asanisimasa

Ritkán láthatunk chilei filmet, azonban rövidesen megnyugvással konstatálhatjuk, hogy ez alkalommal szó sincs amolyan dagályos, latinos bőbeszédűségről, itt aztán nem lesz semmi mellébeszélés. A nyitóképeken gyakorlatilag semmit sem látunk, csupán matt fénypaszmagokat, váltakozó árnyékalakzatokat, viszont halljuk, amint két izzadt test zihálva ritmusosan egymáshoz cuppan. Nem látjuk, csak halljuk azt, amit már nem annyira szeretkezésnek, inkább egyszerűen párzásnak szokás nevezni. Közeledik a végkifejlet, egyre gyorsabb a ritmus, a zihálás sikoltásba csap, a kamera által mutatott kép is kezd jelentést nyerni: a furcsa fény-árnyékjátékot az okozta, hogy az operatőr, mintegy felütéseként a filmnek, keresi a lepedő alatt a párzó párt. Az orgazmus közeledtével meg is találja őket. Líraian erotikus képek, pornografikusan dévaj hangok.

Egy ágyon látjuk a párt Az ágyban című filmben, szeretkezés (párzás) után, izzadságtól csatakosan, hallgatva, némán. A lány töri meg a hosszú csendet, cigivel kínálja a fiút. Háttérben, fejük felett neonfelirat villog: SEXIT. “Afféle” motelszoba. Hosszú beszélgetés kezdődik a fiú és a lány között, amely a film végéig kitart, de nem az a szappanoperákból ismert latinos csacsorászás, hanem szaggatott párbeszéd folyik kettőjük között, amelyet rendre cigi-, tévé-, rádióhallgatás- és párzásszünetek szakítanak meg. Olyan beszélgetés, amelyet ágyban szoktak párok folytatni, előtte és utána. Intim, csapkodó, mély és játékos. Hogy ez egy ebbe voyeurként, leskelődőként csatlakozó nézőt mennyire érdekel? Nos, ez nagyban függ egyrészt magától a nézőtől, mennyire pszichologizáló, lelkizős alkat, illetve és főleg, a szereplők beszélgetése mennyire érdekes.

Nagy feladat és nagy merészség bevállalni ilyen filmet egy rendezőnek. Másfél órára lekötni a néző egyre könnyebben elrebbenő figyelmét mindössze két ember beszélgetésével igen komoly feladat, még ha van egyáltalán hiteles, igazinak ható párbeszédekkel megírt forgatókönyve is. Matias Bize chilei rendező szereti az efféle “klausztrofób” helyzeteket, korábbi filmje (Sabado, esküvői videó) is gyakorlatilag egy helyszínen, szinte vágás nélkül készült. Az 65 perc volt, eme újabb, az ágyban forgott filmje már 85 perc, és több vágás is van már benne. Azonban e vágások csupán a kamera látószögének, helyzetének, a beállítások változásaira utalnak, nem a cselekményt szabdalják a dramaturgia szabályainak megfelelően, mint az szokásos. Tehát gyakorlatilag ez is felfogható egysnittes filmnek. E filmezési mód elképesztő koncentrációt követel rendezőtől, a stáb tagjaitól és a majdnem végig meztelen színészektől egyformán. Nem tűnik végtelennek a csaknem másfél óra, tehát e feladatot megoldották, bizonyságul ezt néhány fesztiválon díjakkal is honorálták.

A film cselekménye a két szereplő, Daniela (Blanca Lewin) és Bruno (Gonzalo Valenzuela) párbeszédéből bomlik ki. Megtudjuk, egy bulin ismerkedtek meg aznap este, tehát tulajdonképpen ismeretlenek egymás számára. Aztán beszélnek filmekről, filozófiáról, saját életükről éppúgy, mint a csók általi nyálcserében keveredő bacilusok tömkelegéről, és más banális dolgokról. Közben előttünk, leselkedő nézők előtt két nem túl boldog élet sejlik fel, amelyek e kósza éjen pillanatnyi örömöt, társat keresve és találva fonódnak egybe, csakhogy törvényszerűen szétváljanak, amint pirkad.

Az ágyban attól függetlenül, hogy a két szereplő mindvégig majdnem meztelenül mutatkozik, szeretkezik, kifejezetten ízléses, csendes, melankolikus film. A vásznon magától értetődő természetességgel mozgó, játszó színészeknek, valamint a természetesen megírt párbeszédüknek köszönhetően nem unatkozik a néző, bár másfél órán át nézi két ember életét. Semmiképpen nem tömegmozi, inkább egy intim együttlét élménye ez. Nem meglessük őket, mint Zsuzsannát a vének, inkább mint meleg nyárestén kikönyökölve a gangon hallgatni a ház zaját. Otthonos érzés. Asanisimasa: 7/10

Ilyen filmek ma már nincsenek. A világ teljesen másfelé jár, már az olyan mozik is bezártak szinte mind, ahol az efféle filmeket néztük/nézték annak idején. Számomra ezek a filmek jelentették az igazi mozit: ezekért volt élmény az az esemény, egy moziELŐADÁS, amire megvettük az olcsó jegyet, ahogy izgatottan ittunk egy kólát vagy kávét az előtérben, és alig vártuk, hogy beülhessünk a piros plüssel bevont székbe és lessük, hogy megtörténjen a varázslat. Sosem voltunk sokan, de mindig éppen elegen. Nem is értettünk mindig mindent pontosan, de azt mindig éreztük, hogy valami történt velünk a megelőző bő másfél-két óra alatt. Fellini az egyik utolsó olyen mester volt, aki még képes volt efféle varázslatra. A mai ficsúrok, ez a Nolan, meg a Fincher, de még Spielbergék is csupán olcsó szemfényvesztők hozzá képest. Fellini még művész volt, ezek már csak csepűrágó pojácák.

Persze, a művészek sokszor éhen haltak, őrületükben fülüket vágták le vagy legtöbbször a gyógyíthatatlan szifilisz vitte el őket, Fellini azonban még közülük is kiemelkedett: az olaszok mindig is elismerték, büszkék voltak rá, mégha nem is értették minden filmjének minden kockáját. Sikerben és joviális jólétben élte életét a Maestro. És a hajó megy egyik utolsó filmje, már messze nem tartozik jellegzetes nagy művei közé, azonban mégis megtalálható benne az összes Fellinire jellemző motívum. Az erősen stilizált, szimbolikus környezetben egy hajdani fényes sikereket arató társaság groteszk figurái gyűlnek össze egyik tagjuk temetésére – a luxushajó egy hajdani értékrend, egy letűnt kor temetésére indul. Fergeteges táncbetétek kavarognak a fedélzeten, néha az egész utazóközönség a legénységgel összeáll, hogy elénekeljen egy-egy odavágó, ismert kórust valamelyik nagyoperából, ám közben a művészet hiú, fennkölt, mégis nagyon emberi és szeretetreméltó világára a történelem kíméletlen árnyéka borul. Fellini kis anekdotákból fűzi össze filmjét, mely a végén a tőle megszokott csúfondáros grimasszal rántja vissza az álmélkodó, meghatódó (vagy a mai filmeken szocializálódott értetlenkedő) nézőt a rideg valóságba. Ám a film folyamán mindvégig képes egy csakis reá jellemző, egyedi világot megteremteni -tanítanivaló a film nyitójelenete, hogy Fellini milyen szépen úsztatja át a filmet némafilmes kattogásból a filmes valóság színes álomvilágába- ahová a nézőt úgy emeli be és a végén úgy billenti ki, ahogyan azt egy nagy varázslótól elvárhatjuk.

Ez a hajó azonban már régen elment… Ma már nincs az a producer, aki ilyen ötletekre pénzt biztosítana, nincs az a multiplex, ami műsorra tűzné de nincs már meg az a közönség se, amelyik beülne egy ilyen filmre. Ez a fajta szimbólumokat és allegóriákat sorjázó elbeszélőmód, amely eleve számít a néző műveltségére, asszociációs képességére, ma már nem pálya a profitorientált és primer ösztönök minél gyorsabb és minél látványosabb kielégítésére gyúró blockbusterek világában. Talán így is van ez rendjén, hiszen a tömegnek mindig is kenyér kellett, meg cirkusz, hogy nyugton maradjon, aki pedig ehhez még valami fűszerre, valami finomságra vágyott, az elébb-utóbb úgyis eljutott Fellinihez, Huszárikhoz, Kazanhoz, Kuroszavához és a többiekhez. Úgy leszünk velük is, mint Leonardóval, Michelangelóval: ha valami hiányzik, náluk mindig megtaláljuk azt. (Mi másért állna a mai napig százméteres sor bármelyik műveiket bemutató múzeum előtt…) Asanisimasa: 9/10

Részleteiben pontos, cizellált és árnyalt a holland Hanro Smitsman Bőr című filmje, mely egy meglehetősen sajátos skinhead-karriert mutat be a hetvenes évek végének Hollandiájában; azonban az összkép mégsem egyértelműen jó. Olyan ez a film, mint amikor egy stréber diák felel, és óriási igyekezettel akar megfelelni a tanár által elvárt igényeknek. Arra a kérdésre, hogy például, mikor volt az 1848-as magyar forradalom, elkezdi Árpád apánk (illetve, stílszerűen Árpád, a punk?) bejövetelétől és befejezi Orbán Viktor második eljövetelével. Finoman, kínosan ügyelve a részletekre mutatja be a késő hetvenes évek különböző underground szubkultúráinak jellegzetességeit, szórakozási szokásait (khm…), gondosan megkülönböztetve egymástól az alapvetően balos, anarchista punkokat az egyszerű munkáskörnyezetből érkező, fehér vagy karibi származású hardmodoktól a szervezett szélsőjobbos rohamcsapatokig terjedő, különböző típusú skinheadekig. Azonban az egész konfliktus felvetése, hogyismondjamcsak, nem kicsit tú mács. Nem mintha nem fordulhatna elő a filmben felvázolt “karrier”, de az már annyira abszurd, hogy saját hitelét ássa alá.

Frankie (Robert de Hoog átélten alakítja), a félig zsidó fiú, folyamatosan konfrontálódik részben nemzedéki, részben zsidó hagyományai okán apjával, így legtöbb idejét karibi származású haverjával tölti, ska-zenét hallgatva és ismerkedve a különböző tudatmódosító-szerek áldásos és áldatlan hatásaival. Egyedül anyjához kötődik, aki viszont halálos beteg. Ahogy Frankie lába alól egyre jobban csúszik ki a talaj, úgy távolodik el véglegesen családjától és a (félig) zsidó identitásától, a fekete skinhead baráti körétől és úgy kerül bele a neonáci skinheadek ultraerőszakos bandájába. Karrierje azonban nem ezzel ér véget…

Frankie története csak akkor elképzelhető, ha maga az élet írja meg így, ha azonban ezt valaki egy íróasztalnál találta ki, akkor igen könnyen megkapja a manipuláció és erőltetett didaxis vádját, méghozzá teljes joggal. Részleteiben lehet igaz a film, persze, zsidóból is válhat neonáci skinhead, miért ne fordulhatna ekkorát a sors kereke (volt ilyen film is már), de hogy ehhez még hozzájön a karibiakkal való etyempetyem, majd az a sok córesz, ami ez után jön és amit nem spoilereznék ide, szóval ez már túl sok egy ilyen kicsike nézőnek, mint én is vagyok. Tehát, igen zavarba ejtő film Smitsman alkotása, ám azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy vacak. Igen sűrű, dinamikus a cselekménye, komoly drámai hatásokkal operál, kifejezetten illúziókeltő és hiteles a korabeli holland, külvárosi punkszcéna megjelenítése, ugyanilyen hitelesek benne a fazonok, így maradnék az elején leírt hasonlatnál: ez egy igazi strébermunka. Van benne minden kutyafüle, azonban legalább így a lényeg is benne van. Csak ki kell hámozni belőle. Asanisimasa: 6/10