asanisimasa

Nem tudom megállni, hogy ne tegyem közzé, mert annyira szép. Július 6 óta alkotmányos joga már a magyarnak, hogy nem csak a véleményét szabad kinyilvánítania, de szólnia is szabad. Ergo, mindenki pofázhat azt, akkor, addig és ott, amit, amikor, amíg és ahol kedve tartja, feltéve, ha ebben mások hasonló irányú jogait nem akadályozza. Ezt persze ettől még jogilag nyilván agyon lehet firkálni, de a lényeg a lényeg: Viktor király elintézte nekünk a demokrácia egyik legfontosabb alappillérét. Nem tudom már, hogy Lehel barátom kitűnő dokumentumfilmjéből ismerem-e a sztorit, vagy valahonnan máshonnan, amit a Dixi nevű, hajdanán underground közegben meglehetősen közismert figurának tulajdonítanak.

Hetvenes évek közepét írjuk, tombol még a kádárizmus. Aczél elvtárs, a kultúrpolitika tiltó, tűrő és támogató szürke eminenciása eligazítást tart a Fiatal Művészek Klubjának nagytermében a fiatal művészek számára. Jelen is van mindenki, ki fiatal és/vagy művész. Aczél elvtárs már beszél vagy egy órája, amikor valahol a hátsó széksorokból egy nyurga figura jelentkezik, eminens nebuló módjára. Aczél elvtárs nem látja, hogy néhányan pisszegnek, mások pedig huzigálják az illető zakóját:

– SSS, pssszt! Dixi, ne! – de ezt Aczél elvtárs messze, az előadói pulpituson nem hallhatta, nem látta.

– Tessék… – gyakorol kegyet kissé meglepődve, de alapvetően a hatalmi pozíció rezignáltságával Aczél elvtárs.

– Aczél elvtárs! Szabad szólni? – kérdi Dixi, kiegyenesedve.

– Igen, tessék! – válaszol kissé sürgetőleg Aczél.

– Köszönöm! – kiáltotta Dixi kajánul, és visszaült székére, miközben a teremben megfagyott fiatal, művész, Aczél elvtárs és III/III-as ügynök, mindenki.

Ilyen volt Dixi, ilyen a róla készült doksi. Ilyen volt az a kor.

Asanisimasa: 10/10

A törékeny, de mindenképpen női testbe költözött, szuperképességekkel rendelkező terminátor figurája nem először bukkan fel a képernyőkön/filmvásznakon. A hagyományosan erősebbnek tartott nem képzeletét mindig birizgálja, ha a nők nemcsak kitárulkozó, lágy ölű nőstényként, hanem harcias, küzdelemre kész, férfias dolgokban is egyenrangú félként jelennek meg – botcsinálta vulgárpszichológusként megjegyezve, talán éppen a legtöbb férfiben  mélyen rejlő látens homoszexualitás egyfajta projekciójaként. Vagy az erővel, agresszíven valaha is megszerzett és megejtett nők iránti szégyenérzet kompenzációjaként, ki tudja…

A régi idők legendásan harcias, maszkulin népe volt a viking, kiknek késői leszármazottai a svédek. Érdekes módon, August Strindberg, a híres nőgyűlölő is svéd volt, Ingmar Bergman életműve is jórészt a férfiak  és nők -nála lelki jellegű, de úgy is brutális- csatározásairól szól, mondanom sem kell, Bergman is svéd volt. Stieg Larsson -aki férfi- mintha javítani próbált volna ezen a meglehetősen sztereotip, ám talán éppen ezért szemet szúró képen mikor megalkotta Lisbeth, a tetovált lány figuráját, akinek története Millennium-trilógia néven az utóbbi évek egyik legnagyobb könyvsikere volt Svédországban (autentikusnak tekinthető információk erről a szerző neve alatti linken). A megfilmesítés sem késlekedett sokáig, az első rész, A tetovált lány – A korrupció és gonoszság anatómiája, melyről itt fogok néhány szót szólni, a második és harmadik rész állítólag tavaly ősszel került bemutatásra a mozikban, illetve idén egy 12 részes tv-sorozat formájában, Svédországban.

A trilógia súlyát jelzi (és némi aggodalommal tölt el), hogy már az amerikai remake lehetőségeiről is szó van, nem akárkikkel a háttérben: az elején Quentin Tarantino és Brad Pitt nevét emlegették ez ügyben, végül, úgy tűnik, David Fincher fogja meg-remake-lni.. Pedig a svéd verzió sem egy igénytelen fércmű, Niels Arden Oplev rendesen odatette magát a témának és egy 152 perces, epikusan áramló krimifolyamot rittyentett az első részből. Ennek megfelelően messziről indul a történet, két szálban. Mikael (Michael Nyqvist) egy híres svéd oknyomozó újságíró, akit egy sajtóperben éppen leültetni készülnek. A svéd igazságszolgáltatás azonban komótosan működik, Mikaelnek nem kell azonnal a rács mögé ülnie, így el tudja fogadni egy gazdag és hatalmas nagyiparos felkérését, folytasson nyomozást egy a nagyiparos-dinasztiában negyven éve bekövetkezett felderítetlen halálesetben. Mikael jobb híján elfogadja az ajánlatot, és munkához lát, melynek következtében rövidesen náci sisakot hordó brutális, nőgyűlölő férfiak csontvázai hullnak ki a szekrényből. Ez az egyszerűbb vonal. A másik, elsősorban a felvetődő szexuálpszichológiai kérdések miatt bonyolultabb, összetettebb szál Lisbeth (Noomi Rapace) története, aki gyermekkorában elkövetett bűnéért már leülte büntetését, jelenleg gyámság alatt van és egy biztonsági cég nem hivatalos hackere. Fotografikus memóriával megáldott/megvert, szúrós modorú, erős, független nő, aki tetkókkal van szénné varrva. Bőrdzseki, piercingek. Az ő figurája miatt tartják egyesek feminista kriminek is a Milleniumot, hiszen a főhős egy öntudatos, erős, szuverén személyiség, aki ráadásul biszexuális is – ergo, semmiben nem szorul a férfiak segítségére. Éppen Mikael dolgai után nyomoz, a férfi megbízójának felkérésére. Így kapcsolódik össze a két szál, közben Lisbeth férfias határozottsággal és női leleménnyel megoldja saját magánéleti problémáit is, majd már Mikaellel közösen, felgöngyölítik a nagyiparos-dinasztia sötét ügyeit is.

A film amúgy szerkezetében egy tökéletesen hagyományos nyomozós krimi, meglepő fordulatokkal, csattanóval, a klasszikusok (pl. Agatha Christie) modorában elmesélve, ám modern kivitelben, nem elkendőzve a véres, már thrillerbe hajló bűneseteket és nem kerülve a naturalista szóhasználatot sem. Piciny társadalomkritikai élt is felfedezni vélek a mai svéd nagypolgárságot, a médiát és az igazságszolgáltatást illetően, amivel mindenképpen a krimi zsánere gazdagodik. (Az író Stieg Larsson meggyőződésesen harcos baloldali nézeteket vallott, ezt le kell szögezni akkor is, ha ezzel a ma divatosan jobbra forduló potenciális nézőket elriasztom. De ez legyen az ő bajuk.) A film méltóságteljesen, elbeszélő ritmusban hömpölyög, szépek a képek, a színészek a skandináv hagyományokhoz megfelelően mély átéltséggel játszanak. A kellő pillanatokban azonban fel is tud pörögni a film, bizonyos képsorok már szinte horrorba fordulnak – azonban a sztori ezt meg is követeli. Egy szóval, igényes, alapos krimi ez, sőt még egy picit több is, ha van rá bő két és fél óránk. Asanisimasa szerint: 8/10.

Nem egy ismeretlen Rejtő-feldolgozás és az eredeti angol címet tekintve (kb. Az örök kertész) nem egy növénynemesítés érdekfeszítő problematikáját boncolgató öko-vígjáték Az elszánt diplomata. A címszereplő Ralph “Angolbeteg” Fiennes valóban elszánt diplomata lesz a film közepére-végére, mégsem erről van itt szó igazándiból. A forgalmazó romantikus thrillerként jelöli eme alkotást, ami azért már jobban közelít a valósághoz.

Justin Quayle, akit Fiennes alakít, diplomata. Ám nem egy olyan közhelyes félmaffiózó félüzletember, saját számlára lobbizó öltönyös, aki ezt megfejelve esetleg még kettősügynök titkosszolga is. Inkább a nem beavatottak számára ismeretlen hivatalnoktípus, amilyen nyilván a legtöbb kül- és belszolgálati dolgozó országtól, társadalmi berendezkedéstől függetlenül. Előírásszerű, konzervatív öltöny, a nyakkendő sosincs félrecsúszva, a haj mindig nyírott és ápolt, tekintet kifejezéstelen. Tehát egy rém unalmas pasas, aki szabadidejében legszívesebben féltve őrzött növénykéivel bíbelődik. Ezért is meglepő, hogy éppen Tessával (Rachel Weisz) jön össze, aki nagyszájú, önálló és független nő, ráadásul aki különböző trösztellenes, emberi jogi és egyéb hasonló civil alapítványoknak lelkes, sőt talán túlzottan lelkes aktivistája. Ő maga is több alapítványt indított el, amelyek tevékenységét a kormány nem mindig nézi jó szemmel. Tessa tevékenységének színtere a nyomorgó, betegségektől sújtott, éhező Fekete-Afrika. Justin pedig annak a kormánynak dolgozik, amely szívesen kommunikálja magáról, milyen erőfeszítéseket tesz az afrikai nyomor felszámolására. Tökéletesen ellentétes jellemű, érdeklődésű és foglalkozású pár, nagy szerelem.

Ez kell állítólag a műfaji definíció romantikus- tagjának igazolásképpen. A thriller részt Tessa brutális meggyilkolása jelenti, főleg, hogy megcsonkított holtteste mellett egy fekete orvos holttestét találták. A halvérű biokertész diplomata ennek ellenére, önmaga számára is meglepő módon veti magát bele egyfajta magánnyomozásba, amelynek célja kideríteni Tessa halálának valódi okát. Ekkor válik elszánttá. A nyomok Kenya szegénynegyedeibe vezetnek, ahol mindennapos a halál, szinte mindenki valamilyen halálos betegségtől szenved. Az európai gazdag államok kormányai, valamint a nagy gyógyszeripari konszernek nagy sajtócsinnadrattával rendszeresen gyógyszereket osztanak a feketék között. De a jótékonykodás mögött szörnyű titkok lappanganak, döbben rá Justin. Most már az ő élete is veszélyben van.

A film által felvázoltak szerint is nemcsak kis hazánkban hullanak jól termő táptalajra a különböző összeesküvés-elméletek magvacskái. Az egyik ilyen népszerű agyrém (vagy igazság, majd eldönti az utókor) szerint a halálos járványokat semmi másnak nem köszönhetjük ebben az észvesztő technikai és technológiai fejlődéstől száguldó korban, mint az extraprofitéhes nemzetközi gyógyszergyáraknak. Csak az ő érdekükben áll ez, ráadásul a kaotikus és civilizálatlan Fekete-Afrikában van bőven emberanyag betegnek, betegség elleni szérumot (és ezzel együtt más, fejlett országokban busás haszonnal eladható más gyógyszereket is) kikísérletezendő emberi tesztanyagnak egyaránt. Az Oscar-díjra jelölt Fernando Meirelles (Isten városa) által rendezett film legalább a problémafelvetés szintjén felvállalja ezt is, amivel viszont túl is lép a hagyományos romantikus filmek, összeesküvéses thrillerek és hasonlók szintjén. Nem csupán meghatni és szórakoztatni akar, hanem a szociálisan fogékony nézőkben gondolati csírákat elhelyezni, állásfoglalásra sarkallni őket. Hangsúlyosan a valóságot (vagy valóságnak hihető egyfajta filmes realitást) sulykolja a film, ennek célszerű és manapság már kissé túl népszerű eszköze a kézikamera. Ezt az eszközt elsősorban a tévéhíradók tudósításaiban alkalmazzák, illetve ezek reality-feeling-jét imitáló fikciós mozikban, mint ez is. Hatásos eszköz, az tény, ám mint ez alkalommal két órán keresztül kissé fárasztó nézni, szemnek és agynak egyaránt. A romantikus érzésünket előidézni szándékozó közeli és szuperközeli képsorokban pedig kifejezetten zavaró. És/vagy modoros. Ettől eltekintve, témaválasztásából fakadóan is, a cselekmény elővezetésében is egy kifejezetten feszült, izgalmas és igényes kis mozi ez, jóval a nagy átlagon felüli szinten. Asanisimasa: 7/10

Nagyon szórakoztató néha elővenni efféle régivágású, komótos filmeket. ’69-ben még az óra is lassabban ketyegett, a dialógok úgy peregtek, mint ahogy ma a nagyvezír szónokol híveinek a nagygyülin, lassan, érthetően, hogy mindenki megértse. De minden megvan már ezekben a filmekben, ami ma, villannak cicik, van akciójelenet is, autósüldözés, trükkös szökés, stb. Nem is értem, hogyan fertőzhették efféle filmekkel a szocialista közerkölcsöt (és amerikaiakkal miért sokkal kevésbé), de tény, hogy valahogyan a francia és olasz krimik rendre bekerültek a magyar mozikba is, így Alain Delon például nálunk is olyan óriási sztár volt, mint mondjuk Franciaországban. Abszolút működik a Szicíliaiak klánja is ma, Henri Verneuil mesterien rakta össze ezt a filmet, valahogyan úgy, ahogy a régi mesterek végezték dolgukat, bármi legyen az. Olyan ma megnézni ezt a filmet, mint beülni egy hatvanas években menőnek számító autóba, mondjuk egy olyan Mercédeszbe, amelyiknek elöl egymás felett voltak a lámpái. Nem volt még fejtámla, az utastérben és a műszerfalon a fa még tényleg fa, a bőr bőr és a nikkelezett díszlécek is nikkelezett fém. A sebességmérő pedig mintha egy vekkeróra lenne, de az egész autó süppedt: a vezető és utasok az ülésbe, maga a kocsi az országútra. Majd lomhán nekilódult és hömpölygött. A motor békésen és joviálisan duruzsolt, míg céljukba nem juttatta utasait. Cikázni, gyorsulási versenyeken menőzni nem lehet vele, bár, ha hagyunk neki időt, tán még a kétszázat is eléri. Masszív minden még itt, de az utasok sem azt nézik, hol a légzsák, meg miért nincsenek fejtámlák, ABS meg biztonsági öv. Maga az egész en bloc sugallja a régi idők biztonságát.

Megdöbbentő viszont, hogy az idős Jean Gabin, vagy a franciák örökös kemény zsaruja, Lino Ventura milyen modernül játszik! Semmi felesleges teatralitás, semmi eltúlzott gesztus… ha élnének, ma is kaphatnának szerepeket bármilyen filmben. Ekkorra már Delon is megtanult játszani, így ő sem lóg ki a képből. Ahogy pedig a tengeri szél borzolja a haját, nyilván csajok millióinak szíve dobbant meg egyszerre. De a fiúk is kaptak ebből a filmből merész jeleneteket, ennyi meztelen nő eddig tán még sehol nem látszódott normál filmen, mint itt. Na és akkor mindehhez hozzájön Morricone dorombos, cencegő elektromos zongorás filmzene-slágere! 130 perc a film, de ha valahogyan összébb préselnénk mondjuk 100 percre, úgy, hogy semmi ne maradjon ki belőle, még mai szemmel is tökéletesen működne. De így is, sétálósan, öregesen, meg-megállva is nagyon bírtam! Asanisimasa: 8/10