a yakuza-film egy parafrázisa, túlhajtott variációja, valamije. Valójában azonban, legalábbis szerintem, ez egy igen terjedelmes költői hangú esszéfilm ez a szadizmus metafizikájáról, de olyan explicit és vulgáris vizualitással, ami faramuci módon sokat ront a vélt szellemi üzenetén. Az olcsó kaszabolós filmek igen gagyi vérspriccelős effektjeit nyilván zabálják az erre gerjedő zséfilm-zabálók, én viszont képtelen vagyok komolyan venni az ilyen filmeket. Konkrétan arról van szó, hogy én kiröhögöm azt, amikor valaki a szó szoros értelmében megmutatja azt, amit általában vicces-haragosan szoktunk feddésként mondani: kettéhasítalak, te vacak! Erre ez bazmeg megmutatja, hogy tényleg ketté is hasítja… PFF. A kifinomult, brutális erőszak képeit azonban érthetetlen módon kifejezetten illedelmes szexjelenetek követnek, szerintem ha már hektószámra locsoljuk a művért, akkor egy szexuális erőszakot is nyugodtan megmutathatunk azt a teljes valójában. Marco Ferreri bezzeg lazán levágatta Depardieu farkát, amikor erre szüksége volt, Takashi ezt nem merészeli. A nőket viszont gyalázza rendesen, bár ez nyilván kulturális hagyomány Japánban. Vagy hogy “na, ettől leteszed az arcod”. Hát, én nem tettem le az enyémet ettől a filmtől, bár Takashi Miike erőfeszítéseit a témában ez alkalommal messzemenően elismerem. Vagy csak a japán humort nem értem… Tehát számomra Ichi ámokfutása inkább egy mocskos fantázia lenyomata, mely helyenként ennek ellenére/éppen ezért szórakoztató, ám végül azért csak egy vérben pancsikolós, yakuzás béfilm, mely kissé ködös stílusával kíván többnek látszani annál, ami. Asanisimasa: 6/10

Mielőtt a hithű pápista erők felhördülnének, e filmben szó sincs a Szentatya emésztési protokolljáról, a film eredeti címe arra utal, amire a magyarban is használatos kifejezés vonatkozik: a kerti árnyékszékre vagy budira, mindegy hogy nevezzük. Persze, ne gondoljon senki valamiféle szaniter-reklámfilmre sem, az uruguayi César Charlone és Enrique Fernández fikciós dokumentumfilmje egy 1988-ban megtörtént tanulságos eseményt elevenít fel, amikor II. János Pál pápa, szokásos világkörüli útján az uruguayi-brazil határon fekvő Melo nevű városba érkezik. A meglehetősen zord, kietlen vidéken elterülő város lakosságának túlnyomó része nagy szegénységben él, munkalehetőség híján a szomszédos Brazíliába járnak át biciklivel, hogy a helyi orgazdák megbízásából csempésszenek. A határőrök, jó latin tempó szerint, árgus szemekkel őrzik az utat, ám azt nem veszik, nem akarják észrevenni, amikor a hátuk mögött a domboldalban, a zsámbékosban hosszú sorokban tolják a melóiak megrakott biciklijeiket. A pápa közelgő látogatása azonban új reményt kínál az egyszerű helyieknek, mindenki óriási tömegekről beszél, és a televízióban is azt látni, hogy amerre a pápa jár, hívők tízezrei követik. Joggal gondolták a helyiek, hogy ennek a sok tízezer embernek ennie, innia kell, így a legtöbben szinte minden ingóságukat eladva, lisztbe, húsba fektettek, hogy útmenti lacikonyhákban vendégeljék meg a reménybeli hívők seregét, természetesen, jó pénzért. A film központi szereplője Beto, aki látszólag zseniális ötlettel, egy nyilvános illemhelyet szeretne létesíteni, mint jövendő gazdagságának alappillérét. Nem várt nehézségek közepette Betó és a többi helybéli felkészül a nagy bizniszre, de amikor elérkezik a várva-várt nagy nap, a beígért tömeg egyelőre sehol sincs…

A film amatőr szereplőkkel, az eredeti helyszíneken idézi fel Melo városának óriási fiaskóját, amikor a felemelkedés helyett lakóinak nagy része még nagyobb szegénységbe zuhant, azonban a történeti hűség mellett nagy figyelmet szentelt a különböző karakterek személyiségének a bemutatásának is. Melo szegényei amúgy rendes, hívő emberek, jóravaló, szorgalmas népek, a környezetük nem alkalmas igazán semmire. Csempészésből tartják fenn magukat, de nem bűnözők, a szükség viszi rá őket erre. Amint valami halvány reménysugár nyílik sorsuk jobbra fordítására, egy cseppet sem késlekednek, szó szerint mindent kifordítanak sarkából, hogy éljenek a kínálkozó lehetőséggel. Nem tehetnek arról, hogy próbálkozásuk kudarcot vall. Megrázó és drámai képsorok mutatják meg ezeket az erőfeszítéseket, mint például Beto kétségbeesett kerékpáros száguldása, amikor az utolsó utáni pillanatban sikerült csak megszereznie az elképzelt rózsaszín wc-kagylót, és hajt, hogy hazaérjen még vele a közönség érkezése előtt.

A film, ezek ellenére mégsem egy komor, nyomasztó hangulatú alkotás, a rendezők, Charlone és Fernández finom távolságtartással, kedves és szeretetteli iróniával ábrázolják e sajnálatos esemény elszenvedőit, ám nem is heroizálnak, az embert mutatják meg a bajban, a maga esendőségében és természetes gyengeségében. Az Ahová a pápa is gyalog jár című uruguayi film felemelő, katartikus erejű, de néhol kifejezetten vicces és szórakoztató, igaz alkotás, amely a távoli kultúrában játszódó egyedi története ellenére bárhol a világon érthető, átélhető és átérezhető tanulságokkal szolgálhat. Az asanisimasa is 9/10-re értékeli és ajánlja bátran megtekintésre.