asanisimasa

Batman folytatódik, Christopher Nolan rémálmos, naturalista, brutális és nagyon sötét felfogásában. Ugyanaz amúgy a film, mint a kezdődik, csak eggyel, néha kettővel több, nagyobb, brutálisabb, látványosabb, megdöbbentőbb minden. Tulajdonképpen csúnya játékot űz Nolan ezzel a szegény denevéremberrel, hiszen ebből a képregénylegendából egy igazi brutál akciófilmet rendezett, tök reális, mai környezetben. Sehol már a hagyományos Gotham gótikus-sötét dizájnja. Mintha egy szimpla new yorki pszichopata gyilkosos zsarusorozat három epizódja lenne egybefűzve, ami összeköti őket az egy törvényen kívüli Igazságos János. Van ilyen a filmtörténetben fekete gumiruha és csúcstechnológiás kütyük nélkül is, éppen elég.

Ennek a filmnek már nincs is igazán köze A Batmanhez. Tök felesleges az az idióta gumiruha, főleg, hogy a naturalista szemléletnek köszönhetően Bati már úgy össze van verve, mint Bruce Willis Maclaine-ként. Így persze idézőjelek közé kerül a sérthetetlen mesehős mítosza is. Felesleges Joker sminkje is, de az még belefér egy pszichopatánál. Két Arc is le tudta nyomni tök természetesben, öltönyben. De Batman ebben a változatban már végezhetné dolgát a gumiruha helyett akár fehér atlétatrikóban is, mint Maclaine. Vagy szmokingban, mint Bond. A kütyükkel való bénázás amúgy is épp eléggé Bondos. De ha Batman, hát Batman.

De ez az egész nem is lényeges, mert úgyis mindenki arról beszél, hogy ez Heath Ledger utolsó szerepe (Joker). Posztumusz Oscart neki, van ilyen konteszt is. Hát, jó kis karakteralakítás volt, de ezért hadd ne adjanak már Oscart, lécci, pliz. Színész-szakon felvételi gyakorlat egy ilyen, kb. Bale olyan mint volt, nem fejlődött se tovább, se vissza. A Batman: Kezdődik jobban tetszett, mert ott még dolgozott az újdonság ereje.

A pontszám így: 6/10 (Batman-filmek között persze, magasan a legjobb e két Nolan-variáció.)

Angelina Jolieről szól Clint Eastwood soron következő opusza, melynek tétje, hogy meglesz-é a második Oscar Jolienak. Az esély jó, hiszen Eastwood csinált már Oscart Hillary Swanknak is, miért ne tenné Pittnével is? Főleg, hogy nagyjából hasonló karakter a két csaj, bár ajakban Jolie erősebb. Persze, megérdemli ha nyer, és sajnálatos, ha nem, hiszen rendesen odateszi magát Angelina Jolie a fiát elvesztő anya tragikus sorsának megelevenítésében, ilyen szerepek ilyen alakítására szokás Oscart (és egyebeket) adni.

De nem menjünk el szó nélkül a film mellett, hiszen szokásosan jól kidolgozott, méltóságosan gomolygó krimi ez, komoly csattogóval a végén. Szinte látom Clint bácsit, ahogyan a ranch teraszán üldögélve magára teríti ponchóját, rágyújt egy cigarillora és mesébe kezd: lassan szövi mondatait, messziről kezdi, de ez kell, hogy pontosan megértsük a sztori szituációját. A húszas években járunk, Kalforniában, a mozikban még Tom Mix és Chaplin filmjeit játszották, az utcákon még sok pöfögött a Ford üzemében készült T jelű modellekből. A telefonhívásokat még hatalmas termekben csinos kisasszonyok kapcsolták össze kézzel, olyan hatalmas táblákon, melyből zsinórok százai lógtak ki. Christine Collins (őt játssza Jolie) is efféle hölgy. Egy napon mire hazaér, a kilenc éves, jól nevelt és szófogadó fia hűlt helyét találja a lakásban. Kétségbeesésében felhívja a rendőrséget, azonban azok lerázzák, 24 óra távollét után keresnek csak bárkit is. Clint bácsi kezdi bepörgetni a sztorit. Nő a kényelmetlen érzés bennünk, itt ez az egyedülálló, helyes nő, aki nem kap segítséget, még onnan sem, ahonnan ez szinte kizárólag várható. A gyerek persze nem kerül elő, telik s múlik az idő. Hetek teltek már el, mikor egy rendőr keresi Christine-t: megtalálták a fiát. A nő örömtől sírva rohan ki a vasútállomásra, ám ott döbbenten látja, hogy a vonatról leszálló fiú nem az ő fia. A srác azonban kitárt karral rohan felé…

Eastwood zseniális csavarása a történeten az, hogy nem az anya és elrabolt gyermekének tragédiáját követi, mely kézenfekvően hatásvadászós lenne, hanem egy teljesen más vonalat boncolgat. Az ügyet saját renoméja és reputációja érdekében bárhogyan, akárhogyan is eltussolni szándékozó rendőrséggel küzdő nőt veszi górcső alá, hogyan veheti fel a harcot egy védtelen, kiszolgáltatott nő a fegyveres férfiak által gyakorolt hatalommal. Nos, némi segítséggel, annyit elárulok: Briegleb tiszteletes (John Malkovich) és rádióműsora áll a nő mögé. A harc végső kimenetele így eredményes, de mégse igazán happyendes lesz, annyit elárulhatok.

A film leginkább Eastwood korábbi, Éjfél a jó és rossz kertjében című filmjére emlékeztet ritmusában, hangulatában, csavarintásaiban, nyilván, mert az irodalmi alapanyagból készült, ez pedig valóságos eset feldolgozása. Tehát komoly az ügy, az író sokat agyalt rajta, a valóság meg a legjobb író, mint tudjuk. A film történetszövése a meglepő hangsúlyeltolódások és cselekménybodorítások ellenére Eastwoodhoz méltóan kristálytiszta, hiánytalan és alapos. A kiváló színészvezetés nem csoda, hiszen a rendező is színész, nem is akármilyen, ráadásul jó rendező is. A húszas évek világa aprólékos műgonddal, és gazdag kelléktárral lett megidézve, nem véletlen az Oscar-jelölés itt sem a látványtervezésért és az operatőri munkáért egyaránt. Aztán majd meglátjuk, mi sül ki ebből a végelszámolásnál, a film erős 8/10.

Slimane, az algériai származású hajómunkás elveszti állását, azonban ezzel nem adja fel, a végkielégítéséből egy kuszkuszéttermet szándékszik nyitni. Abdel Kechiche fesztiváldíjas filmje úgy mutatja be Slimane bürokráciával folytatott harcát az étteremért, hogy egyúttal tipizálva ábrázolja a franciaországi arab bevándorlók torokszorító sorsát is…

Az „igazi mozi”

A fikciós filmeknek alapvetően két fajtája létezik: az egyik a valóság valamiféle idealizált, vagy éppen manipulált megragadására törekszik, mint a zsánerfilmek nagy része (lásd.: Hollywood – álomgyár), a másik pedig ezzel ellentétben, éppen a leghitelesebb, legvalódibb ábrázolási módokat keresi mondandójának, történetének elmondására. Az „igazi mozi” vagy közhasznú kifejezéssel, a cinema vérité ez utóbbi típus filmjeinek túlnyomó részét fedi le. A kifejezés, majd’ egyidős a filmmel, Dziga Vertov Kino Pravdájából ered, az 1920-as évekből. Azóta e stílus folyamatosan jelen van, fejlődik, mind dramaturgiailag, mind technikailag. Jellemzői, a kamera kézi használata, a sok közeli kép, a sokszor improvizált jelenetek valós idejű felvétele sok filmes alműfajra gyakorolt óriási hatást a free cinemától, a Budapesti Iskolától a horroron és thrilleren át a dán Dogmáig. A cinema vérité nem keverendő a dokumentumfilmmel, a legkönnyebb talán úgy megfogni a különbséget, hogy ez reprodukálni próbálja a valóságot, annak egy mozzanatának dramatizált újrateremtésével tipizálni jellemző folyamatokat, míg a dokumentumfilm magával a valóság megörökítésével foglalkozik. A cinema vérité jellegzetes alkotói közé Dziga Vertovon túl, sokak mellett, például Jean Rouch, John Cassavetes, Nick Bloomfield, a korai Tarr Béla vagy Alfonso Cuarón tartozik, amely csapatot erősíti most már Abdel Kechiche is, A kuszkusz titka alkotója.

A kuszkusz titka

Ejtsünk néhány szót magáról a kuszkuszról, hiszen talán nem hat meglepetés erejével, hogy A kuszkusz titka messze nem egy gasztronómiai oktatófilm, azonban megértéséhez lényeges az étel érintőleges ismerete. Tehát, a kuszkusz az észak-afrikai arabok, berberek és más népek emblematikus eledele. A kuszkusz berber eredetű szó, olyasmit jelentett, hogy „jól megsodort”. Sok helyen még ma is kézzel sodorják-pödörik gömböcökké, enyhén benedvesített és belisztezett kemény búzadarából. A speciális kuszkuszfőző-edény két, néha három részből áll: a legalsó legnagyobban párolják a később feltétként rákerülő rengetegféle zöldséget, fűszeres, olajos vízben, néha egy szitás aljú edényben erre rákerülő jó adag előre bepácolt birka-, csirke vagy kecskehússal, vagy hallal, majd az egészre kerül maga a kuszkusz, szintén szitás aljú edényben. Így párolódik meg a búzadara a zöldség és a húsok illatosan fortyogó gőzében. Elkészítése időigényes és macerás folyamat, viszont a finom kuszkusz emlékezetes élmény. Az észak-afrikai népeknél a kuszkusz olyannyira a kulturális, sőt nemzeti identitásuk jelképe, mint nálunk a pörkölt vagy a gulyás. A kuszkuszfőzés és -fogyasztás tipikusan családi esemény Észak-Afrikában, az pedig jó sok ember összejövetelét jelenti arrafelé. A jó kuszkusz titka pedig nagyjából ugyanaz, mint a jó gulyásé…

Abdel Kechiche titka

A Cézar-díjakkal és fesztiválelismerésekkel elhalmozott film alkotójának az a titka, hogy nincs titka. Nagyjából ugyanazt, ugyanúgy csinálja, mint a fentebb jelzett stílus követői korábban, ami az érdeklődést és az elismerést kiváltja, az a mondandója, valamint az, ahogy az elképesztően alakító amatőr (vagy hivatásos?) színészei azt eljátsszák. Utaltam már rá korábban, hogy a film csak felületes olvasatban szól a a kuszkuszról. Nem is elsődlegesen Slimane tragikus sorsa, ahogyan 35 év után elküldik állásából, ismerjük, ilyen megtörténik szerte a világon. Az már nem egyedi, ahogyan 61 éves fejjel, algériai származású franciaként belekezd új, meglehetősen reménytelennek tűnő vállalkozásába, ahogyan az ócskavas hajóroncsból fiai segítségével szolid éttermet varázsol, ahogy, bár aggályosan nem érzékeltetik vele, de mégiscsak „másodrendű” franciaként végigküzdi magát a legkülönfélébb engedélyekért folyamodva a bürokrácia végeláthatatlan, kafkai labirintusában. Példaértékű ez a küzdelem, ami mélységes együttérzést kelt a nézőben, ezért is olyan mellbevágó több mint félórás zárójelenet után a film tulajdonképpen lezáratlanul hagyott vége. Sokan félreértik ezt, és számon kérik a befejező feloldozást. Holott számomra egyértelmű, hogy bármilyen lezárása a történetnek azt művivé, hazuggá és hiteltelenné tenné. Slimane tragikus futása, párhuzamosan a kuszkuszra való várakozással, a szinte végkimerülésig táncolt hastánccal és zenével, ahogyan az egész ceremónia meghiúsulni látszik, ahogyan a családtagok viselkednek eközben, az éppen így modellálja az észak-afrikaiak francia diaszpórájának tipikus sorsát: a rengeteg küzdelmet, az abban való inas kitartást, az összetartást, a szolidaritást és sajnos a kilátástalanságot, a reménytelenséget.

A 151 perces film komoly kitartást kíván a nézőtől, ráadásul feloldozást sem ad, sőt, inkább a tehetetlen düh frusztráló nyomását erősíti, e sorok írójára azonban hosszú évek óta nem hatott film ilyen felkavaró erővel. (10/10)

Igazából mára, Barack Obama korszakalkotó jelentőségű elnökké választására vált aktuálissá ez az amúgy minden szempontból tökéletesen középszerű, ennek megfelelően eléggé érdektelen film. A Férfibecsület egy fiatal, délvidéki fekete srácról szól, aki iskoláit is hanyagolja, hogy napszámosként güriző szüleinek segíthessen. Azonban neki is van egy álma, mégpedig hogy hivatásos katonai búvár legyen, ez számára a társadalmi felemelkedést jelenti, amelyről bevonulása napján apjának is ígéretet tett. Az ötvenes évek elejét írjuk, ekkor az USA déli államaiban még gyakorlatilag teljes volt az apartheid, ezt érezte saját bőrén is a Cuba Gooding Jr. által alakított Brashear. A búvárképző tábor pszichopata kiképzőjétől (Robert De Niro) a legutolsó alkadétig mindenki fehér, protestáns és rasszista, így Brashear útja hosszú, rögös és viszontagságos. Ami viszont a döbbenetesen gyönyörű, hogy Brashear valóban élt (2006-ban hunyt el), s élete, küzdelme és győzelme fontos kilométerei annak az útnak, melynek végén Obama első afro-amerikai származású elnökként a Fehér Házba költözhetett. Igen nehéz felfogni, hogy mindez alig több mint 50 éve történt, történelmi léptékben másodpercekkel ezelőtt.

Maga a film persze a már sokszor látott patetikus, militarista önfényezés, hollywoodi módra, a búvártéma próbálja érdekfeszítővé tenni. Ekkor még szó sincs a Cousteau kapitányék által kifejlesztett könnyűbúvártechnikáról, annak katonai alkalmazásáról főleg nem, itt még a régi mesekönyvekből ismert nehézbúvárok merülnek, kerek, gömb alakú kis kerek, rácsos ablakokkal ellátott rézsisakban, sok tízkilónyi ólomnehezékkel, ólomcsizmában. A levegőt a vízfelszínen várakozó hajóról egyfajta köldökzsinóron át kapja a búvár, ez a kötöttség, plusz a mozgásra alig alkalmas merev ruha tette veszélyessé e szakmát. Ennek ellenére alig van akciójelenet a filmben, ami van, az a vízalatti homály miatt nem igazán látványos, marad a főhős küzdelme által gerjesztett dráma izgalma. Magában az egész filmben is a főhős küzdelmének kellene vinnie a drámát, ehelyett azonban jórészt csak Cuba Gooding Jr. erőlködését, küzdelmét, dülledő szemeit és kidagadó nyaki artériáit láthatjuk, magáról a szituációról, a fehér-fekete ellentétről, az apartheid, a rasszizmus lényegéről néhány közhely kivételével semmit nem tudunk meg. Robert De Niro persze hozza a szerződésében és a rendező által kért pszichopata figurát, vágja a máshol már sokszor eladott grimaszait, ha nem ő lenne, még tán jó is lenne, így azonban csak iparosmunka. A végső, tárgyalótermi drámának álcázott patetikus finálé az efféle filmekben megszokottat túlhajtott, némi cinizmussal azt mondanám: nevetséges. Carl Brashear valóban tiszteletreméltó élete, sorsa és küzdelme ennél megérdemelt volna egy tisztább, klisémentesebb, őszintébb és belemenősebb megemlékezést is. 4/10

Több mint egy évvel bemutatása után, másodszori, laza vasárnap délutáni filmnézés után is röhögök csak azon, sokakban (pl. itt) micsoda felháborodást váltott ki ez a film. Valószínűleg a filmet megelőző, Amerikából eredő hájpkampány, illetve a díjözön az, ami becsalt sok olyan nézőt a moziba, akik tudatlan módon azt hitte, hogy most egy hűdeszórakoztató, húdeizgalmas, sztároktól hemzsegő igazi csúcsmozit kap. Holott, a film csupán egy csendes, szomorú, melankolikus merengés a régi idők múlásáról és a modern idők gonoszsága felett, amúgy western-módra.

Persze, ha a csalatkozók ismerték volna Coenék munkásságát, valószínűleg kevésbé érezték volna átverésnek a filmet, ugyanis a rendező testvérpár nem szokványos filmeket készít, inkább vannak közelebb az európai művészfilmhez, mint az amerikai mainstream kommerszhez, persze azért nagyon is amerikai módon. Szabadon kezelik a zsánereket, akár lazán és kreatívan egymásba is úsztatnak többet, ha úgy tetszik nekik, amely az együttgondolkodásra nem kész, csupán hátradőlve szórakozni vágyó közönséget könnyen zavarba hozza. Ha vígjátékot rendeznek, az is tele van valami “csehesen” humánus bájjal, de főleg frivol, morbid fekete humorral, azonban akár így, akár úgy, akár máshogyan, komoly pszichológiai alapokon nyugszik minden. “Értelmiségi” oldalon viszont épp a humorérzék akad fenn a torkokon, valamiféle magasztos, fennkölt üzenetet várnak, mélyenszántást, katarzist, miegyebet, ha már díjak… Pedig ott van minden e filmben is.

Az egyik legtekintélyesebb amerikai író, a Pulitzer-díjas Cormac McCarthy 2005-ös könyve szolgált e film alapjául, amely a hírek szerint egy fura képződmény, első blikkre szimpla ponyvakrimi, de beleolvasva virtuóz műfaji bravúr. Ez Coenék első regényadaptációja, amely ugyan más mint a korábbi Coen-filmek -tán még a Fargo áll hozzá legközelebb- mégis a leg-Coenesebb film bármelyik közül. Tehát krimi: egy vidéki suttyó (Llewelyn – Josh Brolin) véletlenül egy 100%-osan sikerült bandaleszámolásra bukkanva magához veszi az ott talált pénzzel tömött táskát, és úgy gondolja, hogy ezzel kezd új életet. Azonban a pénz közé jeladó van telepítve, így könnyen nyomába ered a filmtörténet egyik legszürreálisabb bérgyilkosa, a sűrített levegős marhagyilokkal dolgát végző Chigurh (Javier Bardem). A könnyen sejthető végű macska-egér harcnak az idősödő seriffnek (Ed Tom – Tommy Lee Jones) lenne feladata véget vetni, ám ő inkább csak tűnődve szemléli az eseményeket…

A film helyszíne az Államok Dél-Keleti részének kietlen, már-már Tarr Béla vagy Antonioni pusztaságát idéző vidéke, melyet az állandó Coen-fényképész Roger Deakins filmezett dramaturgiai erővel. A hősök, vagyis itt valóban antihősök ezen az ingerszegény, üres tájon kóvályognak bármiféle komoly, távlatokat nyitó cél nélkül. E világban már a pénz és a drog az egyedüli úr – ingatja fejét mindenről lemondva a seriff. Llewelynt a pénz birtoklásának vágya sarkallja a végzetes menekülésre, Chigurgh pedig már éppen ennek a világnak érzések és vágyak nélküli, hideg fejű végrehajtója. Arkangyala, krampusza, tökmindegy.

E tényleg nem régimódi öregnek való vidéken játszódó filmben egy végletesen cinikus és nihilista parafrázisát is kapjuk a legnagyobb amerikai kultúrmítosznak, az igazság harcos vadnyugati hősének is. Coenék, McCarthy irodalmi alapanyagának hű és hiteles filmvászonra álmodásával fenekestül forgatják fel az alapvető amerikai kultúrtoposzt, a westernt is azzal, hogy annak minden kliséjét, dogmatikus erkölcsi, etikai és filozófiai kitételeit idézőjelbe, sőt legtöbbször kifejezetten ellenkező előjellel vezetik fel. A film ekképpen szól élesen a mai Amerikáról, amelyért már küzdeni sem érdemes.

Coenék “nézőpontváltásos” cselekményszervezésével sem tudtak mit kezdeni az ellenzők, holott rettentően egyszerű a felfogása: kb. olyan, mint az átkompozás Angliába. Egy röpke ringatózás után hirtelen mindenki szembe jön… Általában ezt azért túl szokták élni az úrvezetők. Hogy e filmen viszont fennakadtak, az csak az ajnározó dicshimnuszok által automatikusan kiváltott elutasítás számlájára írható, arra már nem is merek gondolni, hogy ehhez a kiváló rendező testvérpár nyilvánvaló származása által kiváltott irigységnek is köze van. Persze, végtelennél csak a szűklátókörű emberi butaság a végtelenebb – ha szabad Einstein idéznem. Így viszont a Nem vénnek való vidék tényleg csak nyitott gondolkodásra kész, bizonyos műveltséggel rendelkező, előítéletektől mentes nézőknek való. (Az Oscar-díjról pedig annyit, hogy nem minden Titanic, ami sok díjat nyer! Hál’stennek.)

8/10

Benjamin Button baromira nem élt különös életet, tök átlagosan teltek napjai, ahogyan a legtöbb, életét a huszadik században leélt férfié telt. Megszületett, felnőtt, nőzött, ivott, háborúskodott, gyereket csinált, dolgozott, megöregedett, majd meghalt. Ebbe semmi pláne nincs, volt ilyen sors néhány százmillió.

Amiben Benjamin Button különös, az az, hogy öregen született és csecsemőként halt meg, gondolom ezzel nem spoilerezek nagyot, ezt tudja úgyis már mindenki. Fordítva élte le életét, mint ahogy az szokásos, persze ilyen nincs a valóságban, csak F.Scott Fitzgerald alkoholtól szentimentálissá vált képzeletében. Persze, van egy progéria (vagy más néven Hutchinson-Gilford szindróma) nevű betegség, itt található egy ezzel kapcsolatos cikk, bonyolult genetikai fejtegetésekkel, a végére tessék tekerni. E cikkben írják, hogy a progériás betegek nem élnek 10-12 éves koruknál tovább, akkor az expressz öregedési folyamatok után rendszerint elviszi őket az agyvérzés, mint jellegzetes öregkori halálok. Tehát a tudomány mai állása szerint Benjaminból semmiképpen nem válhatott feszes seggű, 26 éves Brad Pitt. És semmiképpen nem öregedhetett csecsemővé, hogy elpilledjen ekkorra öregasszonnyá vált hajdani szerelme karjaiban.

Tehát jó kis szentimentális mesefilm a 13 darab Oscar-jelölést begyűjtött David Fincher hosszú című új mozija. Olyan tipikus papírzsebkendő-gyűrögetésre bazírozó mozgóképtermék, már annak persze, aki képes végigülni két órát, mert körülbelül akkor kezdődik az igazi könnyzacskóbuzerálás, echte hollywoodi módra. A 166 perces játékidő ad még jócskán lehetőséget erre, ami a bevezető két órából azért kimarad. Addig ugyanis csendes unalomban peregnek a Benjamin fordított irányú napjai, a fentebb említett kínosan banális történések között. Fincher ennél lényegesen érdekesebb pasikkal foglalkozott eddig, bár a Zodiákusnál már látszik valamiféle eltévelyedés: dokumentarista thriller? Ráadásul befejezés nélkül? Atyaég, mi jöhet ezek után. Hát ez: A fordítva élő Benjamin Button unalmas élete, hölgynézőink legnagyobb örömére.

A “fordított irányban zajló élet” gondolatával való játszadozás azonban felvet(het) érdekesebb ontológiai fejtegetéseket is. Ha öreg testben, de szűz elmével születünk, akkor öreg korunkra fiatal testben, de életnyi tapasztalattal halunk meg. Feltéve, ha az elménk teljesítménye is ugyanabba az irányba tart. Akkor van bibi, ha szellemi, érzelmi teljesítményünk testi állapotunkhoz konvergál, tehát öregkorunkra újra elérjük a gyermeki tisztaság édeni állapotát. De akkor miért születtünk gyermeki elmével vén testben? Ha esetleg full tudás is járna az ízületi gyulladásos, ráncos öreg gyermektesthez? Messianisztikus távlatok kihasználatlanul hagyva. Ehelyett órákig várjuk, hogy az alaposan elmaszkolt és digitálisan töpörített Brad Pittből végre a megszokott édibédi popóherceg váljon, aki miatt, és aki által gerjesztett érzelmi viharokra jegyet váltottunk.

Szóval Fincher langyos vizeken evez ezzel a sztorival, még ha adódna valami meghökkentő távlat, akkor is elkapja tekintetét és szöszmötöl. Álomszerűre CGI-zett képi világban nincs helye színészeknek: Pitt maszkja a film nagy részében eltakarja arcát, amikor nem, akkor sem látszik rajta sok minden. Tilda Swintonból, Cate Blanchettből és a többiekből se, a sok szekond plánban felvett és véresre vágott, mégis hosszúra hagyott jelenetekben. Swintonból esetleg még valami, de ő ennél lényegesen intenzívebb szokott lenni. A film hosszan megszült tanulsága se gyújtja meg azt a bizonyos villanykörtét: nem vagyunk egyformák, te is légy az, ami vagy, történjen veled bármi is. Fogadjuk el a világot olyannak, amilyen. Nos, hát ezt is hallottuk néhány ezerszer már. Ennek ellenére nyilván leakad majd e filmnek is pár kiló arany, ahogyan ez szokásos. Én elfogadom azt is, elfogadom ezt a filmet is, de ennek ellenére nagyon untam. (6/10)