asanisimasa

Valahol a Jó reggelt, Vietnam, vagy még inkább az Intim részek című Howard Stern-film és Spike Lee fekete-öntudatos filmjei között helyezkedik el Kasi Lemmons egészen peckes Mondd, testvér! (bár a Lökjed, tesó! tán jobb lenne) című filmje, amely Ralph “Petey” Greene, egy amerikai rádiós DJ életét, tündöklését és elmúlását tárja elénk. Petey Greene volt az amerikai rádiózás történetében az első fekete rádiós, aki műsoraiban nyíltan szólalt fel a feketék jogai érdekében, szociális és politikai problémák iránt sem érzéketlenül. Szabad szájú, szlenges (tehát célközönségének közérthető) közvetlen stílusa, amit később standup comedykben is sikerrel kamatoztatott, mintául, ihletül és példaként szolgált az elébb említett Howard Stern, valamint az utána következő rádiós generációk hosszú sorának.

Lemmons filmjében jól ragadja meg Greene életének kulcsepizódjait, ami ezeket összeköti, az a zsíros, lusta, vagy éppen szikrázó és energikus soul és funkyzene, valamint a hatvanas, hetvenes évek elképesztően rikító öltözetei és a kötelező, elhagyhatatlan irdatlan mikrofonfrizurák. Don Cheadle lényében van valami eredendően tragikus, Greene figurájában se csinál szinte semmit, teljesen visszafogottan és természetesen játszik, mégis, összességében, megrázó erejű alakítást látunk tőle. Partnereként lehengerlő Taraji P.Henson, ő Greene hűséges és kitartó barátnőjét alakítja, de Greene valódi kontrapunktja Dewey Hughues, akinek karakterét Chiwetel Ejiofor rajzolja meg nagy alázattal. Greene élete egyrészt sikertörténet, hiszen arra nyújt példát, hogy egy sittes, ex-heroinista, piás utcagyerekből is lehet sztár, de ami a fő, tiszteletreméltó ember, ha a gondolatai rendben vannak, másrészt pedig egy tipikus sztáréletrajz egy erős karakterű férfiról, akit nem tört be az amerikai showbusiness, ám ez gyakorlatilag az életébe került. Lemmons filmje méltóképpen állít emléket neki, mer teret engedni az érzelmeknek is, de giccsessé, szentimentálissá sem válik, hanem hitelesen, híven a valódi Greene-hez, végig szókimondó tud maradni. Cheadle pedig valóban nagyon jó alakítást nyújt. Figyelemre méltó, kicsit megható film, dögös zenékkel. Asanisimasa: 7/10

A film torzó, hiszen a rendező Cristian Nemescu az utómunkálatok alatt tragikus végű autóbalesetet szenvedett, azonban még ilyen befejezetlen, tökéletlen formában is többet mond el a politikai rendszerváltás hátteréről, társadalmi hozadékairól, mint az egy-két kivételtől eltekintve, a teljes magyar filmtermés ’89 óta. Románia e filmmel már egy jó nagy lépéssel közelebb van mindenhez, mint mi, és ez még csak a film egyik olvasata…

A tragikus körülmények

Cristian Nemescu néhány figyelmet keltő rövidfilm után ezzel az első nagyobb lélegzetű munkájával debütált volna a nagyjátékfilmes placcon, azonban a California Dreamin’ utómunkálatai alatt, hangmérnökével egy taxiban hazafelé tartva, száznegyvennel beléjük szállt egy luxusterepjáró. Egyikőjük sem élte túl a balesetet, ám a film producerei úgy gondolták, így, ebben a töredékes formában kell bemutatni a filmet. A tíz percen keresztül felállva tapsoló közönség a 2007-es cannes-i Filmfesztiválon őket igazolta, még ha ez a tisztelet részben a tragikus sorsú rendezőnek is szólt. A mi tagadás, kissé hatásvadász premier azonban megbocsájtható, hiszen a film egy majdnem készre csiszolt drágakő, melytől tilos a közönséget megfosztani.

„Megtörtént események alapján”

A film forgatókönyve valóban megtörtént események ihletére íródott, állítólag tényleg megtörtént a kilencvenes években, hogy egy romániai falu vasútállomásának mindenható főnöke megállásra kényszerített egy ott éppen a koszovói békefenntartó misszióra igyekvő, amerikai katonákkal tömött különvonatot és a közmondásos balkáni akadékoskodással mellékvágányra állította azt, hivatkozva mindenféle bürokratikus passzusra. Eközben híre megy, hogy amerikaiak érkeztek a faluba, ami mindenkit felvillanyoz: A lányokat egy fess amerikai katona tekintetének (és az házasság reményének) a varázsa, a polgármestert a gazdag nyugatival köttetendő üzletek csábító lehetősége, a falu egyetlen üzemének éppen sztrájkra kényszerülő dolgozói egy erős pártfogó ígérete. Csak a falu fura kiskirálya köti az ebet a karóhoz, ő ragaszkodik a hiányzó papírokhoz, melyet a román fél elfelejtett az amerikaiakhoz mellékelni, így a riadt NATO-katonák a román vendégszeretet tortúráját kénytelenek elviselni, előre be nem látható ideig. A film egy másik történeti síkját a falu polgármesterének és az állomásparancsnoknak rivalizálása jelenti. A falu vezetője nem nézi jó szemmel, hogy a vasutas az állomáson áthaladó vonatok rendszeres dézsmálásával egyre nagyobb hatalomra tesz szert, ráadásul még a rendőrséget is maga mögé tudja ezáltal. Nem elhanyagolható a film szerelmi vonulata sem, mely a falu lányai és az amerikai katonák között szövődnének, ám ez az örömteli egymásra találás az áthidalhatatlannak látszó nyelvi akadályoknak köszönhetően meglehetősen komikusan alakul. Nemescu mindezek mellett még sikeresen belezsúfolta a filmbe az amerikai békemissziók helyi kultúrák iránti érzéketlensége feletti kritikáját is, melyet okosan, de mégis érzékletesen fűz végig filmjén.

Komplex és koherens életmű

A sors keserű szeszélye folytán Cristian Nemescu rendezői debütálása gyakorlatilag teljes életművét is jelenti, azonban ennek ellenére sem érvényes rá az elsőfilmeseket gyakran érő vád, miszerint ha lehetőséghez jutnak, mindent egyszerre akarnak elmondani. Még úgy sem igaz ez Nemescura, hogy a California Dreamin’ cselekménye meglehetősen sokrétű, szövevényes. Bár a film szinte minden jelenetén látszik, hogy már nem volt alkalom készre csiszolni azokat, hol a vágás sántít, hol a hang nem stimmel pontosan, a jelenetek szerkesztésével is akadnak gondok, a film arányaival is, a fényeléssel is, összességében nézve, ez a film mégis egy érett alkotó alaposan átgondolt műve, egy összetett, koherens, nagylélegzetű alkotás, méghozzá többrétegű jelentéstartománnyal. Szinte örkényi mélységű az a már szinte groteszkbe hajló szatirikus szemlélet, ahogy a romániai rendszerváltás hozományaként az isten háta mögötti faluban dúló anarchikus állapotokat, a helyi kiskirállyá váló állomásfőnök figuráját mutatja meg. Filmben talán a korai Jirí Menzel és Milos Forman, valamint Bacsó a Tanúval és természetesen Fábri az Isten hozta, őrnagy úrral hozta ezt a színvonalat és szemléletmódot. De Nemescu nemcsak ironizál az egyszeri balkáni emberen, a polgármester, a sztrájkolók és az állomásmester összeütközése kifejezetten brutális és megrendítő, jelezve, életbe- és húsbavágó dolgokról mesél nekünk. A falusi ünnepség viszont Kusturicásan vérbő forgatag, a szerelmi szál pedig romantikus, mégis édesbúsan életszagú, amibe még a háztetőn láblógatva felkelő nap nézés giccses jelenete is belefér bőven. A második világháborús bomba-szál pedig egy történelmi tabló távlatait adja meg a filmnek. Telitalálat az amerikai kapitány szerepére az örök B-kategóriahős Armand Assante, aki akarva-akaratlanul óriásit alakít az eseményekkel a fonalat felvenni képtelen, igazi fafej katonatisztként. De remek a búvalbélelt tekintetű Razvan Vasilescu az állomásparancsnok kulcsszerepében is, ahogy az összes, részben profi, részben amatőr szereplő is, mint a falu lakossága, román- és amerikai katonák, egyebek. Fájó, hogy Nemescu nem csinálhat már több ilyen bölcs humorú, okos és igazmondó filmet, mint ahogy fájó az is, hogy az igencsak hasonló magyar közállapotokról (tényleg egy–két kivételtől eltekintve) nálunk nem tud hasonló igényű mű születni. Így viszont mindenképpen kötelező ezt a filmet megnéznünk, hiánypótlásként, de amúgy is. Asanisimasa szerint: 9/10

Nos, Remy Belvaux-val is megtörtént az, ami Veled is megtörténhet, mint ahogy bárkivel: találkozott egy pszichopatával, aki pillanatnyi kénye-kedve szerint megfosztotta a további élet lehetőségétől. Belvaux esetében ez a pszichopata gyilkos önmaga volt (2006 szeptember 4-én, 39 éves korában lett öngyilkos). A belga filmrendező, író, producer művészcsaládba született, majd’ mindenki vagy filmmel, vagy színházzal, vagy televízióval foglalkozik, de Belvaux mindössze egyetlen értékelhető filmet követett el rövid életében. Ezt, ám ezzel megtette mindazt, amire sokaknak egy egész pálya kevés: kultuszt teremtett. A Veled is megtörténhetből (no meg Deodato Kannibál holokausztjából) ered minden, mi Rec, Blairwitch Project, stb., tehát áldokumentumfilmnek látszó horror.

A fekete-fehér, stílszerűen kézikamerás film egy sorozatgyilkos portréja, aki Benoit Poelvoorde alakít Belvaux teljes jogú szerzőtársaként. Elképesztően brutális, emellett meghökkentően morbid humorú filmet annak idején talán az első Titanicon vetítették nálunk, a mai napig emlékszem, hogy a közönség döbbent csendben fogadta a film végét, miközben az addig vezető utat bátor és feltűnő kacarászással tették meg. Egyetlen ötlet a film, de azt kitűnően vitte végig Belvaux, és hát az elsőzés is jár neki. Direkt azért néztem meg most, hogy porosodott-e, de jelentem, nem. Ultrabrutál a film még mindig, Poelvoorde pedig zseni. De ezt nem most mondom először. csak azért nem 10/10, mert alapvetően életigenlő csávó vagyok. Asanisimasa: 9/10

Ez a Németország minden elképzelhetőt elkövet imidzse javítására, nehogy a világ úgy gondoljon rájuk, mint akik szegelt katonacsizmákban menetelnek végig országokon, miközben szájuk sarkában virsli lóg, fejük vörös, gyomruk pedig sörrel teli. Itt van ez a fociválogatott is, például, három lengyel származású közülük, egy ghánai, egy spanyol, egy tunéziai, kettő török, echte német talán csak az amúgy kitűnő Schweinsteiger maradt, kis túlzással élve. Nem is játszanak rosszul, höhö. Filmjeik sem rosszak, kivéve ezt.

A vörös báró majdnem nézhetetlen. Nikolai Müllerschönt szemlátomást semmi más nem érdekelte, minthogy egy szerethető német háborús hőst mutasson fel. Manfred von Richthofen báró ennek a szerepnek tökéletesen megfelelő személyiség volt, ő az a zseniális pilóta, akit az első világháborúban Vörös Báróként emlegetett fél Európa, a vörösre festett triplaszárnyú repülőgépe, valamint veszedelmes hatékonysága miatt. A repülés ekkor még művészet szintjén mozgott, a pilóták között óriási ki nem mondott véd és dacszövetség feszült, attól függetlenül, hogy melyik oldalon szálltak fel. Az ütközeteiket egyfajta sporteseményként fogták fel, életre-halálra megvívták azokat, de a legelegánsabb sport fair jegyében. Az első világháború pilótái a szó szoros értelmében egy letűnt romantikus kor lovagias hagyományait folytatták, mintegy nemesen felülemelkedve a háborús vériszamos mocskán. Von Richthofen báró ennek az elitcsapatnak volt kimagasló alakja. Ehhez képest Müllerschön mutat nekünk egy tejfelszőke fiatalembert, aki marconán néz balra, majd jobbra, a nyakába tekert színes sál jól néz ki, ahogy száll utána, ahogy repül repülőjén, aki néha fejhangon parancsokat osztogat és úgy dohányzik, mint egy tinédzser, amikor cigarettázáson kapják a sarkon és dacosan tovább cigizik, mutatva, hogy ő már nagy fiú. A vörös báró szerepére kiszemelt Matthias Schweighöfer kb. ennyit mutat meg a nagy formátumú személyiségből, Müllerschön pedig sematikus, képregényszerű beállításokba helyezve ezt a nullaegészkéttized dimenziós karaktert csak még jobban karikírozza, azonban árnyalni, “testesíteni”, közelebb hozni, valóságossá tenni nem tudja.

Ehhez még kitalál egy amolyan kihagyásos dramaturgiát, ami, ha jól használják, pergővé, dinamikussá tudja tenni az adott filmet, itt azonban csak szétdarabolja, állandóan megakasztja. Szemmel láthatóan jó sok pénzt eltapsolt, van is háborús-jelenet jó néhány, földön is, levegőben is, azonban ezeknek egyrészt semmilyen drámaisága nincs, másrészt olyan rövidre vannak vágva, hogy látványban sem kielégítőek. A film elején és végén látunk egy kanadai pilótát, a mostanában szerepeiben rendre mellényúló Joseph Fiennes képében, szépen bele is rágják a néző fülébe, hogy ő ki, ez azonban nem jön le a vászonról, az pedig főleg nem, hogy ő az a Ray Brown nevű pilóta, aki végül is lelőtte a bárót. Felvetődik valami, meglehetősen bénán felvezetett szerelmi háromszög-történet, ebben több szerepe van Brownnak, mint a film és témája szempontjából sokkal érdekesebb nemes rivalizálásban, illetve küzdelemben. Én ha német lennék, igen fel lennék háborodva, hogy a huszadik század kevés vállalható német katonahősének ilyen béna és összecsapott filmmel állítsanak emléket. Így csak inkább gyorsan túllépek rajta. Asanisimasa: 3/10

Érdekes, hogy a korabeli kritika mennyit lovagolt Nyikita Mihalkov nagyon orosz és nagyon prímabalerinás sztárallűrjein, és mennyire keveset foglalkozott azzal (kevés kivételtől eltekintve), hogy a Csalóka napfény, minden puccos díja és elismerése ellenére (és azokkal együtt is) mennyire zseniális, elbűvölő, felkavaró, összetett és mégis közérthető, nemesen egyszerű filmalkotás!

1994-re érkezett el az ideje a Szovjetunióban (vagy hogy hívták akkor éppen), hogy méltóképpen fel lehessen dolgozni a sztálini diktatúra az orosz népre, társadalomra és kultúrára gyakorolt rémálmát. Nem véletlen, hogy ehhez a feladathoz éppen Mihalkov látott, láthatott neki, a tekintélyelvű orosz társadalom nehezen fogadott volna talán egy kevéssé ismert “gyüttment”-től ilyen dolgozatot, Mihalkov művészi hírneve, az általa és családja által betöltött társadalmi státusza mintegy predesztinálta őt e feladatra. Ehhez képest lett a film egzaktan zseniális.

A filmben aranysárga nyári napsütésben fürdőzik a folyóparti, vidéki dácsa, benne vidám élet zajlik. Nagypapa, nagymama, papa, mama, unoka, szolgáló, nagybácsi, sógor, koma ütik el a mindennapokat kacagással, játékkal, ugratásokkal és teázgatással. Hogy ilyen béke van, a harmincas években járunk, ahhoz kell, hogy a papa – Kotov ezredes, a forradalom hőseként – kiváltságos szerepet tölt be, amelyet a környező nép is feltétel nélkül fogad el. Kotov jó ember (maga Mihalkov alakítja), bár bajuszával emlékeztet Sztálinra (akinek megítélése ekkortájt még igencsak szeretetteli volt). Egyszer csak távoli rokon érkezik Moszkvából (Oleg Mensikov), aki felhőtlen jókedvével tovább gazdagítja eaz eddig is vidám hétköznapokat, senki sem sejti, hogy egy nagy fekete autó már elindult Moszkvából…

Mintha az Etűdök gépzongorára képeinek folytatását látnánk a film közel kétharmadában, ezt, a vidéki dácsalét megejtő, emberi és meleg, barátságos képeit senki nem tudja olyan szeretettel közvetíteni, mint Mihalkov. Ekkor még vicces közjátéknak fogjuk fel a gyakorlat közben eltévedő tankhadoszlopot, amely belehajt a falu aranysárgán hullámzó búzamezejébe, főleg, hogy Kotov, felhasználva forradalmi tekintélyét, elhajtja őket. A háborúra készülődő pionírőrs is csak a kor kötelező háttérkelléke, bár ahogy halad előre a film, egyre jobban válik idegesítővé az állandó mozgalmi dalolászás és a jelszavak skandálása. Vidéki élet kisszínes jelenete a címet kereső fuvarozó, aki sosem találja meg a rendeltetési helyet, ahová érkeznie kell. A dácsában minderről azonban tudomást sem vesznek, szól a zongora, csörrennek a teáscsészék, a cserfes unoka incselkedik mindenkivel. Tökéletesen olvad bele ebbe az idilli enteriőrbe a moszkvai rokon. Ahogy a nagy fekete autó megérkezik, azzal válik a film egyre sötétebbé, végül zárul brutális vérfürdőban.

A forradalom napfénye bizony csalókának bizonyult, látszólag fényt, meleget és életet hozott, a valóságban azonban sötétség, vér és halál borult az orosz földre. Mihalkov nem akarja mindenáron értelmezni ezt a korszakot, csupán elborult homlokkal ismételgeti: mit tettünk, mit tettünk. Filmje az orosz értelmiség felelősségének megállapítása, a film utolsó képei kíméletlen szembenézés a következményekkel, egyben nyers és igazságos ítélethozatal.

Az idei cannesi filmfesztiválon mutatták be a Csalóka napfény 2-őt, a hírek szerint igen kevés sikerrel. Ezt nem kellet volna talán már bevállalni, bár Nyikita Mihalkov az eredeti Csalóka napfény utáni pályája politikai szerepvállalásai, allűrjei miatt már valóban problematikusak, ezek nagymértékben ki is hatnak későbbi filmjeire. Ez alkalommal azonban még csak a filmkészítéssel foglalkozik, mi nézők pedig ámulattal adózhatunk egy igazi művész zsenijének. Asanisimasa: 10/10