asanisimasa

Stephen Frears ’98-as The Hi-Lo Country című cowboy-balladája lehet az egyik hiányzó láncszem (persze van ilyen több is…) a hagyományos, John Wayne-féle kocka-westernek, illetve azok spagetti-szerű nyúlványai, valamint a modern, olykor meditatív, olykor kifejezetten apokaliptikus, máskor szinte groteszk vagy abszurd nu-westernek között. Megtalálható a filmben tulajdonképpen az összes kellék, ami a westernek alap-készlettárába beletartozik, az öntörvényű, vad és tulajdonképpen magányos hős, a hatalmaskodó helyi kiskirály, a becsületes barát, aggódó nők, csalfa szerető, tiszta szívű, spanyol ajkú szerelmes, aki mégis hoppon marad, csúszik a pohár a kocsmapulton, lovak, marhák, szilaj berúgások, párbaj. A végén pedig a főszereplő előírásszerűen tűz bele a lenyugvó napba. A viszonylagosan lassú tempója miatt még lehetne ez egy hagyományos western-film is, hiszen van ilyen jó néhány a filmtörténelemben, azonban legalább ennyi eleme van a filmnek, ami műfajtörő, illetve a western kliséit módosítva, átalakítva használja.

Kezdjük ott, hogy az alapkonfliktus (Max Evans western-specialista 1961-es regénye alapján készült a film) egy szerelmi háromszög. A talp csúcsain két barát ül, a szilaj és zabolázhatatlan Big Boy (Woody Harrelson) és az érzékeny, kérges tenyerű cowboy létére kifejezetten lírai alkatú Pete (Billy Crudup), a csúcson pedig csábos mosolyú tanyasi pin up-girlként Mona (Patricia Arquette) trónol és ossza csalfa kegyeit kezdetben felelőtlenül, később kétségbeesetten. A legnagyobb baj azonban az, hogy eközben Mona hites felesége a kisvárosi kiskirály intézőjének. Ez a meglehetősen melodramatikus fősodor hiányzik a klasszikus westernekből, ott a hős nem holmi női kegyekért harcol, hanem a szabadságért, a földjéért, a marháiért, vagy éppen megbünteti a gonoszt és bosszút áll a rajta vagy szerettein esett sérelmekért. Általában egyedül. Itt ketten vannak, sőt. Persze, a szabadságért (értsd a marhatartás és -hajtás szabadságáért, kontra technológiailag fejlettebb mezőgazdasági nagyvállakozó) való harc itt is megvan, csak éppen ez a háttér, a szerelmi háromszög pedig a konfliktus. Részkonfliktusok (pl. Big Boy-Öcskös) persze adódnak a marhák ügyének kapcsán is, a kötelező párbaj is ez ügyben zajlik le, de meglehetősen sajátos formában, ilyet azt hiszem, filmvásznon még nem lehetett látni. Nem spojlerezem el.

Maga a film sem a megszokott korszakban, a vadnyugat meghódítása idején, a XIX. században játszódik, hanem a második világháború idején, illetve után. A hagyományos cowboy-lét toposzai, a lasszózás, a lovak, a cowboykalap, stb. keverednek az akkor modern technikai eszközökkel, legtöbbször már maguk a cowboyok is autóba ülnek, lóra csak akkor, ha marhát hajtanak, van már telefon és a kocsmában rádió szól, a zenekar énekese pedig mikrofonba énekel, Coca Colát, Jim Bean whiskyt és Budweisert iszik mindenki, méghozzá rekeszből, üveges kiszerelésben, a cowboyok seggén pedig Levi’s feszül. Áthatja a filmet a hagyományos cowboy életmód elsikkadása feletti enyhe mélabú. Big Boy és Pete ragaszkodnak a hagyományos marhaterelési módszerekhez, még ha ezen buknak is egy csomó pénzt, a helyi kiskirály azonban felhajtja az állatokat a kamionra és úgy szállítja őket a vásárba. Mindez azonban részletkérdés, a dráma a jelzett karakterek között, lelki szinten zajlik.

Frears otthon van veszedelmes viszonyok ábrázolásában, ezúttal nem rizsporos környezetben, hanem szaros csizmák, kockás ingek és sörszagú krimók világában meséli el a végzetes szerelem történetét. Kissé lassúdad tempóban, de pontos érzékkel és jó arányokkal, a film drámai csúcspontja aranymetszésben van a helyén. Harrelson telitalálat Big Boy öntörvényű dúvad karakterére, mint ahogy Crudup is a méla Pete szerepére. Arquette pedig érzéki csábító. Mellékszerepben, Pete szeretetlen, igaz szerelmeként Penelope Cruzt láthatjuk, ez egyik első amerikai munkája, ettől függetlenül szívszorítóan törékeny alakja magától értetődően tükrözi szomorú sorsát.

Jó volt, meg lehet nézni az asszonnyal is. Asanisimasa: 7/10

A mozi márpedig nem foci, itt nem áll Puskás Öcsi tétele, miszerint “kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci”. Ezt csak legfeljebb Cameron vagy Lucas bácsik gondolják így, a GYIK – Az időutazásról című film húszas éveikben járó szereplői rögtön a film elején meg is írják később nagy galibát okozó levelüket Hollywoodba, ez ügyben. Kicsit sántít ugyan ez a felütés, hiszen Lucas első Csillagok háborúja épp ilyen barkácsfilm volt, mint ez. És épp ilyen üde. Más kérdés, hogy aztán alaposan elszaladt vele az űrszekér, melyre remélhetőleg e film alkotói (Gareth Carrivick rendező és Jamie Mathieson író) nem ülnek fel. Vagy mégis, és lesz belőlük is olyan gazdag, beképzelt köcsög, mint az előbbi, mára már ősz, befolyásos, sőt mindenható hollywoodi urakból. A kérdés nyitott és nem is alaptalan.

Minimális költségvetésből készült, szemérmes romantikus felhangokkal operáló, friss, üde és szellemes scifi ez a film, mely attól függetlenül, hogy gyakorlatilag egy tipikus angol kocsmában, valamint annak WC-jében játszódik, mindössze négy szereplővel, olykor meglepetésszerűen, egész látványos CGI-zett vizuális effektekkel áldoz a műfaj látványbéli kötelezettségeinek. Azonban az alkotók elsősorban mégis a verbalitásra építenek, az agyra kívánnak hatni, nem a szemet etetni. Egészen biztosan Douglas Adams Galaxis-útikalauzán, valamint a kissé hasonló tematikájú, kultikus Dr.Who-sorozaton nőttek fel és oda-vissza ismerik a sarki videotéka teljes filmkínálatát – ez kiderül egyrészt a felvetett probléma (az időutazás) kitárgyalásának hangvételéből, groteszk, szinte abszurd humorából és szikrázó intellektusából, valamint a filmet végig átszövő, ismert filmekre történő töméntelen utalásokból.

A három főszereplő lúzer, két geek (egy scifi-buzi és egy alanyi forgatókönyvíró) és egy gyökér haverjuk iszogatnak egy kocsmában, szokásos esti időtöltésként, amikor egyikükkel megtörténik a csoda: a kocsma WC-jében időcsapdába kerül, amibe szerencsésen magával rántja haverjait is. Izgalmas a sztori profán olvasata is, hiszen egy kocsmában igen könnyen lehet időcsapdába kerülni, mindenféle tufa körítés nélkül is, ha mindezt megfejeljük az időutazós szósszal, valamint a három srác között végig pergő szellemes dialóggal, az eredmény egy igen szórakoztató, vicces, de gondolatokat sem nélkülöző, okos független film lesz. Lehet vitatkozni, hogy a romantikus szál felesleges-e vagy sem, szerintem külön bájt ad a filmnek, amellett hogy a cselekmény bonyolításában is komoly szerepe van. Marketing-szempontból pedig kifejezetten indokolt húzás lenne, bár úgy tűnik, a film megmarad a fél-alternatív terjesztési színtereken. Persze, ez lehet, hogy jó is, mert kinn a piacon valószínűleg meg is bukna, hiszen nem úgy működik, mint azt a nép megszokta/ahogy a népet megszoktatták. Nem egy Avatar. Annál jobb. Asanisimasa: 8/10

El Greconak, a modern festészet egyik fontos korai előfutárának élete nem először tűnik fel a mozivásznon. Ez alkalommal Iannis Smaragdis görög filmes idézi meg a Görögnek nevezett, de spanyollá lett festő alakját jó adag nemzeti büszkeséggel, igényes kivitelezésben és a téma iránti nagy alázattal, tisztelettel. Ez a film erénye, de egyben hibája is, hiszen a kizárólag a legfelsőbb Tekintélyt tisztelő zseniális festő alakja ma már megérdemelt volna ennél lényegesen markánsabb ábrázolást is.

A Görög

A krétai születésű Dominikosz Theotokopuloszt El Grecoként, azaz A Görögként ismerte meg a világ, nem utolsósorban görög vidékeken kívül kimondhatatlan nevének köszönhetően. Márpedig El Greco élete nagy részét külföldön, főleg Spanyolországban töltötte. Itt vált népszerű és elismert festővé a tizenhatodik század második felében, miután Olaszországban Tiziano műhelyében, Tintoretto és Michelangelo hatása alatt kifejlődött művészete, mely a romantikától és az expresszionizmustól a mai napig hatással bír a modern festészetre. Érett festészetében határozottan elveti a reneszánsz perspektíva- és arányfelfogását, csupán két dolgot tart fontosnak: a fényt és a színeket. Mintha az impresszionisták kiáltványát olvasnánk, bár még csak az 1500-as évek végén tartunk. Vallásos témájú képein ellene ment minden klerikális dogmának, magát, Istent próbálta megfesteni. Nagyszámú portrét is festett, melyeket megelőzően alaposan tanulmányozta a megrendelő jellemét, ezzel mintegy az expresszionizmus pszichologizáló aspektusait előlegezte meg. (E filmben kulcsszerepe van például Niňo de Guevara főinkvizítor portréjának, melynek ijesztő realizmusával tulajdonképpen az inkvizíció ördögét elszabadító egyház képét festette meg.) El Greco életét, a kor adatrögzítési hiányosságai miatt tényszerűen nem ismerjük, feltételezések, különböző személyek vitatható hitelességű, fennmaradt naplóbejegyzéseiből, egyéb leiratokból tudhatunk meg alakjáról néhány töredékes részletet. Képeit nézve azonban annyi egyértelmű: szenvedélyes, bátor, öntörvényű figura lehetett, aki szerette és élvezte az életet, s aki olyan művészetet teremtett, mely örök. A Mel Ferrer-féle 1966-os, mára már veretes spanyol filmváltozat után itt az újabb, ezúttal görög nézőpontból. A film Dimitris Siatopoulos El Greco – Isten festője című, erősen fikciós regénye alapján készült, egy nagy, globális El Greco-projekt keretében, melyben a film mellett festészeti verseny, és más rendezvények is megrendezésre kerültek Görögországban. A film minden idők egyik legnagyobb költségvetésű görög filmprodukciója, amely a hazánkéval majdnem azonos lélekszámú Görögországban 1,2 milliós nézettséget ért el. (Viszonyításképpen: nálunk a 250 ezres nézőszám már „eget verő” siker a mozikban, legalábbis manapság.) E sikerben van egy kis magyar részesedés is, a Tivoli-Filmprodukció a film egyik külföldi koprodukciós partnere.

Iannis Smaragdis

A filmet az 1946-ban, El Grecoval azonos helyen, a krétai Iraklionban született Smaragdis rendezte, érthető és érezhető a személyi indíttatás az egész filmben. Smaragdis, bár viszonylag kevés filmet rendezett, azért nem mondható tapasztalatlan filmesnek sem, hiszen 1972 óta több területen is kipróbálta magát, a színészettől az operatőrködésen át a producerségig, és persze rendezett is. Művészéletrajzokban sem kezdő, hiszen Kavafiszről, a híres görög költőről készült filmje (Cavafy, 1996) bizonyos körökben a mai napig keresett darab.

Ósdi, kicsit geil patetikus rajongás

A lírai hangvétel dominál e filmjében is, mintha az egész filmet egy aranyfürtű angyal (angelosz) mesélné el arannyal hímzett gyolcspendelyben, kezében lírával. Kulcsjelenetekben ráadásul meg is jelennek az angyalok, speciális effektként, amely még lehetne megható, drámai vagy éppen vicces is, itt azonban valami ódon pátoszos hatásvadászat csupán. El Greco alakja, Smaragdis ábrázolásában hatalmasra nő, szinte szerelmes rajongással ábrázolja a festőt és talán nem belemagyarázás az a már szinte szexuális jellegű imádat sem, amivel Guevara, a későbbi főinkvizítor viszonyul hozzá. Azonban El Greco életének kezdeti szakaszáról nem tudunk meg semmi különösebben érdekes momentumot, ha csak azt nem, hogy már akkor is kivételes tehetség volt. Voltak nők, emberi és művészi találkozások egyaránt, sok költözés és sok utazás, de mi a filmben csak azt látjuk, hogy El Greco szép, hatalmas és zseniális. És fest, jobbára háttal a kamerának, a vásznat is kitakarva. Középszerű színészek szájába adott érdektelen mondatokat hallunk. A konfliktusok súlytalanok. Az inkvizícióval való afférnak is annyi súlya van, mint egy kabátlopási ügynek, El Greco büszkén és hetykén sétál ki a kapun, ami finoman szólva is igényelne némi magyarázatot. A festő valódi motivációiról, életének harcairól, művészetének vitáiról szinte semmit nem tudunk meg. Ehelyett, csak annyit, hogy: ahh, ohh, micsoda festő, micsoda ember!!! Boldogan élt, míg meg nem halt, ám a boldog művészsors érdektelen. Ezen nem segít Vangelis szokásosan monumentális zenéje sem. Márpedig, aki ilyen képeket fest, annak kellett küzdenie bőven. Sajnos éppen ezekről a küzdelmekről nem szól e film. Asanisimasa: 5/10

Ez a hosszú című spanyol dokumentumfilm, melyet alkotói némileg túlfűtött lelkesedéssel gasztro-thrillerként aposztrofálnak, az egyik leghíresebb spanyol szakács nem hivatalos szakácsvilágbajnoki címért folytatott öldöklő küzdelmét próbálja bemutatni.

Hogy mi kerül az asztalra…

A gasztronómia egyértelműen a gazdag, jóléti társadalmak terméke. Ahol mindennapi téma az, hogy kerül-e valami egyáltalán az asztalra, ott nem nagyon válogatnak mi legyen az, örülnek ha egyáltalán akad valami. Ahol az éhséget kell minél gyorsabban, és minél hatásosabban csillapítani, ott inkább játszik szerepet a mennyiség, mint a minőség. Legyen elég krumpli, kenyér, rizs, bab és kása, mutatóba valami hús hozzá, ha jut. Ha a család jobb anyagi helyzetben van, van mód és igény az alapanyagok alaposabb megválogatására, van energia az elkészítési módszerekkel való kísérletezgetésre, már lényegesen ízletesebb és változatosabb étkek kerülhetnek az asztalra, ahol már a minőségi tényező is megjelenik, ám még mindig csak a bendő megtömésénél tartunk. Ha már a gyomor alapállapotban tele van, korogni is csak „vekker”-funkcióval szokott, ha van idő órákat a tévé előtt ülni Jamie Oliver, Keith Floyd, Gordon Ramsay és a többi sztárszakács főzőműsorát nézve, ha a könyvespolcon ott sorakoznak ezek méregdrága szakácskönyvei, ha a konyhában már egy méternél hosszabb polc szolgál kizárólag a fűszertégelyek megfelelő elhelyezésére, ott már másról van szó, mint puszta táplálkozásról. Ehhez már biztos anyagi jólét szükségeltetik, extrém formáiban kifejezetten gazdagság: hallottam olyan franciaországi csokikóstoló kiruccanásról, mely egy bő hétvége időtartamára több százezer forintba került. De se szeri, se száma a hasonló árkategóriás egzotikus főzőiskolákat kínáló desztinációknak, melyek szintén nem az éhes/éhező tömegek részvételére számítanak. Ez, éttermi viszonylatban, már az a kategória, amikor a tányéron található ételmennyiség fordított arányban van az árával: egyre drágább az immár nem szimpla egytálétel (hogy ne mondjam: zónamenü), hanem ételköltemény, és egyre kevesebb. Ám hozzávalóiban, elkészítésmódjában egyre kifinomultabb és egyre igényesebb. (Persze, cinikusan fordíthatjuk a dolgot úgy is, hogy ha már ennyi pénzt kifizettünk ezért, nem fogjuk azt mondani, hogy ehetetlen…) Szóval, ott vagyunk, annál a világnál, melybe José Luis López Linares e hosszú című spanyol doksija kalauzol el bennünket.

Sztárszakácsok, szakácssztárok

Ennek a szarvasgomba-illatú, vörös kaviárral és fürjtojással megrakott, vaníliarudakon álló nyelvhalfilé-egyháznak (mondjuk, ez így együtt iszonyú lehet, szóval, csak a hatás kedvéért…) az utcai hittérítői a már említett tévészakácsok, míg papjai a valódi séfek, akik a legendás Michelin-csillagot kiérdemelt éttermekben nap mint nap kápráztatják el valóban művészi teljesítményükkel a hívő sokaságot: az ezt megfizetni képes ínyenceket, a gourmandokat. Évente egyszer, a legjobbak szerte a világból, megmérkőznek egymással a Bocuse d’Or díjért. A film a spanyol aspiráns, Jesús Almagro küzdelmét dokumentálja legalább olyan babra aprólékossággal, ahogyan Jesús a versenyre készült.

Gasztronómiai thriller? Sportdokumentumfilm.

Talán csak a versenyző honfitársukért izguló spanyolok élhetik meg e filmet thrillerként legfeljebb, míg más inkább egy formájában teljesen szokványos sportdokumentumfilmet láthat: hogyan, milyen viszontagságos úton, mekkora önfeláldozással, milyen lemondásokkal jut el az elszánt sportoló a versenyre, ott hogyan versenyez teljes erőbedobással, és hogyan végez, győz vagy éppen veszít. Gasztro-thrillerként inkább egy sötét, falusi disznóvágásos filmet, vagy egy vágóhídi élelmiszer-hamisításos horrort tudnék elképzelni (copyright by efes), vagy olyasmit mint Linklater Megetetett társadalom című filmje. Nem pedig egy szimpla szakácsversenyt. Ráadásul Jesús szimpatikus figura. Nem amolyan idegbeteg, ordítozós pszichopata, akinek hangjára kukták hada rezzen össze és verik a habot nyakukat behúzva, ahogyan általában a séfeket képzeljük el. Jesús ordítozás és műmájerkedés helyett elképesztően aprólékos munkával, odafigyeléssel alkotja meg a versenyen megszabott bresse-i csirkéből, norvég laposhalból és királyrákból álló menüsort. A filmben hosszan látjuk, ahogy Jesús sok száz (!!!) kilónyi csirke, hal és rák elhasználásával, szinte az összes spanyol mesterszakács szigorú és olykor kegyetlen, de segítő bírálatával megalkotja a szemre tökéletes alkotást, majd a film utolsó harmadában összefoglalását láthatjuk magának a versenynek, amely azonban nem sokban különbözik egy súlyemelő-, vagy éppen aerobikversenytől. Külön fakkokban a versenyzők elkészítik a cuccot, amit aztán a hosszú föveges zsűri jól megkajál, majd pontoz. Közben drukkerek szurkolnak, mint a focimeccsen. A győztes örül, a vesztes szomorkodik, ahogyan ez szokásos. Ennyi a film, nem több, izgalmas és szórakoztató, akit lázba hoznak a különböző főzési, darabolási, tálalási és más főzéstechnikai eljárások, viszont rettenetesen unalmas annak, akinek általában bőven megteszi egy akármilyen műanyagtálcás fastfood flamó… Asanisimasa: 5/10