Focivébé, helyett – 20.nap

Befejeződött a darálás, vége a nyolcaddöntőknek, innen már csak lájtosan, sok szünnappal csordogál a foci tovább. A tévéajánlók, a nagy sikerre való tekintettel, a tervek szerint lesznek a vébé után is. Tegnap a vébé egyik legunalmasabb meccsén Paraguay 11-esekkel tudta csak legyőzni az eddigi leggyámoltalanabb teljesítményt nyújtó japánokat, sayonara. A spanyolok pedig egy hasonló nyűglődésen a béna portugálokat, Villa egyetlen találatával. Mindenesetre öröm volt nézni, ahogy az elkeseredett Cé a meccs után leköpte az őt figyelő kamerát, ergo minket, nézőket. Köpjük hát le mi is őt.

Amúgy a focifóbiások fellélegezhetnek: Ma nem lesz meccs!

A sors kegyetlen tréfája, hogy a tévében sem lesz semmi normális, nézhető műsor. Az m1 valami vébé-összefoglalót ad, kit érdekel, az m2 szokásos unalmas sorozatait tolja elénk, a Duna egy noname kanadai thrillert és egy szintén noname olasz vígjátékot ad. A Duna II Tímár Péter rettenetesen rossz A Herceg haladéka című filmjével büntet.Az RTL-en valami Kígyóhal-akció című zsékategóriás borzalom, a Tv2-n biztonsági House, AXN, viasat3, Film+, semmi.

Este nyolctól a Margitszigeten Pat Petheny játszik, talán érdemes kibringázni, bár nekem túlságosan súlytalan liftzene lesz.

Tévé Kategória | 2 hozzászólás

The Hi-Lo Country (1998)

Stephen Frears ’98-as The Hi-Lo Country című cowboy-balladája lehet az egyik hiányzó láncszem (persze van ilyen több is…) a hagyományos, John Wayne-féle kocka-westernek, illetve azok spagetti-szerű nyúlványai, valamint a modern, olykor meditatív, olykor kifejezetten apokaliptikus, máskor szinte groteszk vagy abszurd nu-westernek között. Megtalálható a filmben tulajdonképpen az összes kellék, ami a westernek alap-készlettárába beletartozik, az öntörvényű, vad és tulajdonképpen magányos hős, a hatalmaskodó helyi kiskirály, a becsületes barát, aggódó nők, csalfa szerető, tiszta szívű, spanyol ajkú szerelmes, aki mégis hoppon marad, csúszik a pohár a kocsmapulton, lovak, marhák, szilaj berúgások, párbaj. A végén pedig a főszereplő előírásszerűen tűz bele a lenyugvó napba. A viszonylagosan lassú tempója miatt még lehetne ez egy hagyományos western-film is, hiszen van ilyen jó néhány a filmtörténelemben, azonban legalább ennyi eleme van a filmnek, ami műfajtörő, illetve a western kliséit módosítva, átalakítva használja.

Kezdjük ott, hogy az alapkonfliktus (Max Evans western-specialista 1961-es regénye alapján készült a film) egy szerelmi háromszög. A talp csúcsain két barát ül, a szilaj és zabolázhatatlan Big Boy (Woody Harrelson) és az érzékeny, kérges tenyerű cowboy létére kifejezetten lírai alkatú Pete (Billy Crudup), a csúcson pedig csábos mosolyú tanyasi pin up-girlként Mona (Patricia Arquette) trónol és ossza csalfa kegyeit kezdetben felelőtlenül, később kétségbeesetten. A legnagyobb baj azonban az, hogy eközben Mona hites felesége a kisvárosi kiskirály intézőjének. Ez a meglehetősen melodramatikus fősodor hiányzik a klasszikus westernekből, ott a hős nem holmi női kegyekért harcol, hanem a szabadságért, a földjéért, a marháiért, vagy éppen megbünteti a gonoszt és bosszút áll a rajta vagy szerettein esett sérelmekért. Általában egyedül. Itt ketten vannak, sőt. Persze, a szabadságért (értsd a marhatartás és -hajtás szabadságáért, kontra technológiailag fejlettebb mezőgazdasági nagyvállakozó) való harc itt is megvan, csak éppen ez a háttér, a szerelmi háromszög pedig a konfliktus. Részkonfliktusok (pl. Big Boy-Öcskös) persze adódnak a marhák ügyének kapcsán is, a kötelező párbaj is ez ügyben zajlik le, de meglehetősen sajátos formában, ilyet azt hiszem, filmvásznon még nem lehetett látni. Nem spojlerezem el.

Maga a film sem a megszokott korszakban, a vadnyugat meghódítása idején, a XIX. században játszódik, hanem a második világháború idején, illetve után. A hagyományos cowboy-lét toposzai, a lasszózás, a lovak, a cowboykalap, stb. keverednek az akkor modern technikai eszközökkel, legtöbbször már maguk a cowboyok is autóba ülnek, lóra csak akkor, ha marhát hajtanak, van már telefon és a kocsmában rádió szól, a zenekar énekese pedig mikrofonba énekel, Coca Colát, Jim Bean whiskyt és Budweisert iszik mindenki, méghozzá rekeszből, üveges kiszerelésben, a cowboyok seggén pedig Levi’s feszül. Áthatja a filmet a hagyományos cowboy életmód elsikkadása feletti enyhe mélabú. Big Boy és Pete ragaszkodnak a hagyományos marhaterelési módszerekhez, még ha ezen buknak is egy csomó pénzt, a helyi kiskirály azonban felhajtja az állatokat a kamionra és úgy szállítja őket a vásárba. Mindez azonban részletkérdés, a dráma a jelzett karakterek között, lelki szinten zajlik.

Frears otthon van veszedelmes viszonyok ábrázolásában, ezúttal nem rizsporos környezetben, hanem szaros csizmák, kockás ingek és sörszagú krimók világában meséli el a végzetes szerelem történetét. Kissé lassúdad tempóban, de pontos érzékkel és jó arányokkal, a film drámai csúcspontja aranymetszésben van a helyén. Harrelson telitalálat Big Boy öntörvényű dúvad karakterére, mint ahogy Crudup is a méla Pete szerepére. Arquette pedig érzéki csábító. Mellékszerepben, Pete szeretetlen, igaz szerelmeként Penelope Cruzt láthatjuk, ez egyik első amerikai munkája, ettől függetlenül szívszorítóan törékeny alakja magától értetődően tükrözi szomorú sorsát.

Jó volt, meg lehet nézni az asszonnyal is. Asanisimasa: 7/10

Film Kategória | Címkézve | 3 hozzászólás

Focivébé, helyett – 19.nap

A mór megtette dolgát, a mór mehet. Szlovák bratyinkáink megszabadították a világot az impotens olasz foci okozta tompa fájdalomtól, köszönet is érte, de tovább már nem kellenek, viszlát. A sors iróniája, hogy akik őket hazaküldték, a hollandok, ha lehet, még minimalistább, még jobban csak az eredményre fókuszáló, nézőgyilkos labdarúgást művelnek. A vébé előtt drukkoltam az Oranjénak, na nem azért, mert előkészületileg jó alaposan kitömtek minket, hanem azért, mert a csapat irányítója, az a kis Sneijder játéka nagyon tetszett a BL-győztes Interben, s ahol ilyen játékos játszik, az biztos jó csapat. Na most Sneijder a válogatottban alig mutat valamit azokból a zseniális passzokból, élesszemű meglátásokból, amit az Interben mutatott – rúgott két gólt? Na és? Maga a holland válogatott játéka nem tetszik. Utálom, még ha eredményes is, eddig. Remélem a brazilok úgy kitömik őket, mint ahogy a hollandok minket. Ez utóbbi mondatból egyenesen következik, hogy a tegnapi nap másik meccsén a brazilok léptek túl Chilén, tulajdonképpen gond nélkül, bár aki nézte a meccset, az tudja, hogy a 3:0 ellenére szoros meccs volt.

A focifóbiások kezdhetnek fellélegezni, közel már a vég. A mai nap a nyolcaddöntők utolsó fordulója, utána már csak a negyeddöntők jönnek, bronzmeccs és a döntő. Ma délután Paraguay – Japán. Megjósolhatatlan kimenetelű meccs, de hajrá Japán!Banzai!!! Este a spanyol – portugál európai rangadón szerintem a portugálok nyernek, mert a spanyolok igen harmatos formát futnak ezen a vébén. Remélem, jó meccs lesz és nem taktikázzák széjjel…

A tévében ma is a Duna Tv viszi a prímet (esküszöm, nem fizetnek, bár megtehetnék…) 20.30-tól Kovács András Hideg napok című klasszikusát tűzik műsorra, a mester 85-ik születésnapja alkalmából. A film az 1942-es bácskai vérengzés körülményeit vizsgálja, melyben a magyar hadsereg tisztjei és katonái kétezerötszáz szerbet és nyolcszáz zsidót lőttek a Dunába, egy hideg téli napon. Kötelező tananyag, komoly, jó film.

21.00-tól a Duna II. egy lengyel filmet mutat be. A Cselek állítólag egy meleg, emberi történet, nem tudom, nem láttam, de kortárs lengyel film, nézzük meg!

Aki valami kommerszre vágyik, és herótja van a focitól, az nyilván a Tv2-n nézi a Meggyanúsítva című akció-thrillert, Morgan Freemannel, Gene Hackmannel, és hogy valami vonzót is mondjak, Monica Belluccival (a felső képen a művésznő látható). A kezdés 21.25.

Vissza a Dunára. 22.25-től egy ködszurkáló jellegű dokumentumfilmet láthatunk Az Orfeo csoportról, mely a hetvenes évek elején tevékenykedett Magyarországon, a művészet szinte minden területén. Ezt írják a filmről alkotói: “Az 1968-as újbaloldali mozgalmak hatása Magyarországot is érintette. Fiatal képzőművészek kezdeményezésére megalakult az Orfeo csoport, mely bábegyüttest, zenekart, színházat (a Stúdió K Színház elődjét), képzőművész műhelyt foglalt magába, s rövid ideig több budapesti ifjúsági klubot is irányított.
Az Orfeo csoport határozottan szemben állt a létező szocializmus hazug világával, ezért a hatalom rendőrsége és sajtója mindent megtett, hogy ellehetetlenítse működését.
A csoport története egy közösen épített szentendrei házból indult,
és Pilisborosjenőn az orfeósok két nagy közösségi házában teljesedett ki.
Nagyjából egy évtized, a hetvenes évek baloldali radikalizmusának politikai vitái, művészi dilemmái, személyes konfliktusai kavarogtak az Orfeo életében.
Filmünk ennek az egyedülálló kísérletnek a történetét eleveníti fel.”

Az Orfeo művészcsoportból alakult meg például az említett Stúdió K, a Makám és Kolinda zenekarok, innen jön Forgách András író-dramaturg-műfordító, Malgot István szobrász, Fábry Péter fotós, Kiss Mihály grafikus, Németh Ilona, Lóránt Zsuzsa szobrászok, Bálványos Huba grafikus vagy Kamondy Ági, a nyolcvanas évek pesti underground rockzenéjének egyik fontos szereplője. (Az alsó képen a hajdani Orfeo zenekar.)

Tévé Kategória | 1 hozzászólás

GYIK Az időutazásról (Frequently Asked Questions About Time Travel, 2009)

A mozi márpedig nem foci, itt nem áll Puskás Öcsi tétele, miszerint “kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci”. Ezt csak legfeljebb Cameron vagy Lucas bácsik gondolják így, a GYIK – Az időutazásról című film húszas éveikben járó szereplői rögtön a film elején meg is írják később nagy galibát okozó levelüket Hollywoodba, ez ügyben. Kicsit sántít ugyan ez a felütés, hiszen Lucas első Csillagok háborúja épp ilyen barkácsfilm volt, mint ez. És épp ilyen üde. Más kérdés, hogy aztán alaposan elszaladt vele az űrszekér, melyre remélhetőleg e film alkotói (Gareth Carrivick rendező és Jamie Mathieson író) nem ülnek fel. Vagy mégis, és lesz belőlük is olyan gazdag, beképzelt köcsög, mint az előbbi, mára már ősz, befolyásos, sőt mindenható hollywoodi urakból. A kérdés nyitott és nem is alaptalan.

Minimális költségvetésből készült, szemérmes romantikus felhangokkal operáló, friss, üde és szellemes scifi ez a film, mely attól függetlenül, hogy gyakorlatilag egy tipikus angol kocsmában, valamint annak WC-jében játszódik, mindössze négy szereplővel, olykor meglepetésszerűen, egész látványos CGI-zett vizuális effektekkel áldoz a műfaj látványbéli kötelezettségeinek. Azonban az alkotók elsősorban mégis a verbalitásra építenek, az agyra kívánnak hatni, nem a szemet etetni. Egészen biztosan Douglas Adams Galaxis-útikalauzán, valamint a kissé hasonló tematikájú, kultikus Dr.Who-sorozaton nőttek fel és oda-vissza ismerik a sarki videotéka teljes filmkínálatát – ez kiderül egyrészt a felvetett probléma (az időutazás) kitárgyalásának hangvételéből, groteszk, szinte abszurd humorából és szikrázó intellektusából, valamint a filmet végig átszövő, ismert filmekre történő töméntelen utalásokból.

A három főszereplő lúzer, két geek (egy scifi-buzi és egy alanyi forgatókönyvíró) és egy gyökér haverjuk iszogatnak egy kocsmában, szokásos esti időtöltésként, amikor egyikükkel megtörténik a csoda: a kocsma WC-jében időcsapdába kerül, amibe szerencsésen magával rántja haverjait is. Izgalmas a sztori profán olvasata is, hiszen egy kocsmában igen könnyen lehet időcsapdába kerülni, mindenféle tufa körítés nélkül is, ha mindezt megfejeljük az időutazós szósszal, valamint a három srác között végig pergő szellemes dialóggal, az eredmény egy igen szórakoztató, vicces, de gondolatokat sem nélkülöző, okos független film lesz. Lehet vitatkozni, hogy a romantikus szál felesleges-e vagy sem, szerintem külön bájt ad a filmnek, amellett hogy a cselekmény bonyolításában is komoly szerepe van. Marketing-szempontból pedig kifejezetten indokolt húzás lenne, bár úgy tűnik, a film megmarad a fél-alternatív terjesztési színtereken. Persze, ez lehet, hogy jó is, mert kinn a piacon valószínűleg meg is bukna, hiszen nem úgy működik, mint azt a nép megszokta/ahogy a népet megszoktatták. Nem egy Avatar. Annál jobb. Asanisimasa: 8/10

Film Kategória | Címkézve | 5 hozzászólás

Focivébé, helyett – 18.nap

Ahogy mondtam tegnap, a német-angolon tényleg vér folyt, az angolok vére. A németek néhány gyors döféssel, könnyedén végeztek a tutyimutyi angolokkal, bár a halálos tust a bíró vitte be nekik, még a meccs elején. Egy másik idióta fütyülős a bátor mexikóiakkal tette ugyanezt, amire az argentinok megnyugodtak és tulajdonképpen kényelmesen győzték le az angolokhoz képest nagyságrendekkel szimpatikusabb focit játszó közép-amerikaiakat. Az argentinok legnagyobb sztárja továbbra is az edző Maradona, szerintem feszt be van most is tépve, de a csapat reális világbajnoki ambícióit csak Messi már-már zavaróan impotens játéka negligálhatja.

Ma délután a szlovákok nem fognak meglepetést okozni a hollandok ellen, az Oranje már túl nagy falat lesz nekik. Este a Brazília – Chile meccs kimenetele megjósolhatatlan: a chileiek képesek megverni a brazilokat, akik viszont mindig esélyesek akár a végső győzelemre is. A pillanatnyi forma és idegállapot fog dönteni, ahogyan szokásos ezt mondani. Csak normális bírók legyenek ma!

A Duna Tv 20.30-tól nem tudom kinek akarja vetíteni a zseniális spanyol-német dokumentarista vígjátékot, A nagy meccset… A több helyszínen játszódó film éppen arról szól, ha a tévében meccs van, akkor a focirajongók azt nézik, ha esik, ha fúj, sőt, ha szutykos rajkók hullanak az égből, akkor is. Tehát most is azt fogják nézni. Aki esetleg mégse, az garantáltan zsibbadtra fogja magát röhögni…

A focira immúnis szépre vágyók azt nézhetik meg a Duna II-őn, hogy Roger Vadim hogyan teremtette meg Brigitte Bardot-t. Az És az Isten megteremté a nőt című kissé poros klasszikus 21.05-kor kezdődik. (Ilyesmi, mint a képen.)

A Duna Tv 23.00-tól folytatja az olasz maffiaügyekben való elmélyedését, ezúttal egy dokumentumfilmmel, melynek Sakk-matt Provenzano a beszédes címe.

Megemlítem, de kötve hiszem, hogy az elmebeteg kezdési időpont miatt bárki is nézni fogja. A Tv2 01.45-től egy kitűnő filmmel így bosszantja az igényes filmek rajongóit: Paul Schrader Jóbarátok című ’78-as filmjében (nem összekeverendő az ismert röhögős sorozattal!) egyszerű, kétkezi melósok akarják megcsinálni a tuti balhét, borítékolható sikerrel. Ha mondom a szereplőket, talán jobban bosszant mindenkit: pl. Harvey Keitel. Richard Pryor. !!! A filmnek papíron fél négykor lesz vége…

Tévé Kategória | 2 hozzászólás

Focivébé, helyett – 17.nap

Két nagy küzdő hullott el a tegnapi, drámai napon: Dél-Korea mindvégig pariban volt Uruguay-jal, komoly esélye volt, hogy ők menjenek tovább, ezúttal azonban az uruknak volt szerencséje. Az USÁ-t is sajnálom, az ázsiaiak mellett ők voltak az egyetlen olyan válogatott, amely kizárólag tiszta, sportszerű eszközökkel, valóban a végsőkig küzdött, mintegy férfias eszményképként. Ghána tegnap azonban eredményesebb focit játszott.

Ma délután Anglia-Németország élethalál-meccs, ehhez nincs mit hozzátenni. Vér fog folyni. Este Argentína-Mexikó, itt az argentinok talán esélyesebbnek tűnnek, meg lennék lepve, ha a csikánók küldenék haza őket. Az argentinok nyerik a vébét, szerintem. Vagy a hollandok…

Tévézős alternatívaként három filmet említenék, az első kivételesen délutáni, épp az angol-német alatt kezdődik. A színésznőből rendezővé vált Ida Lupino 1953-as, A stoppos című klasszikus film noir-ja viszont annyira alapmű, hogy tilos kihagyni. Szerintem jó néhány zsékategóriás remake-je van, amik rendre kísértenek a kertévéken, de a film főmotívuma is sokszor köszönt vissza már amúgy más tematikájú filmeken. Viszont ez az alapmű, kitűnő thriller, mai szemmel nézve is. A Duna II. adja 16.15-től. (Kép a filmből.)

A Tv2 20.05-től adja azt a filmet, amiben Tom Hanks Robinsonosat játszik. A Számkivetett elég jó film ahhoz, hogy ajánlani lehessen, Hanks jót alakít benne, hízott vagy 30 kilót a szerep kedvéért, amit a forgatás alatt adott le, e színészi trüváj mellett azonban hiteles és igaz karaktert is felépít, akinek sorsa igencsak érvényes tanulságokkal terhelt.

Ezután (vagy a meccs után) érdemes a Viasat3-ra kapcsolni, ahol 22.55-től a Tökéletes világ című tökéletes Clint Eastwood-filmet adják Clint Eastwood és Kevin Costner tökéletes alakításával. Tudom, megint Eastwood, de hát mit lehet tenni, ha egyszer az öreg az egyik legjobb élő mainstream filmes a világon… Ez a filmje is kurva jó, kemény, mint a vídia.

Tévé Kategória | 3 hozzászólás

24 – 8. évad (2010)

Jack Bauernek, az elpusztíthatatlan antiterrorista ügynöknek összesen nyolc, válogatottan igen szar napjával ismerkedhettünk meg ebben az azokat feldolgozó műfajtörténeti jelentőségű sorozatban. Ennyi volt. Így, ebben a formában Jack semmiképpen nem fog többet feltűnni a tévéképernyőn. Anélkül, hogy nagyon elspoilerezném a dolgokat (bár, aki nagyon akarta, az láthatta, legálisan a befejező évadot is, de nyilván sokan vannak akik türelmesen várnak a DVD-re és a magyar tévékre…), csak annyit árulnék el, hogy ebben az utolsó évadban az alkotók elsütöttek mindent, amit lehet. Lesznek (voltak) itt orosz maffiózók, arab terroristák, a legmagasabb szintekig vezető politikai összeesküvések, négyrészre osztott képernyő, tikk-takk, szóval minden, ami a mai világban reális veszéllyel előfordulhat a világ vezető hatalmát veszélyeztetve, Jack pedig már-már Chuck Norris-i magasságokba emelkedik problémamegoldó képességét illetően. A finálé pedig olyan…

Sokan kongatták a vészharangokat az ezt megelőző évadokat látva, hogy Jack öregszik, ám ez hagyján, az első három-négy évad feszült, dinamikus, koherens és kristálytiszta logikájú, fordulatos cselekménye ekkorra már széttöredezett, a lendület meg-megbicsaklott, a logikus ok-okozati összefüggések sem működtek, illetve olykor már meg sem voltak. A készítők egyre kétségbeesett erőfeszítéssel próbáltal megfelelni a valós idejű történés koncepciójának, ami ugyan az első percektől nyilvánvaló volt, hogy csalás, itt azért az egy óra csak negyven perc (hiszen a reklámokat is el kell nyomni valamikor), de a kezdeti lendület és a precíz cselekményszervezés az elején még bőven feledtette ezt.

Erre az utolsó évadra azonban újra összeszedték magukat az alkotók (Joel Surnow és Robert Cochran), a 24 nyolcadik évada újra igen jól sikerült. Ha ezzel indították volna a sorozatot, gyaníthatóan hasonló státuszt értek volna el, mint ahogy az eredeti elsővel, ugyanolyan a végig pattanásig feszülő izgalom, a sodró tempó és a mindvégig lebegő apokaliptikus hangulat – bármikor vége lehet a világnak, ha nincs Jack. Persze, van Jack, hiszen róla szól itt minden, kétségeink ne legyenek, tuti amerikai popkulturális termékkel van dolgunk. Kiefer Sutherlanden azért látszik, hogy őt is fogja az idő, meg az élet, így a végére eléggé pizzaképű lett már. Viszont senki nem bír olyan vészterhesen fojtott hangon hadarni, mint ő. A hírhedt gigakiharapós vallatási módszereit is képes a köbre emelni, emellett fut, lő, üt, mászik, szinte még repül is. És megfellebbezhetetlenül igaza van. Egy akcióhőstől ennyit lehet elvárni, Jack, illetve Kiefer ezt atombiztosan szállítja.

Az a pech, hogy már volt ilyen évad, legalább négy, az első négy, feledve az 5-6-7-et, plusz a Redemption című izét, így a nyolcadik már nem képes ütni akkorát. Mire ide eljutottunk, már ismerjük Jack összes várható reakcióját, a sztori várható és mindig be is következő csavarjait… De azért minden úgy működik, mint régen. Egy nagyobb hibán akadtam csak fenn, amikor az egyik gonosz kulcsszereplő, aki a végére gond nélkül, hidegvérrel öl, úgy hazudik, mintha könyvből olvasná, de a 12. óra táján, ráadásul egy jelentéktelen esetnél majdnem egy részt végigrinyál, hogy lőjön vagy sem, itt a valami megbicsaklik. Nem lenne ez nagy hiba, ha nem lenne a történet későbbi alakulására oly nagy hatással a szereplő személyisége, amit hadd ne jellemezzek most jobban. Emellett többször nem sikerült a valós idejű történetmesélést hihetővé tenni, például Jack óra 59-kor mocskosan, mezítláb éppen szétlőtt 13 rosszarcút, tikk-tikk-tikk, majd néhány perc múlva, már a következő órában vasalt ingben, tisztán és üdén ül az előző lövöldözéstől valószínűleg több kilométerre lévő tárgyalóteremben, ahol, satöbbi. Több ilyen időbaki van, bár azt hiszem ezeket jobbára csak azok szúrják ki, akik hozzám hasonlóan egybe darálják le az évadot. Más azonban nekem nem bántja a szemem… Így egybe áll ez, mint az a bizonyos gyerek abban a bizonyos nőben, ha valaki elkezdené aprólékosan elemezgetni, akkor nyilván lenne itt hiba több is, így egybe nézve azonban a lendület simán átrepít mindenen. Ennek a sorozatnak pedig ez a lényege, és szerintem csak így érdemes nézni. Egyben, ledarálva, amennyit bír az ember egy ülésre.

Nekem bejött. Asanisimasa: 8/10 (1-4 évad: 10/10, 5-7: 7/10)

Film, Tévé Kategória | , , Címkézve | 3 hozzászólás

El Greco (2007)

El Greconak, a modern festészet egyik fontos korai előfutárának élete nem először tűnik fel a mozivásznon. Ez alkalommal Iannis Smaragdis görög filmes idézi meg a Görögnek nevezett, de spanyollá lett festő alakját jó adag nemzeti büszkeséggel, igényes kivitelezésben és a téma iránti nagy alázattal, tisztelettel. Ez a film erénye, de egyben hibája is, hiszen a kizárólag a legfelsőbb Tekintélyt tisztelő zseniális festő alakja ma már megérdemelt volna ennél lényegesen markánsabb ábrázolást is.

A Görög

A krétai születésű Dominikosz Theotokopuloszt El Grecoként, azaz A Görögként ismerte meg a világ, nem utolsósorban görög vidékeken kívül kimondhatatlan nevének köszönhetően. Márpedig El Greco élete nagy részét külföldön, főleg Spanyolországban töltötte. Itt vált népszerű és elismert festővé a tizenhatodik század második felében, miután Olaszországban Tiziano műhelyében, Tintoretto és Michelangelo hatása alatt kifejlődött művészete, mely a romantikától és az expresszionizmustól a mai napig hatással bír a modern festészetre. Érett festészetében határozottan elveti a reneszánsz perspektíva- és arányfelfogását, csupán két dolgot tart fontosnak: a fényt és a színeket. Mintha az impresszionisták kiáltványát olvasnánk, bár még csak az 1500-as évek végén tartunk. Vallásos témájú képein ellene ment minden klerikális dogmának, magát, Istent próbálta megfesteni. Nagyszámú portrét is festett, melyeket megelőzően alaposan tanulmányozta a megrendelő jellemét, ezzel mintegy az expresszionizmus pszichologizáló aspektusait előlegezte meg. (E filmben kulcsszerepe van például Niňo de Guevara főinkvizítor portréjának, melynek ijesztő realizmusával tulajdonképpen az inkvizíció ördögét elszabadító egyház képét festette meg.) El Greco életét, a kor adatrögzítési hiányosságai miatt tényszerűen nem ismerjük, feltételezések, különböző személyek vitatható hitelességű, fennmaradt naplóbejegyzéseiből, egyéb leiratokból tudhatunk meg alakjáról néhány töredékes részletet. Képeit nézve azonban annyi egyértelmű: szenvedélyes, bátor, öntörvényű figura lehetett, aki szerette és élvezte az életet, s aki olyan művészetet teremtett, mely örök. A Mel Ferrer-féle 1966-os, mára már veretes spanyol filmváltozat után itt az újabb, ezúttal görög nézőpontból. A film Dimitris Siatopoulos El Greco – Isten festője című, erősen fikciós regénye alapján készült, egy nagy, globális El Greco-projekt keretében, melyben a film mellett festészeti verseny, és más rendezvények is megrendezésre kerültek Görögországban. A film minden idők egyik legnagyobb költségvetésű görög filmprodukciója, amely a hazánkéval majdnem azonos lélekszámú Görögországban 1,2 milliós nézettséget ért el. (Viszonyításképpen: nálunk a 250 ezres nézőszám már „eget verő” siker a mozikban, legalábbis manapság.) E sikerben van egy kis magyar részesedés is, a Tivoli-Filmprodukció a film egyik külföldi koprodukciós partnere.

Iannis Smaragdis

A filmet az 1946-ban, El Grecoval azonos helyen, a krétai Iraklionban született Smaragdis rendezte, érthető és érezhető a személyi indíttatás az egész filmben. Smaragdis, bár viszonylag kevés filmet rendezett, azért nem mondható tapasztalatlan filmesnek sem, hiszen 1972 óta több területen is kipróbálta magát, a színészettől az operatőrködésen át a producerségig, és persze rendezett is. Művészéletrajzokban sem kezdő, hiszen Kavafiszről, a híres görög költőről készült filmje (Cavafy, 1996) bizonyos körökben a mai napig keresett darab.

Ósdi, kicsit geil patetikus rajongás

A lírai hangvétel dominál e filmjében is, mintha az egész filmet egy aranyfürtű angyal (angelosz) mesélné el arannyal hímzett gyolcspendelyben, kezében lírával. Kulcsjelenetekben ráadásul meg is jelennek az angyalok, speciális effektként, amely még lehetne megható, drámai vagy éppen vicces is, itt azonban valami ódon pátoszos hatásvadászat csupán. El Greco alakja, Smaragdis ábrázolásában hatalmasra nő, szinte szerelmes rajongással ábrázolja a festőt és talán nem belemagyarázás az a már szinte szexuális jellegű imádat sem, amivel Guevara, a későbbi főinkvizítor viszonyul hozzá. Azonban El Greco életének kezdeti szakaszáról nem tudunk meg semmi különösebben érdekes momentumot, ha csak azt nem, hogy már akkor is kivételes tehetség volt. Voltak nők, emberi és művészi találkozások egyaránt, sok költözés és sok utazás, de mi a filmben csak azt látjuk, hogy El Greco szép, hatalmas és zseniális. És fest, jobbára háttal a kamerának, a vásznat is kitakarva. Középszerű színészek szájába adott érdektelen mondatokat hallunk. A konfliktusok súlytalanok. Az inkvizícióval való afférnak is annyi súlya van, mint egy kabátlopási ügynek, El Greco büszkén és hetykén sétál ki a kapun, ami finoman szólva is igényelne némi magyarázatot. A festő valódi motivációiról, életének harcairól, művészetének vitáiról szinte semmit nem tudunk meg. Ehelyett, csak annyit, hogy: ahh, ohh, micsoda festő, micsoda ember!!! Boldogan élt, míg meg nem halt, ám a boldog művészsors érdektelen. Ezen nem segít Vangelis szokásosan monumentális zenéje sem. Márpedig, aki ilyen képeket fest, annak kellett küzdenie bőven. Sajnos éppen ezekről a küzdelmekről nem szól e film. Asanisimasa: 5/10

Film Kategória | Címkézve | 5 hozzászólás

Focivébé, helyett – 16.nap

Bejött a papírforma a focivébé csoportküzdelmeinek utolsó napján: a brazilok nem nagyon akarták legyőzni a portugálokat, és a spanyoloknak sem kellett két félidő, hogy rájöjjenek, inkább Chilével jussanak tovább, mint Svájccal, hajdani gyarmatbirodalom nosztalgiája, nyelvközösség, satöbbi. Mától viszont, aki győz, továbbjut, aki nem, húzhat haza.

A délutáni meccs az igen biztatóan bemutatkozó Urugay – Dél-Korea lesz, szerintem itt bármi lehet, este pedig USA – Ghána, ami szintén érdekesnek ígérkezik. Bár bírtam az amik lelkes és kissé mázlista fociját, itt azért én erősen Ghánának szurkolnék, egyedüli afrikaiként muszáj lenne továbbmenniük. Remélhetőleg, a bírók ebben sem megakadályozni, sem túlzottan segíteni nem fogják őket – különben leégne a pofánkról a bőr, hiszen a meccset Kassai Viktor és teamje fogja vezetni.

A tévében két filmet ajánlanék az esti meccs idejére, pontosabban egyet igen és egyet nem annyira. (Délután meg ne nézzünk már tévét, ha nem muszáj…) A Duna II 21.00-kor kezdi vetíteni azt, amit csak erős elkötelezettséggel rendelkezőknek, illetve óriási idézőjelek között ajánlanék: a görög El Greco életrajza, témáját meghazudtolva, egy szentimentális, tömény giccs. Bővebben a következő posztban fejtem ki, miért.

Mintegy 50 percre megpróbálkozhat bárki vele, hátha tévedek, de 21.50-kor muszáj átkapcsolni a normál Dunára, akkor kezd Clint Eastwood Nincs bocsánat című westernje, amely szerintem egyik kulcsfilmje részben magának, a westernnek, részben pedig annak a mai, nu-westernnek becézett alfajának. (Mások mellett, mint Peckinpah, Leone, stb., természetesen). Kitűnő film, Morgan Freeman, Gene Hackman, Richard Harris és maga, Clint bácsi (a képen) szerepelnek a főbb karakterekként. Mivel jó hosszú film, mára elég is lesz ennyi.

Tévé Kategória | 1 hozzászólás

A csirke, a hal és a királyrák (El Pollo, el pez y el cangrejo real, 2008)

Ez a hosszú című spanyol dokumentumfilm, melyet alkotói némileg túlfűtött lelkesedéssel gasztro-thrillerként aposztrofálnak, az egyik leghíresebb spanyol szakács nem hivatalos szakácsvilágbajnoki címért folytatott öldöklő küzdelmét próbálja bemutatni.

Hogy mi kerül az asztalra…

A gasztronómia egyértelműen a gazdag, jóléti társadalmak terméke. Ahol mindennapi téma az, hogy kerül-e valami egyáltalán az asztalra, ott nem nagyon válogatnak mi legyen az, örülnek ha egyáltalán akad valami. Ahol az éhséget kell minél gyorsabban, és minél hatásosabban csillapítani, ott inkább játszik szerepet a mennyiség, mint a minőség. Legyen elég krumpli, kenyér, rizs, bab és kása, mutatóba valami hús hozzá, ha jut. Ha a család jobb anyagi helyzetben van, van mód és igény az alapanyagok alaposabb megválogatására, van energia az elkészítési módszerekkel való kísérletezgetésre, már lényegesen ízletesebb és változatosabb étkek kerülhetnek az asztalra, ahol már a minőségi tényező is megjelenik, ám még mindig csak a bendő megtömésénél tartunk. Ha már a gyomor alapállapotban tele van, korogni is csak „vekker”-funkcióval szokott, ha van idő órákat a tévé előtt ülni Jamie Oliver, Keith Floyd, Gordon Ramsay és a többi sztárszakács főzőműsorát nézve, ha a könyvespolcon ott sorakoznak ezek méregdrága szakácskönyvei, ha a konyhában már egy méternél hosszabb polc szolgál kizárólag a fűszertégelyek megfelelő elhelyezésére, ott már másról van szó, mint puszta táplálkozásról. Ehhez már biztos anyagi jólét szükségeltetik, extrém formáiban kifejezetten gazdagság: hallottam olyan franciaországi csokikóstoló kiruccanásról, mely egy bő hétvége időtartamára több százezer forintba került. De se szeri, se száma a hasonló árkategóriás egzotikus főzőiskolákat kínáló desztinációknak, melyek szintén nem az éhes/éhező tömegek részvételére számítanak. Ez, éttermi viszonylatban, már az a kategória, amikor a tányéron található ételmennyiség fordított arányban van az árával: egyre drágább az immár nem szimpla egytálétel (hogy ne mondjam: zónamenü), hanem ételköltemény, és egyre kevesebb. Ám hozzávalóiban, elkészítésmódjában egyre kifinomultabb és egyre igényesebb. (Persze, cinikusan fordíthatjuk a dolgot úgy is, hogy ha már ennyi pénzt kifizettünk ezért, nem fogjuk azt mondani, hogy ehetetlen…) Szóval, ott vagyunk, annál a világnál, melybe José Luis López Linares e hosszú című spanyol doksija kalauzol el bennünket.

Sztárszakácsok, szakácssztárok

Ennek a szarvasgomba-illatú, vörös kaviárral és fürjtojással megrakott, vaníliarudakon álló nyelvhalfilé-egyháznak (mondjuk, ez így együtt iszonyú lehet, szóval, csak a hatás kedvéért…) az utcai hittérítői a már említett tévészakácsok, míg papjai a valódi séfek, akik a legendás Michelin-csillagot kiérdemelt éttermekben nap mint nap kápráztatják el valóban művészi teljesítményükkel a hívő sokaságot: az ezt megfizetni képes ínyenceket, a gourmandokat. Évente egyszer, a legjobbak szerte a világból, megmérkőznek egymással a Bocuse d’Or díjért. A film a spanyol aspiráns, Jesús Almagro küzdelmét dokumentálja legalább olyan babra aprólékossággal, ahogyan Jesús a versenyre készült.

Gasztronómiai thriller? Sportdokumentumfilm.

Talán csak a versenyző honfitársukért izguló spanyolok élhetik meg e filmet thrillerként legfeljebb, míg más inkább egy formájában teljesen szokványos sportdokumentumfilmet láthat: hogyan, milyen viszontagságos úton, mekkora önfeláldozással, milyen lemondásokkal jut el az elszánt sportoló a versenyre, ott hogyan versenyez teljes erőbedobással, és hogyan végez, győz vagy éppen veszít. Gasztro-thrillerként inkább egy sötét, falusi disznóvágásos filmet, vagy egy vágóhídi élelmiszer-hamisításos horrort tudnék elképzelni (copyright by efes), vagy olyasmit mint Linklater Megetetett társadalom című filmje. Nem pedig egy szimpla szakácsversenyt. Ráadásul Jesús szimpatikus figura. Nem amolyan idegbeteg, ordítozós pszichopata, akinek hangjára kukták hada rezzen össze és verik a habot nyakukat behúzva, ahogyan általában a séfeket képzeljük el. Jesús ordítozás és műmájerkedés helyett elképesztően aprólékos munkával, odafigyeléssel alkotja meg a versenyen megszabott bresse-i csirkéből, norvég laposhalból és királyrákból álló menüsort. A filmben hosszan látjuk, ahogy Jesús sok száz (!!!) kilónyi csirke, hal és rák elhasználásával, szinte az összes spanyol mesterszakács szigorú és olykor kegyetlen, de segítő bírálatával megalkotja a szemre tökéletes alkotást, majd a film utolsó harmadában összefoglalását láthatjuk magának a versenynek, amely azonban nem sokban különbözik egy súlyemelő-, vagy éppen aerobikversenytől. Külön fakkokban a versenyzők elkészítik a cuccot, amit aztán a hosszú föveges zsűri jól megkajál, majd pontoz. Közben drukkerek szurkolnak, mint a focimeccsen. A győztes örül, a vesztes szomorkodik, ahogyan ez szokásos. Ennyi a film, nem több, izgalmas és szórakoztató, akit lázba hoznak a különböző főzési, darabolási, tálalási és más főzéstechnikai eljárások, viszont rettenetesen unalmas annak, akinek általában bőven megteszi egy akármilyen műanyagtálcás fastfood flamó… Asanisimasa: 5/10

Film Kategória | Címkézve | 1 hozzászólás