asanisimasa

A project minden bizonnyal Benicio Del Toro fejében fogant meg, és hosszú vajúdáson ment keresztül, míg 2008-ban megszületett (ám a közönséghez még mindig nem jutott el széles körben). Del Toro egész egyszerűen el akarta játszani Ernesto ‘Che’ Guevarát, a legendás és/vagy ellentmondásos argentin születésű forradalmárt, ikont, szentet, mumust, tömeggyilkost és pólódekorációt, ennek érdekében a produceri teendők nagy részét is magára vállalta. Eredetileg úgy volt, hogy Terence Mallick rendezi a Che életéről szóló filmeposzt, azonban a rejtőzködő mágus (az Újvilág kedvéért) még 2004-ben kilépett, és helyére Steven Soderbergh került, aki végül be is tudta fejezni a filmet, ami viszont egyből kettő lett.

Az első rész az Argentin al- vagy mellékcímet kapta, és Che életének 1955 és 1962 közötti szakaszát dolgozza fel, a Fidel Castro oldalán, a korrupt Battista kormányának megbuktatásáért megvívott gerillaháborút, majd kommunista forradalmat és az új kubai rendszer első napjait. Az első rész tulajdonképpen egy teljességgel hagyományos életrajzi film, abban az értelemben, hogy témáját kívánja bemutatni, annak valójában, de élete eseményeinek kronológiai felsorolását mellőzve, illetve csak néhány fontosabb eseményre koncentrálva. Látjuk Che-t különböző élethelyzetekben, harcos gerillaként, bölcs és türelmes vezetőként, orvosként, szenvedélyes szerelmesként és kezdő politikusként. Soderbergh két méter távolságot betartva mutat, vág és szerkeszt, túlzottan nem lelkesül, hiszen mégiscsak egy menő hollywoodi rendező ő, de nem is gyaláz. Dinamikus ellenpontként Del Toro hittel, tűzzel és átéléssel szinte átlényegül – alakításából érezni, hogy Dél- és Közép-Amerikában Che Guevara valóban élő személyiség a mai napig, szent és mítosz. Kettejük munkájából tulajdonképpen egy kissé hosszúra nyúló, de alapvetően objektívnek tetsző kép rajzolódik ki, amit a jobb oldal szélén ácsorgó hőbörgők nyilván gyalázatosnak gondolnak, ám ez legyen az ő bajuk, félnivalójuk nekik van. Az tény, hogy a szélsőjobb által emlegetett népnyúzó tömeggyilkos se ebben az első, se a következő, bolíviai forradalom-exportot és Che halálát feldolgozó részben nem tűnik fel. Lehet, hogy azért, mert ilyen nem is létezik, talán csak az ő kényszerképzeteikben. Annyi azonban biztos, hogy aki halála után több mint negyven évvel is képes ekkora érzelmek kiváltani személyét illetően, illetve ellenében, az jelentéktelen figura nem lehet.

A második rész, kis időkihagyással, 1965-től Che haláláig, 1967. október 9-ig terjedő időszakkal foglalkozik, és a Gerilla alcímet viseli. Az első részhez képest lényegesen homogénebb, mégis összetettebb ez az etap, a legnagyobb részben úgy tűnik, mintha nem is Soderbergh, hanem Mallick rendezte volna, sokszor mintha annak a vékony, piros vonalnak párhuzamosát látnánk, hálistennek azonban, Mallick okoskodó, lila álbölcselkedése nélkül. A cselekmény egyszerű, mint a százas szög: Che elhagyja Kubát, és némi földrajzi jellegű vargabetűk megrajzolása után, melyekkel ez alkalommal nem terhelik az alkotók a nézőt, Bolíviában köt ki, hogy ott is megszervezze a forradalmat és elűzze a népnyomorító katonai rezsimet. Che a bolíviai dzsungelben, igen nehéz körülmények között vívja harcát a szociálisnak álcázott ideológiai forradalom iránt érdektelen hely parasztok közönye, a külföldi forradalmárok irányítását rosszul tűrő helyi gerillák, illetve azok egyre jobban megcsappanó harci kedve, az árulások, a rezsim növekvő ellenállása és saját betegsége, a tüdőbaj ellen. Ez a második rész ezt az összetett folyamatot, magát az illegalitásban folytatott gerillaharcmodort ábrázolja igen plasztikusan, átélhetően, komoly és szomorú tanulságokkal. Che továbbra is türelmes, bár határozott parancsnok, aki ugyanazt várja el katonáitól is: a parasztoknak mindig fizetnek az élelemért, az ellenséggel szemben viszont nincs kegyelem. A tömeggyilkos Che-nek továbbra sincs se híre, se hamva. Ebben az olvasatban Che talán leginkább saját romantikus forradalmának, hitének és elveinek áldozata.

Soderbergh-nek két zseniális rendezői döntése volt e filmben, az egyik, hogy végig spanyol anyanyelvű színészek játszanak spanyol nyelven. Ez kézenfekvőnek tűnik így utólag, de ismerve a hollywoodi trendeket, valójában bátor vállalás, hiszen így már nyelvi alapokon is hozza a valóság elvárható illúzióját. A másik jó döntés az volt, hogy gyakorlatilag a két részes filmben szinte sohasem mutatta szemtől szembe Guevarát, mindig néhány lépés távolból, oldalról vagy félig hátulról. Ez a nézőpont egy kívülálló személyes perspektívája, nem pedig egy személyiség mélyanalízise. Egy szubjektív portré. Talán ezt támasztja alá a legutolsó kép is, melyen Che Guevara, egy hajó korlátjára támaszkodva, talán a filmben először néz szembe a nézővel. Tekintetében, illetve Del Toro tekintetében ott a kérdés, melyre oly sok válasz adható. Mindenki megadhatja a számára legelfogadhatóbbat.

Asanisimasa: 8/10 (A két rész együtt.)

Na, ez a film például iskolapélda arra, hogy mennyire nem kellenek dollármilliárdok ahhoz, hogy az ember díjat nyerjen, elismerést arasson és talán egy viszonylag szűk, néhány milliós közönség a nevét is megismerje. Shane Carruth hetes ezer dollárból (napi árfolyamon, olyan másfél millió forintból) készítette el Találmány című filmjét, így nem csoda, hogy a végén megköszöni a kölcsönkapott szállodaszobát, mint forgatási helyszínt, a szintén kölcsönbe kapott autókat, illetve a két oxigénpalackot. A vicc az, hogy a null-budget nem látszik meg a filmen, bár egy kamarajátékban nincs szükség cégéi-hegyekre, látványos akciójelenetekre, a film ennek ellenére tényleg úgy néz ki, mint egy film.

A film -pici spoilerrel, bár ezt amúgy is elsütötték már mindenhol- egy időgép feltalálásának története, ami mint olyan, a műfaj egyik legötletesebb, legcsavarosabb és talán leghitelesebb darabjává teszi. Komolyan. Bár nem egyszerű felfogni a film lényegét, Carruth (aki a rendezés mellett írta, vágta, főszerepelte, produkálta és részben fényképezte a filmet) nem rágja bele a néző szájába, hogy nála az idő milyen paradoxont okoz. Okoz, legyen annyi elég, ha figyelünk, megértjük.

Persze, azt sem lehet mondani, hogy az alkotó mindent megtesz a néző figyelmének felkeltésére és fenntartására, ha akarom, kifejezetten lagymatag, sőt unalmas a film első fele. Tökéletesen átlagos, fehér ing-nyakkendő uniformisban pompázó fiatalembereket látunk, akik folyamatosan, pergő nyelven vakerálnak valami érthetetlen, idióta geek-nyelven. Annyi azért lejön, meg hát látunk is valami lecsupaszított mosógépszerűséget, hogy valami találmányról van szó, körülbelül a film közepén tudjuk meg, hogy ez az izé időutazásra alkalmas. A továbbiakban középszerű hőseink ebből való kikecmergésének szurkolhatunk – ha nézzük még a filmet. Moziban talán jobban működik a film, mert csak nehezebben állunk fel és hagyunk ott egy mozit, mint nyomunk a DVD-playeren egy stop+ejectet, gyanítom azonban, mire a filmben kiderül a lényeg, sokan már mást néznek.

A méltán híres Sundance-en, a független filmek fesztiválján azért elnyerte a zsüri díját a film, és scifi berkekben is szolid kultusz övezi, ez azonban semmiképpen nem filmes erényeinek, hanem inkább az időutazás-problematika újszerű feldolgozásának szól. Ahogyan a filmben szereplő középszerű, átlagos fazonok nem tudnak mit kezdeni zseniális találmányukkal (árulkodó, hogy még a lottóötös behúzását is túlzásnak tartják, és csak valami ruppótlan középvállalat részvényeire mozdulnak rá), úgy a film is tulajdonképpen egy zseniális ötlet középszerű, helyenként ügyetlen, de paradox módon mégis érdekfeszítő megvalósítása. Amennyibe került, ahhoz képest ez egyáltalán nem kevés. Scifi-rajongóknak, az időutazás iránt érdeklődőknek, illetve büdzsé kapcsán síró-rívó filmkészítőknek megtekintése erősen ajánlott. Asanisimasa: 6/10

SPOILERes segédlet:

Mielőtt beugranánk a fura címnek, muszáj leszögezni, hogy az elkövetkezendőkben szó sem lesz semmiféle speciális flambírozási technológiáról, sem egyéb más szakácstrüvájról; a Láng és Citrom a második világháborús dán ellenállásról emlékezik meg, szimpatikus északi szárazsággal és minimális pátosszal. A cím az ellenállás két fontos alakját, az égő vörös hajáról Lángnak nevezett Bent Faurschou-Hviidet és állandóan savanyú ábrázatáról Citromnak becézett Jørgen Haagen Schmith-et jelenti, akik feladva karriert, családot fegyverrel, gerilla-harcmodorban szálltak szembe az országot megszálló náci német hadsereggel, valamint az őket támogató dán kollaboránsokkal.

Ole Christian Madsen filmje, amellett, hogy ízléses és becsületes mementó a két valódi hősnek, tulajdonképpen egy tökéletesen hagyományos háborús-ellenállós-partizános film, bár amúgy északi módra, inkább hömpölyög, mint sebesen szalad. Mindemellett azonban nincs híján akciójeleneteknek sem. A viszonylag lassú tempó ráadásul módot ad arra, hogy plasztikusan érzékelhesse a néző a Gestapo rottweiler-tekintete elől rejtőző, illegalitásba burkolózó ellenállók valódi életét, amely legnagyobbrészt rejtekhelyeken kuporgó, tétlen várakozásból, illetve a következő áldozatra váró hosszú méla lesből állt. Láng és Citrom személyiségét néhány határozott vonással festi fel a két színész, az angyalarccal, de hidegvérrel SS-t ölő Thure Lindhardt és nem kissé meghökkentően, a mi hasonló sorsú Ságvárinkra emlékeztető fizimiskájú Mads Mikkelsen.

A film politikai szempontból is pontosan pozicionálja a két főhősét. Láng is, és Citrom is náciellenes polgári ellenállók voltak, a filmben többször is megkülönböztetik őket a kommunista szervezésű és irányítású ellenállóktól, annak ellenére, hogy céljuk azonos. Igen tipikusnak mondható sorsuk alakulása: míg a nyílt harcban sikereket érnek el, a komolyabb ellenség saját soraikon belül küzd ellenük, úgy, hogy közben erről mit sem sejtenek, de arról sem, hogy a hátuk mögött szövetkező intrika olykor saját, igazi céljaik ellen fordítja őket. A finálé talán kissé didaktikusnak és bombasztikusnak tűnő felfutása jóval a tűréshatáron belül marad, és abszolút érthető egy olyan történetnél, ahol a valóságban élt, valódi hősök példamutató sorsáról van szó. Asanisimasa: 8/10

Kis túlzással, a film legjobb pillanatai elhangzanak az első képkockák alatt, amikor a Beastie Boys kiáltja bele a New Yorki éjszakába, hogy No Sleep ’til Brooklyn! Persze, ennyire az nem vészes a helyzet, az azonban tény, hogy Kevin Smith ebben a tőle kissé meglepő műfaji kísérletben nem igazán tudott hozzátenni bármi érdemlegeset a zsaru-partner-filmek meglehetősen agyonjátszott kliséihez. Mondjuk, azért lesz még Beastie Boys, sőt még Cypress Hill, meg Deliquenten Habits is, hiszen a szcéna Brooklyn alvilága, ahol most a spanyol a jiddisch.

Kevin Smith bemutatkozását mondjuk nagyon bírtam, a Shop Stop idején még azt hittem, hogy egy valódi, korszakos filmes lépett színre személyében, aki a lassan beszáradó realista, dokumentarista stílt képes a műfaji filmek kalandjaival és nem kevés punkkal felfrissíteni, ahogy azonban egyre több pénz állt rendelkezésére, egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy ez a faszi is csak akkor eredeti, ha nincs pénze. A Jay és Néma Bob-filmeket, a Dogmát már kifejezetten untam, a legutóbbi Zack és Miri pornózikot meg se néztem. Majd egyszer, talán. Annyi azonban biztos, hogy még amikor maga magát ismételgette is a dagi, legalább azoknak viccesnek tudott mutatkozni, akik először találkoztak vele (illetve azoknak, akiknek megvan az a jó tulajdonságuk, hogy ugyanazon a poénon akárhányszor képesek röhögni).

A Két kopperben már nincs Néma Bob, se Jay, se semmilyen más, ismert Kevin Smith-szereplő, hanem elő lett valahonnan kaparva a jó öreg Bruce Willis, aki egy (számomra) ismeretlen vicces négert, Tracy Morgant kapott társául. A felállás tehát, öreg fehér zsaru, és fiatalabb feka, mintha a Halálos fegyver-sorozatot reciprokát (vagy mijét) néznék. A filmben tehát benne van az összes kötelező töltelék, nem mondom, hogy nem szórakoztató, csak éppen minden egyes kockáját láttuk már, ezerszer. Ha a dolgot sarkítom picit, Kevin Smith, azon kívül, hogy megfordította a Halálos fegyver leosztását, csupán egyetlen mániáját, az extrém felláció egyik fajtáját tudta a kész szabványhoz hozzátenni. Ezt is csak -szokás szerint- verbálisan. Ezen kívül, klisé klisé hátán. Balfasz zsaruk a végén csak kikaparják a … gesztenyét? Ha van felesleges másfél óránk, akkor rajta, de kifejezetten erre a filmre gyúrni tökéletesen értelmetlen önspilázás. Asanisimasa: 5/10

Dr.No kolléga most forduljon el, mert ebben a filmben minden benne van, ami miatt ő utálja a magyar filmet: kocsma, Gryllus Dorka és cigányok (+lepusztultság). Persze, Pejó Róbert filmje tulajdonképpen csak gyártásában, abban is csak részben magyar, a film valahol mélyen bent Romániában játszódik (amiből volt is nem kis balhé). Félig tehát román a film, ami legalábbis a félig telt pohár esete: félig üres, avagy félig tele. Ettől persze még a kolléga nyilván utálni fogja a Dallas Pashamendét, amiért kár, mert annyira nem rossz.

Sőt, ha eltekintünk attól, hogy Gryllus Dorkát éveken át néztük szombatonként a Tilos az Ában, ahogy az ef Zámbó Happy Dead Bandben énekelte, hogy “Ki mit él, annyit ér”, meg színházban, meg filmen, akkor könnyen el tudjuk őt fogadni guberáló cigányasszonynak. Persze, a nyugat-európai, illetve a belvárosi értelmiségi közönség, akiknek Pejó a filmet készíti, nyilván gond nélkül el is fogadják annak, ehhez persze az is kell, hogy Dorka élete egyik legjobb alakítását is nyújtja e filmben. El kell tekintenünk attól is, hogy Székely B. Lacát sem láttuk ezer filmben és ezer színdarabban barázdált arcú proliként, így őt is nézhetjük a szemétdomb nagy hatalmú vajdájának. Továbbá, etnikailag és kultúrszociológiailag hiteles természetrajzot se várjunk el, hiszen ez alapvetően nem filmszociográfia, hanem ballada. Román barátaink éppen ezen fortyantak fel, ami körülbelül olyan, mintha az amerikaiak perelnék be Michael Bayt, mert szereti lerombolni New Yorkot.

Pejó filmje valójában egy közelebbről nem meghatározható, stilizált világban játszódik, egy városszéli, óriás szeméttelepen guberáló romák között. Az innen kikupálódott cigányfiú (Bogdán Zsolt) apja temetésére tér vissza, azonban megjelenése, és az általa gerjesztett kulturális, érzelmi és indulati hullámok óriási vihart aratnak a romák körében, melynek tragikus végkifejlete nem kérdéses. A roma környezet persze adott, a román nyelv túlnyomó használata is, de magyarul, sőt olykor angolul is pereg a (hangos) dialógus.

A film dramaturgiailag feszes, sűrű, kiválóan ritmizált, tökéletesen megfelel a filmballada formájának. A kitűnő román operatőr, Vivi Dragan Vasile képei szuggesztívek, főleg az emberalakok ábrázolásában. Gryllus Dorka mellett visszafogottságával éles kontrasztot teremt Bogdán Zsolt, a hiteles mellékszereplők, statiszták pedig tökéletes és színes hátteret biztosítanak a drámához. Pejó színészvezetésének nagy érdeme, hogy a körülményekhez és lehetőségekhez képest, relatíve, igen homogén módon sikerült autentikus roma környezetbe applikálni a profi “pesti” színészeket. Ha évtizedekkel korábban nem láttuk volna, hogyan megy a cigánytábor az égbe, és nem láttuk volna a Cigányok idejét sem, akkor még nagyobbat szólhatott volna ez a film. De mondom, így sem rossz. Asanisimasa: 7/10