asanisimasa

Ricky Gervais tulajdonképpeni első egész estés játékfilmjében (a magyarítás erős túlzás, szokás szerint), kb. A hazugság feltalálásában kissé megúszósan ugyan, de alapvetően sikerrel transzformálta Woody Allen neurotikus, slemil kisemberét, némi Monthy Pythonos behatással a saját, a kitűnő Office és Extras tévésorozatokból megismert bumfordi, pufi, tömpeorrú, echte angol hivatalnokfazonjába. A film, bár komoly engedményeket tesz bizonyos irányokba, alapvetően okos és szórakoztató, még akkor is ha a vége meglehetősen szentimentális.

A Gervais által alakított tehetségtelen, született lúzer forgatókönyvíró egy olyan alternatív világban él, ahol nem létezik a hazugság, mindenkinek ami a szívén, az a száján, de ebből nincs is különösebb gond, hiszen ezzel mindenki tisztában is van. Olyan világ ez, ahol a reklámok sem árulnak zsákbamacskát, a Coca Cola reklám pl. azt mondja, hogy ez egy cukros lötty, a Pepsi pedig azt, hogy ezt csak akkor igyad, ha nincs Coke, a Pizza Hutnál minden pizza ugyanolyan, stb., stb. Értelemszerűen filmek sincsenek, hiszen az általunk ismert filmek értelemszerűen az álomgyárban készülnek, ergo hazugság mind. Amit e világban filmnek neveznek, az abból áll, hogy egy őszhajú bácsi felolvassa, hogy egy adott korban kronológiai sorrendben milyen események történtek – Mark Bellison, vagyis Gervais is ilyeneket ír. Amíg ki nem rúgják. Utána, amikor a randevúja is balul sül el, és a Szomorú Hely Reményt Vesztett Öregek Számára nevű otthonban lakó édesanyja őt hívja a halálos ágyához, Mark fejében isteni szikra gyúl: az elvárt sötét nihil ígérete helyett anyjának azt hazudja, hogy egy boldog, gazdag, jókedvű világba jut halála után. Abban a világban ez volt az első hazugság, ami viszont dolgok nem várt kataklizmáját indítja el.

Ricky Gervais itt sem akar mást, mint becsajozni, mint rendesen, mindenhol, de ebben súlyos kisebbrendűségi komplexusa, valamint köpcös termete mindig megakadályozza. Brilliáns és szépen ívelt a film alapötlete, mi szerint az a világ, amiben mindenki megmondja az igazat a másik szemébe, alapvetően szomorú, szürke és gonosz világ, és csak kisebb-nagyobb hazugságok teszik elviselhetővé. Ahogyan ezt a sztorit Gervais valamiféle Biblia-parafrázisra húzza, az helyenként igen vicces pillanatokat eredményez, ebben nyilván sokaknak méltán fog eszébe jutni a Monthy Python-féle Brian élete, még akkor is, ha szó sincs plagizálásról. A komplexusos, neurotikus kisember karakterében Woody Allen szintén megkerülhetetlen, azonban Gervais hibátlanul fordítja azt angolra. Kicsit kevesebb szentimentalizmust ugyan elviseltem volna, főleg, ha Gervais sorozatokból megismert gyökér, önmagát sem kímélő és igen cinkes, politikailag inkorrekt humorából jóval több került volna be ebbe a mozifilmbe. Így csak egy alig valamivel átlag feletti vígjáték ez. Asanisimasa: 6/10

A Háború a háborúról tulajdonképpen egy egybevágott minisorozat, annak minden szokásos ismérvével, a relatíve kevés külsővel, ami van, az is imitált vagy valódi korabeli híradórészlet. Sok párbeszéd, igen intenzív színészi jelenlétekkel. Nem véletlenül a HBO gyártásában készült ez a monstre tévéjáték, melynek megtekintése így 165 percben embert próbáló, de ha a téma iránt érdeklődünk, viszonylag azért könnyen abszolválható feladat.

A téma USA vietnami (mint ahogy végül kiderült) fiaskójának, méretes zakójának, nemzeti tragédiájának politikai háttere, Lyndon B. Johnson (a Hairből is ismert LBJ) elnök és hadügyminisztere, Robert McNamara kapcsolatának szemszögéből vizsgálva. A filmet rendező John Frankenheimer és az író Daniel Giat az elnököt -jó amerikai, de józan gondolkodású és nem kritikátlan hazafiként- egy nagy formátumú politikusként mutatja be, akit bár jó célok vezéreltek, de a legfontosabb pillanatokban mégis rosszul döntött, s akinek tragédiája, hogy bár olyan fontos oktatási, polgárjogi és egészségügyi programja volt, amihez hasonlónak keresztülvitelével éppen még ma is küzd Obama elnök, nevét mégis a dicstelen vietnami agresszió elindításával, sok ezernyi amerikai halálával hozzák összefüggésbe. Vele szemben McNamara figurája áll, aki szintén nem amolyan rossz emberként jelenik meg e filmben. “Nagy humanista” ő, amint azt az elnök állítja róla, azonban éppen a kor kusza politikai függvényrendszerében tanúsított kérlelhetetlen, hidegfejű pragmatizmusa teszi őt háborúpártivá. Kettejük között egy hasonló kaliberű civil tanácsadó, Clark Clifford ingázik. Verbális mexikói standoff, öltönyben, nyakkendőben.

A film alapos, bár kizárólag a Fehér Ház és a Pentagon közti játszmákra korlátozódik, holott a vietnami konfliktusnak voltak ezeken kívül más, igen fontos szereplői is, de amit vállal, abban tényleg részletekbe menő és árnyalt. Kiemelendő a három fő karaktert alakító színészek játéka: Johnson elnökként Michel Gambon egészen remek, de igen jó a kockafejű McNamaraként Alec Baldwin, valamint Clifford szerepében a hófehér hajú Donald Sutherland is. Asanisimasa: 6/10

Hát, azt mindenképpen elérte Volker Schlöndorff e filmmel, hogy igen komolyan felkeltette a szépirodalom iránt már régóta szunnyadó érdeklődésemet: Michel Tournier A Rémkirály című regényét egészen biztosan el fogom olvasni a közeli jövőben. Ennyi mindenképpen lejött A rémkirály című filmből, ha úgy nézzük, ez nem kevés. Amúgy viszont, sokkal több pozitívum sajnos nem nagyon található.

Nyilvánvalóan az alapanyagul szolgáló regény, illetve annak cselekménye egy igen összetett, gazdag és súlyos szimbólumokkal teli, komoly mű, azonban Schlöndorff (Jean-Claude Carriére igen komoly irodalmi és filmírói tapasztalatainak segítségével súlyosbítva) a filmszerűség érdekében, valószínűleg németes precizitással kigyomlált mindent, mi különlegessé és fontossá tette a művet; még annak sajátos narrációját is megváltoztatta, csupán a lecsupaszított történet vázát tartotta meg. Még így is látszik, hogy nem akármilyen történetről van szó, azonban maga a film dülöngél, szinte jeleneteire esik szét. Némelyik ezek közül (pl. az elképesztően erős szimbolikájú utolsó jelenet, melyben Abel, nyakában a megmentett zsidó gyerekkel süllyed bele a jeges iszapba) még így is úgy üt, mint a pöröly, miattuk feltétlenül érdemes a filmet megnézni.

Mindenképpen hiba volt John Malkovichra osztani Abel szerepét, az együgyű, mégis igen összetett személyiség bonyolult hozadékokkal terhes életpályáját néhány bamba nézéssel, a szokásos malkovich-os manírokkal nem lehet eljátszani. Malkovichnál lényegesen felkészültebb, kísérletezőbb, a szerepre igen komoly pszichológiai alapossággal felkészült színészt kellett volna választani erre a szerepre. Nem hiszem azonban azt sem, hogy például Schlöndorff eredeti választása, Gérard Depardieu jobb lett volna erre a szerepre. Ezekből a szereposztási variációkból én nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy Schlöndorff alapjaiban rosszul gondolkodott a műről.

A film képi világa semmi újat nem hozott az Oscar-díjas Bádogdobhoz képest, ugyanaz a szín- és képdramaturgia, csak éppen majd’ húsz év telt el azóta. Ráadásul, ez egy másik film, még ha nyomokban erős párhuzamok is fedezhetők fel a kettő között. A pontos mellékkarakterek, köztük Volker Spengler elemi Göring-figurájával, valamint a hiteles környezet ellenére a komoly tekintélyel bíró Schlöndorff mégiscsak egy átlagos “idióta a háborúban”-típusú képeskönyvvé redukálta a minden bizonnyal ennél cizelláltabb és mélyebb adaptálásra méltó alapművet. Nagy csalódás a film. Asanisimasa: 5/10

Olyan ez a film, mint amikor egy tökéletesen indifferens helyen, például hosszú repülőúton, vonaton a véletlen mellénk sodor egy szép, okos, érett nőt, akivel szóba elegyedünk, és elmeséli életét. Nem sajnálatunkra/csodálatunkra apellálván, nem kényszeres kitárulkozásból adódóan, hanem csak mert éppen olyan a hangulat, és valamilyen megmagyarázhatatlan okból szimpatikusak vagyunk egymásnak. Egy kellemes, szellemes csevegés – de semmi világmegváltás, mélyanalízis és élveboncolás. Az adódó együttlét intelligens és tartalmas elütése.

Pippa Lee életei amúgy egy átlagos, közepesen érdekes élet, ahogyan azonban elmeséli (pontosabban ahogy Rebecca Miller megírta és rendezte), az a szórakoztató. Képzeljünk magunk elé egy negyven körüli jól ápolt nőt, krémszínű ruhában, amint mesél magáról – finom, választékos modorban, azonban amikor annak helye és ideje van, pironkodás nélkül kimondja, hogy fasz. Ez számomra már önmagában mentesít a kellemkedő, színes borítós női regények parfümös bájolgása alól, eszembe jut egyik kedves színházi élményem, amikor a Vaginamonológokban Fullajtár Andrea a fülembe súgva megkért, hogy hangosan mondjam ki: pina. (Kimondtam.) Pippa Lee konkrétan ugyan nem nevezi nevén a férfi nemi szervet, de saját életéről, fura alvászavarairól, szerelmeiről pontosan ilyen karakán módon beszél, hogy fel sem merülhet az elébbi vád.

A film színészi szempontból egyértelműen jutalomjáték Robin Wright Penn-nek, aki Pippa Lee (felnőttkori) szerepében él is a lehetőséggel. Kitűnő az asszisztencia ehhez: Monica Bellucci, Alan Arkin, Winona Ryder vagy Julianne Moore mellett, e filmben láttam először igazán férfiasnak Keanu Reevest, aki a decens kis sörpocakon feszülő, szívét felmutató Jézus jezsuita jelképét ábrázoló tetkóval hódít. Pippa Lee négy élete természetes, okos, pátosztól mentes és szórakoztató film, vagány végkifejlettel, ami könnyen tűnhet szimpla romantikus klisének, de az egész odáig vezető út -a film- fényében éppen hogy nem az. Asanisimasa: 7/10